Kakuk Marci vadászkalandja

Szép, holdvilágos éjjel szöktünk meg minden motyónkkal. Jó nagy batyunk volt. Mert összeszereztünk mindenfélét, egy váltóruhát, több váltó fehérneműt, ezt-azt. Akár házaló zsidóknak is nézhettek bennünket.

Szuszogtunk is cefetül, mikor felértünk a hegyoldalra, ahol az út a havasoknak ment már felfelé az istenverésébe, a szőlők közt.

Úgy volt, hogy itt a hegyoldalban találkozunk négyen: Csurinyák, a szobafestő segéd, az én Esztikémnek a bátyja és az a bányász, aki felrobbantotta a felőrt. Az a gyilkos.

Nem is én, de a társam, Soma beszélte meg ezekkel, hogy itt találkozunk velük.

Soma fújt nagyon egy követ ezekkel a zavargodókkal, addig is, nem én. Most meg, mióta a csendőrök szaglásztak a nyomunkban, hát Soma lehetett a tanácsadó legjobban köztünk, hogy: mitévők legyünk?

 

*

 

Na! Ott szusszantjuk ki magunkat, az úttól nem messze, egy kis üres sajtóház tornácán, a szőlő közt.

Még éppen nézem a Soma árnyékát a holdvilágon. Mintha ránk lesne ott a falról egy dézsafejű ördög.

Éppen olyan.

De Soma egyszerre így nekem:

– Te, én egyet mondok! Még jó, hagy késnek ezek. Késsenek is el maguknak a nyakunkról, míg a világ meg két nap!

– Hogyhogy? – kérdem erre. – Már cserbe akarod hagyni őket, akikkel együtt mocskoltad be a kezed embervérrel, és még engem is te ragasztottál hozzájuk erőszakkal eddig?

– Ne ugass másról! – Soma erre nekem. – Csak arról, hogyha eddig nem volt kedved ezekkel együtt lenni, most mitől jött meg hirtelen, mikor én mondom, hogy hagyjuk őket a penészbe?

Már én erre méregbe jöttem.

Így kezdem:

– Ha valakit zár alatt, nem a tömlöcben fognak tartani, hanem a bolondokházában, az éppen így néz ki, mint te. Elébb nem én istenkedtem neked, hogy ha szökünk is, ne egy gyilkossal szökjünk? Arra te azt mondtad, hogy ez a bányász, ez a gyilkos, gazdag aranytolvaj, aki mellett nem koplalunk a hegyekben, mert ellátja a pereputtya, s jó szurdékot tud, és az apja hamar elsimít mindent a bányatelepen, úgyhogy bátran visszajöhetünk ebbe a jó helybe.

– Hát ez így igaz is! – bólintott rá Soma.

– Akkor hát minek forgatod a szándékod úgy, mint a kerti szélkerep? – rá én mérgesen.

– Mert csak rájöttem, hogy ha ezekkel mégis elcsípnek, akkor már mint bűnrészesek, nem mint tanúk kerülünk csendőrkézre, és azok aztán nem simogatnak! – így vissza nekem Soma.

De már nekem csak a düh feszengett a begyemben. És csak inkább azért, hogy igazat ne adjak Somának, így én:

– Nem beszéltünk már egyszer erről? Hát most már én tartok amellett, hogy ha a csendőrök teszik ránk a kezüket, így is, úgy is eltángálnak. De mégis, ha itt ennek a bányatelepnek a környékén fognak el, hát itt van egy-két jó emberünk, aki kiszabadíthat. Csurinyák húga, Eszti, mindig szólhat értünk a bányaigazgatónak vagy a sógornőjének.

Evvel erősködtem Soma előtt. De megmondhatom, az én eszemben más járt, hogy itt a bányatelep körül volt bujkálhatnékom.

Szerettem én nagyon azt a fehér, gyenge húsú Esztit, a bányaigazgató szobalányát. Hát a madár se vágyik vissza jobban a fészkére, ahogy én epedtem magamban az után a lány után.

De hová is beszéljem? Soma is azzal állt nekem erre rögtön:

– Ki se tátsd a szád, te kancsi tolvaj, többet, hogy minek maradnál te erre inkább. Eltűrnéd tán a karperecet is a kezeden a csendőröktől, csak valahogy visszaülhess az Esztid pendelyére.

És ha te mondtad ki? És én rád hagyom? – szólok erre.

Hát Soma:

– Akkor is! Azzal nem leszel hamarább a babád mellett, hogy a bátyjával, ezzel a munkáslázítóval csípnek el és ezzel a dinamitos gazemberrel. Még inkább nem. Még úgy inkább, ha ezeket külön fogják el az én asszonyom bevádolására elébb a csendőrök, és kiszorítják belőlük a tettességet. Akkor már minket csak tanúnak köröznek, és ha nem, te jelentkezhetsz, ha akarsz. Nem hamarabb kerülsz akkor a babáddal össze? Csak tegyük fel.

Ezt nekem Soma. De hát most már mi legyen? Se té, se tova nem jutottam a tanakodással magamban. Csak Somával nem hagytam a magamét, és veszekszünk ottan.

 

*

 

Na, mi lett ebből? Egyszerre a szőlő alul, a fényes holdvilágon látjuk, hogy jönnek az úton, de batyu nélkül, Csurinyák Feri, a szobafestő és Buzugó.

Így hívták ezt a gyilkost.

Na, a kis sajtóházzal szemben megállnak az úton, és utánunk kiabálnak lassan:

– Héj-jéj te! Itt vagytok?

Soma meglök és súgja:

– Ne szólj! Jobb, ha nem találnak ránk itt, rám hallgass! De ha feljőnek, és meglepnek itt, legyen akkor, tartsunk velük.

– Legyen! – rá én, és erre lapítunk hát ottan Somával.

Lennről újra Buzugó, Csurinyák:

– Hé-hé te! Nem vagytok itt?

– Hátha feljebb vannak. Nézzük meg!

– Áhh! Hallanák!

Így azok lenn egymásnak.

Micsoda? Egyszerre Buzugó Csurinyáknak:

– Én azt tudom mondani neked, Feri, hogy ezek ketten csak afféle utolsó, országúti tolvajok. Sohase voltak ezek mesteremberek. Engemet egyik se fog kiadni, attól nem tartok, kivált Soma, aki csak velem rothad a tömlöcszalmán, mert rábizonyul a bűnrészesség, rá is. De ne reszkess! Apám elnémítja azt a banyát, aki a dinamitról tudott. Semmi se lesz ebből.

Erre Csurinyák így kérdi:

– Hát ne várjuk őket? Jobb?

– Azt nem mondom! – szól Buzugó, ez a gyilkos. – De nem nagy öröm ilyen pernahajderekkel egy lepényt harapni.

– Hüjj, az anyja teremtésit! Még azt halld! – én Somának súgva.

De mi? Most Csurinyák:

– Soma, az még hagyján! Annyi, hogy a torkának nem tud parancsolni, ha decit lát. Hanem a társát, ezt a Katzkyt, ahogy Soma hívja, ezt a Kakuk Marcit, ezt utálom iszonytatóan én is. Ronda talpnyaló ez! Az urak mellett kontrázott rám inkább, mint egy mukkot ellenük, mert hogy a bányaigazgató kertjében lophatta a napot. Ronda talpnyaló ez!

Csak neszintem, hogy mellettem erre a Soma hosszú lába is rázkódik a kacagástól. De fog és súg:

– Coki! Hadd csak! Hallgassuk!

Hát lenyomom csakis a dühömet, és hallgatózunk. Buzugó szól:

– Na, pedig azt pusmogták erről a Kakuk Marciról, hogy az Eszti húgoddal van jóba.

– Áhh! – mondja Csurinyák. – Arra adj te, amit pusmognak. Az én Eszti húgomnak Gurka Pali, a segédaltiszt a jegyese. Ilyen Kakuk Marciba a cipőjét se töröli. De nem a büszkeség! Hanem mert én is egy ronda, piszok pofának látom ezt a Katzkyt.

– Ejnye azt a!… – akarok mozdulni erre. De Soma lefog:

– Kuss! Mit mondtunk?

– Hát hagyjam ezt magamon ettől a meszelőpecértől? – mérgesen én.

– Mondta ezt valaha szemedbe is, amit itt, rólad? – súgja Soma.

– Nem! – felelem.

– Nahát, ha másnak szid téged, azt neki te is megteheted, ahogy már tetted is, előttem is. Az a fő, hogy mit akarjál összeakasztani vagy összefogni ilyen kapuszájú alakkal, mint ez? Kivált, ha arra számítasz, hogy ez segít neked összetenni a nyomorúságotokat a húgával. Hallottad! Mit várj tőle?

Hallgatóztunk ott még ezekre. De egy szavuk nem sok, annyi se volt jó ránk, Somával.

Utoljára Buzugó, a gyilkos, azt mondja:

– Hát ezek már, úgy látszik, nem jönnek. Mert eljöhettek volna eddig százszor. Menjünk. A szekér se várhat ránk örökétig. Kivirrad itt velünk.

– Azt nem lehet tenni velük! – mondja Csurinyák.

– Mi? – szól Buzugó. – Örülök, hogy van ürügyünk megszabadulni ilyen két széltolótól. Sokan is lennénk négyen, akárhol.

– Hát én is legfeljebb Somát sajnálom, ha lemaradt tőlünk! – mondja Csurinyák.

– Hát gyere, menjünk! Ne tanakodjunk! – Buzugó mondja.

Még kiabáltak utánunk, inkább is Csurinyák, mint Buzugó. De feljebb nem jöttek. És utoljára is hallottuk, elmennek maguknak.

De hogy Somát jobban vállalta mind a kettő, mint engemet, mert hogy Soma hűségesebb hozzájuk mint szusztárs? Csak jött, hogy röhögjek magamban.

Mert még ahogy az úton tova láttuk haladni őket a fényes holdvilágon, Soma éppen azt magyarázta nekem, hogy: csak az a kár, hogy ő is benne van a dinamitozásban bűnrészesnek, máskülönben egypár pengőt szerezhetne azzal, hogy besúgja a nyomozó csendőröknek ezt a gyilkos, aranytolvaj Buzugót és a nyálas társát, Csurinyákot… Így a derék Soma!

Na, mi lett tovább?

Már én Somára hagytam egészen, hogy irányítsa a büdöst, amerre jobbnak látja.

Hát Soma okumlált-okumlált magában, egyszerre így nekem:

– Egyet mondok! Most legjobb, ha el sem mozdulunk innen estig. Holnap indulunk majd innen tova ilyenkor. Még akkor se biztos.

– Hogyhogy? – kérdem. – Mit csináljunk itten? Azért ugrasztottál ki az ágyamból, hogy itt jobban aludjak, a pucér földön?

– Te mafla vagy ehhez! – kezdi Soma nekem. – A szállásunkról el kellett jöjjünk. Le nem füleltetjük magunkat, ha csak megint tanúvallomásra is tartanának benn az őrtanyán. Egy asszony szájára nem bízom a bőröm. De nem ez most a beszéd. Hanem, hogy nem arra szökünk, amerre akartunk, neki ennek a vadonnak. Nem!

– Hát? – kérdem.

– Ide hallgass! – rá Soma. – Jó ruhád van. Nekem is, tiszta váltó fehérneműnk. Még egy-más holmink is. Ezzel legjobb, ha vissza, el a városba szökünk. Nem a hegyek felé. Mert ha csakugyan a sarkunkba uszítja az a banya a csendőröket, akkor azok is inkább a hegyeknek orrontanak, hogy szöktünk. És ahol csak itt-ott pár ember van, az hamarabb kiad idegent. De a városban eljárhatsz akár fényes nappal a rendőrhivatal előtt is. Pláne hogy papírunk van, névre is, nem is. Hát csak rám hallgass.

– Estem a szavadba eddig? Csak azt értesd meg velem, hogy minek kell erre még itt várjunk holnapig vagy tovább? – így válaszolok én.

– Mire? – Soma vissza nekem. – Arra, hogy ezt már én tudom! Ezekkel a batyukkal nem mehetünk. Kufferbe kell tegyük a motyónkat, urasan.

– Hűha! – mondom. – Én ahhoz is hozzászoktam, hogy a féderes hintót, amivel utazom, négy paripa húzza vágtába.

– Nem móka, te kancsi tolvaj! – mondja Soma. – Most urason élünk egy darabig, meglásd. Pénz lesz, mint a szemét. Csak hadd menjek le holnap éjszaka a faluba.

Hiába faggattam Somát: mit akar csinálni? Csak annyit bökött ki, hogy: kufferrel és szekéren fogunk a városba érkezni, meglátom.

Hát gondolkoztam – gondolkoztam. Utoljára így én Somának:

– Hát alhatunk itt, nem bánom, egy éjszakát. De már holnap éjszaka, ha neked van szíved lemenni a faluba valami gazságban, nekem is van szívem, hogy lemenjek Esztikéhez, a kedvesemhez.

– Az nem lesz jó! – rázza fejét Soma. – Most nem lesz jó. Lesz rá még alkalmad, jobb. Most nem kell, lássanak a faluban, és kell, itt a motyónknál maradjon valaki.

– Áhh! – csapok én oda a sajtóház tornácának az oszlopára, hogy reng az egész kaliba. – Repedj meg a gazságaiddal együtt. Nem viszel bele többet! Nekem most is mi bajom lett volna itten, és mi bajom lehet? Pláne, ha elszöktek ezek ketten, akkor már a csendőrök gyanúját is magukra vették, ahogy jár is rájok az. Én már nem is félek ittmaradni. Megyek is le a faluba.

Na, erre Soma, láttam, kegyetlen megrettent.

Kezdte csak azon, hogy hát: nem ő hívott kóborolni a világba? Nem ő segített helybe engem ebben a faluban? Van pofám itthagyni őtet a bajban?

De én: nem és nem!

Erre Soma aztán a fenyegetéssel állt nekem. Hogy talán azt gondolom: ő nem ád ki engem, hogy hány pénzt érek? És ha, tegyük fel, kiszabadulnék a csendőrkézből mint országúti csavargó, majd a bányászok, akik eltették láb alul a felőrt, épkézláb hagynak itt engemet? Nem hallottam Csurinyáktól az elébb, hogy szeretnek? Kinek tartanak?

Így Soma rám. Persze egy kicsit lelappadt a kidüllesztett mellem mindjárt.

Ugráltam persze, hogy: így és úgy, gyilkos, haramiabanda cinkostársa nem leszek! És tovább! Meg ez! Meg az!

De hát Soma éppen azzal biztatott: ha le hagyom menni a faluba, akkor megszabadulhatunk innen végleg, urasan!

Na, így utoljára már csak azt akartam tudni, hogy: miben jár a faluban odalenn? Ha nem mondja meg előre, én is megyek le!

Erre aztán Soma elmondta, mit forralt ki magában. Hát szemenszedett gazember volt ez a Soma. De hogy mit is nem mert most, azt sem tudtam rá, hogy röhögjek, vagy a számat tátsam.

 

*

 

Hát Soma, az én szusztársam, azt fundálta ki magában, hogy a faluba Buzugónak, ennek a gyilkosnak az apjához megy le.

Minek? Mert hogy azt mondja neki: a fia jó búvóhelyre vitte volna őket magával, de meggondolta, hogy sokan ne legyünk ottan, hát arra kéreti az apját, adjon nekünk útiköltséget és szekeret a város felé, ahol jobban elsuttyanunk.

Na! Ezt eszelte ki Soma. Mit szólnak?

Én már aztán nem ellenkedtem neki semmiben. Jobbat nem tudtam kisütni így se.

De hogy történt?

Előbb arra szántuk magunkat, hogy lefekszünk és alszunk. Alszunk másnap is, egész nap, itt, ennek a sajtóháznak a padlásán. Este megy le Soma.

Igen, de ahogy ledöglünk, mellettem az én Somám csak forog és nyög és vackolódik. Felül, és pipára tölt megint. Egyszerre megráz, hogy: alszom-e én?

Nem aludtam még én se. De úgy tettem, mintha mérges volnék: mit háborgat?

Hát Soma kezdi nyíltan mondani, hogy: ő nem bízik bennem arra nézve, hogy én őtet faképnél ne hagyjam, ha másnap estig ittmaradunk. De jobb is, ha még most éjjel elvégzi a dolgát a vén aranytolvajjal. Annál jobb, ha álmából zörgeti föl. Éppen annyi az idő világos reggelig, amennyi alatt leszalad a faluba. Én csak aludjak itt nyugodtan.

Ezt Soma nekem.

És utoljára is, csakugyan szedi magát az én Somám, és otthágy engem magamban. Ott az!

Még gondolok ott magamban ezt, gondolok azt, közte leginkább, hogy: nem kéne nekem is lesuttyanni a kedvesemhez, míg Soma odajár?

De hát hosszút kellett volna loholjak a bányaigazgató kertjéig, és ott a kőfalat megmászni, és még azután jött volna a veszedelmesebb, Esztit felzörgetni a konyhában.

Csak azon vettem hát észre magamat, hogy a pipa kiesett a számból. Elaludtam én ott.

 

*

 

Mi tájt, mi tájt nem, mert a holdvilágból azt sem lehetett tudni, hogy mikor pirkad, mégis felrezzentem magamtól. Kinyitom a szemem. Nézek.

A szőlő közt ketten vagy hárman állnak. Úgy láttam!

Az ijedség még a verejtéket is kiszorította a homlokomra.

Kik állnak itten? Csak úgy figyeltem oda, ahogy alig vettem fel a fejem a batyumról.

Azok se moccantak. De a szemüket szinte láttam, hogy tartják rajtam.

Soha a nyavalyatörés jobban rám nem jöhetett volna, mint ettől.

Én magam se tudom, hogy jöhetett belém lélek rá, hogy felkönyököljek ottan, és tudni akarjam, kik jöttek ide rám lesni?

Szinte is akkor vettem észre, hogy a holdvilág, ahogy nyugszik lefelé, hát a sajtóház eresze alól éppen rám süt. Azokra meg, akik ott a szőlő közt állnak, a sajtóház árnyéka esik.

Persze már akkor mintha súgták volna nekem, hogy ez csali szemkáprázás. Nem áll előttem egy fia lélek se. Hiszen ők jól láthatnak engem a holdvilágon, és mozdulnának, hogy mozdultam.

Hasztalan! A kalapját, a fejét, a kezét-lábát láttam ott mindnek a szőlő közt. Láttam, na!

Mi lett utoljára is? Ahogy ott a hideg is lelt a rettegéstől, csak felkeltem, és lassan lemásztam a sajtó tornácáról, és oda, a szőlők közé.

Hát két nagy cövek volt. Ott torhásodtak el. Egy kút lánca göröngyőfájának verték oda le őket. Persze se göröngyő, se veder, se lánc nem volt már ott, és a kút száraz, beomolva.

Ezeket a cövekeket néztem én embereknek.

Már aztán eszembe jutott az is, hogy a holdvilág akire rásüt, lidércet láttat könnyen azzal.

De már azért akármi felől okosítottam meg magamat ottan, csak a fene evett, hogy egyedül vagyok és: mibe keveredtem? Már a fejem se tudtam letenni többet. Úgy ültem ott, vártam ott Somát, nagyon nyugtalan és rossz kedvvel.

Arra is gondoltam, hátha még le is fülelik Somát.

Így és amúgy, csak emésztettem magam egyre. Na!

Kezdett már jól virradni megfele.

Bányászok már mentek az úton lenn hamarabb is. Na, ezek a tárnák felé. De egyszerre szekérzörgés, lefelé a hegyen. Nem is egy szekér. Egy jön, kettő, három. Az utolsó mintha megállana itt az úton. Csakugyan!

Azon ketten ülnek. Egyik ugrik le, és jön fel a szőlő közt. Hát ki? Soma.

Na, hamar, hamar csak a motyót. A szekér nem várhat. Azután beszélhetünk a szekéren is.

Kapjuk a batyunkat Somával. Soma, látom, jókedvében van. Csap rám és röhög:

– Ne tarts most már semmitől! A kutyaszentségét!

Így felugrunk a szekérre. Az valami vizes bányahomokot vitt, amit úgy hívtak, sáberk. Ennek a tetejébe ülünk Somával a batyunkra és szénára. Azzal gyűhű!

Hát, ahogy már kezdi zötyögtetni a lelkünket a szekér, Soma rákezdi nekem:

– Csak lassan! Ne hallja meg ez a mokány! – utal a kocsisra Soma, és egyszerre kikap a zsebéből Soma vagy három tízest, úgy lobogtatja a nagy, bütykös, szőrös mancsában az orrom elé: – Ide süss! Mit ugattam neked, hogy urak leszünk?

El is mondja mindjárt sugdosódva, röhögve nekem, ahogy szokta Soma, hogyan nyomta ki ezt a sok pénzt a vén aranytolvaj Buzugó tárcájából. Én csak a számat tátom, ahogy Soma beszéli:

– Megdörömbölöm az ablakát! „Na, ki az?” Éppen ő néz ki, a vén aranytolvaj. Persze gatyában, ingben, az ágyából. Hát mit akarok tőle? Mondom. De a vén tolvaj néz-néz, és hümgetni kezd nagyon, hogy ő a fia szavára nekem pénzt adjon. Mert minek? Szó sincsen már arról, hogy a fia gyanúba is jöhessen a dinamitozásban. Jöhet is haza, jön is haza a fia a hegyekből, ahová csakis egy régi bányaművelést ment megnézni. Meg ez meg az. De hát mégis, mennyi volna az az útiköltség? „Legkevesebb száz forint!” – mondom… Hát erre a vén aranytolvaj majd hogy az ablak-keresztfát be nem töri a fejével, hogy rám förmedjen: bolondnak nézem én őtet?… „Na-na! Csak lassabban!” Persze én neki. De ő, hogy: mi kényszerítse őtet arra, hogy szökevényeket pénzeljen? Talán egy asszony pletykaszájától ijedjen meg, aki meséket talál ki a fiára?… Így a vén aranytolvaj nekem. De persze én rögtön: „De elfelejted, hogy annak az asszonynak nemcsak a fiadra jár a szája, hogy felrobbantotta a felőrt, hanem rám is, hogy a dinamitot magamnál tartottam, és ha megesküszik erre az asszony, az nem hamis eskü! Tudod-e? És az én büntetésem lehet másfél év, de a fiadé kötél is lehet. Hát ez nem ér meg neked egy százast? Akkor nekem sem éri meg, hogy éhen kolduljak az országutakon a gyilkos fiadért. Akkor én inkább leülöm a büntetésemet, és jelentkezem még ma éjjel a csendőrlaktanyán!…” Tyűha! Erre a vén aranytolvaj megint a homlokával üti az ablak-keresztfát, és hív be, hív be a házba, hogy ne beszéljek ott künn hangosan! Most már az én emberem, láttam. Beeresztett, bementem. De bizony benn még majdhogy nem a fenyegetésen kezdte. Hogy azt tudom-e, hogy a rágalmazás ellen is van törvény? És hogy az a bányászné, aki a fiára gyilkosságot pletykált rá, már tudni sem akart erről, mikor megszorították… Hát én hagytam ugrálni a vén aranytolvajt. Csak utoljára mondtam: „Na, majd hát innen én is elmegyek ahhoz az asszonyhoz, hadd lássam, nekem is letagadja, amit rám kiabált? Én is beszélek vele!…” Na, erre a vén aranytolvaj rögtön, hogy: hulljon ki a két látó szeme, ha negyven pengőjénél több van, vegyem el ezt, elégedjek meg vele!… Gondoltam: Inkább sietek már utamra. Azt mondom: „Na, beérem hetven pengővel is, legyen! Csak ide vele!…” Erre eléguberált hatvan forintot… Ehol, ezt szagold!

Sugdossa, röhögi el nekem ezt a szekeren Soma. Vickándozik a szekeren, majd lehuppan róla.

De még azt is elmondja, hogy egy kuffert is követelt ráadásnak a vén aranytolvajtól. De az nem adott. Mert azt mondta Somának, hogy nincsen szükség rá, hogy az ő holmijára ismerjenek Sománál.

Micsoda? Megeskette a keresztre Somát, hogy soha többet a háza tájékára, de még ennek a bányatelepnek a tájékára sem teszi a lábát.

Így még áldomásnak pálinkával és kaláccsal is megkínálta Somát a vén érccsempész.

Na, még ez mind semmi!

De ahogy mondja Soma, a pálinkásfrüstök alatt, a vén aranytolvaj, mikor már Soma a keresztre is megesküdött, hogy nem háborgatja többet, hát a Soma szeme közé nézett, és így Somának: – De vigyázz, Soma, ha te azt hiszed, hogy holnap nem muszáj megtartani azt, amit ma ígérsz, hát én arra azt mondom neked, hogy nemegyszer találtak itt már a bokrok alatt holt embert, akiről sosem tudták meg, hogy miért kapott egy golyót a belibe.

Erre röhögött ott nekem a szekeren a legjobban Soma.

Na persze, egy kicsit be is csiccsantott éhomra a pálinkásfrüstöktől. De mégis, ki se találtam volna, hogy mi röhögteti annyira Somát, ha a szavába nem esek neki így:

– Nana! Csak ez nem röhögés, ujjat húzni ilyen gyilkosokkal, akiknek egy ember, mint a vágócsirke.

Hogy mi? Soma mit szól erre? Csak azt, hogy:

– Ha ennek a vén aranytolvajnak annyi kelés nőne a nyakára, ahányszor még letejel ez nekem, a fiáért, akkor flastromból hordana kravátlit örökkétig. Messze se megyünk többet erről a környékről. Majd meglátod, hogy jövünk ide pénzmagért, ahányszor szorít a nyavalya, mint a takarékba, ehhez a vén aranytolvajhoz meg a fiához.

Ennél nagyobb és vakmerőbb gazembert, mint ez a Soma, én sohasem láttam!

 

*

 

Nahát, csak tanyáztunk ott azon a szekéren.

Soma hozatott egy üveg nerángasst a kocsissal. Kínálta azt is váltig. Ittam én is.

Már tán ott az úton, a szekéren, valami randaliát csináltunk volna. Előordítoztuk volna biztosan a népeket a falukból, amiken keresztülmentünk. Annyi volt csak az egész, hogy nemsokára nagyon kezdett sütni a nap azon a nyavalya, zötyögő szekéren bennünket.

Már így hiába! Nem ízlett se a pálinka, se a pipa olyan gyehenna forróságban. Még Soma egy esernyőt készült venni egy faluban ránk, hogy az alatt ellegyünk. De hát elálmosodott. El. És felborult ott Soma a szekeren, azon a vizes bányaporondon. Az még hűvöset is tartott alulról. Elszundítottam én is. Aludt a kocsis is, a gyeplővel a karján, az ülésdeszkán.

A lovak mentek és álltak meg maguktól, nem kellett félni, ahogyan elöl a másik három szekér, százszor-ezerszer megtették már ezek a szekerek ezt az utat.

Ezek a sáberkos szekerek nem a városba mentek, hanem csak egy másik faluba, a város mellett. Ott egy nagy kohótelep volt, és éppen olyan üzemek, mint ahonnan jöttünk, Sárgapatakon.

Hanem mi Somával úgy voltunk megalkudva a szekerünkkel, hogyha leterhel, azután minket bevisz a városba üresen.

Így is volt. Leszálltunk Somával, a motyónkkal együtt, és megvártuk, míg a szekerünk leterheli a rakományt.

Mit is csinált Soma ezalatt? Ez mindig olyan volt, ez a Soma, hogy a bolondériájáért felforgatott egy fél megyét is.

Most neki kuffer kellett, hogy azzal érkezzünk a városba.

Így akarta, urasan.

Hát már itt, a kohó környékét összejárta Soma, hogy kuffert kerítsen. De nem talált.

Valami rongyos, koszlott táskákat ajánltak csak Somának, amerre járt, vagy nem adtak kuffert pénzért se. Ez Somát csak dühösítette, és sarkallta jobban.

Én már tudtam, hogy inkább a hatvan forintját elfizeti, de kuffert szerez Soma. Hát már nem is vertem rá a számat. Szerezz hát kuffert!

Hiába! A szekérre kuffer nélkül ültünk újra.

A szekér üresen persze jobban hajthatott. Csak ez annyival volt rosszabb, hogy jobban rázott is a szekér.

Csak egy rossz kis falu volt a városig. Soma ebben a faluban is leszállt a szekérről, és leszállított engem is, hogy tudakoljak vele együtt akárkitől is egy kuffert.

Hát kaptunk? Itt se! Dehogy kaptunk.

Felültünk a szekérre, újra kuffer nélkül.

Na, még benn sem jártunk a városban, Soma már megint a kufferral kezdte. Azt mondja:

– Ha csakugyan köröznének, hát ha rendes helyen szállunk meg, csak ringy-rongy motyóinkon fognak legelsőbb gyanút, hogy kiadjanak bennünket. Kuffert kell szerezzünk, na!

Már nem álltam meg, hogy ne szóljak erre. Mondom:

– Én meg abban vagyok, te, hallod, hogy ha soha senkinek a szemébe nem akadtunk volna máskülönben, ezért a kufferért csak arra nem szúrtunk szemet, amerre nem jártunk.

Áhh! Beszélhettem én Somának.

Megállította a szekeret, és elkezdtünk megint járókelőket zaklatni kufferért. Már egy pohos ember rá is kiáltott Somára, hogy: mit állja az útját, mikor a piactéren ott lel egy szíjgyártót és bőröndöst, akitől vehet száz kuffert is, ha meg ócskát akar, akkor ott a zsibáru-piac a vasútállomás mellett.

Hát erre az ócskáspiacra hajtatott a szekérrel Soma.

Éppen állt a vásár javában. Rögtön találtunk egy sátort, ahol a teméntelen tarka kacat közt kuffer is volt, szatyor is, láda is, ahányat akartunk.

Na, a Soma szeme egy nagy, fényes, sárga, feketepántos, pitykés, záros bőröndre ragadt oda.

Alku erre, alku arra, csakis ez a nagy, fényes bőrönd került rá a szekerünkre. Nyolc forint volt.

Átraktuk bele a holminkat. Majd mind beletért, lepedőstül.

Most már hova gyerünk! Soma azt mondta:

– Csakis a legisjobb, ha itt a vasútállomás környékén keresünk szállást. Itt sok idegen jár mégis, hogy közte szemet nem szúrunk.

Elég hozzá, hogy odaszekereztünk egy fogadóhoz.

Emeletes ház volt. Nagyon sírt a fala a kőművesek után. De úgy különben szép nagy udvara volt és színje, beszálló szekereknek, és az utcára ki vendéglője, kármentővel.

Behajtattunk az udvarra, és Soma szobát rendelt kettőnknek, közösbe. Egy kövér asszonytól rendelte Soma a szobát, aki elénk jött, és valami hetesért kiáltott.

Na, ez a kék kötényes, vén tróger kapta fel a vállára a kufferünket, úgy vitte előttünk a lépcsőn, az emeletre.

Soma csak úgy vágott rám szemmel, hogy: veszem-e észbe, hogy megy nekünk?

Nahát igen! De mikor a szoba árát megtudtam, hát rá az inam is megrettyent a térdem alatt. Három pengő negyven volt a szoba napi ára.

A kövér asszony térült egyet, fordult kettőt a szobában, megráncigálta a függönymadzagokat, és kérdi így:

– Fürdőt parancsolnak az urak?

Rám nézett az asszony, de én nem tudtam, mit válaszoljak neki. Somára néztem volna, ha Soma nem az egyik éjjeliszekrény fiókját matatja nagy zörgetve.

Erre a kövér asszony vágott rám egy olyan pofát, mint aki pocsékba hágtam idejövet, és az ajtóhoz császkált, s onnan mondta:

– Majd szólnak, ha kell valami!

Azzal becsapta az ajtót ránk.

– A szentségét, te! Három forintot akarsz fizetni mindennap, csak amiért fedél alatt hálunk meleg nyáron? – kezdem Somának ottan a kiabáláson. De Soma:

– Azt teszed a legjobban, ha nem szájalsz. Járj rongyokban, és hálj hászjákon és lyukakban, sosem szerzel mást, mint krajcárt.

– De hát hiszen így egy hetet se húzol ki annyi pénzzel, amivel egy telket véssz már és ökröt, lovat. Mire való ez? – verem a számat én.

– Ne ugass! – vissza Soma. – Szépen beosztjuk ezt a pénzt. Majd előadódik itten valami. Neked is van dugott, spórolt pénzed. Hadd lám, mennyi van?

Nahát, megvallottam Somának valamennyi pénzemet, és éppen azon veszekszünk, hogy minek pótoljak én is a szálláshoz, mikor nekem olcsóbb is jó volna, és Soma utoljára is lepiszok-zsugorizott, és elvállalta, hogy ő fizet, lássam, kivel van dolgom!… És ez meg az… Egyszerre ránk kopognak.

Kicsoda?

Hát amikor megállt a szekerünk, ott láttunk a kocsmaajtóban kinézni egy keménygalléros, rendes ruhájú embert. Ez jött be hozzánk.

Olyan pofája volt, mint egy vizslakutyának. A fél szeme héja valahogy fel volt nőve, hogy azt hitted róla: gyanakszik ez rád valamiért?

Így is kérdi Somától a jónapotra:

– Hunnan szeleltek el maguk erre?

– Mi hogy hunnan? – támadt rá Soma, hogy azt hiszem, rögtön a falhoz lapítja a nagy mancsával. – Mit tartozik az magára, ki fia, bornya vagyunk? Maga mi címen dugja be ide a pofáját? Azt tudjam inkább!

Hát a ragadtszemű erre megrebbent, jól láttam. De elkezdte a kacagáson:

– Nana, hát ne egyen meg! Csak benéztem, nem csinálhatunk valami seftet.

– Hát mit seftelhetek én magával? Kicsoda maga? – Soma firtatja.

– Én vállalkozó vagyok! – mondja a ragadtszemű.

– No, azok mink is vagyunk a társammal! – mondja Soma.

– Mire-mire? – kérdi a ragadtszemű. – Ha szabad kérdenem, mire vállalkoznak?

Röhög bele a Soma szemébe ez a vaksi.

Erre Soma nagy dérrel-durral kapja elé a zsebéből a munkakönyvét, és szól nekem, hogy: adjam elő én is az én bizonyítványomat.

Mert Somának megvolt a munkakönyve, persze hamis névre, hogy a nyersbőr-szakmán dolgozik. Én pedig kaptam bizonyítványt a bányaigazgatóéktól, hogy a kertészmunkát jól végzem.

Na, a ragadtszemű vizsgálja a munkakönyvet. De megint röhögni kezd, és azt mondja:

– Hát nézzék, én így sem vagyok rendőrkopó, aki a dutyiba vigyem magukat, írás nélkül se.

Már erre Soma is csak néz, látom. És azt mondja egyszerre:

– De hát honnan tételezed fel rólunk, hogy mink görbe úton járunk?

Na a ragadtszemű erre megint megijed persze Somától, és dadogja:

– Hát csak mondom. Hát nem szabad mondani se semmit maguknak?

De már Soma dühösebb lett csak erre. Csak úgy tovább tegezve szorította a falnak ezt a vaksit, hogy: rögtön feltörüli vele a szobapadlót, ha azt nem mondja meg, hogy: mi gyanúsat lát rajtunk?

Így!

Hát utoljára is, mit gondolnak? A ragadtszemű megvallotta nyíltan, hogy ilyen nagy, sárga bőrönd szúrt szemet neki, a poggyászunk, a legjobban.

Én már erre nem állhattam meg a röhögést! Soma meg hápogott, tappogott, éppen mintha gondolná: na most meg velem kezdje a házsártoskodást?

De hát a ragadtszemű nem is kérdezett engem, hogy: min röhögök? Hanem ezt nekem mindjárt:

– Naja, látom én, hogy a maga társa ugrál. Pedig mit akarok? Ha elemelték valahonnan valamivel ezt a bőröndöt, hát esetleg tudnám továbbítani maguknak a holmit. Megegyezhetünk az árán hamar.

Már csak én ugrottam a Soma keze elé, hogy a vaksira ne tegye rá. És mondom:

– Hát jöjjön, nézze meg, mi van ebben a kufferban! A kettőnk holmija, más semmi. Mit tudja maga, min kacagtam én? Aminek vettük!

Na, mikor kinyitottam csakugyan a kufferunkat, azt mondja:

– Hiszen gondolom, hogy a nagyvásárra jöttek maguk, a holnapi napra, ide. Mert én is. Nem?

– Mit kérdezi, ha egyszer tudja, hogy arra jöttünk! – mondja rögtön Soma, és rebbent rám szemmel. – Nagygyűlés lesz?

– Pszű! – feleli a vágottszemű. – Tömve van ma estétől ez az üzlet vidékivel. Szobák mind, vendéglő reggelig!

– Az nem rossz – szólt Soma. – Az nem rossz!

Na, erre állunk ott. A ragadtszemű néz-néz, vizsgál minket. Egyszerre ezt kérdi:

– Mondják? Nem kártyáznak maguk?

Ahogy ezt kimondja, Soma, látom, már más szemet vet a ragadtszeműre:

– Micsoda, hogy nem kártyázunk? Az a beszéd, kivel? Magával?

Ne is mondjam, hogy én már tudtam, a maszlaggal a halat nem szédíthetik jobban el, mint Somát a kártyával. Értette is Soma az ördögbibliát úgy, hogy én le nem ültem vele soha. Hívhatott engemet. Mások se sokan, ha egyszer egy osztásra ültek le Somával.

De ne is beszéljem ezt. Maradtunk abban a rosszszeművel ottan, hogy majd lemegyünk aztán az ivóba, később.

 

*

 

Ezek sipisták! – mondja nekem Soma. – De ne reszkess, hogy én el nem bánok velük!

Én még nem is értettem jól, hogy a hamiskártyásokat hívják sipistáknak. De hát rábeszéltettem magam Somával, hogy beülök én is a pártiba.

Nem szívesen csináltam ezt én. Nem is másért, csakis azért, hogy mert tudtam, Somát már nemegyszer vitték a kártyapártiból egyenesen a rendőrőrszobára. Soma úgy volt mindig, hogy ha nem azért verekedett össze a társaival, amiért nyert, akkor azért biztosan, amiért vesztett.

Kelljen ez nekem? De mit csináljak?

Hát lementünk Somával az ivóba. A söntés persze már büdös volt nekünk. A fehérasztalosba ültünk.

Lehetett úgy délután négy-öt óra. Soma harapnivalót rendelt, és sört ittunk.

Az ivóban ültek két asztalnál. Valami vásárosfélék, feleségestől, leányostól, segédestől. Még két feketeruhás, valami papféle vagy kántorféle, sörözött, mint mi Somával.

Nagy ivószoba volt, keveset mondok, tizenkét asztal benne és három függőlámpa. Nyeljük már javában Somával az uzsonnát, mikor egy kisebb ivószoba felől jön be a mi ragadtszeműnk:

– Áá! Itt vannak már? Hát minek ide a nagyivóba? Minek nem a kisivóba? – kérdi tőlünk, és hív. – Inkább odaátra jöjjenek. Ott kényelmesebb. Itt banda húz, és zenebona lesz.

De Soma néz rám, és fumigálva a ragadtszeműnek:

– Jó az itt is nekünk! Minek üljünk máshová?

Így huzavona ide-oda a ragadtszeművel.

Utoljára megint a kisivó ajtajából kukkan arra felénk egy pofa. Ez csizmában volt, magyarnadrágban és olyan zekében, amilyen errefelé a gazdáknak, szekereseknek van. Szúr a bajusza, a kalapja félrecsapva a kobakján.

Kiáltja oda az asztalunkhoz:

– Hát, Máftyé, mi lesz? Játszunk, vagy nem játszunk?

– Mindjárt-mindjárt! Tessék egy pillanatot még várni, Orosz úr! – int a ragadt szemű Máftyé oda. – Egy pillanatot csak!

Azzal Máftyé elkezdi nekünk magyarázni Somával, hogy ez az Orosz úr egy gazdag bérlő. Nagyon gazdag! A vásárra jött sok pénzzel. Ez eltöltené az időt szívesen kártyázással akármeddig. Jól letejeltethetjük, ha szerencsénk van. Mert a kártyát alig olvassa, és úgy áll a kezében a pakli, mint a kutya szájában a tojás. De van-e pénzünk? Mert kicsiben ez a bérlő nem játszik.

Én csak hűlök el rá jobban, hogy Soma erre nyúl a rongyos tárcájába, és kivágja az asztalra a ragadt szemű Máftyé elé a tízpengőseit és ezüstöt:

– Pénzt akar látni?

A Máftyé szeme, mint a kandúré a sötétből, a pénzre rá és ránk azután:

– Na, így lehet beszállni egy rendes pártiba! Hát gyöjjenek!

– Csak lassan! – mondja Soma: és fal és nyakal velem, és kínálja Máftyét is. De az nem fogadja el. Csak sürgetne be minket a másik ivóba, hogy el ne szökjön a bérlője.

Utoljára is azt mondja neki: hát csak nem kezdjük éhomra az ördögbibliáját? Menjen, és tartsa ott addig szóval a bérlőjét Máftyé, míg jövünk!

Megy is hát Máftyé el.

Mindjárt csóválom a fejemet Somának:

– Kell neked mutogatni ennyi pénzt?

Soma csak röhög. És azt mondja:

– Bízd csak rám. Ezek alighanem cinkosok. Azt figyeld, hogyan tolok ki velük. Na gyere!

Igen, de amint felállnánk már, odajön az asztalunkhoz a kisasszony.

Pincérek szolgáltak ki ebben a vendéglőben, tán négy is. De a fizető egy kisasszony volt, Janka kisasszony.

Fiatal, formás leány volt ez ugyan! Virág a hajában, és nagy plajbász tűzve bele a kontyába. A kis kötőjén pedig a fizető, nagy bőrtáska.

– Szabad kérnem az urakat! – így áll elénk kedveskedve. – Ha átmennek a blatthoz, hozzák itt rendbe előbb ezt a kis cehet.

– Hát nem szökünk el! – mondja Soma, de nem sértődömmel, a kisasszonynak. Még meg is tapogatja neki a gyenge, fehér hátát a nyakánál.

Mi?! Janka kisasszony dűl erre bele a Soma karjába, és így Somának:

– Kár elmenjenek innen tőlem, lekopasztatni magukat ezektől a ronda kártyaspillerektől. A pinka nem az enyém. Az a tulajdonosé. A veres pincér kezeli el neki. Ez a Lajos. Inkább mulassanak itt nálam. Majd leülök magukhoz. Itt szépen húz a banda mindjárt.

Hát Soma erre kacsingat nagyban a kisasszony szemébe, és szorongatja váltig magához. De mégis azt mondja Soma:

– Lesz még időnk arra is, ne féljen, kis szívem. Majd mulatunk! Éntőlem nem keresett ember még kártyán. Csak rám bízza! Itt van a cehért!

Szinte a szemem koppan rajta, hogy Soma egy forintot úgy nyom bele a kisasszony tenyerébe, hogy a kezét neki a táskája felé hárítja el a visszaadástól. Pedig ötven pénz se volt tán az uzsonnánk. Nahát!

Vágok is egy pofát Somára, ahogy otthagy minket a kisasszony. De Soma kutyába se veszi, mit mondanék neki, hanem nagy dérrel-dúrral mászik rám és serpetéli:

– Ide hallgass! Kevés szóbúl érthetsz. Ha az uccu-kapod-bankot játsszuk ezekkel, ahogy én akarom, akkor te csak mindig arra a csomó kártyára tégy, amelyik mellé én a bal kezemet teszem. Értetted? A pénzt ne sajnáld! Rakjad a lapot. Nekem nyersz. De tudod, hogy jutott mindig abból neked, ha nekem volt. Másról aztán ne tudj! Na gyerünk!

Hát ez az uccu-kapod-bank úgy megy, hogy a bankos kártyacsomót emel az asztalra, ahányban megegyeztek, és minden csomóra rakunk tétet. Akinek nagyobb a csomó alján a lap, az nyer. A bankos választ legelőbb egy csomót. Ha egyenlő a csomó alja, akkor is a bankos nyert.

Hát jó! Beleegyeztem Somának ebbe. Ő adott a maga pénzéből nekem négy forintot apróban, hogy játsszak, és ne verhessem a számat, hogy a magam pénzét hajigálom a szerencsére.

A kisivóban már egyik asztalnál járta a kártya. De táblával, írásra játszott három kupecféle, meg egy gibicelt nekik.

A mi Máftyénk azzal az Orosz nevűvel és még egy másikkal ült. Az éppen akkor jött oda, egy Frici nevű kéményseprő. Spriccereztek ottan.

Paroláztunk rendesen velük, és mind urazta ottan egymást. A mi Máftyénk is így kérdezte:

– Na, mit játszunk, urak? Én ajánlom a huszonegyest, az tiszta munka. Aztán még legfeljebb a ferblit.

– Hozzon ide egy tucat magyar kártyát! – szólt már ezalatt a pincérnek Orosz úr, a rámáscsizmás. És a pincér rögtön ott volt egy csomag kártyával.

A kártya szépen be volt pakolva selyempapírba, és le volt ragasztva bélyeggel.

Orosz úr forgatta a kezében és nézegette. Meg ahogy szoktak az ilyen paraszt bérlők, mind firtatta a pincértől ott előttünk:

– Hát ez az újon-pakolt kártya drágább aztán? Mi?

– Valamivel igen! – rá a pincér.

– Mert tulajdonképpen jó lenne nekünk egy tucat játszott kártya is. Ki csal itten közöttünk? Egy se! És alulról is lehet osztani, ha a háta ismerős már a kártyának, vagy megsérült! – mondta Orosz úr.

– Ugyan már ne sajnálja azt a pár krajcárt, Orosz úr, egy pakli tiszta új kártyától. Az biztos, hogy ezzel senki sem játszott! – zsörtölődött erre Máftyé Orosz úrral.

Az meg erre elkezdte a körmével bontogatni a pakli kártyán a selyempapírt, nagy ügyetlenül. Utoljára is a paklit a Máftyé kezébe adta így:

– Na, hogy kell ezt hát felkaparítani? Csinálja maga, Máftyé! Meg ne sértsem a lapot, ne mondják, a körmömmel, a rossz körmömmel.

Nézem a Soma pofáját. Soma hunyorít rám, Soma fintorítja az orrát, majd a füléig, mint aki azt mondja: héj de jól mulatok! Hogy mi leli Somát? Én nem tudom.

Elég az, hogy Máftyé már fogja a pucér kártyatucatot, és kicsapja maga elé az asztal közepére:

– Adjak egy huszonegyes bankot, urak? Vagy osszak ferblire?

Erre Orosz úr azt mondja:

– Megálljunk! Én azt kikötöm, hogy én lassan számolom a lapot. Nekem az osztással nem sietnek.

– Ne féljen, Orosz úr! – szól erre Máftyé. – Szépen, lassan játszunk. Ugye, urak? Hát leosztok egy tízkrajcáros ferblire. Mázli legfeljebb egy forint. Benne vannak?

– Mehet! – int a kéményseprő.

– Lehet! – bólint Orosz úr is.

Ezek már ki is tettek aprópénzt, ezüstöt maguk elé, az asztalra. Orosz úr pláne egy ötforintos bankóra állított ki egy torony ezüstöt és kis torony hatost és krajcárt. Na!

De mi a kórság leli Somát? Ez elkezd mellettem hangosan röhögni. És így ezeknek az uraknak:

– Csak lassan, urak, lassan! Nem megy ez így!

Mi? Hogy? Mi? Na! Ez és az!

Még én is ráállok Somára itt, a többi úrral, hogy: mit akar hát?

Soma csak röhög, és nyúl a kártya után az asztal közepére. De Soma csak alig úgy fogja, nézegeti a kártyapaklit, egy lapot felülről, alulról, a közepéből, mintha csak babrálna a kártyával. Ezenközben mondja Orosz úrnak:

– Nézzék, urak! Én megmondom, hogy én csak az Istenben bízok! Benne is úgy, hogy Ő is csak akkor nem segít, mikor kéne a segítsége. Hej bizony!

Forgatja Soma a két szemét a plafonnak, és keresztet csinál a kártyapaklival, mint akár a miséspap a könyvvel.

Orosz úr csak bámul Somára, Máftyé is. Nekem csak ugrál bele a torkomba a kacagás a hasamból. A kéményseprő Frici el is kezd kacagni hangosan.

Csak Orosz úr mered bamba pofával Somára és Máftyé:

– Mit akar ezzel? – kérdi Somát. – Legyen szíves, mondja!

– Maga egyházfi? Maguk az egyháztól valók? – habogja ránk Orosz úr.

De Soma csak teszi most már egyik lapot a másik után a tenyerére, és kezdi sorban a lapok hátát itt is, ott is kaparni a körmével.

– Mi-mi? Mi baja magának ezzel a lappal? – kérdi Somától Máftyé, akinek Soma a képéhez közelítette a tenyerén a lapot, úgy kaparja a körmével.

– Csak ez a kis fekete szurok itten! – mutatja Soma a kártyán.

– A légy le nem köphette? – kérdi Máftyé. – Tiszta új pakli volt, láthatta. Mit akar éntőlem?

– Úgy kaptuk ezt a gyárból! – szól a pincér is, egy veres, sunyi fiatalember. – Új csomag, mind.

– Hogyne, látom! – mondja Soma a kártyán. – Mind a négy ászt és mind a négy tízest leköpte a légy a gyárban kétszer-kétszer, kétfelé, az alján itten, és a négy királyt meg a felsőket a közepükön.

Én csak bámulok. Én se látok semmit a kártyákon.

Orosz úr pedig Máftyéval együtt egészen odavan, hogy hát: mit tudnak ők ahhoz, hogy micsoda légypiszok és szurok és mi ragad egy pakli új kártya hátán?

De már a kéményseprő, az kezd nagyban biccentgetni Somának, hogy: hallott affélét, hogy megjegyeznek új kártyát.

Na, mi lesz ebből?

Már Orosz úr néz Máftyéra és az rá, és úgy fest, már Orosz úr mintha kelne fel bosszúsan onnan az asztaltól:

– Hát hagyjuk a rontásba! Ne játsszunk! Megmarad a pénzem!

De Soma erre így:

– Mondok egyet! Nincs semmi baj! A kártya nem számít, ha mindenki felvirított lappal játszik. Ezt játszom. Mehet ferbli, mehet huszonegyes. De felvirított lapokkal. Hát gilt?

– Ahh! Hát az ember meg se gusztálhassa a lapját! – mondja erre Orosz. Máftyé pedig dühös, látom, mint a fene. Azt mondja Somának:

– Akkor legyen szíves, engedje, hogy megkérdjem, nem hívna-e ki inkább minket nadrággombra játszani az udvarra?

– Igaz! Virítós kártyával csak a gyerekek játszanak! – mondja a kéményseprő is.

De Soma így:

– Akkor mondok mást! Játsszunk uccu-kapod-bankot. Az tiszta játék. Mert hogy csaljon az, aki az asztal közepén emeli szerte a kártyapaklit? Arra adok én is egy bankot. És állok minden tétet. Na?

Na! A kéményseprő hajlamos volt erre a játékra. De Máftyé és Orosz úr ógtak-mógtak; ők nem alacsonyítják le magukat taknyos gyermekek játékára.

Már úgy látszik, szétmegy a párti.

 

*

 

De hát azonközben, hogy a kéményseprő megmagyaráztatta, és megmutattatta magának Somával, hogyan megy az uccu-kapod-bank, odajött a kéményseprőhöz egy másik.

Ez egy kútásómester volt. A vasútnak vállalt. Azonmód jött a munkából. Csak úgy ingujjban volt, még a fekete köténye is sáros.

A kéményseprővel puszipajtás volt ez a kútásó, mert úgy állított az asztalhoz, hogy a kotrót hátulról fenéken rúgta. Az meg elköpött neki az orra előtt. Így köszöntek jó napot egymásnak.

Hanem ahogy a Soma magyarázatát hallotta a kútásó, azt mondja:

– Ismerem! Igaz, ez tiszta munka. Ebbe beszállok én is.

– Gyerünk hát, négyesbe már játszhatjuk! – szólt a kéményseprő.

Azzal Soma elkezdte rakni a kártyát, csomagokra az asztalra.

Egy csomagot kiválasztott magának. Egy csomag mellé a bal kezét tette Soma. Azt meg én raktam meg, hacsak valaki meg nem előzött.

Így kezdtük a játékot. És így ment tovább is.

Soma, az nem nyert. Dehogy nyert. Kitett maga elé vagy öt forintot apróba Soma, és egy ötöst, bankót. Már azt is felváltotta két kirakás után.

De ki nyert? Én nyertem. Nyertem és nyertem. Az volt a legritkább, ha éntőlem egy tétet behúzott Soma. A többitől inkább. Nagyon sűrűn.

Na de ne felejtsem, hogy mikor Máftyé és Orosz urak látták, hogy a játék jól megy köztünk nélkülük is, hát sóráltak-sóráltak az asztal körül, belebeszéltek a játékba. Utoljára is, úgy állva, kezdték ők is megrakni a Soma kártyáit. Addig-addig, míg beültek ők is rendesen a játékba. Volt hely még annál az asztalnál akár ötnek is.

Micsoda? Még jött kettő, még jött egy, még jöttek játszani oda a Soma bankjára, tudom is én hányan és kik. Már alig futotta a kártyapakliból a csomagokra, ahogy Soma kirakta az asztalra őket, és rakták meg.

Valami fél nyolcas vagy fél kilences vonat érkezett be, amelyikre az egész fogadó várt, hogy vendégeket, vásárosokat hoz. Hát akkor csakugyan tömve lett az egész kocsma emberrel.

A nagyivóban rárántott a banda. Meg kellett fulladni abban a füstben, melegben, ami ott volt.

De én már csak attól is megtébolyodtam volna, amennyi pénzt ott összenyertem.

Mindig úgy gyűrtem a zsebembe egy-egy bankót, mikor kimentem félrevaló dolgomra. Már két ötös és egy tízes volt a belső zsebemben. Csak azon kívül, ami pénzt magam elé tettem nyílt asztalra.

Annyi volt még az egész bökkenő, hogy mert látták, úgy nyerek mindig, hát többen tettek a kezemre. És sokszor majd én juttattam tönkre a Soma bankját.

Igaz, hogy aztán úgy tettem, hogy ha láttam, rakják a kezemet, hát más helyre tettem a magam tétjét, keveset persze, nem a Soma bal keze mellé. Így sokszor berántottam a gibiceimet, és aztán már nem raktak engemet egy-egy darabig.

 

 

*

 

Na de csak most már a végét beszéljem ennek a játéknak.

Az én zsebemben már hatvan forint volt bankóban. Énelőttem egy ötös meg valami apró.

Soma szidott sokszor, mint a fekélyt, engemet, hogy megkopasztom őtet. Szinte már én is azt hittem, hogy komolyan szid, úgy rám kutyaszentségezett.

Izzadt Soma ottan a bankadásban.

Na! Mitájt, mitájt nem lehett az idő, egyszerre Soma lecsapja a paklit az asztalra:

– Na! – azt mondja Soma. – Nekem elég volt már ebből a bankadásból. Elég pénzemet hajigáltam bele. Adja más, ha akarja!

Mi lett ebből! Jó kis kavarodás!

Máftyé találta azt mondani, hogy: jól megszedte magát Soma a bankon!

Erre Soma, mint a dühös állat, neki Máftyénak, hogy: ki nem látta, hogy hány ötöst váltott ő, ami elúszott a bankján? Rögtön kiveri a Máftyé fogát! és: az anyád erre-arra… Máftyénak.

De a többi is az asztalnál inkább a Soma pártján volt. Mert meg volt mindenki elégedve azzal, ahogy Soma bankárkodott. Kérték inkább Somát, hogy: adja tovább a bankot!

De Soma kiszámolta, hogy nyolcvan forintjába van neki az az ötös és apró, amit felvesz az asztalról. Azzal Soma felkelt. Nekem szólt így át az asztalon:

– Na, te nem mozdulsz, gazember? Nem is fizetnél egy üveg bort abból, amit kicsipáztál a bankomból?

Hát én persze láttam, hogy Soma csak azért förmedt rám, hogy ürügyem legyen vele menni el a nyereséggel. De hát csakugyan bosszús is lettem, hogy minek hagyjuk ott az asztalt, mikor még javában nyernék? Így vakkantok hát vissza Somának:

– Fizetni, fizethetek neked. De mit nyertem olyan sokat? – mutatom magam előtt a pénzt. De Soma rám:

– És amit a zsebedbe dugtál? Tőlem tagadnád el, te kötélrevaló? Kobozzalak ki?

Még az ütő is megállt erre bennem, hogy amilyen erőszakos marha ez a Soma, képes kifordíttatni a sok nyereségbankót velem a zsebemből.

Ugrok hát fel egykettő, és csak jobban habogok ott, hogy:

– Na és ha nyertem, mi közöd hozzá? Örülj, ha fizetek belőle!

Így!… Persze Soma is tudta, hogy majd egymás közt értjük meg egymást jobban. Hát csak az volt a fő, hogy veszekedve, nem veszekedve, de otthagytuk az asztalt.

Máftyé már kiáltotta is, hogy:

– Adok én egy rendes huszonegyes bankot, urak!

Na, ahogy beoldalgok Soma után a nagyivóba, hát a zsinat már kevesebb volt. Ültek még, ültek egynéhány asztalnál. Egyikhez odahúzott éppen a banda, és a prímást az egyik székre állították a vendégek, valami vidékiek, úgy reszeltették vele a keserveset maguknak.

De válogathattunk helyben Somával, hova üljünk.

– Csak arról okosítanál meg – mondom Somának –, minek hagytuk ottan most a kártyát, mikor még nyerhettem volna?

– Ráérsz még meghallani! – mondja Soma. – Csak guberáld elő a pénzt.

– Ne! Itt van! – akarom kivenni éppen a bankókat a zsebemből, mikor Soma rám vág a szemöldökével, hogy: hagyjam, hagyjam!

Mi az? Megbolondult ez?

Akkor veszem észre, hogy a hátamnál ki áll? Orosz úr!

Na, mit akar ez?

Hát Orosz úr rákezdi ottan nekünk, hogy: úgy legyen ő valaha boldog életében, hogy ő hazudik. De négy gyermeke sír otthon éhesen. Azért jött ide kártyázni az utolsó pénzén. De hát bevesztette a Soma bankjába. Most már visszanyerné a pénzét ettől a sok vidékitől a huszonegyesen, amibe most kezdtek. De nincsen kitartása pénzzel. Se Máftyé nem akar neki adni, se Lajos, a veres pincér. Most utasította el éppen. Nem kér ő egyebet tőlünk, csak hogy adjunk neki annyi pénzt, amivel mutyiba nekünk játsszék. Huszonegyesen biztos nyerő.

Már én el voltam rá készülve, hogy Soma mellbe kapja ezt a parasztot, és eldöngeti ottan rögtön.

De mi? Soma meghallgatta nyugodtan Orosz urat, és azt mondja neki:

– Hát én segítenék magának, csak azt mondja meg, miből? Láthatta, hogy engem is kifosztottak a bankkal. Itt a társam, ez a gazember nyert. Kérjen tőle. Ő ad talán.

Na, én erre azt hittem, hogy Soma rám akarja tolni, hogy én elutasítsam azt a parasztot. Én ugyan inkább megsajnáltam. De hát dühösebb voltam azért, hogyha arra gondoltam, én csakugyan adnék most a nyereségből Orosznak, mutyira, hát Soma aztán engem agyabugyálna el azért.

Soma pedig váltig fintorgott, hunyorgott rám. Csak én nem értettem, mit akar?

Elég az, hogy nagy méreggel fordultam neki ennek az Orosz úrnak, így:

– Én is alig nyertem valamit! Nem adhatok. Hagyjon békén engem, és kész!

– Na lássa! – mondja erre Soma Orosz úrnak rám. – Ez a zsugori dög! Nekem se adna, ha kérnék tőle.

– Ejjej! – mondja erre Orosz úr. – Ne beszéljen legalább. Maguk együtt vannak. És az Isten ne segítsen ki ebből a lebujból, ha maguk ráfizetnek, hogy velem adtak mutyit. Értsenek a jó szóbul.

Csak abban voltam, hogy kocódás kerekedik ebből itt a végén. De nem!

Soma néz-néz rám, mint aki sajnál, hogy milyen szerencsétlen mulya vagyok! És így szól Orosz úrnak:

– Hát nézze! Üljön csak be maga a pártiba. Majd aztán mindjárt megkapja a mutyiravalót. Csak menjen, üljön vissza!

– Jó! Megyek! Értekezzenek csak! – hagy ottan erre Orosz úr csakis bennünket Somával.

Alig hagy ott Orosz úr, Soma rögtön rám áll:

– Maflája! Minek nem adtál neki? Mikor intettem is neked! Adhatsz ennek bátran, ha hív. Nyer ez! Sipista ez! Te mafla!

Én pedig majd hogy szét nem repedtem a dühtől. És itt-ott a Soma fejéhez nem vágtam a sótartót az asztalról, ahogy dadogtam:

– Hát ha elköveteled tőlem mindezt a pénzt a zsebemből, mert a tiéd is, mit tudom én, kinek mit adnál belőle? És minek nem mégy te magad játszani és mutyizni ezzel a hamiskártyással, akitől más nyeri el a pénzét!? Ilyet se láttam!

– Mert ha tudván tudja is, hogy össze vagyunk mink is paklizva, ne lássa, az a fő! – mondja erre Soma. – Te nyertél, azt látta. Adtál volna neki itt te, ahogy intettem neked. De már nem baj így se. Higgyen, amit akar, ha nyer majd nekünk. Acci csak azt a pénzt!

Vettem ki a zsebemből, amit beleraktam, és odalöktem Somának. A piszkos gazember tudta pontosan, mennyit nyertem, hallják! Előre mondta, hogy nyolcvan forintnak kell lenni. De fel se markolta az asztalról a pénzt. Csak a tenyerét tette rá.

Na, mindegy! Én csak arra voltam egészen a háborodásig kíváncsi, és csak arról faggattam egyre Somát, hogy:

– De hát azt mondd meg, hogy minek hagytuk ott a játékot, ha egyszer nyertem neked, ha most meg ezzel a kártyaspillerrel akarsz összefogni, aki a szemed előtt veszti el a pénzét? Okosíts meg már egyszer erről.

Soma röhögni kezd rá, ahogy szokta, és lemarház, hogy már kezdje magyarázni:

– Hát ide hallgass!

Akkor ki heppen oda közibénk? Mint a kisasszony. Persze piros, tüzel a szép, fehér képe neki, mint a lámpa. Ott ivott, énekelt a másik asztalnál, a sok vásáros közt.

Nem is teketóriázik. Soma nyakába löki a meztelen karját. Még szinte lerántja a Soma fejét az asztalra magával. Mert lehajolt, hogy a bankót nézze, a Soma nagy tenyere alatt, és így Somának, tegezve:

– Ahán! Visszajöttetek mégis ide hozzám? Ezt nyertétek? Brávó! Na, mit rendeltek? Ha akarjátok, hogy igyak veletek, én ezt a pecsételt vöröset iszom. Két pengő csak üvegje. Hozhat?

A pincér már ott állt. Arra intett Janka kisasszony. És Soma is rögtön.

– Hozhat!

– Hányat? Egyet? Kettőt? – kérdi a pincér.

– Kettőt! – int a kisasszony.

– Kettőt! – hagyja rájok Soma.

Már ne is mondjam tovább. Soma hideg húst, salátát rendelt, hármunknak a kisasszonnyal, annak is majdnem forint volt a porciója. Odajött a kucséber. Soma elkezdett játszani vele a selyemcukorra, mazsolára, istenfenéje gezemicékre. Majd öt forintot szórt el, a legdrágább pakk cukrokra a kisasszonynak az én Somám, mint egy gróf.

Sajnálta a rosszkórság! Amiből ment, mehetett. Azt sem bántam, hogy a kisasszony csak a Soma pofáját dörzsölte össze a pirosítójával, nekem igencsak hátat fordított. Így is tele volt nekem az eszem-szívem az Esztimmel még.

De azért utáltam ezt a hangos dögöt, hogy odajött, és ezt a nagy ricsajt csinálta ottan. Mert nem hallhattam meg Somától, hogy: minek hagytuk ott a kártyát, mikor dűlt még a pénz a zsebünkbe rajta?

A bélemet majd kifúrta ottan ez, hogy: megmondja már nekem Soma.

 

*

 

Na, nemsokvártatva megint Orosz úr somfordált ki a kisivóból. Már nem is szólt, csak úgy állt ott meg az asztal előtt, mint aki a keresztanyja temetésére hív.

Soma? Soma ahogy meglátta Orosz urat, kapott egy poharat, beledűtött a máslásból, és nagy hűhóval:

– Na, gyere, igyál, koma! Ne búsulj! Tessék, nesze, rágjál ebből a mogyoróból, mazsolából.

Hát most már Orosz úr nem szabadkozott. Koccintott Somával, velem, és tömött a szájába is a kucsébercsemegéből. De a bort úgy nyelte le, mint a nadragulyalevet, olyan savanyú pofával, és a finom mazsolát úgy majszolta, mint a patkánymérget.

– Hát, halljátok! – böki már ki utoljára is Orosz úr. – Csak a Jóisten ellen való vétek ennek a sok pénzes vidékinek a zsebében hagyni a pénzt. De két krajcárral, ami nekem van, nem lehet kezdeni nagy játékot.

Hát erre Janka kisasszony, a Soma térdéről, csak itt-ott hogy reá nem loccsantotta a poharát Orosz úrra:

– Menj csak magadnak, ronda döge, a kártyáddal! Hagyj békét nekik! Mert a szemed közé csapom ezt! Érted?

Így!

De hát Soma, a Janka kisasszony háta mellől, odakacsintott Orosz úrra, és egyszerre érzem, hogy egy tízes bankót nyomott oda nekem a markomba. Azután Soma hangosan azt mondja nekem:

– Hát ha kedved van kártyázni a kománkkal, menjetek! Én nem tartalak vissza itten. Tegyetek ki mutyit és játsszatok!

Én erre állok fel. De Janka kisasszony, mintha csak tudná, hogy a Soma pénzével indulok, amit az asztalnál fecsérelne el Soma vele, csinál egy nagy lefetyelést ebből. Belecsimpajkodik a nyakamba nekem is. Ő nem enged engem se! És mond egy olyat Orosz úrnak, hogy mit húzzon az orrára, és vegyen a nyakába, és játsszon vele a kártya helyett, hogy Soma és a pincér majd meghasad a kacagástól.

Annál mérgesebb voltam én erre a kisasszonyra: mit okvetetlenkedik bele a dolgunkba itten?

– Hagyjon-hagyjon engem, drága! – veszem is le a szép, gömbölyű karját a nyakamból, és intek Orosz úrnak, hogy: – Mehetünk!

Hát aztán erre Janka kisasszony nekem is megmondta, hogy miben leljem örömemet a vele való mulatás helyett! De már velem nem akadékoskodott tovább. Maradt ott Somával és az üvegekkel.

 

*

 

Orosz úr már a kisivó ajtajában kezdi nekem, hogy: mennyi pénzt szántam rá a játékra? És mindjárt, hogy: csúsztassam csak oda neki azt. A többit bízzam rá!

– Ohó! A mutyit tegyük csak úgy, hogy lássa az egész asztal! – mondom erre én. – És én nem játszom!

– Azt is lehet! – mondja erre Orosz úr. De mintha nagyon csudálkoznék, hogy nem értem őtet. És mondja is a végén, hogy hát: – De hát nem jobb, ha a mutyi csak köztünk áll, szóra és bizalomra? Nem akar beülni maga is a játékba? Hiszen úgy egymás kezére mehet a játék tőlem is, magától is. Elfelezzük aztán a végén. Hát ezzel a szusztársával nem így tett?

Tanakodtam váltig magamban, hogy: hallgassak erre a kártyásra úgy, ahogy mondja, vagy se?

Bár ezt tettem volna! Másképp esik akkor minden ottan velünk.

De hát én, megmondhatom, semmilyen hamiskártyás praktikát nem ismertem. Soma mondta, hogy mindig arra a csomóra tegyek, ami mellé a bal kezét teszi, akkor nyerek. Hát ez meg is volt. De hogy mit tegyek ezzel az Orosszal, ha beülök vele én is a játékba? Ezt nem tudtam.

Somát kérdezzem meg? Mikor alig szabadultunk ettől az ördögbordától, Jankától.

Hát elég az, hogy én tartottam magam csak a Soma szavához, hogy: tegyek mutyit ezzel a sipistával, és aztán üljek a hátához és őrizzem.

Orosz úr rántotta a vállát erre is:

– Megmehet úgy is, ha maguknak jobb. Én azt sem bánom!

Hát most már néztük, hogy hova kéne beülni a játékba.

Orosz úr nem hazudott, hogy a kisivó csak jobban megtelt a kártyára, ahogy ürült a nagyivó. Odaszívódtak a vásárosok, italozók mind az ördögbibliára. Teméntelen volt, ami pénzt láttunk három asztalon is herdálódni erre-arra.

Máftyé ott ült, játszott egyik asztalnál. Azok körül a gibicek a hátukra másztak. Még széken is álltak fenn, hogy a bankot lássák.

Orosz úr meg is mondta nekem nyíltan, hogy ők Máftyéval értik egymást a kártyában. De éppen miattunk, a Soma bankján vesztek össze.

Én tettem magam, hogy értem is, nem is, amit Orosz pusmog nekem. Csak üljünk be már valahová!

Na mi lett?

Orosz úr összehozott egy pártit lógósokból, gibicekből meg két új vendégből. Egyik valami írnokféle volt. Mit tudom én!…

Elég az, hogy már asztalt is csak úgy találtunk egyet az ajtónál, a másik, udvarra való kijárónál. Azon állt a sok kabát, kalap garmadában, ahogy a játékosok lehányták magukról.

Ingujjban kártyázott mindenki persze itten a melegben.

Zavart csináltunk. Szidtak. De hát már mégis összeültünk. A veres Lajos, a pincér hozta az új pakli kártyát az Orosz úr kezébe, és az megint kezdte azon, hogy: az ő keze ügyetlen, bontsa fel más a kártyát, meg ne sértse a rossz körmével!

Én persze azt már tudtam, hogy az új pakli kártyák meg vannak jegyezve a hátukon. De el ugyan nem tudtam menni a kártya hátán: hogyan és miképpen?

De játszott, ahogy játszott ez az Orosz úr a mutyipénzzel! Az a beszéd, hogy csakugyan nyert ez!

Még a körmére sem kellett nagyon nézzek, hogy a zsebébe ne csúsztasson a mutyipénzből. Mert az egész asztal tudta, hogy mutyisták vagyunk. Orosz úr is nagyba kiabálta ki ezt, ha valaki hozomra akart tenni egy forintot is nála, hogy: nem lehet! mutyipénzzel játszik! Hát ha csent volna a mutyipénzből, szóltak volna nekem az asztaltól is.

Csak azért mondom ezt, mert többször el is suttyantam az Orosz úr háta mellől, hogy kinézzek Somára.

Na, Soma aztán benne volt a randalia vastagjában. Mit csinált az?

Éppen arra néztem ki legelőbb Somára, hogy a banda az ő asztalának húz.

Soma Janka kisasszonnyal összekapaszkodva énekelt. Rezgett, csörgött a függőlámpa ernyője, ahogy Soma kieresztette azt a bikahangját. A szeme keresztbe állt az én Somámnak. A kisasszony rózsája a Soma lájbigombja mellett. A Soma kalapja pedig a Janka fején, csárdásosan félrecsapva.

De azért annyi eszét még nem itta el az én Somám, hogy azt ne kérdje tőlem, ahogy az asztalukhoz ültem:

– Na, nem vigyázol rá? Nyertek? Vagy káput?

Mondom, hogy: triplája van már a pénznek Orosz úr előtt. Erre Soma rögtön egy üveg pecsételt máslást küldetett Orosz úrnak és nekem, hogy csak kedvvel nyomjuk az üzletet. És zavart vissza a kártyához Soma engem.

Persze, mondta, hogy azért jöjjek ki egyszer-kétszer megmondani: hol tart Orosz a nyereségben?

Na, másodjára mire jövök ki?

Hát valami más asztal is odaintette a cigányokat magához muzsikálni. De ezt már Soma nem hagyta!

Tudja az, aki ismeri Somát, hogy mire képes ez, még ha nincs is annyi a fejében, mint ottan. Csak átalkodjon meg valamiben.

Soma pörköltet rendelt a bandának és annyi fröccsöt és feketét, amennyit megisznak.

Már én, ahogy számítottam, nem is sok maradhatott a nyolcvan pengőből a Soma zsebében, ahogy világnak hajigálta ez a pénzt itt.

Én magam sem tudtam, hogy mit hallgassak az eszemre, mit nem? Mert mi?

Éppen attól az asztaltól, amelyik muzsikáltatni akart magának, de Somától nem tehette, bejöttek ketten, vásárosok, a kártyára.

Hová telepedtek? Éppen az Orosz asztalához.

A pénz degeszre állt ezeknek a tárcájukban. Az első lapra megtették az Orosz bankját, valami harmincöt forintot. Bevesztették persze. Akkor megtették a hetven pengőt!

Na, ilyen bank sem állt még itt az asztalon. A gibicek kukorékoltak és vinnyogtak. Másztak egymás hátára. Hújj-hajj! Szorítsad!

Ez még semmi! Már az egész bank száz forinton felül volt. Hát ezt már nem tették meg. De többet felénél.

Ezt kihúzták. Na, erre rá, a maradt bankra. Ezt bevesztették. Már kétszáz forint körül állt az asztal közepén.

Orosz nem retirált. Hagyta ütni a bankját, ha húzták is ki belőle. De inkább gyűlt mégis a bank.

Kétszáz forintnál is több volt már.

Hát én már magamban azt gondoltam: elégedjék meg az ember, ha a pénzén a tízszeresét nyeri!

Azt mondom Orosznak:

– Én jobban szeretnék most már, hallja, felezni. Retiráljon ki. Maga aztán játsszon magának, ameddig akar.

A pincér éppen húzta le a függönyöket az ablakokra. Mert már jócskán pirkadt künn. De hát ezek a kártyát jobb szerették lámpánál verni, úgy látszik.

Orosz tette magát, nem is hallja, mit mondok. Kezdem újra neki. Erre mérgesen hátraförmed rám, hogy: a játékot rábíztam, mutyit játék végén feleznek, ebben egyeztünk meg, ne nyávogjak!

Így kezdtünk kocódni Orosszal ottan. Én sem hagytam a jussomat. De hát az asztal is Orosznak adott igazat ellenemben. Mert hát én elvittem volna a pénzt magamnak.

És aztán ezek a jámbor marhák még szerették, ha nagy bank van az asztalon, és üt mindenki mindig, amennyit akar, az Orosz kezén.

Mit csináljak? Csak Somának szólok legelőbb is. Övé a pénz, ha részeg is.

Na, mikor kimegyek a nagyivóba, hát ott már az ablakokat csapkodja a takarítóné, és a székeket rakja egymásra, hogy súroljon vagy micsodázzon ottan.

Janka kisasszonynak jött a gazdája, leszámolni. Ez a fogadós egy sápkóros ember volt. Hosszú volt, nagy, hegyes hasa neki, és mégis sovány volt, és a képe összeaszva és fekete, mint egy cigányé.

Elég az, hogy amíg Janka kisasszony a söntésben számolt a fogadóssal és két pincérrel, hát Soma fölkelt, hogy benézzen velem a kisivóba, a kártyásokhoz.

Soma körülnéz a kisivóban, megnézi Orosz nagy bankját is az asztalon, röhög rá Soma, és már fordul is ki a kisivóból. Azt mondja nekem csak:

– Ha nyer, akkor jól van! Mit ugrálsz? Majd itt vagyok én, ha kell!

Így!

Erre már oda is ért a kisasszony hozzánk, a kisivó ajtajába, és bele is kapaszkodott Somába.

Már én mégis mintha valami büdöset éreztem volna előre ezen a dolgon, nem az Orosz bankját mentem őrizni. Hanem ottragadtam Somáékon, a nagyivóban, ahogy leültek megint a kisasszonnyal.

De most még nem is Somára estem az egyszer, hanem a kisasszonyra:

– Értse meg! – ripakodok rá én. – Hogy minek már kockán hagyni annyi pénzt az Orosz kezén? Mikor neki áll feljebb, ha felezésre kérem! Húztak is ki már a bankjából! Kihúzhatják az egészet! És akkor én is azt mondom, hogy inkább itt mulassuk el!

Erre már a kisasszony is az én pártomra kelt, Soma ellen. Ő is azon volt, hogy menjünk be Somával, és kényszerítsük Oroszt a felezésre. Reggel van, lefekhetnénk!

Mi lett erre?

Csak az, hogy Soma röhögött rajtam is, a kisasszonyon is. Már előbb hozatott valami drága tojásos pálinkát Soma, abból töltött, és itatott bennünket is. És a bandával is rárántatott megint Soma egy csendesre.

Hát én már most újra mentem volna Orosz urat őrizni a széke hátánál. De hát Janka ezt kérdezi Somától:

– Jaj ugyan! Mondjad nekem, hogy mivel jegyzik meg ezek a kártyát, hogy azt a lapot adják le a vendégeknek, amelyiket akarják, és mindig nyernek? Én itt vagyok már nyolc hónapja ebben az üzletben, és még nem tudtam kivenni ebből a ronda, vörös Lajosból, a pinka pincéréből, hogy csalnak a kártyán. Tőlem is mindig nyernek huszonegyen.

Soma elzavarta a pincért az asztaltól erre. A bandának megparancsolta, hogy csak: húzza tovább a csendeset!

Így kezdett magyarázni Soma a kisasszonynak a kártyacinkolásról pusmogva, röhögve.

Már én annyira kíváncsi voltam erre, hogy elfelejtettem Orosz urat, a mutyistánkat, a százas bankójával, és füleltem oda Somára én is.

Na, Soma aztán elmondta, hogy tűvel készítik ki a kártyát, ászra, királyra, tízesre ennyi-annyi szúrással. De persze kell ezért ehhez jó, finom tapintása legyen, aki oszt. És nem is érzi meg minden sipista a szúrást. Jobban egy kis szurokkal pácolják ki így a kártyát. Persze faggyúval vagy viasszal ledörzsölni, hogy ne ragadjon a kártya.

De ő ezeket a sipistákat zsebre dugja, ahogy zsebre is dugta.

Henceg-henceg ottan Soma kegyetlen a leány előtt.

Tán én már ott is hagyom, ha újra nem azon kezdi Soma:

– Tudni akarjátok-é, hogy én hogyan osztom le a lapot? Nekem nem kell pácolni a kártyát. Én megpácolom nektek a szemetek előtt a fél paklit, hogy észre nem veszitek. Hogyan? Na, igyatok csak! Isten-Isten!

Egy pakli kártyát hozatott oda a pincérrel, úgy magyarázta el nekünk ottan Soma.

Veszi a kártyát így, a két ujja közé, az asztalon. Nézzük meg. Ki lát ebből valamit? És már meg van jegyezve neki két kártya, négy kártya, hat kártya, nyolc kártya, itt a szemünk előtt a körmével, a kártya oldalán. Mert csak a hüvelyk- és a gyűrűsujja körme kell legyen ehhez hegyes. Na, de hogy hogyan és hol jegyzi meg a lapot, és azt kitapogatni a pakliból is? Az a beszéd!

Így Soma ott nekünk Jankával. És csakugyan hat kártyát, négy ászt és két királyt kiemelt Soma a szemünk előtt, ahányszor kértük, amelyiket!

Én is csak tátottam a számat rá, hogy miket tud ez a nyakigláb Soma! Most mutatja nekem is itt, mikor hány éve ismerem őtet.

De ezt bontsák ki, hogy mi történik erre?

Egyszerre az én Somám fehér lesz, mint a fal, a szeme felakad, a feje elkezd reszketni a nyakán, mint egy rossz rugón. Reszket a keze is. Tátog, fúj. Reszket-reszket Soma.

– Mi az?… Mi bajod?… Mi van ezzel?…

Én is, a leány is csak abba voltunk, hogy Somát a hányás környékezi a sok italtól. Én döfölni kezdtem, Janka rángatta, hogy vigyük kifelé, a pocsékságra, félre.

De hát nem!

Soma hárított el, és rázta a fejét, hogy: nem a gyomra készül felfordulni. Hagyjuk!

És egyszerre magához jött az én Somám. Káromkodott! Köpött! Na! Jobban volt!

Hanem a kártyára, az asztalon, egyszerre megint olyan csára fordult a tekintete Somának. És seperte-seperte el maga elől a paklit. Elvitette a pincérrel, hogy ne is lássa!

Csak a nagyobb csudától voltunk oda erre a kisasszonnyal együtt.

Hát aztán Soma rákezdte újra nekünk a magyarázatot. Hogy őtet valami átok vagy lidérc fogja a kártyával. Ő játszik, és vigyáz addig, ameddig. De ha egyszerre neki káprázni kezd a szeme a lapon, és zúgni a füle, akkor, ha nem teszi le rögtön a lapot, akkor kiveri őtet a verejték, és esik össze, mint a rongy. De még a rángás is előveszi, mint a rosszbajosokat. Ez még semmi! Akkor le se feküdjön aludni, mert ott hánykolódik el két éjszaka is, és az ital sem győz rajta ilyenkor, ha kártyázott.

Én se hallottam még ilyet és Janka se, ez a pincérlány. De hát el kellett higgyük Somának, amit mond, ahogy mondta. Mikor itt láttuk a nyüglődését szemünkkel. Na!

 

*

 

Na! Én azért egyszer kinéztem a kisivóba: mi van?

Semmi baj!

Orosz előtt a bank szépen felrakva a tízesekbe. Szerte az apró, garmadában.

Csak ezt a hírt hoztam vissza Somának és Jankának.

De most már Janka volt azon Somának és nekem, hogy:

– Halljátok-e, gyerekek! Mára csakugyan meg lehet elégelni a mulatságot. Vásárom van holnap. Délben is talpon kell legyek. Tinektek sem árt egy kis alvás. Gyerünk dögölni lefele. Vendégem már nincs, csak ti. Ezeket a ronda kártyásokat lecsipázza már Lajossal a fogadós is. Ebből a pinkából fizeti ki az évi adóját. Menjetek ti is a pénzetekért Oroszhoz.

Jól van! Láttam, hogy Soma érti már a magáét a kisasszonnyal, mert rávágott szemmel Soma mostan és felkelt:

– Na! Gyerünk hát!

Janka, azt hittem, még megvárja, amíg hozzuk a pénzt! De nem!

– Jojcakát, Somikám! – pacskolt egyet a Soma pofáján Janka, és adott egy puszit is neki. Azután engem is megcsípett huncutul, és hozzám dörgölte magát: – Szervusz te is, kiskomám! Szervusztok!

Így nekünk Janka, és ment magának, el a szobájába, a söntésen.

Mi történik erre?

Egyik kártyás, akivel Orosz ült, ez rohant befelé a kisivóból.

Sarkában van már a másik. Nagy hűhó!

– Hallja-hallja-hallja!… Magának a bankjával szökött meg az a tolvaj paraszt… Maga marha, itt áll?

Orosz úr, a mi Orosz urunk, elszökött a háromszáz forintos bankkal.

Hogyan?

Valami kislány jött be érte az udvarról, hogy kihívja egy percre.

Orosz erre kiment, felkapta a papírpénzt az asztalról, és zsebre gyűrte. Hát persze! Ha nem ültem én, a mutyista, a háta mellett!

De nem is gyanakodott senki rá, hogy Orosz kereket old. Mert még az aprót és az ezüstöt is otthagyta az asztalon, valami tizenöt pengőt. És ki is tartsa vissza? Senki pénzét nem vitte el ottan, csak az enyémet Orosz.

Futottak azért utána az asztaltól, és kiabáltak utána az udvarról, akik még a kártyán pénzük után akartak menni Orosszal. De már Orosznak híre-hamva se!

Hát ezt edd meg, ha főzted!

Ne is mondjam, azt a kavarodást, azt a vacarkodást, azt a kutyalakadárét, amit Soma csinált ebből.

Ki előbb az udvarra Soma. Ki az utcára! Ordítva persze. Tolvaj, zsivány! Ki látta Oroszt? Egy rámás csizmás parasztot nagyvásár reggel? Mikor minden második ember bugaparaszt a városban.

Na! Vissza Soma a fogadóba. És egyenesen neki Máftyénak. Azt kiemelte Soma az asztalon keresztül a pártiból, az inge elejénél fogva. A Máftyé cinkosa Orosz! Máftyé hozott minket vele össze! Máftyé a felelős! Adja elő, merre van Orosz?

Hiába-hiába! Az egész kártyabanda Somára ment rá. Nem lett verekedés. Lefogták, lenyomták Somát.

Nincs igaza, nincsen! Vigyázott volna a mutyistájára!

És így és úgy! Már engem nem rázhatott ki Soma a nadrágból, hogy nem őriztem jól Oroszt a kártyánál, mikor ő maga Soma tartott vissza, és én figyelmeztettem őtet egyre, legyünk résen Oroszra.

Én már a fejem sem tudtam, hol áll, ettől a bolondok farsangjától.

De Soma már nem állta, hogy firtassak tőle erről vagy arról. Kurtán-furcsán kezdte:

– Na, gyere most, feküdjünk le. Megmondom neked, nekem a leány ideadta a szobája kulcsát, nézzed! Hozzá megyek aludni. Majd holnap beszélünk!

Kimentünk a söntésen Somával, fel a szállodába, és Soma erre, én arra, más szobába.

Csak azt tudom, hogy el nem bírtam aludni. Hozzám is bekukkant a szobába egy elég helyre szobalány, és settenkedett, kelletőzött ott nekem.

De tintát és levélpapírt és bélyeget hozattam vele, és írtam az Esztimnek levelet, merre sodorgunk a városban, és hová írhat nekem ő is, megadtam a címet.

 

 

 

 

 

Már azt csak úgy nagyjában kell elmondjam, mibe kerültünk még ott, a Kakasban, ahogy hívták ezt a fogadót.

Másnapra kelve, mit mondanának, ki volt, aki bele nem nyugodott, hogy Orosz eliszkolt a pénzünkkel?

Janka!

Rákésztetett bennünket Somával, hogy menjünk el a Hánytatóba Orosz után. Az ott tanyázik rendesen. De kivált hajnaltájt mindig ott van, mert a Hánytatóba járnak az éjjeli leányok intézetéből a vendégek, és Orosznak ezek közt akad leginkább, akiket kifosztogasson. Csak vásárok, búcsúk idején mutatkozik itt a Kakas körül Orosz is, Máftyé is, a társa.

Hát jól van! Menjünk el a Hánytató-vendéglőbe, a város másik végén éppen. Janka elmagyarázta, hogy leljük meg.

Na, a söntés, az ivó ott is üres volt. Egy-két napszámos pálinkázott állva ottan.

De hallottuk a lármát egy belső szobából. Kártyáztak ott is vagy mulattak? Be voltak zárkózva.

Nem is férkőzhettünk oda be. Mert elénk állt az ivóban még a pohos, kopasz vendéglős. A pofája, az orra apró-apró veres érrel befutva, mint a beteg disznó hólyagja.

– Tessék parancsolni! Akarnak valamit az urak?

Így ez, nagyon hajladozva elénk. De állta el azért utunkat a belső szobába. Vettük észre.

Na, Soma, ahogy szokta, tálalta ki egybe: egy tolvaj, hamiskártyás, Orosz nevűt keresünk, két százasunk siratja őtet. Ide utasítottak.

Tyű! A vendéglős odavolt, láttuk.

– Sajnos-sajnos! – így kezdi nekünk és félrevezet, és: – Tessék helyet foglalni! Sajnos-sajnos! Tőlem vitték el Oroszt, az éjjel éppen, a kapitányságra. Két vendégem feljelentette. Ők is úgy károsultak, mint az urak, Orosznál. Én csak a kezemet moshatom ebben. Csak a rendőrségre fáradhatnak az urak.

Nekem erre egyszerre a pádimentum a lábam alatt kevés lett: merre állanék jobb helyre rá?

De Soma nagy garral húzza kifelé magát, hogy: ahán, a gazember Orosz, így és úgy, hurokra került hát? Na, majd a kapitányságnál utánatudakozunk!

Így!

Ez a marha, részeg Soma, hogy ez egyszer a kígyónál is óvatosabb volt, máskor az eszét a háborodottakéval cserélte ki, kezdi ennek a pohosnak, ahogy kérdi, mindenre:

– Honnan valók maguk?

– Sárgapatakról jövünk, vásárolni akartunk az üzemnek a nagyvásáron anyagokat, de kifosztott pénzünkből ez a gazember Orosz!

– És hol vannak szállva az urak?

– A Kakas-fogadóban!

– Úgy? Úgy?

Soma bátran, büszkén! De a pohos, jól látom, néz-néz, vizsgál már bennünket, és kegyetlen szúr a szeme ránk. Így! Isten áldjonnal elmegyünk onnat, abból az Aranynap lebujból, és haza a Kakasba.

 

*

 

Már azt bizony Janka sem helyeselte Somától, ha rám nem hallgatott, hogy a szállásunkat kiadta a Hánytatóban, a vendéglősnek, ha Oroszt a kapitányságra vitték, akinek károsultjai vagyunk. Nem!

De amit szaporítottunk még ezen az Orosz-dolgon, amit nem, azzal ez abba is maradt, úgy látszott.

Ott voltunk mármost a fogadóban Somával. A drága szobapénzzel. Az isten átkára bízva!

De Somának ez semmi volt. Ő nagyban bízott benne, hogy ahogy Janka ígérte, majd akad valami pénzes alak, akit kifosztogatunk a kártyán.

És Janka is tartotta ehhez magát.

Hát bántam is én már! Rossz dolgom nem volt. Urasan ment nekünk.

Csak azt ne mondjam erről a Kakasról el, hogy micsoda egy fogadó volt ez?!

Kongott ez egész nap. Jobban úgy látszott, hogy mint az elátkozott háznak a mesében, a tájékát is kerülik ennek a fogadónak az emberek. Az évi három baromvásárkor volt ebben csak vendég. Mert a nagyvásártér ott volt közel.

 

*

 

A vasútról ritkán bolondult be utas. Se söntésvendég, se kosztosvendég, se szállóvendég nem volt, csak mutatóba, itten.

Az egész fogadóban Janka volt a főnök. A veres Lajost csak orvosságtól lehetett látni nappal. Egy öreg csapos a kármentőben, a kövér szobaasszony ura. Ezek voltak még itt. Pincért, szobaleányt csak úgy fogadtak alkalmakra ide.

A fogadós is másfelé lakott. Volt egy másik fogadója. Abban lakott. Hajnaltájt jött csak leszámolni Jankával. Ha jött. Azt se mindennap.

Valami forgalom csak éjszaka volt itt a szállóban. Olyan suttyom-forgalom. Tán ahány tolvaj meg orgazda a vasúton szökött vagy lapított a fogdmegek elől, mind ide járt a városból.

Meg kik is nem jártak.

Féltek is ezek a rendőri vizsgálattól, mint a nyavalyarontástól, itt a Kakasban.

De hogy rájöttek már, hogy mégis minek tartott nyitva reggelig mindig ez a Kakas? Hát még a legtöbb vendég hajnaltájt bukott be ide.

Csakis olyan vendég, amelyiket már mindenhonnan kilöktek a városból. Garázdák, duhajok, pénztelenek meg ilyenek, na! Ezek jártak ide!

Volt azért, hogy bandával jöttek éjfél után korhelyek, és itt mulattak a Kakasban két nap, két éjjel is.

Hát úgy láttam, mi Somával még jól is jöttünk ennek a Jankának, hogy ne unja magát reggelig. Estig meg aztán döglöttünk mind a szállóban.

A költség?

Nekem is volt még egy kis dugacspénzem. Azt is facsargatta ki tőlem lassan Soma. Janka is adott hitelt. Még ő is fizetett nekünk.

Fizetett az! Mert élt-halt ez a lány a dorbézolásért. Tán ő is kezdte volna mindig a randaliázást, ha Somának ugyan biztató kell erre. Persze Soma józanon tán úgyse feküdt volna le soha, ha orvos rendeli neki a halálos kórságára ezt.

Csak így telt el ott egy nap, két nap, egy hét, két hét. Mintha észre se vettük volna.

Vagy háromszor csakugyan a kártyára is akadt Somának bolondja. Valami városi cipészmester és bádogos és ilyenek. Nyertünk is tíz pengőt, húszat, huszonötöt. Csak úgy, hogy velem nyerette Soma a kártyán ezt.

De hát nagy pénzzel ki jött ide mindennap? Azokat is jobban Janka ceheltette le magának.

Már ezeket ne is beszéljem tovább.

 

*

 

Kezdjem már el azon, hogy ez a Janka, a gömbölyű farával és avval a vad szemével, hogyan rántott be mégis engem a ticsi-tacsiba?

Hát Soma már harmadnap kezdte nekem nyavalyogni, hogy neki aztán elege is volna abból, hogy kibrűgölje magát a világból ezzel a Jankával. És éppen hogy csak nem keseregte nekem Soma, hogy csüng rajta ez a leány!

Soma, ez ilyen volt. Tudtam! Ennek a fehérnép módjával is több volt, mint kellett.

Már legelőször is, csak hogy a számba nem rágta Soma, hogy kapnám inkább le tőle magamnak ezt a leányt. Azután kezdett is kereken unszolni Soma engemet, hogy szabadítanám meg őtet Jankától.

Én persze erre mindig elejétől Somának:

– Nekem hagyj békémet! Nekem van kire gondoljak. Te is tudod. Nem kell nekem a babád. Csak maradj vele a jó dolgodnak! Na, jól van!

Egy reggel megyünk aludni a szállóba, csakúgy, mint máskor. Én külön, Janka viszi Somát a szobájába.

Egy esős, szeles, nyári nap volt, tudom.

De Soma csudára becsiccsantott, csakugyan. Mint a cirkli, megy összefele a Soma hosszú két lába, és csak pöfög, motyog, leffed le a szája.

Még én is segítek már Jankának támogatni Somát. És Janka tépi, szidja előttem ezt a dögöt.

Ez meg megy! Én is eresztem le a rossz, lyukas függönyt a szobámban, és csapom magam be az ágyba.

Már kevereg is velem az álom. Egyszerre, kop-kop, az ajtón. És a Janka hangja:

– Eresszen csak be!

Hát beeresztem Jankát:

– Tessék? Mi az? Baj van?

Na, Jankán csak úgy hevenyére, láthatom, a virágos rongyolája, ahogy hívta.

– Zárja csak be az ajtót! – kezdi. – Itt alszok magánál.

– Üjha! – nyelek én is egyet.

De Janka rá rögtön:

– Olyan részeg az a dög, úgy horkol, és még mit nem csinál a rondája. Én nem bírok most mellette aludni. Majd úgy veszi ő, ahogy akarja, hogy magához jöttem be aludni, az ő helyére. Mert én nem megyek most más szobába, hogy szava legyen ezért is a szobaasszonynak. Tessék csak! Feküdjön le! És szépen alszunk itten.

– Nekem jó! – mondom erre. – Nekem jó! Csak magának legyen jó!

Fekszek is vissza az ágyba, és csak éppen úgy magamnak röhintgetek rajta, hogy Soma azzal is elkergeti magától a babáját, ha alszik.

De erre Janka jön hozzám, ránt a takarómon, és így nekem:

– De te szemtelen, ha nem fogadod meg, hogy hozzám nem nyúlsz, hát abból nem lesz semmi rendes dolog, azt tudd meg.

Hát én már majdnem is bosszúsan feleltem neki, hogy: ne reszkessen tőlem, hogy bántom, van nekem jegyesem, akire gondoljak.

Na, erre Janka valami olyasfélét makogott még ottan, hogy hát: látott ő már mátkagyűrűs paráznákat is!… De ezzel ő is bemászott a másik ágyba mellettem.

Mellettem? Egészen a nagyszoba másik falához lökdöstem én is a Soma ágyát, csak azért, amiért Janka jött ki Somától.

Na! Rántom én fejemre a takarómat, ahogy szoktam. Még hogy eszembe se jusson kikezdeni ezzel a leánnyal attól, ahogy az ördög bújik az emberbe, ha fehérnép mozgolódását, sóhajtozását neszezi maga mellett. És már kevereg is rám megint az álom.

Hát egyszerre mire riadok? A Janka hangja, de dühösen, így:

– Hallod! Hallod?

– Na, mi az? – odanézek.

Hát Janka ül fönn az ágyán, és a szeme úgy villog rám, mint egy szukasárkányé:

– Hallod? – kiáltja rám. – Te nyomorult, piszok, te! Hát csakis képes vagy egy olyan leány mellett, mint én, elaludni? Itthagysz így engem?

– Hogyhogy? – kérdem. De persze már magamban rázott a kacaghatnék erre, és a lábam már le is löktem az ágyamról. – Hogyhogy? Hát nem te fogadtattad meg velem a lelkem üdvösségére, hogy hozzád nem érek? Az is baj, ha szavad fogadom?

Már ezzel aztán ott is voltam az ágya mellett neki, és én ültem oda, a paplanára, ahogy erre lefeküdt újra ültéből Janka.

De hát, amint csak odahajolok rá, hárít el, így:

– Nem! Most már eredj csak! Most már azért se! Nem kellek neked, a jegyesedtől, akire pedig tudnék mondani neked zokszót is arra, hogy én ne kellhessek tőle. De semmi-semmi! Eredj csak most már aludni. Alhatsz most már tőlem.

Hát már én tudtam, hogy az a legkevesebb, amit egy fehérnép beszél ilyenkor. Az a beszéd, amit vackolódik az ember ellen. Ez a Janka is mást tett aztán, mint amit mondott, ahogy fogtam, simogattam, erőltettem, sugdosva neki azt, amit.

A többi már meg ment.

Később aztán Janka azt mondja:

– Neked jött egy leveled. Idetettem az ablakpárkányra. Meg se nézted? Azt hittem, nekem szól, és fölbontottam.

Hűjj! Én nagy dér-durral az ágyból is kiugrottam.

Esztitől jött levelem! És ez elvette és felbontotta és elolvasta?

Elfutotta a szemem is a vereshályog!

– Hol van az a levél? Add elé rögtön!

Hát erre Janka az ablak párkányára nyúl ki az ágyból, onnan veszi fel a felbontott levelet. Ott volt előttem. A szemem nem szúrta ki az ablakban, az Eszti levele. Kikaptam a kezéből, és úgy pőrén, az ágy mellett állva, olvasom magamnak:

 

 

Hát Janka az ágyból, a jáspis-szemeivel, jól láthatta, hogy csorog az én könnyem a szememből, mikor elfordulok másfelé, elolvasni végtől végig a levelet. De nem volt ez a Janka, hiába, hogy pincérlány volt, olyan piszkos lelkű fehérnép. Hogy tán a csúfságoláson kezdje velem, hogy a jegyesem kiadott rajtam, akármilyen szép szóval is.

Nem! Inkább vigasztalni kezdett Janka engemet. Ezzel meg azzal meg tovább.

De hát utoljára mit is tett?

Egyszerre felkél mellőlem, és azt mondja: mégis visszamegy ő a szobájába tőlem Somához.

– Minek? Most már mégis? – én kérdem. – Most már mégis?

– Hát látom én, nagyon bánkódol, nem? – tapasztja be a számat.

Tudtam én, hogy Janka azt várja: marasszam! És nem sokat kérette volna magát tőlem. De hát jobb kedvemre volt csakugyan, hogy egyedül hagyjon engemet most akárki.

Hát csak ennyit Jankának én:

– Ahogy gondolod!

Csap hát ő a hátamra, és így:

– Ne búsulj, te szamár! Szerencséd aztán mindig akadhat, olyan, amilyen egy szolgáló. Mert más mi volt, ha úgy veszed, hogy túllátott rajtad?

Odacsókolt már a képemre is Janka, hogy: megy! Akkor már mégis nem állhattam meg, hogy ezt ne kérdjem tőle:

– Csak egyet mondjál meg még, ha már mégy.

– Na, mit? – rögtön Janka.

– Hát hogy ezt a levelet minek hallgattad el tőlem, és most mutatod meg aztán nekem?

Erre Janka nagyon-nagyon huncutul rám nevet, és azt mondja:

– Csak! Mert előbb azt akartam tudni, úgy is kellenék neked, ha nem tudod, hogy kirúgott a babád? Vagy csak azután?

Már erre muszáj volt elkacagjam magam én is. Ilyen fifikus lustát! De nem mind ilyen, ha szoknya van rajta? Na!

Ez persze azután már így ment.

Ha eddig se nagyon tartotta vissza Janka Somát az italtól, most aztán nem hagyta ki kézből egy éjszaka sem, míg olyan nem lett Soma, mint a rongybábu. Persze hogy Jankuci hozzám suttyanjon tőle.

Csak a csudám volt nagyobb, hogy Soma nem jött rá erre.

Soma tovább is csak nyavalygott nekem, hogy: így meg úgy, nem ismer engem olyan válogatósnak a szoknyában, ahogy össze nem ütök ezzel a Jankával, semmi áron!

Hogy mi? Már másnap vagy harmadnap, azon kezdi nekem Soma: hogy nem jót gyanít róla, hogy Janka, már mikor kelnek, se döfködi őtet oldalba, mint szokta, az ágyban.

– Most meg már ezen is sápítasz? – dohogok én Somának erre.

De Soma csak firtatná, hogy:

– Te alamuszi, kancsal tolvaj! Nem tehozzád jár el mellőlem a szobájából Janka? Szólj!

Esküdök én erre égre-pokolra Somának, hogy nincs nekem szemem másra most a jegyesemtől! Látom, Soma el is hiszi. Annál is nyugtalanabb az én Somám. Nem másért, mint ahogy mondja nekem Soma keservesen:

– Hát csípjen mást macájának Janka, hogy elcsapjon engem, akkor innen kicseppensz velem együtt, marhája, ha te nem kapod le magadnak őtet! Ezt se érted?

De én erre:

– Ne beszélj! Én, ha akarnám, se tetszenék neki. Tebeléd van háborodva ez egyedül.

Kacagok magamban, hogy Soma erre szomorúan mondja:

– Ez a baj! Én pedig már sehol se vagyok vele.

Annyi igaz, hogy ottan napról napra Janka tartotta már csak a lelket bennünk. Én is előadtam már minden petákomat, amit letagadtam. Se hücs ki, se prücs ki. Így álltunk ottan.

De hát ez a leány gálánt volt, azt meg kell hagyni. Fizetett ez, hitelezett ez, zokszó nélkül. Kártyára is ő adott. Ha akadt volna rendes játék. Csak nemigen akadt. Az a feneség!

Csak így telt az idő ottan. Ennyi gondunk volt. Na!

Még egy nagy rendőrségi vizsgálat is ott ért minket.

Valami dohányosokért volt. Ezek talyigán csempészték a szűzdohányt. Azzal fizettek Jankának és a veres Lajosnak a szállásért is, koszorúdohánnyal.

És aztán a fináncoktól a veres Lajos meg Janka elsanzelemarsoltatta ezt a két szűzdohányost, ahogy mondták ezek ezt. A fináncok kegyetlen dühösek voltak. Még azt is megmondták nyíltan, hogy: tőlük is kereshettek volna Jankáék besúgással annyit, mint a büdös bugacsempészektől! És ez és az!

Elég az, hogy a rendőrséget is a fináncok hozták a fogadóba. Csináltak ott egy olyan farsangot, hogy a tyúkketrecből az aprójószág is a fogdmegekre kotkodácsolt, ahogy szétkergették. Mert még ott is, a ketrecekben is utánaszimatoltak a dohányoszsákoknak.

Na, csak arra nem gondoltak, hogy a dohány a kerekes kút kávájának az aljában van, körüdes-körül rakva, az udvar közepén.

Elmentek nagy dühösen a fináncok, rendőröstül. De Janka sírt még utána is egy verset előttünk is. Mert a rendőrőrmester azzal is megfenyegette, hogy visszatoloncoltatja őtet a fogadóból a falujába. Úgy!

Csak szerencsénk volt Somával, hogy nem kerültünk semmi krédóba a vizsgálatnál. Annyi bajunk volt belőle, hogy aznap, a vizsgálatkor künn aludtunk Somával a baromvásártér üres bódéjában. Mert mégis jobb volt eltágítani a spiclik közeléből ottan nekünk.

 

*

 

Jól is tudom, hogy amikor ez megment ottan, ez a vizsgálat, már éppen az István király-napi búcsút vártuk rá pár napra. Na persze hogy mi is bezsebelhetünk Somával a jó vidéki vendégektől kártyán!

Csakhogy nem eddig volt. Somában már akkor nem fért meg a jólélek. Mind azon ógott-mógott, ókumlált Soma, hogy ha Janka adja nekünk a kártyaköltséget, akkor el is felezi, elherdáltatja velünk a pénzt, kényére vagyunk, és így és úgy! Csak másképp beszél az ember saját garasán!

Na, így nekem Soma. Addig-addig, amíg kisütötte: honnan szerez ő pénzmagot. Hát újra a vén Buzugótól, a gyilkos apjától, az aranytolvajoktól akart.

És csakis megrendeltetett Jankával egy szekeret. Úgy, mint másnap délutánra, jött volna szekér, mert nem baj, ha Soma estére érkezik Sárgapatakra. Nahát, miért is?

Ha valaki gyilkosokat és tolvajokat megy zsarolni, mint az én szusztársam, Soma.

De ki utazott el azon a megrendelt szekéren?

Kezdhetem csak onnan, hogy este ülünk ott a kisivóban.

Este? Már éjfél is múlt. De a fogadó olyan üres volt, még a bagoly is csak meghuhogta, és továbbrepült, mert hogy nincs kit ijesszen.

Egyszerre három vendég jött. Egyik volt a bádogosunk, akitől már sokat nyertünk. Vele két iparosféle. Tán egy molnár, tele tárcával és a kútásó.

Nem is voltak nagyon részegek. És a bádogos szeme, mint a kárbunkulus, rögtön rá a kártyára.

Na, Janka persze oda rögtön a vendégekhez, és a veres Lajost átszalasztotta a cigányokért. Ezek egy nem messze butikban reszeltek vagy itt a Kakasban.

A három vendég feketét kért és asztali vinkót csak. Megjárta ez is Jankának. Mert itt a csigerbor is drágább volt, ebben a Kakasban, mint másutt a máslás.

De csak elég az, hogy a bádogos inkább szeretett volna kártyázni. Néz rám, néz Somára, nézi a kártyát előttünk, az asztalon. Látjuk.

Utoljára is ajánlja a két társának, üljenek össze egy bankra. Mit? Mit játsszanak? Legtisztább játék az uccu-kapod-bank? A bádogos már Soma helyett is javasolja.

Nagyon jó! Janka már csúsztat is oda pénzt Somának és Soma nekem.

Kezdtünk játszani. A bádogos ad bankot. Nyerünk, vesztünk, kicsiben.

Utoljára kezdi Soma a bankot, mikor már tripla nagyok a tétek. És én ütök derűre-borúra, és nyerek, mint a veszekedett frász, mint máskor.

Így kivirrad lassan velünk. Már itt-ott gondolkodom, hogy fussak meg a nyereséggel. És Soma kezdi az izzadást és a sírást, hogy a veszteségből elég neki. Na!

Hát akkor bejön nagy, hangos hűhóval a fogadóba egy klárinétossal és egy kisbőgőssel a sarkában egy Kisfentőssy nevű vendég.

Erről a Kisfentőssyről annyit beszélt már nekünk Janka is és Lajos is, hogy azt is tudtuk, hogy egy veres eperlevél van a hasán ennek a Kisfentőssynek, és hogy mindig azt kiabálja: ő táltosgyermek volt, foggal született tíz hónapra, és üstökös járt akkor az égen, kétméteres farokkal. Hát kell ennél több egy úr születésnapjára?

Ha jön ez a Kisfentőssy, akkor két nap, két éjszaka szól a banda a Kakasban. Akkor az utcáról behozzák erővel az embereket inni és enni a Kisfentőssy költségére. Akkor a banda húz az ablak alatt, amíg Kisfentőssy lefekszik aludni. Persze nem egyedül, hanem Jankával. A taktust tartani kell a cigányoknak, mert Kisfentőssy kilő rájuk a revolveréből az ablakon.

Tyű! Azt a ropogós recepicéjét is!

A klarinétos már rá is zendített az ajtóban a kisbőgőssel. Hozzájuk az egész cigánybanda.

Kisfentőssy kalapja a fülén, az ujját pattintgatja legényesen, és bokázik nyalkán. Janka, mint a macska, az asztal mellől, a kártyája mellől, bele egyenesen a Kisfentőssy nyakába.

Puszit neki erről-arról:

– Gyulukám! Galambom! Hát téged is látni? Te gazember! Két hétre ígérted, és két hónapra jössz el hozzám!

Hát persze, ha ilyen vendég jön, de még gyatrább is, Jankának, akkor egy rossz szemet sem a vendégre, akár Somának, akár nekem. Nahát! Ez egy ilyen fogadóban regula, mint a katonáknál. Ezt mi betéve tudtuk már Somával.

Mondom is Somának a nagy zenebonában:

– Tán mozognánk, te, aludni mink? Este útra mégy úgyis.

Soma visszakacsint, hogy: rendben van, oldalogjunk elfele!

De hát nincs olyan!

Kisfentőssy énekelve jött be. És nem felelt az addig egy igét sem Jankának, sem senkinek, míg végig nem énekelte a nótáját. Ezt, hogy hát:

 

Réztepsiben sül a harcsa, Megfognálak, szívem Marcsa, Ha meg fogsz is, mit érsz véle? Tele lesz a markod véle! Tele lesz a markod véle!

 

Ez nem rossz nóta! Szép, úri hangja volt ennek a Kisfentőssynek. Jól énekelt. Janka is rákezdte vele együtt.

Csak hát Janka, nagy örömében vagy miben, a kezében felejtette a zöld hetest, ami kijött neki. Ezzel a zöld hetessel fektírozott Janka, ahogy dalolt.

Ezt meglátta Kisfentőssy, és meglátott minket az asztalnál, a kártyapakli mellett. Hát rákiáltott Jankára:

– Ejhéj, né csak, elhoztad a lapjokat a tisztelt uraknak. A zöld hetes! Hoci csak! Megtesszük rá a bankot. Ácsi, morék!

Így!

Kisfentőssy kikapta a kártyát a Janka kezéből, és rákiáltott a bandára.

Azzal jött oda hozzánk.

Janka váltig mérgelődött rajta. Váltig ütötte a Kisfentőssy hátát, és tépte a fülit:

– De hadd a kártyát! Ne játssz, te Gyuluka! Az Istenedet, hadd!

Kisfentőssynek hiába Janka!

– Na, mennyi a bank!? – már azt kérdezte, és egy marok bankót csapott ki maga elé az asztal szélére Kisfentőssy.

Soma erre vette a paklit kézbe újra.

De nem Soma, hanem a molnár és a társa kezdték magyarázni Kisfentőssynek: hogyan megy az uccu-kapod-játék?

Kisfentőssy meghallgatta őket, és rácsapott az asztalra:

– Nagyszerű! – azt mondja. – Príma játék. Be fogom hozni a kaszinóban.

Már a bádogos, az majdnem odavolt, hogy Kisfentőssy ráteszi az ujját a mellére, és így neki:

– De hiszen téged ismerlek, komám, valahonnét?!

– A rézmunkát én csináltam a méltóságos úrnak! – hajbókol erre nagyban a bádogos. – A kastélyra. A méltóságos úr kastélyára.

Hát erre egészen paff mind ottan. De miért? Kisfentőssy felugrik, és mint a dühös állat, a bádogosra:

– Hát te, ha ismersz a fatornyos falumból engemet, akkor azt is tudod, hogy nem vagyok méltóságos úr. Azt is tudod, ha eszembe juttatod itten, hogy a feleségem méltóságos bárókisasszony, és én vagyok a feleségem férje, azt én rühellem és utálom. Azt is kell tudjad, hogy akit kis- és nagyfentősi telegdi és apakői Kisfentőssynek hívnak, mint engem, annak bliktri a méltóságos cím, amit olyan szotyák bárók hordanak, mint a feleségem famíliája.

– Hát engedjen meg, Kisfentőssy úr! – így a bádogos, majdnem reszketve.

De mind reszketett ott. Vendég, pincér, cigány. Csak én meg Soma nem tudtuk: mitől rettegjünk? Még Janka se. Az meg éppen a Kisfentőssy fülét cibálta.

– Ugyan, ne kezdd a viszálykodáson! Ki fél tőled?

Na, ezt Kisfentőssy nem bánta Jankától. Hanem a bádogosra csak förmedt rá tovább, így:

– A bocsánat kész! De vagy Gyula komám vagyok neked, vagy nesze! Itt a kezem, csókold meg, és állj cselédnek a székem mellé, megfizetlek érte, és akkor méltóságos urazhatsz. Hát mibe maradunk? Szervusz vagy nem?

Odatartotta a tenyerét Kisfentőssy a bádogos képe elé. Az alig merte megfogni, és csak rebegte, mint a holtra, az áldást, hogy:

– Szervusz!

– Osszad! – kiáltotta Kisfentőssy Somára. – Osszad le!

A játék indult meg erre rendesen, Kisfentőssy ötösökben rakta a kártyáját. Na, éppen mintha az adóhivatalba adta volna be a pénzét, úgy nem húzott ki soha egy fityinget sem Somától.

Én nyertem, persze! Már volt egy olyan vastag csomó előttem a Kisfentőssy ötöseiből, mint egy zsoltároskönyv.

De nyertek a többiek is. Janka is, a molnár is.

Kisfentőssy már százast váltott. Vettem észre: lapít még a tárcájában több is. Tán ezresek is.

Minden szépen megment volna, csak Janka, ez csinálta a vesztemet. Előbb kezdett duzzogni Kisfentőssynek, hogy minek játszik a kártyával, mikor vele is játszhat jobban! Na!

Kisfentőssy rá se hettyentett persze. Erre Janka rám esett, hogy: ha mi abbahagynánk a játékot, hát Kisfentőssy neki maradna cehelni és egyébre, hát hívjam Somát el.

Persze csak úgy súgta ezt nekem Janka, és csípett az asztal alatt meg rugdosott.

Na de hát minek szaladjak a pénz elől? Irtó dühbe hozott ez a Janka az erőszakoskodásaival. Visszarúgtam, visszacsíptem én is őtet.

Micsoda? Fenyegetett súgva, hogy elkiabálja, hogyan játszunk hamisan Somával, ha a kártyát abba nem hagyjuk!

Már ettől csakugyan tartani lehetett, hogy ez a dög bajt kavar itten. Mert nemcsak mind dühösebb volt a kártya miatt, hanem mind részegebb is Janka.

Hogy ki mit ivott ottan? De ki mit evett-ivott, ha bejött az utcáról is, potyán, a Kisfentőssy költségére? Arról ne tudj!

A cigányok feketét kértek. Hát Kisfentőssy egy fél liter feketét rendelt mindnek, egy deci rummal, hogy két nap alatt se aludjanak el mellette. Ha nem isszák meg, lelövi őket

Úgy az! Ez nem volt tréfa. A pisztoly ott volt a Kisfentőssy farzsebében. A sok cigány sírva, jajgatva itta a fekete zaccos utolját, hogy szétszakadt tőle a fejük nekik. De meg kellett mutatni az üres kávésibriket mindnek Kisfentőssynek.

Nagy kutyakomédia volt ott!

 

*

 

Már fényes-fényes délelőtt ért ott régen. Soma kezdett ájuldozni a paklival. Éppen azt mondja Kisfentőssy:

– Na még egy bankot. Utolsót!

Egyszerre nagy handabanda az ajtó előtt, a nagyivó felől. A veres Lajos veszekszik, halljuk, valakivel.

Na! Kicsapódik az ajtó, és kicsoda be? Pűhó! Egy egyenruhás városi hajdú vagy rendőr. Itt egyforma ez a fajta.

– El az utamból! – így ordít rá Lajosra a hajdú most is, hogy előtte okvetetlenkedik Lajos. És szétnéz a hajdú. Jankára néz és neki:

– Takoss Johanna szállodai alkalmazott, maga az? Azonnal jön velem a rendőrségre.

Látom, hogy Kisfentőssy, mintha cirkuszban majmot látna, úgy vigyorog a hajdúra:

– Huhh! Be szigorú ember! – azt mondja.

Janka pedig, ahogy részegen a kontya kibomlik, azt csavargatja a fején, visítja a hajdúnak:

– Nem megyek! Nem megyek! Takarodjék el innét! Nem megyek!

A hajdú erre retteneteskedve néz Jankára, és jön, és fogja már a karját neki:

– Itt maga a törvény szolgájával beszél, ribanca! Szedje magát azonnal velem!

Janka mit erre? Fogja a Kisfentőssy karját, tépi ki magát a hajdúéból:

– Gyuluka! Hagysz, hogy elvigyenek? Kitoloncoljanak?

Hát erre a hajdú kapja el a Janka másik karját, amivel Kisfentőssybe kapaszkodik. Ránt egyet Jankán, és lök egyet Kisfentőssyn is, mintha az is hibás lenne. Pedig Kisfentőssy csak röhögött a Janka visongásán és az egész hajcihőn.

De nem is káprázott kettőt se ott mindnek a szemünk arra, ami ebből lett.

Janka egy poharat kap föl tele borral az asztalról, és zsupp! a hajdú szeme közé. A homlokát is felvágta rögtön az üvegcserép, és egyszerre lett piros a hajdú képe a bortól, a vértől.

Semmi ez még! Kisfentőssy is, amilyen köpcös, bikanyakú ember volt ez, kapja meg a szegény hajdút félkézzel. Cserdít rajta egyet, a hajdún, Kisfentőssy, hogy az ajtónak esik a hajdú. Lajos nyitja az ajtót. Kisfentőssy rúg is, lök is egyet a hajdún, hogy csak a nagyivóban szedi fel magát a pádimentumról.

Így! Már aztán a hajdú csak kívülről gágározott be oda ránk, rettenetesen fenyegetődzve. És elment.

Ki is tudná azt elmondani, ki mit lefetyelt ott össze a mi hajdúnk után.

Legislegtöbbet Kisfentőssynek hízelkedett, színeskedett mindenki, hogy: jól tette, kilökte a mihaszna-andrást! Mindenki tanú, hogy a hajdú tettlegeskedett először Kisfentőssyvel.

Na de, hát ez a Kakas-szálloda ott volt a vasúti állomás mellett. Nem ugyan a forgalmas úton, hanem az állomás hátánál.

De elég az, hogy a vasúti állomáson csendőrszolgálat van. És a hajdú, a véres fejével és a hivatalos paranccsal, hogy Jankát a városházára vigye, a csendőrökhöz folyamodott.

Még a cigányok kezébe is belemeredt a hegedűvonó, ahogy beállított a két kakastollas a fogadóba.

Persze már erre mink Somával iszkiri a kisivóból az udvarra. Csak onnét, az udvarról leskelődve hallottuk, hogy: mit tárgyalnak a csendőrök Kisfentőssyvel, Jankával és a bádogossal meg a molnárral.

Akkor is tudtuk meg jobban, hogy kicsoda fene nagy uraság ez a Kisfentőssy, mikor a bádogos feleselt a csendőrökkel:

– Hallják, maguk szerencsétlenek, hát a főispán, a megyei főispán sógorát akarják vasra verni? Hiszen öten vagyunk itt rá tanúk, hogy a hajdú kezdte a tettlegességet, ok nélkül, a méltóságos úrral.

Hát erre a két csendőr és a hajdú is lejjebb eresztette a hangot, és kezdték illendően méltóságos urazni Kisfentőssyt. De Kisfentőssy se röhögött már. Ő is rendesen, értelmesen magyarázta a csendőröknek, hogy a hajdú eljárása rovására írják, ami történt, mind!

A hajdú, hogy kozmás is volt ő is, meg miért is nem, már talán retirált volna a nagy panaszával Kisfentőssy ellen. De hát a csendőrök közül az egyik, egy háromcsillagos, kimondta a szentenciát: hatósági közeg elleni erőszakra ők, csendőrök a kenyerükkel játszanak, ha be nem kísérik a városházára Kisfentőssy méltóságos urat és Jankát. Tisztázzák ott a dolgukat!

Na, erre csak azt a visongást hallani, amit Janka művelt a csendőröknek és Kisfentőssynek, hogy ő a függönymadzagra akasztja magát, ha a rendőrségre viszik!

Már maga Kisfentőssy kellett hogy biztassa és nógassa Jankát, hogy: csak menjenek el a városházára, van neki ott, akivel elsimítja ezt a dolgot!

Így na! Szépen megcsinálták a csendőrökkel, hogy az utcán nem kísérik szuronyosan végig Jankát se, Kisfentőssyt se. Janka megy a molnárral, Kisfentőssy a bádogossal, az utca egy felén, a csendőrök a hajdúval a másik járdán. Hiszen el nem szöknek!

Elmentek csakugyan így!

Mármost mink ottan Somával és a veres Lajossal és a bandával, nagy tanakodóban, erről és arról és mindenről, mi kerekedik még ebből a hadd-el-hadd-ból? De hát a hajdú, csendőr ránk se kérdezett, a bankó a zsebünket majd kinyomta. Mitől tartsunk?

Soma nálam hagyta a pénzt mostan. Csak azért, hogy Janka nála inkább megvámolja.

Várjuk ezeket vissza a városházáról? Vagy feküdjünk le, elég nekünk?

Lődörgünk ottan erre-arra. Nem kell már sem enni, sem inni. Torkig-dugig vagyunk.

De hát nem sokat vártunk. Egyszerre csak visszaérkezik Janka. Úgyigen, a mi Jankánk.

Hív oda rögtön persze bennünket, Somával. Még el is zavarja onnat Lajost és a cigányokat, a mihallástól. Coki onnat!

És Janka kezdi mindjárt nagy sepetével elmondani nekünk, hogy: miért hívták őtet azonnalra a városházára?

Hát azért, mert sürgönyt kapott hazulról, hogy meghalt az anyja. Hirtelen halál. A sürgönyt lovasemberre bízták. Az elvesztette az adresszt. Csak a Janka nevét tudta és a várost, ahol van. Így jött a rendőrségre a sürgöny.

Kisfentőssy csakis elintézte a hajdúdolgot a városházán a tanácsnokkal. De megkente a hajdú markát is, hogy: ne ugasson. Mégis a rendőrkapitány maga elé idézte Jankát, és borzasztóan lehordta négyszemközt.

Azt mondta Jankának: mármost éppen hogy tudja, Janka tisztességes, módos polgáremberek gyermeke, hát dupla olyan szigorúan veszi Jankára azt a rendelkezést, amit kiad rá. A város rendőrségének most már elég Jankától a botrányokból a Kakasban. A hatóság elleni erőszakért, a hajdúért Janka négy hónapot kapna fegyintézetben, és hazatoloncolnák, és kitiltanák örökre a városból. Hát most örüljön, hogy az édesanyja haláláért és Kisfentőssy úr közbenjárásával elengedik ezt a büntetést Jankának. Igyekezzék otthon megjavulni, és azonnal – azonnal utazzon haza! De úgy, hogy: tegye még egyszer vissza a lábát ide a városba Janka, akkor rögtön esedékes rá tíz büntetése: tömlöc, dologház és zsupp! Úgy jegyezze ezt meg Janka!

Ott előttünk, Somával, olyan bőgést tett erre Janka, ahogy elmondta nekünk, hogy nem tudtuk hova csitítani: hiszen minden jól van, ha így végződött! Rosszabbul is járhatott volna!

Igaz, ez a piszkos Soma még szegény Jankánk ott tikácsolt és szipákolt, és már azon kezdte neki:

– Na ládd! És micsoda hergelődést tettél velünk, hogy pár pengőt nyertünk magunknak az úri macádtól, ettől a Kisfentőssytől. Most itt maradnánk egy büdös peták nélkül, hogy elmégy az istenfelejtette faludba.

Erre Janka Somának, de nagyon álmélkodva:

– És tik nem akartok engem elkísérni haza? Te már elszámoltál az ígéreteddel, amit százszor tettél nekem, hogy elcsinálod az anyám hagyatéki dolgát nekem mostohaapámmal? Most már itt maradnátok, mert van pár forintotok! Meddig is? Amíg az tart?

Na, mi Somával csak nézünk ezen egymásra. És én külön össze Jankával még jobban.

De Janka már kezdi mondani, amit százszor is elhallgattunk már tőle, hogy: otthon hány jószág rúgja a házuk oldalát, és a mostohaapjánál, a facsúszdában van könnyű munka nekünk. Ez és az és tovább-tovább.

Kísérjük el őt.

Soma, úgy látom, mégis tétovázik, menne is, nem is. De tán csak kéretné jobban magát Jankával.

Hanem Janka egyszerre, mintha elfelejtette volna, úgy mondja:

– Hiszen már Gyulukának is mondtam, hogy velem jösztök ti is.

– Hogy-hogy-hogy?… Mi-mi-mi? – hápogunk Somával.

Na, Janka rögtön mondja:

– Hát jön ide rögtön Gyuluka. Négyes fogaton visz haza engemet. Itt van neki a Szent János-fogadóban a bricskája, a parádés kocsisával. Azért ment el. Hajt ide rögtön. Ő így jár heteket városról falura.

Pűha! Már ezt alig tudjuk elhinni Somával.

De hát Janka szentül várja Kisfentőssyt, hogy az jön mindjárt, és őtet a négyesen viszi hazáig, a hegyek közé.

Megyünk segíteni csomagolni Jankának. Nem is sok holmija volt. Hamar összekaptuk. Egy kuffer és valami motyó.

De hát Soma meg én hogyan utazzunk? Hát Somának éppen meg volt fogadva délutánra a parasztszekér, egy ekhós parasztszekér Sárgapatakra. Mink azzal mennénk. Mert annak a szekérnek mindegy, hova mennénk. Kísérhetjük vele Jankát a falujába. Az igen! Így szépen ki is terveltük ottan. És Somával összehánytuk mi is a holminkat a nagy, sárga bőröndünkbe.

 

*

 

Már Janka éppen elszámolt Lajossal és a göthös fogadósunkkal. A cigányok ott aludtak már el. Mert azok is szentül várták Kisfentőssyt, ha az szavát adta Jankának, hogy visszajön. Azt, ahogy ismerték Kisfentőssyt, sereg se tartja fel, ha szavára mondta: ott lesz valahol!

Csakis egyszerre látjuk a négyest. Négy gyönyörű pejkóval. Hajt, nem is az úton, de keresztül a mezőn, a Kakas elé, a négyes, csinál egy nagy karikát a fogadó hátánál, és úgy áll meg ottan.

Nagy kerekű, magas-magas, náddal font bricska volt ez a Kisfentőssy négyesfogata. Kisfentőssy hajtotta. Mellette ült a parádés, darutollas kocsis, és hátul a bricskában még egy sujtásos léhűtő. Mert négyüléses volt a bricska, és még egy ülés kukra, hátul, a saraglya helyén.

Mármost csak jönne a mi nyavalya ekhós szekerünk is. Somával várjuk erősen, mert a szekérnek is etájt kellett érkezni Somának. Igaz, hogy érünk-e mi ezzel a parasztekhóssal a négyes nyomába, ha az elindul? Mindegy, hamar-e, későn-e? Na!

Csakhogy az ekhós helyett más jött oda nekünk Somával. A veszedelem a fejünkre!

Az a rendőrőrmester jött a fogadóba, aki a fináncokkal csinálta a handabandát a dohányosok után. Vele éppen az a hajdú, akinek Janka befakasztotta a fejét a pohárral, az jött vissza.

Mink persze Somával nem is láttuk, nem is vártuk ezt a két fogdmeget. A szobánkban voltunk, pakoltunk.

Már előttünk álltak, mikor halljuk, hogy: éppen bennünket keresnek!

Az őrmester vesz elő egy pecsétes írást, és arról olvassa az én nevemet: Katzky Márton! És a Soma nevét utána, de nem az apjáról valót, hanem azt, ami a hamis munkakönyvébe állt Sárgapatakon neki.

Hát ezek mink vagyunk! Kezdjük letagadni tán! Mi névre újra?

De kiment belőlünk a szusz is Somával, és a térdünk verődött össze az őrmester előtt meg a hajdú előtt.

Soma makogta, ahogy tudta:

– Mi dolguk velünk az őrmester úréknak? Máma érkeztünk vidékről ide! Bejelentettük itten a foglalkozásunkat.

Az őrmester vág erre egy pofát Somára, hogy a szava, a nagy szava rögtön elakad, és rá nekünk:

– Magukat négy heténél több, hogy körözik nálunk, úgy van, úgy, Sárg-ga-patakról! – olvassa ki ezt az írásból az őrmester. – Csak valami ügyben, bűnügyben, igen, tanúnak. Ez semmi baj! Hanem ismerik-e maguk Orosz Miklóst? Az magukra azt vallotta, hogy maguk hamiskártyások! De nem is Orosz bizonyította ezt, hanem a Hánytatóból súgták meg nekünk, hogy maguk Oroszon kereskednének a kártyarészükért. Hát ebből mi igaz?

– Ebből semmi, őrmester úr! – kiabálja rögtön Soma. – Ha nyert tőlünk Orosz? Nyert! Mi nem jelentettük fel. Ebből is bajunk lehet?

Na, erre az őrmester nevet. Még keresi is, hogy kire nevessen. De hát nincs senki neki erre, csak a hajdú mafla képe. Így jön oda az őrmester Somához, és szépen megtapogatja a Soma vállát, és mondja:

– Nem! Abból bajuk nincsen semmi. Nincs-nincs!

– Na ugye! – ránt Soma a vállán.

De erre az őrmester még jobban kacag, és így nekünk:

– Csak közveszélyes csavargás címén kell bevigyem magukat hozzánk. Abból ha tisztázzák magukat, már máma kijönnek ide, és kártyáznak, mulatnak, ahogy jólesik. Hát tessék! Mehetünk!

Jaj! Soma kezd el erre nagy haraggal, háborodással az őrmesternek, hogy így és úgy, békés utasok, akik poggyásszal jöttünk, tessék bár átvizsgálni!

Na bizony!

– Megálljunk! – int a hajdúnak. – Vizsgálja csak, Péter, át az urak ruháját. Mindent ki ide az asztalra a zsebükből. Kobozni kifelé a bélést is jól. Tudja már maga. Nem kell szíj! Jönnek az urak szépen velünk. Belenézünk a bőröndbe is. Bele. Szép bőrönd! – így mókázik az őrmester.

Ez mind ott történt a Soma kivette szobánkban.

Kezdték kikobozni a testi ruhánkat, holminkat. A hajdú minket, az őrmester a bőröndöt.

Hű! Akkor röhögtek egyet, mikor az én belső zsebemből a hajdú elérántotta a Kisfentőssy sok tízesét és ötösét. Alig fért a zsebembe, alig fért a hajdú markába.

Ez már teszi!

Na, ezt a pénzt jól átszámolta az őrmester, és ezt ő tette el, meg a Soma óráját is, amit a bádogostól nyert el az, most éjjel.

A többi apró vackot: bicsakot, pipát, a hajdú kötötte össze egy zsebbe valóba, és csüngette.

Az ajtó be volt ránk téve.

Igen, de amíg a hajdú és az őrmester a holminkat túrták, és minket koboztak, egyszerre veszem észre: az ajtónk nyílik. Lassan-lassan, csak egy kicsit nyílt meg.

Janka!… Látom az ajtórésen, int nekem, hogy: ne féljek! Majd ő kiszabadít! Biztosan a Kisfentőssy révén.

Én is ráérkezek súgni Somának, hogy: mit üzen Janka! Ne féljünk!

De Soma odavan. Nagyon sóhajt. Nagyon csóválja a fejét. Nem bízik, hogy kiszabadulunk ebből a pácból.

Ez a Soma ilyen volt mindig! Az ördögnek is szemfényét vesztette, ha svungban volt, de máskor meg, mint az oláh maláj, olyan mámóvá lett. Legjobban is a pénzre vetett olyan szemet Soma, amit az őrmester elvett tőlünk, mintha a sírásó hányná rá a rögöt.

De, hogy ne is felejtsem, a Soma nagyobb és sűrűbb szavát még jobban elvette az őrmester mással is.

Mert elővett még egy harmadik pecsétes írást is, és azt mondja:

– Hát most aztán mehetünk. De figyelmeztetem magukat, hogy csináljanak botrányt, kezdjenek egy hangos szóba, akár itt a fogadóban, akár az utcán, akkor vasra verve jönnek velem. Mert van itt olyan körözvény is az egyikükről, amivel már most is karperecet tétethetnék magukra. Munkásbujtogatónak is odaállottak már maguk. Ezt elfelejtik, he, mi?

Na, erre már Soma is, én is csak habrigyáltunk a világba; hogy mink így meg úgy!… Mert hogy ezek a fogdmegek ezt is tudják rólunk! Odavoltunk!

 

*

 

Na csak tovább, mi történt?

Az őrmester nem is a fogadón vitt keresztül bennünket, ahol jöttek, és Janka is várt ránk. Nem! Hanem az udvaron át mentünk ki, a nagykapun. Annak is ugyancsak félszárnya volt, a kapunak már.

De elég az, hogy hajdú még előre is ment, elparancsolni a közelünkből mindenkit. Így egy lélek nem sok, annyi sem búcsúztatott el minket innen.

Csakhogy a négyesfogat ott állt éppen az udvar nagykapujával átellenesen, a mezőn, Kisfentőssy pedig, míg Jankára várt biztosan, mit eszelt ki mulatságnak?

Kiállott a Kakas-vendéglő ajtójába, ahonnan nem láthatták őtet a négyesről, és éppen mikor mi kimentünk a kapun a fogdmegekkel, hát Kisfentőssy, ahogy bírta, ezt ordította a kocsmaajtóból a kocsisának:

– Andris! Lökd közibök a gyeplőt! Hadd lám, megismerik a hangomat és idejönnek?

Már erre az őrmester is megállt velünk, hogy lássa: mit csinál a négyes?

András csakis a lovak közé lökte a gyeplőt. És Kisfentőssy a kocsma ajtajából hangosan szólította a lovait a nevükön, csettingetve nekik:

– Gye te, hé! Julcsa! Miska! Gye te, hé! Karola, te!

De elébb semmi! A négy pejkó inkább a finom füvet vizsgálgatta erre-arra a mezőn. Mégis! Az egyik ló hátulsó volt pedig, felkapta a csótáros fejét. És röhintett. Arra elöl is egy, éppen így. Rá a társa elöl is röhögni!

A csuda nem veri meg! Csakis, a négyes szépen megindult arrafelé, amerről a gazdájuk kiáltotta őket.

Na, Kisfentőssy, a bőgőnyi hangján, még jobban:

– Itt vagyok, itt! Gyere te, hé! Julikám! Te, Kígyó, te!

És a kocsis is a bakról ordítva:

– Mennek, tekintetes úr! Fordulnak!

Így na!

Mink nézzük ott ezt a komédiát az őrmesterrel és a hajdúval álmélkodva.

Egyszerre erre mellettem az én Somám olyat ordít, hogy majd fává válok. De még az őrmester is, hajdústól.

– Gyula! Gyula, te! – ordítja így Soma Kisfentőssyre: – Nézzed, lefogtak itt ártatlan ezek! És visznek. Hát elhagysz minket!?

Kisfentőssy erre ott volt rögtön előttünk.

Hogy micsoda? Soma most már bőgve, sírva, mint egy taknyos gyermek, hogy: így-úgy, segítsen ki a fogdmegek kezéből minket Kisfentőssy!

Persze, láttam, Kisfentőssy se vág felénk valami boldog pofát. És az őrmester is rögtön áll eléje, és neki:

– Itt baj van, itt baj van. Három körözvény van ellenük. Be kell vigyem őket. Csak odabenn lehet valamit tenni. Ott is nehezen!

Így az őrmester Kisfentőssynek, mintha főnöke lenne. De Kisfentőssy csak alig hallgat rá. Inkább Somának, mérgesen:

– Na, de ne danolj és ne hörögj itt nekem szégyenszemre. Most nem segíthetek így se rajtad. Hallod, az őrmester úrnak parancsa van, hogy bevigyen. Ha ártatlan vagy, majd kiengednek. Mondod, hogy az vagy, és én is tudom. Ne félj! Majd én!

Már akkor a Kisfentőssy hátánál ott volt Janka is, nagy pusmogva, nyavalyogva rajtunk. Lajos is. A cigányok is. Még a sápkóros vendéglős is és a kövér szobaasszony is. Az egész vendéglő és fogadó. Ott volt már az öreg csapos is a szegletnél.

Kisfentőssy visszafordult, és rájuk ordított.

– Na, befele-befele-befele innét! Befelé! Mert rátok vágok!

Hát erre az egész had ember tűnt el megint a fogadó szegleténél előttünk. Utoljára Kisfentőssy is.

Az őrmester pedig ránk förmedt mindjárt:

– Aló mars!

Azért az én Somámat mellettem mintha kicserélték volna. Húzott rám egy ravaszat a pofáján, menet. Most már mintha mondaná: ne búsuljunk! Ezt értsem belőle!

Hát jól van!

Kerülünk ki a réten át a Vasút utcára. Úgy megyünk, hogy még árkokat is kell ugráljunk. Hát a Vasút utcán is alig volt ezen az oldalon ház.

De még künn sem vagyunk a Vasút utcán, az őrmesternek eszébe jut:

– Hű, hallja! – mondja a hajdúnak. – Hogy nem mentünk előbb az állomásra? Át kell vegyek egy írást az állomásfőnökségen. Már mindegy. Maga is beviszi ezeket. Csak tartsa az őrszobán őket, ne adja át senkinek, míg nem jövök. Értette?

Ezzel az őrmester otthágy bennünket a hajdúnak, és szalad el az állomásra a dolgában.

Hát megyünk most már egyedül a hajdúval a városba, a Vasút utcán végig.

Úgy délután négy-öt óra tájt lehetett ez. Forróság volt, por volt, alig láttunk embert künn az utcán.

Soma váltig kezdett volna beszédet a hajdúval. De az leteremtettézte, hogy: tartsa a száját! Hát Soma így próbált velem pusmogni ezt-azt.

Na, ezt hagyta a hajdú. Csak itt-ott mordult ránk, így:

– Lassan! Lassan! Mellettem! Semmi setepete!

Hát ettől ugyan Soma már azt is súgta nekem:

– Ha pihentebb volnék az éjszakától, letakarítanék egy rendeset ennek a kopónak, és megugranék tőle.

– Ne, azt ne! – súgom vissza. – Majd Kisfentőssy tesz valamit, mondod.

Ezzel éppen odaérünk egy utcakereszteződéshez.

Erről volt egy járdás, forgalmas utca a város piaca felé. De azon messzebb volt a rendőrkapitányság. Más oldalon egy éppen olyan féloldalas út, mint a Vasút utca. Kertek, mezők, majorok egy oldalán.

A hajdú éppen gondolkozik: erre vigyen vagy arra bennünket?

Na, vág neki inkább a közel, rossz útnak, a kertek közt. Nem vagyunk még meddig sem ezen az úton. Somának egyszerre kacag-kacag a szeme rám, és súgja:

– Te. Ha doktorért kell szaladj nekem, csak Jankához fuss, és ottan várj.

– Hogy? Mit mondasz? – rá én. Mert még attól is megijedtem, hogy meghibbant tán ez, és égnek beszél?

De Soma:

– Csak Jankához. Értsed. Ha doktorért enged, nekem.

Hát ha ettől repednék szét, akkor se értem ezt Somától.

De micsoda?

Soma hirtelen csúnyán-csúnyán hörögni kezd, mint a hízó a kés alatt. És lepp! Amilyen hosszú az én Somám, hanyatt a fűre, az út mellé.

És ott a füvön még csúnyábban tikácsol a levegőért, és ráng-ráng a lába neki, mintha köszörűt hajtana.

A szeme felfordul Somának és forog. A szája szélén jön a tajték, még tán véres is az.

A hajdú, az velem együtt csak bávult meg: mi van evvel?

Egy öreg-öreg, tehetetlen, selyemkendős asszonyság megy el éppen a kertből. Az visítja a hátunknál:

– Jaj, én nem bírom nézni! Orvos kell ennek. Ez szívgörcs. Nyavalyarontás! Fogják, szorítsák legalább a kisujját neki, míg orvost hívnak. Azt mondják, az használ.

Ráesünk Somára, a hajdúval, és a hajdú a Soma bal kezét, és én a jobb kezét fogom, szorítni a kisujját Somának.

De a vénasszony ránk visongja:

– Csak a bal kezét, az elég! A másikuk menjen orvosért!

Üff! Énnekem már közben eszembe jutott a Soma szava. De hát úgy vegyen elő engem is ilyen rosszbaj, ha tudtam hinni, hogy Soma tenné magát ezzel a görcsökkel, ahogy csinálta ezt ez.

Mégis a hajdúra nézek, így:

– Fussak hát ennek orvosért, meg ne ölje a görcs?

Na, a hajdú volt annyira megijedve, hogy hamarjában még ő magyarázta nekem, hogy az öregasszony kertjén át éppen a szomszéd telek a másik utcán egy orvos kertje. Hívjam ide rögtön.

Már csak utánam kiáltotta a hajdú, hogy:

– De maga vissza, de maga vissza, egykettő!

Én kettőt se tanakodtam, mit tegyek? Vettem lábam a nyakamba, egyenesen a Kakasba vissza, a mezőn át.

Mert gondolom: ha akármi baj van, jöhettem ismerősökhöz vissza, ha orvost nem leltem, ahová érte küldtek. Soma aztán a saját utasítására döglik meg, ha igazán is rájött ott a baj, nem mórikálja.

Beállítok én, fulladástól, futástól félig halva én is, a Kakasba.

Mondom, ahogy tudom, Jankának, Kisfentőssynek: mi történt Somával! De persze nekik elmondom, mit súgott előbb Soma nekem.

Erre Kisfentőssy kezd el röhögni:

– Bravó-bravó! – mondja. – Falhoz áll a rendőrség. Várjunk hát!

Már éppen vitték ki a kocsmából a likőrösüvegeket a csézának az ülésládájába, az útra. Már indult volna Kisfentőssy Jankával.

Már a mi odarendelt ekhós szekerünk is megérkezett éppen. És minket tudakolt a Kakas udvarán.

Ne is mondjam, mennyit várunk ottan. Negyedórát se. Egyszerre a szálloda ablakából a szobaasszony észreveszi Somát is, hogy itt van már, fut idefele, közel a Kakashoz.

Levisít nekünk a szobaasszony az ablakból.

Persze Soma nem a réteken keresztül szaladt, mint én. Hanem a kertelések alatt jött.

Mindegy már! Ott van Soma. Ő is egy-egy szuszogás, reszketés. Inkább a karjával hadarássza el, mint a szavával Soma, hogy: meglépett a hajdútól ő is, de nem szaporíthat semmit, mert a sarkában jöhet, lármát csaphat mindenfelé a hajdú. Csak egypár forintot adjon Janka, mert elvették minden pénzünket. Már vesszük is nyakunkba az utat, amerre tágasabb a rendőrkopóktól.

Inti nekem Soma, a homlokára bökve, hogy okos voltam, hogy elértettem őtet és ide futottam. Szava se volt már a fulladástól. Csakis mind az, hogy: innen csak iszkiri el, gyorsan!

Na de Janka ezalatt beleesik egyszerre a Kisfentőssy nyakába, és nyalja-falja a képét, ahol éri neki, és rimánkodva ránk utal:

– Gyuluka! Gyuluka! Én kezeskedem neked, hogy ezek olyan becsületes fiúk, mint akikre én mindig a kulcscsomagomat hagytam. Ártatlan tartóztatják le őket, egy piszkos hamiskártyás besúgására. Segíts rajtuk, Gyuluka!

– Hát mit akarsz? – feleli erre Kisfentőssy. – Hiszen megígértem: kiszabadítom őket, ha lehet, a városházáról. De mit tegyek nekik, ha künn vannak? Pénzt adjak? Azt adok! Netek!

Kivesz Kisfentőssy egy csomó bankót, és lökné oda Somának. De Janka visszatartja:

– Nem pénzt! Tedd el. Hanem hozzad őket is el velem.

Hű! Már erre Kisfentőssy is vakarni kezdte pogányul a tarkóját.

De egyszerre:

– Na jól van! Hát gyertek csak. Andris! – kiáltja oda Kisfentőssy a kocsisát. És kezdi nekik magyarázni: – Ti lemaradtok, Andris, mostan a kocsiról. Evvel jösztök utánunk, evvel az ekhós parasztszekérrel, értitek? Beteszitek a két barátom poggyászát, mindenét, mert helyettök jösztök. Ha feltartóztat akárki, csendőr, hajdú benneteket, nem tudtok semmiről, csak hogy az én cselédeim vagytok. A könyvetek megvan. A Körülganéj-csárdánál megvárunk benneteket a kocsival. De tanítsátok ki a kocsisotokat is, ezt a buga parasztot, hogy ha kérdik, vagy a nyomotokba jönnek, hát más útra vigyétek a kopókat, ne utánunk.

Így Kisfentőssy a kocsisának, vadászának.

Azzal mondja nekünk Somával, hogy: ugorjunk csak gyorsan fel a csézára. De jó lesz, ha keresztbe, az ülés alá fekszünk, míg kiérünk a városból.

Két perc se már! Hepp, hepp, hepp! Fel a bricskára mind. Janka Kisfentőssy mellé, a bakra, és mi Somával keresztbe, lekuporodunk a magas nádfonat alá, a csézába.

Kisfentőssy csettint csak annak a négy táltosnak. Soha is az az ostort kezébe nem vette rájuk.

Mentek azok, mint a szél. Már a portól se láttuk rögtön ezt a várost, hogy merre köpjünk rá, búcsúzásnak, Somával.

Hát ezt vegyék észbe!

Sokat ne mondjak, hogy úgy vágtatott az a négy pej csikó az egyenes országúton velünk, két óra hosszat, talán többet is.

Kisfentőssy hátra se fordult ránk. Csak egy kezével a Janka derekát fogta, a másikban a lovak gyeplője. És csak szóval buzdította őket:

– Na-na! Karola, te! Polkát jársz? Csekk-csekk, te, Kígyó fiam! Mi lél már?

Így a lovainak Kisfentőssy, akár a négy gyermekének. De meg szebben, mint az én tanítóm, aki többet magyarázott nekünk a hátunkon a nádmézzel.

Elég az, hogy odaérünk már a kaptatóhoz. Ezt úgy hívták: Omodé-hágó. Innen már a sűrű erdő közt vitt az országút, és mind fölfelé a bérceknek.

Az Omodé-hágó első meredeke után jött egy nagy tisztás az erdőben. Forrás bugyogott ott három is, kőgaráddal megcsinálva szépen. Még faszent is állott a tetején, kőketrecben.

Ezen a tisztáson állott egy csárda. Úgy csúfolták, hogy Körülganéj-csárda.

Kisfentőssy a kaptató elején lecsendesítette táltosait lépésre.

Hagyta, hogy menjenek a lovak maguktól az úton, ő pedig, visszafordult a bakon hozzánk, a kocsiba, és Jankát is visszafordította. A gyeplőt? Azt csak úgy lazán a karjára akasztotta Kisfentőssy.

Elé persze a likőrösüveget, és poharat mindenikünk kezébe, mert az ülésládában mindent pakolt Janka a fogadóból.

Így, Kisfentőssy azon kezdi:

– Na, most aztán meséld el, te emeletes lókötő, hogy tudtál te is meglépni a hajdútól? Kíváncsi vagyok rá! Annyit már tudok ettől – mutatott rám Kisfentőssy –, hogy a nyavalyarontást magadra hoztad, és ezt doktorért szalasztottad el a hajdúval. Kezdd hát onnan!

Nahát erre Soma, ahogy a lovak húzták szépen, lassan a bricskát a kaptatón, mondja el nekünk:

– Hát csakis, legjobban attól féltem, hogy ez a marha társam nem ért el jól engem, és csakugyan odahozza a nyakamra a doktort. De hát volt esze neki!… De meg még már attól is féltem, hogy nem bírom tovább csinálni a szívgörcsöket ott a füvön a hajdúnak. Hát mit tettem? Kinyúlok neki ott egyszerre pihenni, mintha magamhoz jönnék. Már a hajdú hajlik is rám, hogy: jobban vagyok-e? Én erre, persze, csak alig nyöszörögve, mint a haldokló: „Egy kis vizet, vizet, ha Istent ösmernek!…” Na, a hajdú kapkod, hogy: honnan kerítsen ő nekem vizet? De ott volt egy vénasszony boton, ott sápítozott. Az hát rögtön a hajdúnak, hogy: ő elszalad vízért, rögtön. És tipegett is elfele, a szőlőkertjébe, a viskóba… Én, míg a hajdú elnézett, bekaptam hirtelen a számba két cigarettányi dohányt. A papirost persze kiköptem. Ezt a dohányt majszoltam meg jól-jól, fekete bagólének, a számban. De még közben nyöszörögtem a hajdúnak: hol a társam? Hol? Minek engedte el? Nem bírok én a lábamon menni máma, ha nem segítenek. Minden szent percben várhatom, hogy visszajön rám a görcs. Ó, jajjajaj! És így, na! A hajdúnak ottan, amíg elécsoszogott egy csobolyó vízzel a vénasszony. Itt a víz, itt a víz! De hát én a fejemet se bírom felemelni. Csak meg kell itassanak. Hát a hajdú is rám hajol, a csobolyót a számba segíteni, hogy igyak… Na-na-na! Mikor jól televeszem vízzel a számat, akkor teszem magam, mintha megint még jobban elévenne a görcs, hányok egyet magamon a füvön, és jól megcélzom a hajdú két szemét, mikor éppen nagyra nyitja le rám ottan! Azzal pruhháhá! Az egész sűrű, fekete bagólevet bele a számból a hajdú szeme közé!

Ahogy Soma ezt ottan előadta nekünk, hát Kisfentőssy, Janka, de még én is, majd hogy ki nem estünk a bricskából az iszonytató kacagástól.

Kisfentőssy már Soma helyett akarja mondani:

– Na, és felugrottál, és iszkiri onnat!

– Dehogyis! – rázza erre a fejét Soma. – Nem mozdultam én, mert nem is gyanakodott az a hajdú, hogy ezt is csinálva csináltam a szeme közé a vízzel, ahogy ő csak annak hitte a dohánylevet is. Megvártam én még azt is, hogy a vénasszony törölgetni kezdje a hajdú szemét a kötőjével ottan. Még jobban nyögtem, hangosabban jajgattam ott a füvön. Úgy, hogy mikor felugrottam már én, a vénasszony háttal állt nekem, a hajdú nem láthatott, hát már a hetedik szőlősmezsgyén is túlértem, akkor hallottam, hogy a hajdú a vénasszonnyal együtt sivalkodik utánam: „Emberek, fogják meg! Fogják meg!” De hát merre fogjanak meg az emberek az utcáról, ha odajöttek is? Hiszen sehol se láttak. Szaladtam bátran tova a kertek alatt.

Fenn, a Körülganéj-csárdánál, az erdőben, már jól estére hajlott, mikor felértünk.

Itatni-etetni kellett a lovakat, és Kisfentőssy szállást akart nekünk is, mindőnknek.

Ne is mondjam! Olyan dögök voltunk már, hogy csak az ágy sírt utánunk.

Alig vacsoráltunk.

Persze Kisfentőssy Jankával ment aludni. Az az egy vendégszoba volt ebben a rongyos csárdában.

Mink is alhattunk volna ugyan Somával a kocsmárosék hálójában, mert volt két ágy, de hát gondoltuk: záros, négy fal között mindig büdös lehet nekünk, ha utánunk jönnek a rendőrkopók! Mink hát Somával kimentünk aludni valami góréba, finom, friss szénába.

El is húztuk a csendest hajnalig.

Akkor Kisfentőssy kocsisát és inasát hallottuk ugatni a csárda udvarán.

Mentünk kifirtarni ezektől, hogy: mi érte őket miattunk.

Hát a kocsist az inassal bizony még a Kakas udvarán érte a hajdú az őrmesterrel. Éltek azok a gyanúperrel: hova kell utánunk jönni.

De hát mit tegyenek egy idegen úr cselédeivel, akiket akárhányszor otthagyott Kisfentőssy másutt is? Az ekhósszekér kocsisát pedig ki se kellett tanítani, hogy azt mondja a rendőrőrmesternek: őtet Sárgapatakra fogadták fel, mit tudja, ki?

Elég csak az, hogy a rendőrök már mentek volna elfele. De a kocsis meg az inas kihozta a mi nagybőröndünket az udvarra, és a rendőrök elmenet azt látták meg, hogy felemelik az ekhós szekérre azt.

Na vissza ezek! Kié a bőrönd? Ki bízta rájuk? Így és úgy.

Kényszerítették a kocsist, inast, szekerest, hogy hajtsanak a bőrönddel a kapitányságra.

Persze a kapitányságon megint a faggatásukon kezdték: hiába berzenkedtek ezek! Késő, öreg estig ott benn tartották őket. És utoljára is csak úgy engedték ki, hogy a bőrönd a kapitányságon maradt.

Dühösek is voltak ránk a kocsis és az inas, mint a veszett állatok. Éjjeli utat tettek miattunk. Szemüket se hunyták le, hogy a Körülganéj-csárdához keresték, turkálták az utat.

Volt mit hallani tőlem Somának, hogy ezért a ronda nagy kufferért járt fél napot, és járatott engemet is, és forgatta fel a várost.

 

*

 

Hát persze, mikor Jankáék Kisfentőssyvel előbújtak, Janka csak a biztatásunkon kezdte: ne óbégassunk semmit, lesz minden!

A kocsis és az inas azt hitte, most már Kisfentőssy visszaveszi őket a bricskára, és minket rak le a parasztkordéra.

Dehogy azt! Csak odaparancsolta őket Kisfentőssy az ekhó alá. Minket vett vissza Somával a bricskára. Váltig vicsorgott ránk a kocsis meg az inas, mint a kutyák a házukból, az ekhó alul, csúfságukból.

Egyebet ne is mondjak, hogy Kisfentőssy Jankának is azt mondta rólunk Somával, hogy: generális fickók vagyunk mi, és ő keveset mulatott életében olyan jót, mint velünk. De még azt is mondta, hogy: kár, hogy cigányok nem vagyunk, mert ha még muzsikálni is tudnánk neki, akkor maga mellé venne kommencióba minket Somával.

A danolás, handabanda ment is máskülönben pogányul és ocsmányul a bricskán egész úton. Az erdők, hegyek visszakiabálták a nagy zenebonánkat. Tán meg is ijedt tőlünk az a gyönyörű, vadon hely, amerre mentünk.

A Körülganéj-csárdától már eltértünk a nagy országúttól, csak feljebb-feljebb a vadon bércekbe.

Uram, ne hagyj!

Mikor egy helyütt Janka megmutatta az útról, hogy hová tartunk: az ütő megállt bennem! De Soma és Kisfentőssy is csak bámult.

Egy borzasztó, csimpes-csompos, szurdékos sziklabérc felé kanyarodtunk fel. Annak az aljában volt a Janka apja háza és facsúszdájuk.

A sziklabércnek egyik részét másnak is hívták, mint a másikat.

Kokastaréj-szikla volt az, amelyik alatt a Jankáék telepe állt. Ettől tovább fenyegette az eget még egy ocsmányabb szikla, amit úgy neveztek: Királykorona-szikla.

Ej, sokszor szeszes fejjel is a lélek rebegett bennem, hogy ahogy mentünk az úton, hát erről csak a szikla – és arról meg, mint a kárhozat, a meredek. Úgyhogy a patak lenn alig hallik, hogy zubog a nagy, pocsék kövek közt.

Kisfentőssy és Janka csak úgy megfordulva a bakon felénk, Somával. A négyes ment magától a meredeken. Isten nevében. Ott állt csak meg, ahol, mint kevés helyen, nagyon fordult vagy ágazott az út.

Igazán, ilyen okos lovakat be lehetett volna ültetni esküdtnek egy községi tanácsba, mint ezek.

 

*

 

Mire érkeztünk meg a Jankáék házához? Éppen az anyja temetésének utolsó virrasztójára.

A Janka mostohaapja jött ki elénk a virrasztó asszonyok közül a tornácukról.

Görbe hátú, nagy bajuszos vénember volt ez a Janka mostohaapja.

Ínrángása volt az egyik kezén. Ez a keze, mégpedig a jobb, mind ütötte a hasát neki. Az ujjasa, a lajbija kikopott, kikoszlott azon a helyen, ahol a jobb keze ütögette.

De máskülönben elég jó erőben mozgott a vénember.

Legelőbbis Kisfentőssyvel volt hercehurca. Janka még pityergett is, csak mérgében inkább, hogy Kisfentőssyt ott nem tudta tartani a házuk vendégének. Még az éjszakára sem!

Nem! Kisfentőssy nem állhatta a halottat, a halottas házat, a temetést. Az erdővédnek a házában sem akart meghálni itten, nem messze.

Utoljára is csak két lámpásos kísérőt adtak Kisfentőssynek a facsúsztatótól, és nagy parolázás, búcsúzás. Kisfentőssy visszafordult éjnek éjszakáján azon a rettentő úton a négyesével.

Mármost itt voltunk mi Somával egy idegen házban, a vadonság közepén, kényre-kedvre, egy peták, egy váltó testi ruha, semmi nélkül.

 

 

 

 

 

Janka beszélt rólunk a mostohaapjának, amit beszélt. Az még elég szíves és jószavú volt mihozzánk.

Bánta is az, hol szedett fel bennünket a leánya, és hogyan vesztettük el a poggyászunkat!

Kaptunk vacsorát, jót, kaptunk szállást, jót, egy külön, tágas, pádimentumos kamrát, a szép, hosszú kőházban, Somával. Jankának is külön hálókamrája volt, a mostohaapjának külön megint. Két asszonycseléd, egy vén, egy fiatal aludt még a konyhában is. Tehén volt a háznál kettő, tejelő, igásló egy pár, szép istállóban, egy fiatal legény kocsisuk volt.

Soká fenn tanyáztunk Jankával és az öregjével. A vendégszobában volt kiterítve a halott. Ott virrasztották az asszonyok. Mink meg a tornácon ültünk. Az erdővéd is átjött. Mert ennek a háza ott volt nem messze. Családos ember volt. Két gyereke, felesége, anyósa.

Az erdővédnek akkor este kétszer mást mondott mirólunk Somával Janka, hogy mik és kik vagyunk. Először Somára mondta, hogy kérője neki, és én a Soma öccse vagyok, de csak unokaöccse. Azután meg engemet mondott Janka kérőjének, és Somát az ő volt vendéglős gazdájának mondta.

De hát hogy Kisfentőssyvel láttak érkezni bennünket ide a négyesen, és látták, hogyan komázott, parolázott velünk ilyen nagy úr, hát se a Janka mostohaapja, se az erdővéd nem mert volna olyan széltolónak tartani bennünket Somával, ahogy megérdemeltük volna. Még ugyan megembereltek meg tisztelturaztak bennünket itten.

Másnap a nagy temetésen mi is ott rendezkedtünk Somával, és ott kullogtunk Janka és mostohaapja után. Csak az udvarról a kert végébe vitték Janka anyja koporsóját. Ott temették el. Mert a falu temetője legközelebb három és fél óra volt oda-vissza szekéren.

Temetés után nagy halotti torra hívták meg Jankáék az egész gyászkíséretet. Enni-inni volt ott annyi, hogy sok.

Ne is mondjam, hogy Soma meg én a faluból a pappal, a laktanyából a csendőrőrmesterrel és két csendőrtársával és az erdővédekkel koccintgattunk. Még köszöntőt is kaptunk, amire Soma felelt.

Na!

 

*

 

Hát azt már mondtam, hogy a borzasztó, merő kőszikla úgy állt az ember előtt a Jankáék kertje végében, mint a toronyra néznél fel. A más oldalon meg az erdő. Éppen hogy orvosságnak találtál egy-egy rétet, tisztást, amin egy-két boglyát lelj vagy szénatartót meg juhos-karámot.

De ennek a szurdéknak a legnagyobb átka az volt, hogy a bérc északos oldalán feküdt. Volt olyan hely ezeken a sziklákon, hogy sohase sütötte nap, és a hó meg jég ott érte meg az új telet a falevelek alatt, ilyen sziklapucikokban.

A Jankáék kertjét is alig érte nap, csak fényes délben egy kicsit. A cseresznye augusztusban ért meg itten. Csak havasi eper meg málna meg gomba volt itt dögig-dugig. Szedhettél az útról, egy lépést se tégy az erdőbe érte.

A facsúszda éppen azon a nagy szakadáson volt, a bérc oldalában, füves, málnás irtás mellett, ahonnan kezdve a sziklákat már nem Kakastaréjnak, hanem Királykoronájának hívták.

Ez a Királykoronája-szikla tartott mit tudom meddig, tovább. De úgy kanyarodott el, hogy egy része már majdnem a bérc deles oldalán állt. Arra volt egy falu, nem messze a sziklák aljától sem. Barkásteleknek hívták.

A falu és a Jankáék majorja közti úton még ott volt, egy hegyvápában, a sziklák alatt, több szép épület. A grófnak volt vadászkastélya itten, és a grófi erdésznek háza, birtoka. Azután az erdővédeknek házai meg egy jó nagy csendőrlaktanya.

Azt ne is említsem, hogy erre-arra talált az ember egy-egy rongyos kalibát, ahol szenet égettek, meg miből tengődtek ezek a hegyi mokányok.

A Jankáék facsúszdájának a munkásai is a faluból jártak ki hétszámra. Fenn a favágók meg a csúsztató munkások egész nyáron is ott laktak, kunyhókban, a sziklák közt, családostul.

A szekeresek is a faluból jöttek persze a szilfáért. Ezt fűrészmalom vette át Jankáéktól. Annak dolgozott ez az egész facsúsztató.

Gábris bácsinak hívta kicsi-nagy az egész környéken a Janka mostohaapját. Gatyás mokány volt az egész pereputtya Barkásteleken. Csak a Janka édesanyja volt valamiféle polgárleány, kádár vagy szíjgyártó, azt sem tudom, de városból vette el Gábris bácsi, már mikor Janka anyányi hajadon volt.

A mostohaapja rokonsága a faluból váltig is fenekedett Jankára, az örökség miatt persze. De hát Gábris bácsi közel se eresztett magához egy falusi mokány atyafiát sem. Utálkodásban, haragban élt azokkal.

Na hát, tartott volna itt bennünket egy percig is a házánál isten nevében, és etetett-itatott volna Somával ez a vén paraszt? Olyan se a világon!

De mit eszelt ki Janka? Csak azt, hogy elhitette mostohaapjával, hogy Somának meg nekem sok pénzünk van dugacsba. Csak persze letagadjuk, mint ő, a vén paraszt.

Bekapta, be, ezt a legyet a vén mokány, hogy Jankát is mi pénzeljük és pénzeltük. Bánta is az, hogy mi fejében! És melyikünknek engedi magát simogatni a Janka leánya! Azt se firtatta!

Csak azt nézte az, hogy Jankát négyesfogaton hoztuk ki, és ezüstszurkálós, piros sallangos dohányzacskót hozott neki Janka a városból. És degesz bugyellárist mutatott neki bankóval Janka. Az igen!

Tán még azt is elhihette a vén erdőpusztítója, hogy Kisfentőssy a kocsisunk volt, akit visszazavartunk. Ahogy mindent Jankára hagyott ez a vén mokány, mert pénzt látott nála, és nem kellett féljen, hogy ingyen pusztítja a háza éléskamráját velünk együtt… hát mondhatott volna annak mesét is a leánya a Kacorkirály kutyája farkáról, hogy mind megigenelje neki azt!

És nekünk Somával egy rongy fityingünk se, a rajtunk való ruhán kívül egy váltó ingünk se. Még a borotvámat is csak véletlen felejtettem a zsebemben, hogy a szakállunk hosszúra ne nőjön ott, mint az elátkozottaknak.

Arról is ne próbáljon faggatni engemet valaki, hogy mit is csináltunk mi ott, abban a vad szurdékban, eleinte? Mert a fene meg tudna felelni erre! Én nem!

Ettünk-ittunk, pöntyögtünk, lődörögtünk erre-arra, nappal is, este is! A legtöbbet még az volt a gondom, hogy Jankát és Somát békítsem és csitítsam. Mert szakadatlan veszekedtek ezek.

Soma mind pénzt és pénzt akart kicsikarni Jankától! Hogy őtet a házőrző kutya le ne vizelje egy peták nélkül a zsebében! Csak arra!

De hát Jankának abban igaza volt; hogy: minek pénz, ahol mindenünk megvan, ha nem akarunk elszökni?

Soma csak egyre! Hogy Janka az oka, hogy tőlünk a Kakasban az őrmester kétszáz forintot vett el, mert Janka küldött a Hánytatóba, ahol a címünk a rendőrkapitányságra került. Soma csak mind ezt hánytorgatta a Janka orra alá. És azt, hogy: így hát akkor illő, hogy Janka térítsen meg neki az elkobzott százasaiból valamit is!

Hát Janka persze könnyen felszámolhatta erre Somának, hogy: van pofája még követelőzni rajta, mikor ő a lelket mióta tartja kettőnkben?

Janka szerzett rögtön nekünk váltó fehérneműt. Igaz, csak háziszőttes volt, de még erősebb, mint a bolti holmi. És megvarratta nekünk rendesen az erdővédnével az ingeket, gatyákat úgy, ahogy akartuk Somával.

Hogy meg a ruha leszakadjon rólunk, és téli felsőnk legyen? A gúnyánk, cipőnk csak kitart az októberi vásárig. Akkor így is, úgy is leszekerezünk, együtt az erdővédékkel a városba, a nagyvásárba. Ott majd vesz ő nekünk, ami kell.

Ezekkel az erdővédékkel sütött-főzött itt együtt legtöbbet Janka. Majd is egész nap ott lógott az erdővédné nyakán. Ott még segített is azoknak Janka mulatságból a házimunkában, gombát szárítani, havasi epret szemelni és egyebet, mit! Csak hogy pletykálhasson az erdővédnével és az anyósával.

Otthon, a házuknál, Janka ugyan nem mozdított egy törlőrongyot sem odébb. Még az ágyát is a házicselédekkel rázatta és vettette meg.

Nem is szólt ezért a vén, fösvény mostohaapja Jankára. Még szerette, ha kisasszonyozták a leányát és kényeztették.

Szerette ezt a Jankát a vén kacska. Még azt is mondanám, hogy mibe is nem volt tán a mostohaleányával. Mert Jankától az kitellett könnyen. De hát észre nem vettem utánok afféle félregyerét soha.

Janka ráugrándozott a vén kacskára, és az ölében fickándozott eleget, ott előttünk. Tépte az öreg bajuszát eleget. Az meg tűrte sunyian, és kacagott ennek.

Igaz, ha úgy fürge és éber volt ez a vén kacska, nem is kellhetett már ennek fehérnép, csak legfeljebb csiklandásra. És mivel törődött ez a fapusztító a legtöbbet, mint a gazdaságával?

Hajnalban talpon volt ez a vénember, és estig lótott-futott. Este vette a zsoltároskönyvét, és ezzel ült, olvasta, nagyobb csudára, pápaszem nélkül, és sóhajtozott ottan. De a tyúkokkal már le is feküdt.

Nagy ritkaság volt az, hogy az öreg is fennmaradt velünk valami mókázásra, pityizésre. Akkor is, esett le a szeme, és ment magának pihenni. Vén dög volt ez már, na!

Persze azt ne is mondjam, hogy Jankával mi itt is vederszám égettük a lámpábavalót. Itt is éjfél ért ott mindig bennünket együtt. Kártyáztunk is, dominóztunk is, de csak krajcárba vagy orronverőbe. Janka tudta már: kikkel ül le velünk.

Az erdővéd majd minden este velünk tanyázott. De volt elégszer, hogy más erdővédek, fuvarosok meg a fűrészmalomtól való emberek háltak meg Jankáéknál. Többször a csendőrőrmester és más csendőrök töltöttek ott velünk időt. Dehogyis tartottunk mi már ezektől. Úgy poharaztunk, puszipajtáskodtunk velük, mint a Janka rokonai, hogy többet se kérdjél!

Én bizony meg is voltam magamnak jól itten.

Soma! Soma, az morgott és sápogott csak. Az nem érezte jól itten magát.

De mit tegyek vele?

Jankával már aztán Soma egészen összerúgott. Egymáshoz se értek itten jóformán, ahogy kezdték. Nem azok!

Arra pedig itt már rájött, rá kellett jöjjön az én Soma szusztársam, hogy Jankával én is jóba kerültem utána.

Azt nem is bánta Soma semmit! Nem is állhatta már ez ezt a Jankát, hogy féltse valakitől. A paraszt szakácsnét vagy a fejőasszonyt, vagy micsoda csúf, löttyedt, gacsos lábú asszonyt inkább környékezte meg az én Somám. Meszesgödörbe essek bár, ha hazudok, hogy ezzel az asszonnyal mászkált ki hébe-hóba Soma a kert végébe a holdvilágon.

De hát ott volt még az erdővéd, Zachariás!

Megmondom, hogy volt ez!

Ez a Janka nem tudott meglenni anélkül, hogy egy férfival ki ne kössön, aki csak egy szép-jó napot kívánt neki.

Hát Zachariás, ez a kerülő, éppen egy jóvágású fiatalember volt. Már ha egyébért nem, azért is hozzádülleszkedett volna, és a szemébe kacsingatott volna Janka, hogy nekem fájdítsa vele a szívem. Csakúgy, ahogy minden fehércseléd szokta tenni ezt arra, hogy az ember ne felejtse, mi kell neki. És ha ő nem teszi, majd más teszi. Így!

Elég csak az, hogy Zachariásnak kétszer se kellett kacsintson Janka, hogy magába bolondítsa ezt a feleségétől vagy amellett is. De hát Janka simán ennek a kerülőnek meg nem adta magát mellettem.

Dehogyis az! Még ugyan tette előtte a szemérmest Janka. Hogy ő csak kötődik a férfinéppel, de bizony a pendelye fonákját még nem látta neki senki. Nem is fogja, csak a pap áldása után.

Ne is mondjam, hogy leginkább is velem meg Somával akarta bizonygatni Janka az erdővédnek, hogyan vigyázott ő a tisztességére a városban. Mi csak ismertük őtet! Nahát!

Ebben Soma, meg kell hagyni, rendes volt. Nem locsogott el a kerülőnek Jankáról ő sem semmit. Meg aztán Soma össze is kapott Zachariással, és nem is beszéltek többet ottan.

Zachariás így csak engemet nógatott-faggatott Jankáról. Csakis azért, hogyha Janka csak tőle óvná azt, amit mástól nem, hát legalább tudja.

Hanem Soma, már hogy Jankával összeutálkozott, az erdővéddel összekoccant, és velem is haragvóban, morgóban volt, mint a kutya, hát Soma unta magát ott persze. Utoljára is kivel barátkozott össze az én Somám? A vén, kacska Gábris bácsival.

Kísérgette az öreget Soma erre-arra az útjába, erdőbe, legelőre, facsúsztatóhoz. Az öreg Gábrisnak nagy-keserves dolga akadt valami juhaival, hát a facsúsztató után alig győzött nézni. Így Somát mint írástudó embert megbízta, hogy a csúsztatónál ő vegye át a munkát a munkásoktól a fuvarozásra, helyette, egyedül.

Miben egyeztek meg Somával? Azt én bizony nem tudom. Soma csak annyit mondott, hogy ő jó napokat csinál a favágóknak meg a csúszdás embereknek a vén kacska számlájára.

Sajnálta Soma ezeket a nyomorult páriákat, hogy élnek puliszkán és hagymán meg vackoron, és bizony, rászámított a vén Gábrisnak a bérükre duplán, ahol tehette.

Persze Soma abban volt, hogy mert a fűrészmalom szállít egyre a fadepóból, hát az öreg Gábris sosem jön rá, hogy: mennyit ír ő be a csúszdásoknak és favágóknak.

De bizony a vén Gábris, két hét se kellett, hogy észrevette a nagy kárát a Soma kezén. Csinált egy nagy patáliát a depónál Somával is, az embereivel is. Visszaszámoltak, összeszámodoltak, össze-vissza számodoltak. Csak annyi vége volt, hogy Soma csúful összekapott az öreggel is.

Most már aztán jó embere nem maradt Somának az egész háznál. Janka még a szemébe is megmondta, hogy: akár mehet is Soma, amerre a part szakad, ha senkivel össze nem férhet.

Soma már olyan dühös volt erre az egész házra, hogy a farkasok a hegyen sem vicsorogtak különbül rá.

Soma kesergett a fülembe, és noszogatott, hogy: gyerünk utunkra onnét! Fenyegetett is! Csinált az már mindent, csak hogy onnat felkerekedjünk.

 

*

 

De csak Zachariásról kell még előbb elmondjak valamit.

Ezt a Zachariást az ember akármeddig elhallgatta, mikor az ő kerülői dolgait mesélte. Mit csinálnak a lesipuskások a faluból, és hogy sörétezett meg ő többet közülük, még se tettek jelentést rá. Azután meg hogy: hogyan járnak a farkasok a téli karámok körül, és bizony a medvék is, mert nem alszik az mind egész télen, a bitang erdei jószág, bizony előcsalja a medvét álmából is szépen. Hát aztán meg, hogy: hogyan hajtják a farkasok az erdei vadat, éppen mint a kopók, ciholva, és hogyan kerülnek az őz, a szarvas elé a farkasok, de úgy, hogy jelt adnak ciholással, merre hajtsák a prédájukat, egy a másnak, mintha csak emberi eszük volna nekik.

Elhallgattad volna erről Zachariást akármeddig is. Olyan állatokról is tudott ez, amiket tán csak a menazsériában mutogatnak, ketrecben. Borzot fogott ez, és ásott ki a lyukából nem egyet, és vadmacskát, aminek van egy nagyobb fajtája, azt hiúznak hívják. Az az ágról ráugrik az őzsuta nyakára. Ez a Zachariás a szemével is látta ezt. Lőtt ez vidrát is, ami a halak után úszik a patakban, és a pisztrángot ellesi, ahogy vándorol csapatostul mind feljebb a patakon, nem tudom, mikortájt, az idejét, és csak csuda, hogy ahol esik a víz, hát a zuhogóból felugrik a pisztráng csapattal is a patak felsőbb folyásába.

Mi minden agancsa meg madárszárnya meg vadbőre volt a házában ennek az erdővédnek? Csudáltuk is Jankával eleget.

De hát ez még mind semmi!

Mert ez a Zachariás azt beszélte, hogy fenn-fenn, a Királykorona-sziklán vadkecske van. Ez olyan nagy, mint az őz, hasonlít is az őzre, kocavadász össze is vétené vele. Csak hát az őz ugyan moccanni sem tudna olyan helyen, ahol a vadkecske otthon van. A sziklán úgy jár, úgy szökdécsel ez a vadkecske, hogy nem hiszed el, olyan helyen is meg lehet teremtett szerzetnek állni. Ugrik ez a vadkecske átal négy-ötméteres szakadékon; hogyha lebuknék, akár tíz torony magasságból esne. De hogyha már sokszor láttak kötéltáncosokat a cirkuszban leesni, még olyan döglött vadkecskét nem talált senki, amelyik elvétette az ugrását. Pedig a pirinyó vadkecske ott jár az anyjával a sziklán mindenütt, és még a régi öreg vadászok is azt beszélték, hogy a kis vadkecskét az anyja löki a szarvával maga előtt, ha nagyobbakat kell ugrani a kicsinek, mint a lába bírná.

Na, ez mind szép volt, és jó volt, és hittük is Zachariásnak ezt a vadkecskéiről a Királykorona-sziklán, mint akár a többit is, amit elmondott. Csak már mégis, ahogy ez odavolt ezekért a vadkecskékért, sokalltuk is már, kacagtuk is már Jankával és Somával ezt a Zachariást.

Mert ez úgy meg volt akadva ezekkel a vadkecskékkel, hogy tán a puskát is arra veszi rá, aki letagadja neki, hogy a Királykorona-sziklán vadkecske jár.

Micsoda? Lemarházta és lekutyateremtette Zachariás előttünk még a könyvírókat is ezekért a vadkecskékért. Mert mutatta nekünk a nyomtatott könyvben Zachariás, hogy úgy áll benne írva ezekről a vadkecskékről, hogy azok nálunk sehol-sehol az országban nincsenek, kipusztultak már mindenünnét, ahol voltak valaha, csak még talán-talán az sem bizonyos, valami, nem tudom, hogy hívják bérceken tanyázik, nagyon kevés vadkecske a mi országunkban. Csak hát Királykorona-szikláról nem tudott a könyv, hogy azon vadkecske járjon.

Zachariás pedig az anyja emlékére is megesküdött, hogy mikor ő mint tizennyolc éves suhanc az Ünőkő nevű bérc alatt volt a Komázdy grófok erdésze mellett, hát ő maga is szemével látott három vadkecskét.

Merre van ez az Ünőkő? Hát ezt a Királykorona-sziklát hívják Ünőkőnek a másik oldalán. Az a deles felén fekszik a bércnek. Ottan vannak faluk egészen fönn, a bércen, ahol itt, az északos részén, már csak törpefenyő nő és havasi eper.

Hogyan látta Zachariás a vadkecskéket?

Úgy, hogy egy öreg kulcsár az erdészlakban mindig beszélt arról, hogy az ő gyerekkorában még minden évben kijöttek a grófék, sok-sok úrral, a vadkecskékre vadászni. Csak hajtókkal lehetett ezeket a vadkecskéket puska elé keríteni, mert vadászkutya nincs olyan, se vizsla, se kopó, amelyik a vadkecskét nyomon kergeti.

Az öreg kulcsár meg is mutatta a bércen Zachariásnak, merről-felől-meddig tartott a hajtás a vadkecskére, és hogy ő látott eleget lelőve belőlük.

Hiszen azért is maradtak aztán abba a nagy vadászatok, hogy kilőtték az urak az Ünőkőről a vadkecskéket, meg síppal-dobbal elkergették őket.

De hát az öreg kulcsár, Ambrus bácsi mondta, hogy azért maradt még vadkecske egynehány a bércen. Csak odamenekültek a bérc északos oldalára, amit Királykorona-sziklának hívnak, és amit meg nem közelít emberfia sehonnat sem.

Úgy bizony! Hát erre Zachariás, mint fiatal suhanc, nem sajnálta a fáradságot, hogy járja-mássza a bércet a vadkecskék után. A favágók, madarászok, juhászok is mind bizonyították, amerre járt, hogy láttak vadkecskéket. Nagyon-nagyon messziről csak, mert nagyon-nagyon elriadtak minden emberlakta helytől, na persze.

Így utoljára is Zachariás, csakugyan, egy hajnalban éppen a Királykorona-szikla legtetejes tetején látott meg szintén három vadkecskét. De hát messze-messze voltak a lövéstől, és az a borzasztó szakadék volt Zachariás előtt, amelyiken át csak a madár repül a Királykoronára, akár az ünőkői oldalról, akár máshonnat.

Egyéb sehol semmi nem esett Zachariással és ezekkel a vadkecskékkel. Egészen aznapokig, hogy mi idejöttünk Somával a facsúszdához, semmi.

Egy reggel, amint Zachariás megkezdi a kerülőútját a bércen, a felesége délre várja. De aki nem jön haza délre, az Zachariás. Mi? Várják otthon vacsorával! Zachariás nincs! Már a felesége, az anyósa, a két csárrámpója sápítoznak, pityeregnek is; mi érte Zachariást a bércen? Lesipuskás, vadállat, kőgörgeteg… mi árthatott Zachariásnak?

Zachariás nem jelentkezik éjszaka sem. Fenn van az egész családja kétségbeesésében. Én meg Janka is odaát voltunk az erdővédéknél, hogy vigasztaljuk őket. De hát mivel?

Zachariás odavan egész éjszaka. Már pirkad. Zachariás odavan. Már Janka a facsúszdától küld el három embert Zachariást keresni a bércen hajnalban.

Hiába bizony ez is! Kettő ezek közül az emberek közül is visszaérkezik, hogy hiába füttyentgettek Zachariás után a Kakastaréj alatt, ahová ment. Tülköltettek Zachariás után a faháncstülökkel a juhászokkal is. Semmi hír Zachariásról. Pedig hát ezek a juhászok, favágók füttyel meg faháncstülökkel úgy beszélgettek itten egymással egyik helyről a másikra, mint a táncban a legények ujujuznak egy a másnak.

Nincs és nincs Zachariás!

Már mikor nem is várta senki Zachariást, már mikor jelentést is akarnak tenni az erdészhivatalban, hogy eltűnt Zachariás… egyszerre Zachariás beállít.

Semmi baja annak. Éppen egy kicsit maszatosabb, borostásabb, mint máskor.

Na: hol járt, mi történt?

Zachariás elmondja, hogy azért maradt el a bércen, mert vadkecskét látott a Kakastaréjon.

De egészen csára áll a Zachariás feje is a nagy hűhótól a vadkecskék miatt. Mondja, milyen magasan járnak a vadkecskék, ahová puska nem hord se alulról, se felülről, se oldalról a Kakastaréjon. Csak tán valahonnét egészen el, a Kakastaréj nyugati oldaláról lehetne megközelíteni a vadkecskéket. Arrólfelől a hegyi rétek egészen a sziklára jönnek fel.

Mondja Zachariás, hogy hallotta ő még ma reggel is a tülkölést, füttyentgetést, amivel keresték őtet. De éppen akkor lesett a vadkecskére újra. Hiszen azért maradt künn egész éjszaka a bércen, hogy lássa, megtartják-e a vadkecskék a járatukat a Kakastaréjon, vagy csak véletlen kergetődtek el arrafelé?

Másnap is ott jöttek el a vadkecskék. Hát akkor az ott a rendes vadcsapásuk a forrásvízre vagy fűre. Már csak les vagy hajtás rájuk, és megvannak!…

Persze az a sok átok és a sok nyavalya, amivel az erdővédné és anyósa törette ezeket a vadkecskéket az ijedségükért és aggodalmukért!

Az sem volt kutya!

Ennyi hercehurcát csináltak ott azok a rongy vadkecskék. Pedig ez csak a kezdetes kezdete volt a többi sok galibának, amit álmodni sem álmodtunk, hogy mind a vadkecskék hozzák ránk ottan.

Zachariásnak aztán már nyugsága nem volt több, hogy a vadkecskéket látta. Csak a vadkecskék után járta minden kerülőútját a bércen. És hozta a postát a vadkecskéiről, hogy most így, most úgy látta őket, most ennyit, most annyit, és hogyan és miképpen kellene őket lövésre kapni? És tovább-tovább! Hogy hát a Kakastaréj másik oldala, ahová talán fűre járnak a vadkecskék, az már kincstári erdő egy felében, más felében másik nagy uradalom területe. Csak ott meg ne sejdítsék a vadkecskéket, hogy onnan le ne puskázzák őket a vadőrök és lesipuskások.

Csak ezt hallottuk Zachariástól nap nap mellett. Már utoljára úgy felpaprikázta ez a Zachariás azokra a rühes vadkecskékre a mi kíváncsiságunkat is, hogy: mire nem vett rá bennünket?! Hogy másszuk meg vele a bércet egy hajnalban: ő biztosan megmutatja nekünk is a drágalátos vadkecskéit egy helyről, fényes délelőtt, a Kakastaréjon.

Már jól benn szeptemberben jártunk, mikor ez történt. Előtte éppen esett egy huzamban vagy két hetet az eső. Ki se tettük a lábunkat a házból. Már még Janka tüzet is berakott a búbosba, olyan hűvös idő begyeredett itt, ebben a vadonban.

Hát este azzal fekszünk le korán, hogy pirkadat előtt felver Zachariás, és megyünk vele a bércre vadkecske látni.

Janka meringyát csinált, hogy sütünk fenn szalonnát hagymás kenyérre, és egyebet mit nem pakolt. Egy nagy cilinder pálinkát is. Azt berbenceszám tartotta a Gábris bácsi, és mérte a famunkásainak.

Így elindultunk sötét hajnalban Zachariással a bércre.

Merthogy Soma még mindig kutyabarátságban volt Zachariással, hát úgy mentünk, hogy Janka elöl tartott Zachariással, én meg Somával hátul, utánok.

Somának a szája egy percre be nem állt nekem, Jankára persze meg az erdőkerülőre. Lökdösött Soma egyre, és mutogatott rájuk, mintha nem lett volna nekem is szemem, hogy lássam, a mi babánk, Janka, hogyan kelleti magát ennek az erdőbakternek.

– Na-na! Ezt nézzed csak! – döfögetett engem Soma, ahogy másztunk felfelé a rossz csapáson, a gyükrökbe kapaszkodva. – Nézzed, hogy húzza fel a szoknyáját akarattal a babád, hogy végiglássa ez a lábszárát.

– Bánom is én! – mondtam erre. – Lássa felőlem tovább is, attól se vakult még meg senki. Ha még csak úgy nézheti, hogy nem fér hozzá, az ő baja.

– Na-na, vigyázz! Hogy nem fér hozzá? – mondta Soma. – Odanézz csak, hogy dülleszkedik hozzá Janka a mellével, hogy segítse, mikor egyedül jobban menne. Ilyen dögbe ragadsz itt annyira?

Így és tovább nekem Soma egyre. És persze arra lyukadt, hogy abból a végén semmi jó sem lesz ránk sem, hogy Janka így kikezd Zachariással. Már Zachariásné régen gyanút fogott. Már alig beszélnek Jankával. Kelljen-e nekünk ilyen rossz ribanc kényén tengetni itten, mint Janka? Nem jobb volna kicsalni még most Jankából annyi pénzt, amennyivel ellépünk innen ilyen borzasztó tél elől, itt a havasok alatt, amilyen jön? Mert adja össze Janka csakugyan magát Zachariással: akkor majd kirúg minket egy peták nélkül. Pláne, ha elhitte, hogy Janka egy szűzleány, amilyen marha egy ilyen erdei bojnyik, mint ez a Zachariás, és otthagyja a családját, feleségét Jankáért. Meg nem teheti?

Már ahányszor és amennyit hallottam én ezeket Somától, fájt is tőle a fülem. Nem is feleltem már neki egyébbel, mint hogy: vén banyának volna jó a suton ezzel a jajgatással.

És persze hogy:

– Azt mondd meg, hogy hova mennénk el innen, ahol nincs nagyobb bajunk annál, hogy eszünk-iszunk, alszunk?

Másztunk-csúsztunk ottan közben felfelé azok közt az istenátkozta kősziklák közt. A sas úgy repült fel előttünk, hogy mikor utánabámultunk, merre száll, hát a hetedik hegyhát kevés volt neki, hogy egyet lebbentsen a szárnyán, míg eléri.

Szépen sütött a nap. Szólt a madár az erdőben. Hallottuk egy helyt, rettentő nagy labodák és bürkök közt, messze tőlünk, lent a patakban, hogy kurrognak a vaddisznók. A malacsivítás mintha csak egy kőhajításnyira jött volna tőlünk. De egyet se láttunk meg. Eliszkoltak valahová rögtön.

Zachariás pedig már lekapta a puskát, hogy odadurrant közibük.

Utoljára is egy ilyen kisebb, bürkös, páfrányos vízér mellett telepített le minket Zachariás a meringyával. Száraz pernyét törtünk, szedtünk, és tüzet raktunk. Így, szalonnát pirítva és pálinkázva vártunk azokra a vadkecskékre.

Ideát, ahol ültünk, a szikla felettünk, mint a torony. Szembe velünk szinte úgy a szikla, hogy a tetején a nagy, gyönyörű szálfák csak olyannak látszottak, mint a kis havasieper bokor, ahol persze nem a puszta, merő kő és kő, egy a máson, mintha az ördög keze rakta volna így fel ezt az égig.

Zachariás mutatta nekünk messze, fenn, a puszta sziklán, hogy visz egy vékony kis csapás. Mintha barna cérna volna keresztülkötve csak a kőszálon. Ott járnak el a vadkecskék, hogy innen látni lehet őket, ahogy állnak, mozognak. Kiálthatsz rájuk innen, nem félnek, nem bánják!

Csakis igaza volt. Egyszerre a fényes napon, délelőtt, éppen Janka visította:

– Ni-ni-ni-nézzétek! Azok-azok ott a vadkecskék lehetnek. Én látom őket! Oda nézzetek!

Persze mi is meresztjük oda a szemünket, ahová Janka mutat. És Janka nem is arra a csapásra mutatott, ahová Zachariás várta a kecskéket, hanem még feljebb a kőszálon. Ott mozgott három, négy, öt vadkecske. Két nagyobb, három kicsi, mint a bolhák éppen.

Zachariás váltig kezdett hőködözni, mikor ott is megláttuk a sziklán az ő vadkecskéit, négyet, ahol ő mutatta a csapást.

Tyűha! Ha ezek megint más vadkecske-csapat: hány lehet még akkor a Kakastaréjon és a Királykoronán?

Zachariás mondta, ahogy leérünk, megrendeli reggelre a szekeret magának az erdészhez. Járjon ki neki az erdész vadászati engedélyt a Kakastaréjra, amelyik kincstári terület, nehogy aztán baj legyen, ha lelő vadkecskét. Ezért!

Na persze a pálinkásbutykos járt kézről kézre ezalatt. És kinek lett a legvirágosabb kedve? Mint Jankának. Danolt, vickándozott, lefetyelt a mi Jankánk, és utoljára is odaült a Zachariás térdére előttünk. Zachariás úgy csókolgatta hátulról lopva-lopva a Janka nyakát, és fújta vele a nótát, hogy a Kakastaréj majd ránk omlott.

Már Soma ezt nem állhatta tovább szó nélkül. Hangosan így nekem Soma:

– Te hallod! Tán mink el is mehetnénk, Marci, félre egy kicsit, míg lelohasztanák itten a kisasszonyt.

Erre persze Janka:

– Ne nézze, akinek nem tetszik!

És Zachariás is:

– Mehet, akinek nem tetszik!

– Na-na! – feleli Soma. – Talán be egy kicsit az erdőőri lakba, beszélgetni ottan Zachariás asszonysággal.

Tyűha! Erre persze Janka is, Zachariás is neki Somának, hogy: micsoda piszok dolog, tréfálkozásból felvenni valamit, és vádaskodni indulni! Soma is vissza ezeknek, hogy: tréfa, ami tréfa… és a többi.

Csak az elég, hogy eddig se Janka, se Zachariás szót nem váltott Somával két-három hete, most itten éppen a nagy veszekedésben békültek ki utoljára.

Csak mondjam: hogyan és micsodán.

Ez a Királykorona legtöbbet fellegben volt, sokszor úgy is, hogy az oldalán úszott a sötét felhő, és a csúcsát sütötte a nap. Elég az, hogy a felleg árnyékában egyszerre csak megindult ránk a szél is a bércről. Ott fenn ennyi szélnek is foga volt. Kivált ránk nézve, Somával.

Zachariás, az hozzászokott a bérchez, ingujjban se fázott. Jankának meg ott volt a meleg bőr kacabajkája a Zachariás táskaszíján. Ezt Zachariás mindjárt a vállára terítette.

De hát mink, Somával, a porcelán ujjasunkban, rögtön vacogni kezdtünk a szélben.

Soma pedig már felhajtott a pálinkából, jobban, mint restellje, ami bántja. Soma hát elkezdte a magáét, a nyavalygást Jankának.

Itt dideregjen és fagyoskodjon ő felsőruha nélkül, ebben a vadonban? Meddig és mi végre legyen ez? Adott volna neki Kisfentőssy útravalót számolatlan, és Janka nem hagyta. Pedig Janka miatt vették el azokat a százasokat is tőlünk a fogadóban, miket Kisfentőssytől nyertünk. Na és Janka az októberi nagyvásárra biztat felsőruhával, amíg az Isten hidege is megvehet itten, a havasok alatt!

Na, így Soma! Kegyetlen kizúgolódta magát megint Jankának. Itt-ott, hogy sírni is nem kezdett, ahogy szokta ő részegen, Soma.

Hát csakis az lett, hogy Janka beleegyezett, hogy Zachariás, amikor mostan leszekerezik az erdészéhez a vadkecskék miatt, hát hajtson Barkástelekre át. Onnan is hozhat Somának meg nekem ködmönt és lábbelit.

Meg is maradtunk abban, hogy Janka ezekre a holmikra rögtön a Zachariás markába számolja a költséget, ahogy leérünk, előttünk.

Na! Sose is tudtuk, hogy mire lett jó nekünk Somával ez!

Mire leértünk a bércről, este volt. Ne is mondjam, hogyan kellett nekem támogatni Somát, úgy benyelt a kisüstön főtt szilvából, amit vittünk. Zachariásnak mégis kedvére valóbb volt Jankát csúsztatni lefele a rossz ösvényeken, mert fogdoshatta, szorongathatta ott, ahol akarta. Én bizony az én Soma páromat úgy eleresztettem egy helyt, hogy lehemperedett a patakba, és a nadrágját két darabban hozta vissza.

De már mit beszéljem ezt el mind?

Kezdjem csak ottan, amikor otthagytam én Somát, már horkolva és böfögve, a disznóját, az ágyon. Na persze, hogy Jankához menjek, a kamrájába.

Talán már kezdett is pitymallani mostan, mikor kijöttem, Jankától. Hát amint benyitok Somához, majd fává leszek.

Soma nincs az ágyában. Lámpánál ül, és a nadrágját varrja. Vele szemben Zachariás.

– Na, itt van már, az istenit! – mondja Soma. – Köszönd, hogy nem húztalak le a babádról, hogy itt vagy már, csak annak!

– Micsoda-micsoda? – én akarok ottan színeskedni.

De Soma bosszúsan nekem:

– Csak hadd, csak hadd ezt! Tudja már ő, mibe vagytok ezzel a cefettel. Azt hallgasd meg: mit hoz ő hírnek. Azután verd a pofádat, hogy nem lett volna jobb hamarább készülni innet elfele nekünk. Na, beszéld csak neki is! – int Soma Zachariásnak. – Most aztán ugorhatunk.

Hát ahogy én csak jobban hüledezek rá, Zachariás elmondja, hogy: az egyik csendőr nála az este csak úgy két szó közt kérdezte tőle, hogy hívják Gábris bácsiéknak ezt a két hátramozdítóját?

– Minek?

– Mert a törzsőrmesternek a nyomozási parancsai közt látott valami Májer Árpád nevet, akit munkásbujtogatásért, csavargásért, hatóság elleni erőszakért és többrendbéli csalásért köröznek, és alaposan gyanúsítható, hogy kiskorú Takoss Johannával él együtt törvénytelen viszonyban.

Csak elmeredek én is erre. Májer Árpád néven volt beírva Soma a hamis munkakönyve miatt mindenfelé, ahol jártunk, Sárgapatakon és a városban.

Ez kellett nekünk csak!

De már Soma meg Zachariás meg is tárgyaltak ottan mindent.

Zachariás megmondta a csendőrnek, hogy ő más nevűnek és nagyon rendes embereknek tud bennünket Somával, és a csendőr nem firtatta különben tőle halálba a dolgot, mert hiszen hivatalosan ki sem kapta ezt a körözvényt lenyomozásra még a törzsőrmesterétől, csak úgy véletlen nézett bele a törzsőrmester íróasztalán. Zachariás mégis jónak látta átjönni, és megmondani nekünk ezt a körözvényt, hátha mégis hozzánk van köze ennek a körözvénynek.

Ez az! Soma ijedtében is, álmosan is, meg aztán, hogy Somát úgyis a nagy mehetnék törte már, hát kipakolt mindjárt Zachariásnak minden dolgunkról Sárgapatakon és egyebütt, annyit – amennyit.

Még abban is megállapodott Soma Zachariással, hogy a szekerén szöktessen el bennünket innét Jankáéktól, a világnak, még máma.

Én nem tagadom, megrettenni, megrettentem nagyon. De bizony nekem nem esett olyan könnyen, mint Somának, hogy innen koma tova, de hova?

Mindjárt azzal feleltem a Soma nagy buzgóságára, hogy kapkodjam én is össze magam az útra:

– Várjunk, na várjunk, az utolsó szóig!

Persze Soma erre egy szavamat se várta. Esett nekem retteneteskedve Zachariás előtt a dühös piszkolódással és unszolással:

– Te megkábolyodott marha! Ahhoz akarod te tartani magad, amit Jankával kiterveltetek, ha itt is keresnek a fogdmegek? Hogy eldugatod magadat vele valami juhoskarámban vagy merre, itten? És vártok, és lementek az őszi vásárra, ahol elválik az, maradhattok-e a városban? Hát nincsen kizsuppolva Janka a városból? Hát nem vittek el már bennünket felőle a rendőrkopók? Hát tett ő akkor egy lépést érettünk, mikor ott volt neki a Kisfentőssyje?

Majdnem habzott a Soma szája, úgy verte ott rám Zachariás előtt.

És kibeszélt az már mindent az égvilágon, félrészegen, álmosan.

Még az is hagyján! De olyanokat is ugatott ott Soma, amit ő se hitt el. Mert neki az volt a szokása az ilyen gágározásnál, hogy odalegyintette a hazugságot, amit kigondolt éppen, az igazság közé. Ezt olyan bátran ordította, akár az igét hirdetné a bibliából.

Most is ottan Zachariás előtt min kezdte el? Hogy ő csak ilyen cédának az áldozata, mint Janka! Őneki örök pénzkitartást biztosított egy sárgapataki aranyász, akinek kimentette a fiát gyilkosság vádjából. De Janka őtet kisemmizte ebből a pénzekből, és behálózta magának.

Így Soma, és közbe-közbe mind rám mutatott Zachariásnak, és nekem is a szemembe:

– Lehet tanúja ő ennek, élő tanúja, ő, itt előtted! Tessék! Most felelj!

Mármint én! Nagyon szépen! De a számat sem értem kitátani, Soma már azt szavalta, hogy: Janka hogyan is firundcváncigolta kifelé őtet az ő nagybirtokos puszipajtásának a barátságából is.

Igen! Már hogy Kisfentőssy, akinek kastélya van, és aki idehozott a négyesfogatán, a Soma puszipajtása volt. Százakat nyert tőle Soma, amiket Janka feljelentésére elvettek a városi fogdmegek Somától. Igen! Itt is a Janka keze lehet ebben a csendőrségi körözvényben.

Hadonászva, futkosva habrigyálja ezt ottan Soma nekünk Zachariással. Éppen, mint akire a kötéllel lesnek már, hogy a bolondházba vigyék.

De mind csak úgy kérdi tőlem Zachariás előtt most is Soma:

– Na, igazam van vagy nincsen? Te légy a tanúm! Most szóljál, előtte!

– Mondom-mondom! – szólok én. – Hogy elvesztetted azt a féleszedet is, ami volt. Mit mondjak egyebet?

De Soma csak tovább!

Hogy Janka, ez az utolsó, rossz vérű dög, mikor vele volt jóba, miket tett, de csak azért, hogy már a másik kezével a zsebében is kotorásszon a pénzért. Hát egy ilyen utolsó utcai rongyot nem akarok én itthagyni? Egy szusztársamért, akivel együtt indultam a világba? Hát való-é ez egy embertől? Zachariás, aki ezt hallja, legyen a bíró ebben!

Én már azt gondoltam, hogy Soma inkább emberévé teszi Zachariást bolond beszéddel is, mint én okossal. Mert hát Zachariás azt is kibökkentette előttem, hogy azt a három ötös bankót, amit Janka a felruházásunkra adott, ő már át is adta Somának, útiköltségünkre.

Egyszerre odacsaptam az asztalra azzal a pálinkáscsobolyóval, amit Soma persze most sem engedett ki kezéből, hajnali áldásra!

– Hát most szót hallasz, vagy a fejedhez vágom ezt a csobolyót? – ordítottam én is. – Nem vagyok én veled összenőve! Menj el utadra innen, ha tetszik. Én maradok! Legyen, ami lesz! És kész! Nem hallottam tán rosszul, hogy Zachariás csak a te nevedet látta körözvényen. Majd szökhetek én is, ha engemet is keresnek a csendőrségtől!

Soma?… Na, erre úgy elképedt, hogy a szája is leleffedt a mulyának.

Mert mindjárt Zachariás is rákontrázott Somának:

– Igaz! A körözvényen a csendőr csak téged látott kiírva. Marcit nem! Én kérdeztem pedig tőle.

Hűhohohó! Soma mit kezdett aztán erre. El se is tudom beszélni.

Hogy én ki vagyok és mi vagyok! És mit köszönhetek már neki! És most megismert, hogy cserbenhagyom a bajban. És csak azért nem nyúl hozzám, hogy agyoncsapjon, mert nem is piszkolja be a kezét egy ilyen utolsó ribancok latrával, mint én! De hát ha én így teszek vele, majd lesz neki gondja rám. Akár csípik el őtet a csendőrök, akár nem, majd tudja ő a módját, hogy jusson az őrszoba fülébe a laktanyán egy kis cédulán is, hogy van még itten egy társa is annak, akit köröznek, és akiből kiszedhetik ezt-azt, ha egy kicsit megszorongatják a nyakát!

Na, már ahogy Soma itten részegen elkezdett röhögni azon, hogy: majd ha ő engem kiad ártatlan is a csendőröknek, ráfogásokkal, és a csendőrök nem kezdik velem a kímélgetésen majd, ha a kezükben vagyok, helyette is, aki okosan meglépett… És így tovább, tovább Soma… Hát ezen már Zachariás is megbotránkozott.

Mondta is, fejcsóválva, Soma szemébe, hogy:

– Na nézzed, ha te már árulkodónak is beállsz, akkor nem csodálom Marcit, ha nem tartja nagy véteknek utadra hagyni téged egyedül.

Ebből láttam, hogy ez a Zachariás mégis igazságos lelkű ember, akármilyen erdei vadóc létére.

Ne is mondjam, persze hogy Soma, mikor már látta: egészen le van ganyálva, és nem használ se handabandája, se fenyegetése, hát mire fordított?

Pláne részegen nem volt ennek a Somának szégyene sem, ha ő valamit ki akart erőszakolni!

Egyszerre, mint a gyermek, bőgni kezdett, és összetette a kezét, úgy könyörgött nekem, hogy: tartsak vele, ahogy eddig is!

Hát persze már nekem sem volt szívem megátalkodni a szusztársam esenkedésére, a magam javáért.

– Jól van! – mondtam. – Megyek hát! Dögölj meg! Hogy mindig temiattad esek ki minden jó soromból.

Így kiabáltam mérgesen. Zachariás még kacagott is rá. Mert Soma, alig még csak beleegyeztem a könyörgésébe, már ott előttem:

– Na igen! Ágál most a rongyosa, hogy rászorulok. De azt én nem hányom fel neki, hogy még jó helybe csak az én révemen kapott be. Magamagától csak a városi cigánybandában a bőgőt hordozta. Büdös Kakuk Marcija!

Erre persze én is vissza Somának. Zachariás csitított le, hogy ne verjük fel már újra a szánkkal a házat.

De csoda is, hogy a nagy szavunkra se Janka, se a vén, kacska mostohaapja fel nem riadtak.

Még aztán mi is történt?

Először is én azt mondtam, hogy: nem bízom benne, az útravaló nála legyen. Ide vele, legalább a felével.

Hát Soma erre odalökte nekem mind a három ötöst. Várta tán, hogy visszalököm. De eltettem.

Zachariás előre elment az udvarára, a szekérhez. Csak azért, hogy elhajthasson a szekerével az udvaráról, és az úton várjon ránk. Nem volt szükség rá, hogy a Zachariás családja is lásson engem Somával a szekéren.

De alig teszi ki Zachariás a lábát, Soma megfog engem, és azt mondja:

– Te, én azt mondom, hogy ha már így is üldöznek a csendőrök, hát kötni való bolondok vagyunk, ha hirtelen meg nem próbálunk pénzmagot vinni innet.

Hogy jutott ez eszébe Somának?

Úgy, hogy a vén Gábris bácsi már felkelt, és hallottuk, hogy mint máskor is, kimegy az istállóba, megkezdeni a szemleútját. Hát Soma erővel-erővel rá akart venni, hogy menjünk be az öreg kamrájába, és próbáljuk felfeszíteni a pántos ládáját. Abban tartotta külön kulccsal Janka is a pénzét.

Alig-alig tudtam lebeszélni Somát erről. Jobban is csak avval tartottam vissza, hogy fenyegettem: felköltöm Jankát rá!

Így aztán Soma elállt a ládafeszegetéstől. De már attól nem tudtam visszatartani Somát, hogy be ne surranjon azért az öreg Gábris kamrájába, és le ne akassza az öreg kurta bekecsét.

Hiába istenkedtem! A vén fapusztító finom, báránybőrrel bélelt bekecsét Soma elhozta a szekérre a hóna alatt.

Zachariás elirányított bennünket Somával a testvérbátyjához. Ez is erdőkerülő volt, egy Sósmező nevű községben, úgy félnapi járóra, csak itt a hegyek közt. Hogy tán még munkát szerezhetünk a Zachariás testvérbátyjánál, erre biztatott. És adott velünk Zachariás levelet is a bátyjához.

Így na! Ezzel búcsúztunk volna el Zachariástól és persze a szekértől is, mert arra már nem futotta volna költségünk. Barkásteleken, a kocsmánál történt ez mind.

De hát persze, ha már ott vártunk Zachariásra a kocsmában, Soma áldomást akart fizetni Zachariásnak is, a kocsisnak is a jóvoltukért.

Beültünk hát a kocsmába.

Zachariás pedig még húzódozott is most a poharazástól. Azért is leginkább, hogy a csendőrök könnyen járhatnak arrafelé, vagy a fűrészmalom emberei, és minek lássák őtet velem meg Somával?

Zachariás legjobbnak ajánlotta, ha mennél hamarabb nyakunkba vesszük Somával az országutat. Két faluval odébb már más vármegye határán vagyunk túl, más csendőrőrs járatában.

Így és ez és az! De Somától nem lehetett maradás a búcsúáldomással. Soma azt mondta, és igaza is volt neki, hogy:

– Abból csak fizethetek egy liter bort, ami felsőruhára van itten a zsebemben, mikor én már hoztam magamnak egy jó téli bekecset? Nem igaz?

Rendben van! Csak röhögött ezen Zachariás is, Somával és mindünkkel, hogy ugrál majd a köcéje miatt a vén, kacska Gábris! És kezdtük a koccintgatáson.

Künn szép, napos idő volt. Délutánra alig fordult még, mikor betelepedtünk a kocsmába.

Ahogy ottan lebzseltünk, jöttek-mentek persze más vendégek is, legtöbbnyire szekeresek, parasztok. De beállított a faluból a csizmadiamester, egy Dékány nevű kis ember szintén, egy spriccerre.

Jól ismerték egymást Zachariással. Odaült a csizmadia asztalunkhoz. Odatette a decisét is, és Soma, ahogy a csizmadia decise kiürült, már nem is engedte hozatni. Töltött neki a spricceres pohárba a mi borunkból.

Csak ahogy illik.

Elég hozzá, hogy ahogy a csizmadia nézegette a rossz lábbelinket, és azt mondja: van neki két visszahagyott pár csizmája, tán éppen jó lenne nekünk, Somával, olcsón adná.

– Na mégis, hogyan? – mi erre.

Csak nyolc forint a két pár. De alku nélkül!

Hát az olcsó volt csakugyan vadonatúj csizmáért.

Addig-addig, míg Dékány áthozta a két csizmát a műhelyéből.

Felpróbáltam én az egyik párat. Pompás! Soma a másik párat! Na! Somának egy kicsit nyomta torokban a lábát a csizmája. De maradhatós volt azért neki is az övé.

Ne szaporítsam a szót. Soma lecigánykodott még egy pengőt a csizmadiától az árból, és kifizettük a csizmákat.

Az igen! Csak hát kelljen is tán külön mondjam? Az én Somám, csak egyszer odaüljön a pohár mellé! Mértékről aztán ne tudj többet, Soma!

Már valami mokányok is odaültek az asztalunkhoz a faluból. Odakerült valami dudás is meg egy tilinkós. Azok rárántották a recepicét.

Tyihíjj, azt a kutya nerángassad! Csináltunk ottan egy olyan veszekedett ricsajt, hogy netovább! És ott ért bennünket a kocsmában a sötét este.

 

*

 

A csizmadiát vitte el legelőbb is a felesége közülünk. Azután otthagytak az anyánk kínjába bennünket a parasztok is. Soma vállalta el azok cehjét is! Már ez dukált is, ha ő hívta őket oda. De ezekkel ment el a dudásuk is és a furulyásuk is.

Ki tartott ki velünk legtovább? Akinek eleitől fogva legnagyobb mehetnékje volt onnan! Zachariás!

Zachariás meg is mondta, hogy addig már ő se szedelőzik, amíg nem látja, hogy útnak indultunk.

Láttuk jól, hogy Zachariás minél tovább akar tólálni el bennünket Somával a környékről is. Na persze, hogy neki is bajt és szégyent ne csináljunk, ha elcsípnek a csendőrök. Meg biztosan Janka miatt is, hogy útjába ne legyünk újra valamiképpen. Mit is tudom. Csak az, hogy ez a Zachariás ott sírt a nyakunkon még danolás közben is, hogy: jó lenne már indulni!

Márpedig Somát, amennyire benyalt az, mégsem mozdította volna el Zachariás, hogy a kocsmában ne érjük meg a reggelt is.

De éppen mikor a dudásunk otthagyott, bejön a kocsmába egy fura szerzet.

Azt is hittük előszörre, hogy a menazsériából szabadult. Mert a pofája tisztára mint a majomé. Ráncos, rücskös, csak tíl-túl egy két szőr bajuszának, szakállának. De a karja s a mellén, a nyakán is csupa szőr.

Kilátszott ez az inge alól, mert az nyakatlan volt és olyan kurta, hogy ha felkapta a fejét, hát a púpja a hasán is kilátszott.

Tüsző volt az inge alatt, szép, varrott bőrből, amilyet ottan hordanak a mokányok a hegyek közt, és gatya rajta, mezítlábra. De két lába is, úgy gacsosan, befelé mozdult, mondom, mint a majom jár a menazsériában.

Na és a kezében két könnyű kis lajtorja és két lapát, kocsorba, meg valami gyermekjáték, kismalom vagy miféle. Ez mind összekötve hárssal. A hátán pedig, csak úgy hársszíjon, egy nagy kalicka, a nagy kalickán pedig egy kis kalicka.

De így volt! Kacagás vagy nem ez!

A kis kalickában egy pár gerlice volt. Nagyon szorultak szegények. A nagy kalickában egy fekete mókus volt, meg egy másik kisebb vörös, amit pelének hívnak.

Hát ez a csumának is ocsmány szerzet állított oda be a kocsmába.

– Mi a Habrincs? – kiáltott rá a mi furulyásunk éppen kimenet.

Erre ez a majom Habrincs a szájába vette a két ujját, és elkezdett éppen úgy fütyülni, mint a furulya. De szakasztott úgy! És még a másik kezével és a könyökével úgy tett, mint a dudás, a torkából pedig nyefegett és tutult ehhez is, mint a duda.

Így csúfolta vissza ez a majom Habrincs a furulyásunkat.

Az persze kacagott. De kacagott erre a Habrincsra mindjárt mindenki. A kocsmáros is, a felesége is, a nagyleánya is. Zachariás is, mink is, Somával.

Zachariás is csak azt kiáltotta az asztalunktól a majom elé:

– Na, mi a, Habrincs? Hogy vág a bajusz!

– Hegyesen bizony! – felelt meg erre Habrincs Zachariásnak, és azután elkezdett csak úgy a szájával éppen úgy kukkurúzni, mint a gerlice. Rá kacagott is, úgy mint a vadgerlice, azután ugatott, mint a kutya, morgott, vinnyogott. Ez még mind nem elég! Úgy csinált, mint a malac, úgy is fütyült, mint a rigó. De megtévedhettél, olyan jól utánzott ez a majom minden hangot.

Persze Somának rögtön annyira megtetszett ez, hogy odaültette mindjárt ezt a majmot az asztalunkhoz, és kínálta borral, kínálta kolbásszal!

De Habrincs nem! Csak egy deci szilvóriumot fogadott el, hogy hozasson neki Soma, és sósfonatost evett hozzá. Se bor, se kolbász nem kellett neki!

Hát akkor én már tudtam, hogy kicsoda ez a Habrincs, Soma is félig-meddig.

Janka is beszélt már nekem erről a hegyi majomról eleget, Zachariás is.

Csak azt adom tovább, amit ezek mondtak róla.

Ez a Habrincs keresztelte meg az öreg Gábrist vagy húsz éve, hogy attól lett kacska és rángatódzó kezű.

Hogy volt ez? Hát ez a Habrincs egy árva gyerek volt. Egy szénégető nevelte fel kegyelemből. De a mostohaanyja, a szénégetőné persze úgy tartotta, mint a kutyát, még annál is gyalázatosabban.

Onnét is ragadt rajta ez a Habrincs név. Mert a mostohaanyja akárhogy dolgoztatta őtet, sohasem adott neki a zsírral berántott ételükből, hanem csak lisztes vízzel habart neki ételt. Hát már aztán, mikor nagyobbacska volt ez a fiú, több falusi favágó előtt rákiáltott a mostohaanyjára az étele miatt egyszer:

– Hallod-e, vén szajhája! Rántsd be az én paszulyom is, ne csak habarintsd-habarintsd!

A sok veréstől hibás beszédű és hadri szavú lett ez a Habrincs. És kivált is azon kacagtak a favágók, ahogy a habarintást kiejtette a mostohaanyjának. Így maradt ezen rajta a Habrincs név, mint énrajtam is a Kakuk Marci.

Legénysorban ez a Habrincs Gábris bácsinál dolgozott a csúsztatóban, és egy ünnep előtt éppen Gábris bácsi rosszallott tőle valami munkát. Már mikor a bérét kiadta, ekkor kezdte ezt, és vissza akarta kergetni Habrincsot a munkahelyére. Éppen egy nagy, kemény tél volt. Gábris bácsinak a fejében is volt egy kicsi szeszkó, talán Habrincsnak is. Elég az, hogy Gábris bácsi a nyaka közé sózott Habrincsnak a fütykösével, Habrincs pedig vissza neki a balta fokával. De olyan szerencsétlenül bizony, hogy Gábris bácsi ottmaradt vérébe fagyva a nagy havon. Ott találtak rá. Úgy hűlt meg annyira az a karja is, amelyikre ráesett a havon, hogy sohasem gyógyították ki a rángásból.

Habrincsnak nyoma veszett. Kereshették a csendőrök is, hiába! Jobban ismerte ez a Habrincs a bércet, mint az erdei vadállatok, hogy őtet megtalálják!

Egy esztendőre rá, ahogy elszökött, két csendőr utánament a bércre. Ezt a két csendőrt, azt mondják, Habrincs maga után csalta egy borzasztó meredekre. És mikor a két csendőr künn állott a sziklán, se té, se tova nem moccanhattak előre, csak visszafordulhattak, ekkor Habrincs felülről, a szikla tetejéről elkezdett köveket zúdítani a két csendőrnek a visszafelé útjába. Csak úgy, hogy ne érje őket a kő, hanem mozdulni ne tudjanak. És így a szikla tetejéről eskettette meg a két csendőrt Habrincs arra, hogy többet nem üldözik. Mert máskülönben csak a Jóisten krétáz az életükről, hogy rájuk zúdítja a követ, őtet pedig fegyvergolyójuk nem érheti el szikla tetején.

Ezt Janka és Zachariás és mindenki így beszélte erről a Habrincsról. De még azt is, hogy nagyon dicsérték széltében őtet, amerre ismerték, és Gábris bácsi maga-maga járt közbe a csendőröknél és a szolgabírónál magánál, hogy ne üldözzék tovább érette Habrincsot!… Így!

Nem is bántott ez senkit! Az erdőből élt ottan ez a Habrincs! Fúrt, faragott, laput, gombát, gezemicét szedett, és madarat fogott meg akármiféle kölyökvadat. Ezekkel járta a környéket, de még a nagyvásárokat is.

Meg is házasodott! Csak családja nem lett neki. A felesége pedig maradhatós, fiatal menyecske volt. Volt egy kis rétjük és kis viskójuk.

Amikor odaült Habrincs az asztalunkhoz a retyerutyájával, legelőször is Zachariás esett rá a faggatásával, hogy vadkecskéket látott-e Habrincs az errefelé való bércen?

Hát Habrincs a nyilallást kívánta magának minden porcikájába, ha ő már olyan közelről is nem látta a vadkecskéket a Királykoronán, hogy akár kővel meghajíthatta volna őket.

Erre persze nagy embere lett rögtön Zachariásnak.

Somának pedig annyira jó mulatsága volt a majmot látni és hallgatni, hogy meg nem unta. Az tetszett legjobban Somának, ahogy Habrincs mindenre megfelelt, de úgy, hogy triplán mondott minden szót. De megint kukorékolt is, és bőgött is, mint a medve, és huhukolt, mint a bagoly.

Én már aztán ebből a vásári komédiából nem sokat láttam. Második éjszakát töltöttem volna már talpon-ébren, hát elnyomott ottan a buzgóság engemet a széken. Ezek hagytak is! Nem törődtek velem a Habrincsukkal.

Mitájt, mitájt is nem volt, hogy felrázott Soma.

Na, alig tudtam kitámbálódni az álmomból. De hát Soma rángatott: – Gyere, megyünk! Lesz rendes szállás! Dögölhetsz ott.

Zachariás még ott volt, és Habrincs is.

Habrincs vitt bennünket haza, magához. Addig húzódhatunk meg nála, ameddig jólesik! Habrincsnál aztán a csendőröktől sem kell tartsunk, hogy az ne suttyantson el előlük.

Zachariás is váltig biztatott minket ezzel. És aztán el is búcsúztunk tőle a kocsma előtt. Ő, Zachariás, vissza, mink tovább az úton, kifelé a faluból, Habrinccsal.

 

*

 

Na, jól van! Süt szépen a holdvilág, sötét nincsen. De hát a bércről a rossz, csípős szél bizony dudál, mint az elátkozott lelkek danolnának.

Én, ahogy aludtam is, akkor fázinkóbb az ember, nagyon kezdek dideregni. Mérges is vagyok!

Kezdem is Somának a keserveset a fülibe:

– Az átok fogjon meg, hogy én rád hallgattam, és otthagytam a jó helyet! Minek is? Azért, hogy eligyad a téli felsőre valómat, és vacogjak?

– Na, ne nyűglődjél! – biztat Soma. – Majd szerzünk. Amit elittam, velem ittad! Ha fázol, vedd ki a pokrócot a batyuból, és terítsd magadra. Én is csak panyókán hordom ezt a bekecset, amilyet te is hozhattál volna a vén fatolvajtól, ha marha nem vagy.

Meg is állunk hát, hogy kivegyem a bugyrunkból a pokrócot a vállamra. Habrincs is áll, és néz ott bennünket a holdvilágon, a ketrecekkel a hátán és a kocsorbákkal, lajtorjákkal a kezében.

De hát én még ki se érem bontani a batyunkat, Soma is fel akarja próbálni a bekecset. Most először!

Húzná fel bizony! De a bekecs reccs! Reped a hátán a húzástól. Még úgy se menne fel. De Soma erővel belenyomja a nagy karját. Már rajta van mégis.

Jajjajaj! Dehogy! Ha a hóhér köt kötelet rá, akkor se fojtogatja jobban ez Somát, mint a lopott bekecs.

Ő mondja ezt! És cibálja is lefelé magáról újra a bekecset, a bekecs megint reccs! Egy nagyot tovább a hátán, a varrásnál, amíg Soma lecibálja magáról.

Már én is abbahagytam erre a bugyor kötögetését, hogy kiröhögjem Somán magamat, és én is segítettem le utoljára róla a bekecset.

Persze már mikor a kezemben volt, hát egyet gondolok: felpróbálom én magamnak. Tyűha! A bekecs úgy pászol rám, akár anyámból jöttem volna ki vele, mint a bőrömmel.

Soma ezalatt váltig káromkodik. De hát utoljára is megnyugszik magával abban, hogy: amilyen finom, új bekecs ez, könnyen kicseréli majd valahol egy nagyobbra, vagy ad túl rajta, hogy másikat vegyen magának.

Csakhogy én egyszerre mást gondolok. A bekecs rajtam van. Elugrok egy kicsit tovább Soma keze ügyéből, Habrincs mellé, és azt mondom Somának:

– Nézzed csak, Soma! Itt az Isten igazsága sült ki, hogy nekem jó ez a bekecs. Ahogy elpucoltad az én felsőruhámra való költséget a kocsmában, hogy majd szerzünk nekem is bekecset, most itt van, nekem jó a bekecs, és neked is szerezhetünk másat úgy, ahogy nekem akartuk. Igaz-e vagy se?

Húj! Soma erre a bekecsért a száját se fárasztotta. Csak ugrott nekem, hogy leráncigálja rólam.

De én se vagyok rest! Szaladok Soma elől. Szaladok Habrincs körül, úgyhogy azt a majmot a ketrecével körülforgatjuk, ott az út közepén, a holdvilágon. Mert hát persze Soma is kavarog Habrincs körül, hogy a hosszú karjával elkapjon engemet.

Habrincs? Az csak röhög rajtunk!

De mi lett a szerencsém, hogy Soma nem tudott elfogni? Hát csak az, hogy Somának a csizmája, amit az én pénzemen vett meg, szűk volt nagyon a torkában, csakúgy, mint a bekecse, amit Gábris bácsitól lopott.

Lépni Soma még tudott a csizmában. De már szaladni? Azt nem bizony!

Megállott Soma erre! Kezdett ordítani rám, fenyegetve, hogy: egy követ vesz fel, és agyoncsap, ha vissza nem adom a bekecsét!

De hát én a Habrincs háta megül bátran visszaordítottam, hogy:

– Tessék, ordítsad, csődítsed ránk ki álmából a falut, vegyél követ, ugródj az égig, táncoltasson a nehézség! Ezt a bekecset vissza nem kapod, mert ez engem illet! Ebbűl a szóbúl érts!

Már hogy Soma látta, hogy se haragja, se fenyegetése nem segít, és tán be is látta magában, hogy igazam van ellenében, hát mit tett? Odafolyamodott Soma ehhez a dadogó, majom Habrincshoz, hogy tegyen ő igazságot közöttünk! Ha Habrincs is amondó, hogy a bekecs engem illet? Legyen! Legyen az enyém a bekecs!

Na jó! Ez a hegyi majom Habrincs vállalkozott közöttünk bírónak.

De hát elébb persze tudni akarta, hogy: hogy és miként állunk ezzel a bekeccsel?

Leültünk az út szélére. Habrincs közbül, Soma innen, én meg onnan-felül hozzá, elmondtuk ki-ki a magáét a bekecsről Habrincsnak.

Habrincs hömget, makog magának, és utoljára kidadogja:

– Ho-hogyha, enge-gegem ké-kér-de-tete-tek, hát a kö-kö-kö-köce Ma-ma-marcinak jár ki inkább-ba-ba-bat. Igen!

Ez így beszélt! Öt darabba egy szót.

Na de Soma!

Ne is beszéljem tovább a Soma mérgét. Mert nem volt elég neki, hogy ingyen lopta másnak a bekecset, még a csizmájában sem tudott tovább járni, úgy kezdte rontani a lába fejét.

Utoljára is csak azt tehette Soma, hogy felvágta a finom új csizmáját a torkában, hogy rendesen járhasson benne.

Így érkeztünk fel, jó sokára, késő-késő éjjel vagy tán már hajnal felé is, a Habrincs viskójához.

A Habrincs háza rendes kis gerendaház volt. Két kis szobája. Középütt pitvar, szabad kéménnyel. A falon szentképek, még tükör is volt cicabarkacsomóval.

Az egyik szobában a Habrincs anyósa lakott. Nem is! Hanem az anyósa anyja. Egy olyan vénasszony, hogy az már nem is látott, nem is hallott, alig mozgott már. De azért a házimunkát ahogy-úgy elvégezte.

Hol volt a Habrincs felesége? Az apjánál, a juhok mellett. Mert Habrincs elagyabugyálta, és elszökött.

Na, azért Habrincs nem félt, hogy nem jön vissza többet a felesége! De hát éppen azért, mert nem volt asszony, jól jöttünk mi Habrincsnak.

Már ezt Habrincs éjjel az úton elmondta nekünk, hogy őtet életében nagyobb szerencse nem érte, mint az őszön.

Mert őtőle minden tavaszi szőlőkötözés előtt egy boltos a szomszéd faluból, feljebb, átvett egy köteg ráfiát. Így hívják azt a háncsot, amivel a szőlőt kötözik a gazdák.

Persze a boltos továbbadta a ráfiát a tizedik faluba is. Hiszen szőlők nem is voltak, csak messzi, lejjebb, innen a bércekről.

De csak elég az hozzá, hogy az idén Habrincs valami olyan fákat talált az erdőn, aminek a háncsa sokkalta jobb volt ráfiának, mint az eddigi fák, könnyebben fejtődött róluk a háncs, és mint a selyem, olyan volt. Habrincs a nevét is mondta ennek a fának, aranycserfa vagy ezüstszilfa, a penész tudja már!

Az a beszéd, hogy a boltos tőle ebből a háncsból egy kocsiderékkal rendelt! Kötegszámra persze, úgy viheti Habrincs, ahogy akarja, a tavaszig.

Írást, számodolást nem tudott ez a Habrincs, az igaz, de azt az ujjain is kiszámította ő magának, hogy ha egy kocsiderékkal vesznek át a ráfiából, hát abból ő egy riskát vehet magának. Erre a riskára vágyott nagyon már egyszer ez az erdei majom. Ne is mondjam, hogy a riska nyakába a kolompot előre megvette éppen aznap, mikor velünk találkozott. Somával jót nevettünk ezen mi meg Zachariás a kocsmában.

De éppen abból láttuk Somával, hogy amilyen hóborgós ez a Habrincs, hát olyan jólelkű.

Azt ajánlotta nekünk Habrincs, hogy segítsünk neki ráfiát csinálni felibe. Ő adja az anyagot, szállást, azt eszünk, amit ő, és a munka ára fele-fele.

Éppen búsult már nagyon, hogy a felesége most hagyta ottan éppen, és már utána akart menni, ami nem jó! Mert az asszony elhiszi attól magát, és még makrancosabb lesz, ha nem magától jön haza, meghunyászkodva.

Hát igaz! Habrincs azt is megvallotta, hogy neki van más munkája is! Valami bogyókat kell szedjen most ősszel egy patikába, az erdőn. Ezt a kundsaftját sem szabad elhagyni neki, hogy máshoz forduljon.

De hát azért mégis szép volt ettől a majomtól, hogy ezer idegen létünkre részesített a keserves keresményéből bennünket Somával.

 

*

 

Csakis ott töltöttünk Somával ennél a Habrincsnál, nem is tudom, tán két hetet is.

El se is lehetett volna menni kedvünk addig, mert pocsék idő ért ott már másnap. Eső, hideg, kövér eső és csúf köd, hogy az ablakon ki nem láttál mást, mint fehér ködöt.

Csináltuk hát a ráfiát Habrincsnak. Ez könnyű munka volt. Két bakja volt Habrincsnak, vonókéssel. Hántottuk az aranycserfa ágakat Somával, akár a huszárok lovagolnak, gyi, te-te!

Habrincsé a rosszabb munka volt a felesből, egyedül. A fát válogatni és hozni az erdőből a pocsék esőben, és azután a háncsot tisztítani és kötni csomóba. Ezt Habrincs csinálta.

De ment volna minden itt is jobban, ha Somával nincs galibánk megint. Már Soma a kosztot is sovánlotta. Ez még hagyján! De Soma nem akart egy nap se meglenni köztünk tütü nélkül.

Hogy ő este legalább egy pohár pálinkát ne igyon, mikor a dologgal öli magát? Na, azt aztán nem!

Ez a Habrincs olyan jószívű volt, hogy még egy cilinder pálinkáért is lefuttatta magát Somával a faluba. Két este beszopatta velünk a sok pálinkát, a vénasszonyt is berúgatta Soma.

És másnap persze zavarta Habrincsot új cilinder nerángassért Soma. Na, Habrincs, még másodszor is, harmadszor is lement a faluba pálinkáért.

Negyedszer már aztán ebből a pálinkahordásból lett egy patália Soma meg Habrincs közt meg közöttem is. Mert én is a Habrincs pártját fogtam Soma ellen.

Soma azon kezdte Habrincsnak, hogy: ha nem hoz pálinkát, akkor adja ki, ami jár az eddigi ráfiamunkáért, és maradjon magának!

Habrincs erre persze vissza Somának, hogy: ő a Soma munkarészét így sem tartaná meg, de hát várni kell Somának is a sorára, míg beszállítja a ráfiát, amiből nem vihet mindennap egy öllel harmadik falu távolra.

Így és úgy! Csak az lett ebből, hogy Soma itt is, akár Jankáéknál, rákezdte a nyűgdölést: menni onnan, menni és menni!

Már annyira erőszakoskodott, hogy nem akarta többet kezébe venni a vonókést egy percig sem. Adja ki Habrincs nekünk, ami részünk jár a ráfiából.

Jól van! Habrincs egy reggel háromfelé osztotta a ráfiát, magának vette a legnagyobb csomót. Kapd fel, Soma, kapd fel, Marci! Elindultunk. Jó kis utat tettünk ezzel a háncsterűvel. Megizzadtunk alatta a hideg hegyi szelen is. Pedig mind lefelé mentünk abba a faluba, ahol a boltos átvette a ráfiát.

Meg is pótolta az árát Habrincsnak. Megkaptuk a részünket. Elbúcsúztunk.

Csatakosnak hívták azt a falut, ahová igyekeztünk azután Somával a Zachariás bátyjához.

Habrincs mutatta meg annak is a legjobb útját gyalogszerrel. De könnyű is volt eligazodni, mert azt a nagy kőszálat, amelyik alatt ez a Csatakos feküdt, majdnem mindenütt láttuk az utunkról.

Azt ne is mondjam, hogy most már Somával egész úton úgy veszekedtünk, mint a kutyák.

Jankáért is, Habrincsért is, egymás hetedik öreganyjáért is. De a keservesebbet csak Soma káromkodhatta.

Nap sütött, nem sütött, de fújt a hideg szél a bércről pogányul.

Rajtam a jó báránybőr bekecs. Somán a porcelán ujjas. Feltette a hátára Soma a pokrócot! Még az se nagyon óvta, kétrét hajtva, ettől a nyavalyahideg széltől.

Úgy is vacogott!

De ez még na! Hanem akivel találkoztunk az úton, minden teremtett lélek nagyot nézett Somán a pokrócával. Hogyhogy egy nadrágos ember tegyen a vállára kendőt, amit csak fehérnép használ? Szemet szúrt ez nagyon!

Ez éppen nagyon csúfondáros nép, ez a hegyi mokányfajta. Ezek hónapszám nem látnak néhol nadrágos embert. Hát bámultak, lökdösték egymást, röhögtek az én Somámon a vállkeszkenőjével.

– Héjte, hallod? Hát bajusza van a feleségednek, a kendővel a hátán?

Így az egyik! A másik meg:

– Ló hátára való a pokróc, hé! Megcsapja valaki ostorral, atyafi!

Azzal se dicsekedhettek el persze, amiket Soma visszakiabált erre nekik. De már a röhögést nem vehette le magáról Soma. Csak a kendővel együtt, ha azt is leveszi a hátáról.

Le is vette! Hol levette, hol visszatette a hátára Soma a pokrócát! Ezen is emésztődött jobban egész úton. Hogy emberek előtt fázni muszájtott neki inkább, mint azzal a fene pokróccal járni.

Kesergett is eleget! Szidott engemet! Civakodtunk gyalázatosan!

Hol éjszakáztunk? Egy rossz szénatartóban. Másnap: gyere tovább! Mint a kivert kutya megint. A fele-fele pénzünket majd otthagytuk két rossz kocsmában, csak hogy jóllaktunk, és leöblítettük egy decivel.

Most már Soma sem volt olyan nagyfiú, a decis mellett se. Csak mind a Zachariás bátyjával volt nagy, jó reményben, hogy az tán bandériummal fogad bennünket.

A másik Zachariás valami olyan fikciós kulipintyóban lakott, hogy tán hét szegletnél is többre épült, mint amennyit a nóta danol.

Kívül volt persze a falun ez a ház. Két tornáca volt, elöl-hátul verandája volt, a hajtása szögében is volt ablaka.

Kereken rácsos kertelése volt ennek a kulipintyónak. Minden oszlopának a hegyébe rózsabimbó faragva. Váltig is mondta Soma nekem, mikor megláttuk ezt a házat!

– Na, ne búsulj! Ez módos ember! Szebb, látod, a háza, mint a Jankucidnak is, nemhogy az erdei majmodnak, ahol meg akartál ragadni.

– Na, csak azt tudjuk előbb, hogy hogy fogadnak? – én erre.

És jókor is mondtam ezt, mert még oda se érünk, meg se nyitjuk a ház szép recéskapuját, csak előrohan három olyan kopó, mint a szopós bornyú.

Puhh! Ugrálnak a kapura. Vicsorognak, vonyítnak kegyetlen elénk. A kapu rácsának a léceit is majd szikáncsnak marcangolják.

– Ide hogy jutsz be?

A ház felől jó darabig egy lélek se mozdult a nagy kutyahácácáréra. Utoljára is már a kutyákat is túlordibáltuk Somával, míg előjött a házból egy csinos szolgáló.

Fel a köténye korcába tűzve a viganója, úgyhogy a térdét is mutatta. De még feljebb is lebbent a szoknyája, ahogy a kopóknak rúgott: – Csiba! Coki! Elmenjetek!

Azzal oda a rácshoz.

– Na? – kérdi tőlünk Somával. – Mi járatban vannak? Minek nem jőnek be az udvarra? ’Sz nincs zárva a kertkapu.

– Hát hogy húzassuk le magunkat ezekkel a dögökkel? – mondja Soma.

De a leány úgy legyint, mintha ölbeli bárányokra tenné, a kutyákra:

– Ezektől félnek? ’Sz nem bántanak. Csak ugatnak. Jár itt minden ember ki-be tőlük nappal.

Soma néz rám, én rá. Röhögnénk is ezen. Mert a három nagy dög most is hol erre, hol arra ugrik a kertelésre, fogvicsorítva, nyüszítve, hogy mészárszéket nyitnának a húsunkból.

De mit makogunk Somával, mit nem, a szolgáló nagyon türelmetlen ripakodik ránk:

– Hát mukkanjanak, mi szél fújta ide magukat? Vagy bemegyek!

Na, erre Soma veszi a cédulát, és kishúgámnak nevezi a leányt, hogy átadja neki:

– Ezt hozzuk a gazdája édesöccsétől! Tud olvasni?

– Mondja csak meg, hogy mi áll a cédulájában! – így vissza a szolgáló.

Erre Soma, de most már nagyobb garral, mondja a leánynak, hogy:

– Ha nem tud olvasni, nem kötöm az orrára. Látszik is magán, hogy nem sok tanítómestere volt. Kösse be, legyen szíves, ezeket a dögöket. Majd a gazdájával beszélünk.

– A gazdám nincs itthon! Csak a gazdasszonyom! – a lány.

– Ha nincs, beszélünk a ténsasszonnyal is. Csak kösse be a kutyákat! – Soma.

– Hova kössem? Nincsenek ezek kötve soha! Vadászkutyák ezek, nem komondorok! – a szolgáló.

Na, már sok mondani is, hogy alkudozott ott Soma ezzel a parasztlotyóval. Utoljára is csupa kacagás volt, hogy kerültünk beljebb.

A leány becsalta egy darab szalonnával, amit Soma adott neki, a három dögöt az elkerített baromfiudvarba, hogy bemehessünk.

Addig is Soma nekem:

– Na, tán benn az asszonyával jobb, ha te beszélsz, ha nincs itthon az ember. Te értesz jobban ezeknek a büdös fehérnépeknek a nyelvén. Hátha benyalod magad velem együtt nála. Ne csak a cédula!

Így! A szolgáló csapja a kutyákra a baromfikertelés ajtóját. Hát megyünk bátran Somával. Keresztül az udvaron, a ház felé. Nálam a cédula.

Nem érünk az udvar közepéig se! A legnagyobb kopó neki a baromfiudvar ajtójának, kilöki. És ránk egyenesen, mint a veszekedett fene, mind a három nagy, dühös dög.

Erre Soma, vesd el magad, a hosszú lábaival egyenesen a kulipintyó ajtójának.

Persze hogy a három nagy dög mind Soma után rontott. Nem haraptak? Nem, a fészkes fekélyt!

Ha nem lettem volna is úgy megijedve, mint a nyavalya, hát jobban kacagtam volna rajta, hogy kapta rá Soma a ház ajtójában a három kutyára a pokrócát, amit persze a hóna alatt tartott itten. A három kutya pedig úgy rángatta, tépte, marta azt a pokrócot, hogy egy rongy lett a széle.

Éppen mikor Soma beugrott az ajtón a kutyák elől, és berántotta magával a megrojtolt pokrócát is, hát az én szolgálóm is talált egy karót az udvaron, és azzal esett neki a három kopónak: csihé, puhé, zuhé, vonyítás!

Ilyen kutyakomédia csakugyan!

De hát én okosan mindenütt a szolgáló háta megett, míg a botot is kereste, míg a kutyákat csapdosta. Csak úgy jutottam be a házba, mint a követ, mikor a hajdúk takarítják előtte a választóktól az utat.

 

*

 

Somát már úgy leltem, hogy benn nagyban tárgyal az erdőkerülő feleségével.

Tőlem már csak a cédulát kérte el, hogy megmutassa.

A kerülőné éppen forrázott disznóhólyaggal befőttes és lekváros üvegeket és csuprokat kötözött be. A kisleányai, három, és a kisfia ott segített neki ebben. Azért is nem mozdulhatott elénk ettől a munkájától a kerülőné.

Nem is kínálta ez meg se a Somát, se engemet, még székkel sem. Hiába olvasta el a cédulánkat, hiába maszatolta össze lekváros kezével, utána is csak a fejét kezdte rázni:

– Jóemberek, én nem tudok magukért semmit se tenni. Az uram fegyvergyakorlata elől felülvizsgálatra ment be. Azt sem tudom, mikor jön meg. Mindennap jöhet, de benn tarthatják gyakorlatra is két hétre. De hogy maguk az uramhoz most idejöttek az öccsétől, a sógoromtól, az éppen kár. Mert visszaútban az uram éppen Barkástelek felől jön haza kerülőn el, a városból, csak hogy meglátogassa az öccsét. Csak maguk is oda menjenek vissza. Ott lelik biztosan az uramat, vagy az útban szembetalálják.

Ezt nekünk a kerülőné.

Hát Soma erre persze nagy erőszakosan kezdte hazudozással a kerülőnének, hogy:

– De hiszen hát minket, gondolja meg az asszonyság, hogy a sógora, Zachariás, mint a legjobb barátunk, a jó, biztos munkahelyünkből tántorított ide magukhoz. Csak azzal, hogy az urának szüksége van értelmes, írástudó emberekre. Miránk! Hát már csak inkább itten várnánk az asszonyság urára. Egy kis szállást már csak nem sajnál tőlünk addig, míg az ura hazajön. Engedjen meg ebben az asszonyság! ’Sz alig húzzuk már a lábunkat az úttól. Van tán egy rossz priccs itt nekünk, pihenni, ebben a házban.

Na, erre még mellettem a szép kis szolgáló is megnyikkant:

– Hely, hát az volna itt elég, azon nem múlik, ha az asszonyság akarja. Mert egyedül vagyunk, és félünk is éjszaka.

Ezt csak inkább is nekem mondta a kis szolgáló. De meghallotta az erdővédné is éppen. És rá a leányra nagy szájjal:

– Hogy gondolsz ilyet te már! Idegen embereknek az uram távollétében szállást éjjelre és a házamban? Már a falu szájáért is! És az uram is mit szólna? Neked könnyű!

– De hát mikor írásban látja, hogy a sógora ajánl ide minket. Nyúlnánk itt mink tán valamihez vagy az asszonysághoz? – mondja ártatlan Soma. De már nem is bírta megállni, hogy rám ne süssön félszemmel.

Miért? Hát mert ahogy ez az erdővédné a becsületét féltette annyira, mikor olyan ocsmány egy szerzet volt, mint az éjszaka. A képe ragyás, tokás, hunyori, a nagy zsáknyi melle a hasára löttyedt, a nagy hasa a térdire löttyent.

Hát ettől, egy ilyen emeletesre hízott tehéntől, csak inkább is attól tartott volna az ember, hogy hívja, nem hogy elszemérmeteskedje magától az embert.

Még a kis szolgáló is elértette, minek rántom meg a fél orrcimpámat. Ő is visszarántotta nekem. Evvel, már láttam, hamar ticsi-tacsiba kerülnénk itten.

De hát mihaszna-mihaszna minden az erdővédnétől. Soma istenkedhetett, gágározhatott, magyarázhatott annak. Küldött-küldött-küldött el minket isten hírével.

Soma már aztán, nem is csuda, feldühödött. Hanem mikor csak még az első zokszót tette Soma hangosabban, az erdőkerülőné úgy csapta oda a disznóhólyagot a kezéből az asztalra, hogy csak toccsant:

– Micsoda? Maga énvelem akar szemtelenkedni itten? Látja a szegletben ott az uram töltött puskáját? Én is lelövöm ezzel a verebet is golyóval, ha akarja tudni, kivel áll szembe. Eltakarodjanak hát rögtön! De rögtön! Rögtön!

Ne is mondjam, hogy künn a kutyák most is nyüszítve, ugatva kaparták az ajtót. Hát az én Somám, ahogy meghunyászkodott az erdővédnétől a puskára, hogy kifelé induljunk, csak jobban megrettenhetett újra a kutyáktól: hogyan menekülhetünk ki innen épkézláb tőlük?

– Hát ki se mehetek! – kiabálta Soma. – Zárassa be előbb a kutyáit, hogy le ne marjanak!

Erre az erdővédné a leánynak:

– Csald el azokat a kutyákat a baromfiudvarba, és állj az ajtó elé, hogy ki ne jöjjenek, míg ezek elmennek. Bár inkább a sarkukba kéne uszítani a kutyákat ilyen tolakodóknak!

Ez volt az isten áldjon nekünk ettől az erdővédnétől.

…Gyerünk most már tova, koma, de hova? Csakugyan így álltunk ottan.

Én csak egyet tartottam legjobbnak: térjünk vissza ahhoz a majom Habrincshoz. Ott meleg szobánk van, biztonságban vagyunk, és hogy valaha kikecmeregjünk ebből a görbe vidékből, csak Habrincsnál szerzünk rá pár krajcárt.

Jól van! Hát Habrincshoz mi Somával már olyan biztosra mentünk, mikor olyan kapósak voltunk neki a munkánkkal eddig, akár hazatartanánk.

De mi történt bizony!

A Habrincs vityillója udvarán egy fehércseléd fogad minket Somával. De még milyen szemrevaló. Fiatal, takaros. Ez volt a Habrincsnak a felesége.

Még egy másik asszony is kijött. Az is volt olyan jó formájú és tiszta, hogy megakadjon rajta a szeme akinek, annak. Ez a Habrincs anyósa volt pedig.

A vén, vaksi anyjok ezeknek csak a fejét dugta ki ránk az ajtón.

De tudták már ezek az asszonyok, hogy kik és mik vagyunk mi Somával.

Azon is kezdték nekünk mindjárt, nem is csúnyán, nem is szépen, hogy:

– Na persze, a munkára jöttek vissza? Arra már hiába, megmondta maguknak az uram, amikor itthagyták őtet. Itt vagyunk mink már neki azóta, két jó kéz, dologra.

Nesze nekünk! Jól jártunk itt!

Még Soma sem mert pofátlankodni ezekkel az asszonyokkal, amilyen szépen beszéltek velünk. Meg is mutatták, hogy: egy fekvésnyi helyet is hol adhatnának nekünk a házban, mikor nekik is szűkösen van? Csak a Jóisten áldásával küldhetnek maguktól utunkra!

Nem is szemtelenkedtünk már itten Somával. Fordultunk utunknak!

Pedig ne is mondjam, hogy az este szállott ránk majdnem ott az erdőben. Alig volt már egypár vörös krajcárunk.

 

 

 

 

 

De nem akarom már a világba nyújtani a beszédet ezekről a keserves napokról.

Betelepedtünk Somával majdnem az utolsó pár fityingünkön egy kocsmába. Ünőkőalján.

Ültek még több asztalnál is falusiak. Váltig kérdezősködünk tőlük Somával a sárgapataki völgybe vivő út felől. Ezt mind szívesen magyarázta meg. Arra már inkább tettették magukat kukának a büdös mokányai, mikor valami szállást firtattunk tőlük, persze isten nevében.

De semeddig se tartott az majdnem, hogy ott ülünk. Bejön a kocsmába egy vadászruhás úr. Már legalább a ruhája nagyon vasaltos, nagyon uras volt, mint amiféle ember járt-kelt erre. És vadonatújan ragyogott ennek fegyvercsöve, tülökszopókája, késtokja, mindene. Nagy ember volt különben, és a haja, amikor levette a sörtés süvegét a fejéről, olyan hirtelenszőke volt, mint a kismalac szőre.

Ez a dagadt vadász odaül egyenesen a kocsmáros mellé, és mit kér inni, mit nem, de zsidóul vagy németül kezd hadrikálni.

Soma nagy hegyesen tartja a fülét odafele: mit beszél a vadász?… Mert Soma, az úgy beszélt németül, akár magyarul. Somának az anyja német volt, én is ismertem. Hanka néninek hívták, és Sváb Hankának csúfolták.

De a vadászt beszéljem már.

Fülel-fülel odafelé rá az én Somám, és látom, egyszerre olyan a Soma pofája, mintha az üdvöt hallaná hirdetni a vadászéktól ottan. Kacsint is rám Soma, nagy boldogan, mint akik szerencsét fogtunk.

Egyszer látom, hogy amint a vadász kérdezi a kocsmárost, az elakad, dadog. A vadász nem érti, és forog a feje körül, mintha a kocsma falán Kossuth Lajostól kérne tanácsot, a képről.

Erre Soma felugrik mellettem, és hangosan odafeleli a nyelvén a vadásznak, amire az kíváncsi.

A vadász hagyja is ottan rögtön a kocsmárost, és jön hozzánk oda. Hozza is magával a borosüvegét, és rögtön helyet szoríttat magának a vadász a lócán. De csak hadrikál Somával, rajtam keresztül, egyre németül.

Persze én nem értek abból egy mukkot sem, mit beszél Soma és a vadász. Csak azt nagyon vehettem észre, hogy a vadász is boldog Somának. Soma még inkább a vadásznak.

Utoljára is hagyom őket összeülni a lócán: zabrigyáljatok! Úgy hallgatom őket a pad végéről.

Na, így ez, meddig is, meddig is nem! Utoljára a vadász kiissza a borát, és aztán ötös bankóval fizet. De csak az ő üvegét.

Már éppen azt gondolom: nem tanultál sokat a gálántságból, hogy a mi deci pálinkánkat fizetetlen hagyod, németje, csak így barátkozol!

De hát mi? A vadász három fényes forintot tesz Soma elé az asztalra, és a noteszét tartja Soma elé, a ceruzájával. Abba Soma belekanyarít valamit, tán a nevét, és a három forintot zsebre Soma.

Azzal a német parolára adja a nagy mancsát Somának, de nekem is, és nagy barátságosan integetve indul magának.

Na, ezt már értem én is a németjétől, és ha ez a szokásuk, tartsa meg az Isten!

 

*

 

Soma persze aztán apróra elmondta nekem, mikről tárgyalt Háinrik úrral, ezzel a némettel, és micsoda egyezséget kötött vele.

Ezeket a szerencsétlen vadkecskéket a bércen, hogy tán elszaporodtak, és többet mutatkoztak a sziklákon, itt is jelentgették egyre a grófnak. A birtokon itt három Názábrolszky gróf volt. Nem is egy, kettő itthon lakott, valahol az országban. Egy fiatal Názábrolszky gróf, akit itt Ünőkőalján is mindenki ismert mint nagyon jószívű úrfit, és Dinikének hívta mindenki a kastély körül, a külországokat járta eddig ez a Dinike gróf, és most jött csak haza. Még gyermekkorában telebeszélték a fejét itt Ünőkőalján a vadkecskékkel, vagy talán a vadászásukat is látta, hát Dinike gróf csakugyan bekapta a maszlagot ezekről a vadkecskékről, és kijött ide az ünőkőalji kastélyába.

Talán látta is, mint mink, a szerencsétlen vadkecskéit, tudom is én ezeket a vadászdolgokat!… Az elég, hogy Dinike gróf elrendelte a nagy hajtóvadászatot az egész bércre a vadkecskék után. Mind-mind, végig, a kincstári részen is, engedélyt szerzett a gróf a vadászatra. Többet se mondjak! Háromszáz hajtót kell fogadjon Háinrik. Minden ötven hajtóra egy vezetőt, aki ismeri a bércet, és dirigálja és összetartja az embereit, és felel érettük. Ezek a hajtók egy nap kellett mind felálljanak, és elinduljanak erről-arról a bércen kilométerek-meg-kilométerekre, és kergessék oda a vadkecskéket, hogy az urak lelőjék őket.

Szédült az én fejem is, ahogy csak hallgattam Somát, hogy magyarázza el nekem Háinrik szava után, merre-merről állnak, indulnak a hajtók, és hol a vadászok, és hol törhetnek csak ki a vadkecskék… A nyavalya meg tudja jobban ezeket elmondani is.

Háinrik is csak rajzokon és térképeken mutogatta Somának meg a vadászati tervezetet.

De ne hagyjam ki a legjavát. Attól esett hasra itten a grófnak minden hátramozdítója, hogy a nagy vadászatra, az uradalomba, idevárnak valami külországi uralkodót, királyt vagy micsodát. Ezt Soma sem tudta, még tán Háinrik sem: kiféle-miféle ez? Csak annyit tudtak, hogy Felséges Úrnak kell őt szólítani.

Mit beszélek? Nem is szabadott tudni erről egy teremtett léleknek sem az uradalomban, hogy ez a Felséges Úr idejön. A gróf nem akarta, vagy a Felséges Úr nem akarta, hogy az újságokba kitegyék, hogy ő idejött vadkecske vadászni.

Persze körül hét határban nem tudtál megkérdezni olyan tehénpásztort vagy szénégetőt, de tán pendelyes gyermeket se, aki ne tudta volna, hogy ekkor és ekkor az uradalomba érkezik a Felséges Úr, és vadkecskét megy lőni az urakkal.

Már én, ahogy ezeket a csuda dolgokat mind a fejembe beszélte Soma, és ezt a Felséges Urat a kocsmáros maga is nagyban erősítgette előttem, hát éppen azt mondtam:

– Már csakugyan, ilyen bolondság csak a nagy uraktól telhetik, akiknek nincs egyéb dolguk, hogy a jószágukat és a környékét felforgatják egypár koszos vadkecskéért. Azok a szegény vadkecskék ott fenn, a havas bérc tetején, ha eszük volna nekik, mit is gondolnának, hogy ennyi temérdek ember készül rájok, szegényekre, hogy kiirtsa őket a világból. De miért is? Mikor már csak a sziklán a moszatot rágják, ami senkinek se kell. Csakis, hová mentek volna már pusztább és átkozottabb helyre, hogy csak békén legyen a nyomorult életük?

 

*

 

Na de azt beszéljem inkább, hogy valamennyi vártatva egy mokány keresett bennünket Somával a kocsmában.

Ezt küldte utánunk Háinrik úr, ahogy Somával megbeszélték, hogy elvigyen bennünket szállásra.

Gábrisnak hívták, Pocos Gábrisnak, ezt a parasztot. Ez a legtehetősebb grófi zsellér volt, csahos, napszámoskergető, urasági tányérnyaló, spionféle volt ez.

Persze, egész úton lefetyelt nekünk ez a Pocos Gábris.

Először persze ez is a vadkecskékről a bércen meg a Felséges Úrról, ez a sánta lidérc, mert sántított a féllábára ez a Gábris.

– Tudják-e, hogy mi van itten? – magyarázza ez a bicegő nekünk, Somával, ez a Gábris. – Negyvenhárom idegen naplopót tartok én számon máig az uradalom nyakán, és főzetek nekik napszámos eledelt, hogy már kondérom sincs több nekik. Magukkal most negyvenöt lesz! De holnap, holnapután száz és még több ingyenélő is érkezhet ide, mind ingyenkosztra és -kvártélyra. Mert ki mit dolgoztat ezekkel a gazember, zsivány tolvajokkal?

– Na, maga, hallja, szépen tisztel bennünket szemtől szembe! – mondom ennek a lificnek én. De hát Soma nagyban hunyorgat rám, hogy csak hagyjam eztet beszélni… Hát jól van!

– Hát hogy lehet ez? – kérdi Soma szépen ezt a Gábrist, nagy ravaszon megint rám kacsintva.

– Hogyan? – magyarázta a sánta Gábris. – Hát azt hiszik, elkap hajtónak itten a környéken egy tisztességes embert? Háromszáz hajtót parancsolt a gróf. Az uradalomból, az alsó uradalommal együtt sem telik ki több ember hatvannál. Azok is otthagyják a fűrészmalmot, a favágást, őszi munkát, trágyázást. Hát honnan szedtük volna össze a hajtásra az embereket? Amennyi léhűtő, orvvadász, fatolvaj, csavargó, koldus, félkótya volt a környéken, azok csődültek csak ide. Úgy bizony! De még ezek is azt mondták, már az elsők: hogy hát ők hogyan várjanak itten arra a hajtásra két hetet? Éhen dögöljenek? Ha pedig más munkát vállalnak, hogyan hagyják ottan? Erre a méltóságos gróf úr bizony azt parancsolta, hogy az uradalomnál kell tartani, törik-szakad, munkán vagy nem munkán, ezt a sok ingyenélőt. Fél napszámot kapnak és kosztot, szállást. Persze hogy erre összesereglett ahány tolvaj, éhenkórász a környéken csatangolt. De nem is lehet azóta egy rossz kapanyelet künn hagyni a ház körül. Tyúkra, csirkére, kacsára ugyan vigyázni kell. Mert tűnik el. Még malac is hibázott.

Jól van! Ezen csak kacagtunk Somával. De már mikor odaérkeztünk a grófi zsellérház végében egy nagy pajtához, Soma csúnyán összerúgott ezzel a sántával.

Ahogy ez a Pocos mondta, az igaz volt, hogy rettentő szedett-vedett egy nép kevergett itt ebben a nagy pajtában meg körülötte.

Ez a nagy pajta kőépület volt félig. A fal fele pedig fagerenda, csak úgy összeróva.

Két nagy búbos kemencét láttunk ebben a pajtában. De ez egyik felében volt, és kéményüknek csak a pajta fala volt áttörve. Talán valaha istálló volt ez a pajta, és a búbosok a kocsislakásokban voltak. De a közfalukat lebontották. Fene meg tudja!

Csak elég az, hogy ez a teméntelen ember, még több asszony is, csak a búbosok körül tanyázott, szalmazsúpon, rongyon, pernyehalmon, ki mit szerezhetett vagy szeretett derékaljának. A pajtának több mint a fele üresen maradt persze, amekkora épület volt ez. Ide aztán szemetelt, rondított ez a csürhe nép. Csak legfeljebb félrébbkotorta a szemetet, aki újon jött ide, és persze minél messzibb volt a búbosoktól, annál jobban fázott, és szagolta a büdöset az.

Hát itt ilyen szép rend volt!

Na, és mit mondott ez a sánta Pocos Gábris nekünk, Somával?

Hogy hát mivel bennünket a főkerülő ajánlott neki szállásra, azért nekünk ő ide kihoz két szalmazsákot, és azon jól fogunk aludni.

Tyűhaj! Erre Soma! Még az anyja istene körül is járt ennek a sántának. Hogy minket ilyen büdös, komisz helyen akar elszállásolni? Lepedős ágyat és rendes kosztot ad nekünk. De rögtön! Mert Háinrik úr azt ígért. Vagy azt a kutya erre meg arra!…

Pocos Gábris annyira semmit se tudott a mi külön szállásunkról és kosztunkról, hogy Soma nagy dúlva-fúlva elment Háinrik úr után, a főkerülői lakba.

Engem otthagyott Soma ezzel a sánta zsellércsahossal.

Gábris bevitt a házába addig, míg megjön Soma.

Ott ültem a családja közt. Hozattam egy kis pálinkát. Pocosné megkínált vacsorával.

Átjöttek vagy hárman a szomszéd zsellérek is. Tanyáztunk ottan, na!

Meg is untam én már hallgatni ezeket a parasztokat a grófékról meg a gazdatisztekről meg az új rendről meg a sovány földekről meg a tavalyi jó termésről… mit tudom én!

Az én Somám nincsen!

Közel lehetett már éjfélhez is, mire Soma megjött. De kivel jött Soma?

Hát Háinrik úrral és még egy másikkal, egy erdésszel. Ez még kövérebb volt, mint Háinrik úr. Alig szuszogott, a nyaka, pofája mint a ministránsposztó, még veresebb tán.

Be is voltak ezek kaparászva jókicsit, Somával együtt.

A sánta Pocos Gábris a nagy megtiszteltetése miatt azt se tudta, merre kergesse a családját kifelé, hogy helyet adjanak az úri vendégeinek.

De nem akartak ezek az erdészek itt időzni. Csak azért jöttek Somával, hogy engemet hallgassanak meg a vadkecskékről.

Igen! Hogy és mint láttuk ezeket a vadkecskéket a sziklán Zachariással és Jankával? Mondjam el!

Hát persze elmondtam! Csak a színtiszta igazat. Merre mentünk fel a Jankáék facsúszdájánál, hogy kapaszkodtunk a Kakastaréj-szikla alá! Hol futkostak azon lejjebb is, feljebb is a vadkecskék.

A kövér főerdész, mert ez volt a főerdész, nagyban hümgetett rám. Ez értette minden szavamat. Meg is esküdtem neki a szemem világára a vadkecskék felől.

Jól láttam, hogy nagy embere lettem ezzel Háinriknak is. Soma meg ugyan diadalmaskodott, bratyizott ezekkel az urakkal. Csak ezekért a hitvány vadkecskékért.

De én abban voltam, hogy Soma talán Zachariást is bele akarja hozni ebbe a vadkecske-pakliba. Vagy mi? De hát nem! Dehogyis! Egészen más lett ennek a vége.

Háinrik meg a pohos főerdész elékapták a zsebükből a rajzokat, és elkezdtek magyarázni rajtuk egymásak, és osztoztak, mutogattak a rajzokon! Se láttak, se hallottak ezek.

Hát én Somának beszélhettem akármit tőlük.

– Ne búsulj! – Soma persze nekem, ahogy szokta: – Énnekem külön szállásom van már ennél a németnél, ott tart magánál. Majd neked is csináltatok itt vele jobb helyet.

– Még szép! – mondom. – Hogy velem is törődsz! Nem férnék ott el veled?

De Soma erre dohogva is meg hímezve-hámozva is, hogy:

Hát nem vinnélek oda, ha lehetne? De mikor nekem is csak a konyhában szorít helyet, és onnan is be kell vegye aludni magukhoz a cselédjöket.

Már láttam, hogy Soma útjában lennék. Amiért, azért, nem szívesen vinne magával mostan a németjéhez.

Jól tudtam, Soma ilyen!

De hát nem kezdtem neki a szemrehányáson, mert kíváncsibb voltam rá, hogy: ugyan mi a fenén vannak így megakadva ezek az erdészek, hogy éjnek idején járnak el ezekről a vadkecskékről kérdezősködni?

Hát Soma megmondta mindjárt:

– Nem tudják ezek, azt nem tudják, hogy: hová állítsák lesre a vadkecskékre azt a Felséges Urat és a többi vadászt is. Mert minden erdőkerülő, minden favágó és szénégető másfele látta ezeket a vadkecskéket. És mind csak messziről látta őket. Meg sem közelítette azokat még ember ezeken a sziklákon. Ezt ókumlálják.

Mikor ezt magyarázza Soma, hirtelen eszembe jut nekem egy nagyszerű!

– És mit kapnék? – kérdem. – Mit, ha én meg tudnám mondani nekik azt is?

– Beszélj bolondokat! – Soma rá nekem. – Azt már nem tudom megmondani nekik én se. Amit csak úgy hasból tanácsoltam nekik, hogy erre-arra álljanak a vadászok, arról-erről a hajtók, rám se hallgattak többet. Mert ne félj, azért kiismerik magokat ezek a rajzon is, merre-hogy áll itt a bércen, meredeken a szikla, merre van rét és erdő, akármi.

– És ha én mégis meg tudnám ezeknek mondani, hogy merre lehet úgy hozzáférni ezekhez a vadkecskékhez, hogy akár kővel meghajigálhatod őket? – mondom rá erősködve én, mint aki tudom, min erősködöm.

Így szórul szó, mink is osztozunk ott a zsellérházban Somával. Úgyhogy mi is elfeledkeztünk az erdészekről, és ebben kap bennünket a főerdész:

– Mi az? Mi az? – kérdi Somától. – Mit akar ez a maga embere?

Erre persze én odaállok a főerdész nagy hasa elé, és bátran kezdem:

– Csak azt, hogy én tudom, ki vezeti oda a bércre az urakat, úgyhogy kővel hajigálhatnak a vadkecskékre.

Ne is mondjam! A főerdész erre meg-kedves-barátomozott rögtön, és a hátamat lapogatta. Még majd karon is fogott, mint a menyasszonyt. Csak beszéljem: hol érik közel a vadkecskéket?

Persze már erre én értelmesen elmondtam, hogy Habrincs, ez az erdei majom, aki éveket élt a bérceken, hogyan bizonygatta nekem, merre tudja ő a vadkecskék járását biztosan.

Csakis, a főerdész is hallott már erről a Habrincsról, vagy ismerte is. Elég az, hogy:

– Rögtön elé kell keríteni nekem ezt az embert! – máson se kezdte a főerdész.

Soma már ugrott is oda, hogy hiszen jól ismeri ő is ezt a Habrincsot, elhozhatja szekeren akár holnap is a főerdésznek.

De hát a főerdész elhárította Somát:

– Hagyja csak hát, barátom! Ha ő ajánlotta, elhozza ő nekem azt az embert! – persze rám a főerdész.

Mindjárt megfogadta nekem a Pocos Gábris szekerét hajnalra Barkástelekre. Öt forintot kaptam a kezembe, hogy hát Habrincsot kártalanítsam, mert a munkájából hozom el, és nekem is jusson valami.

Így kitettem Somával! De még a németjével is, hogy félrerúgtak.

 

*

 

Elhoztam Habrincsot a főerdésznek. Szívesen jött az, ha három forintot kereshetett.

Felmentek ezek aztán másnap, nem is, csak harmadnap, az Ünőkőre, Habrinccsal. A pohos főerdész is. Az ember nem is hitte volna, hogy az még meg tudja hurcolni a hegyen is a nagy háját. A német Háinrik úr persze velük, és más két kerülő.

Én nem mentem velük. Soma ment. Pedig rá is csak annyi szükség volt, mint rám. De Soma nagyon benyalta, befúrta magát ennél a Háinriknál.

Mire én Barkástelekről visszajöttem a szekeren, hát Somán már a Háinrik viseltes ruhája volt. Igen, az! Akár erdővéd vált volna az én Somámból. Még egy lábszárra való bőrt és szeges topánkát is kapott Háinriktól. Az még semmi! De Háinrik másik tula zsebóráját is mutatta Soma a mellénye zsebéből. Nem hogy lopta! Hanem Háinrik adta oda neki, hogy pontosan, időre-órára járjon neki Soma.

Na, miben is járt Háinriknak az én Somám? Hajtókért persze. Az embereknek való felpénzt is Somára bízta Háinrik. Lapított egy-két bankó az én Somám zsebében. Nagyban mutatta nekem!… Az erdőkerülőkkel is Soma trafikált.

Kellett is félteni az én Somámat valahol?

Én nem irigyeltem Somát! Azt meg nagyon tudtam, hány pénzt fog ő még érni a németjének.

Én is megvoltam magamnak. Pocos Gábris, ez a zsellércsahos, rendes, meleg ágyat vettetett nekem. Abból ettem, amiből ők. Persze ők is csak a javát csaklizták el annak a temérdek ételbe valónak, amit a hajtók számára kaptak az uradalomtól.

Azt is mondjam, hogy tán a hat napból vagy öt napból, amit a vadászatig még ezeknél a parasztoknál lebzseltem el, az utolsó hármat a Pocos Gábris menyecskelányával aludtam? Mert ennek az ura hétszámra járt el az alsó uradalomba!

 

*

 

Hát a kastély körül előgyelegtem én milátni, egyedül, többször. De nagyon sokat nem láthattam. A falu felől kőkerítés volt. Hátul felől, a park felől pedig olyan ronda nagy kutyák rohantak akárkire, aki oda közeledett, hogy lemarták egykettő, ha ki nem szaladt a kastélyból valami naplopó vagy cefre.

Leginkább is csak a nagykapun leskődtem be itt-ott. Kivált az utolsó nap, mikor egyre-másra jött a sok hintó a kastélyba. Jöttek dámák is elegen, nemcsak urak. De ki tudta, hogy melyik másik ezek közül az úri népek közül? A léhűtők a kastélyból mindnek úgy hajlongtak egyformán.

Pedig nagyon kíváncsi lettem volna arra a Felséges Úrra, hogy az hogy néz ki, ha megérkezik? De nem láthattam, mondom.

Hát csakis azért mentem ki a bércre én is a vadászatra, azt látni. Máskülönben ülhettem volna otthon nyugodtan magamnak, afelől hogy oda kergettek. A hajtók, azok elmentek már előző nap a pajtából. Két erdővéd vezette őket. Külön-külön osztottak harminc-harminc embert. Kolompfát vittek magukkal vagy csak tűzi kurtafát. Ezt ütötték össze, vagy a fákat, sziklát ütötték ezzel, és ordítani kellett nekik, hogy felriasszák, és az urak felé kergessék a vadkecskéket. Ez volt a dolguk csak.

Hajnalban kezdték el másnap a hajtást, messze a bércen. És még az semmi is, a bércen éjszakázni, valami odúkban. De éppen aznap, alighogy ezek a hajtók kivonultak, megeredt rájuk a havaseső. Délután már nagy kapca hó kezdett esni, rendesen. Estére vastagon fehér volt minden. Itt lejjebb, a faluban is. Hát még fenn, a bércen?

Esett-esett is a hó egész éjszaka, mintha csak megrendelték volna erre a vadkecske-hajtásra.

Mert ennek éppen kedvezett. Kitől is tudtam meg én ezt, mint Somától.

Soma, az már iszonytató értette ezeket a vadászdolgokat. Magyarázta ő azt is nekem, hogy: honnan indulnak el háromfelől a hajtók? A Királykorona-sziklán kezdik, és zargatják a vadkecskéket az Ünőkő felé. Ez a hó csak jó a vadászoknak. Mert legtöbbet is a hó szorította le a vadkecskéket a sziklákról, hogy már az erdőszélen és réteken is lássák őket.

Hát én persze Somának csak lábatlankodtam ottan a vadászaton meg a németjének. Mert szükség nem volt rám. De már hogy velük megyek, Soma se bánta. Segítettem vinni nekik a vadász retyemutyákat legalább.

Sötét éjjel volt még, mikor elindultunk a bércre csak mi négyen. Háinrik, egy erdőkerülő, Soma és én.

Mink azért mentünk olyan korán fel, mert Háinrikra volt bízva, hogy annak a Felséges Úrnak jó leshelyet csináljon, és a többi vadász uraknak is, a vadkecskékre.

De megátkoztam én is százszor magamat, hogy erre az útra vállalkoztam, mikor nem is muszájlott. Meg arra a Felségesre is miket mondtam áldásnak!

Mert kegyetlen volt cubakolni abban a nagy hóban felfelé. Még lefelé na. De mikor a hegyoldal hosszán cubakoltunk a hóban. Az volt keserves! Az nem is bírta sokáig, aki elöl ment a hóban. Mert annak volt a legrosszabb, törni elöl az utat. Azt sorban felváltottuk.

Kétszer se pihentünk nagyobbat, és reggel négytől cubakoltunk déltájig. Akkor értünk helybe. Na, hála Istennek!

Pedig hol voltunk? Mikor visszanéztem le, a falura onnat, hát azt hittem volna, tíz jó kőhajításnál nincs messzebbre onnan, ahol vagyunk. Ezt tettük meg fél napnál több úttal! Az ördög hurcolja meg a ronda bérceit!

Egy nagy, meredek, havasi rét volt ez. Persze csupa merő, fehér hó. A napon az ember szeme elvakult, amíg sütött éppen déltájban pár órát.

Mikor felfelé mentünk, persze rézsút és keservesen kapaszkodva, visszacsúszkálva a hóban ezen a réten, hát úgy látszott, hogy a rét felső hajlásától kezdődik a sziklakő. Azon már csak bokrok lapultak. Nagy tíl-túl egy-egy szálfa, kettő.

Kivált éppen szemben, ahogy mentünk, nagy sziklahajlás látszott, ahol több nagy fa is volt. Emlékeztem, a faluból nézve, messziről nagy, nyitott sziklahasadást láttam itt. Éppen mintha az ördög fűrészelte volna ketté a bércet.

Ezen a hasadáson innen is nevezték Ünőkőnek a bércet, és túl kezdődött a Királykorona-szikla. Jól mondjam! Hogy itten éppen mintha élben ért volna össze a szikla, rézsút a rét felett. Mert azután széle-hossza tovább terült el erről is, túl is a sziklának, mintha száz torony és templom állana összevissza.

Jobban már nem tudom elmondani ezt.

Mert az volt a beszéd csak! Hogy éppen ottan, ahol a Királykorona-sziklát mintha az aljában késsel leszelték volna, befelé a hasadás majd-majd összeért, több helyen is ottan.

Hát Habrincs itt látta többször a vadkecskéket. Hogy itten fenn ugrálnak által a Királykorona-szikláról az Ünőkőre, és aztán az Ünőkőn vesd el magad! Tovább, el a szikla közt.

Akár a Királykorona-sziklán zavarta meg valami a vadkecskéket, akár az Ünőkőn, itt ugráltak által, és menekedtek meg akármitől, állattól vagy embertől erre vagy arra.

Csakis innen, a rétről lehetett ezeket a vadkecskéket lövésre kapni, ameddig fenn, a hasadásban átugráltak, és egy darabig az Ünőkő oldalán szökdeltek el. A sziklára már nehéz volt utánok mászni, még akinek szíve is volt arra. Mert a kőcsonkok közt hamar eltűntek ezek az ugriháziak.

Vagy hogy tán megközelítsed őket a hasadás túlsó végéből? Pűha! Ott olyan meredek volt a sziklafal, hogy ki se hajolhattál úgy, hogy az alját lásd. És ha voltak is olyan padkaféle helyek a sziklafalban, azokról se igen láthattál fel a szikla tetejére.

Mindent elmagyarázott, mutogatott ott nekem pihenés alatt Soma és az erdővéd. Mert őnekik már Habrincs a fejükbe töltötte ezeket, mikor itt voltak.

De tovább mondjam!

Kerestünk egy jó száraz helyet a szikla alatt. Odatelepedtünk. Még száraz pernyét is hoztunk, és tüzet gyújtottunk, és szalonnát sütöttünk.

Háinrik ugyan habrigyálta Somának, hogy a füstszag elijesztheti a vadkecskéket. De a kerülő meg Soma letorkolták. Merthogy így sem törhetnek ki másfelé a vadkecskék itt, hacsak a hajtók ellen nem fordulnak, azt meg nem teszik!

Hát finoman belaktunk ottan, és elég rendesen köszöntgettünk egymásra a pálinkásbutykosokkal is.

Azután már Háinrik és a kerülő elmentek, hogy mindenütt jelet szúrjanak a hóba, merre álljanak a vadász urak és a Felséges.

Somát meg engemet el se vittek magukkal. Még Háinrik rám is förmedt, hogy: maradjunk a helyünkön, nem szükséges nekünk a vadász urak előtt fityegni!

Somának az jó is volt! Ha leülhetett a butykos mellé.

De hát én most is legkivált a Felséges Úrra voltam kíváncsi. Hol áll az? Milyen? Mit tesz?

Onnan a mi odúnkból alig lehetett kilátni másfelé, mint a falu felé meg az erdőkre. Előttünk volt egy nagy kőszál, mint egy dupla fejű óriás. Még szinte szakállának látszott a bokor rajta.

Kimásztam én hát inkább a hóra, hogy lássak a vadászokra.

Meg is érkeztek azok nemsokára. De hát az Ünőkő felől jöttek fel sorban, és mindjárt le is vezette Háinrik és a kerülő a szikla aljába a leshelyükre. Így messzebb voltak tőlem, hogy láthassam, melyik-másik.

Ott is maradtak, jó néhány lepésre egymástól, a havon, a réthajlásban. Itt kettő, ott egy, ott egy és tovább. Persze a sziklahasadást és a vadkecskék csapását vizsgálta mind az Ünőkő felől. Ahogy csak biztosan Háinrik és az erdőkerülő megmutatta nekik. Onnan is jól láttam ezt a helyemről.

Én kifelé a hóra néztem persze. Meg a hasadásra fel. A szikla alá nem.

Egyszerre már, mikor jó darabja állok ott künn, a szikla alól hallom a Háinrik és az erdőkerülő hangját.

Nagy beszédben jöttek ezek. De ott a rét bal szélén kerültek fel, úgy látszik, alulról, és a sziklacsonkok közt meg a nagy hóbuckák közt nem látszottak.

Mert nem is mondtam, hogy ebben a nagy, ocsmány sziklahasadásban, kivált a szikla alatt, tán ötméteres vastag is volt néhol a hó. A szél befútta ide, meg a szikláról is lecsúszott a hó. Csak minél lejjebb a hasadásban, annál jobban feltorlott a hó. Sok helyütt mint a taréj, úgy állott.

De elég az, hogy úgy vettem észre, Háinrik nagyon mérgesen hadonászva magyaráz az erdővédnek. Azért is tán, mert az erdővéd szintén csak minden harmadik szavát értette ennek a malacszőrű németnek a fanyelvén.

Kíváncsi voltam: mi baja lehet Háinriknak?

Hát utánok suttyantam a havon vissza fel, az odúnkba. Somát úgy leltük, hogy összekucorodva, a feje a térde között, hortyogott, mint a réztrombita, a legöregebb.

Persze Háinrik felkiabálta Somát. Csapta le táskáját, puskáját. Csapta le a nagy fenekét is. És kérte a másik csobolyó pálinkát Somától úgy, ahogy mérgében iszik az ember.

Erre rá ottan mind a koccingatásra és Háinrik a nagy beszédre Somával.

Soma azután persze elmondta nekünk jobban az erdővéddel, hogy miért van oda Háinrik.

Felséges Urat már előbb felbőszítették valamiféle léhűtői, akiket magával hozott. Ezeket már az úton lekutyateremtettézte a Felséges és hazazavarta. De persze nem maradtak le a nyakáról. Jöttek az urak után hátul.

Na, jól van! A Felséges aztán a lesállásnál kezdte a nagyobb patáliát.

Mert hát odaállítottak melegítő pokrócokat és vadászszéket ülésre vagy tán heverésre is a Felségesnek a hóra. Meg olyan két szőrcsizmát, mint két puttony, amiben a havon járnak, állnak, aki persze fel tudja benne emelni a lábát.

Hát ezeket a holmikat a Felség mind felrúgta, és az erdővéd meg Háinrik után vágta. Hogy nem pubika ő, hogy őtet kényeztessék! Csuda, hogy a nevelőkisasszonyt nem rendelték ide ki mellé! Az anyjokba kergette maga mellől Háinrikot és az erdővédet. Csak a puskával meg egy üveg konyakkal maradt ott a Felség a lesálláson.

Ezen nevettünk a legjobban, mikor Háinrik után Soma beszélte nekünk, hogy a Felséges miket mondott a grófnak és a pohos főerdésznek. Hogy tud ő már olyanról is, hogy más Felségnek a kóbor cigányokkal taníttatják ki először a medvét láncon, hogy szalutálni tudjon, amikor a Felséges Uraknak kieresztik az erdőbe! Az bizony! Így ő nem akar vadászni itten! Nincs szüksége, hogy a népek nevessenek rajta, és újságokban mókákat írjanak, hogy előbb tánciskolát jártak azok a vadkecskék, amiket a Felség lelőtt. Hát így! De már azért is még kíváncsibb lettem én erre a betyáros Felséges Úrra!

Tudja, aki tudja, hogy fenn, a bércen lárma, kiáltás messzibb hallik. Hát ahogy az erdővéd magyarázta, nekünk már régen hallani kellett volna a hajtókat. Azt a csapatot, amelyik a Királykorona-sziklák innenső alját zargatja végig.

De hát nem hallottunk elébb semmit, mikor jöttünk, és ide érkeztünk. Most pedig már minden hangot mi fogott el? Éppen szemközt felől, az Ünőkő felől, kezdett csúnyán zúgni a szél.

Be is borult jól az ég is azóta, hogy itt fenn voltunk. De még a felleg magasan járt. Nem várt az erdővéd se zegernyét vagy mit. Ez ismerte erre jobban az időjárást.

Szél-szél! Az jár a havas bércen mindig. Hideg alig volt.

Éppen félrébb álltunk evvel az erdővéddel hallgatózni a hajtókra, hiszen már delen is túl járt az idő. Hallottuk is a lármát, bár egybe a szélsüvítéssel.

De az erdővéd azt mondta:

– Ha felkergették már ezeket a vadkecskéket, azoknak most-most, ebben a szent percben kell itt lenni. Híjj, de én is odagyújtanék nekik! De úgy látszik, mégse kapták őket fegyvercső elé az urak se. A beste dögeit! Nem durran egy puska se!…

– A’! – mondom én erre a kerülőnek. – Mit haragszik maga ezekre a szegény tetves vadkecskékre, hogy e közt a seregnyi ember közt, ami rájok csődült, még maga is rájok puffantana? Én inkább erre a Felségre volnék kíváncsi. Csak érte jöttem ide, és színét se látom.

Na, erre az erdőkerülő nekem:

– Hát ha megkockáztatná, hogy mindenütt a szikla alatt megy, akkor megláthatja. A Felség áll legislegalul egyedül. Csak ki ne bújjon a hóra, mert nem állok jót a bőréért akkor. Egypár pofont, azt aztán biztosan kap, ha a leshelyek körül meglátták.

Már én magamban gondolom: ha ennyi utat megtettem ide azért a Felségért, én megnézem.

Megmutattattam még egyszer jól magamnak a kerülővel, merre bujkálhatok el a szikla alatt és meddig. Azzal kaptam magam és elindultam.

A kerülő persze visszament Somáékhoz pálinkázni.

Lassan, lapítva mentem, persze. Dehogy vett észre engemet valaki. Inkább is attól féltem, hogy kezem-lábam kitöröm a síkos meredeken, ahogy a sziklafal alatt haladtam.

Vártam egy-egy darabot egy-egy sziklacsonk mellett, és már vagy három-négy leshelyen is láttam állni az urakat.

Persze háttal álltak, ültek nekem. Kettő is, három is állt együtt. Erdővédek, inasok vagy micsodák, az urakkal. És a szemük mindnek fenn, a sziklán, átellenben, a vadkecske-csapán.

Már-már úgy néztem, közel lehetek a szakadás végéhez, mert a szikla majdnem összeborult fenn, és a hó irtón fel volt torlódva.

De elfelejtem mondani, hogy amikor én erre az útra indultam, kegyetlen kezdett elborulni az ég. Már ott, ahol mint a bolthajtás, hajolt a szikla, olyan homályos volt, akár öreg este. És a szél, mint a veszekedett fene, kezdett el hujjujozni a hasadásban.

Most pedig, mikor már itt utoljára megálltam, hogy meresszem a szemem rá arra a Felségre, ha itt van, hát egyszerre olyan sötét szállt le, hogy már a fehér havon se láttam tovább tíz lépést.

Rá esni a hó is! Olyan hó, mint a tű. Az embert szinte csípte, szúrta, ahogy nekicsapta a szél a bőrének.

Mit is tegyek, az istenit? Gyere vissza, Marci, inkább a többihez. Azon gondolkoztam.

De ezenközben a nyavalya zegernye most kezdte istenigazában.

Hallottam, a vadászok is ordítanak egymásnak, mit, mit nem! Biztosan, hogy hiába is állnak már a lesen ebben az ítéletben.

Hát a szél egyformán csapott a sziklafal alatt is és a havon is. De még amilyen fene meredek volt ez a hasadás, jobb volt cubakolni a hóban, mint ahol nem volt hó, a fal mellett. Mert ott jeges volt a föld, a szikla. Forrás szaladt ott a szikla alatt, mindenütt.

Éppen arról gondolkoztam, hogy a jégen csúszkáljak, vagy kiugorjak a hóra. Hát egyszerre egy borzasztó ordítás! De olyan, hogy azt hittem, a szél, a zimankó is megijed rá.

Ez semmi! De valami irtózatos recsegés-ropogás, zubogás vagy micsoda, ez is hallik.

Kiugrok én a hóra, és én is ordítok:

– Hé-hó! Mi az?

De már ezt el sem tudom mondani, hogy volt.

A sötéttől, a széltől, a zegernyétől mégiscsak láttam, hogy mintha másnak látnám lefelé a szakadást! A hótorlódás alacsonyabb vagy mi? Tán rögtön is észbe kaptam, hogy a feltorlódott hó lecsúszott a szakadásból a túlsó oldalon a mélységbe.

Már akkor késő volt!

Egyszerre éreztem, indul velem is lassan a hó. Indul lefelé! Úristen! Kapaszkodhattam már vissza! Kapaszkodhattam a sziklafal felé is. Hiába!

Jött-jött velem onnat is, mindenünnet a hó a lábam alatt.

Azt se tudom már, hogy el nem ájultam az ijedtségtől. Csak révedeztem, hogy csúszok-csúszok a hóval, mind sebesebben, és egyszerre supp! Le a mélybe!

Véged neked, Marci! Ezt úgy gondoltam biztosra! Mert ne legyek boldog, ha még akkor is észnél nem voltam, csak éppen szédültem, mikor vagy jó néhány emeletnyi magasból lehuppantam a hóval.

De mi? Semmi bajom! Szinte nem is éreztem, hogy sokkal jobban megráz az, hogy már le is huppantam megint a hóra, mint mikor éreztem, hogy zuhanni kezdek.

Csak csúsztam megint lefelé a havon, persze a nyakamba esett elég, és itten még kegyetlenebbül vágott a szél. Pedig előttem is csak hóhegyet láttam, és a hátam megett a szikla csak pár méterre, pusztán. Már amennyit tudtam látni abban a borzasztó, kavargó hófúvásban.

Csak elég az, hogy rögtön rájöttem arra, ide valami nagy sziklapárkányra csúszhatott le a hó a szakadás száján, és itt toronynak torlódott fel. Azért nem estem én olyan nagyot. A hó megmentett.

Igen! De arra is rögtön rágondoltam, hogy ha még zuhan hó lefelé, hát az eltemethet, vagy agyoncsaphat valami görgeteg szikla is. Kaptam magam, ahogy csak bírtam, és vackolódtam a hóhegyen lefelé, csak a sziklafalhoz megint.

Így hamar el is kecmeregtem a szikláig, csakugyan. Már egy bokrot is megfogtam. Mert azt, ahogy itt csapott a szél, alig állotta ember. Tán le is sodor valahová ez a kegyetlen vihar, ha nem éppen szerencsére a sziklafalnak fúj. Hiszen a hasadásba is szembe süvített be.

 

*

 

Hát most, ha azt kérdeznék éntőlem, hogy azután mikor már itt voltam, hallottam-e valami másféle hangot is én a szélzúgástól? Csak meg kellene valljam, hogy: igen, többször mintha hallottam volna valami ordításfélét.

De hát persze ezt én csak felülről, a hasadás szája felől hallottam. Hát abba is lehettem, hogy a hasadásból ordít le valaki vagy többen. És oda fel innen már csak a madár jut fel vissza, szárnyon. Azután meg az is igaz, hogy az ember, ha életéért meg van rettenve, hát azt nézi, hogy a bőrét mentse elébb, ahogy tudja. Másra gondol akkor a legkevesebbet.

Én is csak azt néztem, hogy mentül messzebb legyek ettől az átkozott sziklahasadásnak a közeléből, ha lehet. És ennek a hógörgetegnek a közeléből.

És láttam, mehetek tovább, egészen jól a sziklafal mellett, a sziklapárkányon, bokrokba kapaszkodva. Sok helyt hó sem volt itt. Ahol egy-egy csonk kiállott, mint a hasadásban. Ilyen helyt fújtam ki magamat annyira, amennyire. De különben kecmeredtem tovább, mint a veszekedett bolond.

A hófúvás? Az nem szűnt meg egy percet sem. Az a zsihúu-jíhúu! amit a szél tett, az ember fülét fájdította legjobban. A csapó hótól meg alig láttam.

Három-négy lépést magam előtt még sohasem tudtam, hogy bokor, szikla vagy mi?

De biztos, el is megyek mellette, ha bele nem botlok. Hogy mibe?

Hát egy szegény, nyavalya, döglött vadkecskét leltem ottan a havon, félig már betemetve.

De bele is huppant ez jól attól is a hóba, ahogy lezuhant a szikláról ide. És tán nem is itt a havon ütötte agyon magát, hanem már feljebb, egy sziklacsonkon. Ide már dögölve hullott le ez, mint a szotyós gyümölcs, szegény.

De mit gondolkoztam én ott ezen! Láttam, mikor felvettem, hogy csupa aludt, fagyos vér a feje és a szügye neki. Tapogatom!

Úgy tetszik, még meleg! Ejha!

Kerestem hamar madzagot.

Kötöm össze ennek az árvának a lábát, hátsót, elülsőt, külön, és kapom a nyakamba. Még meleget is tartott a hátamon. Az utolsó-utolsó szikra is benne volt még a nyomorultban. Benne, még sokáig. Mert a hátamon még össze-összeráng, éreztem, egy óra múlva is.

Ahogy mentem-mentem azon a sziklapárkányon, láttam, hogy ez lefelé tart szerencsére. Csak meddig? Azt nem tudtam.

De nagy-nagy keservesen mindig találtam valami helyet, ahol alább-alább csúsztam, és bokor és fa is mind több volt, amibe kapaszkodhattam. Egy helyt pedig egy meredek, sima, havas rét jött. Azon úgy csúsztam le éppen, isten nevében, hogy azt sem tudtam, merre állok meg?

De már közel-közel zúgott az erdő hozzám, legjobban ez biztatott, hogy kijutok valahogy tán emberlakta helyre.

Itt lejjebb-lejjebb még mintha a zegernye se volt olyan háborodott már. Vagy szűnt is valamit.

Elég az, hogy egy helyen, már az erdő szélén, jött, hogy ordítsak már örömömben.

Mit látok meg, nem is messze? Világot. Ablak lehet, még azt is kivehettem, több világos ablak. Ház van ottan, biztosan!

Na csak oda! El ne tévesszem!

De nem is lehetett eltéveszteni, úgy látszott, mert a völgy egyenesen odahajlott a házhoz.

Hogy mondom? Már akkor, mikor erre rájöttem, egyszerre mintha meglöktek volna ottan:

Hiszen ez a Jankáék háza! Itt jöttem le a Zachariással, mikor a vadkecskéket láttuk. Annak a meredek rétnek a tetején tanyáztunk tűz mellett, ahol most lecsúsztam a havon.

Pűha! Abban a szent pillanatban már az is eszemben volt, hogy: hiszen Habrincs is valami szakadásról beszélt nekem, hogyha annak a szájából az ember háncskötélen leereszkedik a sziklán, akkor két és fél, három óra alatt lenn van a facsúszdánál.

De egyebet se mondjak, hogy úgy ki voltam állva, hogy az erdőben, mikor már utat is leltem, hát nem bírtam már. Találtam, szerencse, széltől fordulva éppen, egy akkora faodút, mint egy kemencepucik. Ebbe berogytam és pihentem. Még aludtam is egyet a száraz levelen, a vadkecske a fejem alatt félórát, mennyit.

Már ez a kis pihenés helyrehozott, kiszíttam egy pipa dohányt is még. De aztán: gyere, Marci!

Hát csakugyan itt voltam megint a facsúszdánál. Láttam a hegyoldalról még azt is, hogy már csak a Janka ablakában ég világ. A másik ablak, az öreg Gábrisé, sötét.

De hát inkább a Zachariás háza felé tartottam, mint Jankához állítsak be. Zachariásék ablakai lenyíltak az erdőre. A ház háttal volt. Nem tudtam, fenn vannak-e.

Abban biztos voltam, amennyire ez a Zachariás odavolt a vadkecskékért, hát tán álmából is felzörgethetem ezzel a szegény kis döggel.

Csakis, nemcsak fenntaláltam még az egész erdőkerülő hadat, hanem még éppen ott volt náluk vendégüknek a másik Zachariás. Az, amelyiknek a nagy hasú felesége kilökött Somával a házából.

Amikor Zachariás és a másik, a bátyja is meglátták azt a rongy vadkecskét a hátamról? Azt sem tudták, merre töröltessenek széket nekem!

Le rólam a havas culát! Üljek a tűz mellé. Még meleg bort is főzetett nekem a feleségével Zachariás rögtön.

A vadkecskét? Hogy vizsgálták azok? Micsoda egy örömmel!

Csak az volt a legnagyobb csudájuk, hogy lövés nincs a vadkecskén! Nem golyó érte a vadkecskét. De ha nem érte golyó, hát akkor az csak a szikláról heppenhetett le.

Ilyen csudát! A világ hetedik csudáját! Hogy a vadkecske félrelépjen a sziklán.

Nem tudta ez a két Zachariás: hova legyen a csudálattól?

Persze engemet aztán kikérdeztek mindenről. A vadászatról, hajtásról. És el is mondtam nekik hamar mindent. A Felséges Urat is! Egyebet is. Mindent!

De úgy segéljen! A legjobban csak arra volt kíváncsi ez a két erdőbakter, hogy merre találtam rá a vadkecskére a havon.

Már amíg beszéltem nekik, kimentünk a konyhába a vadkecskével, hogy felakasszák, és lefejtsék a bőrét, rá ne hűljön.

Éppen néztem! Kis nyeszlett gidó volt. A kis bundája csupa cafat. A két kis szeme mintha könyörgött volna az embernek: ne bántsál, mit vétettem neked?

Hogy ilyen utolsó kis jószágért eget-földet összeforgatnak, falunyi embert utánakergetnek, elpusztítani ezt a havas sziklán… Mi mulatság ez? Igazán!

De ilyen vadászfélének ugyan mit is mondjak ilyet?

Ez a két vadcsiszár szinte boldog volt abban is, hogy nekieshet késsel ennek a kis ártatlannak. Értették is ezek ezt a bőrnyúzást. A hentes nem jobban. Ketten, két jól fent késsel, egykettőre lehántották a kis vadkecske irháját, úgyhogy a szeme lyuka is épen fejtődött le, és a koponyájáról a kis szarva is.

Na de még nem voltak készen a nyúzással, ez a két pecér, engem már nem hagyott nyugton az ördög, hogy legalább átnézzek Jankáékhoz. Csak az ablakon keresztül is nézzem meg, mit csinál.

Elég az, hogy szedem magam, a konyhából, csakúgy, mint félre való dolgomra, szépen.

De hát Zachariás, úgy látszik, élt a gyanúperrel, hová suttyanok el. Úgy a késsel és a véres kezével futott ki utánam az udvarra:

– Mégy ugye, mégis átal? – utánam Zachariás. – Én csak attól óva intlek, Marci, hogy rákopogjál erre a ringyóra. Ez tömlöcbe dug téged, amilyen dühödt terád! Még most is emleget. De jó szó nélkül. És megteszed, hogy még az én házamra is ráhozod a csendőröket magadért, amiért menedéket kapsz nálam.

Így Zachariás nekem! Persze már arra kicsit megrettyent az inam, hogy ennyire kéznél van Jankánál a csendőr, ha csakugyan rám akarná uszítani.

De csak nem tudtam békén maradni. Csak rálesek Jankára és jövök! Megígértem Zachariásnak, és kifelé ezzel magamnak az udvarról.

 

*

 

Tudtam, a két nagy, örvös szelindek addig ott van a Janka szobájában, és a másikban, a medvebőrön hevernek, amíg Janka le nem fekszik. Akkor ereszti ki őket. Ezek le nem marnak, rám se ugatnak tán, ismernek még.

Bátran megyek a kertelésajtónak az útról.

Sötét volt nagyon. De holdvilág volt valami, és már régen nem esett, sem nem fújt. Hideg se volt nagy.

Hát éppen amikor kattan a kertajtó zára a kezemben, látom, hogy a Janka világos ablaka előtt emberalak áll. Leskelődött a függöny résén.

De meghallotta a kertajtó-csappanást, leugrott a tornácról, és oda, egyenesen hozzám.

Még először majd hogy a micsoda is belém nem hűlt! Mert a csendőrre gondoltam, hogy az rám lesett itt. Futottam is volna, meg is merevedtem itt, az ijedtségtől.

De hát rögtön láttam, ez nem csendőr.

Egy ember, kalap nélkül, az egyik kezében egy táskaféle, ládikaféle. Ő kérdi tőlem így:

– Maga ide? A ház?

– És maga, mit akar itt? – én is erre a faggatáson kezdem.

– Én eltévedt. Kell nekem kvártél vagy kocsi, vagy hátasló tovább. Én fizet sok, akármennyi.

Már gondolom, tudom, ki lehet ez. Mindig jártak erre, kivált ősz felé, vigécek, kelmével, hencsenbencsennel, egyebekkel. Ha ez így töri a szót, az lesz. Kérdem is tőle:

– Maga vigéc? Mit árul?

Erre mérgesen, úgy hallom, nekem ez a pofa:

– Az mindegy maga, én kicsoda! Én huszár itten Magyarország két év. Megtanult én a magyar beszéd.

– Azt nagyon szépen! – mondom neki erre. – De itt van két akkora szelindek a háznál, hogy egy huszárt is lehúznak a lováról. Jó lesz, ha vigyáz!

– Hát magával megy! – mondja nekem. – Nem ide be maga, a házba?

– Nem! – rázom én is a fejemet. – Én nem megyek be. Menjen csak! Csak vigyázzon!

– Hát mi? Hogy? – kérdi.

– Rám haragszanak idebenn! – mondom.

– Na de minek? Nem mond meg? Hát mondd! – így faggat.

– Hát mert egy jó barátom ellopta itt a gazda kabátját, és azért dühösek rám is.

– Maga tolvaj? Áhá! Nagyszerű-nagyszerű!

Így az én vigécem. És elkezd kacagni. De úgy örül annak, hogy én tolvaj vagyok, mintha az örökösöm lenne.

Azután azt mondja:

– Csak egy szép kisasszony benn!

– Bizony! – mondom. – Az! Szeretne szállást az ő szobájában?

– Haj-haj! – mondta az én emberem. – Szeret-szeret! Hogyne! De lehet ezt a kisasszony! Ez nem úri kislány? Nem házikisasszony? Nem tisztességes? – így firtatja nagyon.

– Dehogynem! – felelem.

– Hát akkor fuccs, hogy kezdje ezzel! Nem?

– Meg kell próbálni! – mondom én erre neki. – Tisztességessel tisztességesen kell megpróbálni, nem tisztességessel nem tisztességesen.

Kacag erre megint az én vigécem és mondja:

– Áh! Maga nagy huncut ember! Hát nem gyere, néz meg már a kisasszony?

Na hát, odasuvakodunk ezzel a vigéccel a tornácra, beleskelődünk a Janka ablakán.

Janka ült, és szerencsekártyát vetett az asztalon. Így szokta ezt ő mindig… Nagyon szomorún ült ott egyedül.

De hát, úgy látszik, a két nagy, dög kutya benn megérezte, hogy járnak a tornácon. Egyszerre az egyik, mint a hordóhang, rá morogni. A másik rá erre az ugatásra is.

Janka rögtön kelt fel az asztaltól, és az ajtónak.

Csak annyit érkeztem még szólni ennek a vigécnek, hogy:

– Ne szóljon rólam! Vigyázzon a kutyáktól!

És én leugrottam a tornácról. A ház megé elbújtam. Itt vártam mennyit, mennyit nem. Pár percet.

Vissza leskelődni én az ablakhoz.

Hát az én Jankám már a vigéccel ül a szobában. Úgy láttam, nagyon örült neki. Nagyon körülveszi, babusgatja. Üveg van már az asztalon pálinkával, és nagyban beszélgetnek.

Gondolom is: nincs itt mit keressél már, Marci!

Kedvetlen otthagytam a tornácot, és indultam magamnak, hogy megyek vissza Zachariásékhoz.

Na, hogy onnan hamar tovajussak, azt megtehettem. A Zachariás bátyjának a szánkója hajnalban befogott neki. Én is mehettem vele.

Azt is mondjam, hogy Zachariás, a másik, nyolc forintot ígért nekem a vadkecskéért. Ezt elfogadtam egy szóra tőle. Meg is kaptam!

A Zachariás bátyjánál is aludtam egy éjszakát. A felesége a nagy, löttyedt hasával szívesebb volt most hozzám.

Szánkón mentem Ünőkőaljára onnan is.

De mi vár itten?

Persze hogy a Pocos Gábris házába állítottam be legelőbb. Csakhogy vele nem is beszéltem, mert nem volt otthon. A felesége meg a menyecskelánya fogadtak. De milyen hűhóval.

Soma kikérte Háinriktól a felpénzt tán ötven hajtóra is. És se hajtó, se felpénz. Még egy csomó hajtó, azok közül is, akik Somának jöttek a szavára el, a kastélyba ment követelni a pénzt. A gróf fizette ki őket maga!

Háinrik puskával kereste Somát. De eltűnt az, mint a kámfor. Hacsak a csendőrök nem tették rá Somára a kezüket, akiket Háinrik Soma után uszított.

Így.

Hát én most már megmaradtam magammal abban, hogy ott legyen Soma felőlem, ahol akar. Én szedem magam egyedül, mentül hamarabb, ebből a görbe vidékből. Nincs kedvem többet mindig a tömlöcöt kerülgetni akárhol ezzel a Somával. Hazavergődök én valahogy a városomba! Erre vágytam már legjobban. Volt is tizenöt forintom útravalónak.

 

*

 

De ki volt az, akivel én a Jankáék kertelésénél beszéltem?

Az volt az a Felséges, akire olyan kíváncsi voltam. Ez a Felséges is leesett velem együtt a hócsuszamlással, és ő is úgy kecmergett le utánam a bércről Jankáékhoz az ablakvilágra, mint én.

Erre rá nem jöttem!

Nem! Mert hát én a szakadásban is felülről hallottam csak az ordítást a szélben, és abban voltam szentül, hogy csak egyedül kárhoztam le.

A zsellérasszonyok pedig, ha mondták is, hogy a Felséges úr is eltévedt a vadászaton, kerestette is őtet a gróf, de mondták: magától megjött szánkón másnap estére a Felséges…

Hát már mit is mondjak erről még?

Hogy egy ilyen Felséges úrral szemtől szembe beszéltem, aki egy szavával akár főispánnak megtehet akárkit, és csak pökhendiskedtem vele. Szóljanak ehhez!