Az amerikai örökség

Elmondhatom maguknak, hogy életemben a legjobb dolgom akkor volt, mikor házitanító voltam.

Hiába kacagnak! Az voltam, ha mondom. Házitanító, nevelő, majdnem hogy háziorvos.

Hallgassanak ide! Meséltem már maguknak Kasosról, arról a tehetős parasztemberről, akinek olajtörője volt a város végén. Ott laktam Sománéval, amíg Soma haza nem jött, és el nem kurgatott onnan.

Elég az hozzá, hogy akkor Kasos mindjárt megígérte nekem, hogy beszerez az öccséhez hetesnek vagy kocsisnak, vagy valaminek, falura.

Azt mondta nekem:

– Marci, látod, már itt nálam, az olajtörőben majdnem kikecmeregtél abból a tekergő életből, hogy csak a pálinkásbutikokban henteregjél a piacon. Hát próbáld meg, és tartsad valahol a munkát, akármiféle munkát. Mégiscsak inkább lehet így ember belőled, mint úgy, hogy a ruha leszakad rólad, a tetű eszi a nyakadat, és csak a náthás emberek állják ki közelről a szagodat.

Hát csakis! – gondoltam. – Kasosnak igaza van. Egy ideje már cipő is van a lábamon. Elszegődöm rendes munkába, hogy legalább emberformám maradjon.

Vártam hát, hogy Kasos szóljon az öccsének értem. Mindennap eljártam kérdezni tőle: „Na, mi van?”

Mert a Kasos öccse jó messze falun lakott. Három vagy négy faluval beljebb, a hegyek felé. Szekeres volt. Több pár lóval fuvarozott a kincstárnak is, a kohó számára. De csak hetenként kétszer jött be a városba.

Elég az hozzá, hogy egy nap az olajtörő Kasos csakugyan odavisz a piac sarkába, ahol falusi szekerek gyülekeztek, és beajánl engem az öccsének.

Mondja, hogy nem ragad semmi a kezemhez. Mondja, hogy: íráshoz, olvasáshoz is értek. Mondja, hogy: jobban bírnám az olyan munkát, ahol nincs nehéz emelés, inkább jó kezefogás kívánódik vagy értelem. Mondja: ő felel értem, hogy az öccse, a szekeres Kasos hasznomat veszi.

Nahát erre a szekeres Kasos azt feleli: nála ugyan a munkában nincs válogatás, és nincs szüksége most emberre, de hát a bátyjának megteszi, hogy megfogad engem, mert tán most a répabetakarításnál használhat. Ha akarom, mindjárt ki is visz a szekerén falura, hozzam a motyómat, akár éves szerződésre.

Jól van minden. Megyek a szállásomra, és összekötöm, ami kis holmim van, egy párnahéjba, és megyek vissza a szekérhez.

Persze egyedül lelem a szekeret. Faluról nem azért jön be valaki a városba, hogy a szekerénél üljön.

Nézek körül, melyik kocsmában lehet a kocsis vagy Kasosék.

Csakis megtalálom a kocsist egy butikban, amit úgy hívtak: Elefántkebel.

A vendéglősnéje a legkövérebb asszony volt az egész városban. Mit? Tán az egész országban.

Azt mondják róla, hogy a fürdőben nem mérheti meg magát, mert nincs szám neki a mérő karikáján. Csak a vámnál, a szénásszekerek mázsálójánál méri meg magát: hány kiló?

Az ura meg egy keszeg, csimpiszli ember volt.

Azt mondják, hogy úgy veszekedtek egymással, hogy a vendéglős az asszonynak azt mondta:

– Ne állj ki, lelkem, az ajtóba, mert elvisznek tőlem, a csudás-bódéba.

Erre az asszony meg azt mondta a vendéglősnek:

– Maga ne mutassa magát sokat inkább, mert magától meg elmegy a kedve a vendégeknek bejönni hozzánk, ha azt látják, hogy ilyen száraz majomnak hízik ki valaki az üzletünk kosztján, mint maga.

Ebbe az Elefántkebelbe jártak, a fehér asztalos ivóba, a legnagyobb urak a városból. A piros terítős asztaloknál meg még rendesebb népek is.

De még ezenkívül is voltak terítetlen asztalok, szurkos vászonnal, ahová aztán kocsisok, napszámosok meg tekergők ültek le tanyázni, úgy, mint én is.

Hát itt lelem a kocsisomat. És mondja, hogy Kasosék is itt vannak a fehér ivóban, valami városi és kincstári urakkal ülnek együtt.

– Na, mi a fene – mondom –, ilyen jól megy a szekeresgazdáknak, hogy nagyurakkal paroláznak.

– Éppen hogy nem! – feleli a kocsis. – Éppen mert bajban vannak, azért dörgölődnek az urakhoz. Sokba kerül majd nekik a habos sör, amit ott isznak.

– Hogyhogy? – kérdem.

Nahát aztán a kocsis elmondja, hogy itt van most az Elefántkebelben a környék minden jobb szekerese. Azért jöttek össze, merthogy vasútvonalat akarnak építeni Málnás felé. A vonat majd tönkreteszi a fuvarosokat.

Hát megpróbálnak mindent a városi és kincstári urakkal, hogy ne hozzanak ide vonatot.

– Kenik a kereket, ahogy lehet! – röhög a kocsis, és mutatja, ahogy a pénzt számlálják.

Hát nekünk ugyan mindegy, az urak és gazdák dolga. Csak az a beszéd: hogy mikor indulunk?

– Na, abba beletelik még jó pár óra! – mondja a kocsis. – De én kell hogy menjek a jószág után nézni.

– Nincs semmi bajuk! Megnézheti a kocsmaajtóból. Mit üljünk ott az ég alatt. Ihatunk még egy decivel! – mondom.

De a kocsis:

– Nem! Elég nekem!

– Tudom! – bólintok erre. – Én kérem! Én fizetem.

– Az más! – szól a kocsis, és leülünk csakugyan, és kérek két decit.

– Most szegődtem el a gazdájánál. Lehet ennyi az áldomása! – mondom. – Hála istennek! Isten éltesse!

– Isten éltesse! – koccint velem a kocsis. – Csak vigyázzon a hálálkodással.

– Minek? Minek? Hogy érti? – kérdem.

– Hát csak, mert nagyon pártfogolták magát! – feleli a kocsis.

– Mi? Merthogy feldicsért a gazdájának engem a bátyja? Hát szidják és ganyálják le az embert inkább, és annak örüljön?

– Hát inkább! – bólint a kocsis. – Inkább kapcáskodjanak az emberben, mikor szegődtetik!

– Na, maga úgy beszél itt nekem, mintha azt kérdezné tőlem: mi az, hogy szárazon cibere, levesen derelye?

– Pedig megérthetné! – szól a kocsis. – Miért? Mert akit szidnak szegődtetésnél, azt meg kell rendesen fizessék, azért nem tetszik nekik. Akinek a bőrit akarják lehúzni, annak hízelkednek. Nem ismeri maga a gazdákat?

Ejha! – gondolom magamban. – Most városi létedre egy falusi buga paraszttól kapsz leckét, Marci. Ezt lenyelheted!

De hát le is nyelem. Mert látom, hogy az emberem csak megköszönné nekem az áldomást, ha kibeszéli nekem barátságból, amit a gazdánkról tud. Hát csinálok egy ártatlan pofát előtte és mondom:

– Minek gondoljam én a legrosszabbat? Ha én napi hetven pénzt, heti négy bőgő húsz pénzt kapok, és szállásom van, hun kapok ennél többet?

Ennyiben egyeztünk meg a szegődvényemre Kasossal, és kíváncsi voltam csakugyan, hol talál hibát az ügyemben a kocsis.

De erre csak így szólt:

– Hát ha magának jó, énnekem jó.

– Hát akkor nem értem, minek óg-móg nekem. Az elébb éppen hogy maga talált hibát azon, ami nekem jó volt. Beszéljen magyarul! – mondom mérgesen. – Ha elkezdte.

Erre a kocsis gondolkozik egy kicsit. Mintha bánná már, hogy szólt. Aztán mégis azt mondja:

– Csak azért mondtam, mert hogy minek örül és hálálkodik előttem maga a szegődvényre, mikor annyit kap nálunk, mint minden napszámos?

– Hát mennyit kapjak? – kérdem. – Mint egy főispán?

A kocsis csak húzza a vállát erre. És tömi a pipáját. Majd a fene megesz már, hogy mit tartogathat ez a begyében?

De hát tudom, az ilyen gányó parasztnak nem jó nekiesni, mert akkor hallgat csak azért is, mint a faszent.

Hát így szólok:

– Ígértek állandó, rendes szállást is.

– Hát hogyne! – feleli erre a kocsis. – Minden napszámosunk ott alszik a nagyistállóban. Van ott hely az egész falunak. Maga tán nem hitte, hogy tornyos ágyba, dunyha alá kerül a gazdáméknál, a vendégszobába? He?

Hüm! Hüm! – gondolom. – Ez a paraszt csak el akar ijeszteni valamiért a gazdájától. Vagy csak beszél, hogy beszéljen. Vannak ilyen gügyék. Fúlj meg tőlem!

Azzal nem is felelek neki. Nem is szólok többet. De most ő kezdi:

– Hát mi munkát végzett maga tulajdonképpen a gazdám bátyjánál itt a városban?

– Az olajmalmában dolgoztam! – mondom. – Sajtoltam.

– Hát az kari munka. Azt végzett? – kérdi, mintha csudálkoznék. Erre én persze:

– Hát maga mit gondolt, hogy miséztem vagy orgonáztam egy olajtörőben? Mivel téveszt össze: kántorral vagy pappal? Vagy szolgabíróval?

– És számodolást nem végzett maga az idősebb Kasosnak? Hsz’ előttem mondta az öccsének, hogy maga írást, olvasást, számodolást tud. Maga csinálta a számadást a malomnak. Ne tagadja!

Úgy kérdi ezt tőlem a kocsis, mint egy vizsgálóbíró. Én pedig:

– De igen! Hogyne, persze! – bólintok neki. – Csak bökje már ki, mit akar ebből?

– Na, csak azt – mondja a kocsis: – Mert hogyha maga ilyen írásbeli munkához is tud, és mégis úgy szegődik, mint egy napszámos, hát akkor vagy félkótya maga, vagy kozmás valami gazságban itt a városban.

Tyű az anyád táncát!

– Kozmás és bolond az öregapád! – csapom a tenyerem az asztal sarkára a kocsisnak.

De az csak vágja rám az álmélkodó képet, mikor mondja:

– Na-na, hát ne vegye mindjárt zokon tőlem, amit mondok, ha jót akarok magának.

– De hát akkor beszéljen velem magyarul, ha tudja, hogy becsap a gazdája! – szólok mérgesen.

– Majd mindjárt megmondom! – bököd rám fejével a kocsis. – Csak ha maga ilyen sértődős!…

– Halljam, na halljam! – legyintek neki. – Mondhat akármit, ne féljen!

Erre ő:

– Mert hát otthon a gazdámtól, a feleségétől is, nem mondok sokat, hogy százszor hallottam már, hogy akad itt a városban elég írás-, számolástudó léhűtő, aki vagy koplal, vagy szöknék, és cselédbérért is elszegődnék. Ne haragudjon, ők mondták így. Én csak látom most, ehol magával, hogy csakugyan igazuk volt gazdáméknak.

Ejnye, a kutyák húzzák a gyepre a büdös parasztját! – gondolom. – Hát ez itt szemtől szembe lerántsa rólam a becsületet!

Csak annyi, hogy mán megígértem neki, hogy elhallgatok akármit tőle, mert máskülönben itt-ott hogy hókon nem vágtam a decis pohárral.

Elteszem hát a mérgem jobb órára, és csak ezt mondom:

– Talán attól félnek, hogy a városiak eleszik maguk elől falun a falatot, hát maguk faluról nem jönnek be dolgozni a városba?

Ezt mondom.

De azt látom, hogy a mokány csak bámul rám, mintha nem értene megint.

Végre azt mondja:

– Hát ha maga nem süket, csak hallhatta eddig, hogy én inkább is arra intem, hogy nem keresi meg a szegődményével azt, amit érdemelne. Ezért morog rám?

– Nahát maga valamit titkol tőlem még, hogy mire szegődtetett a gazdája! – mondom.

– Hát, ha nem várja meg a szót! – mondja a kocsis, és tömi a pipáját egyre.

Az Isten tegye a kalodájába, amennyi mokány van! Ez mind ilyen tempós. Félórát várok egy szavára, és most kisül, hogy nagyon siettem eddig, azért nem beszélhetett.

De már kezdi:

– Hát tudja, a gazdámnak van egy árendás földje a kincstártól. De nem is az övé, és nem is a kincstártól. Érti? – kérdi.

– Hogy van is neki, nincs is neki? – mondom. – Hát fulladjon meg úgy maga, ahogy ezt lehet érteni?

– Ejnye-ejnye! De akációs ember maga! – mondja erre a kocsisom, és vakarja a fejét. – Hát úgy értse, azt mondom, hogy a kincstártól a zsidó bérli nálunk a földeket, és a gazdám tőle veszi át háromfertályos részbe. A gazdám aztán más gazdáknak adja felesbe a földeket, azok a gazdák pedig sokan még zselléreknek is adják ki egy fertályba vagy felesbe, ahogy megegyeznek. Na most már érti? – kérdi a kocsis.

– Most már kezdem! – bólintok neki. – Csak azt nem tudom, hová jövök bele ebbe a sok osztásba.

– Éppeg az, hogy belejön. De hadd mondjam! Itt egy nagy számolás van. Érti? – kérdi a kocsis.

– Értem! A kincstárral! – bólintok.

– Dehogy a kincstárral! – szólt a kocsis. – A kincstár az egész árendából öt zsák répát kap. De ezt sem kapja. Csak kapná az első bérlőtől. De ez a répa minden évben elrothad. Hát most már nem is zsákolják, csak beírják a kincstárnak, hogy átaladódott. Ez így van megcsinálva az árendalevélben. Érti?

– Elég jól van! Értem nagyon! – mondom.

– Hanem az a számodolás fikciós, amit a gazdám csinál. Mert ottan százötven-kétszáz szekér répáról van szó. Érti?

– Nagyon! – mondom. – Nagyon!

– Nahát! – mondja tovább a kocsis. – A gazdám számol el a többi gazdával is, a zsellérekkel is, a bérlővel is. Hát ez nem tréfa munka. Ezt nem lehet úgy rováson csinálni, mint a fuvart. Mert kivel fél, kivel fertály, kivel három fertály az osztás. Még jó, hogy csak répa a termés. Tavaly, tavalyelőtt repce is, tök is, napraforgó is, tengeri is volt. Az idén a bérlő kötötte ki, hogy csak répát dugjanak az egész borzasztó nagy darab kincstári jószágba. Így aztán most csak répánk van. Érti?

– Értem.

– De hát még így is muszáj megtartani számodolónak a gazdámnak a segédjegyzőt a községházáról. Érti?

– Most már igen! – mondom. – Hát úgy gondolja, hogy engem azért visz a gazdája, hogy én végezzem el neki a számadást?

– Hát persze hogy úgy! – örül a kocsis.

– Maga pedig azt gondolja, hogy így becsapódnék a szegődvényemmel a gazdájánál? – kérdem.

– Nahát! A segédjegyző három napszám árát kapja azért, hogy egy-két-másfél órára eljön a hivatalból elvégezni a felesekkel és a bérlővel gazdámnak a számodolását! – mondja a kocsis! – Érti már?

– Értem már, értem! Csak bízza rám ezt a dolgot! – mondom. – Maga derék ember! Isten éltesse! Megiszunk még egy decivel.

Hát így tudtam meg, milyen fifikus egy paraszt ez a két Kasos, hogy úgy noszogattak, siettettek a szegődvényemmel.

De megálljatok, hogy ti kancelláriába állíttok engem napszámbérért! – gondoltam.

Nahát, egy idő múlva kimegyünk a kocsissal a szekérhez, és valamitájt megérkezik a szekeres Kasos.

Már nem volt vele a bátyja. Egy másik ember volt vele. A kocsis, Gábor (úgy hívták) mondja nekem, hogy egy munkavezető, a kincstári üzemtől.

Kasoson látom, hogy váltig rosszkedvű. Dúl-fúl magában. Úgy látszik, csakugyan nem jó az urakkal komázni neki, ahogy a kocsis mondja.

De már ülünk fel. Jó kis féderes kocsi, amin megyünk. Szép idő van. Elég jó út. Alig zökken a kerék. Hacsak nem suttognak hátul az ülésen Kasos és az altiszt, majd minden szavukat hallhatjuk a kocsissal.

Kasos pedig, nahát, aki életében ha nem lovakra, hát cselédekre ordított, nem is tud csendesen beszélni.

Elég az, hogy egyre a vasút és a vasút és a vasút. Ezt halljuk Kasostól hátulról csakúgy, mintha a jégverést vagy kolerát átkozná.

Az altiszt alig szól. Pedig már majdnem hogy én fordulnék hátra, mikor Kasos a világba beszél olyanokat, hogy a kutya megveszne, ha beadnák neki.

Na, mond olyat is, ami még megjárja, hogy azt mondja:

– Hát én elhiggyem, hogy a vonat felényi tarifáért szállít mázsánként vagy akárhogy? Én csak azt hiszem el, hogy mindent meg fog enni a vonattal az átrakodás. Hiszen én behajtok az udvarra, akárhová, minden terüvel. A vonatról le meg a vonatra fel pedig külön kell rakodni.

Na jó. De aztán már olyanokat is mondott ez a Kasos, milyen gyatra szerszám a vonat, hogy az ember azt hitte, hogy nincs is olyan gőzmozdony a világon, amelyik elé ne volna jó odafogni a Kasos egy pár jó csikóját, hogy rendesen húzza a vagonokat. Arról nem is beszélek, hogy minden vasúti konduktorról meg állomásfőnökről azt mondta, hogy nem a kocsisaiban, de a lovaiban jobban bízik náluk, hogy értelmesebbek és becsületesebbek akármi szállítmánnyal.

És a fene altisztje Kasos mellett ezekhez nem szólt egy szót sem.

Mit mondok? Ha meglöktem a kocsist mellettem, hogy hallja-e ezt a gaborgyás gazdáját?

Hát a kocsis is csak a vállát húzta:

– Hát én nem tudom!

Hiába! Akkor láttam, hogy az embereknek egyre megy az, hogy jó vagy nem jó valami, a hasznukat vagy kárukat nézik csak.

Ezeket tönkretette a vasút. Hát nem szóval, de a két kezükkel is elpusztították volna.

Így érkeztünk meg Málnásra.

 

*

 

Na, behajtunk egy akkora udvarra, hogy a kapuból is olyanoknak látjuk az udvar végében a jószágokat, teheneket és lovakat, mint egy egércsorda. Pedig még nagy kert is van az udvar megett.

A kapu mellett szép nagy ház. Ez is olyan hosszú, hogy a tornácoszlopok közül az utolsók csak akkorának látszanak, mint egy furulya.

Ez a Kasosék portája.

Már a kocsizörgésre kijött a tornácra és le az udvarra egy csinos szolgáló vagy miféle, még nem tudom. Kijön még egy, jött még kettő. De mind olyan szép, tagos, begyes, takaros, fürge, hogy a nyakam elfájdul forgatni egyikről a másikra.

De most egyszerre megjelent utánok egy asszony is. Ez is olyan jóképű és jó mozgású és fiatal. Csak a kendő mutatja a fején, hogy nem hajadon személy.

Elkezdi már az ajtóban a kocsi felé, Kasos felé:

– Na, megjöttek! Hála isten! Odakap már minden lábasom az étellel. A nyavalya bele abba a városba. Legalább szerencsével jártál? Vagy ránk hozzák mégis ezt az istenverést a vasútjokkal? Azt hiszem én, te is csak a söröskancsókért mégy be annyit az Elefántkebelbe. Nem végzel semmit…

Ezt és még Isten tartsa számon, miket, csak úgy mondja el ez az asszony, Kasosné (mert ő volt), hogy lélegzetet sem vesz.

De Kasos, látom, jól be van már törve a házi szokásokba. Csak azt hallja meg a Kasosné sok szavából, amit akar, és arra is csak bök egyet-egyet a szemöldökével. Inkább a sok lánynak, a lányainak a szavára felel. Azok belecsimpázkodnak:

– Tatuka! Kicsi öreg! Mit hozott, vénség?… Nekem, nekem, nekem is, tatuka!…

Így kaparásznak a Kasos zsebében, majd széttépik róla az ujjast, és veszik kifelé a sok kalárist és prominclicukrot és kis tükröt, amit az apjuk összevásárolt nekik a bazárban, a városban.

Úgy látom, ez nem rossz ember. Csak a szava meg a képe olyan dühös kutyás neki.

Eléadat a kocsissal is az ülés alól egy pakkot. Hát abban mi van?

Egy szép selyemkendő, fejre, piros és sárga virággal. Ezt Kasosnénak nyújtja oda:

– Na, nesze, te dorombom! Ezt teneked hoztam.

De Kasosné erre csak még durcásabb képet vág:

– Kell is nekem! Van nekem kendőm elég. Minek költeni a pénzt ilyen haszontalanságra? Pláne mostan, mikor az éhenhalás fenyeget egy szekeresgazdát, mert vasút-vasút kell! Verte volna meg az én jó Istenem azt a tolvaj fajtáját, aki ilyeneket talált ki… Na, gyere-gyere már, éhes vagy!… Coki már apátoktól!… Fáradt szegény! Ti sok kányafiók! terítsetek!…

Így fogja az urát Kasosné, és kergeti a lányait, és mennek a tornácra.

Nem kell azért félni. Látom, még össze is kacsintunk a kocsissal, hogy a szidott selyemkendőt Kasosné rögtön felpróbálja a fejére, ahogy hátramaradhat a lányaitól. A legkisebb lánya tartja neki a tükröt, amit most kapott.

– Aj de menyecskés! – mondja, és nevet az anyjának.

Erre Kasosné megint durcás képet vág, és lekapja a fejéről a kendőt:

– Öreg vagyok én már ilyesmihez! Kusti befelé!

Már menne fel a tornácra. Akkor vesz észre engemet a kocsi körül, ahogy emelem le a motyómat.

– Hát te ki vagy? – kiabál oda nekem.

– Ja! – fordul vissza erre Kasos a tornácon. – Hagyjátok csak ezt. Én hoztam! A bátyám ajánlotta!

Tyű! Erre Kasosné! Csak látom, semmi többet neki selyemkendő, ebéd. Olyan egyszerre, mint a pulyka:

– Na éppen! Minek hoztad? Mire kell itt ember neked?

– Már megvan a szegődvényem vele egy évre! – mondja Kasos. – Hagyd csak rám!

– Egy évre? – csapja össze a két kezét Kasosné, mintha azt várná, erre dűlik ránk a torony: – Egy évre?… De minek… A bátyádért? Hát nincs itt elég száj nekünk a háznál, aki a kenyeret pusztítsa? Még a városból hozol a bátyádtól?

Látom, hogy Kasos egyre fintorgatná a képét feleségére miattam, hogy: hagyjon békét! De az asszony nem akarja elérteni. Csak tovább veszkődik:

– Talán azért akarja a bátyád a nyakadba szegődtetni ezt a csámpást, mert ő nem használhatja. Tán neki volt szegődvényese, a kedves bátyádnak, tán meglopta, és így akarja a nyakadba rázni ezt!

Na, itt ugyan szépen fogadnak – gondolom. – De hát a Kasos dolga, hogy ha megfogadott, zablát tegyen értem a felesége nyelvére. Hát nem szólok. Csak állok ott a motyómmal.

Kasos csap is egyet a tenyerével a nadrágszárára és kiabál:

– Na, ebből aztán elég, Rózsa!

De hát az asszony csak most kezdi a furulyán a felső lyuknál.

– Mi? Hát nem tudod, hogy mi egy városi léhűtő? Hát van a városban más, mint naplopó, pernahajder, zsebvágó, akasztófavirág? Elrontsa nekünk a mi embereinket is. Nem elég lusták, szájasok, tolvajok, istentelenek már a falusiak is, akiket fogadsz?

Hát azt már látom, hogy Kasos itthon fordítva ember, mint másutt. Másutt, ha mással beszélt eddig, mind neki lett nagyobb a szája. Itthon pedig, a feleségével, ha olyan magosan kezdi Kasos, mint előbb, hát csak ő ereszti lefelé a hangját, és az asszony sikít egyre jobban.

Csakis! Utoljára Kasos már csak integetett, és aztán csak úgy suttogott a felesége fülébe valamit rólam.

Arra az asszony ugyan nem szelídült meg, de legyintett egy mérgeset, utolsót:

– Hát bánom is én! Csak meg se sirasd!

Azzal a tornácra libbent, és onnan be a házba.

Kasos egyedül jött vissza hozzánk a kocsihoz:

– Maga ne törődjön semmivel, amit hall! – szólt nekem. – Gábor majd megmutatja, hol alhat, tisztálkodhat. Ővelük kap enni. Ha valami baja van, hát csak nekem szóljon. A dolgát majd megtudja.

Ezzel Kasos bement. Én pedig segítettem Gábornak kifogni a lovakat. Aztán vele mentem, hogy szállásomat megmutassa.

Az udvar végében volt egy szép, nagy kőistálló.

Két ajtója volt. Az egyik ajtó nyílt a nagy istállóba. Ebben volt vagy nyolc tehén az egyik oldalon, és vagy tizenkét ló a másik oldalon. Persze egyszerre csak éjjel voltak a jászlak előtt. Vagy a lovak még akkor sem.

A kisebbik istállóba nyílott a másik ajtó az udvarról. Ebben a kisistállóban borjas tehenek voltak és olyan állatok, amiket kímélni kellett, betegek voltak vagy ellősök. De volt ebben a kisistállóban két kecske is, tengeri malacok is, nyulak is, össze-vissza a kocsisok gyermekeivel. Mint a Noé bárkája, olyan volt ez a kisistálló.

Itt laktak a kocsisok, amelyik házas volt, a feleségével és a porontyaival. Meg a legények is. Mit tudom én! Nyolcan–kilencen–tizenketten, a hetesekkel együtt.

Mert ez a kisistálló jó hely volt. Jó meleg, fahídlással és üvegablakokkal, asztal, szék volt benne több, még egy kredenc is.

A nagyistálló, az volt a rosszabb. Annak csak földes volt a padlója. És az ablakai? Nahát megvolt azoknak is az üvegnek való rámája, csak az üveg helyett voltak itt szalmával bedugva, ott papírral meg marhahólyaggal beragasztva, vagy csak deszkával beszegezve, ahol nem, a szél fújt be rajtok, ahogy akart.

Nahát, ide hoz engemet a kocsis, hogy megmutassa a szállásomat: – Itt aztán ellehet! – azt mondja. – Van itt hely, nézze meg!

Úgyám! Annyit látok mindjárt, hogy nem látom a pókhálótól a falakat, és az istálló hosszában, a közepén, a trágyaléfolyóban úgy áll a trágyalé, mint a tenger.

Mondom is mindjárt a kocsisnak:

– Na igen! Annyit látok, hogy keresztüljárni itten a lovaktól a tehenekhez, hogy valaki el ne merüljön ebben a pocsolyában, csak úgy lehet, ha az Isten tesz csudát, mint a zsidókkal a Veres-tengeren.

– Hát magának nem lesz baja a jószággal! – mondja a kocsis. – Itten, nem mondom, csak a szegődéstelen napszámosoknak szokott lenni a szállása. De hát a kisistállóban már nincs hely egy tűnek sem köztünk, lássa. Hiába, hogy maga éves szerződménnyel van, mint mi, mit csináljunk? Meg aztán tudja, van, aki nem szereti, ha annyian néznek a szájába és ágyába mindig, mint nálunk, a kisistállóban. Hát, ha maga ilyen ember, hiszen legény, akkor itt jobb. Széna, szalma van elég, hogy ne fázzon meg, és itten csinál magának olyan külön kis pucikot akárhol, amilyen jólesik.

Hm! Ebben igaza is van tán! – gondoltam magamban. De persze hangosan így szóltam:

– Hát e pedig nem istennel való hely, a nyavalya jöjjön a portájukra és falujukra. De majd meglátjuk.

Azzal csakugyan kerestem magamnak egy pucikot fenn a padláson, jól az eresz alatt. Kitakarítottam, szereztem két borvizes ládát asztalnak, széknek. A lepedőmmel finoman megcsináltam magamnak az ágyamat. Két rossz jászolsaroglyával felpockoltam a szénát kétoldalt, hogy olyan lett a pucik, mint egy kis szoba. Még tükröt is akasztottam beretválkozásra a tetőlyuk elé. Erre elhoztam egy fél ablakot, aminek megvolt az üvegje, lejülről, az istállóból. Ott csak két tuloknak sütött be az üvegen a napvilág. Azok a tulkok csak nem beretválkoznak, sem újságot nem olvasnak. Minek az üvegablak nekik? Gondoltam, ha szólnak az ablakért, hát ezt mondom.

De nem hogy szóltak volna, hanem Gábor, a kocsis, mikor feljött azután megnézni, hol kvártélyoztam be magam, hát csak bámult. Még a többi kocsist is felhozta, megnézni a szállásomat, akik otthon voltak, és úgy odavoltak mind, hogy milyen ügyes vagyok városi létemre, hogy feltalálom magam egy istállóhászján.

Erre aztán azt mondtam nekik:

– Jaj, hát nem vagyok falun se ügyefogyott városi létemre, ez azért van, tudják, mert én ugyan a városi nagyfogadóban laktam, a legdrágább szobában, de mikor eljöttem, előbb minden asztalost, lakatost, üvegest, kárpitost megkérdeztem a városban, hogyan kell egy jó szállást berendezni? Hogy addig is meglegyek itten falun a szállással valahogy, amíg utánam nem küldik ide a városi nagyfogadót.

Persze ezek olyan maflák voltak, hogy elébb még majdnem elhitték, amit mondtam. Csak aztán kacagtak meg.

Feljött a három kocsisné is a szállásom csudájára. Ezektől, ha már feljöttek, kértem egy kis lisztet, és csirizzel felragasztottam egy csomó képet is a szobámba, a padlásgerendák hosszán. Képesújságokból vettem ki ezeket, amibe a holmijaim voltak pakolva a motyómban.

Hát mert mondtam, hogy akkor sok holmit szereztem, ameddig Sománéval laktam az olajtörőben.

Na, ez megment estig. Rám jártak az egész udvarból, mint a panorámára.

Az egyik kocsisné elmondta a nagykonyhában a Kasos lányainak, a kisasszonyoknak is, ahogy ők hívták ezeket a falusi fruskákat, hogy milyen szállást csináltam.

Ezek is feljöttek ketten megnézni a szobámat.

Éppen el voltam a kert végében körülnézni, mikor feljöttek ezek a kisasszonyok. Ott leltem őket, hogy a két tucat kártyámat keverik össze a ládán, az asztalomon.

Na, ezek nem nagyon barátkoztak velem. Csak megnéztek olyan ijedten és mogorván, mikor megláttak, mintha én túrtam volna össze az ő holmijukat, nem ők az enyimet.

Nem is szóltak semmit. Alig köszöntek a jónapotomra. Mindjárt elmentek.

Csak lejülről, az istállóból hallottam, hogy vihognak már rajtam a kocsisokkal. Így szokták az ilyen libák.

 

*

 

Tudom, éppen egy szombatnap volt.

Szombatnap az a nap, mikor a szegény ember jókedvű. Ha napszámot kap, ha hetibért, másnap, vasárnap pihenhet. Hát szombaton este mulathat, ha módja van rá.

A vasárnap már nem olyan vidám nap, mint a szombat. Mert vasárnap után a hétfő jön, a dologgal, és aki vasárnap mulat, annak rossz menni másnap a munkába gaborgyásan.

Elég az hozzá, hogy a kocsisok, ahogy az öreg kocsis kiadta a bérüket, rögtön pálinkát hozattak a kocsmából, aztán ereszd, hogy menjen!

Odaültek a kisistálló elé. Az egyik elővette a furulyát.

A másik dorombot hozott elő. Ittak, danoltak, olyan lakadárét csaptak, hogy netovább.

Az asszonyok is velük ittak és vihogtak. Egyik eljárta a ropogósat, a másik a kopogósat, a harmadik a csapdosót. A többi tapsolt, kurjongatott neki.

Persze, Gábor utánam is eljött, és elhívott oda közibük.

Vissza nem utasíthattam, mert: mi dolgom mondjam? Bepótoltam hát én is a pálinkába, és odaültem velük.

Jobb szerettem volna pedig a padláslyukból nézni őket, hogy mulatnak. Mert nagyon tetszett nekem.

Így, köztük, úgy ültem, mint a mafla. Se egy nótát, se egy táncot nem tudtam. Csak elvettem a kedvét annak is közülök, amelyik rám nézett, hogy bámulok, mint a rosszul savanyított ugorka. Hol tanultam volna? Hát a városban, a butikokban, kocsmákban, ahová én jártam, nem tudnak ilyen szépen mulatni, mint ezek a mokányok, mondhatom. Pedig némelyik a bércről jött le egyenesen, a havasi legelőkről, ahol hónapszám nem látott embert, csak fát meg sziklát meg farkast. Mégis különbül táncolt és danolt együtt a társaival, mint a városban egy szolgabíró.

Csak az igaz, ami igaz. A városi emberek, ha urak, ha tekergők, ha az első banda húzza nekik, ha a ragyások, egyebet se tudnak, mint egyik jobban ordít, és húzza a nótát, mint a kántor, csak hogy az ő hangja halljék. Meg aztán legfeljebb törnek-zúznak, és a cigányok fejéhez vagdossák az üvegeket.

Ezek a mokányok itten vigyáznak mind, amelyik elugrott danolni és táncolni, a többi csak segítse rikkantással vagy tapssal. Mert aztán sorra-mindre rákerítették a sort, hogy eljárja a magáét.

Így engem is eléfogtak, mit tudok?

Na, mert már volt nekem is egy kicsi a fejemben, hát nem akartam hagyni magam.

Táncolni persze nem kezdhettem. Amit én tudtam a városból, a hopszpolkát csak nem járom el ezeknek itt, hogy kiröhögjenek.

Hát azt mondtam:

– A városit úgysem tudjátok húzni a talpam alá, hát úgy meg én nem járom. De ha kell, énekelek nektek egyet. – Azzal rákezdtem erre a nótára, amit éppen egy faluból való tekergőtől tanultam, hogy:

 

Öreg anyám pendelye Sövényre van terítve, Öregapám őrizte, Hogy a szél el nem vitte. A szél el nem vihette, Mert a folt nem engedte. (Sej!) Rajta csak a cérna Meg a folt Három forint Árú volt.

 

Na, ez a nóta tetszett nekik. Még egyszer el kellett énekeljem. És kettő már meg is tanulta belőlük. Egyik asszony is. A furulyás is megtanulta.

Egy jó darabig mind ezt énekeltük.

Azután még akartak hallani tőlem más nótát is. De már hirtelenében nem jutott eszembe más olyan jó nóta, amit itt eldanoljak. Hát húzódzkodtam, hogy majd máskor.

Igaz is, hogy közben a két legfiatalabb kocsis összeszólalkozott.

Egyik felugrott, és leköpte a másikat. Erre az is felugrott, és letakarított egy csárdást a másiknak.

Hát akkor az első rögtön a csizmaszárának kapott, és a kacorját rántotta elé.

Az asszonyok, lányok már visítottak, hogy kiontja egymás belit ez a két vadmarha.

De szerencsére ott volt az öreg kocsis.

Ez egy fehér hajú, öles ember volt. Az arca olyan piros, mint egy pólyásgyereknek. És hosszú, fehér hajában egy nagy körfésűt viselt, mint a városi lányok közül némelyik.

Az ember nem is gondolta, hogy egy ilyen vénember ilyen könnyen mozog.

Csak megkapta az egyik legényt a nyakánál, a másikat mellbe ragadta. Megrázta őket, mint Krisztus a vargát:

– Az anyátok keservit!

Azzal összecsapta őket, mint a tököt. Meg széjjelrántotta. És az egyiket ide csapta, a fal tövibe, a másikat oda, a kerítés aljába.

Na, ez különb rendet tudott itt a népe közt tartani, ez az öreg Gyuri bácsi, mint akár tíz csendőr.

A fehércseléd már mind kacagott, és kiabáltak, hogy üljünk vissza mulatni.

A két verekedő legény pedig meg se pisszent. Csak úgy morgott egymásra, és törülte a térdét a portól, ahogy feltápászkodott.

Mindjárt mondták is nekem ottan, hogy az egyik lányért veszkődnek mind a ketten a faluból.

Az egyik legény dicsekedett az elébb a másik előtt, milyen jóban van ő a lánnyal. Erre a másik legény a lányt „kocának” nevezte. Itt kapta aztán a csárdást a képére a másik legénytől.

– De sose ess kétségbe! – mondta nekem Gábor: – A múlt héten az dicsekedett közülük a lánnyal, amelyik most szidta. Tavaly én is dicsekedhettem volna. Ez olyan kislány. Ha akarod, még te is dicsekedhetsz vele.

– Én nem hasíttatom fel a hasamat egy fehérnépért sem! – mondtam erre Gábornak: – Csak a frányának kell olyan szoknya, amit kacorral őriznek.

– Nahát, pedig kalamajka mindig van, ha fehércseléd után jár az ember, hacsak valaki nem nyálas, és el nem szalad! – feleli nekem Gábor.

– Akkor rossz rend van itt falun! – mondtam erre: – Ha a városban nálunk is mindjárt kacorra menne az ember, ahány kedvese van, akkor így szombat este úgy nézne ki a város, mint a vágóhíd.

– Márpedig itt így megy! – szólt Gábor. – Még a fehérnép se szereti az olyan legényt nálunk, amelyik nem veri be érte a másik fejét. Van, amelyik erre is uszít. Még megláthatod.

Láttam ezen a mokányon, hogy egy kicsit már a pálinka is akar ijesztgetni engem a fejéből. Henceg itt nekem!

Hát nem mondom, csudára takaros volt nem egy ezek közül a falusi cefrék közül, és biztosan észrevette rajtam, hogy ugrál a szemem feléjük, mint a csíz a kalickában. De hát csakis eszembe jutott, hogyan ütötte agyon az én Kukuj szusztársam a városban egy lányért azt a kotrót a szemem láttára. Azért eléggé megreggyent az inam a Gábor ágálására mostan.

Csak hogy ne hagyjam magam mégse egy falusi mokány előtt, azt mondtam:

– Jó, jó, hát ha úgy volna itten nálatok ezzel a verekedéssel, ahogy mondod, akkor csupa holt ember maradna a fehérnépeknek köztetek. Én pedig úgy ismertem a fehérnépet, hogy utánamegy az olyannak is, aki ijedős, csak értsen a szaván. Majd én egy ilyet keresek magamnak. Nem olyat, amelyikért a társamat kell elébe meglékeljem kacorral.

Na aztán itt megint elkezdte a furulyás, és tovább danoltunk, és rúgta a port, amelyiknek kedve volt.

Az istálló falára kiakasztottak két szekérlámpát is, mikor beesteledett. Az asszonyok vacsorát hoztak.

Mulattunk na, jól, egyszóval. De én csak nagyon módjával ittam. Inkább volt a kocsisok közül olyan, amelyiknek megártott a tütü. Az aztán eldöglött valamerre, vagy bevitték az asszonyok. Volt olyan is, amelyik megelégelte a dalidózást, és azért feküdt le. Kivált az asszonynép szállingózott el tőlünk.

Elég az hozzá, hogy a végin már csak alig öten maradtunk együtt az istálló előtt.

Az öreg Gyuri bácsi, egy másik öreg, akit Hertye bácsinak hívtak, mert heregve beszélt (majd mindjárt megmondom, miért). Aztán egy fiatalabb kocsis. Ez volt a soros az istállóban. Ennek kellett vigyázni a jószágra, etetni, itatni. Mert itt olyan rend volt az öreg keze alatt. A soros nem ihatott, csak módjával. Ha bekámforolt volna, az öreg úgy elpáholja, hogy ép csontja nem marad.

Hát ezek maradtak csak ott. Na és én meg Gábor.

Csak úgy csendesen beszélgettünk már, tánc és furulya nélkül. Mondhatom, hogy csak a számat tátottam ott arra, amiket ezektől hallottam.

Ezek mind a havasokat, a rengeteg erdőket, bérceket járták valaha lovakkal, juhokkal. A medvéről, farkasról, vadkecskéről úgy beszéltek, mint mi a városban a kutyáról, macskáról, tyúkról.

Az öreg Gyuri bácsi ott mesélte el, mikor fiatalabb korában csángó lókötőkkel volt társ. Hogyan hoztak el egy ménest valami borzasztó nagy vizek mellől. Fele a ménesnek lopott ló volt, és muszkák, oláhok, törökök, akik a fejüket borotválták, és szakállt hagytak, meg még kutyafejű tatárok is, hogyan ólálkodtak a nyomukban, és üldözték őket olyan hosszú puskákkal, mint a boglyakarók.

Na, aztán rá elkezdte a másik öreg. Az juhok mellett is volt, havasi karámban. Hát mit csináltak télen, mikor a havason a forrás úgy befagy a tűz mellett is, hogy mindig ki kell ásni reggelre a jégből. És aztán, mikor a nagy hóesés jön, borzasztó zegernyék, hát hogyan is kell akkor egész éjjel körbeterelni a nyájat, hogy letapossák a havat, be ne temesse őket. És hogy járnak a farkasok! Hogyan ugranak föl kétöles, fonott kerítésre. És a nagy, lompos juhászkutyák hogy esnek nekik, nemhogy félnének tőlük, de a kutyák tépik szét a farkasokat, úgyhogy sokszor a bojtárok kergetik el a farkasokról a kutyákat, hogy hasznát vehessék az irhájuknak. Mert a bojtárok is agyon tudják hajítani baltával a farkasokat, mikor beszorultak a karámkerítésbe. Van olyan bojtár, aki egy legyet kettévág a falon a baltájával, úgy tudja hajítani, hiszen egész életén keresztül a kezében van a balta.

 

*

 

Ilyeneket meséltek, hogy csak meresztettem a szemem.

Ne is mondjak egyebet. Az öreg Hertye bácsi azért hertyegett úgy, mert megölelte a medve. Mindenki mondta.

Váltig kértem, hogy beszélje el, hogy: hogyan történt ez? Nem akarta.

Mert azt mondta, hogy már annyiszor elbeszélte fűnek-fának, hogy a szája görcsöt kap, ha elkezdi újra. Tudja itt mindenki! Meséltessem el magamnak akárkivel, hogy birkózott ő a medvével.

De hát már, ha akartam volna is ezt, arra se lehetett módom. Mert eddigre már a két öreg is megelégelte a tanyázást. Mentek lefeküdni.

Gábor is ásított, és nyújtózkodással ropogtatta a csontjait: hogy ő is lefekszik. Hát csak a soros kocsissal maradhattam volna.

Annak meg éppen a nagyistállóban akadt dolga a bivalyokkal. Mert volt az is itt három pár. Az egyik a borjára döntötte a rekeszdeszkákat, és megvadult ettől a láncán. Bőgött. Veszkődött!

Egyszóval azt gondoltam, nekem is elég lesz már. Megyek aludni.

Felmászok hát a hászjára, amíg a soros kocsis a megbolondult bivalyra akkorát vágott egy nagy karóval, hogy úgy szólt, mint a kincstári banda nagydobja, végig az istállón.

Felmászok a pucikom felé eső padláslyuknál, és vigyázva megyek a sötétben a pucikom felé, mert sorban a szénáshászja közepén egyre-másra volt a padláslyuk, ahol a szénát eresztették a jászolsaroglyába. Lebukhattam akármelyiken.

Gyufát nem mertem még gyújtani. Mert hallottam a regulát, hogy a szénapadláson csak istállólámpával lehet járni. Gyufát, pipát el! Mert megrak az öreg Gyuri bácsi. Azt hittem, ezt megtartják itt mind. Hogy a veres kakas ne szálljon az istallókra.

Holdvilág volt künn egy kicsi. Csillag elég. A padlásablakon is jött be annyi világ, hogy megtaláljam az ágyamat és levetkezhessek.

Sündörgök hát lassan, a két kezem magam előtt, a padláson, az ablakvilág felé, ahol a pucikom van.

Nem is nézek a lábam alá. Úgyhogy rálépek a vackomra, amit szépen megvetettem a délután magamnak.

Egyszerre majd a hideg nyavalyatörés ér ottan.

Először szinte azt hittem, mint már mesét hallottam ilyet, hogy az ágyam vált elevenre, és az ugrik a lábam alatt egyet. Mi az isten hét csudája?

Puha embertagra léptem? Ember fekszik itt a vackomon?

Már látom is a setétes pucikban, hogy ott fekszik valaki. Éppen a hasára léphettem. Mégse mozdult. Tán nem holt?

Úgy futkosott a hideg a hátamon végig, mint a gyík a kövön, mikor lehajoltam, hogy: nézzem, hát holt ez?

De hát szuszogott. Csak nem ébredt.

Már gondoltam: regula ide, regula oda, gyufát gyújtok, ki feküdt az ágyamba.

Azzal sirc-serc!

Nézem.

Csakis egy ember. Látom, fiatal. Olyan húszéves kölyök. Megrázom félkézzel. A másikkal vigyázok a gyufára: – Hé, koma! Ki maga? Ezt az ágyat magamnak csináltam!… Na, mi az? Nem érti?… Nem ért magyarul?

A gyufa már a körmömre égett. Alig tudtam elmorzsolni a parazsát. Gyújtanék már másik gyufát. De minek? – gondolom. – Hiszen csak láttam a szememmel, hogy ki volt nyitva a szeme ennek a fiúnak. Nézett rám. Csak nem szól… Részeg tán?… Akkor is!…

Belerugdosok hát gyengén:

– Hé, földi! Mozogjunk… Nem ért engem?… Mit keres az ágyamon?

De hát hiába beszélek neki. Hiába rázom, rugdosom. Meg se nyikkan.

Gyújtok másik gyufát. Úgy világítok a képébe és szólítom. De csak bámul rám… Szimatolom: érzik-e rajta pálinka?… Nem! Semmit.

Utoljára is csak egyet gondolhatok: ez hülye!

Megrántom a kezétől. Felrántom ülve. Ha jól látom, vigyorog rám. Nem haragszik!

De hát mit csináljak veled? Az istenjankódat! Ölbe vigyelek? Ki vagy? Mi vagy?

Megyek én lefelé a soros kocsishoz. Hagyom addig itten ezt a hülyét.

Nahát, a kocsist csak ott lelem most is, a kisistálló előtt, egy fejősszéken, ahol tanyáztunk.

De nem is érkezem mondani neki, hogy valakit találtam az ágyamon, már rázza is a fejét:

– Igen-igen! Akartam is mondani neked, mikor felmásztál, csak elfelejtettem ott a bivallyal, hogy vigyázz, szét ne túrja Jánoska az ágyodat. Ott szokott éppen aludni, ez a lüke.

– Hát ki ez? – kérdem.

– Áhh! – legyintett a kocsis. – A gazda testvérének a fia.

– Mit mondasz?

– Igen-igen! Az anyja Amerikában van. Ott tartják kegyelemből a gazdáék. Látod, hogy! – kacag a kocsis.

– Na de mit csináljak én vele? – kérdem.

– Hát énekelt tán neked? – kérdi a kocsis, és odafordítja a fülét az istállópadlás felé: – Nem hallom. Hallgat! – mondja és kacag.

– Hogyhogy? – kérdem.

– Nahát! – mondja a kocsis, és csak vihog: – Énekelni is szokott éjszaka! Ilyentájt kezdi mindig éppen Jánoska!

– Na ez jó – mondom. – De nekem szólni sem szólt.

– Hát azt nem is tud. Azért lüke! – mondja a kocsis csak kacagva: – Hagyd a gyehennába! Ülj le!

– Nem! – mondom. – Alhatnám már.

– Hát akkor eridj. Jójcakát! – köszön a kocsis.

– De hogy menjek, mikor ott fekszik a vackomon? – mondom.

– Hát fogd meg, és lökd el! – biztat kacagva megint a kocsis.

– Hová lökjem? – kérdem. Mert hát mégis ott van a hászján, és a gazda testvére fia! – gondolom.

– Ejna! – kacag tovább a kocsis, rajtam: – Hát félsz tőle tán? Na gyere, megyek veled, majd én megmutatom, mit csinálsz vele.

Együtt mentünk fel újra a padlásra Pistával, a soros kocsissal. Persze, hozta az istállólámpát, és úgy mentünk bátran.

Jánoska most is úgy feküdt a vackomon, ahogy hagytam.

– Na gyere, te dög! – mondta a kocsis, és elkapta a Jánoska kezét.

Mint egy zsákot húzta végig a murvás padlásdeszkákon Jánoskát, el-el, a hászja másik oldalára, ahol széna volt. Ott lódított egyet rajta, hogy a szénára huppanjon, még bele is rúgott, hogy az eresz alá hemperedjen.

Jánoska meg se nyikkant ezalatt. Ott maradt a szénán úgy, ahogy a kocsis odalökte.

– Na, itt az eresz alatt vagy te a legjobban! – mondta Pista rá. – Mert egyebünnen csak elmászik, és leesik a hászjalyukon a szénasaroglyába. Minap is bivalyok ették le róla az ujjasát, és véresre nyalták a hátát neki!

Pista csak annál jobban kacagott, hogy én csóváltam a fejemet, hogy lehet így hagyni bitangba egy ilyen mulyát itten?

Annyi hasznom volt ebből az egészből, hogy Pista nálam hagyta a finom istállólámpát, mert: van lenn neki még egy! – mondta.

Hívott, hogy tanyázzak még egy kicsit vele. De álmosabb voltam. Hát jójcakát kívánt és otthagyott.

Na, elfújom a lámpát, és lefekszem magamnak.

Alighogy éppen hallgatom a jó friss, pompás szénán a sötétben, hogy fújnak lenn a jószágok, egyik-másik dörgöli a jászolhoz a homlokát, és csörög a lánca, egy-egy ló nyihant, horkol egyet-egyet, cuppant nagyokat a bivalypalacsinta a hídláson… Már alszom is.

De egyszerre, azt sem tudom, mit álmodtam, tán hogy a tűzoltók fújják a fülembe a rezestrombitával… Csak felébredek!

Mi ez? Mi van itt?

– Áááúú! Júúááá! Júáúú, ááúúúú!

Így vonyít valaki, hogy az egész padlás dudál vissza neki.

Rögtön eszembe jut Jánoska, és hogy a kocsis azt mondta, hogy énekelni szokott.

Még jó, hogy tudom ezt, mert most tán a frász is elévenne itten az ijedségtől a sötétben erre a vonyításra.

De gondolom, fel se kelek. Mit keljek fel? Ordít, ameddig ordít. Majd elhallgat.

Inkább aludnék tovább, ha ordít, ha nem ez a lüke itten. Próbálok is.

De hát csak nem tudok ettől a veszett ujujúzástól. Éppen azért, mert Jánoska el-elhallgat közben. Már azt hiszem, nem ordít tovább. Már félig el is alszom. Akkor Jánoska egyszerre újra kezdi a vonyítást. Arra riadok fel mérgesen, hogy megfojtanám ezt a bőgő masinát.

Így fetrengek ottan az ágyon egy darabig. Utoljára is már nem bírom.

Felugrok, és megyek oda Jánoskához:

– Coki már! – kiáltok rá, és rázom a kezétől, a lábától, a hajától, az orrától, a fülétől, és rugdosom, és ordítom én is a fülébe: – Coki már! Nem hallod? Nem alhatok tőled!

Mind nem ér semmit. Csak annyi, hogy ha valaki még itt aludnék, akkor most annak ketten ordítunk.

Nem is tudom, mennyi ideje tart ez már. Jánoska elhagyja, és újra kezdi a nyuszítást.

Na, az anyád nemjóját! Velem nem ugratsz nyulat.

Visszafekszem én az ágyamra, és teletömöm a fülem ronggyal. A fejemre meg ráborítom a pokrócomat. Most aztán tutulhatsz nekem!

Úgy ám! De ez sem ér semmit. A fülemben a rongyon és a fejemen a takarón keresztül is, csak hallom Jánoskát.

Nem bírok elaludni. Nem bírok elaludni. Na!

De még ha soká maradok itten, úgy tetszik nekem, majd a csendőrök visznek el innét, mert megöltem ezt a hülye dögöt.

Gondoltam ugyan már arra is: hátha Pista, a kocsis tud valamit, hogyan kell elnémítani ezt a lükét, hát lemennék, és megkérdezném tőle. De hát emlékeztem, hogy a kocsis is csak kacagott, hogy nem lehet semmit se tenni Jánoskával, ha énekel. Én is láttam már ezt. Azért maradtam.

De mert a kocsis, akármit kérdeztem erről a Jánoskáról, csak legyintett, és röhögött, mégis bennem volt még a kíváncsiság, hogy: hogyan, és mint lehet itt ilyen gazdag embereknek a bajára ilyen fattyújuk?

Megyek! – gondoltam. – Elkérdezem legalább ezt a kocsist erről a hülyéről.

 

*

 

Na, ahogy lenn vagyok, a kocsis mindjárt örömmel:

– Mégis lejöttél? Ne csak, igyál, van még egy korty a korsóban. Alhatunk, holnap vasárnap.

– Alhatnám én most is! De nem tudok, úgy ordít ez a dög Jánoskátok. Ugyan mondd már, hát hogy tarthatják ezt így a gazdáék?

– Hát már mondtam! – röhög egyre a kocsis. – Rá se fittyents! Inkább, az este kíváncsi voltál, hogy hogy ölelte meg a medve az öreg Hertyét, hát én el tudom mondani neked itten úgy apróra, ahogy tőle hallottuk százszor. Ide hallgass!

Én ugyan az öreg Hertyét már el is feledtem a medvéjével, és csak arra evett volna a kíváncsiság: hogy és mint van hát ezzel a Jánoskával és az anyjával Amerikában. De hát Pista már kezdte is a magáét.

 

*

 

Az időtt már házas volt az öreg Hertye. Nagy lánya volt kettő.

Tavasszal volt, úgy az első fű serkedése táján, amikor a medve is, a farkas is a legmérgesebb.

Csakhogy az öreg Hertye fenn volt a bércen, csikózott kancákkal, vagy három gazdától és egy bojtárral.

Van ott egy hely a havasokon, aminek a neve olyan, hogy ha asszonynép előtt kimondod, hát vagy kacag, és akkor még jó, de lehet, hogy pofon vág, és leköp érte és elszalad. Pista persze kimondta ezt előttem.

Két rettentő nagy szikla közt lehet azon a helyen egy szép tisztásra jutni. A tisztás alján forrás volt. Ott csurog le a két szikla közt. A legkövérebb fű ott nő az egész havason, azon a tisztáson.

Ide hajtotta az öreg Hertye a kancáit a csikókkal. És vertek egy kis karámot a nagy kőszálak alá.

Na, jól van. Egy nap jön lefelé az öreg Hertye meg a bojtárja a… (na, majd kiszaladt a számon) két nagy szikla közt.

Egyszerre egy olyan ordítás a fülökbe, hogy azt hiszik, a szakadás összeborul rájuk, és az ég is rájuk rogyik.

– Ez medve! – mondják egymásnak. – Ez medve! Mégpedig rosszfajta.

Mert, ahogy mondták, van olyan medve és farkas, amelyik a málnázó asszonyoktól is elszalad. Vagy csak a málnáscsuprokból eszi ki a málnát és a havasi epret a kosarakból, ha az asszonyok elszaladnak.

De az a rosszfajta medve, amelyik a jószág után jár. Levágja nemcsak a juhot, szarvasmarhát, de a lovat is. És effajta medve aztán veszedelmes úgy az emberre is.

Hát egyszóval, ha ez a medve most ottan a kancákat szimatolta meg, és értük jön az izé… tisztásra, ahol csak fű van és tocsogó… hát akkor baj van.

Na, mit tegyenek?

Fenn a tisztáson már nem féltek ők a medvétől ketten, két baltával. És a jószágot sem féltették.

Mert a csikózott kanca olyan éber, hogy attól ugyan oda nem jön semmi vadállat. A csikózott kancák rögtön karikába veszik a csikókat, és agyonrúgják akár a medvét, akár a farkast, ólálkodhat, ugrándozhat rájok akárhogy.

Hallották az öreg Hertyéék is, hogy röhögnek fenn a réten a kancáik a csikóknak.

Hát mit tegyenek?

Legjobbnak gondolták, ha lest állanak a szakadás felső végénél. Oda várják a medvét, és ott hajítják agyon a baltával.

Elmennek hát és várnak.

Várnak és várnak. Csakhogy hiába.

– Már! – azt mondja az öreg Hertye, mert akkor még fiatalabb volt: – Már én nem leskelődöm rá itten, hogy jöjjön. Tán megneszelt minket és elfutott. Mi meg itt várjuk ezt a medvét. Majd a falu kiröhög, hogy két szekeres eleresztett egy jó bundát. Gyerünk lefelé. Lássuk!

Azzal indulnak lefelé az izén!… a két szikla közt. De mikor odaérnek, ahol az elébb voltak, hát újra az a borzasztó ordítás.

Most aztán meg vannak akadva.

Mitévők legyenek? Elöl a sziklák összevissza, nagy fű, akkora lapuk, mint egy zsemlyéssátor. Észre sem vehetik, akárhonnan ugrik rájok a medve.

Az ordításról sem tudnak tájékozódni. Hiszen ottan, a szakadásban, egy prüszkölés is tízszer kiált vissza a szikláról.

Az öreg azt mondja, hogy a medve messze lehet, ő úgy hallja. A bojtár úgy hallja, hogy egy baltahajításra sincsenek a medvétől.

De hát az öreg Hertyének nincs nyugta. Meddig várjanak? A kommenciós dohány meg ez-az lenn van nekik odatéve egy faodúba, ahogy a faluból felhozták. Messze odáig is menni. Ő nem vár!

Hát szorítják a baltát a markukban és indulnak.

Egy lépés, két lépés, alig tesznek többet: hökk!…

A medve ott ül előttük a szakadás közepén, akárcsak a fazakosok csinálják dohánytartónak. De akkora, mint egy hónapos borjú. Meg se moccan a láttukra.

– Hajíts te! – súgja az öreg a bojtárnak. És előre akarja ereszteni. De a bojtár azt mondta:

– Csak maga! Maga van elöl.

Hát az öreg Hertye lódít egyet a baltán, és egyenesen a medve szeme közé vágja.

Úgy eltalálta, hogy a medve a baltával a fejében bukott hátra.

De aztán mégis felugrott, és bőgve, mint a veszett nyavalya, a baltát kicsapta egy kövön a fejéből a medve.

Azzal már rontana is felfelé az öreg Hertyének, ha egyszerre ki nem fogyna belőle a szusz. Szédeleg egyet a medvéjük, és lefordul a lábáról, és már vergődik, hogy utolsókat rúgja az ember-állat.

Nagy örömében az öreg Hertye még a kacorját sem veszi elé, hogy puszta kézzel ne menjen egy vadállathoz… Szalad lefelé, oda a medvéhez, ahogy egy meredek szélén fekszik.

Hát éppen mikor a medve mellé ér, a medve, mint ahogy az emberek, csak felugrik két lábra, és úgy, ahogy lehajolva találja az öreg Hertyét, megöleli. Meg!

De már esnek is le a meredeknél a lábukról. A medvével az öreg Hertye. Úgy hemperednek lefelé a szakadáson, egyik fenn, másik lenn, hol a medve, hol Hertye.

A bojtár hiába szalad a baltával, és keresi, hogy hajítsa meg a medvét. Fordul, mint a motolla, előtte Hertye a medvével. Fél a bojtár, hogy Hertyét is eltalálhatja.

Csak az öreg Hertye viaskodik a medvével úgy, ahogy tud, rúgja, csapja, tépi.

Na, utoljára mi történik?

Ott egy nagy kő a szakadás közepén. Mikor annak nekicsapódik Hertye a medvével, hát a medve erre, Hertye meg arra esik a kőtől.

Azzal ottmaradnak mind a ketten elnyúlva, a medve is, Hertye is. A bojtár úgy leli őket elnyúlva.

Megy, nézi, tapogatja, rázza az öreg Hertyét. Csupa merő egy vér annak mindene, mintha belemártották volna a vérbe. Hsz’ a medve vére is ráömlött. De a szíve ver.

Egyszerre a szemét is kinyitja. Meg is mozdul. Fel is tápászkodik a bojtár karjával a hónya alatt. Csak beszélni nem tud egy szót sem az öreg Hertye.

Csak mutogat, hogy nincs semmi baja, de egy nyikkantást sem tud kiadni. A gegáját mutatja, hogy azt törte be neki a medve mancsa.

Na, mindjárt beköti a bojtár hegyilapukkal, ahol sérült az öreg Hertye, és hamar megvarrják ott helyben a Hertye ujjasát is, ahol a medve leszakította róla.

Így az öreg rendben is van ott, úgy, ahogy, máma. Mert a hangja sohasem jött vissza többet neki.

De a medve? Na, azt kár volt másodszor baltával menni oda megnézni. Annak kámpec lett. Olyan jól eltalálta egy baltacsapással az öreg. Csak várni kellett volna, míg magától rúgja ki a szuszát előbb. Nem bántani.

Hát ez így volt.

 

*

 

Na, mikor odaért Pista, a kocsis, a medvével, hogy kámpec lett neki, hát elgondoltam, elvégezte a mondókáját.

Most már csak eléállhatok neki a magaméval! Hogy és mint van itten ezzel a Jánoskával, ezzel a lükével? Mert csak tovább fúrta az oldalamat.

De még ki se érem mondani, amit akarok, már a kocsis úgy néz rám, mint akinek az apját öltem meg:

– Hát neked csak Jánoska jár az eszedbe? – kérdi mérgesen: – Csak nem esz a fene egy lükéért. Dögöljön ott, ahol van! Meg se hallgatod, hogy jártak ott aztán a medvével? Isten éltessen! Igyál, és ide hallgass!

Azzal Pista kínál megint a pálinkáskorsóból, és újra kezdi a medvét.

 

*

 

Hogy az úgy volt, hogy az a medve nem is a lovakra jött oda. Nem is volt rosszfajta medve.

Hanem az úgy volt, hogy annak a medvének és a párjának ott volt a tanyája a szakadás aljában, és biztosan hóolvadáskor a sziklaomlás odanyomta a medve párját a szikla alá úgy, hogy ott halt éhen.

Mert aztán ráakadtak a másik medvére is a sziklák alatt. Hát a szikla úgy esett oda az odújukra, hogy csak éppen egy kis hasadás maradt a másik medvének, amelyik az odúba szorult, hogy ott meg ne fúljon. De már meg se fordulhatott az árva féreg, és ott nyüszített-vergődhetett tán napokig vagy hetekig, amilyen szívósság van az ilyen erdei vadállatban.

Ez a másik medve pedig, amelyiket Hertyéék ott találtak a farán ülve, ott kaparta, túrta azt a hasadást a párjának, hogy kiszabadítsa. Mert látták jól a körmei nyomát a kövön, a hasadás előtt, mikor aztán csákánnyal kibontották a nyílást, és előhúzták a másik medvét is Hertyéék.

Hogy milyen az állat!

Az öreg Hertyéék mondják, hogy nekik is majdnem a könny kijött a szemükön, mikor látták, hogy le volt romolva az a medve is, amelyik megölelte Hertyét.

Mert talán étlen-szomjan őrizte, hívta a párját ottan, és kaparta neki a hasadást ez is. Félig összerágott gyükröket találtak ott garmadákkal a hasadás előtt. Talán enni akart vinni a medve társának is a tömlöcébe. Azért hagyta felibe-harmadába rágva a gyükröket, és így tán ott pusztult volna el ő is lassan a gyengeségtől, a párja sírja mellett, ha rá nem akadnak Hertyéék.

Na, a bundájuknak azért hasznát vették mind a két medvének Hertyéék. Csak arról, amelyik az odvában pusztult, nehezen fejtődött le a ráhűlt bőr. De azért lejött épen.

Hát nem mondom, tetszett nekem nagyon ez a medvetörténet. De hát az ember úgy van, hogy ha valami piszkálja a begyét, akkor nem felejteti el azt vele semmi.

Most már, gondoltam, csak elvégezte már ez a kocsis a magáéval. Hát mégiscsak megkérdezem tőle: hogy hát hogyan hagyhatta itt az anyja ezt a Jánoskát? és ki gondozza, ki eteti, mosdatja, öltözteti itten? mi van vele télen? ki takarja be itt a szénahászján?

El is kezdtem megint Pistának:

– No, mondjad már azért ezt a Jánoskát!…

Csak ennyit érek mondani. Pista, most már látom, dühös lesz, mint a kutya, úgy rám morog:

– Hát! – azt mondja. – Már látom, hogy tán párjának jöttél ide ennek a bávának! Hát mit mondjak még róla neked, ha mindent elmondtam? Inkább meghallgattad volna tőlem, hogy gyógyította meg a tudósasszony medvehájjal az öreg Hertyét, hogy legalább hertyegni tudjon. De már kell menjek etetni és itatni a lovakat, mert három iga kimegy a földekre máma is, vasárnap.

Azzal a kocsis otthagyott engem szépen magamban.

De nehogy felejtsem, Jánoska azalatt is mindig-mindig rákezdte a hászján az éneklést, míg a kocsissal ültünk ottan. Odahallottuk jól.

Hát azt gondoltam, itt nincs más hátra, mint valami más szállást csinálni magamnak, ha aludni akarok éjszaka.

Most azért mégis felmegyek magamnak az ágyamra! – gondoltam. – Hiszen a kocsis azt mondta: valamitájt csak elhallgat Jánoska. Akkor majd elalszom. Vasárnap van, lehet, ameddig akarok.

Na, mikor felütöm a fejem a padláslyukon a lajtorjáról, hát a hászján világot látok.

Még nem is istállólámpa ég a hászja túlsó végiben, hanem egy mécses, tálikóban. Lobog az, ahogy akar, nem féltik, hogy belekap a szénába vagy hajzásba. Csak úgy a padlásdeszkára van téve, az eresz alá. Ülnek körülötte vagy négyen. Három kártyázik, látom. Egy hasal. Egy másik ül egy fejőszéken.

Megyek már oda; kik lehetnek?

– Adj Isten, emberek! – köszönök.

– Adj Isten! – köszönnek, de csak alig néznek rám. Csak az, amelyik osztja a kártyát, az kérdi: – Na, adjak magának is lapot?

– Nem játszom! – mondom. – Nem játszom.

– Jól teszi! – szól erre az, amelyik a fejőszéken ül. – Csalók ezek. Engemet már lekopasztottak.

Odaülök hát emellé a gerendavégre, aki szólott, és kérdem:

– Hát maguknak nem adták ki a regulát, hogy a szénahászján itten nem szabad, csak istállólámpával járni, se pipázni, se semmi tüzet gyújtani.

Az én emberem kacag erre:

– Maga biztosan ezekkel a hegyi tolvajokkal beszélt, a kocsisokkal. Azok tartják még régi időből az ilyen regulákat.

– Hát hogy? – kérdem.

– Tán be van asszekurálva ez az istálló, mink is tudjuk. Csak örülne az a zsivány gazdánk, ha felgyújtanánk. Építhetne egy újat az asszekurációs pénzből. Minket aztán a csendőrök így-is, úgy-is megvernének, ha mi csináltuk volna a tüzet, ha nem, akik itt háltunk napszámosok. Hát akkor mit vigyázzunk? – mondja az emberem.

– Aha! Maguk a Kasos napszámosai? Gondoltam! – mondom.

– Igen! Vagyunk most vagy tizenöten itten. De jön még másunnét is ember! – bólint az emberem, és kérdezi: – Tán maga is az?

– Én évre szegődtem! – mondom.

– Ahá! Maga kocsis! – szól.

– Nem! – mondom. – Akármi munkára szegődtem.

– Na, ez érdekes! – szól az emberem.

– Hát maguk? – kérdem.

Erre aztán elmondja, hogy ők öten, akiket itt látok, kohómunkások. De kicsapták őket. Egyik faggyút lopott, a másik megverte a felügyelőt, a harmadik miatt egy kazán repedt ki a kohóban, azért menesztették a munkából, és így sorban…

Mondja még azt is, hogy ők ott laknak a kohótelepen. Csak azért jöttek ide kártyázni, mert a kocsmában az asszonyok a nyakukon ültek, és elkaparították tőlük a pénzt.

Csak úgy szidta az asszonyokat, hogy a keresetükből kenyeret akarnak venni a gyerekeknek, mikor ők is eljárhatnak mosni, és bejárni is napszámba.

Nahát, ezek itten már, láttam, csak olyan tekergők, léhűtők, mint azok a városban, a pálinkásbutikokban, akik közül idejöttem.

Az emberem ugyan azt mondta:

– Hát mi rendes munkások vagyunk. Majd megint visszavesz bennünket a kincstár. Csak addig tengődünk itten napszámon ennél a rablóvezér szekeresnél, mint ezek a buga parasztok.

Mikor ezt mondta az én emberem a fejőszéken, odamutatott a szénahalomra az eresz alá, a setétbe.

Akkor vettem észre, hogy ottan sorban egy csomó ember hortyog, csak úgy ruhástól, a szeredásuk a fejük alatt, falusiak.

Hát itt már, úgy látszik, helyben voltam. Ha ezek közé kerültem itten, akkor otthon a városban, a piacon is maradhattam volna. Ott is csak ez a fajta nép várja pirkadatkor, hogy napszámba vigyék a gazdák. Fele falusi, fele naplopó, tolvaj meg ilyen na, akár én is, semmirevalók.

Ezeknek ugyan mindegy, hol hálnak, hol eszi őket a tetű, hol isszák be, hol kártyázzák el a keresetüket egyik napról a másikra.

Gondolom, megyek, fekszem le magamnak. Mert már Jánoskát se hallottam énekelni egy idő óta. Mégis, éppen őróla, erről a lükéről kérdeztem meg ezt a kohómunkást.

Na, ez nem kezdte nekem a medvén. Rögtön elmondott Jánoska felől mindent, amit tudott.

 

*

 

Nagyon-nagyon szép lány volt a Jánoska anyja, a két Kasos testvér húga.

A főerdőtanácsoshoz engedték el szolgálni, a városba. Itt a szép Kasos lánynak egyszerre csak mind hosszabbra kellett engedni a kötője madzagját.

Ez nem lett volna olyan nagy baj. Pusmogtak ugyan itt a faluban erre-arra, ahogy ilyenkor szokás, hogy a főerdőtanácsos, meg még, hogy annak a nagy legényfia is vállalhatna majd komaságot, ha a szép Kasos Eszti a világra hozza a kicsit… De hát baj nem volt, mondom, nagy. Mert mindenki tudta, hogy Kasos Eszti keszkenőt cserélt, ahogy itt a faluban szokás a mátkaságnál, egy nagyon derék legénnyel.

Az igen! De a legény, Kopasz Bálint, a katonasorát szolgálta éppen, lenn Törökországban vagy Taliánországban, vagy merre…

Elég az hozzá, hogy Kopasz Bálint, mikor talán hazajött volna szabadságra, hogy bekösse a Kasos Eszti fejét, és apja legyen a gyereknek, hát Bálint a katonaságtól egyszerre megszökött…

Úgy beszélik, azért szökött meg, mert hazulról, innét a faluból, egy karika finom fokhagymás kolbászt küldöttek neki, és az megpenészedett a pakkban, mert az őrmester nem adta ki idején neki, és erre Kopasz Bálint kezet emelt az őrmesterre, a fellebbvalójára.

Meg kellett neki szökni, amiért az őrmester orráról ledörgölte a kaszárnya falán a bőrt és bibircsókot, mert ezért a katonaságnál, még itthon az országban is, várfogságot adnak. De ott lenn, a török határon, agyonlőtték volna Kopasz Bálintot.

Nahát jól van, megszökött… Egyszer csak honnét kapnak levelet ide a faluba Kopasz Bálinttól a szülei? Amerikából.

Írta, hogy mi történt vele, és Esztinek is írta, hogy várjon rá, és pénzt kért. Na, azt valamennyit küldtek neki. De már azután nem kellett többet Kopasz Bálintnak egy peták sem hazulról. Még ő küld haza azóta pénzt, és küldött Esztinek is útiköltséget, hogy menjen utána.

Persze Kasos Esztinek közben meglett a gyereke.

Talán valamit manipulált a tudós asszonnyal is, míg viselős volt, talán nem, csakhogy a gyerek kukán született. Ez nem elég, de egyszer még le is ejtették a szekérről, a feje lágyára. Arra aztán ilyen lett, mint most, Jánoska, egy hülye.

Mármost az anyja, mikor kiutazott Amerikába, nem vitte ki magával bajnak Jánoskát. De nekihagyta kevés örökrészét a faluban, ha a bátyja, ez a szekeres-Kasos tartja Jánoskáját.

Később aztán Amerikából is pénzt küldött Jánoska számára Kasos Eszti. Még azt is írta, hogy odahozhatná magához szívesen Amerikába. De a vizsgálat nem enged be lükéket Amerikába. Tán, hogy: mert ott is van több, mint kellene.

Hát így maradt aztán itten Kasos Jánoskának Kopasz Jánoska.

Hogy mi? Nem gondozza senki Jánoskát?

Mikor kérdeztem, a munkás rögtön elmondta ezt is.

Csakugyan úgy volt elébb. Jánoskát az utolsó kutyájuknál is rosszabbul tartották Kasosék. Mert nem állhatták a danolását, hát kilökték ide a szénapadlásra, alig etették, és télen sokszor úgy megmeredt Jánoska a puszta hászjadeszkán a fagytól, mint a kőszent. Piszkos, rongyos, kócos, tetves volt.

De aztán, mikor Kasos Eszti kezdett pénzt küldeni Amerikából Jánoskának, és fenyegette a bátyjáékat, hogy írtak neki a faluból Amerikába, milyen kutyasorban tartják a gyerekét, hát azóta Kasosék, már a szégyentől is, jobban gondoztatják Jánoskát.

Meg van fogadva egy öreg kocsisné. Ez mosdatja Jánoskát, tisztát ad rá, haját vágja, és egyszer naponta megeteti. Télen pedig szalmatéglából csinál Jánoskának jó meleg pucikot a kisistálló padlásán, a főkémény mellett. Ott nem fagy meg.

Hát így van Jánoskával.

Azt pedig, hogy Jánoskától ne lehessen aludni, ha énekel? Erre azt mondta a munkás: sose féljek ettől.

Úgy megszokta itten mindenki a Jánoska hangját, hogy tán akkor ébredne fel mindenki álmából, ha egyszer Jánoska nem kezdene el énekelni, mikor szokott. Majd így leszek ezzel én is.

Na, mire már erről beszélgettünk a munkással, jól pirkadt.

Jóéjcakát kívántam neki meg a társainak a kártya mellett, és elmentem lefeküdni.

Jánoska nem dalolt már. Hanem már azt hallottam lenn az istállóból, hogy jönnek az asszonyok lefetyelve. Kopognak a fejőszékek a hídláson, vezetik ki a kocsisok a lovakat, és csipdesik a fehérnépet, hogy hallom a nagy viháncolást…

De ettől ugyan finoman elaludtam.

 

*

 

Itt úgy volt, hogy egy nagy-nagy konyhában főzött az egész háznak Kasosné a lányaival meg a kocsisnékkal. Csak persze külön kondér volt a háziaknak, külön a kocsisoknak és külön a napszámosoknak.

A napszámosoknak nem főztek, csak hétköznap, akár a földekre vitték nekik, akár itt a faluban dolgoztak valamit. Vasárnap ezek a napszámosok hazamentek a családjukhoz. Csak ez a néhány maradt a padláson, akiket láttam. Ezek bitangban voltak a falujoktól. Messze laktak, vagy tudja a fene.

Elég az hozzá, hogy délben feljött értem Gábor, a kocsis, a hászjára. Még alva talált. Felrázott, és hívott ebédelni.

Mikor lemegyünk, hát látom ott, az istálló előtt, azt a néhány árva falusit, akik a hászján aludtak az éjszaka.

Látom, a harangszóra ők is leültek a fal árnyékába, és nyelik a száraz ételt, kenyeret, szalonnát. A kocsisok pedig az asszonyokkal, gyerekekkel ott ülik körül a kondért, a finom birkagulyással.

Azt mondom Gábornak:

– Hát, hogyhogy ezek nem kapnak itt nálatok egy tányér meleg levest vasárnap, mint én?

– Nahát! – feleli Gábor. – Te más vagy, mint ezek. Évre szegődtél, jár neked tőlük a koszt is. Aki napszámba jön ide, csak nem kaphat a mi kosztunkból! Mit gondolsz?! Vasárnap meg nincs napszámosétel.

Na – gondolom –, nem szólok. Hát ha ki van szabva itt minden kanállal az étel, nem adhatják oda ezek a kocsisok sem a magukét másoknak. Csak éppen rosszul esett nekem, hogy emberek éhen nézzenek a számba, mikor én zabálok.

De hát odaülök a kocsisok közé. Belakunk jól. Még tréfából egymáshoz csapkodják a birkacsontot a kocsisnék.

Akkor látom, hogy jó néhány ujjnyi étel mégis marad a kondér fenekén, mikor már keresztet vetnek az ebédre. A kondért meg veszi egyik vénasszony meg egy fiatal és viszi.

– Hová viszik ezt? – kérdem Gábortól. – Tán vacsorára marad?

– Áhh, dehogy! – feleli Gábor. – Hát a kutyáknak meg a disznóknak is kell moslék. A tejelő tehén is moslékot kap nálunk.

– Hüm, hüm! – csóválom a fejem. – És ti elnézitek, hogy ezek a szegény napszámosok egy falatot se egyenek ebből, inkább a disznók? Úgy látom, hogy a szegény ember sem jobb az uraknál!

Na erre, mintha egyszerre akkor jutna Gábornak is, az asszonyoknak is eszébe, akik a kondért emelik, hogy hát csakis éhes ember az első, nem más! Ógnak-mógnak két-három szót, és csakugyan a két asszony odaviszi a napszámosoknak a kondért, és kínálja őket vele.

Azok persze nagy hálálkodva nekifohászkodnak rögtön. Még a fenekét is kikaparták majdnem a kondérnak.

Na lám! – gondolom. – Rosszabb a szokás az embernél. Van ezeknek a lócsiszároknak szívük. Csak nem jut az eszükbe, hogy mást tegyenek, mint ami a házirend itten.

De nem sok maradásunk volt künn az istálló előtt. Mert már reggel óta borult, és most ott ért bennünket a fene nagy záporeső.

Usgyé! Befelé a kocsisok a kisistállóba. Hívnak engem is. De én elébb fel kellett menjek a padlásomra, mert otthagytam a pipámat meg a dohányzacskómat az ujjasomban.

Na, mikor felütöm a fejem a padláslyukon, kit látok megint a szállásomban?

Jánoskát! De nem fekszik. Áll.

Ott áll, leül, matat. Megnéz, megszagol, megnyal minden holmimat. De látom, nem akar kárt csinálni semmit.

Már hadd nézzem csak: mit csinál?

Legjobban a sótartóm tetszett neki az asztalon. Ez egy tülökvég volt, sót is, paprikát is tartottam benne.

Jánoska felvette, gurigázta az asztalon, szopni kezdte a keskenyebb végét, megszagolta éppen a paprikás felét a tülöknek. Erre prüszkölt nagyot hármat, és kegyetlen megijedt. Úgy nézett a sótartóra, mint egy szarvasbogárra, aki megharapta, és csak az ujjhegyével merte visszagurítani a sótartót a helyére.

Aztán vette a pakli kártyámat az asztalról. Azt is legelébb megszagolta, és várta, hogy: prüszköl-é tőle? Már mikor látta, hogy a kártya nem csípi az orrát, akkor elkezdte külön rakni minden lapját az asztalon, és megforgatni a lapokat.

Akkor lassan odamentem a hátához, és kérdeztem: – Mit csinálsz, Jánoska?

Rögtön leesett a két keze, az ujjasa ujjába. Állt, nézett rám. Aztán leült a földre, és nem moccant.

Hiába mentem hozzá:

– Ne félj, Jánoska! Én nem bántalak. Nesze, itt a kártya. Játssz! Szabad! Nesze!

Hiába nyújtottam neki a kártyát, nem vette el. Másfelé fordította a fejét tőle, mikor az orra alá tartottam a paklit.

Nahát, ez furcsa! – gondoltam. – Mikor nem voltam itt, nem félt a kártyámtól. Nézzük hát.

Megint elmentem onnét. Úgy tettem, mintha lemásznék a hászjalyukon. Persze a lajtorjáról figyeltem Jánoskát.

Na elébb csak úgy ült. Utánam sem nézett. Már untam ott várni. Akkor egyszerre megint felkelt Jánoska a földről, és megint elkezdte egyedül a matatást.

Áhá! Most már rájöttem. Biztosan mindig nagyon megverték, ha valamihez hozzányúlt. Hát nem mer nyúlni valamihez, csak ha egyedül van.

De amint ott nézem Jánoskát, egyszerre csak a másik hászjalyukon jönnek fel a napszámosok is a záporeső elől.

Jókedvük van, jóllaktak. Kötődnek egymással. Röhögnek.

Egyik meglátja Jánoskát a pucikomban. Jön oda hozzá. Jönnek vele a többiek is.

Na, ezek a falusi bugók ugyan nem csudálták meg a pucikomat. Csak éppen körülnéztek ott. Azzal az egyik röhög egyet, és megfogta Jánoska ujjasa gallérját:

– Hej, te süket kakas! – kiált rá. És belerúg a Jánoska ülepébe, és rázza. A többi kacagja.

Azután az egyik lekuporodik hátul a Jánoska térde alá. Arra a másik lök egyet Jánoskán, hogy keresztülbukik amazon. Szegénynek a feje olyat koppan a deszkán, mint egy csákánycsapás.

Akkor odaszaladnak hozzá, lehajolnak. Egyik megfogja a Jánoska két lábát, széjjelcsapja, mint az ágast, a másik a Jánoska két karját fogja széjjel… kezdik hintázni istenigazában, hogy majd a hajzásig lökik fel Jánoskát. Utoljára pedig egy nagy svunggal lódítanak egyet rajta, hogy vagy öt méterre cuppan le a hászján. A murva csak úgy porzik a deszkáról.

De Jánoska se egy mukkot, se egy nyikkot. Se nem sírt, se nem mozdult. Ha fogták, hagyta. Ha elengedték, ottmaradt.

Már én nagyon megsajnáltam. Ha prüszköl a paprikától, és szagolja a kártyát, akkor biztosan fáj neki az is, ha megüti magát.

Eddig elnéztem, hogy játszanak vele ezek a buga atyafiak. De most már, mikor kettő megint odament Jánoskához, hogy tán újra kezdje vele a hintázást, mint egy szalmazsákkal, hát kiugrottam a hászjalyukból és odamentem:

– Emberek, hát legyen szívük! Mit bántják ezt a szerencsétlent?

Na, erre egyik röhögve azt mondja:

– Hászen lüke ez! Csak ordít itten!

A másik azt mondja:

– Mi köze hozzá magának?

És látom, kezdenék is a Jánoska kínozását. Hiába szóltam!

Gondolom: ennyi vad paraszttal nem köthetek ki itten. Mert megraknak. Pedig legszívesebben lekanyarítottam volna nekik egynéhány szájast.

Csak szépen kezdtem újra:

– Hát lássák, emberek! Magukkal sem érdemes jót tenni. Én mondtam a kocsiséknak, hogy adjanak egy tál ételt az imént maguknak, mert sajnáltam magukat, hogy ott néznek az ember szájába. De maguk nem sajnálnak meg egy ilyen szerencsétlent.

Hát erre mégis közülök egy öreg így szólt:

– Halljátok, te! Hát ő adott gulyást nekünk. Fogadjátok meg a szavát!

– Mit fogadjunk? Hát ki bántja őtet? – ágált egy másik, kese fejű, görbe lábú legény.

De rögtön a többi három is az öregnek adott igazat.

Otthagyták Jánoskát a deszkán feküdni, és elkezdtek tőlem kérdezni egyet és mást: hogy: honnan jöttem? mire szegődtem? Meg a többi.

Én meg Jánoskáról kérdeztem ezeket is. Mert nem tudom, miért, nagyon sajnáltam ezt a hülyét.

Hát mondták, hogy: hiszen ők nem is bántották most ezt a Jánoskát. Csak játszottak vele. Azt látnám, mikor a többi idegen napszámosok is itt vannak, és megverik ezt a hülyét, mert nem tudnak tőle aludni az énekléstől. Van úgy, hogy addig rugdossák, püfölik ezt a szerencsétlent, amíg több rajta a kék folt, mint a fehér bőr.

Csakis, alig mondják ki ezt ezek a parasztok, egyszerre Jánoska csak úgy fekve rákezdi az éneklést.

– Úúúú, jájájájá! Újúháhá! Jujuhuhááá!

A falusiak röhögnek. Röhögnek engem, hogy csóválom a fejemet. Mert ahogy a hajzás alatt, a hosszú, szűk padláson megszorul a Jánoska danolása, hát alig értjük ott egymás szavát. Szinte a fülünk fáj tőle.

Igazán, ahogy megesett a szívem ezen a Jánoskán az elébb, most, hogy ordít, és eszembe jut, hogy az éjszaka hogy hánykolódtam tőle álmatlan, hát csakugyan nekem is jön, hogy menjek oda, és verjem, rugdossam agyba-főbe ezt a büdös hülyét itten.

Mit is csodálkozzam rajta, hogy összeverik ilyen nyomorult emberek, mikor a napszámmunkától törődötten pihenni akarnak, és Jánoska nem hagyja őket?

Kacagok magamban utoljára mégis egyet, és azt mondom:

– Hát hallják, eszembe jut, hogy egyszer a városban plakátot hordtam. Tudják, hogy megy az? Két nagy papondeklit akasztanak az ember nyakába. Nagy betűkkel meg figurákkal van telerajzolva. Nem nehéz munka, csak nagyon röhögik, bámulják vele az embert. Mert hát nem szabad vele elbújni, hanem éppen ott hordani a járdákon, ahol a legtöbb a járókelő. Az kell éppen, hogy bámulják és röhögjék az embert, mentül jobban… hogy jöjjenek a komédiába. Na, ez a plakát valami hangversenyt hirdetett velem, elöl-hátul, a hátamon… Elég az hozzá, hogy a napszámon kívül a színháznál azt adták ráadásnak, hogy ha akarom, meghallgathatom az előadást, persze ingyen, a kakasülőn. Nahát, már csak a csuda kedvéért is elmentem, hogy lássam, mire segítettem összecsődülni embereket? Voltam én már színházban egyszer a kellékhordásért. Olyan szépen táncoltak és énekeltek, hogy az ember egy percben a szemét törülte, a másikban a székre ugrott volna a bokáját összeverni jókedvében, nemcsak a tenyerét… Nahát, ott vagyok most is a színházi kakasülőn, ennél a hangversenynél, amihez a plakátokat hordtam… Kijön egy kisasszony, nagy kalárissal a nyakában, és leül a zongora mellé. (Az egy nagy cimbalom.) Elkezdi verni. Utána kijön egy úr, fekete, fecskefarkú ujjasban, éppen mint egy fekete sáska. Az aztán nekifohászkodik, és elkezd énekelni… Hát tudják, én először azt hittem, hogy ezen kacagni kell, ahogy énekelt az ottan a fecskefarkú lajbijában. Mert az isten ne segítsen el innét az álltó helyemről, ha az nem éppen úgy ordított ottan, mint itt ez a Jánoska. De még ugyan. Mind jobban. És a kisasszony is mind jobban verte azt a nyavalya zongorát neki. Így veszkődtek, erőlködtek ottan. De nem hogy kacagott volna valaki rajtuk, inkább még nagyon csendesen hallgatta őket az egész színház, akár a prédikációt a templomban… De én csak nem voltam ebbe belegyőződve. Még arra is gondoltam, hogy az emberek mérgükben vannak itten olyan csendben, és még engem is megvernek utoljára, ha megismernek, hogy én hordtam a plakátot nekik ehhez a bőgő fecskefarkúhoz… Na, csak tréfálok! Dehogy verték meg azt a fecskefarkút, mint itt maguk Jánoskát, amiért ordít. Még ugyan újrázták, tapsolták, mikor meghajtotta magát és bement. Nem sajnálták, hogy pénzt adtak ezért a vonyításért… Úgy bizony… Én ugyan még előbb azt hittem ottan: na tán csak megkezdte ez a fecskefarkú a komédiát. Most jőnek ki aztán szépen, tarkán felöltözve, és táncolnak, énekelnek szépen lányok, fiúk, karddal, csákóval, pruszlikban, viganóban… De nem! Hallják!… Megint csak a fecskefarkú jött ki, és a kisasszonyával együtt csakúgy veszkődtek, és erőlködtek a nagy kalampiázásban és vonyításban, mint elébb… Többet aztán nem tudok, mert otthagytam őket. A pecér tegyen hurkot a nyakokba, mint a kutyáknak, mert azok sem vonyítanak szebben!…

Na, erre az egész buga társaság kacagott ott nekem. Én meg aztán még azt mondom:

– Hát éppen azt gondolom, kár, hogy ezt a Jánoskát itten nekünk hagyják ordítani, mikor itt csak verést kap érte. Be kellene vinni a városba, ha egyszer az uraknak úgy tetszik az ilyen ordítás, hogy még fizetnek és tapsolnak érte. Oda kéne vigyék eladni ezt a Jánoskát a rokonai.

Hát erre is kacagtak. De itten aztán két lány vagy menyecske, két falusi lotyóféle kereste ezeket a napszámosokat. Kettejüknek volt ismerőse vagy mije a falujokból. De a többi is vele ment mindjárt mihallani, el a padlásról.

Így ott maradtam megint egyedül Jánoskával.

 

*

 

Hanem az elébb szavamat vétettem volna, ha elmondom, hogy mikor leugrottam a hászjalyukon, hát egy nyavalya szegben elszakítottam a nadrágomat.

Vettem hát a tűmet, cérnámat, hogy megvarrjam. Mert hát aki asszony nélkül van többet, mint nem, ahogy én is, kell hogy értsen az asszonyi tajkoláshoz is.

Hát varrom ottan vigyázva a nadrágomat.

De azalatt Jánoska, mint a pattanbogár (ha ismerik, egy kis hosszúkás, fekete bogár az, ha hozzányúlnak vagy nézik, megmered, csak úgy mozdul, ha otthagyják)… hát egyszóval Jánoska is megmozdul a földön már.

Felült a deszkán, úgy énekelt egy darabig. Aztán felkelt, járt, úgy énekelt. De énekelt egyre.

Ilyenkor, úgy láttam, nem hallott, nem látott, nem törődött semmivel.

Elég az, hogy mikor elvégeztem a varrást, hát odamegyek hozzá: nézzem már ugyan, hogy lehetne ezt a hülyét elhallgattatni?

Eszembe jutott, hogy láttam egyszer egy asszonyt, mikor a gyereke nagyon sírt, hát mit tett? Szembe nézett vele, és elkezdett ő is éppen úgy sivalkodni, mint a kölyke. És a kölyök erre elhallgatott.

Na, nem látott itt senki, hogy kiröhögjön, hát egyszerre én is csak Jánoska elé álltam, és éppen úgy, mint ő, elkezdtem éppen azt a nótát.

Csakugyan! Jánoska egyszerre abbahagyta a kornyikálást. Nagyszerű!

Már éppen akartam dicsérni magamat: lám, milyen okos vagy te, Marci!… De hát Jánoska: juhuhú, háhú! Megint rákezdte.

Megint elejbe álltam, és én is nyivákoltam neki. Erre csakis, megint elhallgatott.

De aztán megint rákezdte.

Nahát, nem értem el semmit. Hiszen így akkor beállhatok a hülye párjának, hogy egy-egy pár percre hallgasson nekem.

Mi a fenét tegyek ezzel?

Hát hallgassanak ide!

Ahogy ott tötyögök-lötyögök Jánoska körül, a nadrágvarrástól a tű még a kezembe volt a cérnával. Szokott úgy az ember a kezében felejteni valamit, ha már nem is használja.

Na, bosszúságomban, hogy ezzel a hülyével nem tudom félbehagyni ezt az ordítást, hát csak úgy gyengén, inkább tréfából, mint méregből, a tűt a kezemben beleszúrom a Jánoska hátuljába.

Na mi ez?

Az én Jánoskám rögtön elhallgat. Rám néz, mintha megismerne, úgy. És a szeme jár lefelé a kezem után, amelyikben a tű van.

Mutatom neki a tűt. Nézi, és megint rám néz, mondom, majdnem értelmesen.

– Na, mi a, komám? Félsz a tűtől? – kérdem, és úgy teszek, mintha beléje akarnék szúrni a tűvel.

Csakugyan, erre megmozdul, és elhúzza a vállát, nyakát, mint a szűzlányok, ha szégyellik magukat. És továbbmegy tőlem.

Odavagyok egészen a csudától. Mi ez?

Mikor ütöttem, rúgtam, hát mintha nem is érezné, még a szempillája se berrent meg. És tessék, most egy tűtől, egy kis szúrástól fél, és nem ordít.

Hadd lássam! – gondolom. – Félsz a késtől is?

Veszem a bicsakomat, és mutatom neki. De arra nem is pislant Jánoska. Odatartom neki az orra alá, és úgy teszek, mintha a szemébe szúrnék. Hallják ezt? El se kapja a fejét.

Csakis eszembe jut, hiszen a munkás mondta, hogy a napszámosok már késsel fenyegették Jánoskát, ha ordít, hogy megölik, de nem használt.

Csak a tűtől fél, vagy mi a fene? Attól jön meg egy kis esze? Elmozog tőle, és nem vonyít.

Úgy igen! Attól fogva, hogy megszúrtam a tűvel, nem vonyított többet Jánoska.

Mit csudáljak jobban?

Már mindegy! Az a beszéd, hogy rájöttem, hogy mivel hallgattatom el ezt a hülyét, ha rákezdi nekem az ordítást.

Ha ugyan rákezdi még! – gondoltam.

De hát ne erről beszéljek, hanem arról, hogy ahogy ott álltam, és először arra gondoltam, hogy szaladok le a hászjáról, és elpötyögöm a kocsisoknak, hogy jártam Jánoskával a tűvel… hát mintha valami meglökött volna:

Marci ne tedd!

De miért?…

Csak úgy jutott eszembe azután, hogy azért ne fussak dobra verni ezt a tűdolgot Jánoskával, mert aztán az biztos, hogy ezek a komisz falusi mokányok összevissza fogják szurkálni csak mulatságból is ezt a szegény lükét.

Nem is álmodtam, hogy milyen szerencse ér ezáltal majd engem, hogy jó gondolatot szántam egy ilyen istenverte nyomorultra, mint ez a Jánoska.

Majd aztán meghallják.

 

*

 

Elég az, hogy aztán még egy darabig úgy eljátszottam ott a padláson azzal a hülyével, mint egy nagy bábbal.

De csak azt vettem észre, hogy ha a tűvel fenyegetem, hát, mintha egy kis ész jőne a bárgyú fejébe. Még azt is megteszi, hogy utánam jön, ha intek neki, és leül, ha mutatom neki, hogy: ülj le! Nem kell, mint máskülönben, fogni és húzni és nyomni és rángatni, ha valamit akar vele az ember.

Már aztán persze otthagytam Jánoskát, mert nekem is kezdett máson járni az eszem. A dolgomon itten, hogy: mit fundált ki, hogy tegyen velem ez a szekeres Kasos?

Megszólítottam ugyan őtet magát is estefelé, mikor hazajött, de csak azt mondta nekem: várjak csak soromra, és legyek készen a dologra hajnali kolompszóra, majd akad itt munka nekem is elég!

Hát ebből nem lehettem elég okos. A kohó hajnali kolompszavára a napszámosok mentek munkába a faluba. De Gábor, a bricska kocsisa, aki nagyon bennfentes volt a háznál, és a többi kocsis is csak azt mondta, hogy valaki éves szegődménnyel, ha nem kocsis, és nem a ház körül dolgozik, napszám munkára alig fogják. Csak számodolás lesz vagy felügyelet az én dolgom, ha írást tudok.

Na mindegy! Este megint elpoharaztam egy kicsit a kocsisokkal. Azután meg néztem a padláson egy kicsit, hogy verik a kártyát a kohómunkások, és mit beszélnek a falusiak. De aztán korán lefeküdtem, hogy pihenten keljek hajnalban.

Hát ne felejtsem azért, hogy éjfél után valamitájt Jánoska megint rákezdte az ordítást, és engem megint felébresztett vele.

Na, az anyád tejit, most meglátom!

Vettem az istállólámpát, meggyújtottam, és odamentem Jánoskához.

Odavilágítok neki: semmi! Ordít.

Erre eléveszem a tűt, és beleszúrok neki egy kicsit a hátuljába.

Tökk! Az én Jánoskám, mintha elvágták volna a hangját.

Mutattam neki a lámpánál, hogy: bújj le a szénára és dögölj!

Hát csakugyan lebújt, letette a fejét, és elaludt.

Hujha! Még kacagtam magamban, mikor visszamentem aludni az ágyamra, és hallottam, hogy a napszámosok horkolnak a sötétben. Hüjha! Ha igaz, amit az a munkás mondott, hogy ezek a napszámosok úgy megszokták a Jánoska ordítását, hogy tán arra ébrednek majd fel, hogy nem hallják… hát akkor szépen nézek ki!

Majd felkelnek, és azért verik meg Jánoskát, mert nem ordított nekik. Vagy még engem is megraknak, hogy csendre manipuláltam Jánoskát.

De persze ezt csak úgy mókának gondoltam.

Mentem, és aludtam csendben, nyugodtan a kolompszóig.

Nahát, mást nem tehettem, mint hogy lekullogtam reggel a hászjáról a többi napszámossal az udvarra, a nagykonyha elé, ahol gyülekeztek.

Jön ki Kasos a nagy szájával:

– Gyerünk, gyerünk, emberek! Drága az idő. Fogjanak szerszámot. És induljunk.

Mennek oda a napszámosok a tornácra, a sok répaszedő kapa, ásó, budákhoz. Szedik elé, és indulnak a földekre.

Már én mégis ott állok, és várok, mit tegyek? Csak sündörgök a Kasos szeme elé egyre, hogy észrevegyen, és szóljon: mi lesz a munkám? De Kasos fordul el, nem lát engem meg. Megyek baltul, fordul jobbra. Jobbtul megyek, balra fordul.

Utoljára is már eléje állok és kérdem:

– Nekem mi lesz a dolgom?

– Hogy mi, hogy mi lesz? – kérdi Kasos. – Hát a körmét fogja piszkálni. Hát mi legyen? Répát szed. Még nincs szerszám a kezében?

Nahát, itt nem kezdhetem el vele, hogy: éves szegődésre ezt hittem, meg azt hittem. Ő parancsol, mi a munkám!

Egy csomó falusi máris kezd ott röhögni rajtam, mikor veszem én is a kapát a vállamra. Egyik mondja:

– Mi a? Maga tán azt hitte, hogy magát a gazda visszaküldi aludni, csak azt keresi, aki ringassa?

Erre még jobban röhögtek rajtam.

De befogtam a számat. Nem kezdtem ki velük. Akkor csak jobban piszkálnak, ha a szegődményemet magyarázom nekik.

Morogtam oda valamit nekik, amit követséggel mondanak ki. És mentem magamnak velük.

Nem mondom, hogy jó kedvem volt. De hát volt rosszabb sorom is ennél, hogy megyek répát szedni.

Azt egyszer mondhatom, hogy a sárkányt nem öltük meg ott a répaföldön a napszámért. Ezek a falusi mokányok tán még a városi tekergőknél is jobban értették, hogy kell beosztani a munkát egész napra.

Ők így mondták egymásnak:

 

Aki reggel sűrűn vágja, Majd rogyik este a lába.

 

Vagy még így is mondták:

 

Hogyha reggel sűrűn vágod, Délre már rogyik a lábod.

 

Még ha valamelyik nagyon nekifohászkodott a dolognak, és a másik észrevette, rögtön kezdett neki valami mondókába, hogy kímélje magát addig is.

Kasos otthagyta az egész napszámosokat aztán. De persze lefeküdni azért nem lehetett. Mert kipeckelte Kasos a szántóföld végén előre, hogy mennyi ember mekkora darabot kell elvégezzen. Meg aztán a szomszéd földeken is mind a Kasos felesei, harmadosai voltak, hát ezek besúgták volna neki, hogy nagyon lézengünk ott.

Rettentő egy nagy darab föld volt az, egy folyó mellett. Tudja isten, meddig eltarthatott, amint láttuk, a betakarítás.

De ez jó könnyű munka volt, hát ezek a falusiak vigyáztak, hogy mentül tovább tartson.

Ha tán estefelé már nagyon közeledtünk a peckekhez, ami darabot el kellett végezni? Akkor még a többi meg is verte volna azt a társát, amelyik a peckeken túl egy fattyúrépát is kiszed.

Azt már inkább elnézte a többi is, ha itt-ott idébbszúrták a peckeket a szántón olyanok, akik még annyit se végeztek el estére, amennyi rájuk esett a munkából.

Hát így dolgoztam, pipáztam, kötődtem én is ezekkel a bugákkal.

Tudtak ezek is olyan történeteket, mókákat, de különösen rigmusokat, hogy az ember a hasát foghatta.

Az asszonynép úgy visongott, hogy az ember füle fájt. Ezek ugyan el nem futottak, akármit hallottak. Még ők is kontráztak a férfiaknak.

Még én se hallottam ilyen pocsékszájú népet soha. Máskor, más napszámoslotyók között, mikor elkezdtem mesélni, kivált azt, hogy adtuk el a mi Rozinkat a városi butikból, az ura tudtával, a kertésznek, a méltóságosék kertjében, hát mindig megleptek, leköpdöstek a fehérnépek, ha voltak ott. De ezek a falusi lotyók csak úgy kacagtak, mint a férfiak, akármit meséltem nekik.

Elég az hozzá, hogy a bajtól a fejem se fájt, mikor hazajöttem este a napszámból.

Csak azt nem tudtam: minek van szüksége rám Kasosnak, hogy évre szegődtet, és répát szedet velem, mikor kap itt a faluban elég kari munkást?

Gábor, a kocsis is csak vágta rám a pofát. Hogy lehet ez? Ő se érti. És a többi kocsis, kocsisné is úgy.

Mert estére már velük vacsoráztam, hogyhát szegődményes létemre járt nekem a koszt, a háztól.

Meg is kérdezték máskülönben a nagykonyhán ezt. De hát Kasostól is azt hallották, hogy: csak osszanak nekem vacsorát!

Így meg is hízhattam a dupla koszton, hogy este is főtt ételt kapok, ami nem járt a többi napszámosnak.

Ne is mondjam! Az egyik kocsisné a szemembe mondta, hogy ők bizony mint rendes házi cselédek, sosem ültek le együtt egy rossz napszámossal se, csak énvelem teszik meg, ha már a városból hozott szegődvénybe a gazdájuk.

– Hát vigyázzatok is! – mondtam erre a kocsisnénak. – Vigyázzatok, hogy a gróf ne üzenjen értetek, hogy menjetek a kastélyba, merthogy itt ti nem tarthatjátok ki mindenféle büdös szegényekkel, amilyen büszkék vagytok.

Na, így múlt el egy nap, kettő, három, azt sem tudom, hány. Nem volt semmi bajom.

Megfújt a jó hegyi szél a földeken, lepirított jól a nap, meghíztam a dupla koszton.

Csak ezt gondoltam: legjobb is volt mégis, hogy a városból, a büdös pálinkásbutikokból ide szegődtem.

Azt ne is mondjam, hogy egy Lidi nevű napszámoslotyó minden este felszökött hozzám a padlásra. Nem is sokat kellett unszoljam.

Az ura a másik faluba járt tehenekkel. Csak szombaton mehetett hozzá.

Mondom, csak a számra kellett volna ütni, ha azon kezdem, hogy rosszul ment itt nekem.

Pedig még nem is vártam, ami azután jött.

Már szállították javában a répát a bérlő szérűjébe. Olyan nagy kupacokat csináltak belőle, majd, mint egy kazal.

Hát egy este szólított engemet a gazda a padlásról.

Bemegyek a házba.

Egy akkora szobájuk volt ezeknek ottan csakugyan, mint egy templom. Mert olyan régimódi ház volt ez. Vagy inkább csak az eleje. Hátrább már építettek hozzá új épületeket.

Elég az, hogy abban a nagy szobában, a középen, egy irtó nagy, füstös, szabad kémény volt az ajtóval szemben. És még egy búbos kemence is, külön kéménnyel, az egyik sarokban.

Itt volt a Kasos irodája.

Ezt csak úgy mondom. Mert ez nem tudott írást szekeresgazda létére. Csak rovást. Éppen egy kicsit konyított a számokhoz. Különben úgy voltak a tejről, vajról, a napszámokról, fuvarokról, kontózásról, mindenről rovásnak való pálcikák karikára fűzve, és a gerendára meg az ajtóra akasztva itt nála, Kasosnál, a gazdámnál.

Na de, mikor bemegyek, hát Kasos nagyon szíves velem. Kínál törkölypálinkával. Törjek hozzá kemény mézes lángost. Kérdez, hogy: meg vagyok elégedve a sorsommal?

Már látom, itt bújik ki valami szeg a zsákból.

Csakis, egyszerre csak Kasos elévesz egy könyvet. Egy jó nagy, vonalazott kontóskönyvet, és azt mondja:

– Hát a bátyám mondta, hogy maga írást, számolást ért, mert az olajtörőben minden deci olajról és pogácsáról rendesen elszámolt vele. Nekem megcsinálta valaki tavaly az elszámolásomat a feleseimmel és harmadosaimmal és a regáliabérlővel. De nekem ebben a könyvben valami hiba van. Én, az én rovásom szerint látom, hogy ez a számolás nem vág. Át tudná maga nekem nézni ezt a könyvet? Én majd mondom magának sorjában a repcét, répát, szekerenként. Így is mit csinál munka után? Itt van, ihat törkölyt vagy mézes pálinkát, amelyiket jobb szereti, és megcsinálja nekem ezt. Majd aztán, ha látom, a kezemre jár, háládatlan se leszek magához.

Mindjárt azt gondoltam: hüm! Hát vajon a segédjegyzőnek is csak mézes pálinkával fizetted ki a számodolást?

Mert nadrágos ember aztán nem tesz egy sor firkantást sem ingyen. Az tudnivaló egyszer.

Én pedig répát szedjek egész nap, és este ingyen üljek a kancelláriába?

De hát tudtam, egy ilyen tehetős falusi mokányt, mint ezt a Kasost, nem lehet mindjárt mellbe vágni a piculáért. Ezzel szőrmentiben kell bánni.

Azért azt mondom:

– Hogyne! Na, csak lássam! Adja ide, Kasos úr, azt a könyvet.

Na, ha tán valaki fitymálna engem, hogy elvállaltam a vizsgálatot egy segédjegyzőnek a számadásán, mint egy szolgabíró… hát annak tudnám mondani, hogy kár rajtam röhögni.

Az olajtörőben nekem majd egy évig mindennap ki kellett számítsam pontosan, mennyi tökmag és repce- és napraforgómag ad mennyi olajat. Milyen minőségű az olaj és a pogácsa? Így mondják!… Még sokszor a falusiaknak is el kellett osszam, kire-kire mennyi olaj esik, decire, fél decire, aszerint, mennyi őrlenivalót hozott.

Újra tanultam ki ott azt az iskolát is, amiből kicsaptak, mert apám elitta a palatáblára valómat… De különbül megcsináltam a számadást papíron Sománál is, aki előttem volt a másik Kasos olajtörőse.

Elég az hozzá, hogy mikor Kasos ideadta nekem a könyvet, és név szerint elmondta a feleseit és harmadosait, mi járt, mi nem járt volna nekik, hát csakugyan rögtön láttam, hogy a summák nem egyeznek. Itt Kasosnak van téve harmadrész, ott a harmadosának fél rész.

Na ezt jól behurgolták! – gondoltam. – Ezt megmondhatom neki.

De betartottam a számat. Mert rögtön észbe kaptam: ha én ennek a mokánynak itt egy este az egész számadást elvégzem, hát aztán ugyan le is út, fel is út nekem a háládatosságától. Az biztos!

Elkezdtem hát előtte iszonyúan törni a fejemet a könyvén. Húztam végtől végig a plajbászt a számokon. Morogtam le is, fel is, keresztbe is, kasba is a summákat, ha kellett, ha nem, mint májusi ájtatosságon a litániát.

Tizenhét, huszonhét, negyvenhat, hatvankilenc, ötvennyolc!… Úgy mondtam csak, mint a lutriszámokat! Nem is néztem, mi van a könyvben.

Üssön beléd a frász! – gondoltam. – Lássad, hogy van miért fizess majd, ha fizetsz.

Kasos nem szólt semmit. Nem siettetett. Pedig a szemén láttam, hogy úgy fénylik, mint a koslató macskáé a sötétben. De ezek a mokányok úgy tudnak ülni egy helyt, mint a bálványfa.

Csak mikor egyszer-egyszer nagyon rágtam a ceruzát, és tettem magam, hogy kínlódom, olyankor kérdett annyit Kasos:

– He mi? Van hiba?

– Úgy ám! – mondtam.

– Hát mondja? – faggatott.

– Rögtön! Rögtön! – biztattam, és énekeltem ott tovább neki a litániámat: – Ötvennyolc, hatvanhat, tizenkettő! Szemed csüngjön mind a kettő! Hetvenhetet ossz el héttel! Nevednapján húzzanak fel!

Na, de ha már nem is akartam, akkor is a szemem szúrta ki, hogy a számadásban vagy három-négy helyen kibotló van.

Gondoltam magamban: mégis úgy kell tegyek, hogy máma este legalább egy hibát megmondjak Kasosnak a számadásban. A többi hármat majd holnap-holnaputánra teszem el.

Hát kiválasztottam a legkisebb hibát, és megálltam Kasosnak a litániában:

– Na, ehol van, Kasos úr, ha akarja látni. Ez a harmadosa, Jancsó Ambrus fele részt kapott a magáéból, mert ott aztán a bérlőnek magának van számítva harmadrész, ahol magának a fele jár.

– Ejnye az anyja teremtésit! – mondta Kasos. – És ezt meg én nem is láttam a rováson. Na igyon hát egy pohár pálinkát! – kínált. – Törjön ebből a mézes lángosból. Magát, úgy látom, használhatom!

Ahán! Az én emberem vagy már – gondoltam, és ittunk-ettünk.

A szoba túlsó sarkában egy hosszú asztalnál ott lefetyelt a Kasos családja.

A négy lány mind egy terítőt hímzett vagy horgolt. Az anyjok a cselédeket kurgatta, számodoltatta.

A lányok mellett, mind mellett, egy erdővéd vagy egy kincstári altisztféle, a legkisebb mellett éppen a falubeli másik nagyfuvaros gazda fia, huszárruhában, ahogy szabadságra jött.

Jól láttam, hogy csak néznek, ugyan néznek engemet, hogy koccintgatok ott, az apjokkal, urokkal, mint egy polgármester, répaszedő napszámos létemre.

 

*

 

Ajjaj! – mondtam Kasosnak. – Ajjaj! Úgy látom, lesz még hiba ebben a számadásban csűstűl, akárki csinálta.

– Hát a nadragulya egye ki a belit! – szólt mérgesen Kasos. – Ezért fizettem én neki negyven pengőt!

– Negyvenet! Ezért?

Hát csakugyan, még ha nem is akartam volna lepocsékolni a számadást, azért, hogy rám maradjon, akkor is eltátottam volna itten a csudától a számat, hogy a segédjegyző annyit zsarolt ki Kasostól érte.

Váltig is láttam a Kasos képén, hogy már megbánta, hogy kikottyantotta előttem a számadás árát. De már kimondta. Hát, hogy tegyen éppen valamit, láttam, csakis azért kezdte el rá a panaszkodást:

– Úgyigen! Ez a kötni való tolvaj! Nincs nekem elég teher a fejemen!? Nem dolgozom én meg keservesen minden krajcárért? Itt van, látja, négy eladó lány a nyakamon! Szétszednek így is egészen, ha csak egy tucat pendelyt adok velük.

Na, azt láttam csakugyan, hogy ott is, a lányok széptevői előtt, boros-, pálinkásüveg és pogácsa van. De egyebet szerettem volna jobban kiszedni magamnak Kasosból.

– Hát ki csinálta magának, Kasos úr, ezt a számadást? – kérdeztem tőle, mint egy ártatlan gyermek.

De erre már azt mondja:

– Mindegy az magának! Nézzük csak, hol van még hiba?

Hát most már mégiscsak így szóltam:

– Ne haragudjon, Kasos úr, de ha azt kívánja tőlem, hogy itt virrasszak magának ezzel a számadással, hát holnap majd leragad a szemem a répaföldön.

– Nem baj! – mondta erre Kasos rögtön. – Nem megy a munkába. Maga most csak ezt csinálja nekem, ezt a számadást. Ha belefárad, akkor is talál magának majd valami könnyebb munkát a ház körül, mint a napszám.

Ez se rossz! – gondoltam. De Kasos még:

– Ha meg elvégzi ezt a számadást, akkor is jobban használhatom majd itt magát a kezem ügyében.

– Na, egyhamar ezzel nem végezhetek! – mondtam. – Egy-két nap semmi ennek a nagy számadásnak!

– Tudom-tudom! – bólintott erre Kasos.

Engem meg csak birizgált a kacagás a vékonyomban. Mert azt már láttam, hogy a segédjegyző is úgy szoktatta Kasost a hosszú számodolásra, csak hogy minél jobban megfejhesse.

Azzal elkezdtem újra a litániámat: hatszor hat az harminchat, anyád nem lát, apád vak!… Rágtam a ceruzát, kínlódtam ott Kasosnak. És ittuk a mézes pálinkát.

Persze, utoljára már mégis kellett mutassak valamit Kasosnak, hogy nem hiába mórikálok ott neki. Hát rászántam a másik, még nagyobb hibát, amit másnapra tettem, és elkezdtem:

– Tyű, na ni. Ehol van! Fél rész Czinguska Dávid, harmadrész Kasos Ignác, tizennégy szekérről.

– Uramisten! – hűl el erre igazán. – Hiszen ez hatvan forintnál is több kár nekem.

Éppen a Kasos legkisebb lányának a kérője, a huszárruhában, az volt a Czinguska Dávid fia.

Hát ahogy a Kasos nyaka olyan lett, mint a ministránsposztó, a méregtől, már azt hittem, hogy most megy, és itt mindjárt egy nagy csetepaté lesz a Czinguska fiúval, karddal és lőccsel, tán halálra, mert az apja hatvan forinttal károsította meg Kasost.

Csakugyan vetett is egy olyan szemet oda Kasos a Czinguska fiúra, mint a pipáján a parázs. De láttam, tartja magát. Vagy a huszárkardtól fél vagy egyébtől.

Én mondom:

– Itt, hallja, Kasos úr, csúnyául rászedte magát, aki ezt a számadást csinálta, csak úgy, hogy összejátszott a harmadosával. Mert máskülönben mi haszna volna magát megkárosítani? De én akármikor tanúja lehetek, ha feladja a bíróságon. Le is zárják az ilyen számadásért.

– Az a baj! – szörtyögteti a pipáját Kasos. – Az a baj, hogy semmit se lehet itt tenni. Ezt már hagyni kell. És hogy megbíztam benne!

Hát erre már nagyon mafla lettem. Hogy a fenébe értsem ezt, hogy Kasos, ez a fösvény mokány, hagyni akarja, hogy megcsalják hatvan pengővel?

Itt valami bibi kell legyen! – gondoltam. De hát még inkább csak azon járt az eszem, hogy hagyjam én is a más dolgát, és a magaméval törődjem. Azért ezt mondtam:

– Hát Kasos úr jobban tudja, mit tegyen, mit nem. De ha nekem felényit tetszenék fizetni, mint ezért a számadásért fizetett, hát én egy krajcár hiba nélkül megcsinálnám magának.

Láttam, hogy Kasos gondolkodik nagyon. De utoljára csak így szólt:

– Majd meglássuk! Majd meglássuk! Most már késő van. Lefekszünk. Holnap aztán tovább csináljuk ezt. Jójcakát!

– Jójcakát!

Azzal mentem kifelé az istállópadlásomra.

De mikor elhaladtam a Kasos családja előtt, a lányai, a kérőik, de különösen Kasosné, az úgy nézett rám, akár egy rablógyilkosra. A köszönésem sem fogadta.

Na, Kasosnéról tudtam, hogy minek utál így.

A kocsisok mind pusmogták, hogy Kasosné körül a segédjegyző tapossa a földet. Hát biztosan nem tetszett neki, hogy Kasos engem hoz számadójának a segédjegyző helyébe. Egy rongyost.

Ezt a segédjegyzőt csak egyszer láttam addig a ház tájékán. Nem volt valami hét falu legénye. Egy görcs volt csak. Az ember kukra rúghatta. A feje, mint a fonott cipó, olyan volt. A szeme alig látszott ki a homlokából. Kopasz is volt.

Nem tudom, hová tehette az eszét Kasosné, hogy erre a pukkancsra nézett.

Igaz, hogy azt még a legrosszabb nyelvű kocsisné se merte mondani, hogy Kasosné tán félrelépett a jegyzősegéddel.

Csak annyit hallottam, hogy a segédjegyző mindig úgy ejti szerét, hogy betoppanjon a házhoz, mikor Kasos odavan valahol. Akkor aztán ott lődörög Kasosné körül a mosódézsák közt is.

Kasosné! Azt már mondtam, hogy kevés helyrébb menyecskét láttam nála.

Ez második felesége volt Kasosnak. A lányok nem tőle voltak. Egyebet se mondjak, a legnagyobb Kasos lány idősebb volt a mostohaanyjánál.

Ez a legnagyobb Kasos lány jól húszon túl volt, és tőle nem mehettek férjhez a kisebb testvérei. Mert a vőlegénye megromlott a kohóban, egy robbanásnál, és nagyon búsult érte. Nem akart máshoz menni. Itt pedig, ebben a faluban, szentül megtartották a lányos házaknál, hogy addig nem mehet férjhez a fiatalabb lány, míg nénjét el nem vitték.

 

*

 

Na de mondjam a magamét.

Másnap még nyújtóztam finoman a pokrócom alatt, mikor a napszámosok indultak.

Kasos úgy adta ki nekem, hogy a számadást vizsgáljam a napszámba. De hát a házban csak később takarítottak a lányok. Előbb a fejésnél, tejkiosztásnál, kihordásnál fityegtek. Takarítatlan házba meg nem engedtek be senkit.

Hát nyújtóztam kedvemre, amíg meguntam. Aztán megittam egy sajtár tejet, finom málépogácsával. Egyik kocsisnétól kaptam, ahogy a szegődött cselédeknek járt. Aztán visszamásztam megint a padlásra. Mert nem akartam, hogy nagyon szemet szúrjon, hogy itt ni, csak lézengek.

Hát játszottam Jánoskával, kártyát vetettem magamnak, pipáztam.

Csak tova nyolc-kilenc óra felé mentem fel a házba. Na! Mint az urak a hivatalba. Odaültem a búbos mellé.

Kasosné és a lányok nem szóltak nekem. Hagytak. Csak sandítottak rám, mint a rühesre, olyan utálkodva.

Kasos, már láttam, kiadta nekik az ordrét, hogy békén hagyjanak a számadással.

Így minden rendjén lett volna. Csak az unalom majd megevett abban a kuckóban.

El nem mozdulhattam a könyv mellől, hogy lézengeni lássanak. Még ha valamelyik lány vagy Kasosné arra sórált, hát morogni kellett nekik, hogy lássák, a számadáson kínlódom.

Pedig már a könyvben minden lapot betéve tudtam.

Talán felmondtam volna a tanítónak is belőle a számokat.

Délfelé valamitájt hazajött Kasos.

Egyenesen odajött hozzám.

He, mi?

Mutattam neki egy még nagyobb félrehúzást a számadásban. Ez lehetett vagy hetven pengő.

Már erre nem is káromkodott, nem is hűhózott az én gazdám. Csak buzdított, hogy keressem ki csak sorjában, hol a hiba a számolásban, és írjam fel. Majd aztán meglátjuk, mit teszünk.

De hát én már a csudától sem tudtam megállni, hogy szó nélkül hagyjam ezt.

– Ugyan már, mondja nekem, Kasos úr! Ne haragudjon! De hogy tudta így csak elereszteni azt a zsiványt, aki ezt a számadást csinálta magának. Mert már azt csak gondolom, hogy ez megszökött innen.

– Nem! Azt nem! Itt van az! – mondja Kasos. – De hát egyéb sora van ennek. A bánat sírjon rá!

– Nem lehetne valahogy ráteríteni a vizes lepedőt? Hátha én mégis nyitját lelném. Én már sokat hallottam! – mondom.

Kasos gondolkozik, gondolkozik. Egyszerre így szól:

– Hászen maga így is megtud mindent előbb vagy utóbb itten. Hát csak azt kell most megfogadja nekem még az édesanyja porló csontjára is, hogy a száját betartja. Akkor elmondom magának, hogy állok én ezekkel a tolvajokkal.

– Ne féljen, Kasos úr! A kútból a kő hamarább jön fel, mint belőlem a szó. Megéri itt az nekem.

– Hát hiszen azt már látom, hogy nem ejtették a feje lágyára. Hát ide hallgasson! Ennek a mi kocsmárosunknak itten tízéves bérlete van egy darab kincstári földre. Ez úgy adódott ki árendába még az öregapám öregapja idejéből, akárkinek tíz köbölből egyre, a kincstártól. Mint régen mondták, dézsmába. Hát ezt a földet tartom én csakúgy tíz éve a bérlőtől, mint ő a kincstártól. Kontraktusunk van… Mármost maga azt hiszi, hogy én meg a bérlő berántjuk a kincstárt, mert termelünk a földjén, és nem fizetünk, csak szemszúrásból árendát. De hát egyet elfelejtenek! Mikor ezek a földek kiadódtak, még fű sem nőtt rajtok becsületes, csak szamárkóró meg kutyatej. Én túrtam, trágyáztam iszonytató költséggel ezt a földet, hogy föld legyen belőle. Hát minek kapjon ebből a földből többet a kincstár, mint ahogyan ő nekünk kiadta? Hogy a bérlőnek is mibe kerül az az áldomás, ez és az és amaz, amiket a kincstári uraknak juttat a bérlet miatt? Hát azt én is tudom. Na mármost, itt a községben mindenki tudja ezt a dolgot. Aki gazda harmados vagy negyedes, vagy feles földet vár tőlem, az kap, ahogy megalkuszunk, maggal, mag nélkül, partföldet vagy lapost. Nincs hiba! Hanem idejött ez a nyálas segédjegyző, és ez valahogy kiszimatolta, hogy a mi bérletünkön a kincstár csúful megrövidül. Hát fenyegetőzött: ő felad bennünket!… Mármost az tudnivaló, ha bizottság jön ki a feljelentésre, az nem nézi az igazat, hogy mi mennyi pénzt és munkát öltünk ebbe a földbe. Csak azt nézi, hogy a kincstárt becsapjuk. Mi lenne? Elvennék tőlünk a földet. És aztán az mindegy, hogy megint csak kutyatej terem rajta, mert itten ki nem veszi senki más rajtunk kívül. De elvennék tőlünk, és talán kártérítést zúgatnának ránk. Hát így van!… Be kellett hogy fogjuk a száját a segédjegyzőnek azzal, hogy vele csináltatjuk ezt a számadást, jó borsosan. De hát csakis úgy van, hogy régebben, míg rovással osztottuk a termést, hát tízszer annyi munka volt: ide rakd, oda rakd, ez harmad, ez negyed. Hétszámra osztottunk. Most ez hamarább megy számadással. Persze, honnan álmodtam volna, hogy a gazdatársaimmal összejátszik ez a gazember, és engem lenyúz itten, kétszer, és azokat is biztosan egyszer!… De hát szólni és ugrálni ezért, csak rosszabbat érnék. Ennek a segédjegyzőnek se hücs ki, se prücs ki, ha feladom, megszökik a törvény elől, de én nem szökhetem meg a vizsgálat elől, ha felad.

– Értem! – mondtam. – Értem. Most már értek mindent.

 

*

 

– Na lássa! – sóhajtott egyet Kasos olyat, és vágott egy pofát nekem olyat, hogy hét rokonnak a gyásza kitelt volna belőle hét temetésen.

Persze én magamban inkább azt gondoltam: már csak nem folyatom érted a könnyemet, mert ha te a tavaly meg se érezted azt a százötven-kétszáz forint veszteséget, amivel a segédjegyződ megkárosított, hát valami kevés haszon csak kellett maradjon neked is azon a kincstári gazdaságon!

Azt mondom hát inkább:

– Márpedig én, lássa, Kasos úr, akárhogy gondolkozom magamban a maga javára, csak az jut egyre eszembe, hogy ezen a módon csak másnak dolgozik, mindig kifosztogatják. Hagyni ezt annyiban nem lehet!

– Hiába pedig! Hiába! – legyintett nekem Kasos. – Hiába! Nemhogy nem szaladhatok a törvénybe ez ellen a pernahajder ellen, de még meg se szabadulhatok tőle!

– Hogyhogy? – kérdem. – Tán csak nem fogja vele csináltatni az idei számadást is?

– Már azt pedig nem hiszem, hogy másképp menjen! – mondja Kasos. – Legfeljebb most már maga is itt van mellettem, és a körmére nézegethetünk ennek a gazembernek meg a drágalátos gazdatársaimnak.

Ahán! – gondoltam. – Most még jobban értek mindent. Jól mondta Gábor, a kocsis, hogy többet érek meg én neked, mint az a rongy évi szegődmény, napszámbéren. És még a répaföldre is volt szíved kiküldeni, hogy egy nap se lézengjek. Na várjál csak!

Egyszerre leteszem a plajbászt a kezemből, becsapom a számadáskönyvet, és azt mondom:

– Már ne haragudjon, Kasos úr, de ha én magának kétszáz pengőnél is több hasznot csinálok, mert nem hagyom, hogy a számadásával az idén is becsapják, és ezt maga csak úgy, egy köszönöm szépennel zsebre teszi tőlem, aztán mikor vége a betakarításnak, én megint mehetek magának trágyát hordani, és télvíz idején az istállóhászján hálni évi szegődménybe, hát akkor azt mondom, ezt a városban is megtalálhatom magamnak.

– Hát mit akar? – kérdezte tőlem.

– Csak azt – mondtam –, csak azt, hogy ha nekem is azt adja a számadásért, mint a segédjegyzőnek, és tőlem megkapja becsülettel, akkor bocsásson Isten hírével innét. Napszámost kap maga, aminek engem tesz meg itt, ha nem ülök a kancelláriájában.

– De hiszen most magyaráztam meg magának, hogy a segédjegyzővel nem húzhatok ujjat! Vagy akkor magát is, őtet is fizessem? Azt gondolja? – kérdezte mérgesen Kasos.

– Én megmondom, mit gondolok! – szóltam. – Én azt gondolom, kukra rúghatná maga ezt a pukkancs segédjegyzőt, anélkül hogy magának bajt csinálhatna. Van nekem a városban jóemberem, aki úgy ismeri a hivatalokat, mint maga az udvarát. Az majd kitalálja, hogy kell bevágni az ajtóját ennek a segédjegyzőnek, akárhová megy vádaskodni magára.

Persze Somára gondoltam. Ügyvédi irodába járt éppen, mikor eljöttem a városból, tudtam.

De Kasos a szavamba vágott így, hogy azt kérdi:

– Ki az? Valami tanácsos?

– Nem! – mondtam.

– Hát? Járásbíró?

– Az se!

– Hát? Fiskális?

– Afféle, igen! – mondom.

– Na! – legyint Kasos. – Akkor ez nem sokat ér. Csak az tehet valamit, aki benne ül a hivatalban. A fiskálisok csak úgy kívül ólálkodnak. Volt már elég dolgom velük.

– De ez nem olyan, mint a többi! – mondtam. – Mert ha ez se intézi el a maga dolgát, akkor senki.

– Hogyhogy? – kérdezte Kasos.

– Csak úgy! – felelem. – Mert ez két évet ült már oklevélhamisításért. Hát csak érti az instanciákat!

Még azt gondoltam elébb, elszóltam magam. De Kasos csak az ujjára tekerte a bajuszát, és megrántogatta, mintha azt a játékot játszaná, amit a margarétával a lányok, ahogy párra vagy páratlanra jön ki a levél nekik, tegyem, ne tegyem, tegyem, ne tegyem!

Hát a bajusza szőre, úgy látszik, Kasosnak párosat mondott, mert így szólt:

– Meg lehet próbálni, ha nem kerül semmibe. Hol az az ember?

– Egy liter borra is elhívhatja velem az Elefántkebelbe! – mondtam. – Akármikor!

– Na, azt rászánhatjuk! – feleli Kasos. – Holnap így is behajtok. Majd elviszem magát a városba.

– Azt akartam mondani éppen! – szóltam.

De már ha ennyiben volt a dolog, hát elévettem megint a könyvet, és még vagy két summát megmutattam Kasosnak, amivel becsapták.

Több nem is volt. De hát a Kasos szavában egészen megbízhattam, hogy így se küld ki a répaföldekre napszámba, ha el is végeztem ezt a vizsgálatot a számadásában. Most örült, hogy kímélhetett, csak hogy meg ne szökjem, mert szüksége volt rám.

 

*

 

Ténferegtem egész délután erre-arra. Megnéztem a falut. Elbámultam a kohót. Csakugyan, mintha a poklot látta volna az ember. A rettentő kemencék, kémények, borzasztó szénraktárak és vaslajtorják az égbe fel. Az emberek mind kormosak, feketék, mint az ördögök. Füst- meg kénkőszagú az egész környék, mint a pokol tornáca.

Visszajöttem megint. Egy kicsit segítettem tengerit fejteni a kocsiséknak. Azt hamar elvégeztük. Már aztán csak traccsoltunk, kötődtünk.

Egyszerre a hátam megett ezt hallom:

– Hát aztán magának csak ez lesz a dolga itten? A naplopás? Még a cselédeimet is feltartsa a munkájuktól?

Kasosné! Persze ő! Csak úgy szikrázott az a szép, kárbunkulus szeme.

– Hát nem haragszik a ténsasszony! – makogtam ottan. – Az úrnak számodoltam máma. Elvégeztem. Ő mondta, csinálhatok estig, amit akarok!

– Na hallják! Meg vagyok én áldva az én emberemmel! – szólt erre Kasosné nem is nekem, de a kocsiséknak. – Ilyen léhűtőket hoz ide nekem a városból.

Szóljak? – gondolom. – Csak rosszabb. Asszonyokkal csak a patak bírja locsogással!

Meg aztán éppen majd kiejtettem már a számon, hogy Kasos azt mondta: majd találnak nekem könnyű munkát a ház körül. De idejekorán meggondoltam, hogy kikottyantsam ezt most. Mert láttam, hogy amilyen mérges rám ez a Kasosné a segédjegyzőért, hát ha ő keres nekem könnyű munkát a ház körül, az az lesz talán, hogy egy nap, egy éjjel tündérkastélyt építsek fel az udvarukon, és le is bontsam, mint a mesében.

A fenének nyúljon a nyakam a munkától, ha nem muszáj! Úgy tettem éppen, mint Jánoska. Nem értek, nem hallok, nem látok semmit.

Kasosné irgett-forgott, parancsolgatott. De láttam, csak szemet szúrok neki. Odajött, rám nézett, de nem szólt, otthagyott. Megint visszajött. De megint csak a kocsiséknak mondta, hogy az ura neki tán eszét vesztette, hogy kancelláriát akar a háznál városi tekergőkből.

Na, utoljára mégse állta meg, hogy belém ne vesszen:

– Hát tulajdonképpen micsoda foglalkozása van magának a városban? – kérdezte tőlem. – Kari munkás maga? Mestersége van? Vagy csak ilyen írnok?

– Ahogy jobban fizetnek! – felelek. – És hasznomat veszik!

– Úgy? – mondja Kasosné. – De legszívesebben tekereg! He?

– Hát ahol úgy veszik jobban hasznomat!

Kasosné néz a kocsisnékra. Azok, látom, csak kékülnek el a kacaghatnéktól, hogy én csak pipázok, és Kasosné táncolna mérgében, mint a forgószél.

Nagyon jól látom, hogy Kasosné mindent ezekkel a kocsisnékkal szok elpletykázni. Már szemről értik egymást.

– Na! – szól egyszerre Kasosné. – Én nem bánom, ha az uram naplopásért fizeti magát. Csak én itt az udvaron ne lássam. Nekem ne adjon itt rossz példát a háznál, ahol mindenki dolgozik. Menjen a hászjára. Dögöljön ott Jánoskával. Az éppen magához való. Azt is úgy tartjuk itt Isten nevében!

Hát erre a kocsisnék, ahogy elébb asszonyukra tartották vissza a kacagásukat, most aztán örültek, hogy rajtam pukkanhat ki belőlük. Egyszerre olyan hajaházás lett az udvaron, hogy két kanca is röhögni kezdett rá a jászol mellől, az istállóból.

Megint csak azt gondoltam: ha szólok és ugrálok, csak ezek kallójára hajtom a vizet.

Nem szóltam semmit!

Kasosné, az már biztos, hogy nagyon meg volt elégedve magával, hogy legúnyolhatott legalább a kacagásig engemet. Úgy ment be a házba, mint a szolgabíróné!

Persze, ezek a kocsis cefrék azért odakacsingattak nekem, míg Kasosné ott is volt. Aztán meg, hogy elment, az egyik így szólt:

– Magának lesz itt legjobb dolga a háznál! Sose búsuljon! Csak heverjen!

Gondolkoztam egy kicsit: mit tegyek? Mondom:

– Hát nézzék, ha segíthetek valamit itten magoknak, szóljanak!

Erre egymásra néztek. Kacsintottak! Picsogtak!

– Nincs mit!… Nincs mit! – mondták. – Nincs mit, semmit!

Ajánlkoztam egyiknek, hogy hordom be a kevés esteli fejést. A másiknak szénát akartam ereszteni, segíteni.

Egy se hagyott.

Vagy már Kasosnéval imént úgy egyeztek meg, hogy egy se engedjen segíteni a ház körül. Vagy csak maguktól csinálták velem ezt a mókát. De így volt.

Már mikor egyik kocsishoz mentem oda a nagyistállóba, hogy a trágyát segítsem neki elvillázni a dombra, az is kivette kezemből a villát. Kacagott, és rázta a fejét:

– Neked nem szabad nehéz munkával rontani a kezefogásod. Mert aztán félrehúzol az úr számadásában, ha reszket a kezed. Neked a pennával van dolgod! Eredj, feküdj le a hászján, ha a számolást elcsaptad mára!

Na, ilyen büdös dologban sem voltam életemben! Hogy én azért mérgelődhessek, mert nem törhetem magam a dologgal.

Persze észben voltam, hogy ha mutatom a haragost, ezek a fifikus falusi tolvajok csak jobban kikapnak rajtam.

Picsogtam én is egyet. És azt mondom ennek a trágyánál:

– Nagyon jó! Csak dolgozzatok, hogy asszonyotok meg legyen veletek elégedve. Igaz is, hogy inkább a segédjegyzőnek kellene jönni nektek segíteni, ha helyette én csinálom az úrnak a számadást. De az asszonyotok kíméli.

Azzal felmentem csakugyan magamnak a hászjára.

Egy deszkát kivettem a hajzás oldalából, odaültem a jó friss levegőre.

Felőlem ugyan megveszhettek.

Ott ültem, pipáztam.

De csakis mintha jól mondta volna Kasosné, hogy Jánoskával egy kenyérre jutok a padláson, ahogy ott ülök, odajön mellém ez a lüke.

Nem, nem miattam jött. Nem ismert az meg senkit. Hanem arra jött oda, hogy a nap besütött a kiszedett deszka helyén, végig a padláson. Mintha egy nagy lajtorját fektettek volna keresztbe a bérc tetejétől az istálló padlásáig, éppen úgy nézett ki az, ahogy a por, a murva táncolt veresen a napsugáron.

Ez a lüke ezt nézte. Ez tetszett neki. Belement a napsugárba, és kitátotta a száját, szemét, és úgy, maflán, állt.

Hát persze, ez a szerencsétlen alig látott napot itt a hászján. Mert ami világ jött be a hajzáson és a hajzáslyukakon, csak a puszta égből jött.

Megint úgy megsajnáltam ezt a lükét. Hogy még a nap se érheti, és a képe olyan fehér, szinte kék, mint a krumpligyökér a pincében.

De hát az ember törődik a maga bajával, még úgy is, ha nincs az.

Megvacsoráztam. Lefeküdtem. Húztam a csendes reggelig.

 

*

 

Gábor, a bricskás kocsis keltett fel reggel.

Már aztán a kocsisok este, a vacsoránál nem nagyon mókáztak velem, mikor hallották Gábortól, hogy a gazdájuk visz be a városba magával a bricskán. Mert úgy gondolták, mégis a Kasosné nyelve nem csinál kék foltot rajtuk, ha azzal veri őket, de ha Kasos takarít le nekik egy csárdást, és rúg beléjük, annak nyoma marad.

Rám pedig Kasosnak van szüksége!

De még amelyik azt látta, ahogy a kocsira ülök Kasossal!

Mert Kasos, mikor már várt a bricska, azt mondja nekem:

– Inkább ültetném a bakra magát, mert nem jó, ha látják ezek a gányók, hogy nagyon komázok magával. De a bakról nem tárgyalhatjuk meg jól az ügyünket. Üljön csak ide a bricskába, mellém!

Hát így az egész udvar, Kasosné, a leányaival, hujj… mind énrám meresztette a szemét-száját, hogy ülök ott az urokkal a parádés kocsiban. Kasosné félre is köpött.

De Kasos nekem egy szivart is adott. Úgy füstöltem vele, urasan! Azt a tetves ragyogóját a világnak!

Csak éppen abból nem lett semmi, hogy a mi ügyünket tárgyaljuk meg Kasossal az úton.

Mert Kasos tulajdonképpen most a vonat ügye miatt jött be a városba. Hát az járt az eszében, és azt beszélte nekem is végestelen-végig az egész úton.

Ha még legalább nem hallottam volna az egészet, mikor jöttem ezen a kocsin! Átrakodás, lerakodás, felterhelés, leterhelés, kilométer; tarifa, mázsa; itatás; etetés; üzemköltség… Már csak úgy a fejemet biccengettem, azt sem tudom, mire.

Legjobb is volt, ha nem tudtam. Mert attól már igazán csak a guta kerülgetett néha, hogy szó nélkül el kellett hallgassam azt az éktelen marha ocsmálkodást, amit Kasos a vasútra eresztett rá.

Még azt is mondta, hogy hát: nem jobb az, ha a fuvar kétannyi idő alatt fut innét-tova, mint a vonat? Hiszen az ember még meg se tudja gondolni az ügyét-baját az olyan bolond masinán, amelyik hiss-huss! egy falutól a másikig.

Utoljára is csak nem fért belém a szó.

Egyszer, mikor azt kérdi tőlem Kasos, hogy: nahát, mit szólok a dologhoz? Hát én:

– Ha meg is haragszik rám, Kasos úr – mondom neki –, csak azt kell mondjam, hogy az igás fuvar nem veheti fel a versenyt a vonattal sehol a világon. Arra nincs isten! Vonat jár most már mindenfelé. Kár magának pocsékolni a pénzt, hogy azt kisemmizze!

– Hát mit csináljak? – kiáltott erre rám Kasos, mint akit megloptam. – Engedjem magam tönkretenni?

– Én mondanék valamit magának! – szóltam.

– Arra kíváncsi vagyok! – szólt.

– Hát ha én magának volnék, Kasos úr, akkor én nem azon járnék most, hogy ne legyen itt vasút Málnásig, hanem azon, hogy mentől hamarább meglegyen.

– Hogy? – nézett rám Kasos, mintha kiesett volna egyik kerekem.

– Hát úgy – szóltam –, hogy elmennék ahhoz a bizottsághoz, amelyik mondja, hogy a vasutat tervezi, és kontraktust csinálnék velük arra, hogy én fuvarozzak minden vasúti állomásukról! Ebben járnék!

Az én Kasosom csak elmeredt erre. Meg is mondta:

– Hallja, erre nem is gondoltam! Maga nem buta ember!

Nahát, ha nem úgy volt, ne menjek el innét.

Az én tanácsomra Kasos csakis oda a vasútépítő bizottsághoz ment el, kontraktust kötni velük. Pedig az úton még arról beszélt, hogy le kellene ütögetni sorban fokossal ezt a bizottságot, és az árokba lökni a vasúti síneket, hogy siklódjon ki a vonatjuk, és felgyújtani minden bakterházukat és állomásukat, ha fel merik építeni.

 

*

 

Nahát, Kasossal az Elefántkebelben kellett hogy találkozzunk, ahová én elviszem neki Somát.

Soma csakis írnok volt még egy ügyvédnél. De már megint többet kezdett gondolni a tütüre, mint a bélyeges aktákra.

Úgy leltem éppen egy butikban, hogy a kocsmáros nem akart hitelezni neki egy fél litert. De még Soma rendesen fel volt öltözve. Csak az inggallérja volt már nagyon sárga és foszlóban. Innen láttam, hogy Soma nem láthatta már vagy jó néhány napja a feleségét.

Ahogy észrevett engemet, rögtön ő jött hozzám. De ezzel kezdi:

– Na! A feleségem megint terád vár. Én otthagytam. Mehetsz, megvigasztalhatod. Jó, hogy tanállak!

– Nincs vásár többet! – mondtam.

– De azért jóban vagyunk? Fizetsz egy deci nerángasst, remélem! – szól Soma.

– Nincs pénzem! – mondom.

– Ajajaj! Hát hol vagy? Látom, jó ruhád van, topánkád! – mustrál végig engem Soma.

– Tudod te! A Kasos öccsénél, a szekeresnél!

– Na, ne mondd! Nem lehet attól sem keresni egypár garast?

– Neked lehet! Most jut eszembe! Egy liter bort lehet! Ha eljössz velem az Elefántkebelbe, ott kikérhetem. Talán még írást is csináltat veled ez a Kasos.

– Már itt se vagyunk! – mondja Soma.

Azzal megyünk.

Nem is gondoltam, hogy Kasos már ott vár az Elefántkebelben. De megláttuk az ablakon keresztül. Úgy tetszett, jó kedve van. Tán sikerült neki a vasúti bizottsággal a pakli.

Elég az, hogy Kasos úgy meghökkent, mikor engem ezzel a hosszú, lajtorja Somával meglátott, hogy csak elmeredt.

Na, leülünk. Kasos mindjárt kihozatja a liter bort. Még három kispörköltet is. Gálánt volt.

Megtöröljük a szánkat. Iszunk egyet. Arra azután Kasos rákezdi Somának: a kincstári bérletet, és hogy mennyi verejtékét és pénzét ölte bele, és most tönkreteheti egy feljelentés. Mitévő legyen?

Soma gondolkozik. Egyszerre azt mondja:

– Hát itt csak egy a legjobb, Kasos úr, előre feljelenteni magát. Én majd megcsinálom azt a feljelentést, bízza rám.

– Mit mond?…

Hát én csak azt várom, hogy Kasos felugorjon erre, és a fejéhez vágja Somának a borosüveget.

– Mit mókázol mostan! – szólok Somára.

De Soma úgy néz rám, mint a toronyból, hogy beleszólok.

– Te ne verd a szád. Nem értesz ehhez.

Azzal Soma elkezdi Kasosnak egészen rendesen, komolyan magyarázni, hogy Kasosnak fel kell jelenteni magamagát a kincstári főinspektornál itt a városban. Nem is egyszer. Még egyszer! Ha kell, ötször is fel kell jelentse magát úgy, hogy kevés hasznot fizet a kincstárnak a bérföldekért, és többet ajánl. Persze, a feladásokat jó emberei nevében kell csinálni. Utoljára aztán, mikor az egész hivatal mérges a sok feljelentésért és unja, jöhet akkor Kasos a saját nevében vagy a bérlő nevében, és a legtöbbet ajánlja a kincstárnak a földekért. Hiszen ha a termésárendát úgysem szállítják be, akkor ígérhetik egy megye termését is a földekért.

Az a fő, hogy a hivatalnokokkal összebarátkozni.

Ezt Soma mind elintézi! Öt forint nem lesz sok egy feljelentésért. Mikor a bélyeg rajta másfél forint.

– Ne féljen maga! – azt mondja Soma. – Ne féljen! Csak rúgja farba azt a tolvaj segédjegyzőt. Mert mire ő feljelenti magát, már olyan dühösek lesznek a főinspektori hivatalban a feljelentésekre, hogy már a hajdú se ereszti be a kapun azt a nyálas falusi pennarágót. De ha mégis tolakodnék, akkor itt vagyok én! – csap a mellére Soma olyat, hogy más tüdőbajt kapna ilyenért. – Bele tudok én kötni akárhol akárkibe. Vagy a tyúkszemére ugrok neki, vagy az orra előtt köpök el, és ha nem kér pardont, akkor is a képére mászok neki. Az meg a legjobb, ha elvisznek verekedésért mind a kettőnket a hajdúk a dutyiba. Engem már úgy ismernek ott, hogy a hajdú állítja fel az őrszobában, ha valaki azon a lócán ül, amelyiken én szoktam. De a maga segédjegyzőjének majd elveszem én a kedvét a feljelentéstől. Csak rám bízza.

Na, a Kasos fejét, láttam, egészen csára állította ez a tekergő Soma. Kasos nem tudta, higgyen neki, ne higgyen neki. De utoljára mégiscsak attól fázott legjobban, hogy akárki feljelentse őtet, még ő maga is.

– Nem, nem, nem! – rázta a fejét Kasos. – Már akkor inkább hagyjuk ezt a dolgot. Majd kijövök valahogy vele.

Erre Soma, látom, teszi magát, hogy egészen beledühödik a nagy álmélkodásba. Csap az asztalra egyet.

– Hát inkább fejeti magát azzal a tolvaj segédjegyzővel tovább? És ha más megtudja a maga ügyét, hát nem fogja fejni és fenyegetni? Hát lássa, már én is tudom. Akár már én is fenyegethetném, és megfejhetném magát, ha olyan ember volnék! Hát nem inkább nekem juttasson egypár forintot, hogy én elintézzem magának az ügyét jól és végleg?

Erre az én Kasosom aztán már csakugyan nagyokat izgett-mozgott a székén. De nem Somának esett, hanem nekem!

– Na hallja, magában aztán megbízhattam! Talán egyetért itt a barátjával, hogy engem behurgoljanak?

Hát ez most már borzasztó rosszulesett nekem. Elkékült még a szám széle is a dühtől erre a piszkos Somára. Hiába akar rám kacsintani, hogy tán nekem is sápot ad, ha Kasosnak lapít a pénztárcáján? Nem!

A szeme közé néztem:

– Te Soma! Tudod te, hogy hova tehetlek én téged? Hát vigyázz!

Erre Soma nagy görbe háta rögtön lekókadt előttem.

Mert Soma is jól tudta, hogy a felesége, Zsuzsi, míg együtt laktam vele, mindent elmondott nekem Somáról. Olyanokat is, hogy még én is tömlöcbe kerültem volna érte, hogy hallgattam róla.

Egyebet ne is mondjak. Sománé volt és én az egyetlen tudója, hogy hova tűnt el három éve egy marhakupec. Soma és három társa mulatott vele. Soma szerezte a marhaleveleket, amin a lopott jószágot eladták. A csendőrök csak a jószágot keresték, és Soma csak a hamisításért ült. De hogy a kupecet eltették láb alól vagy a Soma társai, vagy Soma is velük volt cinkosságban, arról nem krétázott senki!

Hát láttam, hogy Kasos meg van velem elégedve, ahogy letorkoltam Somát.

Már aztán Soma alább kezdte, ha szemtelenkedett is tovább.

Mibe is maradtunk? Abba, hogy ha a faluban a segédjegyzővel csakugyan összeakaszt Kasos, hát akkor még lesz ideje bejönni a városba, és a Soma segítségéhez folyamodni.

Arra Kasos felkelt, hogy még valami dolgát eljárja a városban. Én megvárhatom akár itt az Elefántkebelben is.

Soma azért két forintot csak kicsavart Kasosból. De azt Kasos csak úgy magától adta neki: merthogy Soma nyavalyogni kezdett, hogy az ügyvédi irodáját mulasztotta velünk.

Na, persze, mikor Kasos elhagyott minket, Soma mindjárt nekem támadt:

– Na, ilyen hétbivalyt, mint te! Hát minek nem hagytad, hogy kicsavarjak egypár forintot ebből a büdös parasztból? Jutott volna neked is.

– Nekem nem kell. A becsületem nála elsőbb. Szegődvényben vagyok nála évesre, és jótálltam érted, hogy nem hurgolod be.

Na, ezt már Soma is belátta, hogy igazam van.

Már aztán csak arról kérdett, hogy milyen dolgom van a faluban.

Mondom neki, hogy még ilyen helyen sem voltam, hogy éppen az legyen bajom, hogy kiveszik a kezemből a munkát. És elmagyarázom Somának Kasosnét és kocsisnék, kocsisok röhögését rajtam.

– Na! – mondja erre Soma. – Ha te olyan hellyel nem vagy megelégedve, ahol nem hagynak dolgozni, akkor már én csak egy jobb helyet tudnék neked.

Ahogy ő szokta, olyan komoly pofával dörmögte ezt nekem ez a Soma, hogy még először azt hittem, hogy újra a feleségét ajánlja nekem, az olajtörőben, és azt mondom:

– Szeretném tudni, milyet?

– Csak ahol elmebajtól kezelni fognak téged! – röhög a disznó Soma, és felkelt az asztaltól.

Meg se várta, mit szólok rá. Elment. Persze azért, mert félt, hogy a Kasos forintjából még fizetni kell nekem valamit.

De én szívesen hagytam. Csak eredj! Jobb ettől megszabadulni.

 

*

 

Na, mikor visszajött Kasos, azt mondja:

– Hát hallja, ez a maga fiskálisa inkább nézett ki úgy, mint aki az erdőben állja útját az utasoknak.

– De nagyon ügyes, használható ember – mondom.

– Még azt is elhiszem magának – mondja Kasos. – De már csak maradjunk annál, hogy nem kezdek ki a segédjegyzőnkkel. Mert lássa, amit vesztettem, azt már úgysem kereshetem rajta és a tolvaj társain. Hogy ezentúl meg ne lophassanak, arra meg itt lesz maga. Ha aztán ettől is ugrál a segédjegyző, akkor már az orrára koppinthatunk neki ezzel a másikkal, a barátjával. Hol van? – kérdezte Somát. – Elment?

– Elment – mondom.

– Na, pedig éppen most vettem volna hasznát, neki, aki ilyen hivatalokban szaglászik! – mondja Kasos.

– Előkeríthetem még! – szólok.

– Nem! Hiszen tán maga is tud olvasni, kisütjük a barátja nélkül is, amit ebben a vasúttervező irodában ajánlanak nekem.

Azzal elvisz engemet Kasos valami hivatalba. Nagy cégér az ajtaján: A Málnási szárnyvasút tervező bizottsága.

Hát mikor elolvasom a táblát hangosan Kasos előtt, csak azzal nincs kibékülve, hogy: micsoda az, hogy szárnyvasút?

Megmondanám neki, ha én is tudnám. De hogy faggat egyre, hát azt mondom:

– Talán az, hogy ez a vonat sebesebben fog menni, mint a madár repül a szárnyával! Azért hívják így. Na persze, hiszen látja, hogy itt a városban a másik állomástól a vasutasoknak mind szárny van a sapkáján és a kerekeken is.

Hát ebbe belegyőződtünk volna Kasossal mind a ketten. Hiába, én csak mókából kezdtem mondani. De hát egy úrféle, a hátunk megett, kacagni kezdett rajtunk, és mondja a társának:

– Ha csak úgy repülne ez a vonat, mint egy hízott liba, már az sem volna baj. De azt hiszem, leugorhat róla az ember a kalapja után, ha leejti. Utoléri bízvást!

Na, Kasos erre nagyon boldog volt.

– Lássa! – mondja nekem. – Más is tartja a vasútról, nemcsak én, hogy két jó csikót le nem pipál.

Hát mit osztozzak itt vele! Nem szóltam.

Na, bent a hivatalban az egyik írnok már ismerte Kasost, és egy nyomtatott írást adott neki.

Ezt hozta oda nekem Kasos, hogy olvassam el neki.

Megint meg voltam akadva. Mert hiába olvastam el az írás elejét, nem értettem:

 

Részvényjegyzési projektus

 

Szerencse, Kasos nem kérdezett ki szóról szóra, csak azt akarta tudni, mi van az írásban.

Hát azt jól megértettem, mikor elolvastam. Az volt benne: hogy aki a vasúttársaságtól részvényeket akar venni, azt kötelezőleg bejelentheti, s akkor mindenféle kedvezménye lesz a szállításnál és osztaléknál.

– Jól van, jól van, akkor jól van! – bólogatott egyre Kasos is, mikor magyaráztam neki, hogy az írnok nem csapta be.

Már abban is megegyeztek előzetesen, hogy Kasos mennyi részvényt vállal el, és fizet ki itten. Csak alá kellett volna írjam Kasos helyett keze keresztvonásával a kontraktust.

De hát ez a Kasos rettentő gyanakvó volt. Mikor már az írnok elibénk tette az írást, és egy tanút is hozott, hát Kasos mégis megváltoztatta a szándékát.

Azt mondta az írnoknak, hogy tegye félre neki az írást, mert holnapig mégis gondolkozni akar rajta.

Azt hittem, amilyen veres lett erre az írnok kopasz feje is, mint egy kerti üveggolyó, a méregtől, most rögtön leköpi Kasost a szómásításért.

De csak kurtán-furcsán szólt:

– Hát, barátom, nekem nincs időm egyedül csak magával foglalkozni. A maga kára, ha nem vett részt az előzetes részvényjegyzésben, és holnap nem tehetek félre magának semmit. Nézze csak: hányan várnak rám maga után!

Csakugyan sokan csapkodták a hivatal ajtóját, és vagy öt ember állt már ennek az írnoknak a faketrece előtt is.

Micsoda? Mikor Kasos imget-ümget, tanakszik magában, mit csináljon, és az írnok kinyitja a ketrece ajtóját, hát ki van a várakozók közt? Akkor látjuk jobban. A Kasos édes bátyja, a másik Kasos, az olajtörős, az én volt gazdám.

De úgy látom, csak húzódna félre az olajos Kasos, hogy ne vegyük észre. És mellettem ez a szekeres Kasos is csak bújna a hátam mellé, láttam.

Ahán! Én tudtam rögtön, mi a bibi ezek közt. Biztosan egymás közt egyik jobban szidta, átkozta és fenyegette ezt a vasutat, és tán a keresztre s az öreganyjukra is megesküdtek egymásnak, hogy csak az árvizet és a veres kakast engednék a vasútra valaha… és itt, most itt van a két jó testvér, mint a kurta kutya, a vasút irodájában.

Hiába! Muszáj volt észrevegyék egymást:

– Adjon Isten!… Adjon Isten… Hogy vagy?…

– Már eljöttem, körülnézek itten, gondoltam! – mondja az egyik Kasos.

– Csakúgy én is! – a másik.

Így, szórul szó, kerülgeti egymást a két Kasos, mint a potyka a horgot.

Utoljára is már én nem állom szó nélkül:

– Lássa, Kasos úr, én akartam mondani magának reggel a kocsin, hogy még az édes bátyja is inkább fog bízni a vonatban, hogy olcsóbb és sebesebb az igásfuvarnál, ha olajpogácsát szállít. Szégyellik tán egymás előtt, hogy suttyomban idejöttek? Tán el is mennének?

Hát erre aztán a két Kasos testvér is lélekhez jött.

– Igaz! – mondta a városi Kasos. – Mit farizeuskodjunk egymással! Én is azért jöttem, hogy részvényt jegyezzek. Te is abban jársz, öcskös!

Mi lett a vége? Benn már egymásra licitált a két testvér, melyik vegyen több részvényt. Az írnok csak nézett: mi ütött ezekbe?

Pedig csak én csináltam az egészet.

Mit? Úgy belejött az én gazdám az irodázásba bátyjostul együtt, hogy még vagy hét ilyen ketreces, kalamárisos hivatalt jártunk meg aznap, hogy az állomásról való fuvarozás dolgát elegyengessék maguknak.

 

*

 

Na, a végin, mikor már megint az Elefántkebelben ittuk meg a sok lótás-futás áldomását, azt mondja az én szekeres Kasosom:

– Csak dicsérem az eszemet, hogy lekötöttem a fuvarozást magamnak két állomásra ezzel a vasúttal és a várossal, ha ez még a kincstári szállítmányozásnál is többet hoz nekem. Most már dicsérem az eszemet.

– Csak dicsérje – mondom. – Mert én, ha emlékszik, az úton, ahogy a városba jöttünk, fel akartam perzselni minden bakterházat ennél az új vasútnál.

Még a másik Kasos, az olajos is elértett rögtön, és elkezdett kacagni. Úgyhogy aztán az én gazdám is elismerte, hogy én adtam neki a jó tanácsot.

Már azt hittem, hogy ezért nekem is legalább egy forinttal szúrja ki a szemem, mint Somának. De rögtön azt mondta:

– Nana! Azért csak várjuk a végit. Mert eddig még csak költöttem a szép reménység fejében. Majd ha be is hozza a kamatját a pénzem, akkor füttyentsünk.

Kupori egy mokány volt ez a Kasos. De azért a forint csak nem maradt a zsebében. Mert mikor már menőfélben voltunk ott, hát az olajos Kasos azt mondja ám a másiknak:

– Csakis bánom már kegyetlen, hogy eleresztettem magamtól ezt a fiút. Azóta, hogy elment, én is ráfizetek az olajmalmomra, mint te a bérföldedre a segédjegyzővel. Itt látja az ember, hogy a törvény semmi se. Ez a fiú hűségesebb volt a más feleségéhez, pap nélkül, és a munkájához, szerződés nélkül. Ez a Soma hites ura feleségének, akivel nálam van, és szerződésem van vele a malomban, de csak akkor találkozom vele, ha én is a pálinkásbutikba megyek. Gyé meg a fene őtet!

– Lássa! – mondom. – Somának mégis az elébb szúrt le két forintot a gazdám, semmi haszon fejében. Én mindig a szekeret tolom, más ül benne.

– Hát visszajönnél tán inkább hozzám az olajtörőbe? – kérdi a gazdám bátyja.

Persze eszem ágában sem volt ez. Hogy Soma megint kilökjön, ha újra kedve szottyan a hites feleségével állni össze lotyók helyett.

De azért azt mondom:

– Hát bizony, nem tudom!…

Na erre a szekeres Kasos:

– Hohohó! Olyan már nincs!

Így és úgy. A szegődvény és az és ez! Majd összeveszett rajtam a két testvér.

Utoljára is a szekeres Kasos azt mondja:

– Na, ha csak az a bánatja, hogy maga nem kapott semmit tőlem, mert fiskálisom volt máma, hát tartsa a markát!

Még előbb azt hittem, hogy a bagót akarja a markomba ütni ki a pipájából. Hát csakis úgy kaptam el a markomat, mintha parázs sütötte volna meg, hogy a gazdám két forintot nyomott bele.

Ez már igen!… Kapós ember vagy, Marci!… Örültem nagyon!

 

*

 

De már kezdjem arról, hogy mikor visszamentünk a kocsihoz, hát Gábor, a kocsis, úgy bámult rám, mintha kísértetet látna.

Míg Kasos felment a kerék mellé, nem álltam, hogy meg ne kérdjem:

– Hát mit néztél akkorát rajtam, te Gábor!?

– Hát, hogy csak hazahozlak téged is? – mondja.

Erre most már ketten néztünk maflán egymásra. Mit beszél ez?

De nem érkeztem kérdezni tőle jobban, mert Kasos maga mellé ültetett megint hátra, a kocsiba.

Hanem mikor már megérkeztünk Málnásra, a Kasos udvarára, hát ott a Kasos egyik lánya, ahogy meglát a kapuból, az se az apjára tapsol, viháncol, mint máskor először, hanem énrám mereszti a szemét.

Jön a többi lány, a kocsisnék, mind énrám vág pofát, és néz össze.

Már Kasosné nem is csak bámul rám, ahogy kijön az ura elé, de csap egy pofont a levegőnek, és mondja is rám:

– Hát ez csak visszajön! Hogy a kórság!…

De Kasos a hátamra üt és kacsint:

– Jól van minden! Mehet magának! Majd hívatom, ha kell!

Hát megyek is a kocsival a szín felé. Ott mondja aztán Gábor:

– Hát itt az egész ház már azt hitte, hogy visz az úr be téged a városba. Mert hogy minek egyed itt a kenyeret ingyen?

Zöldülj meg! – gondolom. Nem szólok rá semmit.

De Gábor, ahogy a bakon ottfelejtette a lábtól tett himmi-hummit, amit a városból hoztunk, és bevitte… hát mikor visszajön, jön egyenesen hozzám újra.

Én már éppen lehevertem a szalmazsákomra, a szénahászján. Ott ugrál a kocsis előttem, és fújtatja nagy hűhóval:

– Halljad csak! Te itt nagy zavart csinálsz a háznál. A ténsasszony benn a házban két pofont kapott az úrtól teérted.

Erre már felülök.

– Itt vakuljak meg, ha a szememmel nem láttam ezt, és a fülemmel nem hallottam mindent! – mondja a kocsis.

És azzal elmondja nekem, hogy Kasosné elkezdett visítani az urának, hogy: minek hozott vissza engem?

És miket mondott rólam!

Hogy én ingyen eszem a kenyeret. Minek? Hogy a répatakarításnak már idestova vége, még a többi napszámost is elbocsássák, hát: minek kellek én itt? Ő nem ad nekem munkát a ház körül. Azt nem tűri, hogy a cselédjeit elrontsam én. Beszélik már, hogy két napszámos lotyó is mászott fel hozzám a hászjára éjszaka, és a kocsiséknak is azt beszélem, hogy a városban minden asszony a más urával él, ha nem jut neki legény a lányoktól.

(Hát nem tagadom. Nem vagyok szent.)

De tovább Kasosné:

Hogy ha az ura kancellistának tart engem, hát tán nem elég egy kancellista, a segédjegyző? Nem tette tán az rendbe mindig eddig a számadást? A segédjegyző?… Hát csak aludni tartsanak engem a szénapadláson? Nincs már arra nekik egy Jánoska? Tán még dajkát is fogadjanak nekem, mint annak.

Így Kasosné!

Tán ő dajkáljon engem! – Még ezt is mondta. – És hogy ha én tovább leszek itt a háznál, hát ő megy el! Máma elmegy!

Erre kapta az urától a két nagy csárdást. Olyat, hogy nemhogy elment volna, de most ott fekszik az ágyon, ahová a pofonoktól esett, és csak a sírástól ráng.

De már nem pisszen. Mert az ura megfenyegette, hogy bottal is kap, csak még egy szó neki! Ezeket nekem a kocsis! És még azt, hogy Kasos már el is ment a répahordás után nézni.

Hüm! Hüm! Hát ez már nagyon bántott engem!

Azt mondom a kocsisnak:

– Te, Gábor, hallod, erre már nekem nincs szívem, hogy a ténsasszonyotokat verje értem az uratok. Hiszen én elmennék, ha a gazdátok nem tartana.

– Hát a te dolgod, hogy maradj, ha marasztanak, az ő dolguk, hogy veszekedjenek rajtad, ha akarnak! – szól a kocsis.

– Ezt nem szeretem! – mondtam. – Eridj, és kérd meg az asszonyodat, hogy hallgasson meg engem is. Eredj, kérd meg: meghallgat?

De Gábor:

– Látni se akar téged. Kilök engem is.

– Próbáld csak meg! – biztattam.

Hát ment. És mindjárt visszajött Gábor.

– Na? – kérdem.

– Ott ül még az ágyon. A lányai körülötte. De azt mondta: ha akarsz, jöhetsz. Csak vigyázz, a szemed ne bánja meg, ha kiüti egy laskanyújtóval. Mert ugyan most szelíd. De az asszonyok… Tudod te!

Ezt Gábor.

De én kelek fel, és megyek be.

 

*

 

Nahát, először, nem mondom, még az inam is megrettyent, mikor benyitok, és ott néz rám négy lány és az anyjok az ágyról.

– Kezét csókolom, ténsasszony! – így köszönök.

De Kasosné csak bólint és kérdi:

– Na, mi beszédje lenne velem?

– Hát volna! – mondom. De a lányokra nézek.

Elérti Kasosné, és int a lányoknak:

– Na, végezzétek, Zsuzsikám, Katikám, a dolgotokat.

Erre elmentek a lányok. Én meg rögtön kezdem:

– Hát a ténsasszony nem igazságos hozzám! – mondom.

– Még mit is nem! – ráz magán egyet mérgesen Kasosné az ágyon, és az a szép két fekete szeme rám, mint a villámcika.

– Mert én elmennék maguktól szívesen, még ma, ha tudom, hogy útban vagyok a ténsasszonynak. A ténsúr tanúm lehet, bár kérdezze meg tőle, hogy a bátyja is szívesen venne vissza az olajtörőbe. Hát én nem vagyok hibás, ha a ténsúr itt tart mégis erőszakkal. Most meg éppen mennék, hogy tudom, még bántotta is a ténsúr értem a ténsasszonyt.

Jaj! Jaj! Erre látom, hogy a könny folyni kezd a Kasosné szeméből.

Hát én olyan vagyok, hogy ha ilyen szép asszonyt keseregni látok, pláne miattam, hát a lelkemet is kitenném neki. Csakhogy én is csuklani nem kezdek ottan!

De Kasosné töröl egyet azon a csattanós, szép arcán, csak így, visszafelé kézzel, mint a légynek hessintene, és így szól:

– Csak ezt akarta mondani nekem?

– Csak ezt! – mondom. – Hogy én nem vagyok hibás.

– Jól van! – szól erre Kasosné. – De így kezdhette volna nekem. Aminek parasztasszony vagyok.

Hüjj! Csak forogni kezd velem a ház, mintha malomkerékre állították volna. És topogok ottan, mintha egyik lapátról a másikra kellene ugráljak.

Hát ez az asszony azt várta tőlem, hogy a szépet tegyem egy kicsit neki? Mert hallhatta tán a kocsisnéktól, hogy az apám végrehajtó volt, és látta, hogy írást tudok. Hüjj, haj!

Na de akkor is! Én hibáztam? Hiszen legelébb letegezett, mint ahogy piaci tekergőket szokás, és mindjárt a coki tolvajon kezdte velem.

Már mindegy! Azért rögtön észre jöttem, és tán hajnalban a fecskefiókok csiripoltak úgy az anyjok körül a hajzásgerendánál, mint az öröm fészkelődött már bennem, hogy így fordult a dolgom.

Nem is bírtam megállni, hogy ezt ne mondjam:

– Úgy lehet, tán még arra is rájön a ténsasszony, hogy több hasznomat vették itt a háznál nekem, mintha répát terhelnék.

Már csak a nyelvem hegyén volt, hogy a segédjegyzőt és a számadását kikottyantsam, bárha szentül megfogadtam Kasosnak, hogy erről a falnak se szólok, magamban.

Szerencse, hogy mégis vártam, hátha tán Kasosné fordítja erre a szót. Mert máskülönben Kasostól szorulok, hogy kitálaltam a felesége előtt a dolgunkat.

Elég az, hogy szerencsémre Kasosné mindjárt a szavamba vágott:

– Hát hogy mi hasznát veszi az uram az ő külön cselédeinek, azt én nem tudom. Csak azt tudom, hogy nekem semmiről sem szabad tudni a saját házamban.

Erre megint elfúlt a pityergésbe a Kasosné hangja. De hát tudtam, hogy se rajta, se magamon nem segíthetek, ha kikotyogom a segédjegyzője dolgát neki. Hát azt mondom:

– Én nem beszélhetek, ténsasszony, ha a ténsúr nem beszél magának. Én csak arra akartam kérni, hogy engem ne hibáztasson, hogy itt a nyakán vagyok.

– Jól van, jól! – intett Kasosné, hogy hagyjam ezt, megengedett már!

Arra én:

– Már nem zavarom! Kezét csókolom!

Odamentem, és kezet csókoltam neki. Hiába dolgozott annyit, olyan puha volt, finom volt a kis keze, mint egy tengelice, ahogy megfogtam. És láttam, szívesen hagyta nekem. Talán már meg is bocsátott mindenért, hogy így megadom neki a tiszteletet.

 

*

 

Persze, itt a házban nem történhetett valami, hogy rögtön dobra ne verődjék.

Már jött a posta hozzám, az egyik kocsisné, még vacsora előtt, újságolni, hogy mit mondott rám a ténsasszony.

Hát persze, Kasosné a kocsisnéknak azt mondta: hogy én összetett kézzel rimánkodtam előtte, hogy ne kergessen el a háztól, és a kezét csókoltam neki.

Ráhagytam a kocsisnéra. Nem akartam visszahordatni vele pletykát Kasosnénak. Rimánkodtam? Hát rimánkodtam!

Erre tovább. Márhogy Kasosné azt mondta, hogy ő most már engem megszánt, mert tudja, nincsen senkim a városban, hát maradjak meg a háznál, nem bánja! Jobb is lett volna, ha a rimánkodáson kezdtem volna vele, nem a hánykolódáson!…

De így most már a kocsisoknak és kocsisnéknak is ki lett adva, hogy ne ingerkedjenek velem.

Pűha! – gondoltam. – A végén még annyira megbocsát nekem Kasosné, hogy megengedi, hogy telesózzák a nyakamat a ház körül való munkával.

Hát pedig annyi haragja bár mindig maradna rám ennek a szép kis gazdasszonynak, hogy eltiltson a dologtól! – gondoltam.

Mert már az úgy van, hogy az ember legkönnyebben szokja meg a tétlenkedést. Én meg úgy elkutyultam már a kari munkától, hogy büdös volt a szaga is.

Na de a kocsisné tovább.

Hogy most már Kasosné nem íratja be ismétlőiskolába a legkisebb lányát. Az örül legjobban, hogy én a háznál maradok.

Mert az úgy volt itt ebben a faluban, hogy két iskola is volt, mégsem tudtak írni-olvasni, csak a kisgyerekek. Mert a kisgyerekekért most már a kisbírók jártak el, ha nem mentek iskolába.

De egy-két éve még csak az járt iskolába, aki akart. Akarni pedig egy falusi se akarja a serdült gyermekét iskolába küldeni, ha hasznát veszi a háznál.

Hát így itt Kasoséknál is a legnagyobb lány és az utána következő még semmit se konyított az íráshoz. Az azután következő is csak éppen a nevét tudta leírni. A legkisebb lány tudott csak írni és olvasni, hogy ha volt ideje valakinek elvárni egy órát, amíg egyik betűt a másik után nyögte és énekelte, mint a kántor.

Nahát igen, hogy mondjam még, ez a falu nagyon nagy volt. Egyik fele, ez az alvég, a kohóval másfél óra járás volt a felvégtől, benn a hegyekben. Alvégen pedig, a kincstári iskolában, csak a kincstári emberek gyermekei járhattak, azoknak is szűk volt, és ott nem volt ismétlőiskola.

Hát a legkisebbik Kasos lánynak a felvégi iskolába kellett volna járni, az esti ismétlők órájára. Az anyja parancsolta így neki, csak azért, hogy megmutassa, hogy rám nem lesz szüksége a háznál Kasosnak. Ha nem a segédjegyző, hát majd a kislánya elvégzi az írásmunkát az apjának.

A kislány pedig sírt. Unta esténként a felvégre sétálni, és félt egyedül. Azért örült, hogy az anyja megengedett nekem.

 

*

 

Elég az, hogy én aztán nyugodtan lapítottam magamnak a ház körül.

Trágyát hordani már nem ajánlkoztam, meg egyebet se. Mert most már megengedték volna ezek a mokányok, hogy segítsek nekik.

Eszembe se volt. Vagy hevertem, vagy sétáltam a faluban. Botot faragtam magamnak az erdőből. Ezt egyik kocsistól tanultam. Az csuda, hogy még egy lakodalmat is ki tudott faragni egy botra. Persze én csak báránykákat, madarat és egy török basát faragtam az én botomra. De így is szép volt.

Aztán a Kasos irodájában leltem egy csomó kalendáriumot, imakönyvet meg képesújságokat is. A kemencepadkán kátrányos vászonnal voltak leterítve. Ültek rajtok. Erre használták itt ezeket. Kasos bánta is, csak vigyem!

Hát olvastam belőlük fenn a hászján.

Meg játszottam Jánoskával.

Az már úgy hozzám szokott, hogy csak ott ült mellettem, ha a hászján voltam, mint a kutya.

Még én ilyen hülyét nem láttam. Abba tán a sok verés zápította bele azt a kevés eszét. Tán annyi volt neki, mint egy bivalyborjúnak.

Elébb, mondtam, semmihez se nyúlt, ha valaki nézte. Mármost, hogy látta: nem bántom, és elébe rakok ezt, azt, hát már előttem is játszott kártyával, pipával, újsággal. De azt inkább eltépte, mint a képet nézte rajta, és mindent megnyalt.

Hanem az ordítást, ha rákezdte, hát már meg se kellett szúrjam a tűvel. Még mutatni se kellett neki a tűt nekem. Csak így, a mutatóujjamat összefogtam a hüvelykujjammal, ahogy a tűt tartják, és mutattam neki a kezemet, vagy így hozzáértem, tű nélkül, már elhallgatott.

Arra voltam már kíváncsi, hogy: hát ha azt akarom, hogy most ordítson, azt hogy csináljam?

Hát csakis rájöttem. De jó sokára…

Előbb sokat vesződtem vele. Dömöltem, mutattam neki, hogy ordítson. Úgy előre ordítottam neki, mint a főénekes kiált a búcsúsok közt, hogy utánam ordítson. De a füle botját se mozgatta rá.

Mégis aztán rájöttem, mondom, hogy ha így előre, persze csendesen, tátogattam a számat előtte ordításra, akkor vagy úgy félóra-negyedóra múlva kezdte ő is. Rögtön nem. De negyedórára mindig.

Így mókáztam ezzel a lükével. De sose bántottam. Csak cibáltam, paskoltam, játszottam vele, mint a kutyával teszi az ember.

Lassan, már mégis úgy megértett, hogy jött velem, ha hívtam. Leült, ha csak mutattam neki. Tartotta a kezében, szájában, amit beleadtam, mint a kutya. Nem eresztette el világért másnak, csak ha én vettem el tőle.

Már tudták a napszámosok, kocsisok is. Ezt is csudára beszélték rólam egymás közt, hogy én egy-két hete csak, mégis jobban észhez hoztam ezt a hülye Jánoskát, mint az a vén kocsisné, aki nyolc éve mosdatja, fekteti, eteti. – Annak a vén kocsisnénak semmit se fogad meg ez a hülye, csak ha rugdossa, rángatja, hömpörgeti a földön! – mondták.

Csakis így volt, én is láttam.

De sose tudja azt az ember, hogy minek veszi hasznát.

Majd sorjában mondom el.

 

*

 

Én azt a hatarasz segédjegyzőt csak messziről láttam többször, találkozni csak vagy kétszer találkoztam vele.

Ő megnézett jól engemet erről-arról, de én a kalapom szélét sem billentettem meg neki.

A baj sírjon rád, pukkancsa! – gondoltam.

Mert én úgy utáltam ezt a kopasz majmot, hogy ne tovább! Na persze, hogy nem a Kasos forintjáért, amivel megcsalta őtet. Hanem megmondhatom, mert ott láttam Kasosné és a lányai körül, hogy vihogtatja őket, és különösen Kasosné körül teszi a szépet.

Tudja a penész, miért, az ember már ilyen. Hiszen én attól olyan messze álltam itten, hogy én legyeskedhettem volna Kasosné körül, a segédjegyző helyett, mint a varangy a madártól. Csak tudták itten rólam, hogy rongyos piaci tekergők közül hozott a házához Kasos. Hát hogy merhettem volna a szemem emelni Kasosnéra és a lányaira, mikor ezek már kisasszonyoknak hívatták magukat és Kasosné ténsasszonynak!

Mégis mindig azon kaptam rajta magamat, hogy lenn jár az eszem a házban, kivált is Kasosné körül, mert ő jobban tetszett, mint a legszebb lánya is. Az tetszett rajta, hogy olyan kis pöttön, begyes volt és eleven. Majd hogy egy helyen tartotta magában mindig a kacagást a sírással. Egy kezével megsimogatott, de a másikkal már egy pofont várhattál tőle. Olyan volt. Láttam. És itt ni, mellette az ura, ez a vén, deres lócsiszár, alig törődött vele, ezzel a kis aranymadárral.

Alig is volt itthon Kasos. Akkor is csak mindig a gazdasággal vesződött: mi hogy van, hogy mi van? Járt, mint az Orbán lelke, mindig vizslatott, mindig matatott valami után.

Utóbbat éppen többet volt velem Kasos, ha hazajött, mint a családjával. Rögtön hívatott, ahogy a kapun betette a lábát, és: na mit szólok ehhez, mit mondok ahhoz? Már azt is velem beszélte meg, ha egy lánya összekoccant a vőlegényével.

Persze, az árendásföld, a répa volt a legtöbbet a Kasos szájában. Mit fog tenni az elszámolásnál gazdatársaival meg a segédjegyzővel?

Ha erről beszélt ez a Kasos, mindig féltem, hegy egyszer úgy kipattan a nyaka, mint a disznóhólyag, ha túlfújják. Mert rettentően tetszett ennek a Kasosnak az, hogy: nem fog ő veszekedni, törvénykezni ezekkel a tolvaj társaival és a jegyzősegéddel. Nem! Még ugyan szépen hízelkedik nekik. Még áldomást is ő fizet nekik. Csak mikor eléteszi a segédjegyző a számadást, akkor ő sorban, szépen itt is, ott is megmutatja, hogy hiba van, és csak ezt és azt tartozik fizetni. Arra a gazdatársai biztosan megverik a segédjegyzőt, ha előre kifizették neki a sápot, a Kasostól csalt hányadrészek áráért.

Csak egy szót kellett kezdjen erről nekem Kasos, a nyaka már veres is volt, mint a ministránsposztó, és a kacagástól a köhögés, fuldoklás, könnyezés vette elé.

– Tudja-e, Marci fiam! – mondja nekem Kasos. – Tudja-e? Már az is megéri nekem, hogy elengedjem nekik, amivel tavaly megcsaltak, ha az idén majd a hosszú pofájukat látom. Kivált majd a Pecekét, ha visszaszámolok az ő számadására.

Peceknek hívták a segédjegyzőt. Nem is tudom, ez volt-e a rendes neve, vagy úgy kapta, mert olyan húzd ki magad formán járt kis pukkancs létére.

Elég hozzá, hogy egyszer már nem állhatom meg, hogy így ne szóljak Kasosnak:

– De már azt nem tudom, megéri-e Kasos úrnak, hogy ez a Pecek rögtön a ténsasszony körül sórál, mihelyt Kasos úr kihúzza hazul a lábát?

Legjobban én csudálkoztam magamon, hogy ez kifordult a számból. Mert nem szeretem az ilyen pletykálkodást. Meg aztán meg is szeppentem, hogy ha Kasos nagyon tüdőre szippantja a dolgot, hát az én lecspecs számért abriktolja meg a feleségét. Pedig én inkább a nyelvem téptem volna ki, hogy meg is karcolják ezt a kis asszonyt.

De az én Kasosom vállát vonja és bólint:

– Tudom én! Nagyon jól van az! Tudom én!

De persze már aztán, ha nem is szóltam erre, csak ahogy a pofámon látta Kasos a csodálkozást, arra is kellett szóljon:

– Hiszen maga tudja, hogy a segédjegyző a felvégen lakik, hát este nem ülhet nálam, ha csak nappal nem.

– Ahaha! – feleltem erre. – Nappal is jöhet olyankor, mikor Kasos úr is itthon van. De inkább az utcán várja meg, míg elmegy.

– Szóval maga azt akarja mondani nekem, hogy ez a Pecek elszédíti egy olyan vén dögnek a fiatal feleségét, mint én vagyok? Hát csak beszéljen nyíltan velem.

– Hát mást mondtam? – kérdem.

Erre Kasos csavarintja és rángatja a bajuszát, ahogy szokta, és így szól:

– Hát nézze csak, ha az én feleségem el is szédül neki, itt annyi szem van mindig körülötte, hogy egyebet így se tehet Pecek, mint ide-oda farkol a feleségem után. Na! Az, hogy egy asszony fejében mi jár, és ki jár, arról úgyis az Isten krétáz, akár öreg az ura, akár fiatal. Na! Elszökteti tán, tőlem? Vigye! Akad más! Na! Mit akar még mondani? He? Mi?

– Hát hogy cégér Kasos úrnak, ha pusmognak a feleségéről! – mondom.

– Attyrattyatyatyatya! – legyint Kasos. – Tudja, mit mondok magának! Még ha a feleségem kezdené most kergetni magától ezt a majmot, én mondanám neki, hogy csak a szebb szemével kacsintson rá, és szorítson a hámján, el ne hányja.

– Na, ezt már nem hiszem! – mondom.

– Mi? – rántja Kasos a bajuszát. – Hát hiszen most majd az égig ugrik Pecek, ha rájött, hogy nem fejhet meg engem az elszámolásnál. Majd még ürügyet is keres, hogy belém vesszen. Hát ne legyen senkim, aki megszelídítse? Mire való akkor az embernek a felesége?

– Pűha! – gondoltam. Ez aztán a lelki üdvösségét is elporciózná, és bérbe adná, csak a bankóit szaporítsa.

 

*

 

De már nem beszélem azt, hogy mi lett csakugyan azzal az elszámolással.

Hát Pecek, a segédjegyző is úgy csinálta a számadást Kasosnak, mint én. Ő is elnyögött neki egy-egy napot öt-hat számon, mint én. Csakhogy megérdemelje a fizetséget. Vagy tán azon törje jobban a fejét, hogyan szipolyozzon többet Kasoson.

Most aztán így Kasos, mikor már a répa a regáliabérlő udvarán volt, és elkezdték az osztást, hát napról napra jött hozzám a könyvvel, hogy számítsam ki: mi jár melyik hányadosának?

Este aztán, néha már aludtam, úgy zavartatott fel álmomból Kasos, hogy elmesélje nekem, hogyan ejtette plűre a segédjegyzőt az illető gazdájával.

– Tudja! – mondta Kasos. – Ő mondta, ennyi!… Én nem csináltam lármát, csak ahogy maga kiszámította, szépen eléjük tálaltam: ennyi hányadra ennyi neked. Tessék! Hahaha-hihihi!

Erre a rettentő kacagás. Még én sem bírtam megállni, hogy ne kacagjak, mikor Kasos magyarázta, hogy tavaly őtet hívták áldomásra a gazdatársai Pecekkel, most ő volt, aki áldomást fizetett nekik.

Futotta abból a harminc-negyven-ötven pengőből, amivel többet nyert a répán a tavalyi számadáshoz képest.

– Ajjaj! – röhögött Kasos nekem. – A finom óbort úgy itták velem, hallja, mint az ecetet. Olyan savanyú pofákat vágtak. De egy mukk sincs.

Hát tulajdonképpen ennek a Kasosnak sem volt senkije. Ő is csak a pénzt szerette, őtet is csak a pénzéért szerették. Tán még az édeslányai is.

Senkije se volt, akinek elmondja a bánatát-örömét. Csak én.

Hát nem csuda, hogy még az istálló hászjára is feljött hozzám, hogy kibeszélje és kikacagja magát velem ez a Kasos.

Ott poharaztunk egy-egy éjszaka ketten, az istállólámpa mellett, mint a gonosz lelkek, úgy néztünk ki ott, aki messziről nézett volna minket.

De nekem is sokszor a kacagás majd kiette a hasamat ezen a répaosztáson.

Mert hát az a sok tolvaj gazda, a segédjegyzővel együtt, mind megtudták, hogy Kasos mellett ki a bajszerző. Hát olyan dühösek voltak rám, mint a farkasok a karám körül.

De mit tehettek? Csak azon rágódhattak, Kasosnénak, a lányainak, a vőlegényeiknek, a cselédségnek, hogy én ingyen élek a Kasos házán.

Persze csak késztethették ezeket rám. El nem mondhatták nekik, hogy azért marnának el engem Kasos mellől, hogy meglophassák.

Így jött néha Gábor és a többi kocsis és kocsisné hozzám: Ugyan már mondja, hogy tehettem úgy az ellenségemmé ezt meg ezt a gazdát? Csak énrám szájal, és kérdez, és ócsmál, és akarna elzsuppoltatni a faluból, mint valami városi tolvajtekergőt.

De hát azért ez tréfa nem volt. Nem mertem kitenni sem a lábam a háztól, csak ha két kocsissal nem. Egyedül sokszor a hászján is vacogtam, hogy valamelyik mokány felszökik a szállásomra, és kiontja a belemet a kacorjával, vagy befokasztja a fejemet a fokosával.

Most már, hogy a répaosztásnak vége volt, ezt sírtam egyre a Kasos fülébe is:

– Hallja, Kasos úr! A maga másfél száz pengőjéért rostát csinálnak itt a földijei az én bőrömből. Jobb volna, ha kereket oldanék innen. Magának most már úgy sincsen szüksége rám. A szegődményre kap más embert. Megköszönném, ha adna egypár forintot, ahogy a segédjegyzőt is kifizette a számadásért, és eleresztene engemet.

De Kasos erre:

– Ugyan-ugyan! Ne fázzon, ha engem lát! Mi baja van itt? Megéri nekem, ha munka nélkül is itt tartom magát. Üljön nyugton!

Még hogy a hűvös őszi és téli időkről beszéltem neki, hogy hászján töltsem, arra is azt mondta Kasos, hogy: majd ő gondoskodik nekem meleg szállásról. Ne pofázzak!

 

*

 

Ne is mondjam a szállást! Mert mi történt ezért?

Volt a nagy házban vagy öt, ha nem hat kamra. Volt ezekben minden a világon. Egyikben ruhanemű. Esztováta, háziszőttesek. Véggel a varrottas holmi, amit a kocsisnék és Kasos lányok együtt csináltak. Még orsók is voltak, ahogy régen fontak, s faggyúgyertya koppantók meg kovatapló tűzszerszám.

A másik kamrában a bécsi töktől a szőlőig minden. A harmadikban szilvaízes fazekak és túrós bödönyök és oldalszalonnák, sonkák, kolbászkarikák.

Az isten tudná elsorolni, hogy mijök volt ezeknek.

Kasos első felesége híres gazdasszony volt. A csuhás papoknál volt főgazdasszony előbb. Az szerzett össze a ház számára egy regimentnek való himmi-hummit.

Elég hozzá, hogy Kasos azt mondta nekem, hogy a télre vagy a ruháskamrában, vagy a gabonásban csinálhatok magamnak szállást. Egyikben volt egy kis kemence is, a másiknak a fala meleg volt a nagyház-beli nagy búbostól.

Csak hát ott a hegyek közt olyan időjárás van, hogy egyszer elkezd a zegernye nyavalyogni még szeptemberben. Másszor meg fürödni lehet akár februárban. Mert a bérc elfogja a szelet északról meg napkeletről, és van olyan domb ottan, amelyiket úgy tűz a déli nap, hogy mindig aszú szőlőt szednek róla, és mandulafa van százával. Még fügefa is termett egy helyt. A gesztenyefából erdők vannak, szedhet, aki akar. Szednek is a szegények. De a hegy másik oldala csupa omlás, szikla, szurdék, hideg, sötét, hogy még júniusban találsz havat, ahol az avarlevelet rásepri a szél a szurdékokban.

Ilyen bolond hely az ottan, mintha egy kezével megáldotta volna az Isten, a másikkal megverte volna.

De már a kamráról beszéljek.

Hát mondom, jön egy idő a bércről havasesővet, darával, a szél úgy dudál, mint az átkozottak, úgy egy estefelé.

Tán szombat este volt éppen, onnan vélekszem rá, mert a tolvaj kocsisok lenn a kisistállóban erre a nótára járták a rúgdleabocskort és kurjogattak:

 

Héjj-héjj-héjj! Esik eső, hull a dara, Ázik a vénasszony fara. Ahol ázik, betakarjuk, Ahol viszket, megvakarjuk! Héjj, héjj, héjj!

 

Ezeknek könnyű volt a jó, meleg istállóban és annak a padlásán.

De hát a nagyistálló hászján a szél majd levitte a pokrócot rólam az ágyon. Dudál és visít a szél, recseg a hajzás, még a hó is behúz, ahol nagyobbak a zsindelyen a hasadások.

Azt a büdös nemjóját! Vacogj, Marci! Akár a városban télvíz idején, mikor tekergőben voltam sokszor.

Alig tudtam magamnak szénából egy fészket csinálni. Még abban is fáztam.

Hát aznap reggel én voltam fenn az első a háznál, még a néhány napszámos közt is, amelyik még maradt Kasosnak.

Megyek is, és mondom neki: hát ne akarja, hogy én itt a szegődvényben meggémberedjek neki a hászján, mint Jánoska.

Mert hogy mondjam: erről az árváról is megfeledkezett mindenki a padláson. Elmászott a vackáról is, és ott leltem dideregve az árvát. Prüszkölt, köhögött, a hideg rázta. A vén szajha kocsisnéja, aki gondozta, az vitte le aztán a kisistállóba, a tűz mellé, hogy kiengedjen belőle a nyavalya.

Elég az, hogy Kasos mindjárt kiadta az ordrét a házban, hogy: én a kisistállóban nem férek a cselédekkel, hát egyik kamrában kell szállást csinálni nekem.

 

*

 

Na jó! Kasos elmegy.

Láttam, hogy Kasosné nem nagyon szívelte a dolgot, hogy én a házba költözzem. De a lányai, azok meg miattam éppen összesúgtak-mógtak, zúgolódtak az apjok ellen. Persze Kasosnak nyelvelni nem nagyon lehetett, mert könnyű helyt állt neki a szájbavágás.

Hát bánom is én! Ülök magamnak a kocsisok közt, a kisistállóban, tova délfeléig. Mert akkorra mondta Kasosné, hogy helyet néznek nekem a házban, ha takarítottak.

Tova délfelé megyek be a nagyszobába.

Na, Kasosné szó nélkül jön elém, és mondja, hogy a ruháskamrába a legjobb, ha lehozom a szalmazsákomat. Csinált helyet nekem, ahol a fal meleg.

Úgy mondja ezt nekem, mint aki se mérges, se szíves hozzám. Az ura parancsolja, hát tessék, ő megteszi.

Éppen benn vagyok a ruháskamrában, és nézem meg magamnak a helyemet: mit hova rakjak majd, ha hozom a hászjáról.

Kasosné vár az ajtóban, s felel nekem, amit kérdek tőle: ezt lehet, ezt nem lehet.

Egyszerre ki áll a kamra ajtójában Kasosné mellett? Hát Pecek, a segédjegyző.

És hallom, hogy megette a Kasos lányai sertepertélnek. Kivált a legnagyobb, az a savanyúmári, aki miatt a többi is pártát hordott.

Elég az, hogy Pecek csak éppen jó reggelt köszön Kasosnénak, azzal megáll, és énfelém, a lányoknak, az ajtóban így:

– Ez itten? Ez a zsebrák?

Erre a lányok vihognak, és szaladnak el az ajtótól.

Kasosné pedig a segédjegyzőnek szépen:

– De segéd úr! Segéd úr!

De az én Pecekem jön oda egyenesen hozzám. Micsoda? Emeli rám a kezét, így:

– Hát neked van pofád, te városi zsebvágó, benyalni itten magad, és betolakodni ide, egy becsületes házba?

Nahát, én azt sem tudom még: hányadán álljak erre?

Mert úgy, ha alacsony is volt, azért jó zömök, markos volt ez a segédjegyző. Hát én, ahogy rám jött, először csak azt tudtam, hogy az asztal mellé ugrottam, és odalöktem egy széket közém és Pecek közé.

De még csak tátogok:

– Mi, mi, mi baja velem?

Már Pecek löki el a széket, és ront rám ottan:

– Hát te azt hiszed, hogy nem lesz itt, aki megtanítson téged ebben a faluban? Mi?

Erre én persze lököm már a másik széket Pecek elé. De már hova sincs, se té, se tova, az asztal megett, ahol állok. Mert ott vagyok a szegletben.

Csak Kasosné jön Pecek után, és rántja az ujjasát:

– Na, na, na, segéd úr! Mi dolog ez? Az uram cselédje ő. Ne törvénykezzék itt magának!

De Pecek:

– Hagyja csak rám! Tudom én, mit teszek. Hagyja csak!

Hát ezalatt én mégis lélekre kaptam a szegletben. Ott volt éppen a vastag falban egy ablak. A párkánya mint egy fél asztal. Azon álltak olyan régi gyertyatartók és koppantók, csak úgy lomnak lökve össze.

Felkapok én is egy olyan nehéz, ólomtalpú gyertyatartót, és azzal Kasosnénak:

– Hagyja most már csak, ténsasszony. Ide jöjjön csak hozzám ez a tolvaj, aki magukat, az urát a tavaly százhetven pengővel lopta meg. Én vizsgáltam meg a számadását. Ezért támadna most itt rám.

Tyűha! Erre látom, Pecek egyszerre színét váltja. Most már akár én az elébb, Peceknek retyeg az ina. És csak habogja:

– Miiiiit beszélsz?

– Azt, ami igaz! – kiáltom én. Kasosné pedig:

– Hát ez aztán szép!

Erre én:

– Na, gyere hát ide rám, te tolvaj! Mert majd a csendőrök költenek fel a lepedőről, ahová én teszlek, ha a kopasz fejedre vágok ezzel.

Arra már én megyek nekifelé Peceknek a gyertyatartóval. Még a másik kezembe is fogok egy koppantót, hogy az orrát csípem le ennek a pukkancsnak.

Most már Pecek hátrál tőlem, kifelé az ajtón.

– Na megállj csak! – onnan fenyeget. – Majd elrántatom én a nótádat!

– Rántatod az öreganyádét! – kiáltom én utána.

De hát mégis azt meggondoltam, hogy utánamenjek a nagyszobába is, és megcsapjam ezt a Peceket. Ámbár nagy kedvem lett volna. Megálltam a kamra ajtajában, úgyhogy ki se néztem.

Csak így hallottam, amint ott künn Pecek mondja Kasosnénak és lányainak, ahogy kísérik:

– Hát lássák, ilyen zagyva beszédekkel vette ez bele magát a Kasos komám kegyébe. De én majd elegyengetem az útját neki, csak bízzák rám.

Így, már a többit nem hallottam, amint Kasosnénak azt mondja a legnagyobb lány:

– Maga tán ennek a csavargónak hisz?

Mármint nekem.

De bizony Kasosné erre:

– Pissz, pissz! Idegyertek hozzám! Nem kell az egész világnak tudni, mi történik a házunknál. De bizony én is úgy vélekszem, mintha az apátok azt mondta volna nekem is, hogy ennek a segédnek a keze nem tiszta. Majd most jobban megkérdjük a Marcitól.

Nahát, erre bejöttek a kamrába hozzám, és Kasosné kikérdezett a lányai előtt.

Én aztán elmondtam nekik az egész számadást. Most már mindegy volt!

Hűha! Nagy sápogás! A lányok is, Kasosné is, most már egyre-másra kezdték elévenni, hogy mit hallottak ők is a segédjegyző sok más manipulációjáról a faluban, járlatokkal és egyebekkel.

Persze én aztán elmondtam nekik azt is: mitől tart Kasos! Miben jártunk Somával. Hogy parancsolta meg Kasos nekem, hogy a számat tartsam a segédjegyzőről.

Hát csak arra kértem Kasosnét is a lányaival, hogy ki ne adjanak engem Kasosnak, mert megütöm vele a bokámat.

Meg is ígérték.

Micsoda? Kasosné pálinkát hozott. Még a legnagyobb lánya, a savanyúmári is kínált dió-szilvával.

Így ültek le velem ott a kamraasztalnál.

Én meg, hogy láttam, hogy ilyen nagy emberük lettem egyszerre, hát lódítottam itt-ott a sulykon.

Mondom:

– Szen’ ha nem néztem volna imént is Kasos úrékat, a kincstári földdel, hát innen nem ment volna ki a lábán ez a pukkancs. És most is a csendőrök őriznék a hűvösön a tavalyi számadásért.

De Kasosné erre rögtön:

– Nem, nem, nem! Maga csak tegyen, Marci, az uram szerint! Ő tudja jobban a dolgunkat.

És aztán a lányok is egyre intettek, hogy ettől a Pecektől óvakodjak, mert ez jóba van itt a csendőrökkel. Meg minden úrfélével puszipajtás, kikkel együtt van a kezük benne mindenféle tolvajlásokban itt a községnél és a kincstárnál.

Na, ez megvan.

Már költözhettem volna is lefelé az istállóhászjáról a Kasosék ruháskamrájába. Senki többet egy görbe szemet nem vet rám!

De mégse!

Csak restelltem volna, hogy ott a kamrájokban nyújtózzak, amíg mindenki keze jár körülöttem a házban. Úgy meg, hogy beálljak reggeltől estig dologba cselédjöknek? Minek, ha nem muszáj? Nem is kellettem.

Inkább maradtam még magamnak az istállóhászjámon, amíg lehetett.

Mert nem is mondom, hogy ahogy az a rossz zegernye elmúlt reggelre, és délig csepergett, szitált még az eső, és a köd leereszkedett a hegyről, ahogy ott mondták: az erdei lány váltotta a pendelyét. De délután, mitájt már sütött melegen a nap.

Ilyen bolond idő járt. Hát én is maradtam inkább magamnak a padlásomon, ha nem fáztam ott.

Még azt se mondom jól.

Mert úgy volt az, hogy Kasos, mikor estefelé hazajött, hát csak megtudta a családjától vagy valamelyik hátramozdítójától a ház körül, hogy én összerúgtam Pecekkel a kamrában. Hát Kasos persze rögtön hívatott magához.

Na, szó ide, szó oda, csak arról, amit már tudnak. De hát most már Kasos is a fejét vakarta, hogy mondtam: elébb-utóbb csak letörik a derekam érte ebben a faluban. Jobb lenne, ha utamra eresztene.

Már Kasos is:

– Hüm, hüm, hüm! Mit kéne itt magával tenni?… Dühösek, dühösek! Igaz, csak elékapják egyszer valahol… Hüm, hüm! Hát eresszem magát? Pedig szükségem volna magára! Hát várjon egy-két napot, akkor meglássuk.

Már Kasos is így beszélt.

Hát persze. Azt hallotta Kasos is, amit mindenki, hogy valami csalafintaságért szemet szúrt itt a faluban, hogy ingyen élek a Kasos portája körül, és ki merek kötni a segédjegyzővel.

Gábor, a kocsis is azon kezdte nekem este, hogy már Kasos két harmadosa is kérdezte tőle: vajon én nem járok soha el kocsmába, csak a hászján guvasztok, mint kuvik a toronyban?

– Na és mi közük ehhez? – kérdeztem Gábort. – Mi bajuk velem?

– Hát! – azt mondja. – Azt nem tudom. Csak mondták nekem, hogy nem vinnélek el már egyszer a kocsmába is, hogy lássanak, ki fia-bornya vagy, akit Kasos ingyen tart a szegődvényben?

– Csak azért? – kérdeztem.

– Hát másért miért? – felelte Gábor. – Hacsak el nem akarnak tángálni. Másért nem hívják az embert kocsmába.

Persze, vettem észre, hogy ő szerette volna inkább kiszedni belőlem a szót, hogy vajon mi van az én bokrom megett? Mert ezeket mind majd a nyavalya törte ki a kíváncsiságtól, hogy mit teszek én Kasosnak, hogy úgy kényeztet? De mégse csapja el Kasos a segédjegyzőt a számadástól, hiába hozott helyette engemet a várostól? Mi a fene lehet ez?

Mástól persze nem tudhatták meg, miben ógok-mógok Kasossal, mint tőlem. Mert ha Kasos nem beszélt, hát Pecek és a tolvaj gazdakomái éppen betartották a szájukat arról, milyen jó szívességeket tettem nekik én itt a faluban.

De hát ha tagadom, ha nem, szurkolni kezdtem hovatovább mindjobban ottan ezektől a beszédektől. Ez a sok vadparaszt eloltja itten a gyertyámat! – csak ez járt az eszembe. Koszt, kvártél, ingyen fizetés hiába, ha örökké reszketve kell járjak itten, hogy leütnek. Mert így volt. Fényes nappal is alig mertem kidugni a pofámat a faluba.

De még otthon is lelket láttam néha, kivált este.

Már ha valaki feljött a padlásra, egyszerre, mintha rántást kezdtek volna kavarni a gyomromban, hogy engem keres a Kasos valamelyik dühös parasztja budákkal, kacorral, csákánnyal, amikkel ezek jártak. Hisz itten így is, a felvégen, akármelyik vasárnap is megesett, hogy a patak hozta lefelé meglékelve az olyan legényt, amelyik a másikat nem tudta jobban hókon vágni.

Hát mit csináljak? Én is szerezzek fokost magamnak? Vagy kacort fenjek, a csizmaszáromba tartani?

Már inkább szedem innét a sátorfámat. Csak ebben maradtam magammal.

 

*

 

Akár is hiszik, akár nem, de másért nem is maradtam volna ott már egy napot sem, mint azért a kis asszonyért, Kasosnéért.

Kasossal, hogy mondjam is, másnap már meg is egyeztem, hogy elereszt. Azt mondta: hát maradjak, ameddig akarok a háznál, úgy, ahogy eddig, de ha arra gondolom magam, hogy elmegyek, akkor nem akar fösvény lenni hozzám, aki szolgálatot tettem neki, tíz pengő üti tőle a markomat, a szegődvényen felül, útravalómnak.

– Megyek akkor én, Kasos úr, már holnap! – mondtam erre.

– Hát csak jöjjön. A pénzt megkapja tőlem! – felelte Kasos.

De hát másnap ott ténfergek az istálló előtt. Ott igazán nem szúrtam szemet. Kocsis is mindig volt, amelyik csak hevert, ha ellátta a jószágot. Az öregebbek többet ültek, mint dolgoztak.

Éppen mondom az öreg Hertyének, hogy már bevisz tőlük az első szekér, amelyik a városba megy.

Hát ahogy ott ülünk az eresz alatt, egyszerre jön Kasosné.

Úgy délfelé járt. Ilyenkor nemigen szoktak már kijönni a házból ide az istállókhoz. Csak ha Kasosné nem jött egyedül.

Ó, sokszor eljött az öreg kocsisnéhoz, hogy lássa, gondozza-e, eteti, tisztába teszi ezt az árva Jánoskát a kocsisné.

A Kasos lányok mind úgy utálták ezt a Jánoskát, hogy közelibe se mentek soha. Csak Kasosné törődött ezzel a hülyével annyit-amennyit. Nyúlni ugyan ő is utál hozzá. De hát mostoha létére, ez a hülye neki is idegen volt.

De azt kezdjem már egyszer, hogy Kasosné, ahogy ott elhaladva előttünk az öreg Hertyével, hát az adjon Isten után megáll, és tőlem:

– Nahát, nem jön az új szállására a házba, hozzánk? – kérdi.

– Már nem, ténsasszony! – mondom.

– Hát akkor minek rendeztette be ott velem a kamrát? – kérdi Kasosné.

– Mert még nem tudtam, hogy visszamegyek magamnak innen a városba! – felelem.

Kasosné erre nagyot néz.

Már mondtam, hogy Kasos legutoljára a családjának szólt akármi dologról. Hát nem csodálkoztam, hogy Kasosné nem tud az elmenetelemről.

De Kasosné kérdi is:

– Hát elmegy tőlünk? Na ilyet! Hát miért?

Felkeltem a fejőszékről, ha már láttam, Kasosné kíváncsi, miért pusztulok el tőlük? És azt mondom:

– Megmondhatom. De ne tartsam fel vele a ténsasszonyt. Mehetek én is.

Kasosné is elértette, hogy nem akarok az öreg Hertye előtt beszélni mindenről.

Mit kell tudni mindent ezeknek a pletyka kocsisoknak!

– Na jöjjön! – szólt hát Kasosné. – Így is odamegyek a maga rezidenciájába, a hászjára. Tisztát viszünk Máris nénivel Jánoskának.

Azzal indulunk a padlásomra, elöl Máris néni, utána én Kasosnéval.

De mikor az öreg kocsisné a mosdóvederrel a kezében és a tiszta ruhával a hónya alatt felmászik a padláslajtorján, Kasosné ott áll meg velem az istállóban, és ott kérdi:

– Hát ugye, amint mondtam én is, mégis fél, hogy leütik itt magát ebben a mi falunkban. Hiszen itten jobban csak a magamaga bírója, csendőrje mindenki.

Persze én erre restelleném Kasosné előtt, hogy nyálasnak nézzen, hát mindjárt úgy kezdtem, mintha én hajlítanám a vasrudat, és törném a láncot a komédiában:

– Az a legkevesebb! – mondom.

– Hát akkor mi? – akarja tudni Kasosné.

– Hát tudja azt a ténsasszony! Kevés szüksége lenne már itt rám Kasos úrnak. Cselédjük van elég. Ténferegni meg már elég volt. A ténsasszony is megszólt eleinte, ugye?

Hadd látom, mit szólsz erre? – gondoltam.

Hát Kasosné veres lett rá. Tépte a köténye csipkéjét. Azután elkezd nevetni rám:

– Az ne legyen kifogása. Az ne legyen! Az akkor volt… Hogy eszébe tartja!… Akkor én nem tudtam semmit. Maga pedig a kalapja karimáját alig lökte meg előttem, és csak a hátát láttam, felém.

Ezt mondja Kasosné. Hát én is picsogok rá. És azt mondom:

– Én jobban hihettem, hogy a ténsasszony akkor csak a cipősarkával hágna rám, mint a varangyos békára.

– Azt most már csak felejtsük el! – nevet megint Kasosné, és azt mondja: – Éntőlem már maradhat. Hacsak az uramnak szüksége van magára.

– Ő azt mondja: volna! – szólok rá.

Hát Kasosné meg se várja, mit mondanék még többet, már a szavamba vág:

– Hát akkor mit csípi magát a kustirica, hogy nincs itt nyugta? Persze a városban, ki tudja, ki várja. És hányan? Itt se volt elég egy asszony magának. Hallottam elég szépeket magáról!

Nevet-nevet Kasosné. A fekete szeme csak úgy táncol is, nem is, erre-arra, mint a kút fenekén a víz, ha megloccsant.

Tyűha! Mit gondolj erről, Marci?

Persze tagadok, mintha útonállásért vallatnának. Minden átkot magamra veszek, fúljak, görbüljek, vakuljak, sántuljak meg, ha asszonynéphez értem bár, amióta ebben a faluban vagyok.

Fenn a padláson az öreg kocsisné akár ki is etethetné lúggal Jánoska szemét afelől, ahogy Kasosné vigyáz rá. Úgy benne vagyunk ott a beszédben.

Csak a két esti fejősbivaly és az esti fejőstehenek, amik csak a kertbe jártak friss fűre, csak ezek fújtak, bököröztek, tappogtak ott az istállóban Kasosné meg énkörülöttem.

Már csak itt-ott, a nyelvem hegyén volt, hogy megmondjam Kasosnénak, hogy ha én azt tudom, hogy ő csak ennyi szót vált velem, amíg itt vagyok, hát dehogyis nógatom az urát, hogy eleresszen!

De csak nem mertem mégse ezt mondani neki. Vagy tán még jobbnak is tartottam, ha csak ilyeneket mondok:

– Bár csak egy fél asszony is nézne rám itten, nem kettő. Örülnék akkor is. Csak egy fél, nem kettő.

– Hogyhogy fél asszony? – kérdi Kasosné, persze hogy csak éppen mondja.

De az embernek ilyenkor jön a legkönnyebben a móka, ha így ingerkednek vele, hát azt felelem én is:

– Na, csak úgy, hogy a félszeme maradhat az urán is, ha felével rám nézne.

Kasosné erre úgy kacagott, úgy pillogott rám, hogy nem sok híja, elkaptam a derekát. De csak tán a moccanásomról is megérezte, mit akarnék, már meglegyintett:

– Maga mondja, hogy nem egy országos betyár? Még itt is félek már állni magával… Nézek is a dolgom után!

Felhallgatott a vén kocsisnéra, hogy locskolja Jánoskát a hászján. Azzal indult a lajtorjának Kasosné, hogy otthágy.

De hát most már minek ne kezdhettem volna én is azzal:

– Megyek én is fel, a kanalamért, késemért. Hozzák már az ebédet.

Hát Kasosné erre elébb a lajtorján hirtelen összefogja a lába között a szoknyáját, ha alá mennék, nehogy panorámát látnék.

De azután még ezt is meggondolta. Egyszerre leugrik a lajtorjáról, és nekem:

– Na, ha jön, csak mars előre!

Persze ezt mind kacagva tette Kasosné, és mikor előrementem a lajtorjához, hátba vágott.

 

*

 

Ne is mondjak egyebet?

Már csak egyre azon főtt a fejem: vajon most már mit mondjak Kasosnak, hogy mégis megmásítom a szándékomat, és itt maradok neki, ameddig kellek?

De még erre is Kasosnétól kaptam tanácsot.

Mert aztán fönn a padláson, hogy a kocsisné is meghallhatta már, megint azt kezdtük beszélni Kasosnéval, hogy maradnék-e, mennék-e?

Ha én mondom:

– Maradnék talán, de már azt mondtam Kasos úrnak, hogy ha szüksége van rám, akármikor meglel a városban, a bátyja útján. Hát akkor meg most megint arra kérjem, hogy itt tartson ellátásba Isten nevében?

Erre Kasosné gondolkodik, és azt mondja:

– Na jó, de ha az uram nem kergette eddig, mit sietett? A ő dolga, hogy mi szüksége itt magára. És van haszna magán, látom már én is, ha nem is végez cselédmunkát nekünk. Más húzza magát a városba, ne beszéljen nékem!

Erre én megint elátkozom úgy magam, mint hét cigányasszony, hogy: nem, nem, nem!

Hát Kasosné:

– Na akkor én tudnék tanácsolni magának valamit. Oda se menjen holnap az uramhoz, és kész van. Mert ahogy én az uramat ismerem, ha ő tíz pengő útravalót ígért magának, és nem jelentkezik maga érte, akkor örül, ha ittmarad, csak a pénzt ne kelljen kiadni neki.

Hát azt mondtam: meglátom.

Akkor már a vén kocsisné ráhúzta a tisztát Jánoskára, és odajött mihallani az asszonya hátához.

Így Kasosné, hogy tessék-lássék, nemcsak egyedül tud beszélni velem, még maradt ott egy kicsit.

Körülnézett a szállásomon. Dicsérte, hogy három tiszta váltó ingem van és borotvám, tükröm. Csudálta, hogy annyi könyvet, lapot ki tudok olvasni.

Azután elköszönt.

Megint kezit csókolom ténsasszonnyal akartam búcsúzni tőle. De feltartotta a kezét tőlem, a kocsisné előtt.

Csak azt hallottam, hogy azt mondja Kasosné a lajtorján lemenet a kocsisnénak: ha ilyen tiszta ember nem volnék, nem fogadna be a házába, még az ura parancsára se. Azt is jött ide megnézni a szállásomra. Nehogy tetűt vigyek le neki a ruháskamrájába.

Hát kellett mondjon valamit, hogy: minek pusmogott annyit velem?

De úgy hallottam, a vén kocsisné is csak a pártomon volt, és csak segített engem dicsérni Kasosnénak.

 

*

 

Ahogy ültem ottan magamnak, hát úgy tetszett, hogy már itt, ebben a faluban, akárhogy kerülök-fordulok, mind jobb lesz.

Most már ez a drágalátos kis asszony, Kasosné akar leköltöztetni a házba. Kötődik velem. Mit akar asszonyféle mindig, ha kikezd az emberrel?

Hüjj! hajj! Marci, feljött a csillagod.

Kacagjak vagy nem? Rácsaptam a hajzásgerendára, és ott bokáztam örömömben.

Igen! Addig-ameddig. Egyszerre csak eszembe jutott, hogy minek akartam eddig eloldalogni onnét?

Arra egyszerre elmúlt a kedvem! Hiszen nem Kasos! Kasos felől tudtam, hogy maradhatok. De ezek a gyilkos falusiak. Pecek! A gazdái! Fűjhó!

Egyszerre, mintha úgy láttam volna magam előtt őket, mint a Zsuzsánnás játékban az angyalokat a nagy karddal és az ördögöket a villával.

Már hogy az eszembe jutott, hát eszembe jutott az is, hogyan mustráltak eddig a Kasos lányainak kérői is, a főgépész a kohótól, az erdővéd a puskával meg a nagy kopójával, a Czinguska fiú a kardjával, mind mint a hóhér.

Úgy láttam egyszerre, amennyi csákány, kacor, fütykösbot, vadászkés az egész faluban, mind engem vár ott lenn a Kasosék házában, ha le akarnék költözni.

Most légy okos, Marci! Mert jól tudod te, hogy az asszonyok nagy pártfogását vagy a feje, vagy a dereka bánja a végén az embernek.

Még arra is gondoltam, hogy mint a Gábor kocsis a kocsmába, Kasosné is csak azért incselkedik velem, és akar lecsalni a házba, hogy ott rám eressze a pecéreit.

Asszonynépről sosem biztos senki, mit főz magában.

De hátha mégse? Akkor meg, mint egy melák, elszökök egy ilyen kis asszony elől? Ejhá!

Hát így egyik percben erre hajlottam volna, a másik percben arra. Mentem volna is, maradtam volna is.

Na, utoljára mégis azt gondoltam, amit a vers mond:

 

 

Minek hínak Kakuk Marcinak, ha egy asszony elől elszökök?

Kezdtem hát összetenni a motyómat, ahogy jobban levihetem a Kasosék ruháskamrájába ebéd után.

 

*

 

Na, mikor az ebédtől megtöröltem a számat a kocsisok közt, hát mégis, gondolom: elmegyek, elébb még egyszer körülnézek a házban Kasoséknál: cihelődhetek-e lefelé a hászjáról?

Hát ki áll előmbe a tornácon? Kasos!

Nem is várja meg, mit mondjak, csak kezdi:

– Jön a tíz pengőért? Hát lássa, most jöttem haza. Várja meg, míg lenyelem a falatomat. Aztán megkaphatja.

– Nem kell, Kasos úr! – mondom.

– Hogyhogy? – néz rám Kasos.

– Mégis úgy gondoltam, maradok még magánál. Mit féljek én, ha igaz úton járok? Van még csendőr meg bíró.

Igen, de mi ez? Az én Kasosom, látom, csak rántja össze a szemöldökét, és akár rám förmedne:

– Nahát, maga mindennap másít a szaván?

– Hát eddig Kasos úr marasztott! – mondom. – De mehetek, ha akarja!

Erre gondolkozik, és azt mondja:

– Hát én nem kergetem. Maga tudja, ura vagyok mindig a szavamnak. Ittmaradhat.

– Éppen azt jöttem nézni, hogy a ruháskamrába, ahogy Kasos úr mondta, lehozhatom a holmimat – mondom.

– Hű! – int erre Kasos. – Azt nem! Még jó, hogy itt talált. A ruháskamrába most már a Jánoskát kell tegyük. Most már itt lesz velünk a házban ő is.

Ha nem hallanám a szekereket az úton meg az ostorpattogást meg a sok baromfit az udvaron, hogy karicsál, hát azt hinném, nem vagyok ébren.

– Hát eddig? – kérdem Kasost, persze Jánoskára.

– Arra magának nincs gondja! – mondja Kasos.

– Nincs, nem is mondtam! – felelek. Kasos pedig nekem:

– Vessen csak magára.Tegnap menni akart, mindennap menni akart, nem kellett a ruháskamránk, most már marad a hászján, ha akar. Majd még estefelé beszélek magával.

De ezalatt Kasosné már kétszer is kijött a tornácra az ura háta megé, hogy:

– Gyere már ebédelni! Gyere már ebédelni!

Hát hallhatta az egészet, amit Kasossal beszéltünk.

Így, amikor Kasos bement az ajtón, Kasosné maradt hátra velem. Neki mondtam:

– Na tessék látni, ténsasszony, a hászján kell maradjak, ha akarok.

– Áhh! – legyintett hirtelen Kasosné. – Majd csinálunk valamit. Ki tudja, mit jártat mindig az én uram a fejében. Most Jánoskát hozassa le ide nekünk.

Így intett a homlokára Kasosné, hogy: az urának tán elmentek hazulról! Azzal beheppent!

 

*

 

Nahát, itt az eszem már csára állt, mi lehet ez? Eddig Kasos ragasztott volna enyvvel a házához, és az asszony lökött volna ki. Most az asszony maraszt, és Kasos zavarna el.

De Jánoska! Ezzel mit akar Kasos?

Csakis Jánoskát költöztették le helyettem a ruháskamrába.

És jött a posta, a vén kocsisné, hogy Kasos maga vigyázott, hogy van-e rendes ruha, tiszta, Jánoskán. Hol alszik? Hol etetik? Az öreg kocsisné mellette legyen!

Itt valaminek lenni kell!

A kocsisok, kocsisnék mind ezt beszélték. És csak tátogtak a csudától.

De Kasosnétól se tudtak semmit, a lányaitól se.

Csak azt, hogy Kasos parancsolta, hogy Jánoska lenn lesz ezentúl a háznál, jó gondozásban.

Röhögtek is a kocsisok, mikor mondtam:

– Tán eladja Jánoskát Kasos, a gazda, kornyikálni, a városba, és a hászjára nem hozhatja, akik érte jönnek valami komédiától.

Így volt. Csak röhögésből és tanakodásból állt mindenki a háznál. Tudni senki sem tudott semmit.

Már csak abban bíztam, hogy Kasos azt mondta: este beszélni akar velem. Akkor tán kiviláglik előttem, vagy meg is tudom Kasostól, mit akar lenn a házban evvel a lükével.

Igen, de Kasos, ha oda volt a háztól estig, este nem hívatott.

Pedig a kocsisok is várták már, hátha Kasos elmondja nekem: mit akar Jánoskával? Még a Kasos lányai, még Kasosné is tőlem akarta megtudni, mint a segédjegyzővel való számadásról, hogy: Kasos mit akar lenn a házban Jánoskával?

De hát megbuktunk mind ezzel a Kasossal.

Kasos hazajött, nem mondott senkinek semmit. Csak megnézte lenn a kamrában Jánoskát, hogy evett-ivott, alszik jól?… Azzal lefeküdt.

Ezt bontsd ki.

Most voltam aztán megakadva magammal ott a hászján. Mit tegyek?

Ha ittmaradok, és nem eresztenek le szállásra a házba, a hideg megvesz, és a piszok megesz télvíz idején ezen a padláson. És Kasosnéhoz is: ugyan hogy férek? Ebbe már nem is hittem.

Ha meg a menésre adom a fejem újra, hát már most ketten is leganyálnának, Kasos is, Kasosné is, a kocsisok is kiröhögnek.

Ha várok, mint Kasosné tanácsolja, az lesz a vége, hogy Kasos a tíz forint nélkül ereszt el, hogy: már leettem náluk.

A legtetejébe meg ez a dolog Jánoskával. Ez is motozott a fejemben: mi a fene lehet ezzel?

Csak forogtam, hánykolódtam az ágyon.

Mikor meg elaludtam, azt álmodtam, hogy késekkel, baltákkal üldöznek, és mécsessel, fáklyákkal járnak a nyomomban. De nem is éjszaka van, hanem valami bányába szorítottak bele.

Ott futok a bányában, és le-lecuppanok a deszkáról a hideg vízbe, ami a deszka alatt folyik a tárnákon, hogy felsértem véresre a lábomat, és attól reszketek a legjobban, hogy a tárna mindjobban szűkül előttem, és egyszerre vége lesz. Akkor ott lepnek késekkel, botokkal, fejszékkel, akik üldöznek.

De nem.

Hála Isten! Egyszerre csak látom, hogy a bánya nem bánya, hanem eristoly. (Így mondják arrafelé az olyan tárnát, amelyiknek két szája van a hegyből a napvilágra.)

Úgy örülök és futok, mint a bolond, hogy látom az eristoly másik száját, elébb mint csak egy nyárfalevelet, ahogy táncol előttem, mert szaladok, azután mind nagyobb. Már azt is látom, hogy a napvilág hogy fénylik a vizes deszkán végig a tárnán, előttem. Isten segíts!

Már künn vagyok mindjárt.

Akkor egyszerre látom, hogy a tárna másik végén is jönnek befelé, akik üldöztek, botokkal, csákányokkal, baltákkal.

Egy nagyot kiáltottam, és rázkódtam az ijedtségtől, és erre felébredtem.

A homlokom csupa hideg verejték volt. És hiába akartam csitítani magamat, hogy hiszen csak álmodtam, csak egyre rám jött a félelem, hogy falubeliek itt ólálkodhatnak az istálló körül budákokkal, kacorokkal, hogy a föld alá tegyenek a répaosztásért.

Annyira be voltam gazolva ott egyedül, azon a borzasztó padláson, hogy már itt-ott felugrottam, hogy lemegyek a kisistállóba. Hogy ne röhögjenek ki a kocsisok, hogy lidércet látok éjszaka, hát azt gondoltam, hogy azt mondom: meg akarom fejtetni az álmomat Mari nénivel, mert elfelejtem.

Ez a vén szipirtyó rostán is, meg úgy, csak tenyérből, tudott javasolni. Már egy hatost is rászántam neki érte.

Persze azért ki nem bújtam a pokrócom alól, csak úgy vackolódtam ki ezeket alatta. És lassan elcsitítottam magam.

De azt már megfogadtam, hogy holnap szedem a motyómat, és megyek innen.

 

*

 

Na, ahogy újra elalszom ottan, megint mitájt, mitájt nem, éppen úgy riadok fel rázkódva, mint az elébb álmomból.

De most már nem emlékeztem, mit álmodtam.

A halálos nyavalya elévehetett ott, hogy a hászjalyuk felől azt hallom tisztán:

– Ne ordíts neki! Ne ordíts! Itt fekszik, én tudom, a gerenda alatt. Rázzuk meg! Gyere csak! Itt van! Itt van ez!

Először, bizony isten, majd elájultam. Mégis, rögtön lehánytam magamról a pokrócot, és nyúltam az ágy mellé. Odakészítettem magamnak egy nagy vasfejes gerendasrófot, hogy legyen a kezem ügyében nekem is valami, ha rám jőnének itten, éjszaka. Ezt a srófot még akkor tettem oda, mikor a napszámosok már elmentek a hászjáról, és egyedül maradtam Jánoskával.

De úgy reszketett a kezemben a sróf, mintha még az is a lábamat törni készülne.

Így húzódok tova a gerenda hosszán, hogy gyilkosok jöttek rám.

Hát akkor egyszerre megismerem az istállólámpánál, ahogy feltartja a hászjalyuk előtt, az öreg Gyurit, a kocsist.

– Na, mi a, Gyuri bácsi! – kiáltom oda neki. És látom, hogy az unokájával van, egy csinos lotyóval, aki benn hált a házban, a Kasos lányokkal, kéztül való cselédnek: – Mit keresnek itten?

– Téged, téged, fiam! – mondja az öreg: – Utánad küldték ezt a lányt.

Hallják! Egyszerre eszembe jutott, hogy mikor most felébredtem, hogy most meg azt álmodtam, hogy a torony tetején mászok, mint mikor a keresztfényezővel dolgoztam egyszer. És Rozi, az a kocsmai szajha állt a torony alatt, és visította fel nekem, hogy jöjjek le hozzá.

Velem pedig egyszerre hintázni kezdett az állvány a torony tetején, és már dőlt, már estem, lélegzetfúlva, lefelé… mikor felébredtem mostan.

A nevemet tisztán hallottam álmomban. De ettől a Gyuri bácsi unokájától, Linkától. Minek híttak?

Hát Jánoska énekelni kezdett Kasoséknak a kamrában, nem tudtak aludni tőle.

Linka, ez a lány megmondta lenn a házban, hogy én el tudom hallgattatni Jánoskát.

Már kacagunk. Kapok magamra valami culát, és le a házba a lánnyal.

Még meg is csöcsörésztem egy kicsit az udvaron keresztül menet. Nem is nagyon visított.

Na, a kamrában Kasos fogad bennünket a lánnyal. Csak úgy van persze, gatyában-ingben, ahogy aludt. Csak panyókán rajta az ujjasa, és mezítlábra a csizma a lábán.

Álmos, dühös az én Kasosom, a bajusza úgy felborzolva, mint a kandúrnak. Megijedhetsz tőle.

Jánoska ordít az ágyán. Hentereg, ordít egyet. Fekszik, ordít egyet, hentereg. Így szokta éjszaka, éjfél után valamitájt mindig.

– Hallom – mondja nekem –, hogy maga tudja kezelni ezt a kergült tulkot is.

Jön, hogy kacagjak magamban. A tegnap neki ez a hülye: a mi kis Jánoskánk volt előttem a tornácon.

– Tessék rám bízni! – mondtam persze rendesen. – Csak rám hallgat.

– Hát hogyan csinálja vele? – kérdi mindjárt Kasos.

Ahá! Te vén lator! – gondolom. – Tán kivennéd belőlem ingyen, ráadásba a szegődvényemhez, hogy hallgat velem a Jánoskátok.

– Én sem tudom! – mondom Kasosnak. – Csak úgy, ha egy kicsit elpaskolom, beszélek hozzá. Megismer és elhallgat. Csak így. Még jobb, ha egyedül vagyok vele. Ha más is látja, inkább ordít.

– Na csak kezelje! Kimegyek akkor! – mondja Kasos, és kiáll csakis a kamraajtó elé.

De hát én is sandítok odafelé, hogy nem les-é meg?

Úgy megyek oda Jánoskához. De mikor leülök hozzá, a szalmazsákjára, hát nem kezdem vele azon, hogy elhallgattassam mindjárt, hanem mint egy doktor, elkezdem beszélni neki:

– Na, Jánoska? Hát mi bajod? Fáj valami neked, hogy így bőgsz? Na, hallgass el szépen!

Így kezelem Jánoskát Kasosnak, hogy lássa, van vesződség vele. Na. Éppen mint a számadást.

Hadd törjön egy kicsit a nyavalya az ajtóban! – gondolom. És tapogatom, simogatom Jánoskát tovább. Ráncigálom a füleit, a frufruját neki.

Kasos már be is szólt:

– Na mi a? Magának se hallgat?

– De mindjárt! – mondom. – Mindjárt! – Azzal tovább babusgatom ezt a hülyét, és hallgatom Kasost az ajtóból.

Most meg a Jánoska pesztráját, az öreg Márist szidja:

– A tetű egye meg a maga vén fejét! Hát nyolc éve, hogy gondozza ezt a lükét, és maga arra nem vitte vele, hogy kitudja tőle, minek ordít? Hogy kell elhallgattatni? Hát most még egy gondozót, egy nevelőt tartsak e mellett a lüke mellett? Maga nem elég? Ketten fogják itt nekem ajnározni?

– Hát a doktor se tudta megmondani, minek énekel Jánoska! – feleselt az öreg kocsisné. – A doktor is csak azt mondta, a kincstári is, a társládától is, hogy ez a nyavalyája ennek, hogy énekel. Így fog meghalni.

Nahát eleget várattam már Kasost! Gondolom, elhallgattatom már ezt a hülyét neki.

Az orra alá tartom hát Jánoskának a két ujjam összeszorítva, és aztán a hátuljához értetem a kezem.

Affenét! Most vagyok jobban megijedve. Jánoska ügyet se vet az ujjamra. Bömböl tovább, mint a szellentyű a gyárban.

Ez lesz szép, ha én se bírok vele! De szerencsémre mindig volt gombostű az ujjasom gallérjába tűzve.

Hát kapom ki a tűt, és ezzel döfök a Jánoska hátuljába.

Jól van minden! Jánoska elhallgat.

Szólítom is be Kasost, hogy lássa, hogy vigyáz utánam Jánoska.

Csakis Kasos látja, hogy felültetem Jánoskát az ágyon. Hívom. Felkel. Utánam jön.

Kasos és az öreg kocsisné mintha csudát látnának, úgy tátognak rám. Kasos mondja:

– Na, maga vajákosságot tanult valahol. Hogy csinálja ezt vele? Mink hiába kértük szépen is, simogattuk is.

Meg püföltétek, rugdostátok is hiába! – gondolom. – Láttam a sok kék foltot Jánoskán.

De csak az a beszéd, hogy Kasos hiába próbálta firtatni tőlem tízszer is, hogyan kezelem Jánoskát, csak azt hallotta:

– Hát én sem tudom! Csak szépen beszélek hozzá. Utoljára megismer, és hallgat rám! – mondtam.

Nahát, Kasos utoljára is azt mondja:

– Az istenegerét! Idestova reggel van. Már le se érdemes feküdni nekem. Várjon, Marci fiam. Kapok még valamit magamra, és hozok egy kis gyomorerősítőt. Üljön le ide.

Elmegy Kasos. Jött, hogy kacagjak ott magamban, hogy most már házidoktornak álltam be itten.

De jobban evett a kíváncsiság, minek ugrattatja magát ez a Kasos gatyában, ingben ki a meleg ágyából, álmából ezért a hülyéért, aki eddig a disznókkal volt egy soron? Itt valaminek lappangani kell a bokor mellett!

Kasosné és a lányai ki se dugták az orrukat a hálókamrából.

Ámbár Kasosné fenn volt. Mert hallottam, hogy osztozik az ágyból Kasossal, hogy az: mit kalamistrál a pohárszékben?

Elég az, hogy Kasos eléjön egy nagy cilinder narancshéjas pálinkával és édes pereccel. Kiteszi az asztalra, és odaül velem.

Már tudtam, hogy Kasos beszélni akar, és ennek a hülyének a dolgát is megtudom tőle. Azért nem is szólok, nem is kérdek semmit.

Csakis Kasos elkezdi:

– Na, Isten éltessen mindnyájunkat! Magától így is tanácsot akarok kérni. Mert tudom, csudálja, hogy ezt a lükét behozom a házamba ide, és az álmomat rontatom vele. Hát ezt hallgassa meg.

Elébb elküldte Kasos a vén kocsisnét, most meg kinézet az ajtón, nem hallgatódzik-é? Így mondta nekem tovább.

 

*

 

Tegnap reggel Pecek odahívat a községházára. Onnan is elvisz az ő szállására. Ott elévesz egy levelet. Hát én nem tudok írást. De mutatja, hogy itt a pecsét a levelen, az amerikai pecsét, nézzem meg. Csakis ezt már ismerem. Hát a húgom íratta a községhez Amerikából. Mit gondol? Azt íratta, hogy: ő már nem fordul hozzám, az édeshúgom, hanem a jegyző úrhoz, hogy intézkedjék neki hivatalosan az ő Jánoskájáról nálam. Ő megbeszélte ott Amerikában, hogy ha Jánoskának a részére nekem azt a pár dollárt küldi, az csipi-csupi elhasználódik, semmi látszatja, több a postaköltség vele. Hát a húgom megértekezte Amerikában valami ügynökkel, hogyha ő öt évig ottan egy takarékba viszi a tíz dollárt, amit ide nekem Jánoskáért küld, hát mint nálunk az asszekurációs intézetek, öt év múlva Jánoska egy summába kap… na most ne tátsa el a száját! tíz darab ropogós ezrest. Érti? Az amerikai forint, öt mi forintunk, hát kétezer dollár tízezer pengőforint. Ezt írja a húgom, a jegyzőnek! De hát most jön, hogy: mi a kérése a jegyzőhöz?… Őneki a faluból megírták, hogy a bátyja, vagyis én, Jánoskát a telelendő disznókkal egy sorban tartom. A padláson hálatjuk, és kötéllel kötjük oda, hogy ne bódorogjon. Verni, annyira verjük, hogy a Jánoska ordítása messze kihallik a faluba, és a népek is botránkoznak rajta. Hát mármostan a jegyző tegyen róla, hogy engemet hivatalosan kivizsgáljon, hogy vagy rendesen a házban tartom Jánoskát, gondoztatom, tisztán, szépen, a családom közt, vagy pedig, ha nem, akor vegyék el tőlem, és adják oda valami becsületes, szegény öregasszonynak a faluban Jánoskát! Azé legyen öt év múlva a Jánoska biztosítása. Azon akár földet és házat vehet valaki. És aztán azé legyen a Jánoska minden örökrésze, aki Jánoskát a két kezével gondozza… Mert… azt íratja a húgom tovább a jegyzőnek… hála Istennek, nem tagadja húgom, nem megy neki rosszul Kopasz Bálint mellett Amerikában. Megvan, amit szeme-szája kíván. Egy kis kocsmájuk és házuk és földjük és fűszermalmuk van. Ez mind a Jánoska öröksége lesz fél részben, ami az anyja szerzeménye. Mert a húgomnak nem lehet több gyereke, ha egyszer már orvostanár is megoperálta belső bajjal. Dehát Jánoska, ha hülye is, mégis az ő szíve alul való, az ő vétke, gyermeke. Nem hagyja el, és nem tagadja meg őtet, ha nem is veheti magához, és haza se kívánkozik jőni érte, mikor ottan Amerikában a gyarapodásuk igen nagy a vagyonukban… Hát egyszóval a húgom majd végrendelkezni is fog Jánoskának, és egyelőre ezt a kétezer dollárt kapja tőle Jánoska öt év múlva, aminek látszatja legyen. De azt kiköti, hogy a jegyző úr hivatalosan intézkedjék, hogy én vagy jól gondozom Jánoskát a családomban, vagy inkább adják oda Jánoskát becsületes, jószívű idegen gondjára.

Ki csudálná, hogy a szemem is elmered erre, amit Kasostól hallok? Ennyi pénz egy hülyéért!… Csakugyan bolondnak bolond a szerencséje!

Még Kasos is ezt mondta! Mert ez olyan volt, magáról is kimondott mindent őszintén és mindent, mi dolog ahogy állt.

De már mondja tovább is:

– Na de most adjon tanácsot!… Pecek, ez a zsivány, azt mondja, hogy ezt a levelet ő tulajdonképp át kellene adja a jegyzőnek. Csak azért vette ki külön a községi postából, mert látta, hogy az én ügyem. Hát most aztán nem lehetek háládatlan neki. Ne szaporítsam a szót, Pecek száz pengőt kér tőlem, ha jól elcsinálja a dolgomat Jánoskával. És úgy eldugja azt a levelet a jegyzőjétől az akták közé, hogy sose talál rá. Amerikába pedig majd a jegyző helyett a községi pecséttel ő ír, Pecek, a húgomnak. Azt ő már elintézi. Mit szól?

Már erre én is csak egyet szólhattam, akárhogy utáltam azt a segédjegyzőt, hogy rá kell bízni ezt a Jánoskával való ügyet. Nem is sokallottam a száz pengőt Pecektől ilyen haszonért.

– Ugye, nem sokallhatom? – kérdezte egyre Kasos is tőlem. De aztán még azt mondja: – Csak hát van neki, Peceknek, még egy kívánsága tőlem. Mit gondol? Hagy adjam ki neki a kezemből a tavalyi számadást a kincstári bérföldekről. Mert azt mondja, neki nem szabad a községtől másnak is írásmunkát végezni, és minek hagyjon más kezében olyan írást, amivel őt feladhatják? Ő bízik bennem. De az ember halandó.

Ajha! – gondoltam. – Megérezted a büdöst, te ronda pennarágó.

– Hát! – azt mondja Kasos. – Nem firtattam a dolgot. Hagytam. Kár egy rossz szó már nekem ezzel az emberrel. Jobban belemásztam már vele elég mindenbe. Minek szólalkozzam össze vele?

– És kiadja neki a számadást? – kérdem.

– Ki! – feleli Kasos.

– Na és – mondom erre –, ha az az amerikai levél csak hazugság, és kicsalja vele magától a számadást, és aztán feladja magát a kincstári árendás földekért, akkor a maga kezében nincs semmi, amivel őtet is tömlöcbe teheti.

Kasos meghökkent egy percre. De aztán azt mondja:

– Az semmi, hogy én ne fogjam a Pecek nyakát, ha ő fogja az enyémet. Van nekem a kezemben tőle járlat, marhalevél, olyan jószágokról, amiket vagy loptak, vagy betegen vágták le őket, és megetették a községgel. Van nekem Pecektől hamis számla húsz is, a községnek végzett fuvarokra. Ha arról van szó, lezáratom én őtet ebben az órában is. Csak az, hogy akkor engem is mellé raknak a tömlöcbe. Kelljen ez nekem?

Megint jön, hogy kacagjak magamban, hogy Kasos ezt olyan őszintén kimondta. De azután azt mondom Kasosnak:

– Mondok egyet Kasos úrnak. Adja hát ki a számadást Peceknek. De követelje érte ezt az amerikai levelet tőle. Akkor legalább én elolvasom, és magának is van a kezében valami, és más nem tud róla.

– Hüjj, hallja, ebben igaza van! – örvend Kasos erre. – Csak maga tud nekem tanácsot adni. Én nem is mertem volna kérni azt a levelet, mert azt mondta Pecek, hogy az ajánlottan jött a községnek, és be kell tenni számmal az irattárba. Csak eldughatja a jegyző elől.

– Legyen nekem krajcárban a zsebemben, ahány oklevelet ez a Pecek nem tesz be az irattárba, meg kivesz abból! – mondom. – Azt is mondhatja, magának járt, hát kiadta.

Ebben meg is egyeztünk Kasossal, hogy délelőtt elmegy Pecekhez a községházára, és elhozza a számadásért és száz forintért az amerikai levelet.

– Lássa, Kasos úr, most megint száz pengője bánja, hogy ezt a Peceket tartja kancellistának. Engem csak jutányosabb tartani itt magának a szénahászján és répahordásra, mint eleivel voltam itt.

Na, Kasos erre himgetett és hümgetett nekem, utoljára is azt mondja:

– Hát most pedig éppen rossz szemmel fogja nézni Pecek, ha magát a házba fogadom. De hát igaz, télvíz idejére így sem gémberedhet meg az istállóhászján, és hozzon le tetűt nekem ide, ha hívatom. Hát tudja mit? Talán elférnek itt Jánoskával ketten ebben a ruháskamrában. Így is csak maga tudja kezelni ezt a hülyét, hogy az utcára ne halljék az ordítása. Költözzön hát le ide. Majd szólok a feleségemnek, hogy tegyen be magának egy váltó ágyneműt, és küldje vissza a kisistállóba a vén kocsisnét, akit itten Jánoska mellé tettem.

Hát így most már végleg a házba szállásolódtam be a hászjáról.

 

*

 

De most már nem is vártam semmire. Futottam fel az istállóhászjára, ahogy Kasos elment mosdani, és összecsaptam a motyómat.

Mire Kasosné és a lányai a reggeli főkötőt kötötték a fejükre, már ott vártam őket a holmimmal a ruháskamra előtt.

Az ágy, amit nekem tettek be a ruháskamrába, úgyse volt jó Jánoskának, mert mindig lefordult róla, és összekokasozta a kobakját a földön. Hát Jánoskának egy szalmazsákot tettek a földre. Én aludtam az ágyon, mint egy bíró. Kasosné úgy megvetette nekem vánkussal, dunyhával. Még a lányai is segítettek neki.

Különben a Kasos egész családja barátságos volt hozzám.

Kivált, mikor Kasos elment hazulról, és az egész családja körülvett engem, hogy tudják meg tőlem a Jánoskával való dolgot.

Kasos, bár nem mondta nekem egy szóval sem, hogy eltitkoljam az amerikai levelet, mert nyilván elfelejtette, de én tudtam, hogy baj lehet belőle, ha dobra verődik, és a jegyző fülébe jut az amerikai levél, hogy azt a segédjegyző kiadta Kasosnak. Hát elébb csak azt hajtogattam Kasosné és családja előtt, hogy nem tudok semmit.

De ez a Kasosné úgy tudott nézni az emberre azzal a szép, fekete szemével, hogy az emberből kimócorgott a szó, mint a tehénből a bornyú.

Elég az, hogy Kasosnéval kiküldettem a lányait a kamrából, és Kasosnét megeskettettem, hogy nem ad ki se az urának se senkinek engem. Azzal aztán elmondtam neki az amerikai levelet töviről hegyire, mint nekem Kasos.

Persze a nagyobb csudától Kasosné is odalett!

De fehérnépekkel az már úgy van, hogy szót adni átal nekik annyi, mint száraz szérűn tüzet rakni.

Már Kasosné azzal kezdte rágni a fülemet, hogy: nézzem csak, nem lesz jó, hogy az ő mostohalányai azt tűrjék, hogy ő csak velem suttog olyanról, ami az egész ház dolga! Ő megesketi a lányokat, hogy hallgatnak, és elmond nekik annyit-amennyit Jánoskáról és az amerikai levélről.

Ez a Kasosné így is betege volt annak, hogy a mostohalányainak ő útjában van. Lehettek akármilyen jó szívvel hozzá, mégis azt hitte róluk, hogy gyűlölik, utálják mint mostohájukat. Mit csináljak?

Kasosné is behívta és megeskettette a lányait, hogy ha ki nem kotyogják, elmondja nekik egy szóig, amit tőlem hallott Jánoskáról és anyja leveléről Amerikából.

Tyűha! Aznap délelőtt kevesebbet suhogott a tollseprű és a törlőrongy a Kasos lányai kezében, mind Jánoska amerikai örökségéről sepetéltek együtt.

De a legnagyobb galabalát az öreg kocsisné csinálta mégis.

Ez a Kasosné elé állt, és azt mondta:

– Hát velem mi legyen, ténsasszony? Az úr nekem azt rendelte: itt háljak a ruháskamrában ezentúl, és Jánoska mellett maradjak. Most meg Marcit is ide teszik hálni? Az nem lehet.

– Minek ne? – mondta erre Kasosné. – Tán keveslett magának az uram egy legényt hálóra!

Erre a Kasos lányai persze visongva szaladtak szerte a nagyszobába. Úgy tépték egymást a kacagástól. Azért is szerették legjobban ezt a mostohaanyjukat, mert ennek ilyen helyre, huncut kiszólásai voltak akárki előtt.

De elég az, hogy a vén kocsisné erővel engemet akart kiköltöztetni a ruháskamrából. Ott sórált, lefetyelt egész nap, míg csak Kasos haza nem jött a községházától. Akkor Kasos elé állt, hogy: mi legyen vele?

Hát aztán Kasos persze úgy rendelkezett, hogy a ruháskamrából a vén banyát tette ki helyettem. Csak Jánoskát etetni, mosdatni, tisztába tenni kellett neki bejárni a kisistállóból.

Na, erre a vén szipirtyó megbikacsolta magát: hogy ő akkor nem vállalja a Jánoska gondozását!

Persze Kasosnak ez éppen jól jött volna. Kasos nem bánta volna, ha a felesége gondozza Jánoskát. Tán még azt se, ha lányai. Semmit ez, ha spórolhatott.

– Megtehetnétek ezt ti, a dolgotok felől, a húgom fiának. Utóvégre is unokatestvéretek! – mondta Kasos.

De hát Kasosné és a lányai egyik jobban lepetelt, feleselt Kasossal, mint a másik: hogy ők Jánoskát gondozzák? Inkább elszöknek a háztól!

Ne is mondjam, minek! Ha egy olyan nagy legényt öltöztetnek és vetkeztetnek tetőtől talpig fehérnépek, mit látnak, akár hülye, akár nem.

A vén kocsisnét is bosszantották az udvarban eleget ezért. Én is hallottam, mikor mondták neki, hogy:

– Máris néni, csak magától fogják megkérdezni, hogy Jánoska házasodhat vagy se.

Elég az hozzá, hogy Kasossal nem lehetett sokat kukoricázni. Megfenyegette a vén kocsisnét, hogy az urának is felmond, úgyis öreg, ha nem gondozza tovább Jánoskát.

Így azután a vénasszony morogva és átkozódva elvállalta újra a Jánoska gondozását.

 

*

 

Na, Kasos, aztán odavitt engem magával a kancelláriájába, és elévette a levelet.

Mondta, hogy Pecek először huzakodott kiadni neki a levelet, hogy mert az számmal van már az irattárba téve. De utoljára mégis ideadta: na, olvassam!

Elolvastam hát ottan, úgy suttogva Kasosnak a levelet. De hát csak az volt benne szórul szóra, amit én is hallottam Kasostól. Pecek nem hazudott.

Így már Kasos is megnyugodott, hogy a segédjegyző nem puffra csalja ki belőle a számadást és a száz pengőt.

Azzal azt mondja nekem:

– De most menjen ide félre a ruháskamrába. Mert iderendeltem Peceket, hogy itt kapja meg tőlem a százast és a számadást. Legalább tanúm lesz maga is.

Csakis bemegyek hát a kamrába. Jánoskához.

Onnan minden szót hallott az ember, a búbos kemence kuckójából, ahol a Kasos kancelláriája volt. Kivált, ha nyitva hagyta az ajtót.

Nem is kellett várjak semmit, már jött Pecek csakugyan.

Na, adjon isten, fogadj isten, Kasos mindjárt kezdi:

– Rendben van minden, társam! Itt van neked a számadásod. Legalább átnézheted még egyszer, nem hibáztál-e benne? De ne félj, akkor se keresem már rajtad. Itt van a száz forintod is.

Kasos ezt olyan hangosan mondta, hogy halljam a kamrából jól. De hallhatták volna az udvarról is.

Pecek csitította is:

– Jó, jó, mit kiabálod ki ezt annyira? Úgyis kell még egyet mondjak neked.

– Halljam! – kérdi Kasos.

– Hát én kitaláltam, hogy nem lehet nekem se bajom a levélből. Add vissza nekem a borítékját. Azon már rajta van az irattári szám így is. Neked is bajod lehet belőle. Azt a borítékot visszatesszük az akták közé. A levél maradhat nálad.

– Jó, hát azt meglehet! – szólt erre Kasos. – Ámbár megfizettem én neked jól ennek a levélnek a borítékját is.

– Marad még rajta hasznod! – mondja Pecek.

Azzal még, nem tudom már, mi szót vált Kasos Pecekkel, mit nem, de kiált a feleségének, hogy hozzon egy kis papramorgót oda a vendégnek.

Hát Kasosné éppen akkor hozta oda cintálcán a pálinkát és mézes lángost, mikor bejön Gábor, a kocsis.

A kohótól üzentek vele, hogy siessen oda Kasos valami extra fuvarokra költségvetést csinálni.

Erre Kasos, hallom, a feleségének:

– Na, kínáld hát, Rózsa, a segéd urat, és ne engedd. Igyon! Nekem, látjátok, szaladni kell. Isten éltessen mindnyájunkat.

Így Kasos ellomolt Gáborral.

 

*

 

Egyszerre, nem is hiszem, hogy jól hallok, Kasosné azt mondja Peceknek:

– Na, maga aztán, hallja, egy kalodába való pernahajder! Megint száz forintját vasalta ki szegény uramnak.

Pecek erre kacag:

– Nem tudja azt maga, édes Rózsika, mi bajt hárítottam el én ezért a pénzért magukról, és mi szerencsét csináltak vele.

– És ha tudom? – kérdi Kasosné. – Ha tudom, hogy Jánoska örököl az anyjától? Azt így is tudtuk. A törvény szerint. Szóbeszédek után meg így sem lehet idegeneknek adni tőlünk ezt a lükét. A bolondházba meg is etetnék méreggel. Az anyja így is okvetlenkedik mindig, amióta tartjuk neki. Írt az máskor is a faluba.

Így pereg a Kasosné nyelve Pecekre. Már a lányai is hívták. De dolgukra küldte őket, és tovább csepüli a segédjegyzőt.

Pecek már utoljára is nem kacag, úgy mondja:

– Hát annyira fáj magának az ura száz pengője?… Hát akkor, tudja mit? Megfelezzük. Megfelezem magával!

– Mit beszél? – kérdi Kasosné, és hallom, hogy mintha az én kamrám ajtója felé hátrálna Pecek elől: – Na, na, na, na, na!

Csakis, már ott állnak az ajtó közt. Én hirtelen odalapulok az ajtó mellé, a falhoz. Ne lásson meg Pecek. De az tán így se lát-hall most, ahogy a Kasosné derekát próbálja elkapni, és azt mondja:

– De akkor mit kapok érte? Akkor igen?… Rózsika?… Igen?…

Hát erre Kasosné úgy heppen a kamra közepére Pecek elől, mint a jérce a kánya elől. Még én reszketek az ajtó megett, hogy ha Pecek tán most Kasosné után ugrik, hát meglát.

De nem kell félni. Pecek még az ajtóból sem ér előretenni egy lépést. Már Kasosné előtte van. Csak hallom, hogy egy olyat csattan a Pecek képe, mint a légycsapó a legyen.

– Nesze neked! Ez a tiéd! De most elhordd innen magadat. És be ne tedd többet ide a lábadat, te utolsó zsebrák… Kiáltok! Akarod, hogy kiáltsak?… Csak megmozdulj!… Takarodj, takarodj, takarodj!

Fujha, Pecek! Ezt se nekem adták!

Makoghatsz te akármit, Pecek, az ajtóból. Künn a szobából. Ide és vissza. Így és úgy is.

Kasosné csak: – Zsivány, tolvaj, pernahajder, takarodj!

Úgy kellett szegény Peceknek elmenni, mint a kurta kutyának.

Ez aztán megkapta!

 

*

 

Én még abban voltam, hogy talán Kasosné nem is tudja, hogy én a ruháskamrában vagyok. Tán ahogy ő a lányaival ki- és be járt a takarítással, azt hitte, engem kiküldött Kasos. Én abban voltam.

De hát nem! Mert Kasosné, ahogy az utolsó áldást mondta a tornácajtóból Pecek után, hát egyenesen hozzám jött oda a ruháskamrába.

Már kacagott, kacagott, és vele jött két lánya. Azok is a kacagáson kezdték, mikor Kasosné odajött hozzám:

– Na, maga hallotta! Ez megkapta tőlem. Legalább tőlem kapjon, ha már az uram nem meri megtanítani annyi tolvajságért őtet! Hát hogy én, hallja, szeretője leszek neki, azért a pénzért, amit az uramtól csalt el. Nem is gondolja rosszul! De megkapta!

Így Kasosné mindent elmondott Pecekről a lányai előtt. A másik két lány is rögtön beszaladt: mi hallani. Összedugták a fejüket, úgy tárgyalták vihogva a segédjegyzőt.

De már én akármennyire örvendtem, hogy Kasosné kiadott innen ezen a Peceken, azért magamban szinte megszeppentem. Mert azt gondoltam: ha ez ilyen mérmondó és kardinális asszony, akkor majd én is egy ilyen csárdást kapok tőle a pofámra, csak nagyon közelről nevezzem őt Rózsikámnak. Ha ugyan az ura és a vejei nem raknak el, ha kikezdek vele.

Elég az hozzá, hogy szaporítottam, amennyi szót szaporíthattam Kasosnéval és a lányaival, ők aztán dolgukra mentek.

Én meg, mit üljek ilyen szép napon a házban? – mert nagyon szépen sütött a nap egy darabig, akkor, úgy tova ősz derekáig. – Kimentem a rendes helyemre, az istállók elé.

Kivittem magammal ezt a hülye Jánoskát is. Azt éppen megköszönte nekem Kasosné a lányaival.

Ott sütkéreztünk az istálló eresze alatt Jánoskával.

Ha látták volna mindig ilyenkor ezt a hülyét a napon. Mint a madárfiókok a fészekben, ez úgy reptette a két karját a napnak, és tátogatta elé a száját. Csuda volt nézni. Úgy tetszett neki, hogy a nap süti. A tüzet is így szerette, de ahhoz nemigen eresztették, mert odamászott rá, és összeégette magát, vagy széttúrta a tüzet.

Na, ülök ott Jánoskával.

De hát nem telik bele egypár perc, már jön oda egyik kocsis, másik, a felesége, a lánya, a vén Máris, az ura, és kezdenek ott nekem egy olyan handabandát, hogy a fülem fáj.

A vén Máris: hogy én túrtam ki őtet Jánoska mellől, a ruháskamrából, hát minek nem vállalom a Jánoska gondozását is?

A többi kocsis, kocsisné meg összevissza faggat, és tudni akarja, hogy: mi van a Jánoska amerikai örökségével? Igaz ez és igaz amaz?… Milyen nagy uraság lettem, hogy szegény embereknek már betartom a számat. Ők bezzeg tudtak útba igazítani, mikor ide jöttem. Így és tovább!

Egyebet ne mondjak! Én nem tudom, hogy volt ebben a faluban. De mintha egyik fűszál a másiknak, egyik bokor a másiknak, egyik veréb a másiknak rögtön továbbadta volna, ha valami történik valahol.

Már ezek a cselédek mind tudták, hogy Kasosné képen teremtette Peceket, pedig száz forintot kínált neki, ha megcsalja vele Kasost. Már a dollárokról is tudtak.

Hát csak úgy rázhattam volna le magamról őket, ha olyannak teszem magam, mint Jánoska. Mondták is, hogy én is tanulok ettől a hülyétől: mafla pofát vágni, mikor kérdeznek.

Ez és az és más. Már nem volt nyugtom ott ezektől a mokányoktól.

 

*

 

De nemhiába mondják, hogy más kárán tanul az okos. Nekem se jutott volna soha az eszembe, ha ezek a kocsisok nem bosszantanak, hogy kerüljek el még a leveseskondérjuktól is, be a házba.

Mert hát az ott úgy volt, hogy amit Kasos parancsba a háznak kiadott, azt úgy teljesítették, ahogy kiadta, hogy botot ne kapjon elé Kasos.

Kasos Jánoskára azt parancsolta, hogy Jánoska abból kapjon enni, amit a Kasos családja eszik. Annak a hülyének ugyan mindegy volt az is, hogy a disznók vályújából etetik-e, vagy a kappanhúson csámcsog. Az megette a legyet is, egeret is. Csináltak is Jánoskával azelőttiben ilyen mókákat. Még a mosogatórongyból is nyelettek vele, és az is ízlett neki.

De hát hogy senki se írhassa többet a faluból Eszti testvérének, Amerikába, hogy a Jánoskája béreskoszton él, hát a vén kocsisnénak Jánoskát akkor kellett etetni, mikor a házbeliek ettek, és abból, amit Kasosék.

Én persze csak azután is künn a kocsisok kondérjából ettem volna velük. Csak Jánoska ment be enni a házba.

De hát mondom, éppen az, hogy ezek a mokányok egy darab óta mindig hekzáltak, hát csudára jól eszembe jutott, mit tegyek.

Jó, hogy megtanultam Jánoskával a hászján azt is, hogy kell neki csinálni, ha azt akarom, ordítson.

Hát csakis, másnap délben, mintha már meg akarnám előzni a vén Márist, hogy Jánoskát bevigye az ebédhez, bementem egyedül Jánoskával.

Kasosné a lányaival persze a konyha körül sürgött, éppen tálalás előtt, hát oda se néztek, hogy Jánoskával a ruháskamrába megyek.

Eléje állok ott Jánoskának, és mutatom neki, hogy hogy ordítok. Persze csak úgy a számat mozgattam neki, egy pissz nélkül.

Azzal otthagytam Jánoskát a kamrában, és megyek ki magamnak a cselédek kondérjához. Ott még mondom is az öreg Márisnak: menjen csak befelé Jánoskához, a ruháskamrába, nehogy valamit kalamistráljon ott, míg itt ebéden vagyok.

Na, bemegy az öreg kocsisné. Telik egy kis idő, telik még egy kevés, egyszerre csak ki az istállók elé hallatszik, hogy énekel Jánoska a házban Kasoséknak.

Éppen úgy kacagtam magamnak, mintha azt gondolnám: na, éppen pontosan húztam fel nektek ezt a bőgőmasinát az asztali áldáshoz.

Kocsisoknál is, Kasoséknál is bent, az volt a szokás, hogy a legöregebb az asztalnál mindig felállt elébb és elmondta:

 

Aki ételt-italt adott, Annak neve legyen áldott! Ámen!

 

Az öreg Gyuri bácsi itt a cselédeknek még hosszabb verset mondott.

Elég az hozzá, hogy Jánoskának éppen akkor hallatszott ki a nótája, mikor Gyuri bácsi a keresztet hányta magára.

Fülelnek odafelé a kocsisok, kocsisnék, egyik kacagva, a másik mérges. Hallják odaki, hogy Kasos a nagy szájával Máris nénit ordítja a tornácon, hogy értem menjen rögtön.

Engemet váltig lökdösnek oldalba, ahogy falok, hogy: gyasz befelé, hívat a gazda!

Meg se moccanok! Mondom:

– Hát a falatom csak lenyelhetem. Hagyjatok békén.

De már fut eléfelé a vén Máris, még előtte a Gyuri bácsi lánya:

– Marci, Marci! Ugorjon hát befelé. A ténsúr hívatja.

Na, erre már felkelek. De csak úgy kényelmesen, és megyek a lánnyal.

Az sietne és cibálna:

– Jöjjön hát, jöjjön! Czinguska Dávid van nálunk ebédre. Borzasztóan restellik az úrék Jánoskát, hogy énekel. Fogassa be vele a száját.

A tornácon és a nagyszobán keresztül már futtig futva jöttem, hogy lássák Kasosék, nagy gondom nekem is a hülyéjük.

Látom: úgy ülnek az asztalnál, mintha a villájukat nyelték volna le. Jánoska visít egyet-egyet a ruháskamrában, hogy a szentképek rezegnek a falon. Már régen nem dalolt, hát pihent a torka.

Kasos, Kasosné váltig integetnek nekem, hogy: hamar csináljak valamit a hülyéjükkel.

Nahát, ahogy bementem a ruháskamrába, Jánoska egy perc múlva már hallgatott.

Gondolom, kiviszem a napra a házból szegényt, ha már nem töltheti a kedvét az ordítással. Meg aztán Kasosék is lássák, elviszem a hülyéjüket a vendégek elől.

Hát megyek a nagyszobán keresztül, ahol ebédelnek Kasosék javában, és Jánoska utánam, mint a pap után a ministráns.

De hát Kasos kel fel az asztaltól, vele az öreg Czinguska és a fia, amelyik a középső Kasos lánynak volt a jövendőbelije, és megállítanak Jánoskával:

– Nahát! – mondja Kasos Czinguskának. – Itt lehetsz tanú rá, hogy nyúlunk-e egy ujjal is ehhez a hülyéhez? Ideültetnénk magunk közé ebédelni is az asztalhoz, ha nem művelné ezt a pocsék jajgatást. És ezért vádol engem az anyja, a testvérem, Amerikából? Ameddig pedig ez a jó emberem nem volt mellette, hát az orvos sem tudott orvosságot írni ennek a Jánoskának, hogy ne ordítson. Csak rá hallgat, látod.

– Hát mit csinál vele? – kérdi Czinguska is tőlem.

– Semmit se! – mondom. – Csak megszokott maga mellett a szénapadláson engem. Így hallgat rám. Persze, ha nem vagyok mellette, csak elkezdi a vonyítást.

Láttam, Kasos, hogy szinte veresedik el, hogy az istállóhászját említem Czinguska előtt.

Czinguska meg mondja: – Hát akkor, ha csak az a kívánsága tőled a testvérednek, ővele akár az asztalnál is etethetnéd ezt a bárgyútokat.

Rám mondja persze Czinguska.

Arra Kasos rögtön fordult is a feleségéhez:

– Igaz is, Rózsa? Tálalhatsz ezentúl itt velünk Marcinak is. Ne szúrjon hát senkinek szemet a faluban, hogy Jánoska nem velünk eszik.

Ne is mondjam! Ebédelni már ebédeltem a kocsisokkal. De egy pohár borra ebéd után már oda ültettek Kasosék az asztalukhoz. Jánoskával persze, hogy lássák, hogy tudom odaültetni ezt a hülyét az asztalhoz is. Csak arra kellett vigyázni, hogy az abroszt is le ne rántsa. Mert a bojtok nagyon tetszettek neki, és azt hitte, hogy az asztal alatt nem látják, mit csinál a kezével. Hát így Jánoska egyre tépte lefelé a bojtokkal az abroszt.

Persze rögtön kitaláltam, mit teszek vele.

A kezébe adtam egy kanalat, a másik kezébe egy darab kenyérhéjat, és így mondtam neki:

– Na ezt tartsad szépen, Jánoska. El ne eresszed! Senkinek oda ne adjad!

Ezt úgy megtartotta ez a hülye, hogy hiába akarták elvenni a kezéből a kenyeret, kanalat Kasosék, oda nem adta nekik. Csak mikor én kértem tőle, akkor lepottyantotta a kezéből.

Persze ezt én a tűvel tanítottam be Jánoskának még a hászján.

Éppen így adtam a szájába zsebkendőt, hogy fogja, mint a kutya. Azt is így tartotta.

Persze ezen úgy bámultak és kacagtak ezek a falusi mokányok, mint egy csudás-bódén.

Mi? A Czinguska huszár fia is elfelejtett már görbén nézni rám. Kezet is fogtak velem, apjostól, mikor elmentek, és dicsérték, hogy ügyes ember vagyok.

Kasos már szinte nagyra volt velem. A felesége meg a lányai pedig az ő emberüknek tartottak.

 

*

 

Mit is kezdjek már egyebet? Egy grófnak sincs jobb dolga, mint nekem volt azontúl ottan.

Csak Jánoskára volt a dolgom vigyázni. Más semmit. Legfeljebb unalomból segítettem ezt-azt a Kasos családnak. A lányoknak tartottam a pamutgombolyagot, ha hímeztek. Kasosnéval káposztát savanyítottam. Én táncoltam a hordóban. Újságot meg a könyveket olvastam fel esténként Kasoséknak. Még a lányok vőlegényei is kérdeztek már, ha nem voltam ott este, mikor mókákat kellett csinálni a gesztenyekoválásnál, és a főtt gesztenye héját hajigáltuk egymásra.

Váltig is mondták az irigy, mokány kocsisok, kocsisnék az udvarban, hogy Kasos már a grófékat utánozza a kastélyból, hogy hülyéje mellett is házitanítót tart, és már csak az hiányzik, hogy a kutyái és macskái mellé is nevelőkisasszonyt fogadjon, mint a grófné.

Így pletykázott különben erről az egész falu. Mert mondtam, hogy ott tán a fal a falnak, a fa a fának is továbbadta, vagy a kakasok is átkukorékolták egyik udvarról a másikra, ha valami történt. Hát aki már betette Kasosékhoz a lábát, legelőbb engem kérdett, hol vagyok, hogy az amerikai örökségről és Jánoskáról faggasson meg.

Akkor volt az őszi búcsú a faluban. A Kasosék háza úgy tele volt vendéggel, hogy a kutyatányért is azoknak mosták a konyhán, hogy teríthessenek nekik.

De ha a harmadik faluból érkeztek is, már az ajtóban az amerikai örökségen és Jánoskán kezdték. Persze kivált engem nyaggattak-faggattak.

Nem kell persze engem félteni, hogy eluntam a sok firtatást. Kasoséknak, a lányainak és vőlegényeiknek a vékonyuk fájult meg a kacagástól, ha rám hagyták, hogy a vendégeknek én beszéljek Jánoskáról, és execíroztassam nekik.

Mondjam is, a hetedik faluból volt ott nálunk egy jó gazda. Borvízzel kereskedett a városban; vagy tizenöt pár szamárral, kiskocsin, hátiterün. Az ember rettentő részeges volt, a felesége pedig egy nagyon ravasz, nagyon ájtatos asszony volt. Azt mondták róla, hogy olyan, aki még a szamarait is csak az istállóban üti, az utcán künn, hogy az emberek lássák, milyen jószívű, magázza őket. Így:

– Na, kedveskék, húzzanak most szépen csára, kedveskék!

Hát ezeknek a borvizeseknek négy darab olyan pocsok, nyafka, rátarti lányuk volt, hogy mindenkinek csak az orruk hegyét mutatták. Azért nem kaptak férjet se.

Na, az anyjok ezeknek a lányoknak és ők magok is úgy rám estek Jánoskával és az örökségével Amerikából, hogy már a fülem se láttam ki a sok faggatásukból. Szinte csak hogy nem úgy néztek engem és ezt a hülyét velem, hogy ha már olyan gazdag, kár, hogy nem akaszthatja rá magát egyik borvizes kisasszony.

Hát mikor szépen pacsit adatok Jánoskával sorban mindnek, mert már erre is megtanítottam ezt a lükét, hát azt mondom:

– Mi? Csak még egy-két évet legyen ez a Jánoskám lelkem a kezem alatt, én meg is házasítom őtet.

Csak bámultak rám a borvizes kisasszonyok az anyjokkal. De látom, majdnem hisznek nekem. Hát mondom: – Igen-igen. Ahogy lássák, megtanítottam ülni, állni, jőni rendesen, mikor olyan volt csak előbb, mint a liszteszsák, hát majd megtanítom így egyébre is.

– Csakugyan? – mondja az egyik borvizes kisasszony.

– Lehetne? – kérdi még az anyjok is. – De hány év kellene annak?

Erre én azt mondom:

– Hát mi? Van itt olyan asszony húsz is a faluban, akinek az urát este úgy viszik haza a kocsmából, hogy egyik lábával a másikra lép, és a nyelve nem forog jobban a szájában a kaszafenőkőnél. Akkor annak Jánoska is embere, aminek az ilyen disznó, és ami este asszonyoknak kell.

Na, Kasosné és a leányai az asztalkendőt tömték a szájukba, úgy pukkadoztak és kékültek. De én innen ne menjek el, ha a részeges borvizes felesége és a lányai nem azzal mentek el Jánoskától, hogy: mit tudni, merre száll a cserebogár? Így tán azóta is számon tartják ezt a hülyét a falujukban az egyik borvizes kisasszonynak.

 

*

 

Utoljára is még csak azt mondhatom itten, hogy ebben a faluban úgy volt velem, hogy mindig, mikor már azt hittem, jobb sorom nem lehetne, akkor fordult még jobbra az.

Nem is tudom, hogy ha tán nem az vagyok, amiért a városban Kakuk Marcinak neveztek, talán még most is ott vagyok a faluban, úgyhogy valami módos lánnyal ragadok össze.

Mert ahogy ottan Kasosék és mások is megbecsültek, hát még többet rágták a fülem, mint a nyáron, két lotyót is tudok felszöktetni magamhoz a hászjára, minek nem akasztok magamra valami rendes fehércselédet a pap áldásával?

Még maga Kasos is ajánlgatott nekem eladókat a faluból. Mondjak egyebet?

De hát éppen neki nem mondhattam meg, hogy akire nekem ottan, mint a malomkerék, úgy forog a szemem, ha meglátom, hát az ugyan nem csapja össze magát az én nyomorúságommal. Mert az ő felesége az.

Na, az egyszer biztos, hogy amennyit én ezért az asszonyért veszkődtem, hetet is szerezhettem volna magamnak másfelé, ha csak fél annyit járok a sarkukban, mint ez után a Kasosné után egyedül.

Igaz, hogy félhetett ott nagyon Kasosné is, én is, minden sarokból mintha jáspiskígyók szeme lesne ránk. Hiába voltunk egy fedél alatt. De hát az még rosszabb volt, ahogy velem egyre a bolondját járatta, hogy rajtavesztünk incselkedésben, szemezgetésen meg ilyenen.

Az isten a legsustorgóbb nyilával csapja meg, amennyi mórikája az asszonyoknak.

Azt már én mind nemegy fehérnéptől ismertem, hogy úgy: gyere, nesze!… nagyon ritka, amelyik ráállana valamire. Még beszélni sem lehet a legtöbbel, csak úgy, hogy ha alkalmat keres az ember velük a hityirityizésre, hát csak úgy hívhatja őket el, hogy imádkozni viszi őket a setétbe. Arra inkább tesznek úgy, hogy elhiszik, mert úgy akarják, hogy ha félreléptek, ők nem tehettek róla, csak elsikkasztották őket erővel.

De hát ezen a Kasosnén sohasem bírtam kiokoskodni még én se, hogy: mit akar velem?

Volt olyan nap, hogy tízszer is elhittem, már nem szabadul meg a körmöm közül, és tízszer elhittem azt is, hogy tán megkukultam, mint Jánoska, hogy szemet merek vetni egy ilyen rendes asszonyra.

Megpróbáltam én ezzel az asszonnyal mindent.

Elátkoztam magam, hogy ránézek, vagy rágondolok többet, és kikerültem, ahol lehetett. De akkor ő járt utánam, és megint belebolondított magába.

Kikezdtem más fehérnéppel, hogy megszabaduljak tőle, de csak visszakecsegtetett magához.

Sokszor már ép eszemnél nem voltam ottan ezért az asszonyért. Mert ha az ember csak lődörög, és jól él, akkor tízszer jobban eszi a nyavalya a szoknya után, mintha a munka sorvasztja az inát az embernek. Hát én már sokszor olyanokat álmodtam éjszaka, hogy mint a holdkórosok, arra ébredtem, hogy a szőttesvégeket szorongatom a Kasosék ruháskamrájában. Csak egyet mondok el, milyen egy átkozott kis boszorkány volt ez a Kasosné.

 

*

 

Addig nemigen lehettünk együtt mi egyedül, legfeljebb egy-két percre, Kasosnéval, akárhogy kereste ő is, én is az alkalmat, ameddig a Kasos lányai el nem kezdtek járni valami templomi énekre.

Elmagyarázták nekem, de már elfelejtettem, hogy hogy volt, hogy: régen-régen, nem a negyvennyolcas időkben, de még mikor törökök jártak rabolni az országba meg a kutyafejű tatárok, hát egyszer így égették fel Málnást ezek. Azután összekötötték a faluból az asszonyokat és a gyermekeket, és ezeket el akarták hajtani maguknak cselédnek az ő országjukba.

Akkor még Málnás csak a felvégből állott a hegy alatt. Az alvég és a kohó helyén csak egy csárda állott. Éppen ott, ahol a Kasosék háza.

Elég az hozzá, hogy Málnás felvégén túl, egy helyt felkanyarodik az út a sziklára, és a szikla alatt a Málnás-patak, éppen mintha a torony tetejéről néznél le.

Volt akkor Málnáson egy legény, valami Sebestyén nevű. Ez borzasztó erős volt. Azt mondják, a lovat, a tulkot a nyakába emelte.

Ez a Sebestyén és még néhány ember Málnásról elszökött fel a bércre a kutyafejű tatárok elől. És a bércen a pásztorokkal, szénégetőkkel összeálltak. Fegyvert, fejszét, husángot fogott, ki mit tudott. És mikor a kutyafejű tatárok ott hajtották a málnási asszonyokat és gyerekeket az Asszonyszabadítónál (mert úgy hívták, éppen ezért, ami ott történt), hát Sebestyén a juhászaival rájuk rontott a hegyről, és mind lehányták lovastól a sok kutyafejű tatárt a Málnás-patakba. És kiszabadították a körmük közül az asszonyokat, gyerekeket.

Én is láttam: ott, az út mellett áll egy nagy, lapos kőoszlop. Arra van kifaragva, hogy hányja le Sebestyén a tatárokat a vízbe. Még a gróf nagyapja csináltatta ezt az oszlopot oda a faluból.

Na, de nem ez a beszéd! Hanem hogy az évben, éppen Adventben, jubileumot csináltak Málnás-felvégen, és mind a négy Kasos lány eljárt esténként a felvégi plébániára, ahol a kántor énekelni tanította őket, és varrták, szabták hímezték egész nap is az angyalruhákat, amiben színjátékra tanította őket a kántor a káplánnal és plébánossal a jubileumra, arról a Sebestyén-féle csetepatéról.

A lányok kérői csak a lányok után mentek a felvégre, hát így mi Kasosnéval majd minden este egyedül maradtunk a házban. Csak Linka, a Gyuri bácsi unokája lett volna kolonc rajtunk. De Linka is többször inkább a kocsis pereputtya közé ment ki. Kasos pedig mindig kujtorgott.

Csak azt mondom, ami igaz. Én Jánoskával ültem a ruháskamrában. Csúf, esős idő volt künn.

Kasosné jött be hozzánk.

Na, ez és az. Beszélgetünk valamit. Leül Kasosné velem. Utoljára is azon kezdi nekem, hogy: milyen rossz neki, hogy mostoha! Hiába, csak látja ő, hogy a Kasos lányai kinézik őtet az apjok házából. Mi öröme is van neki! Fiatalabb, mint a Kasos legnagyobb lánya, és egy öreg ura van, aki annyit nyúl hozzá, amennyit a szenteltvíz tartóhoz. Egyszer minden sátoros ünnepben. Pedig ő nem szenteltvíz tartó!

Hát erre már, ha olyan makutyi vagyok, mint Jánoska, akkor is meg kell mozduljon bennem az ördög. Mondják meg, hogy: nem?

Mit is tudom én, mit mondtam, mit nem. Csak azt tudom, Kasosné annyit már nem menekedett, hogy meg ne csókoljam.

Micsoda? Így, ahogy a székről magamhoz rántottam, és magamhoz szorítottam, hát úgy behunyta a szemét, azt hittem, ki se nyitja, míg túl nem vagyunk a javán.

De nem bizony! Ahogy csak meg is próbáltam én többet, már kiugrott a karomból, már lökött el. Már azon kezdte: minek csábítom őtet rosszra?

Így és tovább! Aki tudja, az tudja, hogy van ilyenkor az ember. Hát én is, nem hiszem, hogy leltem volna helyet abban a kamrában, ahol magamhoz nem szorongattam volna Kasosnét, és ne istenkedtem volna neki… és amit csak lehet.

De hát mikor már ott volt egyszer-másszor, hogy már nem szabadulhat tőlem, hát nem hogy az orrom csavarta ki a fejemből, mert az még semmi. Hanem úgy kiáltott rám, hogy hagyjam, és úgy fenyegetett, hogy visít, és úgy vackolódott, hogy magamtól is csak el kellett eresszem.

Én mondom, olyan voltam már, mint a félbolond, akit megkötöznek.

Utoljára is, mikor kiszaladt a kamrából, és aztán az ajtóból vihogott rám, megmondtam neki: ha most elmegy, ne közelítsen hozzám többet, legyen szíves, mert én nem vagyok fajankó, és találok magamnak asszonyt, aki nem bolond!

Így!

De ő csak kacagott rajtam. Vissza nem jött. Azt mondta, hogy fél most, hogy visszajön Linka, a cseléd, a kocsisoktól, mert már sokat ült künn. Majd máskor! Egyszer!

Na, hogy milyen éjszakám volt! Csak, hogy a falra nem másztam.

Fel is tettem magamban, de akkor mindenre a világon, hogy se máskor, se soha többet rá nem nézek erre az asszonyra. Hiszen így ennél a lidérc se jobb, aki a kút fenekére csalja az embert! Csak oda is kerülhetek, ha ezt folytatom vele, vagy oda, hogy megfojtom.

Másnap nem is néztem rá. Jött-ment, elfordítottam a fejem tőle.

De ki jött oda hozzám, mint Kasosné, mikor látta, egy percre egyedül lehet velem.

Hogy látja ő, haragszom rá. Minek haragszom? Ő nem oka, hogy nem lehetett most. Félt, hogy bejöhetett Linka. De úgysem akar soha. Soha azt nem akarja, hogy a kedvesem legyen. Azt nem lehet… talán majd egyszer!

Hát így! Csak hallgatom… Mert már ez olyan volt nekem, mint a tanítónak a lecke.

Ha feleltem, vagy ha látta, hajlok hozzá, akkor mindjárt: nem, soha, soha, nem! Ha látta, elfordulok tőle, akkor a biztatással kezdte: majd egyszer, majd egyszer!

Akkor már olyan dühbe hozott, hogy ránéztem, és azt mondtam neki: akár egyszer, akár másszor, nem kell! Kértem: hagyjon békémet. Hagyjon hát békémet! Nem kell többet akkor sem, ha akarja is, se egyszer, se másszor. Értsen szót, és hagyja békémet… Így!

Na, hogy erre tán megneheztelt? Aj, dehogy!… Erre csak kacagott, és azt mondta: hiszen ő is tudja, hogy a tegnap volt a legjobb alkalom nekünk, hogy akármit csináljunk, mert Linka a kocsmába kéredzkedett táncolni tőle. De én voltam ügyetlen! Minek engedtem őtet ki a kamrából? Nem félt ő Linkától, hogy bejön. De hát azt gondolom, annyival is hozzá lehet férni egy tisztességes asszonyhoz, amennyivel én akartam egy-kettővel őhozzá… El is eresztettem őtet különben, mikor már elszánta magát a rosszra, és nem tudta már: hány hét hat hét?… Hát csak én magamra vessek!… Rajtam múlt, hogy ő még csak Kasosé volt, az uráé, életében. Az enyém nem.

De már nem is beszélem tovább…

Mert csak azt gondoltam, hogy: ez az asszony tán nem akar addig nyugodni, míg féleszűvé nem tesz… Hát mit tettem volna? Nem próbáltam meg eleget vele!… Na!… Na mit tettem volna még?

Azért ne sajnáljanak. Utoljára csak én kacagtam.

Éppen egy nappal előtte, hogy a jubileum volt, ott voltak Kasosnál ebédelni a felvégről a kántor és az egyik káplán.

Még tudom, hogy ezek ketten majd összevesztek Jánoskán azon, hogy hát: hova kerül egy ilyen hülye a másvilágon?

A kántor azt mondta a papnak: hát nézze meg, a kutya többet ért az ember szavából, mint ez a lüke, hát akkor a kutyának hamarabb lehet helye a mennyországban, mint Jánoskának.

De a káplán nagyon leszidta ezért a tanítót. Mert azt mondta: hogy a kutyát nem keresztelték meg, márpedig keresztény lélek csak úgy lehet valaki, ha felveszi a szentséget, mint ahogy Jánoskának is feladták. Azután már a mennyországnak mindegy, hogy meghülyült.

Elég az hozzá, hogy a kántor meg a káplán engem is elhívtak magukkal a felvégre, hogy nézzem meg a jubileumi színjátszást.

Kasosné is jött. Kasos is jött. Otthon csak Linka maradt. Ő már látta különben is a Kasos lányokat angyalnak énekelni előtte való este.

 

*

 

Nahát, a plébánián, egy nagy-nagy szobában, dobogó volt csinálva és a falra vagy vászonra festve, mint a színházban, az erdő és az út, a sziklák közt, mint az Asszonyszabadítónál.

Azt már meg kell hagyni, hogy olyan gyönyörűséges szép éneket még én sem hallottam soha, mint amilyet ez a kántor és káplán tanított be ezeknek a falusi libáknak.

Egy legény volt Sebestyén, egy nagy bárddal. Vele három másik legény, a juhászok, nyilaikkal és fokosokkal. És vagy hat-hét kutyafejű tatár. Ezek is nagy kardokkal és lándzsákkal. Mindnek a bajusza végén ólomgomb lógott, és a szakállukba gyöngy volt fűzve.

Az angyalok fehérben hátul álltak, és köztük a középső Kasos lány volt Szűz Mária.

Úgy énekeltek és jártak le és fel, mint a betlehemesek. Szűz Mária és az angyalok biztatták Sebestyént, és a tatárok kiejtették a kezükből a fegyverüket Sebestyén és a juhászok előtt, és leborultak előttük. De persze ezt mind énekelve csinálták. És a kántor egy kis orgonán játszott velük, meg három másik hegedűs és bőgős és trombitás.

Csakhogy mi lett? A legkisebb Kasos lány olyan ájulós volt.

Most is, mikor másodjára akarták próbálni a játékot, hát a kis Kasos lány elfehéredett, a szája reszketni kezdett, és lepp! végigesett a dobogón ottan.

Erre persze nagy handabanda. Futkosás. Letyefetye. Doktorért mentek.

De hát a játékot nem lehetett abbahagyni, mert másnap a jubileum volt.

Csak a kis Kasos lányt pakolták fel a szekérre, hogy vigye haza, feküdjön le. Kasosné persze ment vele haza, úgyhogy aztán a bricskát visszaküldi Kasosért és a többi három lányért.

De mikor kikísértem én is Kasosnét és a kislányt a szekérhez, egyet gondoltam. Felugrottam én is a kocsis mellé. Mentem velük én is haza.

A bricskát aztán visszaküldtük, és mert Linka nagyon kéredzkedett, hát elengedte őtet is Kasosné, a mátkájával, Gáborral, a bricskán.

Persze a legkisebb lánynak valami orvosságot adott Kasosné, amit már régen rendelt neki az orvos, és lefektette. Aztán kijött tőle, hogy ne zavarja, aludjon.

De én, ha felkötnének, se tudom mai napig se, hogy minek lehetett az, hogy Kasosné éppen akkor félt a legkevesebbet, hogy rajtakapják velem, mikor a Kasos legkisebb lánya itt aludt a házban.

Mert ez így volt.

Nem mondom, akkor én hívtam be Kasosnét a kamrába, az ajtóból, mikor kijött a kis Kasos lánytól. De hát benn lenni nálam, volt ő eleget, mégse tudtam vele semmire vinni.

Most? Olyan kezes volt, én is jobban csudáltam, mint a macska. Még ő simult a kezemhez, mikor hozzáértem.

Többet se is lesz olyan asszonnyal dolgom, amíg élek. Csak úgy emlékezek rá most is.

Még azért akkor este rájött utoljára a makranca. Hogy így és úgy, mit tettem vele? Mi lesz, ha az ura mégis megtud valamit?

Hát akkor aztán mondtam neki:

– Ha rajtacsípik az embert, annak mindig az asszonyok az okai, mert mindnek van valami mórikája, mindig. Sose vesztünk rajta, akármit csinálunk, ha egy-kettő értjük egymást, szemről is, és az egyik fülünk mindig nyitva. Vagy tán mondjam is magának, hogy ahogy maga félti itt a becsületét és egyebet, hát csakúgy félthetem én is a derekamat, hogy letörik itten, ha megneszelik, miben járunk ketten?… Így, drága Rózsikám!…

Nem is fogtak meg ott engem ezzel a Kasosnéval. Nem is álmodták, se az ura, se a lánya, se cselédje, miben vagyunk. Pedig volt úgy is, hogy fényes nappal a kamra egyik ajtóján jöttek be hozzám keresni Kasosnét, ameddig a másikon kieresztettem magamtól.

Más ugrasztott el onnan engem, abból a finom helyből. Az Isten átka jöjjön rá! Rá is jött.

Csak ezt mondom el még itt.

Kasos, ha a városba ment, majd mindig bevitt engem is magával. Mert sose tudta, mikor kell valami írást megnézessen velem. Másba ez nem bízott.

De már ahová mentünk, a vasúttársasághoz vagy a kincstári hivatalokba, inkább is velem álltak szóba az írnokok, mint Kasossal.

Ne is mondjam! Még a bekecsem is jobb volt a Kasosénál. Mert újat vettem, úgyhogy csak ismerősök nem nézték Kasost, a magyarnadrágban, csizmában, kucsmában, az én kocsisomnak, mikor a spórolt pénzemből kemény inget és nyakravalót is vettem magamnak.

De elég annyi, hogy egy nap, ahogy otthagy engem Kasos a városban a szekérrel, hogy valami fuvarköltsége után menjen, hát elindulok én is sétálni egyet magamnak.

Szép téli idő volt. De kegyetlen mérges hideg, ahogy mondják: foga volt a napnak is.

Csakhogy lődörögtömben erre-arra, egy nagyon utolsó pálinkásbolt előtt kiabálás, veszekedés állít meg. Látom, hogy egy nagyon rongyos tekergőt kizuhintanak a jégre a butikból. Az tántorog ottan, hanyatt esik, de csak felugrik, és neki ordítva a butik üvegajtajának.

Be is törné biztosan, de hát ott várja a butikos a sógorával (ismertem jól őket), és zuhinti kifelé az utca közepére megint Somát.

Mert Soma volt. Elébb meg sem ismertem jól, olyan borzasztóan le volt rongyolódva.

Abban a hidegben alig volt rajta valami. Az ujjasa egyik ujja helyett csak az inge. Persze az is fekete a piszoktól, és egy rongy. A lábára gyékény kötve spárgával. A kalap a fején, látszik, a szemétről való, egy köcsögkalap.

Nahát, mindegy. Csak sajnáltam nagyon, hogy jó ruhám volt és egypár garasom. – Gyere hát!

Elvittem egy ócskásnéhoz. Vettem neki egy felsőt. Jó rongyos volt, de meleg, báránybőrös.

Ott meg is mosdattam Somát a cigányéknál. Még egy hétre szállást is kerítettem neki, és jótálltam érte még egy hétre, ha nem tudná fizetni.

Hát így nem szólhatott rám, hogy azt mondta: ő már szívesen dolgozna nehéz kari munkát is, de ha egy rongy nincs a testén, és megfagy.

Utoljára harapnivalót is vettem, és elmentem Somával egy másik butikba. Leültünk egy deci nerángass mellé.

Na, nem kell félteni Somát. Ott a butikban, már hogy egy falat volt a bendőjében és egy rongy a tagján, már csak röhögött, és fumigált engem is.

Mikor mondtam neki, hogy: hiszen csak egy kicsit tágítana el egy nap a pálinkásüvegtől, már sose jutna plűre… Hát erre az én Somám még meg is haragudott:

– Mi! – azt mondja nekem. – Ilyen gazember ad tanácsot nekem, mint te? Hát teneked nemcsak úgy megy mindig a sorod, ha valami lotyó bérel ki magának a butikokból, mint az én feleségem is? Vakulj meg úgy, hogy most is nem valami pendelyhez ragadsz abban a faluban! Maradnál te valahol, ahol nem valami asszony tart ki? Tán ennek a vén tolvaj parasztnak a felesége! Na mondjad!

Na mondjad! Na mondjad! És na mondjad!

Ha ez a gyalázatos tekergő Soma egyszer valamit akart, azon úgy fogott rajta, mint a satu. Nem tudtam szabadulni tőle, hogy hogyan mehet ilyen jól a dolgom Málnáson, hogy ruhám, pénzem van.

Egy szó, mint száz, Soma kivette belőlem, hogy lettem a Kasosék hülyéjének a nevelője. Hogyan örökölt Jánoska Amerikából és a többi…

Na, azt ne higgyék! Kasosnéról ugyan egy mukkot se ejtettem. Akárhogy röhögött, faggatott Soma, hogy: a Kasos sok jércéje közül melyiket búbolom?

Nem! Azt nem! De az a baj, hogy elmondtam Somának, hogyan kezelem Jánoskát a tűvel. Hogy jöttem rá erre?

Kacagtunk, az igaz, ezen kegyetlen Somával. De tán nem is kacagásnak mondtam ezt el Somának, hanem azért, mert már az ember úgy van, hogy ha valamit annyit firtatnak tőle, mint éntőlem azt, Kasos és mások, hogy hogy kezelem Jánoskát… hát az embernek már csak fúrja a begyét, hogy valakinek elsúgja. Mint én ott Somának.

’Szen ha tudtam volna, mi lesz belőle! Inkább a nyelvem harapom le, mint ennek a gazembernek, Somának elmondjam ezt.

 

*

 

De akkor semmit nem is gondoltam erre. Még egypár krajcárt is adtam Somának, mikor elváltam tőle, és mentem az Elefántkebelbe Kasost várni.

Tán egy hétre rá vagy kettőre, hogy bevitt engem Kasos újra magával a városba.

Akkor is hagyott lézengeni el magától Kasos egy-két órát a városban, és csakis kerestem Somát is, amerre tudtam, a szállásán, butikokban. De nem leltem.

Elég az, hogy mikor már megyünk hazafelé a kocsin, mintha a nyelvem ejtettem volna ki a számból, úgy nem tudtam felelni Kasosnak, mikor így kezdi nekem:

– De hát arra mit felelne, Marci fiam, ha azt mondanám, hogy én már csak azért viszem vissza magát most Málnásra, hogy összeszedje a holmiját nálam?

– Hát hogy, hát hogy? – hebegek erre ottan Kasosnak a szekeren.

– Hát ha kell valami számodolás vagy írásmunka, megtalálom én mindig magát rá itt a városban is, minek tartsam azért a házamnál? A szegődvényére már megegyeztünk. A tíz forintját megkapja útravalónak, hogy ne mondja, télvíz idején egy krajcár nélkül tettem ki. Már ma délután is bejöhet, mert küldök be szekereket.

Még legelőbb arra gondoltam, hogy tán valamit kiszimatolhatott ez a vén lócsiszár, hogy a feleségét Rózsikámnak hívom. De hiába törtem a fejem: honnan orronthat valamit? Semmit se süthettem ki.

Csak ennyit szóltam:

– Hát ki lesz helyettem Jánoska mellett? Majd danol maguknak.

Na erre aztán Kasos csak hogy fel nem borította a kocsit velünk, olyat heppent egyet az ülésen!

– Mit nekem most már az a büdös lüke! – azt mondja. – Jól behurgolt megint ezzel is ez a gazember Pecek, mondhatom magának. Majd felcsapom a hászjára, ha ordít nekem. Tudom én már különben is a módját maga nélkül is, hogy kell elhallgattatni ezt a lükét. Maga is megéri nekem a pénzét különben!

Így Kasos rám. Csak bámulok:

– Hát hogyhogy, Kasos úr?

– Csak úgy, hogy máma behoztam ide a városba a húgom levelét Amerikából egy szakértő emberhez, aki kérte. Az ki is mutatta nekem rögtön, hogy Pecek hamisítást csinált ebben a levélben a summákon, csak hogy engem jobban megfejhessen, mint a kincstári bérlőföldekkel. Itt is, nem tíz darab ezrest kapunk Jánoskával, hanem rongyos ezer forintot. Azt is nem öt, de tizenöt év múlva. De élt Pecek a gyanúperrel, hogy megmutatom magának is a levelet, hát kijavította benne a summákat meg a dátumokat. De hát azt mondja meg, hogy mi hasznát is látom magának én magam mellett, ha így megkárosíthatnak engem a maga két szeme előtt? Még azt is mondta nekem az a szakember, hogy talán maga is összejátszott Pecekkel, hogy nem látta ezen a levélen a kaparásokat. Itt van, lássa!

Hát csakis! Most már ahogy másodszor mutatta Kasos a levelet a szekeren, láttam én is, hogy a zérók itt és amott hozzá vannak téve a számokhoz, és kaparás is látszik a papíron, ha a napra tartja az ember.

– Nahát! – mondtam. – Alig adta kezembe Kasos úr ezt a levelet. Ki vette volna észre?

– Aki érti! Aki jobban érti az írást magánál!

Na, az igaz! Egyik oklevélhamisítót legjobban elcsípheti a másik.

Kicsoda? Hát Soma!

Kasos aztán dühében kibeszélt ott a szekeren mindent. Hát hallják! Ez a gyalázatos, hétszer felakasztani való gazember, ez a Soma, azzal köszönte meg nekem, hogy minap megsajnáltam és jóllakattam és felruháztam, hogy elment Kasoshoz, beáztatott nála engem, és kilöketett vele a finom helyből.

Persze hogy ő ajánlkozott a helyembe Kasosnak. Így Soma rám mondott mindent neki. Még azt is, hogy cégér engem a családjában tartani, hiszen azért hívnak Kakuk Marcinak a városban, mert a tüzet hamarabb lehet a pelyva közé lökni, mint engem fehérnépek közé engedni, hogy fel ne hajtsam a pendelyüket. Elmondta a piszkos, tolvaj gazember Soma még azt is, hogyan kezelem Jánoskát a tűvel, és hogy ha ugrálnék a szegődményemért Kasosnak, hát azért csendőrkézre adhat, mert egy házi ápoltat megszurkáltam. Így bizony! Az én Somám, hogy három pengőt keressen Kasostól, arra ajánlkozott neki, hogy megszabadítja a Kasost Pecektől is, tőlem is, akik zsaroljuk!

Na ugyan! Hogy ennek a vén lópecérnek kibeszéljem a fejéből valami szándékát? Soha olyat!

Ahogy megérkeztünk Málnásra, a házába, Kasos összerakatta velem a motyómat, és kivitette velem a szekérre. Ott állt mellettem, amíg a szekér el nem indul velem.

Csak éppen egy isten áldjont értem rá mondani Kasosnénak is, a lányainak is. Azok csak álltak, mint a maflák: mi ütött Kasosba, hogy utamra kerget? De szólni nem mertek.

Kasosné ki se jött a szekérhez. Az sírt benn, az biztos, értem. Azért nem állt a szekérnél, hogy észreveszik, ha eltörik a mécsese, amikor elköszönök tőle.

Hát így volt! Sose jutottam vissza többet abba a faluba.

Ne is mondjam, hogy Kasosnéért fájt a szívem legjobban. De hogy férjek többet hozzá? Jobban őrizték azt, mint a jáspiskígyók a gyémántkövet. Még ha volt is sokáig spórolt pénzem és ruha a bőrömön rendes, közelébe se indulhattam.

Egyszer Gáborral, a kocsissal üzent nekem Kasosné a városba annyit, hogy: sajnál, hogy elmentem, sajnálnak a lányai is, vejei is, mert jó mókákat csináltunk esténként.

Persze én tudtam, még mit sajnál Kasosné. De nekem is úgy szorította a bánat sokáig a szívemet, ha visszagondoltam rá, hogy csak vonyítottam volna, mint Jánoska, utána… Azzal se tudom, mi lett!…

 

*

 

Na, Soma, az megkapta tőlem. A korcsmában köptem a szeme közé, mikor tömve volt vendéggel, és a szódavizes üveget emeltem rá, mikor nekem akart jönni.

De utoljára is csak kibeszélte magát nekem, hogy: véletlen találkozott Kasossal, az faggatta őt, mit tegyen, és így és úgy, ahogy Soma hazudni szokott: itt láttad, fehér, ott mondod, fekete!… ’Szen ült már ő hamis tanúzásért is, mikor valakire ráesküdött.

De hát csak kibékültem vele. Együtt mentünk akkor a nyáron csavarogni a világba. Na persze úgy mondtuk: munkát keresni!

Majd ezt is elbeszélem egyszer! Most még csak azt, hogy azért Soma is megütötte jól a bokáját ezzel a Kasossal.

Mert aztán egy darabig úgy lesett Soma Kasosra az Elefántkebelben, mikor Kasos bejött a városba, mint a macska a patkányra. Zsarolta, fejte Kasost, mert fenyegethette ő is, Pecek módjára, hogy feladja Kasost a bérföldekért. Csakhogy mi lett?

Pecek, a segédjegyző egyszer csak meglépett Málnásról. Persze akkor sült ki rá a teméntelen disznóság, amit elkövetett. Körözték, újságba is ki volt írva a sok sikkasztása, tolvajlása.

De hát, úgy látszik, Kasosnak már annyiba került, hogy Peceknek a disznóságaiból kitisztázta magát, hogy már Somára, a másik kullancsra istentelen, ne láss, ne hallj dühe maradt.

Így egyszer, mikor Soma odaszemtelenkedett megint a Kasos szekereihez, hogy megzsarolja, hát Kasos két kocsisa, két lőccsel, a Kasos szavára, csihé-puhé, úgy ellátták a mi Sománk baját, hogy a kalapja egy hétig sem ment rá a fejére a sok folttól, kokastól, flastromtól, kötéstől a mi Sománknak.

Ezért már nem sajnáltam. Megérdemelte értem is.

Hát így volt!