Kakuk Marci a zendülők közt

Na de egyszer is, úgy tavasz dereka tájt, találkozom Somával az utcán.

Már akkor alig volt egypár fillérem abból, amit összespóroltam magamnak a szekeresnél. De még rendes gúnya volt rajtam és cipő a lábamon is.

– No, hogy vagy? Mint vagy?… – Somával egymásnak.

Arra rá is kezdtem neki megint az enyémet:

– Volnék bizony, megvolnék most is a jó helyben, ha nem áskálódsz rám a gazdámnál, te országos tekergő, hogy a feleségét és a lányait kikezdem neki és egyéb meg más… Most már tekergek én is munka nélkül!

Erre Soma mérgesen nekem:

– Nahát, már elhallgattalak tízszer ezzel, te szoknyapecér Kakuk Marci! Most már ha még egyszer ilyen nagyra tátod rám a szádat, akkor beleugrok, és összepiszkolom benne magamat. Mert meg se hallgatsz, hogy mit ókumláltam ki arra, hogy jobb sorod lehet még az én révemen, mint akárhol.

Én persze mindjárt abban voltam, hogy Soma talán megint Zsuzsit, a feleségét ajánlja nekem, hogy egymás mellé terítsem vele a lepedőmet!

Hát így kezdem mindjárt:

– Köszönöm! Hogy tán összemenjek a Zsuzsiddal? És aztán kiverj tőle megint a hóra!

De Soma legyint:

– Üjha! Az égbe beszélsz! A feleségemtől ki van téve az én csurapém is. De végleg! Ide nézz csak! Ezt hordom emlékbe, hogy rámentem tegnap a Zsuzsimra.

Soma lehúzza a rongyos kabátját előttem a hátáról, úgy mutatta, hogy mint egy nagy ecetes uborka, olyan kék-zöld folt van a hátán.

– Hűha! – mondom. – Akár az állatorvos stemplizett volna meg vágómarhának.

– Hát csak csepp híja, hogy úgy nem jártam, mint a vágóhídi barom éppen! – mondja Soma. – Mert ez a hátamon itten a Bánkúti botjától van. Ő lakik a feleségemmel.

Hát erre még a kacaghatnékom is elmúlt Somán.

Mert Bánkúti még Sománál is veszedelmesebb, részeges vénember volt. Egy disznóherélő.

Hát ha ez a veszedelmes, vén herélő költözött össze Soma feleségével, akkor Somának coki volna onnan, és nemhiába mutatta a hátán Bánkúti botja helyét.

– Hát iszen tudod, lakott más is az én feleségemmel, de csak még jobban tudtam kivasalni belőlük úgy egy-két piculát, ha rájuk ijesztettem, akár Zsuzsikámra, akár a macájára. Vagy Zsuzsi dugva-lopva nyújtott nekem egypár falatot, ezt-azt, ni, amit a macája keresett neki. De most bizony, amióta ez a vén csökvágó van Zsuzsi mellett, ha szükségben hozzá folyamodok, hát Zsuzsi csak a mijét nem mutatja nekem.

Így az én Somám! Én pedig neki rá mindjárt:

– Nahát, most már én is jobban tudom, hogy minek hagytál te engem a feleségednél, hogy mellette neked keressek dugva. Mégis elkergettél tőle. Most megkaptad az emberedet.

De erre Soma nekem:

– Csak megfájdulhatna már a szád, hogy mindig a tavalyelőttieket kezded rám. Ide gondolj arra, amit most mondok.

Na, erre elkezdi nekem mesélni Soma, hogy: hogyan volt ő oda a világban akkor nyáron, mikor kupecekkel indult el hajcsárnak, vásárokra. De aztán persze valami nagy gazságért, amiért csendőrök is keresték őket, megugrott a hajcsárságból.

Pedig csak sétált jóformán egyik baromvásárról a másikra a marhakupecekkel, és dáridózott velük a csárdákban, vendéglőkben. Utoljára már gyalog se járt, csak lovagolt, egyszer még egy tulok hátán is ült egyik vásártól a másikra. Mert a kupeceken kikapott ő azzal, hogy a marhajárlatokat hamisította nekik, és így ijesztette őket, hogy csendőrkézre adja.

Na és amikor valahogy részegen le találtak ütni egy marhakereskedőt, pénzzel a zsebében, és úgy elúsztatták valami patakon, és a csendőrök kezdtek szaglászni a nyomukban, hát aztán: hogyan bujdokoltak erre-arra, faluhatárokon, tanyákon!

Egyszer mint csőszök eladták a termést, és két hónapot éltek urasan belőle egy városi fogadóban.

Így Soma! És tovább! Csak egyre beszéli nekem ezeket, és csinálja a kedvet az én csajbókos fejemben is a világba indulni.

Mert hát aztán ki is bökte Soma utoljára, hogy ezt akarja:

Induljunk el ketten tekeregni a világba, és a többit bízzam én csak őrá.

 

*

 

Már ne is mondjam tovább. Ez az ördögfajzat Soma csakugyan így vett rá utoljára is, hogy elinduljak vele a széllel versenyt, és ahogy mondják: mind a vízig szárazon!

Persze még arra is rávett, hogy elkótyavetyéljem az ószeres cigányéknál, ami kis holmim volt, és neki szerezzek valamilyen gúnyát a hátára.

Mert mikor mondtam:

– Na de hát, mi? Ha kéregetni akarsz többet, mint dolgozni, jobb, ha rongyos vagy? Erre szólj!

Hát Soma:

– De már nem veszi be a tökfejed, amit mondtam. A koldus ringy-rongyolja össze a jobb gúnyát is magán, abban teneked van igazad. De mink munkát keresni járunk mindenütt, akkor jobb a jó ruha az emberen, mert van, aki restell is csak egy darab kenyeret nyomni oda a kezedbe, mint egy koldusnak. Rám hallgass, azt mondom!

Hát így elindultunk egy-egy kendőből csinált bugyorral Somával, majdnem hogy olyan ruhában, mint amilyenből a templomba se volt más.

Csak a cipőt húztuk le az utakon, hogy kíméljük.

 

*

 

De már itt nagyon hosszú volna elmondani, hogy mi mindenen mentünk keresztül ezzel a kötni való Somával egy darabig.

Áztunk is, fáztunk is, koplaltunk is eleget, mondhatom, a csuda nagyszerű világjárásban, ahogy Soma biztatott rá. De az igaz, hogy csak szerzett mindig valahol egy falatot vagy szállást, hogy fel ne forduljunk, mint a kutyák az árokparton.

Mert aztán azt ne is mondjam, hogy ez a Soma olyan tolakodó és erőszakos volt akárhol is, hogy egy vigéc csak szűzlány lehetett volna mellette.

Volt, hogy olyan gyámoltalanabb népeket, amilyen nagy langaléta égimeszelő volt ez a Soma, azzal a vad szemével és vastag hangjával, ha odaállt eléjük, csakis jobban megijeszthetett, hogy akár mint a rablók fosztogattunk itt-ott gyenge szívű népeknél.

Elég az hozzá, hogy csak ott érdemes kezdjem maguknak, amikor már jó másfél hónapos tekergés után elértünk egy helyre a hegyek között.

 

*

 

A ruha bizony már csak szakadt-kopott lefelé rólunk.

Már ki se ráztuk sokszor, ahogy a sok országúti port az eső beleverte, meg újra por lepte.

A lábam is kiette a sok járás, és repedezett fel a sarkam.

Emlékszem, éppen itt e helyt kezdtem nagyon zúgolódni Somának, hogy: bolondnak csábított a világba! És veszekedtünk, ahogy ott ültünk egy hegyoldalban, egy patak mellett.

– Ett volna meg a fene téged azzal a szerencsével együtt, ami éngem ezen az úton ér! – mondom éppen Somának. – Bár lenne ebben a faluban vagy miben egy szigorú csendőrőrmester, aki ha meglát, hazazsuppoltat.

De Soma rám sem hederít. Aztán mondja:

– Úgy nézem, itt valamiféle nagy üzemek vannak ebben a faluban vagy városban. Nézd csak, azok a nagy kémények nem téglagyári kémények, hanem kohóké vagy hámoroké. És halljad csak, hogy tutul egyre arrafelé. Az gépház és villanyáram fejlesztő dinamó. És nézd meg ezt a patakot. Ez nem malomárok, hanem ez hajtja a villanydinamó kerekét.

Én csak hallgatom Somát. De dühösen.

Mert ugyan mi a fészkes francot kezdjek azzal, hogy ebben a faluban dinamó jár? Azt sem tudtam, miféle az még eddig.

De Soma tovább nekem:

– Csak rázzuk jól kifelé a culánkat. Hadd nézzünk ki rendesen. Mert úgy aztán inkább restellik egypár új pénzzel kiszúrni a szemünket. Húzzunk csak cipőt is.

Na! Én éppen azon mérgelődtem legjobban, hogy a sok járástól a talpam, sarkam olyan lett, mint a lópata. Csillagot hányt a szemem, mikor rápróbáltam a cipőt.

Hát kezdek csúnyán káromkodni Somának, hogy hova menjen a jó tanácsaival.

De Soma:

– Na, ne ugass, te pendelyhajtogató gazember! Mert én tudom, hogy mit beszélek. Itt, ilyen nagy üzemtől, biztos, hogy nem megyünk el egy-két krajcárral. Munka itt nincs, ilyen helyen, az biztos, de mint munkakeresőknek, még az idevaló munkások is összeadnak nekünk segítséget, vagy írást adnak, hogy kéregethessünk, és azzal másfelé is járhatunk. Lehet itt társládájuk is a munkásoknak. Csak azt beszéld, amit én!

Hát ennek a gazember Somának volt munkakönyve is. Csak nem az ő nevére. Egy halottasháznál csalta az úton el egy szegény halott munkás könyvét isten nevében az özvegyétől.

Énnekem meg csak azt kellett mondjam, hogy elvesztettem a munkakönyvemet. De várom, hogy küldik utánam az illetőségi helyemről. Így kitanított engem is ez a pernahajder Soma. Elég az hozzá, hogy kicsinosítjuk magunkat Somával. Én megborotválom őtet is, magamat is. És indulunk befelé a faluba.

 

*

 

Nahát, ahogy a hegyoldalról egy gyalogúton ereszkedtünk lefelé úgy délutántájt, hát szinte csodáljuk, hogy alig találkozunk egy lélekkel is.

Már ott jövünk le valami sikátoron, és előttünk egy akkora flaszteros tér, mint a város piaca. Egy kút a közepén és két nagy fa. A kúton egy nagy, bozontos vasember egy háromágú, ganéjhányó villával, pucéron, csak egy kendő a derekán.

Előttünk nagy házak! Nagy, boltos vaskapukkal!

De senki, egy lélek! Egy macskát láttunk csak Somával egy ház hajzásán, és egy sánta kutya vakaródzott a sikátor előtt, akit elijesztettünk.

Éppen mondom Somának:

– Hallod te, tán ez a Kacor király városa, ahol macska a polgármester, és minden kutyát megnyúznak.

Soma is csak néz és bámul.

Na, odaérünk a flaszteros tér sarkába. És megint a sánta, fekete kutyát ijesztjük el ott is, hogy nyalja a köveket.

De csak megtántorodik Soma is.

A köveken, erre is, arra is: vér! Itt egy tócsa. Ott, a kövek közt veres a föld.

Csak nézünk! Tán itt ölik a disznót ebben a városban? Nem úgy néz ki ez a hely!

Szemben velünk egy kétablakos ház. Akkora nagy frontja, mint egy templomnak.

Na, utoljára mégis kijön egy kislány, éppen ebből a kétablakos házból, a nagy vaskapun, amibe külön kis ajtó járt. Visz a kislány egy szilkét, a kis kötője csücskével takarja.

– Hát mi a, te kislány? – kérdi tőle Soma. – Itt nem lakik ember sehol?

A kislány meg se ijed. Szívesen, okosan mondja:

– A parádén vannak!

– Micsoda parádén? – Soma.

– Hát most temetik, akik a bányában megromlottak. Hét bányász, bizony! – a kislány.

Csakis, mintha akkor vennénk észre, hogy egy időtől bong tán minden harang, ami ebben a faluban van. És éppen, mikor a kislány beszéli ezt nekünk, és keresztet vet, hát egyszerre halljuk, hogy messziről a rezesbanda fúj rá a gyászindulóra. És akkor neki egyszerre itt egy nagy épület tornyában a vaskolomp is és egy másik fakolomp is odább és egy harmadik a hegyen: tika-taka, tika-taka!

Hűha! Itt nagy parádé van csakugyan! De én még tulajdonképpen alig értem rá: mi és hogy, ez a temetés?

A kislány mondja:

– Én is elmentem volna mécset vinni. De nagyanyuka beteg. Oda kell vigyem neki a levest.

Hanem Soma, mert úgy látszik, ő rögtön értette, mi történt, csak kapja oda a kislány előtt a fejét azokra a kövekre száradt vértócsákra és kérdi:

– Csak tán nem azok vére ez itten, mondjad?

– De az, bizony! – bólint a kislány. – Itt tették le őket másodszor, a főfelőr úr akarta látni, hogy romlottak meg az emberek, és a sok vér idecsorgott a lepedőkből. Elhintette már homokkal a vért itt a főfelőr úr, de a szél elvitte róla. Mert akkor már száradt volt. Mindenki azt mondja, csak akkor jár nagy száraz szél és eső, ha sok ember hal meg erőszakkal.

Igazán, az ember elhallgatta volna estig ezt az értelmes kis fruskát, amilyen édes szájú volt. De köszönt már, és elsietett dolgára, beteg nagymamájához a levessel.

Hát mi meg Somával nagy beszédben erről a bányaszerencsétlenségről, amint halljuk… megyünk tovább.

Megint egy sikátoron át a flaszteros térről, odaérünk egy kis mezőre, kifelé a házak közül. Át egy pallón, egy patakon, és valami műhelyfélék mutatkoznak nekünk egy hosszú épület egész során. Innét szólt a fakolomp.

Na, itt ugyan bukkant elő már ember elég. Legtöbb olajos gépészruhában. És három kormos ember vaskocsikat tolt keskeny síneken. Az épület háta mögül meg zakatolt, hallottuk, a kerék vagy mi dübörgött. De erősen!

Kihez állítsunk itt oda?

Hát valami nagy, szénporos, magas szekérfeljárós épület előtt, olyan volt, mint egy ketrec éppen, tán óriások tyúkjainak való… ott pipázott magában egy öregember.

Az őr volt itten.

– Hallja, atyó, adjisten! – Soma neki bátran, ahogy ő szokta: – Lehet itt szegény munkásembereknek egypár falatra szerezni néhány petákot, hogy fel ne forduljunk már éhen?

– Fűj! – mondja erre az öreg rögtön nagy szívesen. – Akkor maguk éppen jókor érkeztek. Itt ezeknek cukor most a munkáskéz.

Soma csak rám vág erre szemmel, mint aki mondaná: na, itt szép kalamajkába kerültünk!

De az öreg meg se várja, mit felelünk, már kérdi így: – Maguk is, ugye, borzos-sárgapatakiak?

Miféle? Bámulunk az öregre. Nem értjük. És Soma így felel neki:

– Nem hisszük mi, atyó, hogy nekünk munka kerülne itten, mert mi bőrmunkások vagyunk. A nyersbőr szakmán.

Ez volt beírva a Soma hamis munkakönyvébe. Azért mondta így. És mi azt hittük, az öreg sem érti meg, mi az a nyersbőr szakma. Mert mi se nagyon értettük.

– Tudom, tudom, szép nagy üzem volt a borzos-sárgapataki, a maguké, kár, hogy beszüntették. De még az is lehet, hogy akad maguknak itt gépszíj, heveder és talán nyersbőr munka is, a zúzdáknál. Csak most nem arról beszélek.

– Hát? – kérdi Soma. De ő is, amilyen szemtelen és hirtelen eszű volt, láttam, hogy nagyon ámolyodik elfelé azon, hogy ez a fikciós öreg megfog bennünket a gazságon.

– Nahát! – mondja az öreg. – Csak erről az alkalmi munkáról beszélek itten, hogy ez a hegyomlás annyi emberünket megölte, és az utat, patakot elzárta. Meg a sok fa, a kőtörmelék közt elhordani való! Lesz itt munka hónapszám, akár egy tábornak.

– Ja, de hát az földmunka! – szól Soma. – Mit értünk mi ahhoz?

– Ejnye, a kutyaszentségét magának, egy ilyen bikaerejű lajtorjának! – csattan fel erre az öreg. – Válogatna tán a munkában, mikor most mondta, hogy éhhoppon járkálnak! Se kapa, se csákány nem esett ki még senki kezéből, ha jól megszorította, még ha csak tulipánt ültetett ablakcserépbe addig életében.

Csak láttam Somán, hogy veresedik el a hosszú gúnárnyaka a méregtől az öregre. Mondana is oda neki, meg nem is. Mert mit tudni, mit ront el egy rossz szóval?

De hát az öreg meg se várta, hogy válaszolnak-e neki vagy se? Mert meglátott valami emberét…

Hogy mondom? Éppen az az írnok jött ki az egyik műhely-féle mellől, aki a szegődtetett munkásokat vette jegyzékbe.

– Hé, Gurka úr! – kiáltotta oda neki. – Ehol is van ni, két borzos-sárgapataki, munkára.

– Csak küldje ide őket! – kiáltotta vissza az írnok. – Kellenek, akármennyi!

– Na, mozduljanak hát! Gurka úr rögtön felveszi magukat, még éjjeli munkára is! – szólt ránk az öreg, és ment, a pipáját szortyogtatva, vissza a pucikjába, ahonnan őrizte a szénraktárt.

Hát Soma húz rám félre egy nagyot a pofáján, hogy: itten jól megfogtak a földhányásra minket, mint a lépen a madarat!

Én is súgom neki:

– Na ládd! Minek volt az ideút! Ezt otthon is megtehetjük, hogy: „Csapd a kapát, itt a lapát, tolvaj apád!”

Elég az, ahogy a Soma szeme is járt körülfele, mint a megszorult kutyának a kertelés-hasadás után, biztosan el is szelelünk innét az öreg őr felől, ha az írnok bement volna vissza az irodájába.

De hát az írnok visszafordult az irodaajtóból, és onnan kiáltott ránk:

– Nohát, lóduljanak idefele!

Már a szégyentől is muszájtott hát odamenjünk Somával.

Hogy mi? Ne is mondjam!

Soma egyszerre megsántult. És nyögött, ahogy húzta a lábát, mikor odaközeledtünk az irodához. Én meg jobban röhögtem volna már, mint mérgelődtem.

 

*

 

Na, nyitunk be az irodába az írnok után.

Egy nagy térkép a falon, mint egy irodában. De még olyat se láttam.

Mert ahogy ezen a hegyek ki voltak rajzolva, minden hegy tetején egy bányász állt mécsessel. De az egyik hegyen akkora a bányász, mint egy Szent János szobor, a másikon meg csak olyan, mint Babszem Jankó.

A térkép aljára meg nagy betűkkel ez volt írva:

 

AZ ÜZEMI HOZAMOK VÁZOLATA

 

Ebbe ragadt éppen a szemem, és megértettem, mi ez. Amelyik hegyből minél több ércet termelnek ki, annál nagyobb a bányász a mécsessel itt a térképen.

De Soma oda se nézne a falon erre a térképre, ha az írnok nem fordulna meg a székén, és nem tenné rá a plajbászát a térképre. És így nem kérdené:

– Innen jöttek maguk, a telepről, vagy csakugyan Borzas-Sárgapatakról, ahogy az őr mondja? Hiszen ott járnak a gépek. Vagy ott se már?

Ráteszi a plajbászt az írnok egy helyre a térképen, aminek a tetején egy kicsike bányász áll. Annak is piros ceruzával egy kereszt van húzva a hasán keresztül. Azután a plajbásszal egy nagy bányászra mutat.

– Dehogyis, igazgató úr! – feleli neki Soma. – Mink Málnás-Újvárosról járunk erre.

– Pűha! Olyan messziről! – néz meg minket az írnok. Aztán veszi a plajbászt, és egy nagy könyvre teszi rá. – Na, csak mondják be a nevüket. Estétől is munkába állhatnak a Romláson. Tíz krajcárral több az éjjeli napszám.

– De igazgató úr, instállom! – mondja Soma. – Mink bőrmunkát keresnénk mint szakmunkások.

– Hogy mondja? – bámul az írnok Somára.

Jobban meg vagyok ijedve, hogy akkor mi lesz még, ha ez az írnok azon kezdi: na, jöjjenek, akad itt bőrmunka is szépen.

De nem! Ahogy Soma válaszolja:

– Igen, tekintetes igazgató úr! Nem járunk mi földmunkára. Nyersbőr szakmában dolgozunk.

Rá az írnok:

– Hát azt én nem tudok adni maguknak. Nekünk van szíjgyártónk, aki az üzemnek dolgozik. De annak sem tudok elég munkát adni. Vásárra dolgozik inkább magának. Próbálják meg azért nála.

– Hát ha tetszik mondani, tekintetes igazgató úr, hogy neki sincs munkája, mit menjünk hiába hozzá? – így Soma.

– Ahogy akarják! – az írnok erre.

De Soma neki:

– Arra kérjük inkább a tekintetes igazgató urat, ha tetszenék egypár sort adni, hogy legalább annyi segítséget gyűjthessünk össze magunknak itt, hogy fel ne forduljunk már éhen és továbbmehessünk.

Az írnok erre nézi Somát. Néz engemet. Csak hogy meg nem szúr a szemével.

– Tudja, mit mondok én magának, barátom? – kezdi aztán az írnok. – Maguk nem ipari munkások, hanem léhűtők. Én azt hiszem. Mert hogyha épen-egészségesen kéregetni akarnak, mikor munkát ajánlanak maguknak valahol, azt csak léhűtők teszik.

– De hát, tekintetes igazgató úr! – kiabálja Soma. – Aki nincsen szokva valamihez, az nincsen szokva. Tegyem tönkre a kezem fogását és a derekamat a földmunkával, hogy aztán majd a szakmámat se tudjam folytatni?

– Hát nézze, barátom! – szól erre szépen az írnok. – Tőlem tehet, amit akar! Én nem vagyok igazgató, csak segédtiszt vagyok itt. Ha bejegyezteti magát munkára, jó, ha nem, nem!

Már akkor, mikor Soma beszélt, láttuk, hogy az irodaablakon benéz valaki. .Mert kívül a fal párkánya araszos volt, fel lehetett állni rá.

Nahát, aki benézett, láttuk, egy fiatalember. Nagy haja van neki, a nyakravalója pedig úgy van kötve, mint valami művésznek.

Erre nézett rá Gurka, az írnok, és vettük észre, hogy ezután lett szelídebb Somával.

De se az írnok, se a galandnyakravalós nem szólt egymásnak, csak úgy szemöldökükkel böktek egymásra adjistent!

Soma pislant rám. Én vissza.

Mit tegyünk: ezt bontsd ki? Se egy petákunk, se egy falatunk. És most már a kéregetés is veszedelmes lehet itten, hogy hivatalos helyen jelentkeztünk.

Már szólnánk is tán, hogy: na, írja hát be a nevünk arra a büdös munkára. De az írnok most így kezdi:

– Jól tudom én különben, mi a maguk baja. Minden ipari munkás azt hiszi, mint a grófok a polgáremberek közt, hogy rögtön tönkreteszi a rangját, mihelyt napszámmunkát vállal.

Erre látom, hogy a nagy nyakravalós az ablakban ugyan böködi a fejét, hogy: úgy van, bizony!

És Soma az írnoknak így:

– Hátha kitalálta, kitalálta. Maga se hányna földet, ha írhat.

Soma mindig így tett. És így tanított engem is. Ha valahova bement, és adtak, csak hogy hétrét nem görnyedt a nagy alázattól.

De ahol nem sikerült semmit se kicsikarnunk, ott aztán kimenet Soma rettentő pocsékszájúan mondott oda mindenfélét.

Itt is már csak vártam, hogy kifelé Soma az anyját fogja emlegetni ennek az írnoknak.

De né csak oda! Egyszerre az ablakban egy fehércseléd fejét látjuk.

Erre az írnok ránk szól:

– Ott várjanak!

A szegletre bök a fejivel. Ugrik fel. Oda az ablakhoz, a fehérnéphez.

– Jaj, drága Esztike!… Bejön?! Nem? Hogy van?… Kimenjek?… Maradjak?…

Elkezdenek sugdosódni az ablakban az írnok és a lány. Vagy asszony? Nem tudtuk persze.

De hogy milyen csuda gyönyörű képe volt ennek az Esztinek! Attól még Somán is láttam, hogy csak hőködözött.

Mint a feslő liliom, olyan volt ez a lány. Piros és fehér és tiszta, mint a hab a patak zubogójában.

Persze hogy minket észrevegyen Somával, hogy ott állunk? Hamarább egy legyet a falon. Oda se nézett ránk.

De én mégis, mintha csak meglöktek volna hátulról, hogy még ehhez az Esztihez valami közöm lesz. Azt súgom Somának:

– Te ne ákációskodj itten, mert még megüthetjük a bokánkat. Meg lehet tán próbálni egy nap a munkát is.

– Hagyj csak engem! Tudom én! – vissza Soma nekem súgva.

 

*

 

Hát mikor az írnok már kisugdosta magát a lánnyal, jön vissza a székére.

Soma neki így:

– Hát aztán legalább mondja meg, hadd tudjuk, hogy mit keres az ember maguknál?

– Jobb napszámot, mint a mezei munkán! – mondja az írnok. – Nyolcvan krajcárt naponta!

– Koszt nélkül? – kérdi Soma. De úgy, mintha azért faggatná ezt az írnokot, hogy: az anyja sírját meg akarja gyalázni ez talán?

– Nem! – azt mondja erre az írnok. – A Nagyfogadóból rendelnek hat fogás ebédet minden napszámhoz, és a cigánybanda húzza maguknak, mint a kalákában. Aki meg nagyon elfárad, annak kiveszik a csákányt a kezéből, hogy meg ne erőltesse magát! Ez kevés magának nyolcvan krajcár napszámhoz? Mikor a mezőn csak hatvanat kapnak?

Na, itt emberedre akadtál, Soma! – gondolom magamban és röhögök.

Persze, Soma nyakán dagad az ér, látom, kezdi is kiabálva:

– Magának móka ez az embernyúzás! Azt hiszem! Mert könnyű itt kavargatni a pennaszárat a tintában a fizetésért. De maga vágná a kapát a földbe nyolcvan krajcárért naponta, akkor másképp beszélne. Nem is kapnak rendes munkást maguknak, csak bolondokat és éhenhalókat az útról, ennyi napszámért. A fene egye ki a belit, amennyi ilyen naplopó…

Hüh! Erre az írnok ugrik fel:

– De azt a piszok csavargó ragyogóját! Mégy el az anyád kínjába? Vagy én segítsek neked?

Egy nagy, sárgarézzel kivert mérőléc volt, amit felkapott ránk az írnok, hogy a fejünk körül járjon vele. Nálunk meg egy rossz bot sem.

Hát Soma is, én is csak tuszkoljuk egymást kifelé az ajtón. És Soma kívülről becsapja az írnok orra előtt.

 

*

 

Na, künn állunk.

Soma elröhenti magát. Arra én is.

– Marha vagy! – mondom mégis Somának. – Korog a gyomrom, és egy darab penészes kenyerünk van. Veheted az országutat a nyakadba. Egy-két nap legalább dolgozhattunk volna. Nyolcvan pénzből tíz a szállás, húsz a koszt, ötven krajcárt meg se ihatsz, hogy ne maradjon belőle. Csak ezért csináltad, láttam, ezt a hatya-ratyát az írnokkal, hogy ne kelljen dolgozni neked, és lopott körtét ebédeljünk, ha nem adnak koldulásra semmit nekünk.

Várom, hogy Soma is elgondolja már a dolgot. Így is szól:

– Ajja, ne félj! Ezt a munkát megkaphatod még. Fogják itt rá most az embereket. Azt sose bánd, hogy odamondtam legalább ennek az aktapecérnek, aki a szegény emberre még szép szót sem szán, csak az urakkal nyúzná a bőrödet lefelé… Hallhattad!

Hát, amíg ezt magyarázza Soma, egyszerre a hátunk mögül:

– Maguknak van igaza! Jól tette, hogy megmondta a magáét ennek a piszok emberhajcsárnak.

Megfordulunk.

Hát a galandnyakravalós.

Nyújtja a kezét Somának:

– Nevem Csurinyák Ferenc!

Nahát, erre kezet szorítunk vele, és megmondjuk mi is a nevünket. És Csurinyák kérdi tőlünk így:

– Maguk szaktársak? Hallottam. És nagyon igazuk volt itt. De lássák, ez így van! Ipari munkás csak ipari munkásban bízhat meg, és azzal foghat össze. Mert hétszer foltos könyökű, kizsarolt barom legyen, de mégis, ha a pennát érzi a körme közt, már azt hiszi, hogy ő csak az urakkal tarthat. Jól mondta maga ennek! Ilyenek!

Soma csak hallgatja ezt velem együtt. De azt mondja:

– Á, a frászos nyavalyát! Hát én is voltam ügyvédi irodában és más irodában. Azért sose féljen, hogy csúsztattam és juttattam szegény embernek a gazdáméból, akinek volt elég. Ha csak lehetett.

– Nahát, persze! – mondja Csurinyák. – Maga így tett, mert egy szakmunkás nem feledkezik meg soha róla, hogy szakmunkás. Ha csak effajta körmölő, maga se lett volna jobb ennél.

Soma közben-közben rám vágott szemmel, mintha tőlem is szeretné tudni, hogy: ugyan mire lehetne megnyergelni ezt a nyakravalóst? De hát nem is kellett semmi gazságban törni a fejünket. Ez a Csurinyák rögtön magamagától kezdett ajánlkozni, hogy segít rajtunk.

Egyőnknek akár holnaptól kezdve tud szerezni helyet. – Könnyű munka. Csak éjjelezni kell hébe-hóba.

Ugyan mi?

Hát mondja mindjárt Csurinyák, hogy neki a nagybátyja itten gazdag kocsmabérlő. Ő tartja a Kincstári Művektől a Fogadót. Ott van a Legényegylet és Munkáskör.

Meg így meg úgy. Elég az, hogy ez a Csurinyák is pincér volt a nagybátyja fogadójában. És az volt a beszéd, hogy a Legényegyletbe csapos kell. Mert aki volt, egy öreg trotty, annak a bányaromlásban a fia és veje kezét-lábát, derekát törte. Otthon kellett a segítsége.

Hát egyikünket akár holnaptól beszerezheti csaposnak.

Kevés bér, de jó vacsora, még másnap délre is félre lehet tenni belőle. És inni aztán lehet rá, amennyi kell.

Na! Ennek rögtön embere lett Soma.

Rácsapta kezét a Csurinyák vállára: és így kedves szaktárs, úgy kedves szaktárs és ez és az! Na!

De hát velem mi legyen?

Csurinyák csak ötölt-hatolt arra, hogy talán lehet beszúrni jobb munkára itt valahová engem is. De hát hogy hová is? Azt nemigen tudja hamarjában!

Na, én tudtam, hogy Soma olyan, hogy ha valahová jó helybe kapott, az ugyan nem törődik a szusztársával.

Váltig is veszem észre: Soma már csak egy barátot ismerne a világon: Csurinyákot. Rám úgy nézeget már inkább, mint akitől kolera ragadhat rá.

Csurinyák persze nem tudja, hogy: mit tegyen? Ketten jöttünk ide. Intézzük el: én meg Soma, hogy miben maradunk egymással.

Mondjam is meg! Úgy láttam, hogy ennek a Csurinyáknak is jobban tetszik a Soma pofája az enyémnél. Így mondják ezt.

Utoljára is Soma kezdi így:

– Én azt mondom, te, Marci, te beírathatod még magadat itt erre a munkára az irodán. Te nem rúgtál össze, mint én, ezzel a tintakanásszal. Tartod aztán, ahogy bírod, ezt a munkát igen, legalább mindig odanyomhatok neked egy pohár nerángasst, ha jössz a korcsmába, ahol én csapos leszek.

– Még szép! – mondom erre Somának. – Még szép tőled, hogy szóba állsz velem, a napszámmunkán, te szakmunkás!

Persze Soma elérti, hogy tán fenyegetem, hogy kiadom Csurinyáknak őtet, miféle szaktársak vagyunk.

Jól látom, kínban van Soma. Csak forog a szeme. Ez most engem biztosan a kanálisba fojtana legszívesebben, nemcsak hogy küldene elfele innen, tovább, az országútra, ahová ő csalt el.

 

*

 

Mi lett ebből? Nem is gondolják!

Egyszerre csak jön oda megint a műhelyek felől az a gyönyörű lány, akit az írnok Esztikémnek nevezett.

Jön, és Csurinyák úgy kapja el, mikor elmegy, hátulról a kötője madzagját, hogy a kezében marad a lány kötője.

– Na, fene beléd, Feri! – veszi vissza a lány a kötőjét.

De Csurinyák neki így:

– Hát várj csak, Eszti! Mit akarsz most Palitól?

– Csak hogy adjon négy embert a méltóságáéknak. Az üvegházban kellene kicserélni az erdei földet.

Míg ezt mondja Eszti, Csurinyák rám néz, és pattint az ujjával.

– Hé, hopp! Már megvan! – szól nekünk Somával Csurinyák, és arra Esztinek: – Meddig tart az a kerti munka, ha négy helyett egy ember csinálja?

– Mi, hogy meddig? Az üvegházban? Akár egész nyáron van ott dolog tíz embernek is! – mondja Eszti.

Én rögtön elértem, mit akar Csurinyák. És mondom:

– Hát én dolgoztam kertészetben, a püspöki rezidenciának is.

– Jaj! Akkor maga jó volna nekünk! – ezt mondja a lány, és most először nézett rám.

Hüjj! Azt hittem, az angyalok hívnak a felhőről és muzsikálnak.

– Én szívesen, kisasszony! – mondom rögtön.

– Kisasszony, haha! – mondja Eszti, és nevet neki.

Soma pedig, hallom, irigy döge, mindjárt morogja Csurinyáknak rám:

– Ezt Kakuk Marcinak hívják otthon. Ezt mindig valami nőszemély rántja ki magának a ganéjból.

De Csurinyák csak legyint rá, és pittyeszti a száját. Esztinek szól:

– Hát, Eszti, hallgass ide. Ketten ők szaktársak, izé…

– Dolgoztunk bőrmunkát! Ő megmutathatja a munkakönyvét! – mondom én, és kacsintok Somára, hogy: na most áll a szád, ronda gazember, ha az én ügyemről van szó?

Arra Csurinyák tovább Esztinek Somára:

– Ő jöhet csaposnak a vén tolvaj bácsinkhoz. De ennek a társának is kéne, hogy jobb helyben legyen munkán. Eridj, és kérd ki őtet Gurka Palitól a kertetekbe, és suttyants neki egy-két falatot a konyháról. Vándorolnak és koplalnak.

Eszti erre rögtön nekem:

– Ha érti a kerti munkát, melegházat, akkor hát most is jöhet velem.

– Az volna a legjobb! – mondom. – Szemzek, ojtok én rózsát, és tudok csinálni virágalmot is.

Csakis, ez igaz volt. A püspök kertjében sokszor voltam földet talicskázni és ásni. Ellestem a kertészlegényektől a munkájukat. Sohasem tudja az ember, minek veszi hasznát.

– Hát eredj, és kérd ki akkor őtet hozzátok, Eszti, a Gurkádtól! – mondta Csurinyák.

És Eszti szaladt is oda az irodaablakhoz, és felugrott a fal párkányára.

 

*

 

Hát persze még úgy látszott, hogy az én dolgomon kívül sok egyéb sugdosnivalója is volt Esztikének az írnokkal. Mert jól ottváratott.

Azalatt legalább megtudtuk, hogy ez az Eszti a Csurinyák édes húga.

Hasonlítottak is egymásra. Ez a Csurinyák is olyan keszeg és jó formájú legény volt. De eszembe se jutott volna azért, hogy egytestvérek lennének, amilyen szép volt ez az Eszti, mint egy grófkisasszony.

Na, ahogy ott állunk, hát Eszti egyszerre csak hátrafordul az ablaktól, és nekem:

– Hé! Mi a maga neve? Itt felírják.

Soma kiált erre:

– Kakuk Marci! Szoknyapecér!

Erre Eszti az ablakban egész komolyan mondja be az írnoknak:

– Kakuk Marci.

S avval ugrik le a falpárkányról, és már ott van mellettünk.

– Katzky Márton az én nevem, kisasszony. Rosszat mondott be. Hát lássa, hogy röhög ez az akasztófavirág! – mutatok Somára.

– Á, nem baj a! – mondja Eszti. – Ebbe a listába csak a napszámja miatt kell a név. Nézik is azt.

Hát már a piszkos Soma, lássák, ha egyebet nem tehetett, a csúfnevem íratta be így, hogy csakis aztán Kakuk Márton néven kellett felvegyem mindig a napszámomat.

 

*

 

De mondjam csak előbb.

Esztinek sietni kellett haza. Alighogy pár szót szaporított ott:

– Na gyüjjön! – intett nekem.

És elmentünk.

Csak Csurinyáknak köszöntem. Amit Somának mondtam elmenet, hát azt kőhöz mérik, és köpni szoktak annál. Így összevesztünk!

Ezen is kezdte velem az úton a beszédet Eszti, hogy hát: ilyen jó egyetértéssel vándorlok én egy szaktársammal?

Mérgemben majdnem elkotyogtam, hogy micsoda szaktársak vagyunk, Soma is, én is. De szerencsére, észbe kaptam.

Csak annyit mondtam rá Somára, hogy hűltek már ki nála rendesebb emberek is az akasztófán.

De hát Eszti mind azt akarta tudni tőlem, hogy: honnan jövünk? Merre jártunk?

Hát kellett lódítsak neki.

Mégis, akármit mondtam, úgy láttam, hogy nem az volt, amit Eszti akart kiszedni belőlem, hogy hát: mi is, mint Feri, az ő bátyja, valamiféle szakszervezetben tanultunk, hogy olyan ellenségei legyünk az uraknak, és a templomot is kikerüljük, és gyalázzuk a papokat is?

Hát azt én is tudtam, hogy az iparosoknak szakegyletük van a városban, meg ipartestületbe járnak.

Voltam egy Kukházy nevű úrnak a hetese is, aki az ipartestületnél hivatalban volt. De hát hogy az iparosok és segédek mit sütnek-főznek ilyen egyletben az urak és papok ellen? Ahhoz hatökör voltam.

Ezt Somától sem hallottam soha. Tán ő se tudta.

Mégiscsak azt mondtam Esztinek, hogy hát: csak a társam, ez a Soma, a főkolompos abban, ha az urak ellen kell szájalni akárhol, mert éntőlem kironthatja az urakat papostól a rosszkórság, ahol éri őket, anélkül is, hogy én küldjem rájuk.

Erre Eszti kacagott-kacagott. És mondta:

– Úgy látom, maga nagy kópé, és esze van magának!

Aztán pedig – de ugyan panaszképpen – elkezdett beszélni a bátyjára.

– Tudja! – mondta nekem. – Az biztos, hogy magának a szaktársa azért lett mindjárt kebelbarátja a bátyámnak, mert mint hallottam Gurkától, az írnoktól, hát nagyon átkozódtak és piszkolódtak itt a munkabérekre és az üzemre.

– Én egy szót se! – mondom. – Inkább csitítottam a társamat is.

– De a szaktársa, a szaktársa! – mondta Eszti. – Az! És az én bátyámnak egész bolondériája, hogy az urak ellen össze kell fogni a munkásoknak, akkor más világ lesz. Mert nem igazság, hogy a tiszturak azért kapjanak több javadalmat a munkásembernél, mert kevesebbet és könnyebben dolgoznak.

– Ez nem is bolondság! – mondom erre. – A süly egye ki a belüket!

– Tudom én! Tudom én! Maga is, én is, mindenki tudja ezt. De ez mindig így volt, amióta világ a világ. És az én rongyos bátyám akarja ezt megváltoztatni? Hogyan? És mivel? A nagy szájával? Vagy azokkal a könyveivel, amiket a szakszervezetből hozott magával, és nekem is mind olvasni akar belőlük? Tán hogy szedjem én is a fejembe, amitől ő megbolondult?

Látom, csak úgy szikrázik Esztikének az a szép szeme, ahogy ezt mondja nekem. Jönne, hogy kacagjak. De én nem is merek.

De nem! Inkább ezt mondom Esztinek:

– Na, és maga tán annyira szereti az urakat?

– Szereti őket a sinderi görcs! – legyint Eszti mérgesen. – Minek szeretném én őket?

– Csak úgy gondolom – mondom –, mint ezt az írnokot, az urak közül.

– Ugyan hát! Miféle úr az magának? Segédaltiszt. Az is úgy lett, hogy fickó volt a méltóságoséknál, ahol én szolgálok.

– Mi az a fickó? – kérdem.

– Itt úgy hívják a kifutófiút! – magyarázza meg Eszti. – De csak így lehet valakiből ember a világon, éppen, mint ez a Gurka Pali. Ez egy közönséges juhosgazda fia a hegyekből. De nem akart a juhoknál maradni. Bejött ide, beállt az üzemhez gépészinasnak. Még ott se maradt. Ügyes volt, benyalta magát fickónak a méltóságos úrékhoz, és a méltóságos úr tette most már az irodába, és most vizsgázni fog a bányaiskolában, és altiszt lesz belőle. Egy főfelőrnek, aki altiszt csak, jobb dolga van, mint egy tiszt úrnak az üzemnél, és jövedelmet ötször többet csalizhat össze magának. Így tesz, akinek esze van, boldogulni a világban. Nem, mint az én bátyám! Az én bátyám még a mesterségét is hiába tanulta ki, a szobafestőséget. Minden helyéből verekedéssel és veszekedéssel lökik ki. Összetekeregte már az egész világot. Pesten, Bécsben járt, és külországban is volt helyben. De azért mindig lerongyolódva és zsuppon jött haza a természete miatt. És hiába van jóban a nagybátyánk a kincstári urakkal, nem tudja bejuttatni az üzemhez, mert már ismerik. És ő, a bátyám se akar! Inkább fut a borosüveggel a nagybátyánknál, akinek van, ki örökölje az üzletét: a lánya és a veje. De ha Feri bátyám inkább ezektől nyel, a rendes kenyér helyett, és az urakat akarja kipusztítani azért, amiért ő maga állhatatlan tekergő!

Hagytam-hagytam, hogy beszélje ki magát Eszti. Mert láttam, hogy tele van a begye.

El is mondta még nekem, hogy:

– Tudja, mi a bátyámmal, Ferivel, árván maradtunk, ő négy- és én hároméves koromtól, a szüleinktől. Nem itt a bányatelepen. A városban, ott laktunk. Ide a nagybátyánk vett magához a fogadóba, és ő nevelt fel, íratott iskolába engemet, és Ferivel kitanultatta a szobafestőséget a városban, ahol meg ő nem maradt. Pedig elég szép volt a nagybátyánktól, hogy magához vett minket, mikor neki is édeslánya van és veje, akiket magánál tarthat. Ne féljen, Feri bátyámat nem is vette volna oda a fogadóba magához a bácsi, ha én nem könyörgök neki. Persze tudja, nekem kellett segíteni Feri bátyámon, mikor rongyosan hazaállított. A keserves béremből adtam neki. Pedig abból a kelengyémre kell hogy félretegyek. Ilyen bátyja van az embernek! Lássa! Itt is, most, azért volt inkább embere a maga szaktársa a bátyámnak, mert biztosan az is olyan összeférhetetlen természetű, mint ő. És majd lesz neki kivel együtt gágározni az urak ellen.

– Az nagyon lehet! – mondom erre. – De én ugyan azt sem bánom, ha a szaktársam egymásba bújik is a maga bátyjával. Én csak dicsérem az eszét a bátyjának, hogyha itt maga mellett kapat jobb helybe.

Úgy mondtam ezt, hogy: hátha Eszti segítség nélkül is kiérti mindjárt belőle, amit mondanék neki ezzel? A szemébe is akartam kacsintani oldalvást, ahogy mentünk. De bizony Eszti rám se pillantott. Így mondta:

– Azt már aztán én nem tudom, hogy lesz a helyével itt megelégedve.

Erre én:

– Csak azt mondom, hogy maga mellett helybe csak éppen kappannak nem szegődnék el én.

Vártam: tán kacag rá Eszti. De bizony csak elhúzta rám a szép száját:

– Üjha! Maga ilyen lepcses szájú? Kivált ha volna, aki meghallgassa! A kutya teringettét magának!

– Hát csak ennek az írnoknak tartja oda a fülét, hogy belesúgjon? – kérdem én. És látom is, hogy pirosodik el Eszti. Még ott is, ahol a hajpihe bodorodik azon a gyönyörű, gyönge, fehér nyakán. Csakis majd a frász rázott hozzáfele, mint a kutyát, aminek nevezett.

De ő megint csak rázta a fejét, és foghegyről így nekem: – Az egészen más! Az egészen más.

– Gondolom-gondolom! – mondom. – Tán e miatt az írnok miatt haragszik a bátyjára, ha az urakat gyalázza a bátyja.

– Az az írnok nekem a vőlegényem! Tán még a nyáron gyűrűt cserélünk. És farsangra elvesz, ha vizsgát tesz. Hallhatta!

Így Eszti komolyan nekem.

Hát persze, egy kicsit rögtön visszadülledt a mellem.

Gondolom: jó lesz, te, Kakuk Marci, nem sündörködni e körül a lány körül, ha ilyen fagyosszent ez, mert rosszabbal kötheted be!

Azzal aztán már nem is beszéltünk egyébről egész a házig, mint hogy: mi a rend a méltóságoséknál.

 

*

 

Hát egy gyönyörű, szép, nagy kőfallal kerített kert volt a bányaigazgató háza előtt.

Dombra kellett felmenni odáig, és a kertnek is akkora kapuja volt, mint egy templomnak.

Megmondom, hogy volt építve ez az egész ház.

Hát ez hátulról össze volt építve azokkal a hivatalokkal, amik előtt az a nagy, flaszterköves tér volt, amin először keresztüljöttünk Somával.

De innen a hivatalok felől nem lehetett átjárni a bányaigazgató kertjébe, sem pedig a házba.

Volt valamikor két átjárás is. De azokat befalazták. Biztosan csak azért, hogy ne lehessen zaklatni a bányaigazgatót, ha hazamegy a hivatalból.

Most már csak egy átjárás maradt a bányaigazgató házából a hivatalba. De ezen csak egyedül járt. Mert az emeleten volt ez az ajtó, úgyhogy a bányaigazgató a házi irodájából egyenesen benyitott a hivatalába. De ha aztán ez az ajtó zárva volt, ezen kopogtatni nem volt szabad teremtett léleknek a hivatal felől.

Már aztán csak a kerten át lehetett bejutni a bányaigazgatóék házába annak, aki a bányaigazgatót kereste. De persze hivatalos dolgokkal zavarni itt a házában is az igazgatót?

Arra már a kertkapuban rávetette a furkósbotját az öreg hajdú, Andris bácsi. És a fickó, szobalány, szakácsné, bejáróné, mind seprűt vett rá, és mosogatóvízzel öntötte le, ha valaki idetolakodott az igazgatóhoz, a magánházba, instanciával.

 

*

 

Nahát, Eszti a kertkapuban odavisz engemet az öreg hajdúhoz: – Na, itt ez az ember, ért a melegházhoz is, a rózsákhoz is. Ezt itt tarthatjuk!

– Hála Istennek! – mondja az öreg hajdú. – Legalább leveszi az én fejemről ezt a munkát.

De már Eszti húz el magával:

– Na, gyöjjön, gyöjjön, mert soká maradtam el már.

Visz a kerten keresztül. Szép egyenes, porondos út van át a kerten, és mellette tujafák, nagyon rendesen nyírva. De úgykülönben csak gyep az egész kert, gyümölcsfákkal. Csak a ház előtt vannak virágágyások. A fal mellett meg, oldalvást a háztól, hosszú üvegház.

Ezen végigvezet Eszti, és mindent megmutat. Virágnak való rekeszeket és palántáknak valókat, újságzöldségre, a konyhára.

Persze volt itt sok olyan virág és palánta, aminek addig színét se láttam, és hírét se hallottam se a püspök kertjében, se egyebütt.

Egy kicsit meglappadt bennem a buzgóság, hogy: mi lesz, ha megfognak a maflaságomon itt valamivel?

De már nem szóltam persze, csak mindenre azt, hogy:

– Csak bízzák rám!

Nem is érkeztem különben sokat beszélni itten, mert Eszti mindjárt kivitt a melegházból, a szállásomat megmutatni.

Egy kis kőépület volt a virágház végébe ragasztva, ahol szerszám, üres cserép és kacat állt. De egy fele szépen kiseperve. Egy hárságy a szegletében. És asztal, két szék.

Mi? Még egy tükör is lógott a falon.

Mondja Eszti: hogy az öreg Andris fia lakott itten. Az kezelte a melegházat, ahogy tudta. De kiházasodott innen, és most az apósáéknál lakik.

Hát leteszem itt a kevés motyómat.

Eszti biztat, hogy akármi kell, csak ne restelljek beszólni a konyhába érte. Majd aztán, ha jobban körülnéztem, akkor érdemes csak, hogy arról beszéljünk: mi dologba kezdhetek itt?

Így bizony! Ne is mondjam, hogy: még tiszta lepedőt és pokrócot is adtak ki nekem a konyhából hálóra. És jó vacsorát kaptam.

Ott ettem a szakácsnéval és a fickóval meg egy bejáró asszonnyal. Csak akkor, legelőször.

Mert, beszéljem is el, hogy jártam ott!

 

*

 

Mikor Eszti kijött értem, hogy jöjjek be, kapok vacsorát, hát a konyhában egy szép, hosszú asztalnál volt megterítve, fehér abrosszal.

Ott ült már mellette a fickó. Ez gépészinas volt, és a bányászzenekarban játszott klánétán az apjával együtt.

Azonkívül ott ült egy vén, leffett szájú tarisnya. Úgy tudtam, a bejáróné.

A vacsorát a tűzről egy fiatalabb asszony hozta. Abban voltam, az a szakácsné.

Na, amikor köszönök illendően és leülök, hát a vén tarisnya felkel az asztalnál, összeteszi a kezét, és elkezd hangosan imádkozni.

A fickó, a szobalány csak úgy ülve hányják a keresztet, és mormogják ők is az áldást a vén szipirtyó után.

Hát én, Isten bocsássa vétkemet, hogy az ördög hurcolt inkább eddig Somával az országutakon, el is felejtettem, hogy legalább egy keresztet vessek. Csak ülök, és inkább a finom rakott krumplit nézem a tálban.

– Mondja, maga pogány vagy zsidó, vagy kálvinista? – kérdi tőlem a vén táska. – Maga egy fohászt nem mond?

És úgy néz rám, mint aki ki akarnám borítani az ételét.

A fickó meg elvihantja magát erre. Eszti is nagyon kuncog lefelé a tányérjára. Az az asszony is, akit én a szakácsnénak gondolok, mert a tálat hozta az asztalra, csakúgy picsog csendesen rám.

Hát gondolom: nem hagyom magamat egy bejárónétól.

Elkezdem:

– Tetszik tudni, asszonyság, éngem sem tartottak a keresztvíz mellé, és én is szoktam fohászkodni az asztalnál. Csak nem előre. Mert azt gondolom, hogy talán ha egyszer az ellenségem patkánymérget lök az ételembe, hát még előre is megköszönjem ezt a Teremtőnek? Tessék ezt elgondolni!

Látom, alig tartja a többi a kacagást az asztalnál. De a vénasszony néz, néz rám. Nem tudja: mit szóljon? Hát én tovább:

– De ha ettem, akkor tudok egy szép áldást. Ezt mindig elmondom.

– Egy szép áldást? – néz rám csak úgy a vénasszony, hogy: nem tudja, hányadán álljon velem?

– Igen! – mondom én. – Azt mondom: ettünk, ittunk, jóllaktunk. Ámmen.

– Prühehehe! Krehehe!

A fickó egyszerre beleprüszkölte a tömött szájából a rakott krumplit a tányérjába. És tikácsol kegyetlen, majd megfúl.

A másik asszony kezdi ütni a nyakcsigolyáját neki. És Eszti majd lefordul a székéről, úgy kacag ezen.

De nem addig ám! A vénasszony egyszerre felugrik, lecsapja a kanalát, csak úgy csörömpöl, félrerúgja a széket, és megy ki a konyhából. Csak úgy heppen-leppen utána a szoknyája a nagy farán.

Az ajtóból szól vissza az asszonynak ott velünk:

– Zsófi! Adja ki, legyen szíves, a vacsorámat. Én ilyen pokolra való istentelenekkel egy levegőt se szívok itten.

Hát erre megy a bejáróasszony, megy Eszti a vénasszony után, és hallom: csitítják, kérlelik, hívják vissza a tornácról. Hogy én csak tréfálok, és én is keresztet vetettem, látták. És így-amúgy.

De nem! A vénasszony nem jön. Nem!

Pedig én is kimentem utána, hogy engedelemre kérjem.

Mi? Még a számat se táthattam ki. Messziről a tenyerét, mind a kettőt feltartotta elém:

– Ide ne közelítsen hozzám! Menjen csak, és zabálja az ételét, ahogy a disznók szokták!

Ez és az! Utoljára is csak az lett, hogy a vénasszony kiült a másik asszonnyal a tornácra vacsorázni, egy kerti asztalra. Mi pedig Esztivel és a fickóval a konyhában ettünk tovább.

Akkor tudtam meg tőlük, hogy a vénasszony a szakácsné, és a másik a bejáróné.

– Ajha! – mondom. – Akkor éppen bánom, hogy mókáztam itt ezzel a vén szatyorral. Mert csak nem túrhatom ki a szakácsnét a konyhából, hogy enni kapjak itt.

– Na, attól ne féljen! – szólt Eszti. – A kosztját azért kiadja ő magának. Mert jó szíve van. Csak hát az igaz, hogy amilyen makacs vén csoroszlya az, hát ezentúl ki kell vinni magának a kosztját a konyhából.

– Csak döglött egeret ne lökjön gombóc helyett a mártásomba majd ez a vénasszony! – mondom.

– Nem olyan, ne féljen! – magyarázza Eszti kacagva. – Így is ötször jobban fél ez, mint más, az Isten verésétől. Majd meglássa, hogy mindennap kismisét hallgat reggel, minden vecsernyére, litániára elmegy, és minden héten kétszer gyónik.

– Tán másért is! – mondom.

– Minek? – kérdi Eszti.

– Hát, mert honnan legyen ilyen vénasszonynak bűne magának? Hogy elsózza tán a levest? Ki szánja rá magát, hogy vétkezzék vele?

Csak eltátom a számat, mikor erre Eszti nekem:

– Szép, derék ember ura van ennek, hallja, aki tíz évvel fiatalabb nála.

– Hát akkor mégis igazam lehet! – mondom. – Hogy nem magáért, hanem másért gyónik annyit ez a vénasszony. Biztosan a szép, derék fiatal uráért, amit az más fehércselédekkel vétkezik.

A fickó röhög erre. Ez olyan röhögő masina volt.

De bizony Eszti megint azt a faszent képet vágja rám, mint az úton. És így nekem:

– Hallja maga, mit gondol, hogy mit tartana rólam akárki, hogy én ilyeneket elhallgatok, tisztességes lány létemre? Legyen szíves, és zabolázza meg a száját!

Hát így bizony.

Mondtam, amit mondtam aztán. De nem nagyon mertem okoskodni ezzel a lánnyal. Mit rontsam el itten a jó sorsomat érte, ha egyszer ilyen nebáncsvirág ez?

Mentem magamnak ki a szállásomra.

 

*

 

Megmondhatom: azért is mentem magamnak el a dolgomra, mert egyre ógott-mógott az eszemben, hogy: mit csinálok itt a melegház körül, ha olyannal bíznak meg, amihez nem konyítok?

Hát mégis körül akartam nézni jobban, micsoda virághoz meg palántákhoz értenék, micsodákhoz nem, hogy legalább úgy ne álljak itt, mint a süket a bandában.

Na várjanak! Ahogy szétnézek az üvegházban, ahol egy részén a hajzása magasabb volt, hát észreveszek egy hosszú polcot. A polcon nagy virághagymák és üres cserepek. Mellettük: nagy újságok vagy füzetfélék? Hadd nézzem!

Felhágok egy hordóra, hogy elérjem a polcot, és megnézzem ezeket a könyvféléket.

Ez kell nekem! Vetemény- és virágmag-árjegyzék!… Egy-kettő-három. A negyedik is az. Ez a legnagyobb. Ebben éppen festve vannak a virágok és palánták: mi miféle. És minden szépen odanyomtatva, hogy: mikor kell földbe tenni, milyen földbe, magról kől-é, mikor kell kiültetni a palántáját?… Minden!

Veszem én ezeket az árjegyzékeket, és kezdem nézni őket pontosan. Sok hely be is volt karikázva pirossal. Nem értettem ugyan mindent a nyomtatásból. De mégis eleget.

Mi? Ötféle virágot is megtaláltam, csak onnan az árjegyzékekből, a piros plajbász után, a melegházban, amíg besötétedett, hogy tudjam: Miféle fajta? szemződik? ojtódik? meg mi.

Már csak petróleumért kellett beszóljak a konyhába, mert lámpát találtam a szállásomon. Arra neki az árjegyzékeknek egész este. Úgy tanultam ott, mint a diákok a vizsgára, ezt is, azt is és mást, amit csak észbe tudtam venni a kertészkedésről, ezekből az árjegyzékekből.

Még csak pitymallott, már megint a kezemben voltak az árjegyzékek, és jártam, vizslattam, ókumláltam az egész kertben, a rózsafák, a veteményeságyak és a melegház körül.

Már nem beszélem tovább. Mert csak az segített ki, hogy jobban nem cégéreztem magamat azzal, hogy főkertésznek álltam be.

 

*

 

Már a kertet végigsütötte a nap, mikor Eszti maga jött ki hozzám egy nagy csupor kávéval és pirítóssal.

Pű! Itt úri módba heppentél, Marci!

Ne higgyék! Eszti semmit se tartott a begyében a szám miatt. Ugyan szíves volt!

Mondta, hogy: csak üljek magamnak, kijön később Luli kisasszony, a méltósága nénje, és majd vele beszélek meg jobban mindent a kertről.

Jól van! Hát finoman megfrüstököltem, és ültem magamnak.

Mert az árjegyzékeket mégis visszatettem a helyükre, hogy ne kapjanak rajta: mitől okosodtam meg a nagy kertészkedésre?

Eszti még azt is megkérdezte tőlem, mikor a kávésfindzsát elvitte, hogy hogy aludtam?

Arra jött ugyan, hogy mondjam neki, hogy jól, csak túl nagy volt az ágy nekem.

És ha erre ő kérdené, hogyhogy?… Hát akkor azt mondjam, szívesen adtam volna helyet magam mellett.

De már tartottam a számat. Ha ilyen szemérmes, csak elriasztom magamtól a hetyepetyémmel.

Pedig ne is mondjam, hogy sárkányt lehetett volna felereszteni vele, amekkorákat sóhajtott belőlem az Ördög ottan ez után a lány után.

De hát csak jobb, ha legalább látom itt, és törődik velem, mint kitétessem azért a csurapémat innen, hogy nem hagyok fel az utánaköntörködéssel.

Így is csak úgy tetszett nekem, álmodik az ember olyan szépet, mint ott ülök abban a kertben.

Fütyül a rigó a fán. A nap szárítja a harmatot. És amilyen szépen szólt a kolomp a bányászoknak: tika-taka, tika-taka, tika-taka! Cifrázva, mintha cimbalmoznának.

Na! Hát semmi bajom nem éreztem, csak hogy itt ülhetek.

 

*

 

Még abban is szerencsém volt, hogy Luli nagysága úgy ért éppen nagy munkában a kertben.

Mert észrevettem, hogy egy kis sima héjú fa, csak olyan díszfa, a törzsén egy helyt csúnyán megfakadt, és onnan a fele már szárad és sínylődik, csupa macskaméz.

Mert van olyan ronda pajor, megmagyarázta nekem a városi kertész, mint egy muslica. Ott hizlalja meg magát a fában, ahogy továbbmászik. Azért nem látni az útját sem jól.

Elég az, hogy hoztam egy hosszú drótot, és azzal addig kaparásztam a lyukban, amíg egyszerre csak előhúztam egy akkora kukacot, mint a hüvelykujjam. Úgy nézett ki éppen, mintha pólyába kötötte volna magát.

Éppen ezt néztem ottan, mikor jön Luli nagysága oda, és megáll csendesen a hátamnál.

– Maga az új kertészünk? – így szólít meg.

Persze ugrok oda, hogy kezet csókoljak neki. És mindjárt meg is mondom, hogy kitanult kertész nem vagyok, de értek a virághoz, palántához azért.

– És amint látom, a gyümölcsfákhoz is! – mondja Luli nagysága.

És így és úgy. Kezdünk ott beszélni a kukacról, hogy lám azt nem lelte meg a hajdú a fiával együtt sem a fában!

Én meg elmagyarázom, hogy minek nem lelték meg a hajdúék a kukacot. De csak arra gondolok magamban egyre, hogy eddig jól kezdődött velem az egzámen, ha most jönne a nehezebb a melegházzal majd.

Hát semmi hiba nem lett. Így, ahogy mondom. Mert nem hogy engem kérdett volna Luli nagysága, de ő magyarázott meg nekem mindent. Legfeljebb egyszer-kétszer kérdett így:

– Ezt így csináltuk eddig, jó így? Mit gondol?

Hát erre azt feleltem, amit akartam. Jó vagy nem!… Nahát!

Csak az igazat mondom, hogy mikor már Luli nagysága otthagyott, nagyobb csudájára jött ki hozzám Eszti.

Egy marok finom cigarettát hozott és egy diópálinkás üveget. Abból töltött nekem egy pohárral.

– Hallja! – mondta. – Magának aztán szerencséje van! A cigarettájából meg a dióspálinkájából Luli kisasszony még nem adott soha se Andris bácsinak, a hajdúnak, se a fiának. Azok tőle csak rövidszivart és gabonaszeszt kaptak mindig a konyhaspeizból. Engem is megdicsért Luli kisasszony, hogy magát idehoztam kertésznek. Hát én tudtam, hogy maga városi iparos létére jobban kell értsen az ilyen bányásznépségnél a kerthez.

Szóljak tán? Csak magamban röhögtem és örvendtem.

De máskülönben Eszti, tán mert hogy látta, hogy így beleestem a Luli nagysága kegyébe, hát elpletykálta nekem, hogy állnak a dolgok itt a méltóságáékkal:

– Tudja, a hajdú, meg amíg itt volt, a fia meg ez a vén, szenteskedő szakácsné, ezek a méltósága bizalmasai. Ezek mindent befújnak a méltóságának, ezektől jó, ha őrizkedik. Még az a szerencse, hogy a méltóságos úr csak Luli kisasszonyra, a sógornőjére hallgat. A méltósága csak úgy veszi rá valamire az urat, ha görcsöket kap. Majd meglássa ezt még maga is. Hogy veszekszik a méltósága azért, amit Luli kisasszony parancsol. De bizony hiába!

Hát ez itt így volt csakugyan, ahogy Eszti mondta.

A bányaigazgató egy kicsike, kopasz, aranypápaszemes ember volt. A méltósága, a felesége pedig? Hát arra eltáthatták volna a szájukat, hogy annak nagy fia és nagy lánya van. Mert az olyan volt, mint egy tizennyolc éves lány, ez a méltósága.

És mégis, az urával, a bányaigazgatóval Luli kisasszony, a méltósága öreg, csúnya húga fért meg jobban.

Luli kisasszony meg a főerdőtanácsos mindennap együtt kártyázott a lugasban a bányaigazgatóval. A méltósága közelükbe se ment. A kártyát, a dohányfüstöt utálta.

Luli kisasszony meg úgy füstölt együtt az urakkal, mint egy török.

Olyan katonásan is járt ez a Luli nagysága, mint egy férfi. A hangja is vastag volt. A keze is hamar eljárt akárki képére a házi cselédség közt.

Ez a Luli kisasszony nézett minden után a háznál, hogy rend legyen. A méltóságára nem is lehetett hallgatni, mert mindent kétféleképp parancsolt, ha beleártotta magát valamibe.

De nem is tudnám elmondani én, hogy volt ezzel a méltóságával ottan? Hogy ez úgy járt saját házában, mintha mindenki üldözné. És majdhogy nem így a méltóságos úr is, az ura, a bányaigazgató.

Ezek csak jöttek-mentek, mint az árnyékok, a bányaigazgató meg a felesége. Ha szóltak is az emberhez, meg se várták: mit mond rá? Már intettek, igen-igen vagy nem-nem! És fordultak té és tova el!

Csak Luli nagyságával értette meg magát mindenki a háznál.

Én is, ameddig ott voltam, a méltóságával tán háromszor ha beszéltem. A méltóságos úrral meg csak egyszer.

De ezt úgyis el kell mondjam majd aztán.

Csak abban ne felejtsem most a szavam, hogy volt velem ott tovább az első nap?

Ahogy Eszti is mondta először, Luli nagyságával is abba maradtam, hogy nekem kell menjek emberekért a munkahelyre, négyért a kezem alá, ide a kertbe.

Esztivel jól megmagyaráztattam hát magamnak: hol van a munkahely? És elindultam.

Eszti cédulát is adott velem Luli nagyságától, hogy azt csak át kell adjam ott a munkahelyen Henkerszky főfelőr úrnak, akit úgy fognak hívni előttem talán, hogy sáfár úr! Tudjam ezt is.

Na, hát mentem!

Hosszú volt ez a nyavalya Sárgapatak, ahogy hívták. És még egy másik faluféle is ragadt hozzá, csak vagy fél kilométert kellett menni a puszta erdő közt, az országúton. De házak voltak az erdő mögött is a hegyoldalban mindenütt. És karámok, juhokkal és szénatartók, vityillók, fenn a hegyen.

Szekér meg járt itt lépten-nyomon az úton. Felugrottam egyik saroglyába, úgy értem hamarabb dolgomra.

Na, felkanyarodunk a hegyoldalnak az erdőben.

Hát egy helyt hirtelen mintha késsel szelték volna le a hegyet, erdőstül, és csak a puszta szikla maradt, sárgán, hogy a szemet vakította a napon… ott volt az a Romlás.

Itt pusztult el négy napja hét bányász, és lett nyomorék vagy még több.

Nyüzsgött az emberektől az egész hegyomlás alja. Talicskások, csákányosok, ácsok dolgoztak. Kisvasút vitte a törmeléket el.

Két nagy kőépület volt építve éppen az omlás széléhez. Itt kellett keresnem az irodában Henkerszky urat.

Csakis ott leltem meg utoljára is.

Ne hazudjak nagyot, mikor megálltam ez előtt a Henkerszky előtt, és rám nézett, hát a nevemet is mástól kellett volna megkérdjem. Ennek olyan iszonytató, gyilkos nézése volt.

És egy akkora ember, mintha lábtón járna a többi közt. (Gólyalábnak is mondják azt.)

Még jó, hogy semmiről se faggatott. Mert ha ott rám fogja, hogy azért jöttem, kivegyem a zsebóráját, hát tán arra is azt felelem: azért!

Ez előtt így állt minden ember, reszketve, dadogva.

De semmi! A cédulát, mikor elolvasta, betette a mellényzsebébe, és csak ennyit nekem:

– Hát válasszon ki magának négy embert, akik vállalkoznak a kerti munkára. És aztán jöjjön ide velük.

Megyek erre ide-oda, a talicskások és csákányosok közé, és mind kérdezgetem:

– Érti itt valaki a kerti munkát?… Szóljanak hát… Megkukultak?

Rám se fittyentenek. Még röhögnek is rajtam.

Addig csak, míg egyszer ezt ejtem ki:

– A méltóságos úrék kertjébe!

Erre ahány ember körülöttem, hányja el a csákányt, lapátot, akasztja ki a talicska hevederét a nyakából, és fognak körül.

– Én… én értem… Engem vigyen!… Én… én… én… engem!

Lökdösik félre egymást. Félrecokizzák!… Csak bámulok!

Utoljára is hagyom, hogy ők maguk egymás közt egyezzenek meg, hogy melyik valóbb közülük a kerti munkára?

Így megvan a négy emberem már.

De odasüthetek ugyan rájuk! Kettőnek akkora gugája van, hogy úgy beszél, mint a hordóból. (Mert ott, azt mondták, a víz olyan a hegyek közt, hogy meggolyvásodik tőle minden ember.) A harmadik gacsos, hogy majd földet éri az ülepe.

A negyedik puklis.

Már mindegy! Megyek velük oda Henkerszkyhez.

A főfelőr pedig nekem így:

– Ezeket aztán be kell jegyeztesse lenn, a nagyirodánál, Gurka segédaltisztnél. Érti? Maga is az én kezem alatt dolgozik, ha kérdik. Érti? Csak ki van rendelve. Érti?

Bólogattam, hebegtem. És bizony isten, mintha az akasztásból menekedtem volna, úgy örvendtem, hogy már elszabadultam a négy emberpótlékommal a főfelőr elől.

 

*

 

Hát ezek aztán négyen mind egyszerre beszélték nekem, hogy a méltóságosék háza körül dolgozni csak áldás és szerencse mindenkire, mert nemcsak jobb és könnyebb a munka ott, de mindig jut ez-az, borravaló, bagó, ételmaradék, egy pohár nerángass a kirendelt munkásoknak ott.

De mikor Henkerszkyről kérdeztem őket?

A puklis még keresztet is vetett.

Ez a felőr, vagy ahogy régen hívták üzemeknél, a sáfár, egy édesöccse a pokolbeli sátánnak! Azt mondta az egyik. A másik, hogy ez a főfelőr csak az üzem hasznát nézi, mint hogyha az övé volna, és a szegény ember bőrét lenyúzza az!

Egy nincsen csak a főfelőr keze alatt – mondták mind –, hogy valaki előbbre jusson a jó munkásnál, ha rossz munkás, mint más felügyelőknél van.

Henkerszkynek hiába nyalja a talpát akárki. Őelőtte munkás, munkás, kutya! Ha jól dolgozik, előbbre megy, ha nem, akkor a főfelőr irgalmatlan. Ez még legalább jó!

Aztán még elmondták, hogy: ez a Henkerszky nagyobb úr itt az üzemnél a főbányatanácsosnál és a bányamérnöknél is, akinek bányamester a neve. Mert a bányaigazgató csak Henkerszkyt rendeli be, ha tudni akar valamit az üzemről, és csak Henkerszky tanácsára hallgat a bányaigazgató.

Henkerszky már annyit szerzett vagyont, holott csak javakorú ember, hogy két jószága van és kondája a makkon, a kincstári erdőn.

Mindenki beszéli, hogy az üzemen lopta össze magát Henkerszky. De senki rajta nem érte még, hogy egy fillért félreszámolt.

Igaz, Henkerszky egy pohár bornál többet sosem iszik. Kapadohányt pipázik. Nem kártyázik, csak preferáncot két krajcárba. Spórolhatott is.

Nahát, ezeket hallottam erről a Henkerszkyről.

Azután még arról beszéltek ezek a görcsösök, még össze is vesztek rajta, hogy mi van, mi nincsen ezzel a nagy bányaromlással.

Egyik azt mondta, hogy a bányászok halálának és sérülésének is Henkerszky az oka, mert nem jelentette idején a bányamesternek, hogy a víz elöntötte a régi művelést vagy micsodát, és Henkerszky akart spórolni az üzemnek a kötéssel.

A másik golyvás erre: nem és nem! A harmadik: de Henkerszky úgy, igen! A negyedik: olyan már nincs! És így összevissza.

Hát én persze ebből alig értettem valamit.

Csak hallgattam tovább, amit beszélt előttem ez a négy görcsös.

Mert a többit, amit összevartyogtak ezek, már mindjobban megértettem.

Hogy már öt vizsgálat is volt itt künn, és a hivatalos bizottság kihallgatott több előmunkást is, és a munkások közül is sokat, kivált, akik már régen vannak az üzemnél itten.

S hát volt sok ember, aki Henkerszky ellen is és még a tiszturak ellen is mert vallani a bizottság előtt. Úgy igen!

De hogy milyen jaj lesz azoknak! Hiába bíznak benne, hogy tíz-húsz éve tagok a munkástársládában. Henkerszky majd megcsinálja, hogy még a befizetett nyugbéröket is elvesztik, a kenyerükkel együtt. Mert ki mer itten Henkerszkyvel packázni, és pláne a tiszt urakkal az üzemnél?

Na aztán, mikor ezt beszélte ez a négy emberpótlék, csak hogy a csákányt nem vették egymásra.

Mert hát az úgy volt, hogy ezek egy sem volt a kincstári üzemtől való munkás. Kettő közülük ugyan itt lakott a faluban, de mind a borzas-sárgapataki telepre járt munkába. Az vagy két óra vagy még több járás volt át a hegyen. Az országúton négy óránál is több.

Ott, Borzas-Sárgapatakon beszűnt a munka. Hát még ezeknek jól jött ez a bányaromlás, hogy mindjárt beállhattak ide új munkába. Mert az üzem rendes munkásai nem győzték volna most már ezt a külmunkát is a bányamunka mellett.

De azért persze ez a külmunka az üzemnél csak olyan félszegődményes munka volt. Ha letelt, akkor ezek a fogadott munkások mehettek pá, maguknak.

Ki is beszéltek aztán ezek előttem mindent, ahogy egymásra hergelődtek ottan.

A puklis ráförmedt az egyik golyvásra, amelyik legjobban gágározott a főfelőr ellen:

– De ne ugass hát, a fene egye ki azt a dupla gugádat! Hiszen csak neked és nekünk lehet a hasznunkra a sáfár úr, ha kidobja a munkából, akik ellene vallottak. Nem mohosodtak már meg ezek eléggé itten? Hát majd nekünk jut a helyük.

– De ami igazság, az igazság!

– De mit az igazság? Ha megdöglesz éhen mellette!

Így és tovább! De csak meg kell mondjam, hogy az állam is leesett, ahogy ezek a fertályemberek elbeszélték nekem, hogyan vergődnek mind a falat kenyerükért itten.

Mindnek négy-öt-hat csárrámpója sírt otthon. És kettő közülök, a puklis meg az egyik golyvás, két óra oda, két óra vissza utat tett meg eddig a munkahelyig Borzas-Sárgapataktelepre. És sokszor kenyéren és hagymán tette ezt, hogy előrejusson a világba.

Így kucorgattak össze mégis ezek maguknak egy borzas kecskére valót, egy kis tehénkére, egy kis háztelekre, hogy még a munka után asszonyostul-gyerekestül összeeszkábáljanak maguknak egy kis kalibát. Így vergődtek ezek!

Hát nekik bejutni ide a kincstári üzemhez nyugbéres munkába? Tán az imádságukat is csak azért mondták el

 

*

 

Hát jól van! Megint csak oda kellett álljak ezekkel a görcsökkel Gurka elé, az írnok elé, mint Somával.

De mi? Meg se ismert Gurka!

Vette a cédulát, amit a sáfár adott velem, felcsapta a nagy könyvét, beírta a nevünket. És intett:

– Mehetnek!

Hanem mikor kifelé indultam a golyvásaimmal, és az utolsó teszi be az irodaajtót, úgy látom, hogy ugrik fel Gurka is az íróasztaltól és jön.

Na még abban vagyok, tán utánam? Felejtett valamit?

Meg is állok künn, és velem a gacsosok is.

De Gurka, mint a lelkek közt, megy el köztünk, akiket nem lát. És suttyan el az iroda fala mellett.

Hogy én kíváncsi volnék, hova siet így? Csak inkább is azt gondolom, hogy az új cseresznyétől lett sürgős dolga neki talán.

Csak hát az utam arra vitt el engem is az irodaépület hátánál a görcsöseimmel.

Mit látok? Az irodaépület hátánál, a gyepen, nagy, hosszú farönkök. Az ácsok csapják a bárddal és mérőzsinórral a gerendákat. De persze a nagy garmada rönkökön túl.

A rönkökön innen, egy rönkő végén Gurka ül. Úgy az! Egy fehérnéppel. Tarka, rojtos kendő azon. De nem falusi, mert ugyan tornyos a fésűtől a frizurája, és csupa frufru körül a homloka.

Na! – gondolom. – Itt, úgy látszik, minden csinosabb fehérnép ehhez a büdös írnokhoz nyújtja be az instanciát! – ahogy Soma mondja.

Mert bizony isten! Ha ez a tarka kendős még nem volt szebb, mint Eszti is, aki ennek a Gurkának a gyűrűjére számít, és engem csak lepöfög.

De nesze neked Esztike, itt lám! – gondolom.

A görcsösök is váltig kacsingatnak rám és az írnokra, mikor elhaladunk.

Meg is állunk leskelődni vissza Gurkára és párjára, egy csomó égerfa mellől, ahogy ott a patak pallója előtt a part is takart félig minket.

De hát csak ültek: az írnok meg a párja. Na! mit tegyenek fényes nappal és a gyalogút mellett, ahol jártak elegen?

– Vajon ki ez a szép lány, ezzel az írnokkal? – így kérdem a görcsösöket.

Erre a puklis, mert ez volt a csahosuk leginkább, magyarázza nekem:

– Ez Dobra Kató! A főerdész macája volt. A gróf főerdészéé, itt az uradalomból. Van egy kislánya is. Csak azt nem tudni, a gróf erdészétől vagy pedig az urától, aki elpusztult egy télen az erdőben, mert lerészegedett, és csak tavasszal lelték meg egy szurdékban, mikor elolvadt a hó.

Na, ezzel is többet tudok! – gondoltam magamban. Még faggattam ugyan a puklisomat és a többi görcsöst is afelől, hogy hát: Gurka, ez az írnok, mi jóba van Dobra Katival? De erről csak annyit tudtak, amennyit velem láttak ott együtt.

Na persze, hogy Dobra Kati rögtön a papért kiáltott utána, ha valakivel összekacsintott? Akkor tán tíz pap keze is elfáradt volna az áldást osztogatni rá!

Ezt ugyan magamtól is kitaláltam, ha erre a Gurkára gondoltam, mikor ott a rönkön, a Kati szoknyacsücskén láttam ülni.

 

*

 

De elég az, hogy a fülem mellé szedtem ezt a Dobra Kati dolgot Gurkával, és vittem tovább a görcsösöket a bányaigazgató kertjébe. Vártam vele, hogy Esztinek szóljak.

Jól vélekszem, hogy ebben is maradt ez a dolog tán vagy egy hétig vagy többig is.

Csak arra vigyáztam ott én, hogy meg legyenek elégedve velem a méltóságosék a kerti munkában. A kezem sem kellett volna rontani dologgal, csak a görcsösöknek kiosztani a munkát, mégis piszmogtam, kapirgáltam, nyesegettem én is a kertben és a melegházban.

De a nyelvem is lenyelném, mint arra ejtsek egy szót, ami eredménye volt itt a nagy serénységemnek.

Luli kisasszonytól mindennap kijárt a diópálinka és a cigaretta nekem. Micsoda?

Tartsanak bár hazugnak, hogy Luli kisasszonnyal miattam nem beszélt az édesnénje, a méltósága, megint egészen a bányanévnapig. Vagy öt hétig!

Úgy igaz! Mert egy délelőtt, tán három napra rá, hogy ott voltam, arra jártak a bányaigazgatóék, ahol én a rózsafákat doktoroztam a zöld tetűtől.

Szaladtam persze kezet csókolni nekik. Ott ilyen divat volt, hogy a szegény nép az uraknak mindnek szaladt kezet csókolni, férfinak is, asszonynak is. Hát így kellett tegyek én is.

És csakis panasz nélkül mondanám ezt, ha csak a bányaigazgatónénak arra a jó szagú, kis gyönyörű, fehér kezére kellett volna tegyem a számat. Feltartotta a kezét. Így:

– Köszönöm, köszönöm! Jó napot!

Hanem a bányaigazgató, az engedte, hogy az eres, bütykös pracliját megcsókoljam. A veres szőrt is úgy köptem ki hirtelen a mancsáról, félre, mert szégyelltem előtte.

De hát a bányaigazgató megáll ott velem, és kérdez engemet a rózsatetűről.

Én mondom, ahogy tudtam ezt még a püspök kertjéből, nekik, hogy hát:

– Engedelmével, méltóságos úr, itt nem a rózsafa hibás, a tetűjével, hanem akik idetették ebbe a sárga földbe itten. Mert ilyen földben minden rózsafa tetűt kap, hiába trágyázzák. Csak ha ki nem cserélik az egész gyükrealja földjét, de még akkor is!

– Na látja, Matild! – mondja az inspektor így – magázva a feleségének: – Andrisék nem értettek ehhez. Látja, hogy szakember milyen egyszerűen meglátja: mi a virágok baja?

Hát erre a bányaigazgatóné nem is az urának, de nekem:

– No igen! Csakhogy én azt hallottam, hogy maga olyan, aki kineveti az istenfélő emberek imádságát. Én nem kérek ilyen cselédekből!

Persze, csak lappad le a képem.

Itt ugyan jól jár a házi posta, hogy már ezt is tudod, mi baja velem a megszentült szakácsnédnak!

De nem is felelhetek erre, ha tudnék is habogni rá valamit.

Mert ahogy szoktak, a bányaigazgatóné már olyan szemet vet rám, mintha meg volna ijedve tőlem, hogy ezt odamondta, és már viszi is az urát elfele.

Állok ott, mint a bamba. Csak abban vagyok, hogy innét koma tova, de hova? Mert ha a méltósága most beáztat az urának, az rúg is kifele innen.

Aj, dehogy! Valami vártatva jön Eszti el ottan, mert a rózsatövek a nagy út mellett voltak.

– Hallja! – mondta. – Ide hallgasson! A lugasnál hallottam, csak annyit, hogy Luli nagysága azt mondja a méltóságának: na, és neked jobb az, ha imakönyvből kezelik a rózsáinkat, mint Andrisék, és kivesznek, hiszen tudtommal mindenki úgy dicséri az Istenét, ahogy akarja, az ő lelkén szárad a bűne!… Igen!… – mondja Eszti. – Magáról volt szó, tudom, mert mondtam, hogy a szakácsné befújja a méltóságánál. De ne féljen! A méltóságos úr is rögtön azt mondta a méltóságának: ne haragudjon, de nem hajlandó szeszélyek szerint tűrni a házánál embereket, vagy sem! És tudja, hogy erre a méltósága berohant egyedül? De nem ment utána sem a méltóságos úr, sem Luli nagysága. Most megint nem fognak beszélni, tudja-e? Magáért. Azért mondom, itt vigyázzon a nyelvére!…

Így nekem Eszti. És persze el a dolgára.

De hogy valami bajom lett ebből? Semmi!

Aznap még, mikor elszakítottam a nadrágomat egy vadgesztenyefán, aminek száraz, csúf ágát lefűrészeltem a fán, hát Luli kisasszony Esztivel a bányaigazgató régi, viseletlen ruháját küldte ki nekem. Na! Jobb volt, mint az én vasárnapim. Csak az ujjából kellett kicsit leengedni, mert rövid volt nekem, és a nadrágot kellett alább kössem a hasamon.

De csak még arra csináltam nagyobb kacagást, mikor azt mondtam az új ruhámra a konyha előtt:

– Na, már utoljára a vaksik össze fognak téveszteni itt a kertben a méltóságos úrral. De csak én is azt mondom nekik, hogy: itt, kérem, én magánember vagyok, forduljon a hivatalba hivatalos órák alatt!

És úgy tettem erre, mint a bányaigazgató szokott inteni kezével, és úgy recsegtettem a szavamat, meg igazítottam a pápaszememet, mintha az orromon volna, ahogy a bányaigazgató.

Láttam, még a vén gyónómasina szakácsné sem állhatta meg a kacagást ezen.

Úgy is görbüljek meg, ha az nem igaz, hogy már ez a vén templomcsapása szakácsné, ahogy itt is, ott is hízelkedtem neki, nem bánta meg, hogy befeketített az asszonyánál.

Hamarább is kibékült velem a méltósága, mint az édes húgával, Luli nagyságával, akivel rajtam veszett össze.

 

*

 

De csak mondjam tovább, ami legjobba estem bele itten, tán másfél hétre rá sem, hogy itt voltam.

Egy délután is a görcsöseimmel ott spórolunk a ház oldala felől a kertben földhordással, ne nagyon fogyjon el hamar a kezünk alatt ez a jó munka.

Na, azt ezek a görcsösök is jól értették szemről tőlem, hogy nem haragszom, ha fél talicskával viszik az erdei földet a melegházba, nehogy kinyomja a talicska fenekét.

De persze hiába állt meg mind nyögni, pipázni, lefetyelni a talicskával, a két nagy kupac erdei föld, amiért szekérrel mentünk, négy fordulóval, csak fogyott lassan.

Az egyik már csak akkora volt, amennyit ezek a görcsösök Henkerszkyre kapartak volna sírhantnak.

Mert éppen ezt beszélik nekem és egymásnak! A puklis így:

– Fene eszi akkor, ha behordjuk ezt a virágházat ezzel a földdel. Biztos, hogy vissza kell menjünk a Romláshoz munkára, a sáfár keze alá. Bár ennyi föld nyomná őtet, két kiló aranyért sem vinném el a hasáról, amennyi hordani valónk van itt.

– Az! Az! – erre az egyik golyvás. – Én sem hiszem, hogy itt még a földhordás utánra elég munkát talál négyünknek a kertész úr. Pedig százszor szívesebben dolgoznék örökétig a kertész úr keze alatt.

Így tituláltak, kertész úrnak, ott engem. De aznap éppen körülfogtak, és rám estek ezek a görcsösök azzal, hogy elkezdi a gacsos nekem:

– De hát én csak azt nem értem, hogy miért nem kéreti be magát a kertész úr ezzel a Luli nagyságával a rendes nyugbéres munkába? Hiszen a méltóságos úrnál csak egy szavába kerül Luli nagyságának minden. Ha engemet úgy szeretne Luli nagysága, mint a kertész urat!…

Így a gacsos nekem. És erre a másik golyvás:

– Nem az! De még minket is betehetne a kertész úr a kincstári munkába csak egy szavával!

– Az bizony! – mondja erre a puklis is. És rá mind nekem, hogy legalább próbáljam meg körülvenni Luli nagyságát az ő érdekükben, mert az éhes porontyaikkal teszek jót, és még a haló porukban is áldanak engem.

Hát már muszáj megígérjem nekik, hogy jól van, megpróbálom!

 

*

 

Na, mintha csak csinálmány volna erre!

A ház hátánál itten, a rettentő nagy aprójószágos udvar közepén, ott a galambdúc, mint egy nagy templomi szentelő.

Járnak a galambok: girr-gurr! A dúc párkányán. Szép fajgalambok, egy paraszti se köztük.

De itten mintha még a galambokról is a golyvásakat szerették volna jobban ezen a vidéken. Itt is mind nagy gugás, fecskefarkú galambok voltak a dúcban.

Tán két pár volt csak örvös galamb, nagy tollú koszorúval a nyakában, mint a gyertyatartóra vágnak selyempapírból koszorút dísznek, asszonyok.

De elég az hozzá, hogy az egyik pár hímje, ezekből az örvös-galambokból olyan szelíd volt, hogy a szakácsné tenyeréből evett, ha az a konyha ablakán kidugta a karját mézes búzával neki.

Itt minden állatot, embert, még a fákat, virágokat is úgy kényeztették, mint sehol se láttam.

Hanem persze itt a hegyek közt kánya, héja, vércse is több járt. Az aprójószág közt a kakasok egyebet se rikkantottak egész nap, mint azt, amivel elbújtatják a tyúkokat, csirkéket a kányák elől.

Volt egy nagy-nagy juharfa, éppen a baromfiudvar előtt, a kertelésnél. Erre szoktak felszállni a kányák, és lesni lefelé.

Eszti fenn az emeleten a méltóságosék hálójában dalolt, halottam. Az ablakok persze nyitva. Dalol Eszti és ki-kinéz.

Egyszer észreveszi, hogy Kityike, az örvös hím, a szelíd, lassan száll a dúcból, valahová a kertbe.

Hát Eszti rá neki fütyülni és hívni a galambot:

– Kityike-kityike-kityike! Kityityityityi! – ahogy szokták.

Csakis a galamb, én is, ahogy felnézek rá, látom, vet egy bukfencet a levegőben, és mintha odacsapna le az ablakra, Esztihez.

Hű, dehogy! Egy nagy kánya ült a juharfa tetején, az, mint a veszekedett fene, rá a galambra, amikor az már majdnem a ház hajtásánál repült, és talán a bukfencet is azért vetette, mert ő hamarabb észrevette a kányát.

De már csak egy pillanat. Galamb, kánya, mint a motolla, egymásba kavarodva csapódnak oda-oda az épület falához, és Eszti az ablakon kihajolva visít-visít: – Jijj! Viszi a kánya Kityikét!

Rá én is, a görcsösök is ordítani erre:

– Héjj, hojj, hárr, hess!

Olyan orditást műveltünk ott, hogy egy árvizet is félrefordított volna tán a szomszéd határra.

Erre is ijedhetett meg a kánya, hogy egyszerre fel az égbe, az épület tövéből, mintha parittyából lőnék, a galamb nélkül. Így!

Persze, rögtön szaladtunk oda a ház tövébe: mi van a kis szelíd örvös hímmel?

Szalad már ki az egész ház ide hátra. A fickó, a bejáróné, a szakácsné is utánok a nagy, szent hasával, hápogva, és Eszti le az emeletről, és én a görcsösökkel, mind a galamb körül.

Az ott fekszik, megtépázva, kicsit véres az örve is, a zöld füvön.

Én kapom fel, és tartom a tenyeremben és nézem.

Ne is mondjam. A pohos szakácsnénk úgy sír hangosan, a bejáróné itatja neki a kötőjével a nyakán, ahogy odafolyik a könnye, és az is sír. Eszti is sír, hangosan.

Úgy oda vannak ezért a szelíd örvösért. Még én is itt-ott, hogy nem kezdek nyeldekelni. Az emberre ragad az ilyen pityergés.

Mi? Már Luli nagysága és a méltósága is odajöttek a házból a galambért. Külön álltak, mert nem beszéltek, de a pityergést egyformán kezdték rá a galambjukért.

Mind itt sápít és tapintgatja a galambot, vigyázva, a tenyeremben. Odavan? Vége van? Ó, istenem! Megölte a kánya!…

Na! Jól van!

Azt tudják tán, hogy én nemrégen, suhanckoromban, egy Kukuj nevű kőmíveslegénnyel voltam jó szusztárs, akit hat évre ítéltek aztán emberölésért, egy kotróért.

Hát elég az, hogy ez a Kukuj olyan madarász volt, hogy fel tudta vágni a mátyásmadár, szarka, rigó nyelvét, és sokmindent láttam mellette, hogy-mint bánt a madarakkal.

Nahát én is, kapom az örvöst ottan el a babusgatásból, és mondom, hogy bízzák rám!

Így feszítgetem ki a kis csőrét, és fújok szívok bele, mozgatom a szárnyát, lóbálom fel-le.

Még a méltósága rám is sikít, hogy kegyetlen hóhér vagyok. Mert hát, ahogy fel-fellököm az örvöst a levegőbe, hát bizony az visszaesik, mint a nedves rongy, a fűre egyszer.

Na, itt jól szégyenbe maradtam a nagy okosságommal! Csak dadogok. És pocskolnak lefelé az asszonyok!

De szerencsére utoljára is még visszaemlékezek rá, hogy Kukuj úgy is csinált egy rigóval, hogy a rigó lábát fogva feltartotta, és hirtelen így heppent le vele a földre. Így teszek a galambbal.

Tyű! Mind visítani kezd a sok fehérnép körülöttem az örömtől. Az én galambom moccan a földön magától, és kinyitotta a szemét.

Na, a galamb jobban lett, mindjobban lett. Arra már vergődött is, mikor pálinkás ronggyal beitattam, ahol sérült a szárnyánál. És vagy egy negyedórára rá csakis felszállt Kityike!

Hogy mit tett ott mind velem amennyi asszony? Majdhogy össze nem csókoltak volna tán örömükben. Úgy hálálkodtak a galambért.

Csak a méltósága ment el azzal, hogy kínzás nélkül is feléledt volna az ő galambjuk.

De erre a többi ott csak szemével vágott rám, hogy hagyjam!

Na, ez megvan!

Hanem Luli nagysága egyszerre azt mondja Esztinek:

– Jaj, Eszti, ha Marci (már így hívott) úgy ért a madarakhoz, hát talán Kokót is meggyógyítaná.

– A papagájt! – magyarázza nekem Eszti. És aztán Luli kisasszonynak: – Marci nem is látta még, mert az ablakra se szállt azóta, amióta itt van.

– Hát megnézi? – kérdi tőlem Luli nagysága. – Maga igazán mindenhez ért.

– Szívesen! – mondom.

– Na, jöjjön akkor! – hív Luli nagysága és Eszti magával.

Csak fel a Luli kisasszony szobájába hívhattak ahhoz a papagájhoz, amit még nem láttam. De nem láttam akkor még itten a konyhán kívül egy szobát sem a lakásból. Csak az ebédlőbe kukkantam be a tornácról a gyönyörű bútorokra, tükrökre, meg a drága szőnyegeket láttam, mikor porolták, és a csuda csipkés ágyneműt, kitéve.

Hát csak legelőbb a lábamra néztem le, a rongyos cipőmre, hogy nem látszik ki az erdei földes ganéjtól, amiben a melegházban taposkáltam. Ezzel menjek be a szőnyegre?

Mondom is:

– Mindjárt megyek, nagysága. Nem vihetem be magamon ezt a kastot.

Hát jó! Eszti mondja: szóljak be aztán érte a konyhába. Azzal elmennek a kisasszonnyal.

Én meg futok az odúmba, hogy nadrágot, cipőt váltsak.

De az én négy görcsösöm ott jön rögtön a sarkamban. És csak most kezdenek nekem rimánkodni, hogy ha Istent ismerek, hát ne legyek olyan futóbolond, hogy most nem környékezem meg Luli nagyságát, hogy beszúrjon engemet és őket is a rendes kincstári munkába.

Így és úgy! Meg kell már fogadjam apám-anyám emlékére is, hogy beszerzem munkába őket Luli kisasszony útján, csak lerázzam már magamról ezeket a görcsösöket.

Úgy kísérnek el majd a konyháig, mint a csirkék azt közülök, amelyik gilisztát lelt. És ígértetik velem, hogy aztán mindent elmondok nekik, mit végeztem Luli kisasszonnyal, mert ők inkább megvárnak munkaidő után is itt a kertben.

Ezzel nyitok be a konyhába, és visz föl Eszti az emeletre.

Na, már a lépcsőkön fel is olyan szőnyeg, hogy az ember úgy lép rá, szinte löki fel az embert.

És csillár csillár mellett. Egy nagy, fehér márványszobor citerával a kezében, nagyobb nálam. A falon gyönyörű képek. De milyenek!

Soha nem voltam életemben még ilyen csuda úri helyen. Nem győzöm forgatni erre-arra a szemem, hogy mindent lássak.

Azt sem tudom, Eszti mit kelepel a fülembe egyre. Mert ő, persze, itt úgy járt, mint én a piaci butikok előtt.

Így érünk oda csakugyan a Luli nagysága szobájába. De mikor benyitunk, Luli kisasszony nincs bent.

Eszti se tudja, hol van.

Na mindegy! Az ablaknál ott látok egy fél oszlopállványon egy nagy-nagy kalitkát.

Ilyet nem láttam még életemben. Volt olyan, mint két hátikosár egymásra téve, vagy háromolyan is.

Ott ült benne a papagáj. Csak olyan, amilyet már eleget láttam cédulahúzónak vásáron.

Nagy, tiszta fehér állat. Csak a feje rózsaszín.

A kalicka ajtója nyitva. De a papagáj visszafordulva gubbaszt a keresztlécen.

Eszti mondja, hogy azelőtt még a kertbe is kijárt ez a Kokó, ahogy hívják, és kiáltotta sokszor ezerszer is egy nap ezt:

 

Október, november, Tolvaj, gazember!

 

Most soha! Ki nem jön a kalickájából. Alszik és alszik, és alig eszik valamit.

– Hát akkor az is lehet – mondom –, hogy elmúlt neki az ideje.

– Dehogy! – rázza fejét Eszti. – Fiatal ez még, azt mondja a kisasszony. Húszéves korában kapta ő, akkor kicsike volt. Most harmincéves. És az ilyen papagáj, az állatorvos is azt mondta a fülem hallatára, hogy elél száz évig is.

– Hüm-hüm! – szólok. – Akkor értem, minek tartja magának a nagysága ezt a madarat!

– Hát minek? – kérdi Eszti.

– Mert biztosan Luli nagysága sem hiszi, hogy egy madár ennyit él, és ő is meg akarja várni azt a száz évet, hogy a szemével lássa.

Ez nem volt olyan könnyen kacagós lány, ez az Eszti. Hamarább a száját pittyesztette akármire.

Most is így nekem:

– Tán azért kezdi maga a mókán, mert még ezt sem tudta erről a papagájról, milyen idős, és ehhez már nem ért.

Na-na! – gondolom. – Majd mindjárt beszélünk.

Mert már ezalatt megnéztem, hogy a papagáj alatt sok van a hasi tollából. Ezt már tudtam, mikor tépi a madár, még Kukujtól.

De jobban eszembe világosodott egyszerre másról: mi baja ennek a papagájnak? Ne kacagjak, hogy miről?

Eszti, ahogy ott térül-fordul a kalicka körül, hát egyszerre benyújtja a kezét is a papagájhoz. Arra a papagáj rögtön így féloldalt nyújtja oda Eszti kezének a fejét.

Eszti cibálni kezdi a bóbitáját, és vakarja a fejét neki. Akkor a papagáj meg is fordul a keresztlécén, és úgy nyújtja a nyakát előre, hogy Eszti vakarja a tarkóját, hogy majd le nem heppen a keresztlécről.

Kis híja, hogy el nem kacagom erre magamat. Mert most már biztos vagyok abban, amit gondolok.

De Eszti nem hagyja, hogy szóljak, hanem elkezdi:

– Tudja, hiszen megvizsgálta ezt a Kokót az utolsó tallujáig az állatorvos. De csak azt mondta, hogy madárnak nagyon keményet piszkol, az a baja, mert nem kecske ez. Mintha nem láttuk volna mi is ezt! De hát ezentúl nem szabad neki soha tésztafélét adni, sem húst, csak mindig vegyesen főtt murokkal. De hát hiába! Csak nem lett jobban.

– Nem, persze! – szólanék. De Eszti tovább:

– Attól meg éppen még rosszabbul lett, hogy az állatorvos hashajtót rendelt neki, valami csokoládés pilulákkal.

Hát erre már alig bírom a kacagást:

– Na! – mondom. – Én elhiszem, hogy az az állatorvos is éppen ilyen szomorú lenne, mint ez a papagáj, ha annak az állatorvosnak is hashajtót kínál, tegyük fel, a felesége, amikor azért nyavalyog neki, ami ennek a papagájnak kell.

– Hogy mondja? – néz rám Eszti, hogy tán mókát csinálok megint.

– Nem tréfálok, nem! – mondom. – Hiszen csak a bolond nem látja, hogy mi a baja egy madárnak, ha egyedül van, és a hasi tollát tépi.

– Ja, tudom már! Csakugyan! – mondja Eszti, és látom, hogy egészen odavan a csudától. – A párja után, ugyebár? Hogy nem találtuk ki ezt?

– Na lássa! – mondom. – Én még azt is megmondhatom magának, hogy ez nem kakas, hanem tojó. Csak így. Meg se nézem.

– Honnan? – bámul Eszti rám.

– Hát maga nem látta még, hogy hova vág csőrével a tyúkoknak a kakas, mikor búbolja őket? Hát ez a szegény papagáj is a kakasának tartaná oda a bóbitáját, mikor szereti, hogy maga tépdesse és vakarja a tarkóját.

Már erre látom, hogy az Eszti képén ott a picsogás. De nem tudja, szégyellje-e, ne-e. És csak rázza a fejét rám:

– Maga aztán nagy ördöngös!

De egyszerre csak, mintha megcsiklandoznák, az én Esztimre úgy rájön a kacagás, hogy a szeme felakad. És rá: – Jihihihihi, hahahaha! – Szorítja a mellét, veti magát el a Luli kisasszony díványán, mert nem bírja állva a kacagást.

És hányja magát ide-oda a díványon. Már tikácsol. Még attól félek, görcsöt kap. Szívgörcsöt. Na!

Ne mondjak keveset, ha egy jó fertályóráig így nem kacagott ott ez a lány.

Csak úgy közben, ahogy megint rá-rájött a vihogás, csak dadogta el nekem, hogy arra nem bír gondolni, hogy ne a hoppárétól féljen kacagásában, hogy én azt mondtam: mi lenne, ha az állatorvost is hashajtóval kúrálná a sóhajtozástól a felesége, mint ő ezt a papagájt?

De már én közben még egyébre is gondoltam. Hogy hát: jó nyomon megy a hajtás mégis, ha eddig egy csintalan szavamért rám förmedtél, Esztikém, és most így kacagtatlak itt meg ezzel!

 

*

 

Na de éppen legjobban nevetett Eszti, mikor betoppan ránk Luli nagysága.

Nem tudom, mit gondolt, amikor rám és Esztire nézett Luli nagysága, mert nem is kérdezte Esztit, hogy min kacag? Mindent megkérdett így máskor pedig.

Most csak így nekünk rám:

– Na! Rájött, hogy mi a baja szegény Kokómnak?

– Rá, nagysága! – bólintok ott, és beszélni akarom.

De mi? Luli nagysága nem várja, mit mondanék. Esztinek szól:

– Hát hozzon csak egy kis szíverősítőt és cigarettát Marcinak, ha a vendégem. Hozzon a dióból is, a meggylikőrből is!

Így!

Eszti szalad el, mert a meggylikőr a konyhában állt.

Míg odavan, persze mindjárt kérdezi Luli nagysága, hogy na, mi hát a baja a Kokójának, mit gondolok?

Erre mondom neki.

Akkor ő is úgy, mint Eszti az előbb: jaj, persze! Hogy nem is gondolt erre? – csapja össze a kezét Luli nagysága.

És aztán el is kezdi nekem magyarázni, hogy minek nem is jött eszébe eddig, hogy a Kokónak a párosodnék lehet baja?

Mert eddig csak úgy a nagy rézkarikáján ült Kokó a szobában. A kalickáját csak most kapta.

Hogy minek? Mert egész nyáron, de kivált így tavasszal, ha kirepült a szabadba, hát alig lehetett őtet visszacsalni már. Ott ült folyvást a baromfiudvar kerítésén és a juharfán. A tyúkok nem mertek előbújni tőle, és a galambok is éppen úgy félnek ettől a papagájtól, mint a héjától. Ez még na! De már utóbb sokszor elszállt Kokó a faluba is messze. És egyszer lefogták valami idegenek, és egy hónap múlva került vissza a negyedik községből Kokó kisasszony.

Persze, a kalickát nem azért kapta ő, hogy egész nap zárva tartsák benne. Csak éjjelre és hajnalra zárták volna rá a kalickaajtót Kokóra. Mert hajnalban szállt el mindig messzebb, mikor még a cselédség sem kelt föl a háztól, hogy Kokót visszahívja valaki, ha messze száll.

Az bizony! Csakhogy amióta először a kalickába tették, hát Kokó többet nem mozdult ki belőle. Ha kiszedték is, hát visszament a kalickába, és azóta gunnyasztott, és nem evett, és tépte a tollát.

Így mondja el ezt nekem hosszadalmasan Luli nagysága.

Már Eszti is régen ott áll a dió- és meggypálinkával.

De még Luli nagysága nem bírja abbahagyni, hogy magyarázza nekem, így:

– Nahát! De hogy magamtól nem jöttem rá, csak a maga szavára, hogy miért nem akar kijönni Kokó ebből a kalickából? Hát mert tudja, mikor én kaptam őtet, hát ilyen kalickában volt ő, egy másikkal, a párjával, és akkor szétválasztották szegényeket. Istenem! Miattam!… De, most már értem, hogy eddig ő tavasszal és nyáron kiszállt a szabadba, és reménykedett, hogy talán megtalálja valahol a párját. Csak amióta a kalickát kapta, emlékezett vissza, hogy itt, ilyenben volt összezárva a párjával, és azért vár itt ilyen állhatatosan benn a kalickában most, mert a párját várja itt. Ó, igazán, most már értem, hogy miért nem lehet őt ki sem mozdítani ebből a kalickából?

– Hát ez biztos, nagysága! – mondom én. – Ez biztos! És hogyha ilyen makacs ez a papagáj, akkor ez most már itt döglik meg ebben a kalickában a párja után, ha valahogy másképp nem segítünk rajta.

– Hát hogy lehet másképp segíteni? – kérdezte Luli nagysága.

De hát nem felelhettem rá. Mert Eszti már unta ott a pálinkásüvegeket őrizni hasztalan és szólt:

– Ne töltsek, kisasszony?

– De igen! – bólint Luli nagysága erre és mondja: – Nekem is egy poharat a meggyből. Én is koccintok Marcival.

Hát így Eszti két pohárral töltött, és Luli nagysága koccintott velem:

– Isten éltesse, Marci!

És ő, Luli nagysága, nyomott egy cigarettát a számba, füstöljek egyet ővele. Eszti adott gyufát nekünk.

Ilyen úr se voltam még. Én is hőködöztem.

De jobban láttam az Eszti arcán, hogy mintha úgy nézne a Luli nagyságára, hogy: na, bizony, ha már egy ilyen magamfajta rongyossal lealacsonyítja magát, akkor őtet is megkínálhatná egy pohár snapsszal!

Vagy mit tudom én, mit nézett már akkor is Luli nagyságára is, rám is Eszti olyan morcosan. Ilyenben el sem indul az ember egy fehérnép baján se.

Elég az hozzá, hogy mi történik?

Luli nagysága nézi a papagájt, és így nekem:

– Hátiszen az orvoslása kész volna, ha párat hoznánk neki, én tudom. De mikor így egyedül is annyi baj volt már vele a háznál, és olyan sok szemrehányást tűrtem érette. Most aztán még költség is? Honnan hozassunk párját?

Hát én hallgatom-hallgatom ezt mind, és megint akarom mondani a magamét: mit gondolok jónak a papagáj számára. De csak ennyit érek mondani:

– Az a baj, hogy nem kakas ez, hanem tojó, mert annak, nem tudom, hogy lehet-é…

– Igen-igen! – vág bele a szavamba Luli nagysága. – Az ilyen vénkisasszonyokkal van a legtöbb baj. Tudom én azt, Marci! Ennek sem tud választani hozzávaló párat más, és ő sem talál magának. Lássa, akárcsak a gazdája, én! Én is annak idején nem találtam senkit hozzám illőnek. És most már!…

Na! Azt sem tudom, hová fordítsam hirtelen a fejem el. Merthogy látom, a Luli nagyságának a két szeme egyszerre megtelt könnyel ott előttem és Eszti előtt.

Áll és áll, és a szája is reszket.

Azzal egyszerre összekapja a sált a mellén, és kiszalad a szobából.

 

*

 

Hűha! – vágok egy pofát ott Esztire.

De Eszti, látom, szinte mérgesen legyint.

Úgy megy az ajtóhoz, ahol Luli nagysága kiment, kinéz utána és kihallgatódzik. Azután odaint magához szemmel Eszti, és így súgja nekem:

– Lássa a vén, sovány hegedűjét! Hogy cincogná itt még magának is a bánatát, hogy nem kellett senkinek? Látta ezt?

– Nahát hagyja! Ne bántsa azért! – mondom. Mert igazán jobban megsajnáltam ezt a Luli nagyságát, mint nekifogjam csúfságolni őtet Esztivel.

De Eszti még bosszúsabban förmed rám, súgva:

– Mi? Maga tán bekapta ezt a legyet tőle? Hát azt hiszi, először látom én, hogy ezt csinálja? Itt volt egy öreg, részeges bányatiszt, akinek a feje megkopaszodott az iskolában, és csak gyakornok volt még itt az üzemnél, érti azt? Hát ez előtt a gyakornok előtt mindennap elszaladt így sírva ez a vén tűzrevaló, hogy menjen utána, és vigasztalja meg a másik szobában meg a kertben, ott kettősben… Ha akarja tudni!

– Akkor is, mit akar tőle? – szólok.

De erre Eszti mérgében már elkacagja nekem magát.

– Püha! Mit is gondolok! – azt mondja. – Tán magát is künn várja most, hogy menjen utána! Ez aztán szép volna!

Nem szólok semmit! – gondolom. – Beszéld csak, ami a begyedben van!

Így – Eszti vihogva megránt az ujjasomtól!

– Na menjen! Nem megy?

Erre se szólok. Csak nézek a szeme közé. És gondolom: hátha téged kapnálak itt most magamhoz, ha cibálsz?

De Eszti egyszerre ugrik el az ajtóból, és lök engem is el:

– Pissz! Jön!

A szőnyegen is meghallotta, hogy jön Luli nagysága.

Na! Már úgy jön be, ahogy szokott Luli nagysága. A szeme mintha nevetne.

A szeme, az szép volt igazán neki. Még a nénjénél is, a méltóságánál is szebb talán. És úgy a kiállása sem rossz.

Megjárhatta volna még akinek, annak!

Elég az, hogy Esztinek szól legiselőbb így Luli nagysága:

– Cigarettát adjon csak, Eszti!

És rágyújt, és megint engem is kínál. De én már megköszöntem. Mert jobb szeretem a pipát. A cigaretta papírja csípi a számat. És csak egy füst. Hát csak a pálinkát fogadtam el még egy pohárral.

Erre Luli nagysága nekem:

– Úgy tetszik, mintha elkezdett volna valamit erről a szegény Kokóról, mit tegyünk vele?

– Hát! – mondom. – Ha nem volna már ennyire lesoványodva, hogy kiállja, és nem volna tojó, talán még így is, azt lehetne vele tenni, amit a kakasmadarakkal szoktak, ha párosodhatnék senyveszti őket…

– Mit? – kérdik egyszerre Eszti és Luli nagysága.

– Megmiskároltatni! Attól elmúlik rögtön minden bajuk! – mondom.

– Mi az? – mereszti rám a szemét Luli kisasszony.

– Hát, hogy… – dadogok erre ottan, mert szégyellem, hogy: mit mondanék? – Hát, hogy hát…

Eszti erre elkezd nevetni.

Na, ez is hozta rá Luli nagyságát, hogy mondja:

– Ja, értem! Mint a kappanokat?

Én bólintok. De látom, Luli nagysága csak váltja a színét, és ijedten és szinte haraggal mondja:

– De hát az borzasztó kegyetlenség!

– Hát úgysem költhet így – szólok.

És Eszti is:

– És így meg jobb, ha Kokó megdöglik a nagyságának? És itt kínlódik addig is? Ez jobb?

Hát Luli nagysága még vörösebb erre is tán, hogy ne lássuk rajta, megy oda a kalickához, és kezdi vakarni a Kokója tarkóját.

És beszél hozzá:

– Ó, te szegény kis jószágom! Mit csináljak, hogy segítsek rajtad? Hiszen, ugye, élni szeretnél? Ugye, igen?

Így Luli nagysága. És csak a papagájhoz fordulva kérdi tőlünk hátrafelé:

– És ki végezné el azt a borzasztó műtétet? Hiszen az súlyos operáció! Talán maga ehhez is ért, Marci, és elvégezné?

Ezt kérdi Luli nagysága. De mire mondanám neki, hogy hát: én nem vállalnám a Kokó megmiskárolását, de sokat láttam, hogy az semmi, és sok ember lehet itt a faluban is, aki érti ezt a mesterséget, mert sok madarat láttam itt, Luli nagysága egyszerre összerázkódik, és majdnem sivítja, hogy:

– Jaj, Istenem! Különben én nem is bírok beszélni erről. Tegyék, Marci fiam, ahogy jónak látják. Mondja meg Esztinek, hogyan és miként kell intézkedni, és mi lesz a költsége… Csak vigyázzanak… Pá, Kokó! Légy türelmes! Jót akarnak veled!

Csókolja a papagáj fejét Luli nagysága, és egyszerre majdnem hogy szalad kifelé, és otthagy engem Esztivel egy isten velükkel!

 

*

 

Nahát, Eszti először is veszi a meggylikőrös üveget és tölt.

Csak már akkor kérdi tőlem, mikor a pohár tele van, nem is egy, de kettő, mert magának is töltött:

– Iszik még egy pohárral?

– Ha ad? – mondom.

– Minek ne innánk? – feleli Eszti. – Berbencével csinálják ezek itt a likőrt.

Azzal koccintunk és iszunk. Aztán mondja Eszti:

– Megy máma ez a vén skatulya át Borzas-Sárgapatakra. Be van már fogva neki a kiskocsiba. Azért futott el. Ne féljen, hogy a kényeskedés öli annyira.

Én csak azt látom, mintha kicserélték volna ezt az én Esztimet itten, hogy mérmondóbb legyen.

Arra se rettyen a szeme sem, mikor a papagájról mondom, hogy én is megtenném vele ezt a kappanozást, ha csak kakas volna, mert sokszor láttam egy Kukuj nevű társamat, hogyan csinálta. De a jérce madárnak nem tudom, csakúgy kell-é?

– Hát majd keresünk valakit! Van itt egy bányaács, aki a betlehemeseket tanítja, az mindenhez ért. Majd idehívjuk! – mondja Eszti, és már újra a likőrösüveg a kezében. – Na, iszik még?

Az áldódat is! – gondolom. – Már csak nem hagyom itt ezzel a nagy kedveddel, hogy úgy kezeljél engem is, mint egy kappant.

Hát így kezdem rá:

– Héjha! Ha itt látná a vőlegénye, hogy koccintgatunk!

– Na, mit látna ezen? – feleli Eszti. – Mi nem szabad ezen?

– Jójó! – mondom. – Tudom én, hogy magának is szabad volna, ahogy őneki, jó szót cserélni mással. De ha magát úgy megszentíti ez a vén szakácsné tán, hogy csak a jegyesére tartsa a szemét és mindenét, ez a feneség!

Hadarom-hadarom ezt csak úgy, mintha a falu számára beszélnék. De persze látom, hogy Eszti rögtön a füle mellé szedte: kivel vált jó szót a Gurkája?

Mint a harapós kutyára, néz rám, mikor kérdi:

– Mit-mit-mit hallott? Mit tud maga az én vőlegényemről?

– Hogy mit? Azt én láttam a szememmel. De nem adatom ki magam neki magával, hogy áskálódom utána – mondom.

De szinte megijedek, hogy az Esztikém színe majdhogy egybe nem fut a kikeményített, nyakas csipkekötőjével.

– Ha nem mondja meg azt, hogy mit látott a vőlegényem után, akkor tőlem többet ne várjon szívességet! – mondja Eszti.

Nahát, erre megfogadtatom ott Esztivel, hogy Gurkának nem ad ki engem, és elmondom neki, hogyan láttam Gurkát Dobra Katival a rönkökön, a karja ennek a cefrének a derekán.

Veszem észre, hogy Eszti úgy néz rám, mint a halálra vált. De azért így nekem:

– Na nézze! Ezt hozta már nekem más posta is, ha maga is csak ezt hozza. Arról nem tehet a vőlegényem, ha az a szajha egyre a nyomában lófrál, és ő maga, ez a szajha terjeszti, hogy ő kell Palinak, a vőlegényemnek. Maga is legfeljebb azt látta, ha látta, hogy a vőlegényem elutasította a rátuszkolódását.

– Hogyhogy? – kérdem én erre. – Hogyhogy a vőlegényének olyan közelről kellett a fülébe súgni azt, hogy Isten hírével küldi el őtet magától?

De Eszti így és úgy! Nem, nem! Nem hiszi Dobra Katit, a jegyesével, nekem. És ő tud, amit tud, és ő is utánajár majd. És ez és az!

Én is egyszerre, ahogy eszembe jut, mondom:

– Hát ha az én szemem kifuthat magának, ahogy látta a Gurkáját ezzel a Katival, akkor ugyan kifuthat itt ezeknek a kerti munkásoknak is a szeme az enyémmel együtt, mert ezek is úgy látták, ahogy én, azt a párt, az iroda hátánál. Itt vannak talán még ezek! Jöjjön bár, kérdje meg tőlük.

Jól van! Erre már lemennénk Esztivel a kertbe a négy görcsöshöz. De Eszti meggondolja mégis: ő hogy kérdje ezeket az idegen munkásokat ilyenről? Ő szégyelli! Hát csak kérdjem én őket, és ő hallja! Az jobb is!

Kihajlok hát az ablakon, és füttyentem, integetem oda a négy görcsösömet a melegháztól az ablak alá.

De nem is jut eszembe, hogy: minek hányják úgy el a lapátot mind, és futnak oda az ablakhoz a görcsöseim, mintha pénzt szórnék nekik?

Egyik jobban szusszangat, mint a másik, amikor kihajolok jobban az ablakon, és így nekik:

– Hát, emberek, feleljenek nekem, de akár a keresztre is, vagy a lelki üdvükre, hogy kivel láttuk Gurka urat, a segédaltiszt urat, az iroda hátánál ülni?

Na, csak arra hűlök el magamban, amilyen pofát látok erre rám mind a négy görcsöstől.

Bámulnak rám és egymásra, mintha kulimászt kentem volna az orruk hegyére! Elvesztettem tán a jobbik eszemet itt az igazgatói lakásban? Hogy ilyet kérdek tőlük.

Hát persze, hiszen ez a négy szerencsétlen ott lenn arra várt, hogy én itten fenn Luli nagyságával a kincstári nyugbéres munkáért rimánkodok magamnak és nekik.

Azért is rohantak ilyen bolondjába ide az ablak alá, hogy tán azt hirdetem ki nekik az ablakból, mint a követ szokta a választás előtt az adócsökkentést, hogy Luli nagysága megígérte a közbenjárását értük.

Én meg a nagy dér-durban, ahogy a papagájjal meg most Esztivel egyeben hetyeretyéztem, el is felejtkeztem az én görcsöseim dolgáról, mint a holt.

Úgy hápogok, bávulok hát én is rájok lefelé az ablakból, mint ők rám felfelé.

De hát Eszti itt vár a hátamnál, mint a csendőr, már még lök is és súgja:

– Nahát, mi? Ugye! Semmi se!… Csak ne-ne-ne vágjon szemmel le rájok: mit mondjanak!

Még szerencsém, hogy ahogy ott lenn az ablak alatt mekegnek-makognak egymásnak a görcsöseim, hogy: mi és mit akarok tőlük? Hát az egyik golyvás, mint az öreg trombitán, brummogja a többinek:

– Azt a cafatot kérdi, az írnokkal, akit a gerendák alá dűtögetett ott az. Nem értitek?

– De minek? Mi közünk ahhoz? – kérdi lent, látom, mérgesen a puklis a többitől. – Hát lássátok!

De én csak fordulok előbb hirtelen Esztihez vissza az ablaktól, és így neki:

– Nahát, ebből tán hallotta?

Nem! Eszti rázza a fejét. Rázza! Keserves ugyan az utolsó vonása is, látom. Mégis rázza a fejét:

– Ó, láttam, hogy kacsintott le rájok, hogy azt mondják, amit maga akar! Láttam!

Azt se tudom: melyik lábamra álljak ott? Esztinek is, a munkásoknak is szólnék.

Utoljára is már hiába kukkantok le az ablakból. Az én négy görcsösöm megy tova, persze nagy mérgesen, mint akiket csakugyan falhoz állítottam, és morognak, átkoznak.

Hát már hagyom őket, és Esztinek kezdem:

– Én nem tudom ugyan, maga mit látott, hogy lekacsintottam. De megmondhatom magának, hogy mit várnak tőlem ezek a görcsösök itt. Azért révedtem itt el rájuk, mert éppen eszembe jutott.

Azzal magyaráznám is Esztinek a kincstári munkát. De amit az tesz, megint azon indulj el!

Legyek bár a pecér hurokján kutya, ha egy szót hazudok.

Ez a lány még abban a szent percben is olyan haraggal néz rám, mikor ezt az utolsó szót ejtem ki neki, mintha a szemem nyomná ki, amivel az ő lelke mátkáját mással is láthatom, kívüle.

De mire észrevenném magamat, hát az én Esztim, mintha gerenda dűlne rám, a nyakamban csüng ott, és azt hiszem, tán sírna? De nem!

Csak rázkódik, mintha sírni akarna, de nem tudna. És simítja hozzám az arcát, és szorítja a nyakamat, és úgy ne tartsam a derekát, hogy le is rogyik a szőnyegre.

Így!

Jobban hőködözöm, hogy: mi ez? Mi lelte ezt?

De dűl-dűl rám és liheg, és nyomja az enyémhez az arcát.

Hát annyi baj legyen! Kezdem simogatni:

– Na, Esztikém! Drága!…

Így és így. Viszem szépen a dívány felé. Engedi magát, amerre akarom, még mintha ő húzna arra engem is jobban.

De hát a díványnál egészen odacsúszik, ahogy leülünk a dívány sarkába, a dívány karjához, és úgy odapockolja magát, hogy még a karomat a derekán is majd lepényre nyomja a dívány karjánál.

Így reszket ott mellettem A szemét ahogy először lehunyta, ki se nyitotta még. De ha az övéhez teszem az arcomat, hát nyomja most is hozzám ő is a magáét.

Mit tudom én, hogy miket makogok ott össze neki a fülébe? Hogy: hiszen én annyira szeretem, hogy mindent is megtennék érte!

Ez és más. Csakhogy erre kezd rá sírni, egyszerre. És ez sírás aztán, amit ez művel!

Folyik a könnye, folyik. Egy locsolóból se jobban, és rágja a száját, rágja, és ráng a lábaujja is tán. A nyakam azért el nem ereszti, még hogy a szemét megtörölje sem. A másik kezével emeli szeméhez a kötőjét.

De ejteni nekem semmit, egy mukkot sem eddig. Csak a rángás rajta és ez a sírás. Na!

Hát nem mondom, sajnálom is! De annyira mafla mégsem vagyok, hogy csak így jámboran üljek itt mellette, talán ahogy ő se akarja.

Csakugyan, amikor látom, már megállt egy kicsit a sírással, odahajlok a szájához.

Mi? Ahogy megcsókoltam, ő is vissza-visszacsókolt, ahányszor, annyiszor. És engedte a derekát is egészen a karomra és hozzám. De még ez semmi! Hanem ahányszor elvettem a számat a szájáról, akárcsak merevgörcse lenne, és nem tudna magáról, úgy elhagyta minden tagját.

Úgy azt! De ha azt hiszik, hogy hát: erre csinálhattam vele ott, amit akartam, a díványon?

De nem bizony!

Mert akár nem is tettette, hogy nem tud magáról sem, azért azt nem felejtette, hogy a szoknyáját a lába közé ne nyomja, ahogy csak bírja, és a két combját egymásra ne szorítsa, hogy satu sem fog jobban.

Így a kezemet is rögtön hadarította el, amerre nem akarta, hogy nagyon hozzáérjek, még a két melle körül is csak éppen csínján engedett babrikáljak, akárhogy hevertette el a görcse, mint az ájultat, a dívány sarkában.

Nahát persze! Valamit én magam is szepegtem ott attól, hogy két ajtó is nyitva ránk, a lakásból és a lépcsőjárat felől is, hát Eszti tán még jobban tudhatta nálam is, mint veszthetünk rajta ottan a Luli nagysága szobájában.

De ne beszéljek előre.

 

*

 

Utoljára is, amikor már Eszti kitámbálódott ebből az állapotából, csakugyan mintha álomból ébredt volna.

Összerázkódott egyszerre, mint a hideglelősök, és lesimította haját, szoknyáját rögtön.

Bizonyisten, amilyen vad szemet vetett körül az ajtókra, ablakra és rám is, azt hittem, hogy: na most mindjárt azzal kezdi nekem, ahogy szokták is ezt az asszonyok, hogy: nem emlékszik semmire, mi volt vele, és hozzá többet ne nyúljak!

De nem! Eszti, ő tette rá a kezét a kezemre, és kezdi:

– Tudja? Most én megyek egyenesen ehhez a latorhoz. Éppen jó, hogy a méltóságáék a főerdőtanácsosnál vannak uzsonnán. Megyek ehhez a latorhoz! De elhiheti, most beszélünk utoljára. Mert, aki az anyja boldogságára fogadja nekem, hogy többet nem vált szót olyan döggel, és mégis megteszi, az nekem többet se testemnek, se lelkemnek nem kell. És én most már ezek után nem bánok semmit se!

Na persze, hogy én csak biztattam erre, hogy: nagyon jól teszi! Csak hát! – mondtam. – Minek kell odamenni hozzá, a vőlegényéhez? Meg is üzenheti neki, hogy többet csak a hátát lássa!

Mert – gondoltam – ismerem én már az ilyet! A vége az lesz, hogy egymás nyakába estek, és a régiben maradtok, és nekem mutatod a hátadat, szép Esztikém!

De Eszti: nem, nem, nem! Ő maga szemtől szembe akar állni a lator vőlegényével. És: ne féljek, nem ad ki engem, aki láttam a Dobra Kati derekán a karját. Hallotta ő, akitől hallotta!

Így az én Esztim! Csak még azt akarta nekem elmondani, hogy milyen keserves helyzete volt neki eddig a Gurka Palival, a vőlegényével! Aztán megy-megy-megy… Na jó!!

Hát elkezdte azon, hogy: őneki nem is Gurka tetszett, hanem a városból egy mázolósegéd, a Feri bátyja komája.

Az járt ki ide is érte, és leveleztek. De hát a kocsmáros bácsija itten nem állhatta ezt a mázolósegédet. Ki is adta gorombán az útját, és megfenyegette, ha Eszti után farol. Így a mázolósegéd azóta nem mer közeledni Esztihez, és már persze régen levelet se váltottak.

Az Eszti fogadós bácsija azért tenne és tesz meg mindent, ha Esztinek kincstári, nyugbéres kérője van. Ez a Gurka Pali hát éppen megfelel a bácsijának.

Igen! Csakhogy Gurkát már akkor odaédesgette magához Dobra Kati az anyjával, mikor még Esztivel alig ismerték egymást. És azóta is édesgetik Gurkát magukhoz, Dobra Kati és az anyja, mikor már arról van szó, hogy Eszti és Gurka rendes kézfogót tartanak a fogadós nagybácsija házában.

Hát Gurka most talán azt sem tudja, hogy kit tegyen a jövendőbelijévé: Esztit? Vagy Dobra Katit? Mert annak több a vagyona a grófi erdész jóvoltából.

Hát ilyen cégér! Kelljen Esztinek egy olyan vőlegény, aki túlnéz rajta egy lotyóért és annak is a pénzéért?

Hát szerette is valaha, ő, Eszti, igazán ezt a Gurkát?

Soha! Csak mit tegyen, mikor még a méltóságosék is, akiknél Gurka fickó volt, erővel jónak ajánlják az olyan iparkodó legényt Esztinek, amilyen Gurka, ez a pofátlan lator!

A fogadós bácsiék pedig?

Hát ne mondjon egyebet: mikor azon panaszkodott a bácsiéknak, hogy Gurka éjszakákat ott mulat a Dobra Katiék örömtanyáján, és az egész falu Esztit röhögteti ki, hát mit mondtak a fogadós bácsiék!

Ugyan-ugyan! Az más dolog, hogy nőtlen ember olyanokkal mulat, mint Dobra Kati meg az anyja! Majd nem teszi, ha házas ember lesz! Jobb is, ha előre kap csömört a Dobra Kati-féléktől, mint azután kezdi velük, mikor már a felesége sír utána otthon.

Hát mit lehet ilyen gyalázatos erőltetés ellen tenni?

Még csak az Eszti összegyűjtött kelengyére valója is a fogadós bácsiéknál van! Úgy, hogy még majd ki se adnák talán Esztinek, ha összeveszne velük, és mást választana magának Gurka helyett. A fogadós bácsiék tartották és nevelték az apja-anyja helyett, és beleszólhatnak az életébe.

És Gurka?

Gurka, ez az alamuszi lator, Eszti előtt tagad, tagad, tagad mindent, hogy neki valami köze lenne Dobra Katihoz. Még amikor Eszti utánalesett, hogy Dobra Katiéktól jött, hát akkor is az édesanyja egészségére esküdött Gurka, hogy nem igaz! Botot vágni járt az erdőn, amire szépen farag galambot és egyebet, az igaz, hiszen ügyes ember.

 

*

 

Nahát, ezt hallgatom én ott Esztitől sorban mind. De ne mondjam, hogy nem szívesen!

Még biztatom is a beszédre, ahogy tudom. És kérdem-kérdem őtet tovább. Kivált, ha, ahogy már elmond valamit, hogy nahát most már tudom!… és így mindig ugrik fel mellőlem, hogy: na de, most már indul Gurkához!… És akkor rá: hát ez még hogy volt?

Na, így van! Csak ott ülünk a díványon, és Eszti most is mindig hagyja azt is, hogy simogassam. Csak éppen a csókolódzástól hárítkozik el, persze csak éppen egy kicsit azzal, hogy véletlen feljöhetnek, és itt érhetnek! Vigyázzunk!

Csak elég az, hogy már én azon veszem észre, hogy a falon vízszint jön a napsugár a hegy felől. Jól kezd alkonyodni!

De Eszti meg én még el nem mozdultunk a Luli nagysága szobájából, a díványról.

Utoljára is csakugyan arra ugrott fel Eszti mellőlem, hogy a szakácsné visított utána lentről: hol van, itthon van?

Na, a szakácsné lenn azt sem tudta, hogy hol volt, kivel volt, miben járt Eszti?

Csak azon veszekedett, hogy a méltóságos úr itthon uzsonnált a lugasban, csak a méltósága ment el, és a méltóságos úr nem szereti, ha őtet más szolgája ki, mint Eszti!

Hát Eszti pedig váltig csudálkozott, hogy nem hallotta, mikor a szakácsné kiáltotta az uzsonnához.

Azután mondta el a szakácsnénak, hogy a Luli nagysága papagáját doktoroztuk, és el kell menjünk egy madarászhoz a faluba miatta, mert tojó, és nem tudjuk megkappanyolni.

Na! Először láttam, hogy ez a szent, vén csoroszlya szakácsné nevet. Ezen a papagájkappanyoláson ő is nevetett.

Azért heregtek-morogtak Esztivel mégis egymásra azon, hogy Eszti nem a Luli nagysága szobalánya, hogy az egész napot csak neki herdálja el!

Persze csak elindultunk Esztivel hazulról.

 

*

 

Hát a madarász is csak a fejét kezdte vakarni, mikor ezt hallotta, hogy tojómadarat miskároljon meg nekünk! Egy szakállas, vén trotty volt. Betlehemes Jakabnak hívták.

De azt mondja: ha csak egy kicsit várunk, akkor hazajön a bányából a fia, az jobban ért nála a madármesterséghez is!

Nem! Eszti nógatni kezdett:

– Majd eljövünk akkor holnap ide. Addig már nem döglik meg Kokó!

És már menni akartunk. De hát a kertajtóban értük a madarász fiát a munkából.

Nahát így és úgy! A madarász fia, már annak is több fehér volt a fején, mint fekete, értett ahhoz is, ahogy tojómadarat miskárolnak.

Csak éppen bement letenni a bányamécsesét és a nyakából a robbantózsinór karikát, és már jött is velünk úgy, abban a kizes-vizes bányaruhában és bocskorban.

Mondta mindjárt, hogy csak úgy felel a papagájért, ha elhozhatja ide kalitkástól magához, és itt doktorozza meg. Két nap kell nála legyen. Nyolcvan pénzt kér érte!

Hát ennek mi Esztivel csak örültünk. Nem alkudtunk a miskárolás árán sem. Csak csinálja meg jól!

Azzal kilépünk jól hazafelé. Mert Esztinek már ott kellett lenni a vacsoránál és előtte is a szakácsné kezénél.

Csakhogy mikor a konyha előtt vagyunk, hát: kit látunk meg a tornácon ülni, egy zsámolyon?

Gurkát magát. Ott várt Esztire. Na bizony!

Szokott így jönni Esztihez. Csak későbben, vacsora után, mindig.

Vagy tán Gurka jó időben volt itt most is. De a vacsorához késtek a méltóságosék.

Tudom is én! Elég az, hogy Eszti, vettem észre, jól megsápadt mellettem. De odavágott rám félszemmel, amikor odament Gurkához, hogy mi csak menjünk a konyhába a madarásszal, és ott várjunk rá.

Hát mi a madarásszal be a konyhába.

Na, a szakácsné, a vén szipirtyó, olyan mérgesen kapta le a pápaszemét, mikor meglátott engem, hogy azt hittem, belém vágja:

– Hol van Eszti? Hát hol farsangol már a vacsorától ez a kisasszony? El van az uzsonnától is? Ez már mégis sok! Csak Luli nagyságának tartunk itt cselédet?

Így a szakácsné ránk ottan a madarásszal, hogy az csak az ajtófélfát rugdossa hátrafelé, úgy meg van rettenve.

– Jön, csak a vőlegényével beszél a tornácon! – mondom. – Hívom!

De mi a penész? Mintha erre a szakácsné megszelídülne:

– Úgy? – legyint rám. – Hagyja hát! Majd bejön, ha itt van már.

Tudtam, hogy a szakácsné senkit sem szeret megtűrni a konyhában. Pláne vacsoraidőben. Pláne bányamocskos culában.

Nézi is a madarászt velem. És húzza is az orrát a szakácsné.

De hova menjünk? A tornácról Eszti zavart be ide. Az ebédlő szőnyeges folyosóján meg éppen nem várhatunk, hogy az úrék botoljanak ott belénk.

A szakácsné mégse állhatja már szó nélkül:

– Hát maga nem hozhatja már le azt a papagájt neki az emeletről, ha úgyis elviszi? – kérdi tőlem a madarászra intve a szakácsné.

– Ne haragudjon, asszonyság, de én nem vagyok még a lakásban annyira járatos! – felelem. – Esztikével hozzuk le majd a kalickát.

– Nahát pedig már csak a vacsora után is kibeszélheti magát Gurkával ez a lány! – tapos mérgesebben egyre a szakácsné.

Már el is indul a szakácsné a konyhaajtó felé, hogy kiszóljon Esztiért. De látjuk, meggondolja. Körülöttünk dohog, emésztődik tovább a konyhában a vén áspis.

Kívülről pedig, a tornácról, most halljuk, hogy Eszti már az ajtó előtt mondja Gurkának:

– Amit mondtam, megmondtam! Hiába jön többet! Isten áldja!

Erre Gurka künn dörmögve, hogy csak alig érteni: de Esztike így és Esztike úgy! Ne haragudjon!

A szakácsné erre már felfülelt, és rám pislant:

– Valami tán lehet köztük… Na de azt is elintézhetik még vacsora után is!

– Nem nagyon hiszem, hogy Esztike vacsora utánra is itt marassza a segédtiszt urat! – szólok. És a madarász is bólint, és a bajuszába kacag mellettem.

– Maguk tán tudnak valamit? – kérdi mindjárt a szakácsné.

– Csak annyit – mondom –, hogy Gurka úrnak tetszik valami Dobra Kati nevű lány is itt a faluban. Esztit csak erőltetik hozzá!

Hát a szakácsné csak ejti ki a kezéből a pecsenyevillát. Szerencse, hogy nem a cipője orrában állt meg. Csak a nagy hasa miatt. Hanem a konyhapadlóban állt meg a hegyes, kétkilós villa.

De a szakácsné még ijedtebben bámul erre. Mert mellettem a madarász mondja is kacagva:

– Na, ez nagy veszekedést jelent a háznál, ha villa, kés hegyével esik és megáll.

Hóha! Dehogy kacagtatja meg a madarász a szakácsnét. Még ugyan förtelmesen mereszti rám a szemét a vén áspis:

– Hallja! Ilyet ne mondjon, hogy Gurka szóbaáll olyannal, mint Dobra Kati.

Hát, úgy látszik, ez az Eszti olyan volt, hogy nem beszélt semmi dolgáról olyannak sem, akivel éjt-napot együtt volt, ha nem állhatta, mint ezt a szakácsnét. Nem beszélt Eszti egy szót sem Dobra Katiról a szakácsnénak! Azért bávult el ezen a szakácsné, és jött méregbe rám.

Nade, nem is kell kitátsam a számat a szakácsnénak.

A madarász mellettem:

– Ajha! Hogy Gurka nincsen jóba Katival? Hiszen éjszakákat is mulatott már ott, még úgy is, hogy a vén Dobosnét együtt ölelgette a lányával a borosüvegek közt. Én is láttam egyszer az ablakon át a szememmel. Hogy is? Egy hete, ha van!

Micsoda?

A szakácsné éppen nyúlna le a pecsenyés villáért. Persze nem tud a nagy hasától hajolni. Hát én ugrok oda, hogy a villát a kezébe adjam.

Azzal a szakácsné, mint egy boszorkány, csakugyan, úgy megy ki a villával a kezében a tornácra.

Halljuk is bentről a madarásszal, és röhögünk, hogy a szakácsné künn Gurkának:

– Hát tágul el végre ettől a lánytól? Hát van pofája magának egy ilyen tiszta lányt bolondítani? Menjen csak a pirosítós cefréihez maga, a Dobra Kati-félékhez. Én mondom, hogy ide ne tegye többé a lábát! Én! Érti?

Kiabál, kiabál a szakácsné, Gurka csak lassan a szakácsné nagy szavába:

– De ténsasszony, hiszen… így és úgy…

– Nincs vásár! Majd lesz gondom, hogy a méltóságáék fülébe is belejusson: kicsoda maga! Csak hordja, hordja el magát. Jöjjön csak befelé, Eszti!

Na, a madarász mondja nekem közben a konyhában, hogy a vén szakácsné a saját urát is rettentően félti Dobosnétól és a Kati lányától. Hát azért tajtékozik úgy rájok és Gurkára most odakünn.

De csak jönnek is befelé Eszti és a szakácsné. A szakácsné: supp! – vágja be a konyhaajtót a Gurka orra előtt.

Eszti csak reszket és sápadozik szótalan. Na! Ilyen prókátor mellett, mint a szakácsné!

Hát aztán még persze nagy hetyepetye lett a konyhában Gurkáról és Dobra Katiról.

A szakácsné még jobban verte a száját, mikor Eszti itt is megmaradt amellett, amit nekem mondott Gurkáról, hogy ő nem is szerette Gurkát, csak erőltetésre engedte magához!

És a madarász is váltig kontrázott bele nekik. Az is persze Gurkát és Dobra Katit vágta apróra a többivel.

Csak én nem szóltam. Gondoltam: jobb! Szemeztem Esztivel, amennyit lehetett, szótalan, és vártam ott. Jól van, jól van ez! Csak kárpáljatok!

Hát a papagájt a kalickával lehoztuk a madarásznak, és az elvitte azután.

Most már mehettem ki magamnak az odúmba. Persze, a vacsorámat is kivihettem magammal.

Mert tán már mondtam, hogy mindig én jöttem el az ennivalóért a konyhába, és egy deszkavégen vittem ki magamnak. Ezzel is hoztam vissza azután a mosogatóedényt.

Hát most is így. De hát hiába próbáltam elácsingózni az időt a konyha körül, amíg a vacsorámat kiadják, nem tudtam egy szót sem váltani többet négyszemközt Esztivel.

A szakácsnénak a begye tele volt a Dobra Kati-esettel, és nem volt kinek elbeszélje más, mint Eszti, hogy hogyan vetettek szemet az ő urára is Dobra Kati meg az anyja?

Hát így a szakácsné nem mozdult az Eszti sarkából, hogy elinthessem egy kicsit Esztit tőle.

Már csak azt tehettem, hogy odakünn ne siessek a vacsorával, és csak akkor hozzam be a mosogatóedényt, mikor már a szakácsné hazament az urához, amint szokta mindjárt vacsora után, ha nem volt vendégség.

Hát csakis már a fickó is felment magának, mikorra megvacsoráltam künn, és az edényt behoztam a konyhába. Esztit egyedül leltem.

Na: mi és hogy? Eszti mindjárt mondja, hogy: ott a konyhában nem szaporíthatok vele sokat, mert a méltóságosék kinézhetnek, és azt még Gurkának sem nézték el, hogy éjidőben a konyhában sündörögjön mellette.

Hát mondom:

– Arra gondoltam, lássa, én is, Esztike, hogy a melegháznál, a viskóm előtt, a padon, jobban beszélgethetnénk el egy kicsit. Megvárom ott. Jó lesz? Jöjjön ki!

De Eszti csak veresedik el, és rázza nagyban a fejét:

– Hogyhogy? Jó is volna, hogy azt higgye: én majd kijárok magához éjszaka! Még mit ne?

– Ha csak azt gondolja, hogy megkímélhetném, és én jönnék majd ide a tornácra később! – mondom.

De Eszti: nem, nem, nem és nem, és olyan nincs!

Hiába próbálom rávenni, hogy: mi is volna abban? Más lányok is megteszik, hogy este, dolguk után, elsepetélnek egy kicsit. Hát elülhetne velem is!

Hasztalan ennek! Hasztalan!

Csak egyre: nem, nem! És most már: táguljak a konyhából, mert kinézhetnek ránk!

Na, lóg is az orrom, a térdemig, mikor kimegyek magamnak. De még az is előttem van, hogy: biztosan többet fogok hánykolódni az éjszaka, mint aludni, kivált, ha a délutániak eszembe jutnak ezzel a lánnyal.

Itt adj jó tanácsot magadnak, Marci: mit csinálj, ha ez a cefre csak így fog veled kukoricázni?

Még arra sem volt kedvem, hogy betűzzek egy kicsit az odúmban, mint más este, azokból a könyvekből, amiket ott leltem a melegház két polcán. Úgy én!

Meggyújtottam a lámpámat. Csak hiába! Éghetett ott magának az asztalon, a sok éji pillangónak.

Kimentem, és leültem a lócára, a viskóm elé. Holdvilág sem volt éppen, emlékszem, még csillag se. Az esti esőnek mintha a szaga is érzett volna már. Az pedig szállást kér éjszakára! Nem megy tova! Így mondják!

Csak ez is volt a szerencsém. Hogyhogy? Na mindjárt!

 

*

 

Ülök és pipázok ott rosszkedvvel.

Egyszerre csak szöszmötölés. Hol?

Állok fel lassan a lócáról, és kikukkantok a viskóm szegleténél arra, amerre az ablakom nyitva, ki a lámpavilággal a sötétbe.

Hát, Eszti csakugyan! A hóna alatt egy kötegnyi mosott ruha.

Ez a ruha ott száradt a kötélen, két fa közt, a melegház hátánál. Most kapkodhatta le Eszti. Persze én nem is hallottam, hogy a füvön járt.

De ő sem vesz most észre engemet, ahogy a ruhával a hóna alatt idejött a viskóm ablakán beleskelődni: mit csinálok?

Még azon a szép, fehér liliomképén is jól láttam a lámpától, az ablakomtól, hogy csodálja, hol vagyok hát, ha nem az odúmban?

Na! Lépett is már egyet elfele a ruhával. De még egyszer benézett jobban az ablakomon.

Arra ugrok ki oda hozzá a viskóm szeglete mellől.

Majdhogynem elvisította magát, és szaladni, szaladni, szaladni is akart rögtön a ruhával.

Persze ha nem állnék útjába:

– Hát ne fusson el már! Nem kötöm tán hátra a sarkát!

– Nem, hagyjon, Marci! Be kell menjek! Láthatja, hogy csak a ruhát szedtem össze. Mert maga tán azt hiszi, hogy azért jöttem ki, mert hívott ki?

– Dehogy hiszem! – mondtam. – Hiszen tán látom, hogy szaladna, és látom a ruhát a hónya alatt, ami után kijött.

Gondoltam: legyen neked! Melyik fehércseléd nem tesz így? Csak hogy mutassa: a hajlamosságtól ő ártatlan! Hát legyen neked is!

Csakis, mindjárt szinte boldog volt az én Esztim is, hogy a nyelve alá beszélek. És rá nekem:

– El is hiheti! Még én magamtól el is feledkeztem volna erről a ruháról is, ha a szakácsné nem szól róla nekem.

– Tudom én, tudom! Ne is mondja! Miattam ugyan tapodtat sem nagyon tenne, ahová hívom! – mondom így neki, hogy csak jobban megfogjam.

De persze, erre szabódik, hogy: így, úgy! Éjszakának idejéről van szó, hogy lány létére egy férfival kettesben legyen, és ezt a vőlegényével sem tette.

Azért már mégiscsak ráveszem, hogy odaüljön velem a padra a ruhaköteggel.

És miről is kezdjük el a beszédet, mint Gurkáról, az Eszti lator vőlegényéről.

Hát mondjam tán, hogy engem a Gurka jó meg rossz szándékáért emésztett ott a nyavalya, amivel Eszti után van Gurka, és volt Gurka, és lesz Gurka? Na, igazán!

De hát ez az Eszti olyan volt, hogy száz közül se volt valakije, akivel több szót váltott kettőnél. Hát ha bizalmasára akadt, mint rám is, akkor annyi sok volt a begyén, amit kibeszéljen, hogy csak győzzed, Marci, hallgatni!

Én meg inkább elhallgattam ott, mint hogy elriasszam magamtól, mert hamar kezdem vele a hityirityizést.

Arról ne is beszéljek, hogy Eszti elébb minden percben felugrott, és kapta nyalábra a ruhát, hogy bemegy! De már aztán elült órát is ott velem a nagy beszédben, hogy rágondoljon benn az ágyára is.

Hát így, mikor már azt is tudtam, hogy a Gurka juhosgazda apjának hány juha bitangolt el és sántult meg a Pali fia gondján, hogy utoljára is az üzemhez eressze le gépészinasnak őtet… hát elkezdtem Esztivel a szép szón és a simogatáson megint.

Na, arra meg is kaptam, hogy csókoljam, és ő is vissza engem, ahányszor, annyiszor is. De hát akármi többet akartam, az én Esztim rögtön majd kivackolódta alólunk a padot, és mindennel fenyegetett rögtön, hogy otthágy és sikít, és többet nem beszél velem!

Így na! Minden porcikám csak egy reszketés és tűzláng volt, az úgy igaz. De láttam, Esztinek is. Mégse engedett semmit magával, hiába-hiába! Beszéd, istenkedés, hízelkedés neki, mindhiába!

Persze, már csak nem hagytam kézből, ha belevások is!

Vissza-visszaültettem, azzal, hogy: nahát nem nyúlok hozzá többet, csak beszélgessünk még erről és arról! Azután megint rákezdtem vele az okosabbat. Hányszor is? Tízszer is!

Csak mégis láttam, hogy ő lesz, aki enged.

Már egyszer el is átkozta magát istensegélyére, ha ő engem nem százszor jobban szeret Gurkánál. De a rosszra Gurka nem vehette rá őtet, sem senki.

Mert mi lesz, ha én ráveszem őtet a bűnre? Itt maradhat aztán a szégyenével? Rám mit támaszkodhat?

Na, mi is jött ki ebből, amiről a világon soha senki nem tudott volna.

 

*

 

Azt mondom én erre Esztinek, de úgy segéljen, most is szívből gondolok rá:

– Hát maga azt, Esztike, el nem tudja hinni, hogy én az életemnél jobban szeretem magát?

– Dehogynem! – bólint ő. – Hiszem én azt magának. De hát mi helyben van maga, hogy engem tán még innen az úrék és a bácsimék is az utcára ne kergessenek, hogy magára néztem egy olyan helyett, mint Gurka Pali, aki jó kenyérben van az üzemnél?

Nem mondom! Ezzel egy kicsit megfogott engem ott ez a lány. Mert azt már csak nem mondhattam neki, hogy azt, amitől fél, hát éppen csinálhatjuk a Gurka kontójára, ha az elveszi őtet.

De hirtelen eszembe jutott, hogy mit mondjak:

– Na és ha – kezdem el neki: – Na és ha én is rendes szegődvénybe juthatnék be ide az üzemhez, akkor se tudhatna választani maga köztem és Gurka között, aki, lássa, hogy latorkodik el magától? Hiszen nem hallgatott meg a délután, minek morogtak ezek az én munkásaim rám az ablak alól. Mert azok az üdvösségükre állítják, hogy csak szólnék Luli nagyságának, egy szavával bevesznek az üzemhez engem!

– Hát ez igaz, igaz, igaz! – hagyja rám Eszti is. Úgy, hogy még csudálom is, milyen nagyon bizonygatja.

– Nahát, lássa! – mondom. – Folyamodhatok akármikor, holnap is, Luli nagyságához ezért.

Egyszerre Eszti így nekem:

– Igen, Luli nagysága is. De én még többet tehetnék szót magáért.

– Hogyhogy? – bámulok rá ottan Esztire.

– Hát úgy, majd én tudom! – feleli ő, és látom, hogy úgy fészkelődik, mint aki elszólta magát előttem.

Persze, nem hagyom, faggatom, firtatom a dolgot. Így utoljára is megesket engem ez a lány ott még az anyám emlékére is, hogy senkinek se mukkantok ki belőle, amit hallok tőle, és arra, még ott éjszaka, egyedül, a sötétben is suttogva elmesélte nekem ezeket:

Hát hogy őneki, Esztinek köszönheti Gurka is, hogy bekapott segédaltisztnek, és vizsgázni eresztik tán a bányaiskolába is, hogy felőr lehessen.

Hogyan?

Hát tudjam meg, hogy őutána, Eszti után, mint a koslató kutya, úgy járt a méltóságos ura, gazdája. És úgy jár mai napig is.

De akkor éppen, mikor a fogadós bácsijáéktól idekerült Eszti, három éve múlt, a méltóságosékhoz szobalánynak, hát csak egy taknyos, tudatlan béka volt még.

Így kezdett a sarkában szaglászni a vén, veres kandúr méltóságos, neki Esztinek, és tapogatta, szorongatta, ahol hozzáfért, és csábította mindennel őtet magának. Úgy az!

De hát Eszti, persze, szökött előle és a bajtól, a méltósága miatt legkivált. Mert Isten attól őrizzen, ha a méltósága csak orrontana is valamit ebből!

Elég az, hogy a vén kani mint tudatlan fruskát, rá akart venni Esztit, hogy eressze be éjjel a kamrájába.

Na! Addig Eszti még be se zárta a kamra ajtóját sokszor magára éjszaka. De azután már igen, mindig bezárta, hogy a méltóságos meg ne lephesse az ágyában őtet.

Aztán a vén, veres kani méltóságos rávette mégiscsak Esztit, hogy beeressze a hálókamrájába éjszaka. Mert száz pengőt adott Esztinek a kamrakulcsért. Az bizony! Egy ropogós, új, százpengős bankót.

Hát hogyne szédítette volna ez el egy olyan fruska fejét, mint Eszti volt akkor?

De még mi is! A méltóságos azt is megígérte szentül, hogy akármi baja legyen Esztinek, úgy számíthat rá, mint az apjára. Nem ment még lány úgy férjhez a környéken, ahogy ő kiházasítja Esztit, ha ideje jön el annak. Úgy bizony!

Akkor tette is be csakugyan a Gurkát irodai munkára, az Eszti szavára, hogy azt mondta: Gurka lesz a jövendőbelije.

De mi történt a kamrában a méltóságos és Eszti közt?

Semmi! Így, ahogy mondom! Semmi se!

Én a fejemet majdhogy be nem törtem a nagy kacagásban, mikor Eszti, persze borzasztó szégyenlősen, elpusmogta nekem, mi történt közötte és a vén, rozsdaszőrű kanija között ott.

Utoljára is, a méltóságos azzal ment ki Esztitől, hogy nagyon ideges ő attól, hogy mintha járnának künn, és utána lesnének. Pedig Eszti semmit se hallott a kamrából.

De még mi? Abban maradtak a vén kecskével, hogy majd Eszti megy föl az úri hálóba, ha a méltósága elutazik a rokonaihoz. És Eszti fel is ment egy selyemruháért, egy vég finom vászonért a kelengyéjéhez. De hát a vén, veres kanmajom ott se volt embere semminek! Nem!

Így bizony! Azután már csak még egyszer volt benn éjszaka megint az Eszti kamrájában, csak hiába! Azóta aztán nem is unszolta Esztit.

Mert Eszti úgyis beteg lett először is, másodszor is a nagy félelmébe és mindenbe, amikor a vén, veres kutya megháborgatta, csak hiába, az éjszakáját.

Hát most pedig mi van? Most csak az van Eszti és a vén kani közt, hogy ha az szerét teheti, hát elfogja, szorongatja, tapogatja Esztit, az ölébe ülteti, így csókolódznak meg mi.

Eszti persze hagy, amit hagy így, hogy tegyen vele a vén kandúr, ha utálja is. Mert az igaz, hogy soha az édesapja sem volt hozzá olyan jó, mint ez a vén, veres bányaigazgató.

Eszti nem említhet előtte valamit, hogy ezt vagy azt szeretne, hogy a méltóságos ő maga ne ajánlja rögtön, hogy megszerzi Esztinek. És nem tűri el mástól, mint Esztitől, hogy kiszolgálja őtet az asztalnál, és holmiját gondozza. Még a feleségétől, a méltóságától se szíveli, hogy az irodájában a holmija közt matasson, csak Esztitől. Nahát! Így van!

Meg is mondta nekem Eszti, hogy a világon csak egyetlenegy ember van, akiben megbízik, hogy ha ő Gurka helyett engemet választana a jövendőbelijének, hát egy szót sem akációskodik. Ez a méltóságos volna!

De még ha én hűségesen kitartanék mellette, hát akkor, ahogy látja, hogy írást tudok, és ügyes vagyok, még olyan könnyű állásba is bedughat ő engemet a méltóságossal, amilyenbe Gurkát az üzemnél dugta be.

Ezt nekem az én Esztim!

Persze, én esküdök ott égre-földre, fűre-fára, hogy olyan kutyát se talál, amelyik úgy maradjon a sarkában, mint én. És beszéljük tovább, hogy hogy környékezi meg majd Eszti az én ügyemben a méltóságosát.

Egy bökkenő van, elég nagy, mint Eszti magyarázza, hogy mint kerti munkást nem lehet behozni engemet a bányaüzembe. Csak kell legalább egy-két hónapot, hogy tessék-lássék, valahol a bányában vagy zúzdánál, vagy gépházban dolgozni itt nekem is. De hát majd ki lehet találni valamit!

Így és tovább! Nagyban tárgyaljuk ezt ottan a padomon, úgyhogy éjfél is múlhatott régen.

De persze én közbe-közbe nem hagyom ki kézből azzal sem Esztit, hogy megadja magát nekem.

Kivált, ahogy látom, már mind kevésbé ellenkedik.

Már csak azt hajtogatta egyre, hogy lássam be, Gurkának és a mázolósegédnek sem adta oda magát, pedig azok is hogyan unszolták őtet, holott most már tőlük is a gyalázatával jőne énhozzám, ha engedett volna a szavuknak, lássam be! Mert ki tudja, hogy én jobb vagyok-e a többi férfinál, és ha igen, akkor is megmaradhatok-e mellette?

Na! De ha ezzel hárított el engem Eszti szóval, azért már majdnem úgy volt, hogy ha tán nem azon a nyavalya, recsegő padon dűtögetem elfele, hát nem tudom, hogy már akkor első este is maradt volna neki tőlem féltenivalója sok.

De hát az odúmba, a lámpavilágra, még ürügyem sem volt, amivel becsaljam. Hacsak az eső nem ered el ott tán ránk. Az pedig, a nyavalya üssön bele, nem akart eleredni, fohászkodhattam magamban érte váltig!

Így veszkődtünk ott a sötétben Esztivel, amíg egyszerre halljuk a hajnali háromórás kolompot, ami a bányászokat a munkába hívta ottan.

Tyű! Kapja össze Eszti a mosott ruhát! Így elherdálta ő velem az éjszakát! Szalad be!

De már azért azt megígérte Eszti, hogy megint kijön este hozzám, ha csak egypár szóra is.

 

*

 

Hát így maradtam ottan magamnak a sötétben. Mert még az volt, sötét éjszaka, mikor Eszti beszaladt tőlem.

A hegyoldalban, mint a szentjánosbogarak, látszottak, ahogy jönnek lefelé a bányászok az égő mécsessel.

Igen, de mi történt?

Csak máig is azt csudálom, hogy onnan kívülről nem éreztem azt a rettentő büdös, vastag petróleumszagot, amitől a két lábamról majd leestem, mikor belépek az odúm ajtóján.

Persze! A lámpám kőolaja mind kiégett, és már vagy órája, kettő is, a lámpakanóc parázslott csak, és füstölt kegyetlen. Tán még a sok muslica és éjjeli pillangó is mind tüdőbajt kapott, és úgy esett oda seregestül az asztalra, a lámpám mellé, attól a gyilkos kőolaj füsttől.

Na tessék! Az ember, ha büdös lett a szobája, ajtót-ablakot nyit. De mit tesz az ember akkor, ha ki van nyitva ajtója, ablaka, és úgy büdösödik be az odúja, mint ott nekem?

Hát le se fekhettem, hogy meg ne fúljak attól a gyehennaszagtól, ami beülepedett még az ágyam alá is vastagon.

De még a korma is belepett mindent.

Muszáj volt kendővel és mindennel hajtsam kifelé a vastag petrolpárát az odúmból. Meg mit nem csináljak? Mert le sem fújódott a ragacsos korma, és elmázolódott mindenen, ha hozzá értem. Ez kellett nekem!

Már jól kivirradt, mikor lecsaphattam magam aludni.

 

*

 

Hanem ez még jól van!

Reggel! Reggel, mikor felébredek, hát mire ébredek fel? Az odúmban ott áll az ágyam előtt az egyik golyvásom és a púpos.

Megrázni nem mertek. De hát a golyvás, mikor letették a szerszámjukat, úgy ejtette rá a kapáját a puklis lapátjára, hogy az csörömpölt föl álmomból.

Na, csak úgy a pokrócom alul sunyítok ki rájuk. Látom, hogy rettentően szimatolnak az odúmban, biztosan a petrolkoromtól, ami ott lappangott még.

– Mi a, emberek? Hány óra? – kérdem ásítva.

– Kilenc felé jár már bizony! Kijöhet a nagysága, és nem tudunk mit dolgozni már, ha nem mutatja a kertész úr! – mondja a puklis.

Hűjj! Azt a ragyogóját! Így elaludtam. Jó, hogy be nem fújták még. Ugornék is ki a pokrócom alul.

De a golyvás a púpos szavába trombitálja:

– Csak azt gondoltuk, beteg a kertész úr, azért nem háborgattuk eddig.

Hát erre gondolom magamban: mégis jó, hogy kitaláltad nekem: minek heverek itt fényes nappal?

És csakis elkezdek nyögni ott az ágyban, hogy hát komisz szúrásom van: – Ehejuj, ahajuj! Alig mozdulok! Jaj, itt a hátam közepe! Ehehe!

Na a golyvás, hogy: – Arra akkor csak rögtön húgyos kendőt kössön, kertész úr!

A puklis meg is tapogat. Ő is a húgyos kendőt ajánlja a szúrásomra, de még azonkívül azt is, hogy gesztenyelevél hamuját egyek, egy kis zsírgombócba gyúrva, és húgyos kendőt csak tehéntől vagy fehérnéptől kössek magamra, mert csak az a hatékonyabb!

Úgy ezek! Még ők nyomnak vissza az ágyba, és tán el is indulnának a konyhába, hogy valamelyik fehérnép ott nyisson patikát nekem, borogatásnak, a derekamra.

De hát persze kezdek ellenkezni: – Hagyják, csak hagyják, majd elmúlik a bajom, felkelek!

Azzal persze, most már muszájból, nagy nyöszörögve kelek fel ottan. És úgy mozdulok görbén, mintha nyilallna kegyetlen a derekam.

Váltig is bosszankodtam magamra. De már nem tehettem egyebet, mint hogy így sántikálva, nyögdécselve menjek el a kertbe a munkát osztani.

Persze azért a négy görcsösöm, akárhogy is tekintettek a keserves nyavalyára, mégis elkezdtek szemrehányást tenni nekem, hogy hát: ugyebár nem szóltam tegnap a nagyságának az érdekükben?

És ez meg az! Tovább nyaggatnak ottan a sorsukkal. Hát mi lett ebből?

Jön ki Luli nagysága hozzánk úgy délfelé. Térül-fordul, néz, magyaráz nekem ottan, ahogy szokta, utoljára is leül a melegház sarkára, hogy lássa: hogyan rakatom ki az embereimmel palántáknak való kockákat ügyesen, kátrányos deszkával.

Na! – gondolom. – Már én nem bánom! Legalább lássák ezek a gacsosok is itt velem, hogy emberük vagyok, ha kell! Elkezdem Luli nagyságának:

– Nagysága kérem, ezek a szegény emberek, de velem együtt, azt hiszik, hogy a nagyságának csak egy szavába kerülne, hogy minket az üzemhez bevegyenek rendes, nyugbéres munkába.

Micsoda?

Még végére sem jutok a mondókámnak, Luli nagysága felugrik a melegágyak sarkáról, és odacsapja a cigarettáját: – Ejnye, nahát, igazán be jókor szólt! Soha jobbkor!

Csak bámulok ott: mi ez? És velem a görcsösök.

De Luli nagysága mindjárt kezdi is mondani, hogy: holnap, legkésőbb holnapután a napja, hét munkást tesznek ki az üzemtől, akik már nem férnek a bőrükbe, és éppen ő, Luli nagysága íratja alá a sógorával, a méltóságossal, a rendeletet.

Na persze, ember kell, ha elbocsátás van az üzemtől. Hát az én görcsöseim úgy odarontanak Luli nagyságához, hogy: őket vétesse fel az üzemhez!… hogy majd kirángatják a két karját Luli nagyságának, és az ujjait majd lecsókolják a kezéről.

De Luli nagysága erre mondja is nekünk, hogy mi öten, én és a négy gacsosom, úgy nézzük meg egymást mától, mint akik már rendes kincstári munkások vagyunk, mert a többit mind elintézi ő Henkerszkyvel.

Így!

Már még csak arról tárgyaltak Luli nagyságával az én görcsöseim, hogy ha a munkabérre is tennénk olcsóbb ajánlatot, az még jobb volna!

Ebbe én bele sem szólhattam, mert felét sem értettem ezeknek a bányászdolgoknak, hogy mi az a: sit meg félsit, és rossz kőben meg jó kőben dolgozni és ilyenek!

Elég annyi, hogy mikor Luli nagysága elment, most már nekem estek az emberpótlékok a nagy hálálkodással, hogy közbejártam érettük. De hogy még az unokám unokájára is maradhatott volna abból a sok istenáldásból, amit ezek rám gajdoltak.

Mi? Az egyik golyvás erővel-erővel rám tukmálta az ivókanalát, ami egy kakas fejének volt kifaragva taréjosan, hogy fogadjam el tőle ajándékba, amiért az üzemhez juttattam őket. Na!

Ebbe telik is el a nap. Boldogok a görcsöseim!

Csakis annyi volt velük a mérgem, hogy egész nap vagy kushadni kellett ott nekem, vagy nyögve kellett mozduljak a görcsösök előtt, hogy meg ne hazudtoljam a reggeli deréknyilallásomat.

Igaz is, hogy nagy ugrándozásra nem volt kedvem, inkább el-elbóbiskoltam az éjszakai kialvatlanságtól.

Azt ne is mondjam, hogy a legjobb szagú virágot is petróleumszagúnak éreztem, a levesemet is annak, és egész nap feketét köptem, hiába szellőztettem annyit az odúmat attól a büdös lámpától hajnalban.

Már nem sok is van addig, hogy csapjuk oda a kerti szerszámot aznapra.

De hát észrevesszük, hogy a nagy úton ki jön! A sáfár, Henkerszky.

Na, máskor is ilyenkor jött, többször is egy héten. Mert Henkerszkyvel itt a házi irodájában beszélt mindig így uzsonna előtt a bányaigazgató.

De mi? Henkerszky meglát bennünket a ház sarkánál, és erre nem a tornácnak tart, hanem oda, hozzánk.

Ne hazudjak, hogy még a lélegzet is belém szorult erre, és nem kellett mórikáljam a deréknyilallást, ami hétrét görnyeszt, ahogy Henkerszky előtt állok:

– Maguk öten azok, akik felvételre jöttek az üzemhez? – így kérdi Henkerszky egyenesen tőlem.

De mit makognék én, mit nem? A púposom, golyvásom, gacsosom mind egymást lökdösik félre előttem, hogy Henkerszkyre rontsanak kezet csókolni neki, hogy olyan jó, és rátekint a szegény emberre!

Henkerszky? Henkerszky mérgesen hárítja el őket, mint a kiakasztott rongyot, azzal a nagy vendégoldalnyi karjával:

– Na, na! Menjetek el! Papnak nyaljátok a mancsát. Azt akarom mondani csak nektek, hogy holnap hajnali fél háromra jelentkeztek a nagykarámban, a főtárna mellett, Vitkovits úrnál. Az oszt munkába benneteket, és az ír be. Szerszámot, gyutacsot, zsinórt, ami kell, ti kértek tőle. Bizonyítványt, munkakönyvet ne felejtsétek!

Rá erre újra a görcsöseim a hálálkodásra: szerencse, boldogság, egészség, öröm! Mind a sáfár úr fejére!

Még mintha már ettől a sok áldástól rázná meg a fejét Henkerszky csakugyan! De kire mutat, mint rám, így:

– Ne nekem, neki köszönhetitek, hogy szólt értetek Eulália őnagyságánál, nemcsak magamagát nézte!

Csak ámolyodok el ottan, hogy látom, a négy vakarcsom úgy bámul rám, mint a Mikulásra a jógyerekek.

De Henkerszky már beszél is nekem:

– Csak azt nem tudom, hogy maga hogyan gondolja a munkáját az üzemnél, ha, mint tudom, nem konyít a bányamunkához, mert valami iparosféle. Nem? Bőrmunkás vagy mi!

– Az vagyok, igen! – hebegtem erre.

– Hát igen, igen! – mondja Henkerszky. – De itt a bányaüzemnél akármit akarnak csinálni később magából a méltóságos úrék, hajdút vagy segédtisztet, vagy mit tudom én, micsodát, azért én mégis azt ajánlom magának, szagoljon valamicskét a bányamunkához is a kezem alatt. Mert hát nem hiszem, hogy magát itten állandó kirendeltségben lehessen tartani kerti munkán. Hát azért én csak ajánlom szépen magának, hogy valamicskét csak tessék-lásséknak is jöjjön a bányába dolgozni. Hiszen a télen így is rá kell fanyalodjék a bányamunkára, és akkor keservesebb lesz egyszerre hónapokra beleszokni. Érti-e azt?

– Igenis, értem! – makogtam erre, csakugyan, mint a félkegyelmű, ennek a sáfárnak a gyilkos szeme előtt.

– Az már más! – bökött rám a fejével Henkerszky. – Az más, ha nem irtózik a munkától. Eulália nagysága is így dicsérte magát. Hát én pedig akkor megint csak azt ajánlom magának, hogy jelentkezzen holnap hajnalban maga is ezekkel a társaival a főtárna karámjában. Legalább ezek az öreg bányászok belevezetik magát hamar annyi bányamunkába, amennyit konyítani kell itt ahhoz mindenkinek.

– Igenis! – bólintottam erre is ennek a Henkerszkynek, mint a mafla.

Csak már, mikor Henkerszky tovament, akkor jutott az eszembe, hogy: hű, hát micsoda marhaságra vétettem rá magamat? Holnap elmenjek innét?

Ezek meg ott négyen mellettem majd hogy csárdást nem táncoltak örömükben a szerszámjaikkal, hogy erről a szép napvilágról, ebből a jó szagú kertből lemehetnek a hegy gyomrába, azokba a sötét, vizes, hideg lyukakba. Úgy azok!

Biztattak is váltig engem, hogy ha velük kezdeném akármikor, akárhol a bányamunkát, hogy csak aranyéletem van köztük.

Na! Hová is tegyétek az aranyéleteteket! – gondoltam magamban. De hát szólani nem szólhattam nekik, ha már úgy magamra vettem bolondjába ezt a bányamunkát előttük, mint akár a reggeli derékfájásomat.

Hát csakis ennyit mondtam ott a görcsöseimnek, hogy csak azt bánom, hogy holnap reggelre ígértem meg ennek a Henkerszkynek a munkába jelentkezést, mikor így fáj a derekam, és így sem sürgős nekem elmenni ebből a szép kertből, akárhová is, míg nem muszáj!

Na, ebben igazat adtak nekem a görcsösök is. Hogy hiszen Luli nagysága is biztosan itt akar még tartani engem a kertben. Csak kell szóljak előbb Luli nagyságának még ma este. Meg így meg úgy! Így is segédaltiszt lesz belőlem!

Tanakodok ott a görcsösökkel, hogy hát: találkozom velük holnap vagy sem? Tartsak szót Henkerszkynek vagy szegjek?

Egyszerre Esztit látom meg a nagy úton kimenőruhában jönni a kaputól.

Mi ez? Hol járt ez? Nem is láttam, mikor ment el hazulról!

De búcsúzkodom is el a görcsöseimtől azzal, hogy: ha megyek holnap, ott leszek, ha nem, hát tartsanak meg jógondolatukban!

Veszek hamar két rossz virágcserepet a melegház mellől, mint hogyha azzal volna valami baj, és intek Esztinek, hogy ne siessen be!

Megyek oda hozzá, és megállunk a tornác sarkánál.

Persze előbb is ő kezdi el nekem, ahogy szokta, hadrin:

– Na, mit gondol? A bácsim üzentetett értem a fogadóból Gurka miatt! Mit gondol?

– Semmit én! – mondom. – Ameddig nem tudom, miről gondolhassak mit?

– Hát tudhatja! – mondja Eszti. De látom, kicsit veresebb rá. – Hát tudhatja, hogy Gurka ott a bácsiéknak és nekem az Élő Szentháromságra esküdött meg, hogy bár úgy lássa anyját-apját a falujában, hogy ő Dobra Katira ránézett mellettem! Hát erre a bácsiék és a felesége rám estek persze, szépen és veszekedve is, hogy rágalmakra hallgatnék? És maga már tudja a többit. Béküljek ki vele!

– Nagyon jó – mondom. – Nagyon jó! Most aztán én is elmondhatom magának, hogy Luli nagysága felvétetett engem Henkerszkyvel az üzemhez, és bányamunkára kell jelentkeznem holnap hajnalban.

– Hát ez jó! – fogja meg a karomat Eszti. – Ez nagyszerű!

– Hogyne! – mondom. – Pláne, ha maga megint kezdi a régit Gurkával, akkor jobb, ha engem a föld fenekében lapít oda a kő maga felől.

Tyű! Erre az én Esztim mérgesen rám! De még ugyan!

Hogy hát: hogy lehetek olyan mafla szerzet! Nem kell neki többet Gurka! Csakis színleg ha szóba áll vele a fogadós bácsija miatt. Majd tud ő okkal-móddal összekapni valamin Gurkával megint! Ne féljek!

Így az én Esztim nekem!

De persze én vissza nagy panaszosan:

– Hiába beszél már nekem, Esztike! Ismerem én már ezt! Majd elfelejt maga engem, mint a kárhozott lelket a pokol mélységes fenekén, a bányában, azzal, hogy csak ehhez a lator Gurkához kényszerítik.

Így sápítok ott. De csak úgy kacag a szívem titokban, hogy Eszti egészen odalesz előttem emiatt.

Fogja a karom, és dűl hozzám, így kezdi:

– Hát Marci, ha nem hisz nekem, akkor lássa meg, hogy most egyenesen én megyek Luli nagyságához. És én beszélek neki, hogy ne hagyja magát el innen a kirendelt kerti munkából a bányába. Így se hagytam volna különben, hogy most elmenjen innen. Hiszen ráér! És kell is itten még a kertben a munkája.

Mikor ezt mondta Eszti, hogy, úgysem hagyott volna elmenni most innen!… hát igazán el kellett értsem a szeméből is, mire gondol?!

Rögtön is azt kérdem tőle:

– De hát aztán kijön majd megmondani nekem este, miben maradt rólam Luli nagyságával? Mert rám ne mondja a sáfár, hogy szavam másítottam.

Hát erre Eszti elkeseredett egy kicsit, és azt mondja:

– Sz’ azt úgyis megígértem az este… izé, mikor eljöttem magától, hogy kijövök. De már kinéz utánam a szakácsné az uzsonnáért!

Rám kacagott, és megroppantotta az ujjaimat is a kezében, hogy biztasson. Így szaladt befelé.

Én is csak a kezem dörzsöltem össze örömömben, hogy így szépen kimászok ebből a nyavalyából, amire a bambaságomban rávett Henkerszky, ez a halálszemű!

Ne is mondjam, hogy megfeledkeztem a derékfájásomról is, és a görcsöseim csak néztek nagyot, hogy futtig futva megyek hozzájuk, ahogy már indulóban értem őket kifelé a kertből, és kiabálom nekik, hogy ne várjanak rám holnap, mert kellek itt a kezem munkájával a kertnek!

Na ugyan! Hogy a kertnek! És azzal a munkával, amire én szántam el itten magam!

 

*

 

Azt már kár is mondjam, hogy az álmosodás eszembe se jutott este, amíg Eszti csakugyan kisuttyant hozzám.

Csak a padon kezdtük a tanyászást persze!

De nem is a Gurkát beszélte ott most nekem Eszti, hanem megint a Feri bátyját.

Hogyan is? Hát úgy, hogy csakis Gurkán kezdte nekem, és úgy említette, hogy a Feri bátyja is utálja, és megfojtaná ezt a Gurkát, legyen bár jövendőbeli sógora, amiért annyira talpnyalója az uraknak.

Hát erre én csak véletlen kérdeztem meg Esztitől, a csudámtól is, hogy hát mégis hogy van az, hogy Feri bátyját sosem láttam, hogy idejön hozzá, amióta itt vagyok?

– Jaj! Hát maga nem tudja, hogy ki van tiltva innen? Még a kertbe se teheti be a lábát.

– És miért? – kérdem.

Hát erre Eszti elbeszélte végtől végig nekem, hogy mi volt a bátyjával itt a kertben, még azelőtt, amikor még többször is bejárt ide naponta hozzá, és a tornácfalat is ő festette ki.

Egyszer valami szerencsétlen, nyolcgyermekes özvegy bányászné járkált valami kegydíj instanciával a hivatalokban itten, de elutasították, és nem eresztették a bányaigazgató elé. Ez a szegény asszony pedig már csak a méltóságos úrnak a jó szívében bízott.

Elég az hozzá, hogy itt a kertben akart odajárulni a méltóságos úr elé ez a szegény asszony az instanciájával és könnyhullatásával.

De hát az öreg hajdú, akinek ki volt adva a szigorú ordré, hogy senkit a kertbe a méltóságos úr elé!, hát az öreg hajdú kenyerét félthette csakugyan, és a fiával együtt nekitámadtak a szegény, özvegy bányásznénak, és cibálták, szidták, fenyegették, talán meg is ütötték, hogy a méltóságos elé mert szemtelenkedni. Úgy azok!

Ezt látta meg az Eszti Feri bátyja, és aztán, amilyen szegénypártoló szíve van neki, hát előbb: az anyjok erre-arra! Összeszólalkozott a hajdúval és a fiával. Azután pedig addig-addig, hogy a kapun kívül Feri és a hajdú fia összeverekedett.

Össze azok! Az isten egerét! De úgy, hogy Feri két hetet ült tömlöcöt a városban azért a véres, felhasadt kuxért, amit a hajdú fia fején vágott egy nagy terméskővel.

Hát ez volt! Így tiltódott ki az Eszti Feri bátyja örökre a méltóságosék kertjéből.

 

*

 

De csak elmondom már azt is, ha már itt tartok, hogy akár higgyék, akár nem, még én is majd összekaptam ottan Esztikével ezen az eseten.

Mert hát, amikor nagyon teremtettézett ott a Feri bátyjára, hát én is azt mondtam:

– Ne haragudjék, Esztike, de ebben már a Feri bátyja derék ember, mert én is abba a vén hajdúba rúgtam volna bele a fiával együtt, ha ahhoz a szegény özvegyhez nyúltak.

Tyűha! Erre Eszti persze nekem, hogy:

– Mit? Hát a hajdú nem veszti kenyerét, ha azért állították oda az urai, hogy be ne engedjen rájuk senkit? És az én Feri bátyám tud segíteni minden rongyoson, de az édestestvérétől, éntőlem, az ingemet is elszedné?

Így itten Eszti mérgében ki is beszélte nekem, hogy a Feri bátyja vette el tőle azt a száz pengőt is, amit a méltóságoséktól a szégyenéért kapott! Már ha embere lett volna a méltóságos, vén, deres róka annak, aminek nem volt.

De csak elég az, hogy úgy volt, hogy Eszti nem tudta és nem merte fel se váltani itt sehol Sárgapatakon ezt a nagy bankót. Úgy adta oda a Feri bátyjának, hogy városban váltsa föl.

Csakhogy a Feri bátyja addig cigánykodott neki, hogy üzletbe társul a száz pengővel, és duplán adja vissza Esztinek és ez meg az! Hát Eszti utoljára kiengedte a kezéből a százas bankót. A Feri bátyja pedig az üzlet helyett világnak indult a pénzzel, és aztán úgy jött megint vissza, hogy a cipőből kinn volt a lába ujja. Na!

 

*

 

Persze én megint hagytam csak, hadd lepeteljen ki mindent a begyéből az én Esztikém. Azután kezdtem csak újra az unszolásán.

Eggyel-kettővel, mondhatom, most sem ment. De utoljára is mivel vettem le a lábáról ezt a szép, fehér nebáncsvirágot?

Csak a nyávogással! Így, ahogy mondom.

Hogy hát: ő ugyan biztos lehet afelől, hogy nekem póráz sem kell a nyakamba tőle, hogy a sarkát őrizzem hűségesen, mint a kutya, mindétig. De hát, hogy őrá ne erőszakolják Gurkát? Az se lehet! Még ha jobban szeretne is ő engem, amit nem nagyon mutat ki, hogy úgy félti magát tőlem.

Így és tovább! Még azt is mondtam, hogy: úgy bolondítson engem, és úgy hagyjon el aztán Gurkáért, hogy csak a kút fenekén lelnek meg akkor!

Ilyeneket és másokat! Csak addig-addig én, az én Esztimmel, amíg becsaltam az odúmba a padról.

Akkor aztán, már ne is beszéljem tovább!

A hajnali kolompszó ott érte már mellettem Esztikét az ágyban. De nem is sokat kellett marasszam.

Mi? Még arra is ő vállalkozott magától, hogy reggel idejön felkölt engem, mikor mondtam, hogy nehéz álmú vagyok, és félek, hogy az ágyban lep Luli nagysága.

Hát Eszti:

– Na, ne félj! Majd én kiszaladok hozzád! Engem felver ez a vén dög szakácsné, ha jön, a fickóval együtt.

Hát így!

 

*

 

De sose is felejthetem el, hogy a királynak sem mehet dolga jobban, mint ott ment azután nekem.

Dehogy kellett egy szóval is noszogassam többet Esztikét, hogy estére künn legyen velem.

De még már én sokallottam! Nem mást. Csak az éjszakázást.

Mert azt az ember nem is gondolja, hány eleven ördög hordja farsangon még az ilyen gyenge húsú, szentkép orcájú fehérnépet is, mint ez az Eszti volt ottan.

Velem lehetett ez, akármilyen viháncban és egyébben, világos hajnalig, mikor már nekem is egy rettegés volt, hogy beszaladni lássam magamtól a konyhába, a ház fala mellett.

Micsoda? Az idejére az én Esztim még jobban csapdosta a hajnali párát a törlőrongyaival az ablakból, még jobban táncolt, dalolt végig az emeleten a szobákban, mint máskor.

Még frissebb volt attól, amitől nekem sokszor álltomban ragadt le a szemem, és majd-majd előrebuktam néha a rózsafa tüsökbe az álmosságtól.

Csak annyi volt a szerencsém, hogy jobban nem néztek ottan a körmömre, mit dolgozok. Mert akkor sokszor találhattak volna meg erre-arra a kertben, hogy ültő helyemben felborultam valami fa tövében, a füvön, és húzom a csendest, a legjobb munkaidőben, fényes nappal.

De hát, hogy a görcsösök elmentek a bányába, csak egyedül maradtam a kerti munkán. Nem fogadtak mellém más kezet.

És csak Luli nagysága nézett utánam egyedül, mit teszek-veszek. Ő pedig meg volt elégedve velem.

Már én nem is tartom magamban, a koporsómnak vagy hogy Szent Péternek valljam be, mint mondják: hogy én mi pácba kerültem ottan ezzel a Luli nagyságával is.

 

*

 

Csak ez már aztán volt, tudom, hogy amikor összejöttem Somával. Hát azután mondanám is el, ha eszembe juttatnák majd.

Most csak azon kezdjem, hogy aki nem látta Somát addig, az én voltam. Nem én azóta, hogy elváltunk, és jól leganyáltuk egymást az anyagraktár előtt, ahol Gurka dolgozott az irodában.

Ki nem tettem én egy tapodtra sem a lábam abból a kertből, amilyen jól megvoltam ott magamnak, hacsak nem küldtek valahová.

Csakis Eszti beszélt nekem Somáról, a velem jött szaktársamról, egyszer-másszor. Leginkább is azt, hogy az ő Feri bátyja és Soma kegyetlen jól megértik egymást, és együtt sütnek-főznek, gágároznak a pohár mellett, az urak ellen, na persze! Meg a templom ellen!

Hát én csak vállat rántottam erre, essen bár felőlem Somáékba a süly, urastól és papostól, mindegyformán!

Hanem hány napra arra, hányra nem, hogy a görcsöseim a bányához kerültek, így kezdi nekem Eszti:

– Hallod-e, Marcikám! Engemet arra kért meg a bátyám és az a Soma szaktársad is, hogy eredj el máma este oda a Legényegylet söntésébe, hozzájuk. De okvetlen! Én tudom, minek hívnak, de én nem mondom. Én nem ártom magam bele a bátyám dolgaiba. Te azért teheted, amit akarsz.

– Mit menjek én? Nem megyek én! – ráztam a fejem Esztinek ott a tornác alatt, mert ott beszéltünk, úgy délutánfelé erről.

De Eszti csak, hogy:

– Én azt mondom mégis, nézz el oda. Mert Feri bátyám azzal állt elő, hogy neki köszönheted, hogy idejutottál a méltóságosékhoz, hát annyit megtehetsz, hogy elmégy pár szóra hozzá és a szaktársadhoz.

– Hát igaz, hát igaz! – mondom. – A bátyád segített ide. De azt mégse tudnám, hogy minek járjak én hozzá este, hogy a poharamat az övéhez ütögessem és ahhoz a gazember szaktársaméhoz? Már csak inkább temelletted ülök.

De Eszti erre is csak jobban noszogatna, hogy: de menjek le! Ő tudja, minek, mondja, és így és úgy!

Utoljára is már azt mondom:

– Na, ha te, aki tudod, minek hívnak oda, megmondod, hogy minek hívnak, akkor elmegyek.

– Nem! Nem! – tiltakozik ettől az én Esztim. – Én nem akarok tudni semmiről. De csak azt ajánlom: egyszer, egy este eredj el. Hiszen azután is találkozhatunk, ha nem késel nagyon a kocsmából.

Már csak a kíváncsiság tömlőnek ett volna ki belülről, ha nem tudom meg ettől a lánytól, hogy mi van a késztetése mögött. Hogy ő küld a kocsmába maga mellől este! Hát hallott még ilyet valaki fehérnépről?

Ne is mondjam, hogy utoljára azt böki ki az én Esztim, hogy a Feri bátyja dolgát velem és a szavát, mit bánná ő! De hát Soma, az én szusztársam szúrt tüskét neki a begyébe azzal, hogy Soma röhögve azt mondta neki rólam a Feri bátyja előtt, hogy ha én nem megyek este, mikor lehet, a kocsmába, akkor csak egy tarthat engem vissza attól, hogy valami szoknyán ülök rajta. Nagy a gyanúja, hogy az Eszti pendelyét őrizem éppen!

Nahát így! Eszti maga is bevallotta, hogy bár oda is köpött Soma szeme közé ezért az arcátlankodásért, azért bizony kegyetlen elveresítette őtet a Soma beszéde a Feri bátyja előtt.

De milyen dühös lettem erre én arra a ravasz gazemberre, Somára! Azt sem tudom, mit nem tettem volna vele, ha a kezemben tartom a nyakát egy kappan módjára! Mert igaz is, hogy csak kappan az, akinek jobb a pohár egy fehérnépnél, és csak a pohara mellől irigykedik másra.

De megállj, te pernahajder! – azt gondoltam magamban. – Most már elmegyek oda a butikotokba, hogy ne köszönd meg nekem.

Így aztán már nem is firtattam többet Esztitől, hogy mi az, amit ő okának tud, hogy a bátyja is hív engem.

Csak még azt beszéltük meg ottan Esztivel, hogy csak azt szaporítom a Feri bátyjával és Somával a kocsmába, amit nagyon muszáj, és hamar hazajövök, hogy Eszti ne hiába virrasszon értem.

 

*

 

Hát este, atájt, amikorra Csurinyák Feri üzente, hogy ott legyek a Legényegylet söntésében: gyere, Marci! Elmentem!

De amin töprenkedtem és tanakodtam magamban én, csak az volt: hogyan hágjak rá okosan ennek a tolvaj Somának a tyúkszemére, hogy megunja hergelődni velem tíz háztája messziből is? Hogyan hát?

Nyitok be a söntésbe!

De meg is hökkenek egy kicsit. Mert csak Csurinyákot és Somát gondolom, hogy várnak.

És a kármentő körül, ahol Soma a boroscsapokat gyilkolja, tán magának többet, mint a vendégeknek, ott ülnek, nagy beszédben, füstben, a szép, meleg este, mit is tudom, tán heten is, mint a gonoszok!

Az egyik közülük csakis úgy nézett ki, mint az ördögök királya a gyehenna legfenekéből. Ez egy nagy, fekete szakállas bányász volt. A neve: Buzugó Jakab. Az orra éppen olyan, mint a karvalyé, és a fekete szeme úgy villogott az emberre, mint a fekete átok.

Erről a Buzugóról mindenki beszélte, hogy aranytolvaj. Abból vett nagy jószágot magának, kettőt, és a városi takarékban tartja a pénzét.

Ezé a Buzugóé volt a postafogat is. A fia járt vele. De megesett, hogy az öreg Buzugó ment a postával, és a fia dolgozott addig helyette a bányában.

Mert hát a kincstári munkát nem adta fel se az öreg, se a fiatal Buzugó. Hiába voltak gazdagok.

Mondták is, hogy csak az aranylopás miatt kell nekik tessék-lássék a kincstári munkában maradni. Na!

De rajta sohasem fogták a tolvajláson ezeket száz csendőrrel sem. Itt, a bércek közt, minden kis szurdékban tárna volt, és a hegyek úgy összevissza voltak furkálva, hogy ezer helyre foghatta akárki, honnan vált be ércet, ha megszorították.

Így ezek a Buzugók és mások is itten!

Na, és még ott ült egy olyan bányász, hogy azt hitted volna róla: ez a sírból kikelt halál! Egy hosszú ember, magasabb Sománál is, és csak csont és bőr és szinte zöld penészszínű. A nagy, barna szeme elakadt a levegőben, mint a holt emberé.

Mi? Hogy volt ennek fene baja?

Ez volt a legnagyobb verekedő és táncos az egész Sárgapatakon fiatalabb korában, és ez vitte eddig a zászlót is a kincstári parádékon. Úgy hívták: Pertik Ezsaiás.

Ott volt egy Boros Ferenc nevű. Erről azt mondták, okos, mint Boros. Ott volt egy Hutzikán nevű. Ez meg az a csontváz Pertik Ezsaiás voltak ketten a legerősebb emberek a faluban.

Részegen megtették, hogy az érctörő mozsárba töltöttek bort maguknak, és úgy koccintottak a két mozsárral, amiket más ember alig hogy felheppentett a földről.

Na, és még mit tudom én, kik voltak ott Somával és Csurinyákkal.

Egyiket sem ismertem, mikor benyitottam oda, hát az ütő is megállt bennem, ahogy egyszerre elhallgattak, és mind rám nézett vad szemmel.

Csakis Esztitől tudtam meg azután, hogy kik közé cseppentem itt.

De mondjam tovább.

Néznek rám. Én meg állok ott az ajtóban. Mert Csurinyák is, Soma is a hátát fordította az ajtónak éppen.

Utoljára is észrevesz Soma:

– Aha! Itt vagy? – int nekem a csap mellől.

– Minek híttál? – hebegtem ottan.

– Jöjjön csak, jöjjön! Szervusz, barátom! – vesz észre Csurinyák is, és jönne hozzám.

De éppen a szakállas Buzugó kérdi előbb tőle, rám:

– Ki ez?

Csurinyák legyint:

– Szaktárs-szaktárs! Beszélhetünk előtte akármit.

– Na, csak vigyázzunk! – így a csontváz Pertik is, mint egy vizsgálóbíró, rám.

– Ülj le, tessék! – mondja nekem így tegezve már Csurinyák. – Szolgálhatok neked egy pohár borral? Majd aztán leszel szíves hozzászólni a dologhoz.

Kacsint nekem Csurinyák, látom, és kacsint rám Soma is. De minek kacsintanak? A nyavalya tudja.

De hát leülök a lóca végére, ahol a söntésből az ajtó hátra vezet valahová, és Csurinyák elém tesz egy jó pohár bort.

Na, ez eddig a legokosabb abból, hogy idejöttem.

Veszem a poharamat, hogy nyeljek egyet arra az ijedtségre, ami kiszárította a torkomat is bejövet.

De látom, arra mind nyúlnak az asztalnál a boruk után, pálinkájuk után, és emelik felém a poharukat koccintásra. Hát sorba koccintok mindenkivel. Az utolsókkal a lócán, át is kell hajoljak az asztalon.

Mi van itten? Éppen, mint az olyan vacsorán, ahol a követ szavalja, hogy elengedik a polgárok adóját, csak lessék!

Ezt láttam, nemegyszer, kivált, mikor a cigánybandának, hordtam a bőgőt a városban.

Éppen úgy ülnek ezek itten. Az jutott eszembe.

Mert Csurinyák a világra úgy lökte el magától a kezét, mint egy képviselő, ahogy Buzugóra mutat, és azt mondja:

– Hát folytasd, kedves szaktársam!

– Én már megmondtam a magamét! – dörmögi erre Buzugó a szakállába. És meglöki Pertiket: – Beszélj te, nyakigláb!

De nem! Boros kezdte:

– Én azt mondom maguknak, hogy az üzemmel csak jobb békében élni. Még a deputáció sem okos a méltóságos úr elé csak akkor, ha meglátnánk, hogy szállítja lefelé a munkabérünket is, amit nem is lehet.

Tyűjj! Hogy erre mi lárma és hadonászás lett ott?

Boros, egy akkora kis majomképű ember volt, éppen mint a méltóságos. Csak fekete.

Hát erre a kis emberre rá mind, akik ott voltak, hogy azt hittem: na, mindjárt széttépik.

De mi? A kis pukkancs rá se fittyentett, hogy a Pertik nagy lapát keze hadarást az orra előtt. És még a Buzugók is, Hutzikánnal együtt, mint a dühödt kuvaszok ordítanak rá.

– Coki, coki, coki! Hát nem hallgattok szót, hogy először is ki kell azt puhatolni, mit akarnak a méltóságos úr körül azok a rablók! Azután tenni valamit! – így Boros a többinek. De amilyen éles, visító hangja volt, minden szavát jól értettem én is, az asztal túlsó végén.

Látom, hogy a szomszédom, egy kövér, nagy bajuszú ember, egy Salánky nevű bányaács, kacag.

Kérdem tőle:

– Mondja hát, min tanácskoznak maguk?

– Na, ezt maga tanácskozásnak nevezi? Akkor a kutyamarakodás is az! – mondja és tovább. – Csak arról van szó, hogy ezeket hatukat kitették a kincstári munkából, mert vallottak Henkerszky ellen a bányaromlásnál, és aztán szájaltak vele. Ott azt a kicsi Boros nevűt visszavették máma a kincstárhoz. Azért beszél így itt. De mind félünk, hogy munkabércsökkentés lesz és elbocsátások, mert kaptak jó munkaerő bányászokat az üzemhez, magántársulatoktól, olcsóbban, az anyjok büdös szentjét!

– Ahán! – bólintok. Mert gondolom: ne tudj róla, hogy rólam is beszélsz az anyám szentségével, fúlj meg!

De már fordul is el előlem a szomszédom, Salánky, és ordítja bele a nagy hácácáréba:

– Hagyjátok Csurinyák Ferit beszélni!

Na erre a többi: Hagyjuk! Hagyjuk! Halljuk! Halljuk!

Hát Csurinyák erre, mondom, mint a követ, mikor az országot-világot boldogítja, odaáll ki a söntés közepére, és onnan rá:

– Szaktársak, ide hallgassanak! Ha maguk közül olyanok, akik még mostan benn dolgoznak ennél a rablószövetkezetnél, azt hiszik, hogy nem kell nekik törődni a kirúgott társaikkal, azok buta állatok! Hát rájok nem fog kerülni a sor, ha egyszer ezek a vérszopók olcsóbb munkaerőt találnak, ezekben a nyomorult borzos-sárgapatakiakban? Vagy nem fogja itt a kincstári fosztogatóknak keze lenyúzni mindenkiről még a bőre után a húst is a csontjáról? Na, gondolják meg!

– Ez igaz!… Úgy van!… Jól beszél!… Ő érti ezt csak!

Így összevissza az egész asztal mellettem Csurinyákra. Különösen Salánky, a szomszédom, az a kövér duda, meg Soma a csapnál, ők hadaráltak kézzel-lábbal, hogy Csurinyák jó próféta. És megint:

– Hagyjuk Csurinyákot beszélni. Halljuk! Halljuk!

Rá Csurinyák:

– Itt csak egy segít, én mondom maguknak, szaktársak. Ha az egész munkásság, mint egy ember, összeáll, és mindig egyhangúlag lép föl ezek ellen a zsarolók ellen. Hiszen mindenütt a világon így áll össze a munkásság szakszervezetekbe, csak még nálunk, ebben a piszok, rongy országban nem jutottunk idáig. Már van ugyan itt a városban is ipari munkásoknak valami szakszervezetük, úgy hallottam, de nem tudnak megegyezni a különböző szakmabeliek jól, mert kevesen is vannak. De ha itt a bányászság és a zúzdák és a fatelepek munkássága összefog, akkor nincs Isten, aki bírjon velünk. Úgy diktálunk, ahogy akarunk, ezeknek a vérszipolyoknak a munkabérben. És összeköttetést létesíthetünk a külországi, nemzetközi munkásszervezetekkel. Ezt bízzák rám. Én voltam künn, és láttam, hogyan élnek ott a szervezett munkások. A külföldi munkás leveti este a munkaruháját, és felöltözik úgy, hogy nem tudod megkülönböztetni az igazgatójától sem. A külföldi munkás színházba jár és hangversenyekre. A külföldi munkásoknak olyan könyvtáruk van egy-egy telepen, hogy még! Nem mint itt, ilyen rémregények, a munkásköri olvasóban, maguknak, amiket a plébános úr válogat ki, ez a vén, véres nyakú kandúr! Igen, az úrpárti Istenével!

Nahát, még nem tudom, hogy miket sorolt el Csurinyák, hogy: hogyan parancsolnak a munkások a külországokban az uraknak, és hogyan élnek, hogyan nem.

Csakhogy már erre kezdtek az asztaltól belehümmögetni és dünnyögni és legyintgetni a Csurinyák beszédébe.

Mindössze-vissza Soma és mellettem ez a kövér bányaács, Salánky helyeselt Csurinyáknak, és pisszentette le a többit.

De hát nem lehetett! Kezdtek megint összevissza beszélni az egymás szavába.

Pertik Ezsaiás, ez a halál-langaléta volt csakis, aki legutoljára maradt a szóval. Mert azt mondja Csurinyáknak:

– Hát nézzed, Feri, én tudom, hogy te többet hordasz a kobakodban a könyvekből hozzám képest. De már én csak megmondom neked a magamét. Meghallgatod?

– Na halljam! – Csurinyák erre és a többi is hagyta Pertiket, hogy kibeszélje magát.

– Én nem tudom, hogy van a te külországaidban a munkás sorsa. De én nem is kívánkozom arra, hogy én azt a félkótya színházat nézzem, és azt a kornyikálást hallgassam tán, mint amit klimpíroznak itt a kincstári tisztnék. A fülem fáj, csak ha hallom. Én ezeket nem irigylem az uraktól. Én meg vagyok elégedve, ha egy deci mellé ülhetek itt a cimboráimmal, tiveletek, és én a fohászomat az egy vasárnap a templomban így is a Nagy Jó Istenhez küldöm, ha a plébános részeges is, mert nem ő az Isten, aki bizony felettünk van, és megmondom, nem is szeretem, mikor őtet előttem káromlod. Én már csak ezt mondom!

Így Pertik! És bizony mind-mind a többi bányász is neki adott igazat. Már csak Soma és Salánky maradt a Csurinyák embere, hiába nézett akármelyikre, és hiába akart magyarázni külön-külön mindnek Csurinyák.

Utoljára is Csurinyák már szinte kínjában rám néz, aki csak hallgatok ottan, és így:

– Na lássák! Az embernek az lesz a sorsa, amivel megelégszik, és nem nyitja ki a szemét, hogy a vérén és a verejtékén mások poszognak jólétben. Maguk azt is igazságosnak tartják tán, hogy szerződött üzemi munkások létükre kidobálhatják magukat a kenyerükből, és mehetnek napszámosnak mostan. Ő, lássák – mutatott rám Csurinyák –, ő, lássák, aki már járt itt-ott a világban, ipari munkás létére bizony gazságnak tartja, hogy őtet cseléd vagy napszám-munkára fogják. Igaz-e, szaktárs?

Így nekem Csurinyák! Én meg magamban gondolom, csak legalább kitalálnád jobban, hogy minek legyek úgy elkeseredve az urak ellen? Hiszen a Luli nagysága jóvoltából a méltóságosnak a jó ruháját ribolom, a szakácsné jóvoltából sokszor különb falatokat eszem a méltóságosék asztaláról, mint a méltóságos maga. Ne is mondjam Esztit, akivel azt csinálom, amit a méltóságos csak szeretne. Ezért gazemberezzem itt le őket veletek?

De hát, persze, meg nem mukkantam, csak ültem ottan, mintha siralomházban tartanának a méltóságosék kertjében mint világlátott bőrmunkást.

Hanem most már Csurinyákot nem hagyták beszélni tovább.

Most Hutzikán állt oda beszélni. Ennek is szép kis háza és nagy kertje volt, bányász létére, és lesipuskázásra járt az erdőbe, akár a kincstári, akár a grófi területekre.

– Hát én amondó vagyok erre – kezdte –, hogy ha összeállnának érettünk deputációba a társaink az üzemnél, amiért elbocsátottak, ezt bizony meg kéne tenniök, maguk érdekében is, a méltóságos úrnál! Hadd tudja meg, hogyan önkényeskedik velünk a sáfár, és hogy kérjük, legyen több belátással az üzem az olyan munkásaival, akiknek a nagyapjoknak a nagyapja is ebben a hegyben vágta a követ a kincstár javára. De hogy fenyegetőzzünk, hogy mi munkások összefogunk! Az hiába! Én is amondó vagyok! Hiszen kapnak az urak munkást ezeret helyettünk!

– De nem! – kiabálta ebbe a Csurinyák és Salánky, a bányaács meg Soma. – Minden munkással meg kell csinálni a szervezetet.

Csakis ezt hajtogatta egyre Csurinyák, és csudáltam, hogy erre nem lett zsivaj.

Hanem a kicsike Boros kérdezte ezt:

– Na, és ha az idegen munkás mégis inkább beáll az üzemhez olcsón, mint velünk tárgyaljon?

– Akkor le kell ütni! Mint a kutyát, leütni!

Ezt Soma ordította a vastag hangján. De úgy, hogy még egy-ketten kacagtak is.

Erre szólt először Buzugó!

Na, olyan csend lett egyszerre, mint a templomban a prédikációnak.

– Emberek! Én azt mondom, különbség ember és ember közt mindig volt, és mindig lesz. Hogy én vagy más, aki dupla munkával, kuporgatással szereztem valamit magamnak, akkor kezdjek összeállni naplopókkal vagy rongyosokkal, éhesekkel, az meg éppen nem igazság. Az urakkal sincs baja az embernek, ha jók. És vannak jók is köztük, ahogy vannak gazok is. Ezekkel a gazokkal kell csak leszámolni. Van annak, és volt már annak módja, nem is egy. De az ilyenhez nem olyan összefogás kell, hogy mennél több fül halljon róla, és mennél több nyavalyás, lecsperdi szájú tudjon róla. Hanem csak olyanok, akinek helyén van a szíve a másikért, ha kell!

Szinte megrettyent az inam is, ott ülve, az asztal mellett, ahogy láttam, hogy a vén Buzugó Pertikre néz, Pertik visszakacsint rá, csak alig, a szeme sarkából, és úgy a kicsike Boros is, aki pedig nem is volt facér még, csak bólint oda Buzugónak.

Haj, hüm! – Gondoltam. – Ezek valamin nagyon értik egymást.

Micsoda? Csurinyákon is azt láttam, hogy mintha elfehérednék.

Egyesegyedül az én disznó, gazember Somám, az kezdett el egyszerre hangosan röhögni:

– Na erre is ihatunk! Ez se rossz! Én mondtam legelőször is. Mert az úgy van, hogy aki nagyon nagy legény, az már nem is néz a lába alá, olyan büszkén lép. De így, ha a nyakát szegi valami gödörben, hát kire lehet fogni, hogy kiásta neki? Hah-haha-hihihi!

 

*

 

Hát, hetye-petye-lefetye! Egy Jakics nevű bányász, aki a kicsi Boros mellett ült, és az sem volt elbocsátva az üzemtől, egy csomó időt beszélt Henkerszkyről, a sáfárról.

Egyszerre belökik az ajtót. Két bányász állít be. Az egyik így kezdi már az ajtóban:

– Akarjátok tudni? Engemet és eztet itt velem szombattól az anyámba küld a felőr, és úgy hallottuk, még négyünket jövő szombaton. Na és aztán, így lassan a többit is. Mert persze, hogy egyszerre az egész munkásságot nem ereszthetik szélnek. Hiszen az átadás zavart csinálna nekik.

Juhuhuj! Erre mi lett?

Az a lárma és az a hadonászás! De az semmi!

Hanem Csurinyák?

Csurinyák a székre ugrott, és hogy mit tett az? Sírt, halljátok! Sírt! Úgy ordított sírva. És tízszer mondta egymás után ezt a borzasztó káromlást, a plafonnak tartva a két karját:

– Hát lássák! Én nem hiszek abban a vén Úristenben, az urak Istenében, mert így kéne nevezni! De ha már ott van fenn is, akkor is láthatják, hogy még ő is az én igazamat láttatja be magukkal. Most ideküldte ezt a két szaktársat, legyen! A maguk vén Istene! De itt vannak, hogy lássák már be végre, ne halogassunk egy percet sem a szervezkedésre.

 

*

 

Már én nem is tudom tovább rendesen mind elbeszélni, hogy még ki mit gágározott ott összevissza.

Csak az maradt beszéd, hogy Csurinyákra kezdett hallgatni mindenki újra.

De már én is megelégeltem hallgatni itt ezt a kortesugatást.

Hát ahogy Soma a csap mellől előjött, elkaptam a kaputját:

– Hát én nem töltöm itt neked az éjszakámat! Nekem keserves munkám van holnap! – mondom így. – Verd a pofád, minek hívtatok ide?

Na erre Soma:

– Várjál, rögtön! Aztán mehetsz!

Odamegy Csurinyákhoz, és a fülébe súg rólam. Így sugdosnak egy darabig ottan.

Utoljára is Csurinyák úgy int felém Somának, mintha mondaná, hogy rendben van, és Soma jön hozzám:

– Na, gyere, kikísérlek egy darabon.

Hát kimegyünk Somával a csillagos ég alá. Na! Szinte jólesett szusszantani egyet a friss levegőből az után a füst és lárma után.

– Ide hallgass! – ránt rajtam Soma, ahogy szokta, az erőszakos marha. – Csurinyák nem akarja, hogy tudják benn a többiek, mire kér téged. Mert neked se lehet jó belőle. Holnap deputáció megy a bányaigazgatóhoz, érted?

– Hallottam már benn eleget! – mondom.

– Nahát! – tovább Soma. – Amit a hivatalban mond a bányaigazgató a deputációnak, az csak lárifári. Mert körülötte azok a tolvaj tisztek rágják a szájába, hogy mit mondjon a munkásoknak. De azt kell tudjuk, hogy mit beszél a bányaigazgató a feleségének, meg különösen annak a vén ringyó sógornőjének, aki a szukaprépost itten. Azt mondja Csurinyák, te már tudhatod, hogy délután a vén, veres majom méltóságos valami lugasban kártyázik, ahol te sündörködhetsz a kerti munkán. Hát hallgasd meg, mit beszélnek, és hozd ide a szót.

– De hát mi? – kérdeném én.

De Soma letorkol:

– Ne ugass most sokat, mert be kell menjek! Tudom, mit akarsz mondani, hogy: Csurinyák nem tudja-e spionkodtatni a húgát? Nem! Mert ez nem akarja ezt megtenni az édesbátyjának sem, ez az utolsó, piszok, hókapofájú szajha! Az Eszti húga!

– Az anyád! Érted? Az anyád!

Így én Somának egyszerre szembe!

Olyan dühbe jöttem, hogy ez a tömlöctöltelék leszajházza az Esztimet, hogy csak itt-ott, hogy a szó helyett egy követ nem kaptam fel az udvarról, hogy a Soma fejéhez csapjam.

Persze egyszerre meg is bántam. Mert észbe kaptam rögtön, hogy ezzel mit tálaltam ki Somának. Ez a gazember nem is hergelődött fel az anyja szidásán tőlem.

Röhögni kezdett ott:

– Ajahajaháj! Te Kakuk Marci! Hát én nem orrontottam, és nem mondtam mindjárt Csurinyáknak, hogy tőled nem őrzi meg, hogy ne lássad a húga pendelye fonákját, ha mellé ereszt téged? De ha ezt nem bánja Csurinyák, amilyen megkergült ez, ezzel a világigazgatással, majd én tudom, kinek szólok Esztikéről és rólad. Majd Gurka, a segédaltiszt…

Akár hiszik, akár nem, úgy ráugrottam Somára, arra a nagy lajtorjára, mint hörcsög a kutyára. A torka a markomban volt.

De hiába persze! Egyet sodorintott rajtam a gazember, röhögve, és ott tántorodtam már félre tőle a kocsma udvarán, a sötétben.

Hát felkaptam egy téglát a földről:

– Látod ezt? Ha te olyan tiszta és becsületes lányra kitátod azt a piszkos szádat… akkor!…

De Soma röhög csak, és azt kérdi tőlem:

– Hát nem búboltad meg? Akkor kár a nevedért, ha ott vagy vele, és nem tudtál semmit csinálni a tisztességével.

– Az tisztességes lány! – mondom én erre. – Ahhoz nem fért még senki!

– Hogyne! – röhög tovább Soma. – Tisztességes lányoknak van száz forintjuk váltatlan! Mint az Esztikédnek!

Csak elhűltem erre! Hát ez a Csurinyák az édeshúgát is így kiadta ennek az országos tolvajnak, amilyen ez a Soma volt. Így beférkőzött a bizalmába Soma. Na!

Persze, tettem magam: én nem tudok semmiről!

De már egy szó, két szó, csak elvállaltam Somának, hogy eljövök, és elmondom, amit kihallgathatok a méltóságáéktól, a deputáció ügyében.

Így váltam el ott Somától.

Na! Megállj, Soma! Itt eszembe jutott, hogy tolok ki vele a sok mérgemért, amit elnyeletett velem a gazember.

El is mondhatom mindjárt itten, mit tettem.

 

*

 

Másnap estefelé, megint éppen úgy, mint előző nap, csak Eszti szólott, hogy: a Soma szaktársam vár, azt üzente a Feri bátyja vele nekem.

De most már olyan nagyon Eszti sem volt rajta, hogy menjek el, minden este így legyen már. Tegyek, ami jólesik! – azt mondta. Én munkatársaimnak hordhatom a szót, ha akarom, a helyemből, de ő mint cseléd, nem!

Így és tovább. Tanakodunk-tanakodunk, mi lenne jobb, mi nem, hogy ne zaklassanak bennünket? De utoljára Eszti is azt mondta: mégis jobb, ha elmegyek, legalább tudjuk, hogy mit koholnak, sütnek-főznek az üzem körül Feri bátyjáék.

Hát veszem magam! Gyere, Marci!

Soma úgy mondta, hogy egy kis szellőztetőablakot verjek csak az udvarról, ő arra kijön a csapszékből, nem muszáj megint ott mutatkozzam az embereknek benn.

Hát jól van. Megverdesem a kis ablakot, és Soma már künn is van.

Mi? Egy kis csobolyó bort is kihozott, hogy ne szárasszam ki a torkomat a hírhordásban.

Így ültünk le a kerítés alá, egy garmada hídlásdeszkára, a sötétbe.

– Na – kezdi Soma nekem. – Látod, te büdös gazember! Mit mondtam, hogy itt jól élsz?? Ide se akartad dugni azt a csálé pofádat. Hát ne rám hajts ezentúl? Ide hallgass! Ezek a koszos bányaférgek itten, most már biztos, hogy összeállnak egy szakszervezetbe. Már Csurinyák választ is kapott a városból, hogy onnan is jön ki holnap, holnapután valami ilyen őfajta lázító, és tán még Pestről is lejön ilyen. Ez nem hazugság! Láttam a levelet a szememmel, érted? Na de, csináljanak ezek, amit akarnak, nekem csak az a beszéd, hogyha lesz itt valami iroda vagy miféle, akkor a csaposságot odavágom, mert beülök oda a szakszervezeti irodájukba ezeknek, még az is lehet, hogy pénztárjukat is kezelem.

Na, már itt nem bírtam, hogy ne röhintsek egyet. Jóra bízzák a pénztárt! De Soma:

– Ez nem röhögés, te vadbarom. Tán még rád is szükség lehet majd persze.

– Köszönöm-köszönöm! Én megvagyok magamnak a helyemben! – mondom.

Hát Soma:

– Jó-jó! Hiszen éppen az a legjobb, ha a bányaigazgató háza körül megtartanak. Ezeknek, Csurinyáknak nagyon kell, hogy emberük legyen a bányaigazgató háztájéka körül, akiben megbíznak. Most is Csurinyák rám esett kegyetlen, hogy minden szórul jól kérdezzelek ki, amit hallottál, hogy a bányaigazgatónál kiejtettek erről a reggeli munkásdeputációról. Hát halljam. Na! Jutott a füledbe valami?

– Még máma én magam is beszéltem a bányaigazgatóval magával! – mondom.

Mert ez igaz is volt. Csakúgy, ahogy itt elmondtam a Soma nagy kíváncsiskodására: – Na, na, na! Hogy? Hogy? Hogy?

– Hát! – mondom. – Úgy volt, hogy máma délután a szakácsné, a konyhán, mikor kiadta nekem és a fickónak meg a többinek a finom, kövér, bivalytejes kávét uzsonnára, hát azt mondja: ő már akármennyi feketekávét tölt magának, idestova nem tudja meginni a finom tejsűrűt. Na erre Eszti, hogy: biz’a, ő se. Rá a fickó: biz’a ő se. Csak a bejáróné csettingette a száját a tejsűrűs kávéra. Hát én azt mondom: jaj, én, tudnék aztán olyan finom uzsonnát, ami meg máshoz is visszaadja az ember étvágyát, az pedig a fokhagymás pirítós, hideg, borsos borlevessel. Tyű, erre Eszti is, a fickó is rá a szakácsnéra, hogy ők pípet kapnak, ha nem csinálhatnak rögtön maguknak egy kis fokhagymás pirítóst, és a szakácsné is szinte nyögött és sóhajtott, hogy csináljon, ne csináljon borlevest a konyhának fokhagymás pirítóssal. Micsoda? Mikor már megcsinálta hirtelenében a szakácsné a konyha külön uzsonnáját, miért, miért nem, arra jön Luli nagysága a méltóságossal, és meglátják, hogy borlevesezünk a tornácon. Szimatolnak, kérdeznek, hogy mit uzsonnálunk? A szakácsné még meg is van rettenve, és mondja, hogy csak olyan szegény emberek uzsonnáját csinálta nekünk. De hát a méltóságos azt mondja: ó, jaj, Istenem! De finomakat eszegélt ő ilyen fokhagymás pirítóst, mikor a főiskolán járt, hát ő is kér most ezt uzsonnára. Ne is mondjam! Luli nagysága is kért, és amikor az erdőtanácsos jött, annak is fokhagymás pirítós kellett, hideg borlevessel. De ez semmi! A méltóságosnak annyira ízlett ez az uzsonna, hogy azt mondta: ő életében ilyen csuda finom uzsonnát nem evett! Az erdőtanácsos is úgy csámcsogott, mint a hízó malac. Elég az hozzá, hogy mikor Esztitől megtudták, hogy ezt az uzsonnát nem is a szakácsné, de én, a kertészlegény találtam ki, hát odahivattak a lugasba az urak engemet, és három hatost és egy szivart kaptam tőlük, és megígértették velem, hogy amit tudok még ilyen finom faladékot, arra okvetlen megtanítsam a szakácsnét. Így bizony!

Soma ott a sötétben csak hallgatja, hallgatja, ahogy ezt mind apróra mesélem neki. És himget és hümget és fészkelődik az én Somám.

Utoljára is már hadarint egyet mérgesen Soma a kezével, és így nekem:

– Jó, jó, hát látom, benyaltad magad ezeknél az uraknál, te betyár! De ne ezt beszéld nekem mostan, hanem azt, amit kihallgathattál, hogy a munkásokról beszéli ott a családjának bizalmasan a bányaigazgató. Vagy nem is beszéltek a munkásokról?

– Dehogynem! – mondom. – Éppen arról beszéltek aztán, a szegényebb népekről. Csak nem a bányaigazgató, hanem inkább a felesége, a méltósága.

– Nahát, ezt mondjad el nekem, ha hallottad! – firtatja tőlem Soma nagy kíváncsin.

Hát rá én:

– Hallotta azt az egész kert, nemcsak én. Mert a bányaigazgatóné úgy rikácsolt, mint a mátyásmadár, mikor megérezte azzal a finom kis orrával azt a kegyetlen büdös fokhagymaszagot az egész konyhán. Úristen őrizzen! Mit kapott a szakácsné tőle. Mert az volt a legnagyobb hiba, hogy éppen ma este van vacsorán a méltóságoséknál a gróf. Hát hogy a grófnak forduljon ki a bele a fokhagymaszagtól a háznál? Ez tette egész bolonddá mérgében a méltóságát. Még csak az a jó, hogy ki nem adtak engemet se az úrék, se a szakácsné, a büdösségért, a méltóságánál.

Na, itt Soma újra már fel-fel is ugrott a deszkákról félig, hogy fenyegessen:

– Hát mondom! Ne ezt beszéld nekem! Hanem amit a munkásdeputációról hallottál! Mert nem ajánlom, hogy a csúfságoláson kezdjed velem.

– Mi-mi? – kérdem én. De csak úgy fickándozik bennem a kacagás, hogy Soma rágja magát a szavamon. – Mi-mi? Hát várd, hogy mondjam töviről hegyire, ahogy Csurinyák biztatott. Vagy itthagylak!

Így Soma visszaül megint. De még borral is kínál, és rágyújtunk, hogy lássam: na, türelmes akar lenni, csak beszéljek!

Kezdem hát így:

– Beszélt bizony, éppen a munkásdeputációról is a méltósága az urának, ott a lugasban aztán, ahová kiment a konyhából. Hogy mit? Hát előbb ott is azon kezdte, hogy nagy patáliát csapott a fokhagymáért, amit ha megérez a gróf a házán, hát soha többet a tájára sem jön. Így! Aztán Luli nagyságával, a húgával kezdett veszekedni a méltósága, hogy ő a rossz szelleme a háznak, aki az ilyen büdös parasztszokásokat elnézi a háznál, és még rábiztatja a bányaigazgatót is, úgyhogy akkor nem csoda, ha már a munkások a fejére nőnek a bányaigazgatónak, és a rendeletei ellen deputácókkal járnak a nyakára és fenyegetőznek. Így bizony!

– Na? Na? Na? – biztatott itt engemet Soma egyre. – Na? na? na? Hát aztán mit felelt a bányaigazgató?

– Jaj! Már nem is felelhetett! – mondom Somának.

– Hát miért? – lökdös és döföget Soma. – Mondjad, miért?

– Csak azért, mert kinek feleljen, ha egyedül maradt ott a lugasban a bányaigazgató? – mondom, ahogyan volt is.

De Soma mérgesen:

– Hogyhogy lehet ez? Te ne csúfságolj velem, te Kakuk Marci, mert itt dörgöllek oda az udvarhoz rögtön. Hát hogy maradt egyedül a bányaigazgató?

– Csak úgy – felelem –, hogy a méltósága akkor, ahogy szokta is, ha veszekszik mindig, egyszerre elájult, és az erdőtanácsos és Luli nagysága vitték be a karjukon a díványra! A bányaigazgató maradt csak egyedül a lugasban. Ő ugyan bánta is a méltóságát, a feleségét, ájuljon tőle!

– Na és ez volt az egész? – kérdi Soma. – Többet nem is hallottál a deputációról?

– Dehogynem! – mondom.

De már meg is ijedtem egy kicsit, amilyen dühösen ugrott fel ott megint Soma, és majdhogy nem ordított rám:

– Hát arról ugass! Ne másról!

– Csak arról? – kérdem jámboran én. – Hát Csurinyák azt kívánta tőled, hogy töviről hegyire hallgass ki.

Már Soma, láttam, olyan dühös rám, hogy azt se tudja: mit tegyen? Mert azt tudta ő, hogy én nem vagyok olyan buta, hogy a szavából ne értsem, mit akar tőlem. De azt nem tudta, hányadán álljon azzal, hogy: miért ugorkodnék vele.

Hát rám förmed így:

– Nahát, ha annyira nem vagy használható, hogy emberünk légy a bányaigazgatóéknál, majd ne félj, Csurinyák gondoskodik másról oda, a helyedbe. De még csak a derekad is épen maradjon, ezt én mondom neked.

Meg – mondom – megrettyent az inam egy kicsit erre, ettől a nagy, dühös, marha Somától. De, persze, nekem állt följebb, így:

– Hát mi? Ha nem hallgatsz meg! Most mondanám éppen, hogy mit nyilatkozott a bányaigazgató a deputációtokról az erdőtanácsosnak. Mert az kérdezett aztán róla a lugasban.

– Mit, mit, na? – várta Soma.

– Hát, hogy azt kérdezte az erdőtanácsos a bányaigazgatótól: „Na és mondd, csakugyan még mindig zúgolódás- és mozgolódásotok van az üzemnél a bányaszerencsétlenségetek miatt?” Ezt kérdezte!

– És rá a vén veres mit? Ez nagyon fontos! – bele Soma a szavamba a türelmetlenségtől.

– Hogy mit? – feleltem én. – Hát a bányaigazgató azt mondta rá, hogy: jobb, ha a tök ászt hívta volna ki az ő ütésére Luli nagysága. De nem tudom, hogy minek mondta a tök ászt valahogy pik ásznak, az erdőtanácsosnak, a bányaigazgató!

Tyű! Már ki sem érem jól mondani ezt. Soma a nagy lapát kezével megmarkolná a nyakamat, mint egy veszekedett állat.

Igen! Ha én el nem ugranék a deszkasarangról mellőle. És vesd el magad! Ahogy bírok, loholok tova az udvaron, és ki a kertkapun!

– Na, megállj! Rabló, gazember, tolvaj, szoknyapecér. Kakuk Marci! Megállj! Ezt a derekad bánja meg!

Ezt ordítja Soma váltig utánam, és amit a kezébe kapott, egy kijáró kerteléslécet zuhintott a nyomomba. Neki ez a kertkapunak, hogy csak úgy döngött.

Erre is jöhetett ki Csurinyák a csapszékből, az utca felőli ajtón. És az kiabálni kezdett!

– Mi az? Mi az? Mi kell, Soma? Mit ordítasz?

Soma csak szíd engem ottan a sötétben Csurinyáknak, hogy:

– Kötni való tolvaj, gazember ez! Majd ellátjuk a baját. Énrám bízzad csak!

Erre én a sötétből és egy fa mellől kiabálom vissza, de jámboran, Csurinyáknak:

– Ne hidd, szaktárs! Ne hidd! Nem akart meghallgatni ez a részeges korsó. Neked elmondok mindent, amit akarsz.

 

*

 

No hát, így toltam ki az én Somámmal a gaz áskálódásaiért. Mert Csurinyáknak ugyan hiába gágározott rám Soma. Csurinyák odajött hozzám, és neki rögtön elmondtam, hogy:

– A bányaigazgató azt mondta a deputációról: a bányászok dolga az, ha mozgolódnak és zúgolódnak, ő rosszat sosem akart nekik, de az üzem érdeke az első, az üzemnek pedig nem döntheti ő el, hogy mi jutányosabb, hogyha selejtes munkaerő termel olcsón; vagy drágán a jobb munkaerő, ezt Henkerszky bírálja el az embereknél, és Henkerszkyre még soha senki nem foghatta, hogy az intézkedései az üzemnek kárt csináltak.

Ezt így elmondtam Csurinyáknak értelmesen.

Csurinyák meg is köszönte nekem. És abban maradtunk, hogyha megint szüksége lesz rám, hát ő maga üzen Esztivel, a húgával, értem.

Na, Soma! Nesze! Ha te nekem, én is neked!

 

*

 

Én aztán, ha jól vélekszem, nem is tudtam, nem is törődtem többet a Somáék és senki más dolgával ottan.

A béremet is a fickó hozta el mindig. Azért se mentem én. És raktam félre a keresetemet.

Mert ne higgyék, hogy tán én csak színeskedtem azzal annak a szép, fehér Esztimnek, hogy: a kezem-lábam ledolgozom érte, ha összejövünk. Ezt szívemből mondtam én.

Mindketten már azt is megtárgyaltuk, hogy csak Gurkától szabaduljon Eszti, akkor kipakol a bácsijának és mindenkinek velem, és egybekelünk rendesen. Úgyigen!

Csak az, hogy Gurkától nehezen tudott menekülni Eszti. Hiába tett és beszélt akármit a Gurka orra alá. Az mindent eltűrt tőle.

Egyszer már ő, Eszti beszélt arról is, hogy nem vagyunk abba a helybe ragadva, és elmehetünk máshová is ketten.

De még az se rossz: honnan jött erről szó köztünk Esztivel?

 

*

 

Mondtam azt vagy se? Nem is tudom, de attól fogva, hogy egyedül dolgoztam ott a kertben, hát Luli nagysága úgy elült velem sokszor, és úgy elbeszélgetett, hogy már én kezdtem furcsállni jobban ezt.

Mi?

Már ha magunk voltunk, majd olyanokkal kezdett kötődni velem, mint akinek rám csiklandik a kötője alatt.

Görbüljek bár hétrét, ha hazudok!

Egyre velem akarja bizonygatni magának, hogy nem múlt még el felette annyi idő, hogy ne akadjon még meg rajta szem.

Hát mit mondjon erre az ember egy ilyen nagyságának? Csak azt, persze, hogy sohasem hinné az ember, hogy már elmúlt negyven.

Mikor pedig Eszti mondta nekem, hogy ötven se lesz többet Luli nagysága. Na!

De még tőlem Luli nagysága azt is megkérdezte, úgy incselkedve, hogy hát: ha tegyük fel, hozzám való fehérnép volna ő, tetszenék-e nekem, és elvenném-e feleségül őtet?

Úgy segéljen! Csak az igazat mondom, hogy mind ilyenekkel piszkálgatta bennem a kutyaságot, ahogy egy percre egyedül maradtunk valahol.

Egyebet se mondjak, hogy többször elvitt magával az árokra is fürödni, Eszti helyett.

Mert úgy volt, hogy messzebb egy kicsit a falutól, az erdő alatt, ahol zúzdák még nem mocskolták össze sárgára a patakot, jó fürdőhely volt, és mindenki odajárt a faluból is.

De persze, a kincstári uraknak meg a grófi uradalom tisztjeinek külön fürdőkabinok álltak gerendákon az árkon keresztül építve, fagereblyével meg vasszűrővel is.

Hát ide a méltóságáék után Eszti vitte egy nagy gyékénykosárban a fürdőruhát, törülközőt, papucsot, ha odamentek fürdeni.

De hát Luli nagyságának kedve szottyanhatott fürödni akkor is, mikor Eszti a reggeli bevásárlásokon volt a szakácsnéval, és a fickó is odatekergett valahol, és így engem rántott elő, a fürdőruhás kosárnak, már utóbb mind többször.

Elég az, ahányszor a fürdőkabinhoz értünk, Luli nagysága mindig eltréfált velem, hogy: ő aztán nem azért hozott magával engem, hogy valahogy ráleskelődjek fürdése közben valami deszkahasadékon, mert ő meg is mondja nekem, hogy ő bizony meztelen fürdik, és a fürdőruha neki csak akkor kell, ha kimászott a vízből, de még akkor is inkább a megszólásért, mert itt az úriasszonyok az üzemtől mind olyan szemérmeteskedők, csak titokban csinálják a disznóságot.

Hát ilyenekről tárgyalt velem Luli nagysága.

Én meg, hogyha Luli nagysága már szólt is, hogy pocoson láthatom a vízben őtet, hát amíg künn az árokparton vártam rá, vagy eluntam én is a lubickolást, persze hogy kerestem hasadást a kabin deszkázatán, hogy beleshessek rajta Luli nagyságára.

Na, nem is mondom, hogy csak a keresztény kiskátéra gondoltam, mikor ott csakugyan pucéron láttam fityegni Luli nagyságát a kabinpadlón, meg heverni erre-arra.

Így, mondhatom, nagyon megjárja fehérnép volt. Kivált, ha a nagy szalmakalapját a fejére borította hevertében ottan. Egy fiatal lánynak is nézhetted csakugyan… Tán tudhatta is ezt a vén cirmos, hogy így lesetett magára velem.

Elég az hozzá, hogy e miatt a fürdőruhahordás miatt fogott először gyanút Eszti, hogy utoljára is rosszat suttyonkodhatok így a nagyságával.

Szólt többször is nekem ezért Eszti, tudom. Toporzékolt és köpködött Luli nagyságára, és ezt meg azt a gyakornokot emlegette, akivel Luli nagyságának ticsitacsija volt és a többi.

Na! Hát hogy engem félteni kelljen ott Esztinek ettől az öreg úri nagyságától? Már azon csak mindig röhöghetnékem jött, nem más.

Hiszen mondjam csak az igazat, az sem volt már néha nekem gyerekjáték, hogy Esztinek legyek elég legény.

Nem maradt az el ugyan egy éjszakát se, hogy ki ne jöjjön hozzám, az első estétől fogva, az én Esztim.

Csak azt csudáltam jobban, hogy rajta semmi meg se tetszett abból, ha másfél órát is aludt egy éjszakából. Pedig ő a dolgától el sem heverhetett lopva erre-arra, mint én napközben.

Mégis az én szelíd, fehér Esztim csak a lábujjhegyén táncolt egész nap, és a danáját hallottad. Én meg, bár majd dupla kosztot faltam, csak kezdtem a színem veszteni, mint a krumplivirág a pincében, a sok éjjelezéstől és egyébtől.

Már-már volt velem úgy is egy-egy este, hogy csak nyavalyásnak nem akartam nézetni magam Esztivel, de inkább elszöktem volna aludni a kijövetele elől.

Úgy én! De persze csak hozzám kellett érjen Eszti, már elfelejtettem mellette, hogy az ágy aludni is való.

Mert jóképű, kezes fehérnéppel, amilyen keszeg a csontom, de még szégyent nem vallottam. Az se hazugság!

De hát hogyha egy kedvesemnek egyik éjről a másikra ember vagyok magamért, még aztán nappal is akadjon tennivalóm fehérnéppel, mint Eszti gyanúsított meg Luli nagyságával, hát arra már én is azt gondoltam, hogy akkor a gúnyámban sem marad itten belőlem senki utoljára is.

Hát csakis a kacaghatnék vett elő, ha Eszti még a duzmogáson kezdte nekem Luli nagyságája miatt, hogy azzal is lepakliznék mellette.

És mégis-mégis, mi történik egy délelőtt.

 

*

 

Benn a virágházban piszmogok valami kaktuszokkal. Azzal lep meg Luli nagysága.

Beszélünk, amit beszélünk a kaktuszairól, egyszerre miről, miről nem, azon kezdi nekem, hogy bár ő kisebb a nénjénél, a méltóságánál, azért a méltósága meg se mozdítja azt a virágdézsát, amit ő felemel.

És így meg úgy. Hogy ő akár a réten is egy sorba állhatna a parasztnőkkel, és a zúzdában a seprűslányokkal kitenne.

Nézzem csak! És emelintgeti ott nekem a kaktuszosdézsákat.

– Lássa, lássa? – mondja nekem, és virgonckodik ottan, csapdossa a hátamat, persze kacagva.

Na jó! Hát a mókával engem se kerget el senki! Nem is tudom, hogy miket hadrikálok ott a Luli nagyságának. Csak egyszer elém áll, úgy, ahogy ülök ottan a hárságyon, kétfelől a két kaktuszosdézsa, és azt mondja: na, emeljem meg őtet, csak úgy a könyökétől, hogy milyen könnyű madárhúsú ő.

Odaáll a két lábam közé, és kacag-kacag a szeme a szemembe, mikor odanyomja a két könyökét a tenyerembe, hogy emeljem meg őtet.

Nahát, emelintek egyet rajta. Csakugyan, mint a pehely.

De ahogy ottan hozzám súrlódik, és csak az egy szál bornyúszájas pongyolája rajta, hát amennyi ördög, mind összeszaladt belém, hogy nagysága ide, nagysága oda, csapjam le arra a hárságyra.

De mi? Tán ő mást akart?

A malomkerékre kössenek engem, ha nem éreztem, hogy a markomból egyszerre ő maga, Luli nagysága siklasztja ki az egyik könyökét, hogy ott hátraheppenjen énrám. És mintha ettől fészkelődne, még jobban az ölembe nyomta magát, és így fordította hátra rám az arcát, mit tudom, mit sipegve.

Hát én fajankó nem vagyok. Már a karom át is volt a melle alatt, és rajta a szám a száján, ahogy nyújtotta, is oda nekem, ő maga, ez a Luli nagyságám.

Így na!

Csak azt mondtam rosszul, hogy talán értem volna összecsókolódzni ott vele.

Nem! Mint a csinálmány éppen, már mikor a szám a Luli nagyságám szájához érne, egy fertelmes visítást hallunk.

Na, ugrik le rólam a nagyságám, és én is kapom össze rá magam. Mi történt?

Kerülök hirtelen a virágház ablakának.

Hát a nagy úton a szakácsnét látjuk megdermedve. És Eszti éppen szalad elfele mellőle.

A szakácsné kosara a földön, ahogy elejtette, és visít úgy, hogy a keze fejét tartja a szeme elé.

– Jaj! Segítség! Eszti, maga itthágy engem?

– Mi leli magát? – visítja mellőlem Luli nagysága is.

– Kígyó, kígyó, nagysága! Egy kétméteres kígyó! Csuda, hogy nem mart meg. Idemászott a fűbe! Itt előttünk. Én nem merek arra menni! – visítja a szakácsné.

– Ugyan! Badar beszéd! Az nem bánt! – kiabálja Luli nagysága vissza a szakácsnénak.

És látom jól, hogy nagyobb a Luli nagysága bosszúsága, hogy a szakácsné megzavart bennünket. Talán vissza is hívna Luli nagysága engem már a fal mellé, az is lehet. De hát most Eszti kezdi a visításon a fűből.

– Itt mászik! Ni-ni-ni! Marci, Marcii! Jöjjön, üsse agyon!

Hát már az Eszti hangjára én hagyom ott Luli nagyságát, kapok egy rózsakarót a kezembe, és szaladok ezzel a nyárssal, oda az út mellé, Esztihez, mint a háborodott.

Na, mi lett ebből?

 

*

 

Ahogy odaérek Esztihez, Eszti kikapja a kezemből a nyársat, és ő ront oda a fűbe, valami kőrakáshoz, és azt piszkálja, döföli szerteszét a kígyó után:

– Itt van, ide bújt! Vegyen követ, Marci! Csapja agyon, ha kiugrik. Oda álljon. Majd én szurkálom itt.

De hát ahogy ottan javában hajkurásszuk a kígyót Esztivel, egyszerre a hátunk mögött van Luli nagysága.

És a szeme is csak úgy szikrázik, ahogy Esztire kiabál így:

– Hagyja azt a szegény állatot! Mit vétett az magának?

– Micsoda szegény állat egy ronda kígyó a nagyságának? – nyelvelt vissza Eszti. Mert azt nem kellett félteni, hogy hagyja magát: – Majd itt megmarjon valakit a kertben? Üssük csak agyon, Marci, ha kibújik!

Hát erre én látom, hogy még a rendes formáját is elváltotta a Luli nagysága képe.

Ugrik oda Esztihez. Az épp a kígyó után matat a kőrakás alatt, és a hátsóját mutatja nekünk. Hát Luli nagysága kirántja hátulról az Eszti kezéből a nyársat, és hogy erre Eszti megfordul, a nyárssal fektíroz az Eszti feje körül, és kiabálja rá:

– Maga nekem szegül ellen? Ostoba liba. Hát olvasson könyveket, ha otthon magát ilyen hülyeségekre tanították, hogy a mi vidékünkön bánt valakit a kígyó. Akkor megtudja, hogy a kígyó az ilyen kertben éppolyan hasznos állat, mint a madarak és békák, mert a kártékony férgeket pusztítja.

Én is csak képedek el erre. A szakácsné is az úton. Az még szól is:

– Na még ilyet se hallottam!

De Eszti! Láttam, akár a kölykös szuka, olyan veszettül állt oda Luli nagysága elé. Tán a nyársat is itt-ott hogy vissza nem vette a kezéből, ahogy nézte, és így neki:

– Már nekem ilyeneket hiába kiabál a nagysága! Az a butaság éppen a könyvekben, hogy a kígyók nem bántanak. Én megmondom a méltóságának, hogy itt kígyókat tetszenek tűrni a kertben. Tán még szaporíttatni is őket?

– Elég oktalan, gyáva szerzet az, akárki is, akit egy szegény, ártatlan, hasznos állat ijeszthet meg! – mondja erre Luli nagysága. De az még na! Hanem egyszerre megint a nyársat sodorintja el az Eszti orra előtt, és így ripakodik rá: – De maga egy szemtelen, szájas fruska! Értette ezt?

Tyűhó! Az én Esztim már éppen egy másik karót rángatott kifelé a földből, egy ojtvány mellől, hogy nekiessen vele a kőrakásnak a kígyó után.

Hát erre Eszti odavágja a karót, és rá a bőgésre:

– Ez már mégis sok! Miért vagyok én szemtelen, szájas cefre, amiért nem akarok kígyóhizlaldát csinálni a kertből? Én megyek a méltóságához, és megkérdem, hogy kinek a cselédje vagyok hát itten? Mert ha a méltóságáék cselédje vagyok, akkor ő parancsol nekem, és a méltóságát a nyavalya veszi elé még a varasbékától is, nemhogy a kígyótól. Igen! Ezt is tessék megérteni!

Így sírva-zokogva, szipákolva fordult vissza-vissza Eszti Luli nagyságához, ahogy rontott befelé a házba.

Luli nagysága pedig, mint egy nősténysárkány, úgy pöfögte:

– Na csak menjen-menjen! Ebadta, mazna lelke! Majd meglássuk!

Avval Luli nagysága is bement Eszti után. Utána meg a szakácsné sápítozva.

Ottmaradtam egyedül.

Hát ez történt! Azt sem tudtam, kacagjak magamban vagy bosszankodjak?

A kígyót aztán én is észrevettem, ahogy a kőrakás alól kidugta a fejét. Na, büdös bestia! Te voltál az oka ennek a hácácárénak.

Hamar vágtam a kerítésnél egy erős szilvafa fattyúvesszőt. A végét meghasítottam, és lesbe álltam a kígyóra.

Úgy tova délfelé csakis megcsíptem a kígyót. Az ágasommal a földhöz szorítottam. Aztán az ágast madzaggal járomnak csináltam a kígyó nyakába, és így, mint az ostort, vittem a kígyót magammal. Csakugyan, mint egy eleven ostort! Mert úgy csapkodott, tekergőzött a boton nekem.

Ez volt a kerti munkám egész az ebédig. Na!

 

*

 

Hogy mi volt benn a nagyságával?

Hát csak az, hogy a méltósága sem adott igazat Esztinek, csak félig.

Mert ugyan Eszti előtt mondta Luli nagyságának, hogy: nem szereti, ha sértegeti az ő szobalányát! És ezen persze összeveszett a méltósága a húgával. De hát ez rendes dolog volt.

Hanem azután Esztit is előfogta a méltósága, és megdorgálta őtet. Hogy hát: ha ő fél is a csúf állatoktól, de azért nem hatalmaz fel senkit, hogy kegyetlenkedjék a háza tája körül!

Na! Így volt. De hát ezt én csak este tudtam meg Esztitől, ahogy itt elmondom.

Mert más a beszéd, hogy mi történt még ott azzal a kígyóval.

Gondolhatják, hogy én a kígyót nem azért lestem, és nem azért készítettem ki ostornak, hogy magamnak őrizzem meg.

Csakis mókát akartam csinálni vele a konyhának.

Hát megvártam az ebédet, nehogy valakinek kifordítsa a belit, azután mentem oda a kígyós pálcámmal a konyhaablak alá.

Itt elkiáltottam magam:

– Hé, asszonyok, lányok, ide kifelé hozzám, ha menazsériát akarnak látni. Itt látható a szerecsen, aki a nyakába veszi a kígyót.

Azzal a kígyót, persze a boton, csakugyan a nyakam köré tekergettem, mire kijönnek a konyhából. Vagdosott is a nyavalya férge, úgy hogy majd-majd kiverte a szemem. De már nem hagytam, hadd csináljak viháncot ezeknek a fehérnépeknek.

Hű, mi is lett ott, a ház oldalánál!

Kijött mind a konyhából: Eszti, a fickó, a bejáróné, még a vén, pohos, szent mámi is, a szakácsné. Egyik jobban visongott, hápogott-sápogott, mint a másik, ahogy ott láttak a kígyóval a nyakamban. De közel egyik se!

Én meg egyszerre közéjük szaladtam. Hát erre, mint a szembekötősdinél, négyen ötfelé. Még a vén szakácsné is, a nagy hasával, csak úgy gurigázott elfelé a házszegletéhez előlem.

Így először.

De azután Eszti, amilyen bátor egy cefre volt ez ugyan, egyszerre, mit gondolnak? Elkapja azt a botot, a kígyóval a kezemből. El az!

De még mi? Ő kezd el, mint az ostorral, sodorintani a nagy fene féreggel erre-arra a levegőbe. Utoljára pedig paccs! Csap egyet a falon a kígyóval végig. Csap oda még egyet. Csap a földre. Csap erre, arra.

Hallják! Akár a megvadult kancacsikó, ez az én szelíd Esztim. Még a szeme is csak úgy szikrázott, és csak úgy lihegett, ahogy csapdosta azt a szegény földi férget.

– Te ronda állat! Miattad kapok én ki? Azzanyád kínját is!

Nem nyugodott, hallják, ez a lány ott addig, amíg csak egy cafat nem maradt a boton a kezében abból a nagy, fekete kígyóból.

 

*

 

Na, röhögés ezen, és sápítás ezen is, és beszéd ezen is.

Amikor már ott vagyunk a tornác előtt, mert a kígyós botot a szemétre vetette Eszti, hát eléáll nekünk a bejáróné.

Ez olyan vajákosféle asszony volt, aki füveket ismert, és rostán búzaszemet ugráltatott jövendőmondásnak. Elkezdi:

– Jaj-jaj! Itt valami nagy baj lesz! Meglássák! Kígyó valaki útjában, az álnok gondolat. De ha valaki rögtön négyfelé köp maga körül, akkor eltávolítja ezzel az álnok szándékot, hogy elérje, amit akar. Ha nem köp, legalább úgy tegyen, mintha nem látta volna a kígyót, és ne beszéljen róla. Az is jó. De amit maguk tettek, az nagy veszedelem, meglássák. Kígyót kergetni is civódás és vérontás. De kígyót kínozni és megölni, az éppen az erőszakos halál, éppen az, amit a kígyóval követtek el. Vegyék ezt csak tréfának. Énnekem mindegy!

Így a bejáróné nekünk ottan.

De erre nem röhögött senki. Még én is, mintha megütöttek volna belül, hogy hátha beteljesedik a szava az ilyen vén, vájákos ringyónak, mint sokan beszélik.

A vén, pohos szakácsné hány is egy keresztet magára, vagy kettőt is, és persze, mikor már végighallgatta a bejárónét, akkor mondja:

– Jaj! Ilyet keresztény-katolikus hivőknek nem is szabad elhallgatni, mert a babona az ördög tudománya. Nekem ne is beszélje tovább. De hogy bizony van valami abban, amit mond, az biztos.

És az máig is mindig eszembe jut, hogy a vén szipirtyó, az a patikás Gáborné, ahogy hívták, csakugyan minden borzasztóságot megmondott előre, ami megtörtént azután, a kígyóból.

 

*

 

Én ugyan már az egész kígyóhistóriát el is felejtettem volna estére, ha Eszti elé nem hozza.

Hogyan? Hát hogy Eszti elkezdett ott nekem erőlködni az égvilágon, hogy: ő most már törik-szakad, itthagyja ezt a helyét.

Minek? Mert a méltósága nem adott neki igazat a kígyóval, és ő nem lesz a Luli nagyságának, ennek a vén szukaprücsöknek a lábakapcája!

Ezt nekem ottan Eszti. De kegyetlen erősködik rajta.

Ez ilyen volt, ez az Eszti. Hogyha jött neki valami makranca, akkor abba úgy belelovalta magát, hogy azt is kimondta, amit maga se hitt a saját szavának.

Így ott is éjjel Eszti az ágyban, mellettem, már azt kezdte sorban beszélni, hogy: ha tegyük fel, a fogadós bácsija mint gyámja ellenkeznék vele, hogy eleressze innen Sárgapatakról (hogy ezt sose lássa!) máshova szolgálni, hát akkor majd elszökik ő velem olyan helyre, ahol nem lesz két gazdája, akik ketten háromfélét parancsoljanak neki.

Így pereg-pereg-pereg a nyelve az én Esztimnek. És már olyanokat is mond a Luli nagyságánkra, hogy azt sem tudom, honnan találja ki?

Hogy Luli nagysága az ő minden lépését és szavát vigyázza a háznál, ő tudja!… De még a Jóisten krétázzon róla, miket nem beszélt.

Na, beszél-beszél! Hagyom! Mert már ismerem őtet. De hát Eszti döfköd engem egyre, hogy: na de szóljak hát hozzá!

Utoljára is mondom neki kereken perec:

– De hát mit akarsz ettől a Luli nagyságától, azt nem értem. Hát most is lehurrogta a nénje, az asszonyod, éretted. És ne is mondjam, ahogy te mondtál magad is oda Luli nagyságának. Csak ez az igazság! És ettől jön neked innen szökhetnéked, ebből a jó helyből?

Na, mit gondolnak?

Az én Esztim erre még az ágyból is kiugrott mellőlem. Úgy egy szál ingben táncolt az odúm közepén. Úgy pocskondiázott engemet.

Hogy én Luli nagysága mellett fogok szót ellene? Nahát, csak ezt akarta tudni, hogy: ezt szemtől szembe is meg merem tenni neki? Most aztán végeztünk! Megutált!

Én csak ott az ágyból:

– Hogy-hogy-hogy? Mi-mi-mi? – hebegek ott, és arra vigyázok, hogy a párna a kezem ügyében legyen, ha valamit hozzám vágna ez a megveszekedett jérce itten.

Ez még semmi volna mind! De azt sem fogom érteni soha, hogy azt honnan vehette ez az Eszti? Hogy egyszerre nekem így:

– Tudom én azt, hogy nem hiába vivegetett magával téged ez a vén lotyó a fürdőházba se, és nem hiába bujkál el veled a kertben meg az üvegházba se. A szakácsné visítása is róla ugrasztott le, mikor kifutottatok az üvegházból. Azt hiszed, énnekem nincs szemem, hogy meglássam rajtatok? Tolvaj, lator, zsivány!

Nahát, erre ne váljak ott egy tátogatóvá, hogy ezt tudja ez a lány, hogy már itt-ott a hityirityizésen tartottunk Luli nagyságámmal?

Persze, járt aztán a szám neki eleget, hogy kibeszéljem ezt a fejéből.

Egy jó náthát is kaptam attól, hogy ottan a hűvös éjszakán pőrén kellett a meleg ágyból térüljek-forduljak Eszti körül jó csomó időt, amíg lecsitítottam, és visszacsaltam az ágyba, már künnről, a harmatos fűről, ahová kifutott.

Persze mikor már Eszti megint mellettem volt az ágyban, hát kígyó ide, kígyó oda, hogy az csak veszedelmet jelentsen! Ne is mondjam, ahogy én is elfelejtettem a tolvaj-zsivány-latorozását Esztinek, úgy neki is eszébe jutott, hogy drága-szívem-egyetlenem vagyok neki, akár máskor is.

 

*

 

De már hogy csakugyan valami ticsitacsi ne lett volna újra Luli nagysága meg közöttem, hát attól csak, úgy gondolom, a Nagy Parádé ütött el.

A bánya névnapján volt a Nagy Parádé. Ez pedig pár napra jött Péter-Pálra, Sarlós-Boldogasszony napján.

A bánya főtárójának a frontján is ki volt rakva szépen bányavirágból ez, hogy:

 

Sarlós Boldogasszony táró

 

Hát erre a nagy bányaünnepélyre az egész Sárgapatak a száját nyalta már napokkal azelőtt. Mi? Már akkor emlegették nekem, hogy mi minden lesz a Nagy Parádén, mikor első nap bekaptam a méltóságosékhoz.

A Nagy Parádéra háborodott ott aztán meg mindenki a méltóságosék egész házatája körül.

És ki dirigálta az egész hajcihőt, mint Luli nagysága?

El nem is tudnám én azt sorolni itten, hogy mi minden után járt ez a kis fityfiritty Luli nagysága, mint egy parancsnok.

Még arra is ő vigyázott, hogy milyen színű és formájú lampionokat akasszanak a tárna frontjára, hogy világítva kiadja nagy betűkkel ottan:

 

JÓ SZERENCSÉT!

 

Utánanézett annak is Luli nagysága, hogy milyen nyírfát hoznak az erdőből, szekerekkel, amivel majd az utat szegik a tárótól a bányaigazgató kertjéig.

Ott járt, ügyelt Luli nagysága a kertben, ahol az ácsok húztak asztalokat és lócákat az egész falunak, még a környékének is, arra a nagy vacsorára, amit a bányaigazgató adott a névnap estéjén.

Mit tudom én még! A fáklyákat is külön leszámodoltatta maga előtt Luli nagysága, amik a bányászbandának kellettek.

Elég az, hogy ebben a lótás-futásban telt el, keveset mondok, három nap, négy nap nekem is, a fene Nagy Parádé miatt.

Már hogy Luli nagysága tudta, hogy ügyes vagyok ebbe-abba, hát vitt magával mindenfelé, vagy engem küldött csak maga helyett, akiben megbízott.

Ne is hazudjak, hogy a bányafelőrök és gépmesterek előre billentettek nekem kalapot, ahol Luli nagyságával jártam, vagy neki jártam. Még tisztek is paroláztak és értekeztek velem.

Úgy igen!

Egyszer még két rongyos zúzdamunkástól a kezem sem tudtam visszakapni, hogy meg ne csókolják. Mert ezek azt hitték, valami irodai hátramozdító vagyok! Nahát, akivel elbeszél és elkacag a bányaigazgató sógornéja!

Többet se mondjak ennél, hova vitte ott az Isten a jó dolgomat, Kakuk Marci létemre. De Luli nagyságával négyszemközt sose kerültem azután, akármilyen embere lettem úgykülönben.

 

*

 

Na, mikor felvirradt Sarlós Boldogasszony napja, hát a konyha körül öt vagy hat bányászné emelgette a kondérokat a szakácsné keze alatt, és férfimunkások hámozták a krumplit, tízen is.

Ezeknek aztán a vacsoránál is fel kellett szolgálniok az asztaloknál.

Luli nagysága még reggel magához intett engemet félre, és azt mondta:

– Marci! Maga kevés szóbul is ért, én tudom. Magát is be kell fogjuk este a ház számára. De amivel én magát megbízom, az nem az, hogy maga is a tálakkal szaladgáljon. Ha segít itt-ott az embereknek, jól van. De a maga dolga inkább az legyen, hogy a körmükre vigyázzon. Ezt majd én most megmondom nekik, hogy magának tartoznak engedelmeskedni!

Hát ez lett volna az én dolgom az esti vacsorán, a gazdámék kertjében. Luli nagysága ki is hirdette ott mindjárt a konyhán, hogy én rendezkedek a felhordókkal, és meg is fenyegette őket, hogy pórul járatja, aki hánykolódik a szavam ellen.

Nem is volt baj ebből, mondhatom. Ha volt, ami rágja a szívem azon az estén, az egyéb volt.

De tartok sorjában.

 

*

 

Délelőtt volt a hárompapos nagymise a templomban. A prépost jött ki a városból.

A templomból jött díszmenet arra a nagy térre, a hivatalok elé.

A kis veres bányaigazgató beszélt az igazgatóság erkélyéről. Meg még ketten.

Rá a banda! És körül a hegyek csak úgy horkantak-morkantak a nagy mozsárdurrogástól. De más nem is volt. Estére készült itt a nagyobb cécó, amit mindenki emlegetett.

Ebédet ugyan nagyot adott délben is a bányaigazgató a kertben. De nem voltak ott, csak a jobb szőrű népek, a prépost, a bányatisztek meg a grófi uradalmi tisztek, és a penész, aki tudja, kik.

Kiszolgálni való akadt persze a konyhának ezek számára is, mert jól megültek bandaszó mellett az asztaloknál a délutánba. De ez az egész simán megment.

A kivilágítás utánra várta a kert a munkásnépet, tán vagy hat hosszú-hosszú asztalra, szépen kidíszítve akörül is nyírgallyal.

Ennek csakis olyan szaga van, hogy az ember jókedvet és étvágyat kap tőle, és a mécsolaj is szinte jól szaglik a nyírgallyal együtt.

Persze én nem mozdulhattam el a kertből, hogy a tárnánál ott legyek a kivilágításnál és tűzijátéknál. De még jobban láttam az egészet, mintha ott lettem volna.

Hát a fickó hajzás alatti pucikjából lajtorja vitt a háznak a zsindely tetejére, a zsindelyen. Oda lehetett ülni kényelmesen a ház tetejére, a lajtorjafokra. A fickó megmutatta. Oda másztam fel én este a kivilágítást nézni.

Nahát, annak a párját se láttam soha, amit ott! Az szentigaz!

A hegyből, az erdők alul, a hetedik határba is kilángolt pirosan és sárgán a teméntelen lampion, ahogy kiadta így: Jó szerencsét! A tárna felett.

És aztán a tárna alul egy jó félkilométeres út, csakugyan, mint egy tüzes kígyó, egész a bányaigazgató kertjébe, a ház alá, ahonnan bámultam ezt a hajzásról. Minden nyírfán mécs lobogott az út hosszában, és még keresztbe kötött dróton is lampion lógott le öt-tíz lépésre. Majdhogy az embereket meg nem ismertem a ház tetejéről a tárnánál is. Olyan világos éjszakát csináltak ott.

És egyszerre süstörög fel az égre egy rakéta, rá a másik, pukkan szerte kékre-zöldre-sárgára-pirosra. A nagy riogatás, amit erre az a nagy tömeg nép művel, majd az emeletes házat nem rázta meg alattam.

Bele a banda: húzd rá! Megint a hegyek reszkettek a mozsárdurrogástól is. De még a falu tornyának a harangja is mind kongott-bongott.

Nem tudom, mi leli az embert ilyen parádétól, hogy engemet a sírás csuklaszt meg attól, hogy úgy tetszik nekem az ilyen.

Ott is, a ház hajzásán, ha valaki lát, hát biztosan féleszűnek tart, hogy hol a szemem-szám elmered, hol mint a majom a láncon, ugrálok és ujjujúzok ott a lajtorján magamban ezen a nagy hacacárén.

 

*

 

Nahát aztán, hogy mi bolond szokás volt ez ott? A táróról az egész bányászság úgy jött el a kertbe libasorban. A mécsessel a kezükben. Nemcsak a munkások. Elöl a bányaigazgató is mécsessel a kezében, és utána a tisztek, altisztek, előmunkások, munkások. Persze a banda legeslegelöl, fáklyák közt.

Ezt előre mondták nekem a konyhán, hogy így lesz, és csakis láttam a ház fedeléről.

Persze csak azt, ahogy megindultak a táróról a kertbe. Mert aztán le kellett jöjjek a fedélről, hogy helyt álljak a dolgomért a vacsoránál.

De nem volt ott semmi hiba. Ahogy jött az egész bányaüzem libasorban, úgy foglalták el az asztaloknál a helyüket, a bányaigazgatótól lefelé az utolsó zúzdasepregetőig.

Inkább is az asszonynépnél volt tülekedés, ki hová szoruljon közülük az asztaloknál, szembe vagy nem szembe az urokkal, kijökkel, mijökkel.

Erre aztán négy nagy kondért egy asztalra számítva, feladtuk a gulyást és rá a túrós csuszát. Mondtak egy-két köszöntőt is. Nem sokat. Mert a bányaigazgató nem szerette a sok szavalatot. Aki nem végezte be jó helyén a köszöntőjét, belezendített a banda, akár a szava közepébe is.

De tán kár is tovább beszéljem ezt. Egyéb az okosabb.

 

*

 

Mit láttam meg a kertben, mit gondolnak?

Az én Soma szusztársamat. Azt bizony.

Mert csak a vacsora került ki a méltóságosék konyhájáról. Az ital, az ki volt adva a fogadós Csurinyáknak. Az hozta.

De hogy? Hát úgy, hogy egy nagy hordó bor volt csapon. A csap mellett Soma.

Azonkívül söröshordót is csapoltak, és azt is Soma kezelte.

De nekem nem nagyon viszketett, hogy a sok kocódásunk után megint bratyizni kezdjek Somával. Észre sem veszem, hogy ott van, ha nincs dolgom vele. Csak az, hogy volt.

Oda kellett álljak a csapolás mellé, ha azt akartam, hogy a felhordók az italt is rendesen vigyék, kivált az uraknak.

Így Soma a csap mellől hamar rám vetette a szemét, és ugyan kikapott rajtam a pocsék szájával. A felhordókkal is kiröhögtetett, hogy ilyeneket kiabált oda hozzám:

– Na, te kancsi tolvaj! Már látom, hogy benyalod itt magad, hogy kitúrod utoljára a bányaigazgatót is az üzemtől. Te vigyázol mások körmére itt? Na, ugyan? Inkább is rád kéne vigyázzanak annyin, mint ahányra te itten, hogy ne művelj gazságot, ami körül az orrodat tartod, te főzsivány!

Így nekem Soma a csap mellől. De szünettelen. Én meg gondoltam: rosszabb, ha visszaszólok. Ugass, míg berekedsz!

Na, igen, ha csak rajtam állt volna, hogy hallatlanná tegyem magamnak ott ezt a piszkos Somát. De hát ott volt a vacsorán a Csurinyák Feri is.

Ott ültek, egy asztal végén, a nagy berbencetokás Csurinyák, a felesége. Az is jó, hogy cövek fölé ült a lócán, mert leszakadt volna alatta. Ott volt a vejük, a menyük, az egész Csurinyák-had. Még Gurka is ott ült velük.

Feri utálta a rokonságát. Láttam, csak fészkelődik, nézeget erre-arra, mint aki himlősök közé került.

Így, mikor meglátott ott engemet, azt sem tudom, minek köszönjem, hogy annyira addig van érettem, int nekem Csurinyák Feri az asztaltól, de úgy, mintha a lelki üdvösségét hoznám neki, és jön oda hozzám:

– Szervusz, kedves szaktársam! Na, már találjak itt valakit, akivel egy jó szót tudok váltani.

Rázza a kezemet, tapogatja a hátamat Csurinyák Feri, és hív, hív el, hogy üljünk le egy koccintásra valahol.

Hát én persze csak szívesen fogadom a nagy barátkozását Csurinyáknak. De mondom neki, hogy: nem kezdhetem a tütün, se a tanyázáson, mert az úrék felügyelőnek tettek arra, hogy jól hordjanak az emberek itten, és rám leshetnek.

– Már ilyen bennfentes lettél ezeknél a rablóknál? – kérdi Csurinyák, és úgy vág szemmel rám, mint akik értjük egymást biztosan abban, hogy jobban szót hordhatok a gazdámról neki.

Így velem ez a Csurinyák.

De hogy nekem azért nem tetszett volna, hogy Csurinyák a nyakamba varrja magát, mert ő az úréknak nem volt embere, és kitiltották a házuktól?

Dehogyis, dehogyis! Nem is hittem, hogy törődik ott, abban a nagy ricsajban, valaki azzal, hogy ki kivel puszizkodik össze.

Egyébként ett a méreg ezzel a Csurinyák Ferivel. Éppen az édes húgáért. Esztiért. Nem is mindjárt először, csak később.

 

*

 

Mert úgy volt, hogy Eszti engemet már előző este simogatva és csókolgatva kérlelt, hogy azt nekem szó nélkül el kell nézni, hogyha Gurka Pali a mulatságon egész este az ő sarkában lesz.

Hát csakis Eszti szolgált fel, amit szolgált, az úrék asztalához. Ha egy perc ideje volt aztán, mindig leült a fogadós bácsiék közé, és persze Gurka mellé, a vőlegénye mellé, az én Esztim.

Mi? Vacsora után, alig vártatva, mikor a banda rázendített a ropogósra, kezdték a szépen ledöngölt porolóhelyen a táncot. Először az úrék. A bányaigazgatóné, Luli nagysága, a vén erdészné, mind-mind ott szellőztették az alsószoknyájukat a banda előtt.

Rá aztán a bányászság is. Persze illendően, csak a füvön kezdte járni a szegényebb nép, külön az úréktól.

Így Eszti is, Gurkával, tán második párnak ugrottak fel az asztaltól, és járták hatalmasan ott a recepicét.

Hogy járták-e? Jól láttam, hogy Gurka egyetlenegy fordulóra sem adta ki a karjáról Esztit. De senkinek. Ahogy pedig ez illett is volna.

Nem az! Egyszer kérte el a fickó bátyja Esztit Gurkától. Ez egy jóvágású legény volt. De Gurka emiatt is úgy járt egyedül a táncolók közt, mint a vadállat a ketrecrács előtt. Nem kért más fehérnépet táncra Gurka Pali. Csak Esztit kérte vissza a fickó bátyjától még azon egy tánc alatt.

Már ezen picsogtam is ott magamban.

Mert gondoltam: nem tudom, mit fájjon a szívem azon, hogy így zsebre vágod az Esztikémet, te Gurka Pali, de azt igen jól teszed, ha így őrzöd nekem is Esztit mástól, a mafla pofáddal.

Na!

De tréfa ide, tréfa oda, rágta bizony a szívemet eléggé, hogy Eszti úgy elviháncol a rokonai közt ezzel a Gurkával, és elkapja még a szemét is arról-felől, ahol gondolja, hogy rám pillanthat.

Nekem meg ott kell ténferegjek jámboran! De még mi? Rólam se szakad le éppen az Eszti bátyja, a Csurinyák Feri, mint Esztiről Gurka.

Kellett ott egyre hallgassam, hogy Csurinyák mind az övét beszéli az úri népről.

– Hogy a legfeketébb fene pusztítsa ki ezeket a pöffeszkedő embernyúzókat! Na lássad, hogy el tudják azt hinni, hogy: egy ilyen rongy mulatsággal bedugják a szegény nép száját. Az ő keserves keresményükből vonnak le pedig erre a mulatságra is az üzemnél. Mégis eljönnek a marhák. De még itt a táncnál is, lásd, hogy rápöfögnek a szegény népre, és külön vonulnak illegetni magukat, külön tánchelyre!

– Na! – mondom. – Azt ne irigyeld tőlük. Csak több por száll ezeknek az úri páváknak a viganója alá a döngölt földről, mint a fűről a szegénynépre. De is szeretném látni, hogy a lóvakaró-keféről hintik fel egyszer kosszal az ilyen tánchelyet, hogy kapkodnának ezek a dámák a lábuk közé.

Bántam is én ezeket. Mikor a szemem-fülem Esztin és Gurkán járt ottan nekem.

Na, egyszer észrevettem, hogy Eszti egyedül szaladt be a konyhába, vagy hova szaladt, hogy hát Gurka csuda hogy nem megy utána.

Kapom magam én is, és megyek a konyha felé. Éppen a feketekávét hozták volna az urak számára másodszor. Hát éppen dolgom is lett volna a konyhán.

Na, a tornácon, ahol két bejáróné is traccsolt éppen valamit együtt, szembe jön Eszti velem már nagy sietve.

Messziről int a fejével nekem, hogy: most hagyjam nyugton!

De hát már méregbe jöttem, és azért is útját álltam. Persze azt mondom:

– Hallja, Esztike, a méltóságos asszony nincs megelégedve a… nem akarom itt hangosan kimondani.

És nézek a két bejárónéra.

Eszti, látom, dühös. De biccent azért, és int félre:

– Jó, hát jöjjön – mondja.

Na, mikor félreállunk, Eszti meg se várja, mit mondanék.

– Hát hogyan lehetsz ilyen mafla és gyalázatos? Tudod te, hogy kell színeskedjek? Ha eszed van, és istened van, Marcikám, drágám, ne lásd, ne halljad, mit csinálok! Ferivel vagy, látom. Az a legjobb! Őneki hízelegjél, hiszen őneki van legtöbb szava érettem a bácsiméknál. A gyámságomat is magának kérheti ő. Mulass vele, Marcikám, drága!

Micsoda? A tornác végében az árnyékba rántott el Eszti egyszerre, a mosókamra ajtajában. Ott a nyakamba ugrott, és összevissza csókolt, úgyhogy majd kiestünk a tornácra.

Hát már ezzel be kellett érjem!

 

*

 

Eszti aztán otthagyott, és megint visszaszaladt, persze a fogadós Csurinyák nagybácsiékhoz. De már azok éppen elkészülődtek.

Mert ott az volt a szokás, hogy ilyen mulatságon végigjárták a falu minden kocsmáját. De még sokszor a szomszéd falukba és telepekre is elmentek.

És hogyan is? Mint ahogy a tárnától jöttek ide a kertbe, libasorba, mécsessel a kezükben.

Ez valamiféle bányászszokás volt, így járni, és abból csinálták a legnagyobb mókát, hogy aki a sorban legelöl ment, azt a többinek mindenben utánozni kellett.

Ha a vezető körüljárt egy fát, mind körüljárt az egész sor, ha a vezető megbotlott, és hasra esett, akkor a többinek is így kellett tenni, ha a vezető megcsipkedett egy fehérnépet, akkor utána az egész sor végigcsipkedte, ha a vezető kurjantott, akkor a többi is végig. De nem egyszerre. Egymás után mindent így.

Azon meg lehetett hasadni a röhögéstől, ahogy ezek a bányászok csinálták ezt.

Volt valami neve is ennek. De elfelejtettem.

Elég az hozzá, hogy az asztaloknál már kiabálták, hogy indul a sor, és a banda is kapkodta össze magát.

Nahát, most mi történik?

Amint ott Csurinyák Feri meglát engem, hogy visszajöttem, rögtön elfog.

De hát nem érkezik nekem el se kezdeni ezt a világlázító gágározást, mert kegyetlen kiabálja oda őtet a hordóhasú nagybácsija.

Miért? Hát csak azért, mert Soma oda jutott a csap mellett, hogy már elrúgta magától a vendéglősipart is a nyersbőr szakma után.

Az én Somámat úgy elgyalázta az ital, hogy elvesztette az édes eszét.

Nyaklott összefele, és a nyelve alig forgott a szájában.

Így kezdett el szavalni az én Somám, éppen mint Csurinyák Feri, az égvilágnak, ott a csapnál: hogy ő nem kapcarongy már egészen, hogy éjt-napot dolgozzon, és nézze, hogy mulat más. Ki van már neki szedve a zsírja eléggé! Csak a fogadó söntésébe szegődött ő el csaposnak. Másutt ő is úr, és ő is megforgatna egy fehérnépet itten, a kutyaistenit is!

Ezeket ordibálta, krákogta, habrigyálta össze az én Somám a fogadós Csurinyáknak, amikor az azt parancsolta neki, hogy: töltsön meg még annyi üveget, amennyi kell, azután verje ki a hordóból a forgatós csapot, mert menni kell vissza a fogadóba!

Na, én már rá is készültem, hogy a nagy behemót fogadós most már odakanyarít Somának egy csárdást az ugatásért.

De még olyan galambmájú embert se láttam, mint az az elefánt Csurinyák.

Akik körül voltak pedig, mind őtet röhögték, hogy fogadós létére szembe kutyateremtettézi őtet a részeg csaposa. Mégis, a fogadós Csurinyák csak röhögni kezdett másokkal, és azt mondja:

– Nahát, ez elitta az eszét itten nekem a csapolástól! Most bízhatom másra. Tessék.

Többet se is felelt Somának a berbencefejű gazdája, és így kezdte mindjárt odakiáltani az öccsét, Ferit, mellőlem. Annak adta ki aztán az ordrét, amit Somának adott volna.

Azalatt is én mibe pottyanok bele?

Sompolygok odafele a hordó hátától ehhez az oktalan Somához, és kezdeni akarom neki:

– Hát légy eszeden, te vadbarom, hogy kitéteted magadat a finom helyedből. Ez kell neked? Részeg fővel csinálsz eszeveszettséget?

Ahogy engemet észrevesz Soma, megfordul rögtön, majd el is tántorodik a lábáról, így esik bele a nyakamba.

A Jézus egerit is neki! Rákezd ott az én Somám sírni-zokogni nekem a részegségtől, és utoljára erővel-erővel, hogy összecsókol engem. Merthogy én egyetlen pártfogója vagyok még neki a világon, és a lelke, egy komája!

Irgalmatlan röhögnek ottan rajtunk még a legrészegebbek is.

Még a Csurinyák-had között Eszti is Gurkával csak úgy lökdösik egymást a kacagástól.

Én hiába rázom, döfölöm, szidom ott Somát. Csak mászik rám, és sírja-bőgi-taknyolja bele a képembe a szíve nagy fájdalmát.

 

*

 

Ezalatt a banda indult is kifelé a kertből, és elindult már a libasor is.

Persze, most nem a bányaigazgató vezette. Az ottmaradt az erdőtanácsosékkal és még más öregekkel és úribb népekkel. Egy fiatal bányatiszt vezette a libasort.

Elindult az asszonynép is. Csurinyákék is. Velük persze Gurka és Eszti is.

Csurinyák Feri most esett rám csak igazán:

– Kedves szaktársam! Nem hagysz most már cserben engemet, hogy látod, ez a disznó Soma odalett! – mondja nekem Csurinyák Feri. – Tudom, hogy neked lejárt már itt a munkád, és talán már leülnél nyugton egy pohár mellé, vagy megszorongatnád és megcsöcsörésznéd ezeket a lotyókat a banda előtt. De tekintsed a helyzetemet.

– Hát mit csináljak? – kérdem.

– Csak hogy gyere velem, és segíts nekem, amit lehet, a csapnál vagy a felszolgálásnál a fogadóban.

Na, erre szívesen vállalkoztam. Miért? Mert Eszti is odament, és legalább ráleshettem. Így is elmentem volna a bányászlibasorral, ha Csurinyák nem is kér. Csak persze nem pincérkedni.

Váltig is siettettem Csurinyákot, hogy megelőzzük a fogadóban a bányászlibasort, és készen várjuk. Csurinyák legyintett a kezével:

– Mikor érnek azok oda! Ráérünk!

Hát csakis, hallják! Nem volt több a bányaigazgató kertjéből a fogadóig egy futamodásnyira. A bányászok libasora mégis több mint másfél órát ment addig.

Mert csak a kertben eltelt vele félóra, amíg a vezető bányatiszt meg-megkerültetett a sorral egy almafát, és bevitte a sort egy meszesgödörbe, a porta mellett, ahol a falat csinálták.

Keresztülmentek azután az öreg hajdú lakásán a sorral. A hajdú felesége, egy sovány, göthös vénasszony, lefeküdt már. Hát annak a bányatiszt benyúlt a paplanja alá, hogy azt mondja: kicsoda az, aki lefekszik bányanévnap éjszakáján?

Na, erre mind az egész sor benyúlkált a vénasszony paplanja alá. Fogdosták össze a vén csoroszlyát.

De tán nem is haragudott annyira érte, csak mutatni kellett neki persze.

Hát így ez a libasor.

Ne felejtsem pedig, hogy Somát is ketten cipeltük, karon-vállon Csurinyákkal, mint a hullott dögöt.

Sokszor le-le is löktük az útfélre Somát, ha megálltunk nézni a libasort. Fel nem ébredt az. Horkolt, akár köztünk botorkált, ahogy vittük Csurinyákkal kartól, deréktól. Akár odacsaptuk valahová. Vagy odatámasztottuk falhoz, kerítéshez. Rég ismertem már, hogy ilyen álmú dög ez a Soma, ha utoléri. Mintha az anyjában tudná magát visszabújva, ahová százszor elküldtük Csurinyákkal mérgünkben.

 

*

 

Na, a fogadó udvarán keresztül Somát beráncigáltuk Csurinyákkal a pucikjába. Az özvegy takarítóasszony adta ezt a kis lyukat ki Somának. Meg még egyebet is talán, amennyit Somának kellett a fehércseléd. Nem is volt otthon az asszony. Csurinyák vette ki a kulcsot az ablakból a Soma odújába.

Hát zsupsz! Lelökjük Somát a vackára, és Csurinyák, ahogy elöl megy, már künn is van az ajtón.

Egyszerre Soma a vackáról, a sötétből nekem:

– Te-te-te! Marci! Ha-ha-hallod, te… ezek itten… ne-nem jóban törik a fejüket. De mink nem tudunk se-semmiről. Érte-te-tetted?

– Hogy-hogy-hogy? Mi? Ugass hát! Nem értelek! – rázom ottan, faggatom Somát. De hiába.

Mi lehet ez?

Áhh! – gondolom. – Részegen ugat ez hetet-havat össze. Dögölj magadnak!

Otthagyom! Otthagyom Somát. És be én a fogadóba Csurinyák után.

De mi volt az, amire engem Soma figyelmeztetett? Rögtön meghallják itt.

 

*

 

Csurinyák Feri már kiáltott értem, a kármentőajtóból. Arra kért engem, hogy vállaljam én a Soma dolgát a csapnál.

Honnan, honnan nem, egyszerre ott láttam a söntés asztalánál Salánkyt, a kövér bányaácsot és Pertiket, a halálpofájú langalétát. Utánuk jött Buzugó, a fekete szakállával, és a fia.

Részegek voltak ezek is. Ki tudja, hol ittak eddig. Az öreg Buzugó kezében volt a bányászfokosa. Ezzel csapott az asztalra.

– Nekünk nem kell ez a kincstári lőre. Hozz másbul, Feri, nekünk, és hozz mindenkinek itt, aki velünk akar inni. Adj ide tíz liter bort!

Kilobogtatott egy tízpengős bankót az öreg Buzugó. De Csurinyák Feri elhárította a pénzt magától.

– Mit akarsz ezzel, öreg szaktárs. Így se nekem fizetsz, azt tudod te jól. Kár kivételeket csinálnod annyira. Azon nem fordul meg semmi, hogy iszol és eszel az urakéból, hanem hogyha összefogunk ellenük mind.

Erre az öreg Buzugó a fokos nyelét behúzta, mint szokta, egy karikába, a nadrágszíján, és vissza Csurinyák Ferinek:

– Te is magad tudod jobban a dolgodat, fiam, én is a magamét. Én azt mondom: ha jól akar csinálni az ember valamit, azt mentül kevesebb szem lássa és fül hallja. Mert ami a csőcselékhez jut, az az ebek harmincadján van.

– Hát akkor meg kár, hogy ide jöttök mulatni most! – mondta erre mérgesen Csurinyák Feri. Nem értettem, miért? – Minek? Ha nektek csőcselék a szegényebb munkásszaktárs? Minek jöttök közéjük?

– Na-na! – szólt erre Pertik. – Na-na! Éppen a harmincötödik bányásznévnap ez, amit megértem a Sarlós Boldogasszony-műveletnél. Igen, amíg most ki nem löktek. Hát már csak iszom egy pohár bort akkor, hogy el ne felejtsem ezt a napot! Hen? Mi? Se más!

– Hallod ezt? – kérdezte Buzugó Csurinyák Ferit, és mind összenézett, Salánky, Pertik, a fiatal Buzugó.

Ez valahogy nagyon megütött engemet ott a csapnál.

De hát egyszerre csak beugrott a kármentőbe egy-két fehérnép az ivóból, és utána csűstűl a többi. A Buzugó menyei, lányai voltak ezek, meg a Pertiké és Salánkyé is, és a kis Boros odajött szintén két nőszeméllyel.

Hát ezekkel felkeltek az elcsapott bányászok is, és bementek táncolni az ivóba.

Így mentek-jöttek, táncoltak, danoltak aztán jókedvvel mind. És törődött is itt a fene mással, mint a vigassággal.

Csak azért mondom, mert az a borzasztóság, ami ott történt azután, úgy ért engem is, mint a lidércjárás rossz álomban.

Henkerszkyt, a sáfárt, én jól láttam, milyen jókedvűen mulat a bányaigazgató kertjében, és hogy forgatja a szoknyákat a táncban. Itt az ivóban is láttam őtet nagy jókedvében.

Egyszer az ivó ajtajában állt meg, és be is nézett a söntésbe. A banda nem húzott éppen, és ezek a Buzugóék nagyban koccingattak. Hát láttam, Henkerszky visszakapta a fejét róluk az ivó ajtajában.

Azután pedig azt is hallottam, hogy a feleségének, aki hozzá jött, azt mondta:

– Elég, elég, elég, mamuskám, elég nekem ebből. Lefekszünk most már. Megyünk.

– Jó szívem, jó szívem! – ezt felelte Henkerszkyné, egy szép, barna asszony, az urának.

Azt is hallottam, hogy a Buzugóék asztalánál egy bányász így nekik:

– Rátok lesett itt az a gazember, mit csináltok?

– Csak lássa! – felelte erre Pertik, és utána mondott egy olyat Henkerszkyre, amit kőhöz mérnek, és rajta mind kacagott.

– De megy már haza, elég neki a mulatság! – szólt megint a bányász, és utána röhögve: – Még ha a kincstáréból is mulat, akkor is sajnálja magától, és kétszer is bevenné, ami már kiment belőle, azt is.

De erre nem röhögött a bányásszal senki az asztalnál.

Csakis abban voltam, hogy ezek tán most is arra készülnek, hogy belekötnek Henkerszkybe és megrakják. Azért jött nekik a posta, hogy készüljenek, mert megy el Henkerszky!

De hát semmi! A banda ráhúzott újra. Kurjantás és tánc és bolondság. Még Csurinyák Ferivel mi is énekeltünk a csapnál.

Így kezdett már virradni megfele. De még csak alig-alig.

Egyszerre, amikor a banda legjobban recsegteti, künnről hallunk egy mozsárdurranást. Rá még egyet.

Na, megint durrogtatnak, tán a bányanévnap hajnalára. Csak azt gondoltam én is.

De mi telik bele? Két perc!

Elszakad a banda recsegtetése feliben. Az ivó hirtelen egy nagy kavarodás. Micsoda? Egy perc alatt csak egy-két tökrészeg maradt az ivóban. Azt is cibálták mások kifelé milátni.

De Csurinyák Feri hiába futott ki megtudni: mi történt? Visszajött azzal az ivó felől, hogy: nem tudják.

Na! Abban a szent percben egy asszony ront be az udvar felől hozzánk, a kármentőbe. A Soma özvegy takarítónéja.

A két keze az iszonyattól az arcán, és kezdi:

– Jaj, mentsen meg az Isten mindőnket a gonosztól! A sáfárt szertevitte a dinamit, amit az ablakába tettek. Ott fekszik vérében az eresz alatt. Én is láttam. Hogy mi történhetik meg manap is, csendőrtől, hajdútól, tömlöctől, akasztófától!

Persze, erre rögtön mind kifelé a söntésből, ivóajtón, udvarajtón, aki csak ott volt.

Az asszony éppen belém csimpajkodott, ahogy kirontottam én is, és nekem magyarázta legjobban is az iramodásnyi úton a Henkerszky lakásáig, hogy mi történt.

– Ott hallottam, lelkem, magától a sáfárnétól, az ura teteme mellett, hogyan dinamitozták fel. Nem vettek azok semmit észre, mikor az imént hazamentek a fogadóból, a házuk körül, pedig már szürkült jól akkor is. De a dinamitgaluska oda lehetett téve az egyik ablak párkánya alá, a fa és fal közé szorítva, a kapszlival és a gyújtózsinórral, készen. Mert mi történt? Éppen mikor már vetkőztek a sáfárék, hát megverik az ablakjukat, és kiált is valami férfihang így: „Sáfár úr, sáfár úr, hívatja a tiszt úr a fogadóba!” Hát erre Henkerszky kinyitja az ablakot, hogy beszéljen a bányatiszt küldöncével. De hát nem lát senkit az ablak előtt. Azért kihajol az ablakon. Abban a percben: dumm! A dinamit az ablakpárkányból. Úgyhogy a szerencsétlen sáfárt, ahogy a nagy, derék ember kihajolt, hát éppen szembe érte a robbanás. Igen! Fel is hajította majd az ablak felső keresztfájáig őtet. A felesége a szobából látta ezt, ahogy utánaszaladt aggódva, hogy mit törődik részegek tréfájával. Az asszonyt nem érte semmi baj. Hanem a sáfár, már biztosan halottan, kiesett előre fejjel az ablakból, és le fejjel előre a fal mellett, és ott a fal alatt magától a test, mintha bukfencet vetett volna, úgy maradt egy merő vérében feküdve, arcával az égnek.

Így nekem ott mindent, futtunkban, a takarítóasszony.

Na, mikor odaértünk szívszorongva, hát persze ember ember hátán a ház előtt.

Alig tudtunk odafurakodni, hogy lássuk mi is a sáfár tetemét a fa alatt.

De már három kakastollas csendőr és őrmesterük zavarta tova a népet a véres lepedőtől, amivel a Henkerszky teteme le volt takarva.

Mellette ült a felesége egy széken, jajgatva, kéztördelve, és a cselédjük még a tánchoz való piros viganóban ott csitította, vigasztalta az asszonyát.

 

*

 

Mennyit, mennyit nem maradtam ottan a sok ember közt magamban iszonyodva? Nem sokat.

Mikor már újra a kármentőben vagyok benn, hát az udvar felől lépnek be szintén Pertik, Salánky és a két Buzugó meg két bányász és egy erdőkerülő.

Buzugó, az öreg mondja éppen:

– Hát mi közünk nekünk hozzá, ha felbombárdozták. Tán mink jobbat kívántunk neki? Ki kívánt ennek jobbat?

Erre a Buzugó fia még röhögni is kezdett. De csak egyedül röhögött. Senki vele. Megirtóztam szinte ettől.

De nem mondok előre semmit. Röhögött a Buzugó fia, és éppen rám kiáltott így:

– Úgy-úgy, hát! Na mit nézel, szaktárs? Add elő csak a borunkat. Megihatjuk erre is az áldomást.

Én erre megfordulok az üvegeik után. Hát Csurinyák Ferit látom az ivó felől be.

Sápadt, sápadt, mint a házi vászon. A szája leleffedve, és így rázza a fejét:

– Ez gyalázatosság! Ez gyalázatosság!

És látom, hogy a szemét elfutotta a könny.

De mit gondolnék, mit mondanék? Az ajtóban a csendőrőrmester. Vele két csendőr.

– Ne mozduljon innét senki!

Ezzel kezdi az őrmester.

Erre persze nagy handabanda ottan. Hogy így és úgy. Milyen címen meri csendőr jámbor munkásemberek mulatságát zavarni?

Csak az volt a beszéd, hogy mindőnket egytől egyig, akik voltunk, bekísért a három csendőr az őrszobára.

Nem! Se nem nyúltak hozzánk, se nem szóltak hozzánk egész a faluházáig a csendőrök.

Persze ezek velem nagy ógás-mógásban, egész úton, hogy: micsoda dolog ez?

Csurinyák Feri, az olyan volt, mint a háborodott. Sírt-sírt, úgy, mint egy gyermek, és mind ezt hajtogatta, hogy:

– Ez a gaztett most tönkreteszi az igazságos munkásszervezkedést. Átkozott legyen az elkövetője!

Nahát, belökdöstek bennünket egy rendes szobába a faluházán a csendőrök. Leülhettünk, rágyújthattunk. Még egy kortyot a pálinkásüvegből is húzhattunk sorban.

Nem féltek azok egy szemernyit se a csendőröktől, egy se. Még az öreg Buzugó azt is mondta az őrmesternek, hogy:

– Vigyázzon, őrmester úr, hogyha nem parancsra hozott ide maga minket, a krumplivirágba ne kerüljön a nyakán, hogy békés polgárokat kísérget be. De miért is?

Hát erre az őrmester:

– Nahát, még nem bántotta magukat itt senki, és nem is fogja, amíg elválik az, aminek ki kell tudódni.

Az őrmester erre otthagyott. Csak egy csendőrlegény maradt velünk a szobában.

De ez csak ült ott, mint az arkangyal. Mukkot sem szólt. Csak rámordult, aki firtatni próbált tőle valamit.

De ki szabadított ki engemet onnan a csendőröktől? Meg kell adjam, hogy: Soma!

Már tova délfelé is járt, mikor egyszerre az őrmester csapja ki az ajtót, és onnan, a kezében egy céduláról, nézi le és olvassa:

– Katzky Márton!… Melyikük az? – kérdi.

– Én! – ugrok elé.

– Hát maga elmehet! – szólt az őrmester. – De figyelmeztetem magát, hogy a munkahelyéről és a szállásáról addig el ne távozzék, míg be nem idézik magát ide.

– Jól van! – mondom. De az őrmester:

– Vallani, maga is azt vallja, hogy ezek közül a társai közül itten a fogadóból egyiket sem látta elmenni a robbanás előtt?

Nahát, erre könnyen felelhettem, hogy: nem! Mert csakugyan nem is láttam, ment-e el, nem-e valaki a fogadóból. Mikor táncra mehetett, hátramehetett dolgára. Na, ilyet!

Künn az irodában felolvastak nekem egy írást, csak arról, amit itt kérdett tőlem az őrmester, és azt aláírtam.

Azzal elengedtek. Soma jött velem.

És lapítva és retteneteskedve:

– Mit tudok én? Semmit se tudok! Te sem tudsz semmit. Értetted? Ha jót akarsz! Arról sem egy mukkot sem, hogy hallottál volna beszélni a söntésben ezektől a sáfár ellen. Semmit-semmit. Mert én mondom, hogy itt kegyetlen pórul járhatsz.

Na én nem hagytam magam:

– Csak magadra vigyázz, akinek a nyaka a hurokba kerül. Ne engem fenyegess és oktass! – mondtam vissza Somának. – Hogy bár az akasztófán csüngnél!

– Na ez a hála és köszönet, látom, tőled, aminek most is kirántottalak a slamasztikából! – kezdi erre Soma.

És el is mondta, hogyan járt benne, hogy engemet kihozzon a csendőrök keze közül. Esztivel hozatott egy cédulát Luli nagyságától, hogy kieresszenek engem, mert a méltóságosék jótállanak érettem. És csakugyan erre eresztettek ki.

Hát ezt, jól van, megköszöntem Somának, mint jó szusztársnak. De hát abból egy szót sem tudtam kivenni belőle, hogy mi köze neki ehhez a gaztetthez.

Nem! Erre Soma csak: kuss és coki nekem és nekünk ehhez a borzasztósághoz! És: hagyjam őt békén!

Hanem amint utunkban éppen ott vágunk keresztül a sáfár háza előtt, hát megállunk.

A sáfár háza előtt, aminek a fala és fél ablaka megrongálódott a robbanástól, csendőr áll, kettő. Ezek messze távolítják el, ha összeverődik milátó nép a ház körül.

Na, de hát ha embert nem eresztenek a ház közelébe, látjuk, hogy: jön a szomszéd palánk felől éppen az a sánta kopó, amit idejövetkor láttunk ezen a szent helyen először.

Ez a sánta kutya éppen a Soma takarítónéja kutyája volt. Most már tudtuk! Úgy jött el két kerten keresztül a kocsma udvaráról ide.

Nem törődött a csendőrrel. Az se vele. Ott szaglászott a forró napon, a véres köveken, a sánta kutya.

Szakasztott, akár először láttuk, hogy az a kutya a bányaszerencsétlenség tetemei vérét nyalja, akikről azt beszélték, hogy Henkerszky miatt vesztek oda, mert spórolt az üzemnek a bányakötéssel.

Nekem egyszerre a gyomrom is kavarogni kezdett. Csak szédültem ott és tántorogtam.

De Soma is, láttam, váltja a színét ugyan! Ráharákol, ahogy szokta, és nekem:

– Hallod te, Marcikám, társam, én azt ajánlanám neked, hogy elég volt nekünk, ami időt itt töltöttünk. Szedd össze a motyódat, és upre kormos! Fogadd szavam!

De hát én erre persze: nem és nem, és minek, mikor megvagyok itt?

Most Soma már nem erőszakoskodott. Láttam, inkább rettenetesen tanakodik magával valamin. Otthagyott utamra.

 

*

 

Hát ha én itten elmondanám, ami lefetyelést összekavart ott az a gyilkosság!

Engemet már másnap délelőtt becitáltak a faluházára újra. Ott a vizsgálóbíró hallgatott ki. De miről?

Csak arról, amit már úgyis elmondtam a csendőrőrmesternek. Mást nem is kérdett tőlem, hogy hát: előbb én közösködtem az elcsapott munkásokkal vagy se?

Erre nézve Somát nyaggatta nagyon meg a bíró. Meg Csurinyákot. Az megint sírt és ordított ott a kihallgatása alatt, hogy ő nem gyilkosságra bujtogató, hanem éppen arra, hogy békés szervezkedéssel javítsanak a munkások sorsán, hogy ilyen gazságok ne essenek a világon!

Na, még mi volt? Semmi!

Ott tartották ugyan Buzugóékat két napig a faluházán, de azután kieresztették mindet.

Mi? Csak nagyobb kacagás volt a faluban azon, hogy a vizsgálattal egyes-egyedül Csurinyák Feri járta meg. Mert a vallatása alatt haramiabandának nevezte a kincstári üzemet, és a bíró ezért kétheti tömlöcöt sózott rá a városi fogdában.

És erre a fogadós Csurinyák azt mondta: – Ezt nagyon jól tette a bíró!

Hány nap telt el erre, hány nem? Nem sok?

Na, egy éjszaka éppen nálam fekszik Eszti az ágyban. Ott mondja nekem:

– Hozok neked egy jó hírt és egy rossz hírt.

– Na, halljam! – én.

– Hát – mondja Eszti. – Jövő szombattól felemelik a sitedet. Négy pengővel kapsz többet. Mert a bányaigazgatóság belátta, hogy a munkások zúgolódásának és mozgolódásának az oka az volt, hogy a régi, drága, de jó munkaerő helyett Henkerszky és Luli nagysága a méltóságos úr körül olcsóbb munkaerőt akartak benyomni az üzemhez. És mi lett a vége?… De neked csak jó, hogy a jobb munkabért kapod ezentúl.

– Pűha! – mondom erre még tréfásan Esztinek. – Akkor csak úgy járok, mint az urak. Azok közt is amelyik mentül kevesebbet dolgozik, annál több fizetést húz. Már én is csak lézengek itt a kertben, azért emelik tán a béremet.

De Eszti nem kacag a mókámon. Mert azt mondja:

– Csak az a baj, hogy éppen erre van egy rossz hírem is neked. Most már reszketnek itten a méltóságosék a vizsgálattól, és Luli nagysága azt mondta nekem, hogy: már nem tarthatja tovább érted a hátát. Be kell menjél dolgozni, legalább tessék-lássék, a bányába is. Aztán megint visszarendelhet ő ide a kertbe.

Megbocsássa az Isten a bűnömet, hogy erre én egészen odalettem. Felülök az ágyban, és így Esztinek:

– Na, ha így van, akkor én meg kell mondjam neked utoljára az igazat. Ha én innen abba a ronda bányába lemennék, csak miattad tenném, hogy kiadod az útját Gurkának, és megmondod itt a méltóságoséknak és a bácsidnak is, hogy én vagyok a jövendőbelid.

– Jaj, azt nem lehet, Marcikám! Most nem lehet. Majd-majd talán. Nem tudok ettől a Gurkától most még megszabadulni.

Így Eszti, majdnem sírva ott nekem. De én neki:

– Hát pedig az Isten itt süllyessze el ezt a helyet akkor tőlem, hogy én bányába járjak, és akkor más szállásom legyen, és ne járhassak hozzád, és te se hozzám. Én itt nem maradok, ahol, ha ügyeskedő és az urakhoz dörgölődő az ember, akkor a munkástársai robbantják fel, ha meg nem, akkor a hegy gyomrában csak arra várhat, hogy mikor lapítja oda véres palacsintának a sziklakő.

Ennyit érek tán mondani ott Esztinek. Egyszerre dörömbölnek az ajtómon.

Künn holdvilág volt. Eszti bújik a paplany alá, és onnan szűköli:

– Jaj, Marcikám, be ne eressz senkit. Ki lehet az?

Ugrok ki az ágyból. Még jó, hogy elreteszeltem az ajtót. Kérdem:

– Ki az?

– Én vagyok, Soma! – hallom.

Na nem sokat alkudtunk az ajtón keresztül. Én mérgesen persze, hogy: mit zavarodik? Soma kitalálta, hogy fehércseléddel vagyok. Hát mondta: csak jöjjek ki, nem kíváncsi a titkaimra, és mit is tesz rájuk!

Hát leültünk künn Somával a padra, és Soma hamar-hamar sugdosva, retteneteskedve kezdi beszélni nekem.

Innét rögtön szökni kell nekünk. Miért?

Mert a Soma is búbolgatta éppen a szállásán, nem a takarítónéját, sem a lányát, hanem a takarítóné testvérhúgát.

Ez hétszámra van künn az uránál, a bércek közt, mert az ura a vízeresztőnél munkás. Szombat, vasárnap jött haza. Akkor Somával aludt. Persze úgy, hogy Soma juttatott neki egypár pengőt.

Hát éppen a bányanévnap éjjelén is be akart surranni ez az asszony Somához, amíg részegen feküdt Soma. De hát Soma álmosabb volt, mint az asszony kellett volna neki, és kirúgta és kizavarta magától az asszonyt.

De ez még a Henkerszky felrobbantása előtt történt. És Soma abban volt, hogy az asszony, mint máskor is, hétfőn pirkadatkor már szedi magát az útra, a bércekbe, a vízeresztőhöz. Igaz is volt ez. Az asszony már fenn a hegyoldalból hallotta a robbanást a Henkerszky házánál, és ha azt is gondolta, hogy mozsár robbant, de az a baj, hogy előbb lesett ki valamit a Soma kamrájából.

Mit? Hát Soma itt kipakolt nekem.

A fiatal Buzugó azt mondta neki, hogy legalább meg kell ijesszék Henkerszkyt egy dinamitgaluskával, amit a háza fala alatt sütnek el a bányanévnap éjjelén.

Hát Soma beleegyezett, hogy a kamrája ablakába tegye addig Buzugó a dinamitot, amíg elviszi aztán a kerteken keresztül Henkerszky házához.

Így is volt. Buzugó megverte a kert felől a Soma kamrája ablakát, hogy adja ki a dinamitot, és úgy ölte meg vele a sáfárt azután.

De ezt soha senki sem tudta volna meg, ha a takarítónője húga nem jön haza éppen csomagolni, és nem hallgatja ki a fiatal Buzugót, hogy: mit hallott és látott a Soma kamraablaka körül a dinamittal.

Hát az asszony hazajött a vízeresztőről hétre rá este, és Soma, még szerencse, hogy a takarítóné lányának a babájától megtudta, hogy a takarítóné húga a csendőrökhöz készül befújni, mit hallott és látott a Soma kamraablaka körül a robbanás előtt.

Az erő is kiszaladt a kezem-lábamból erre.

Mert mi? Hogy nekem nem lett volna ehhez közöm?

Hát ahogy Soma mondta: nem az a beszéd, hogy ki ne tisztázódjunk talán ebből a kalamajkából, de hogy most az asszony besúgására, már nem mint gyanúsak, hanem mint bűnrészes vádlottak kerülhetünk a csendőrök kezére, hogy vallassanak és agyonkínozzanak. Ez a beszéd.

Soma azt mondta: Csurinyák Feri is szökik. Talán még egy bányász is. Buzugóéknak házuk, jószáguk itten. Talán bedughatják az asszony száját, ha bedughatják. De hát, amit asszonynép pusmog… Na!

Így és tovább Soma nekem.

Mire gondoltam én is? Hiszen már ha itt is maradnék, és a csendőrök se tegyék rám a markukat, hogy hamis esküs tanú voltam egy gyilkosságnál, hova jutok? Bányamunkára? Jusson a kórság!

Soma hagyta, hogy visszamenjek Esztihez. Várt künn rám.

Hamar elmondtam Esztinek úgy, ahogy és annyit, amennyit, hogy: mibe kerülhetek itten!

Eszti is hápogott, sápogott, de ő is azt tanácsolta, hogy: ha így van, és a bátyja is szökik, hát legjobb nekem is.

– Majd visszajöhetsz, Marcikám, ha tiszta lesz a levegő. Addig ettől a juhpásztorfi Gurkámtól is megszabadulok, Isten segítsen téged, drágám!

Ebbe maradtunk Esztivel. De még azt is kisütöttük, hogy majd ő a méltóságoséknak rólam azt mondja: találtam szakmabeli munkát a városban, odamegyek, általa tiszteltetem a méltóságosékat, és csókoltatom Luli nagysága kezét, hozzám való sok jóságáért!

Sírva, csókolódzva váltunk el Esztivel egymástól. Hamar magamra vettem ahány ingemet, lajbimat, ujjasomat, hogy úgy néztem ki meleg nyáron, mint a Mikulás.

Soma szerencsére azzal jutott be a hajdúnál a kertkapun, hogy: a bányanévnapi mulatságon itthagyott egy nyeles csepegődézsát és más holmit, és neki csak éjjel van ideje eljönni a fogadóból, zárás után, a csap mellől.

Hát a hajdú minden batyunkkal kieresztett. Ránk se igen nézett.

 

Így, neki Somával megint a világnak.