Kakuk Marci

 

Előszó a Kakuk Marci tizedik kiadásához

Kakuk Marci tizedik kiadását kapja itt az olvasó. Egy kötetre valót a róla elismerő bírálatokból is össze lehetne szedni. De ugyancsak eme teljes műnek és részleteinek első megjelenéséről is külön, jellemző történetet lehetne közreadni.

Engem, a szerzőt, annak idején Kakuk Marci-nak az első kiadása a következő fölkiáltásra ragadtatott:

– Hát én ezentúl, ha még alkotok valamit, csakis barátaimnak lebeszélésére fogom tenni!

Ez nem puszta elméskedés. Engem erről a Kakuk Marci-ról minden barátom, jóakaróm, ismerősöm lebeszélt. Már ott kezdődött ez, amikor még csak tervbe vettem Kakuk Marci megírását.

Ide van biggyesztve a könyv elejére az az elbeszélés, amelyikben Kakuk Marci született, a: Ruszka Gyuriék karácsonya. Erről Osvát Ernő, a szerkesztők szerkesztője, nekem szemtől szembe azt állította, hogy: az utóbbi tíz év legjobb elbeszélése!

Erre megpendítettem előtte, hogy: az elbeszélésnek Kakuk Marci nevű alakjáról egy nagyobb szabású művet szeretnék alkotni.

Osvát azon nyomban elkomorodott, és szó szerint ezt felelte nekem:

– Annak, fiam, semmi értelme, hogy a maga magvas művészetét egy jelentéktelen figurára pazarolja, csak azért, mert az magának mulatságos.

Tessék! Ha Osvát locuta, causa finita! Akkoriban a Nyugat volt az egyetlen hely, amelyik megtűrt olyan hangot, amilyen a Kakuk Marci-é.

Ám engem nem hagyott nyugton ötletem. Közbejött a világháború. Künn a harctéren, a nyugalmasabb lövészárkokban is foglalkoztatott Kakuk Marci megírása. Anyaga egyre bővült.

Háború után végre, mint üzleti nyelven mondják: saját káromra és veszélyemre dűltem neki Kakuk Marci ifjúsága című kisregényemnek. Az Amicus nevű kisebb kiadó irodalmi különösségekkel foglalkozott. Bálint Rezső, a festő közvetítésével sikerült elhelyeznem az Amicusnál.

És mi történt? A Nyugat, Osváttal az élén, egy sor magasztaló cikket hozott a Kakuk Marci-ról. Móricz Zsigmond, Schöpflin Aladár, és még nem is tudom, kik, áradoztak róla.

De azt a szándékomat, hogy: folytatni akarom a Kakuk-történeteket, egytől egyig minden írótársam letorkolta. Kakuk Marci így remek, de minden sor ráadás csak rontana rajta! Ezzel lapítottak agyon.

Évek teltek, míg alattomban nekifeküdtem az Amerikai örökség kezdő oldalainak, és megmutattam a Nyugatnál Gellért Oszkárnak. Nem nagyon lelkesedett először. De mikor végigolvasta az egész kötetet, rögtön közölte. A sajtó pedig, úgy az időszaki, mint a napi sajtó, a Kakuk folytatása mellé állott.

Ám arról, hogy újabb Kakuk-történet jöjjön ki, senki sem akart hallani újra! Konokul, saját szakállamra vetemedtem rá, hogy megírjam a harmadik kötetet, Kakuk Marci a zendülők között. És megint csak Gellért Oszkár adta közre.

Újabb siker. Mármost Schöpflin Aladár, eredetileg a Kakuk-folytatásnak legnagyobb ellensége is, beadta a derekát. Ő segített hozzá, hogy a Franklin Társulat kiadja a Kakuk Marci vadászkalandjá-t.

No, de most már, a szó- és írásbeli dicséretekkel együtt, írásban kaptam a lebeszélést a Kakuk folytatásáról. Kárpáti Aurél műbírálónk rám sütötte, hogy: a Kakuk-nak hangjából elég, mert modorosságba süpped.

Most már vadul vágtam bele a Kakuk Marci kortesúton kötetbe. Az Est-lapok nagytudású és mindenható szerkesztője, Mikes Lajos, csak éppen ki nem lökött a szerkesztőségből, amikor feléje nyújtottam a kéziratot. Igen! Míg el nem olvasta. Aztán gyorsan nyomdába küldte. Megjelent a Pesti Naplóban. De csaknem egyidejűleg hozta a Prágai Magyar Hírlap, a Brassói Lapok, sőt, egy amerikai magyar újság is. Végül kiadta az Athenaeum.

Az utolsó kötet, az Annuska, szintén közelharcba került, míg a Nyugat közreadta.

Már egyéb nem következhetett, mint hogy minden barátom, jóakaróm óva intett attól, hogy megkíséreljem kiadatni a teljes Kakuk Marci-t.

Dr. Püski Sándor a Magyar Élet kiadóvállalatot ötven pengő alaptőkével indította meg úgy, hogy az egyetemi hallgatók számára „puskát” fordított idegen nyelvekből. Püski harapott rá a Kakuk Marci teljes kiadására.

A Magyar Élet vállalatának egyik vezetője mesélte el nekem bizalmasan, hogyan történt a dolog.

Püski édesapja becsületes kari-munkás volt. A fiai tanították meg írni és olvasni negyvenéves korában. Az öreg Püski lett aztán doktor fiának legjobb lektora. Vele olvastatta el a Kakuk-ot is. Az öregnek véleménye pedig az volt, hogy: ilyen szívvidító olvasmányt, mint a Kakuk Marci, okvetlenül ki kell adni.

Nos, a Magyar Élet két kiadást csinált a Kakuk Marci-ból még a második világháború előtt, és ugyancsak kettőt 1945 után.

No de most az új kiadásról. Kakuk Marci, mint javíthatatlan önellátó, őmaga gondoskodik arról, hogy tizedik, jubileumi kiadása több figyelemben részesüljön.

Ugyanis a korábbi fejezetekben folyvást utalások, hivatkozások vannak arra nézve, hogy Kakuk Marci színházi kellékes gyanánt is működött. Sőt, mint ilyet, a vándortársulat föl is léptette őt egy ízben, szükségből, de teljes sikerrel.

Nos, ennek az új fejezetnek a címe: Kakuk Marci hősszínész. Csak egy kis végzetes zűr érte, amikor egy kis szemelvény nyomdafestéket látott belőle.

Hatvany Bertalan lapjához, a Szép Szóhoz József Attilát szegődtette szerkesztőnek. Attila beleolvasott a Kakuk Marci hősszínész-be. Aztán szokott tanári erélyével rám szólt:

– Ebből egy részletet leközlünk azonnal!

– Nem tudom, Attila, helyes lesz-e? – aggályoskodtam.

– Hát minek írtad ezt? A hagyatékodnak? – ripakodott rám.

– Nem! Hanem kötetnek írtam. Mert ott elcsúszhat ez a Kakuk. De folyóiratot másként tart számon az erkölcsök rendészete! – magyaráztam Attilának.

– Ezt te bízd ránk! – torkolt le Attila.

– Legyen! – hangzott válaszom.

Ám a következmények az én aggályaimat igazolták. Mert egyáltalán nem környezett bennünket jóindulat. Még úgy sem, hogy a magyar arisztokráciának egyik dúsgazdag tagja szerepeltetett, valóban irodalmi síkon.

A Céda és a szűz nemrég újra kiadott művemért másfél hónapot ültem a tömlöcben. De annál némileg jogosnak éreztem az ügyészi szigort. De ennél a Kakuk Marci hősszínész című regényemnél egyáltalán nem. Nyilvánosházban történt ügyek miatt inkriminálta az ügyészség a Szép Szót. De hát maga Deák Ferenc is oda nyilatkozott ebben a kérdésben, hogy: „A nyilvános ház és egyáltalán az ellenőrzött prostitúció: szükséges rossz.”

Ma, megváltozott világunkban sem állítjuk, hogy: ez a nagy fontosságú társadalmi kérdés már megoldódott. Annak idején az a vidéki intézet, ahol Kakuk Marci egy lánnyal sodródik össze, kacagtató mozzanatait leszámítva, egy olyan erkölcsi és egészségügyi jelenségnek ésszerű megmutatója, amit egészében el kell fogadnunk.

Egy hatalmas termetű és szervezetű intézeti lány okadatolja meg Marcinak: miért tudja megőrizni testi-lelki épségét a nemi kiszolgáltatottság sűrű szennyében. A kartársnőinek veszte rendesen a szesz és a dohányzás. Száz konyak és száz cigi után a lány már elveszti az ellenőrzést afölött, mit csinál, és mi történik vele. Jön a betegség, göthösség, jön az adósság, amely még lejjebb hajtja, amikor még utolsóbb helyre árusítják ki. És végül jön a kórház meg a halál, fiatalon, életképesen.

Kakuk Marci terebélyes hölgye nem kóstolt szeszbe, csak éppen a vendégei bedűtése céljából, nem dohányzott, válogatott benne, kivel fekszik le. Így őrizte meg és őrzi meg testi-lelki rugékonyságát. Félrerakott pénze van. Már kérője is akadt, egy rendes iparosmester. De elutasította, mert iszákos!

Hát körülbelül ez volt a regényrészletnek a magva, amiért az ügyészség büntetést szabott ki a Szép Szó tulajdonosára, szerkesztőjére és rám, a szerzőre. Rémlik, hogy: a hivatalos értesítés rémesen vaskalapos szigorral ijesztett meg, sőt rendített meg.

A hírhedt Töreky, amikor előtte állottunk a Céda és a szűz elkobzásakor, és az erkölcsrontó szöveg kérdését vitatta a bíróság, ha nem is adott, mert nem is adhatott igazat nekem védekezésemben, de nem förmedt rám!…

Holott azt mondtam:

– Mélyen tisztelt Ügyészség! Az Ószövetség volna az első kézen forgó írás, melyben tobzódik az egészséges érzékiség mellett a beteges érzékiség is. A Louis Pierre francia írónak több írása szintén óriási példányszámban jelenik meg ügyészi beavatkozás nélkül, holott ez a francia egyenesen helyesli, sőt kedvelteti a perverzitást. Csak mi, magyar írók vagyunk kiszemelve bűnbakoknak?…

Egy ügyvéd a hallgatóságból így szólal közbe:

– Tersánszky az egész világháború folyamán a tűzvonalban a hazáját védte!

– Kérem, kérem! – intett neki tiltólag és fenyegetőleg Töreky!…

Na, aztán az ügyészség akkor a Céda és a szűz miatt valami csekély bírsággal büntetett. Az ügyvédek lapja így is „justiz mord”-nak bélyegezte megbüntetésemet. Ellenben a jelenlevő Gellért Oszkár kartársam és szerkesztőm nemhogy föllebbezési jogunkkal élt volna, de hajlandónak nyilatkozott leszúrni azonnal a büntetés összegét… Hiába!

Ám most a Szép Szónál vészterhesebbnek ígérkezett a dolog. Hogy mégis mi vagy ki intézte el, hogy csak bírsággal úsztuk meg az ügyet? Valakitől azt hallottam, hogy sok pártfogóm akadt az ügyészi karban! Lehet, szintén egyik volt katonatársam lépett közbe.

Az eset eredménye az lett, hogy Kakuk Marci hősszínész regényemet fiókba raktam. Sok kaland után most szedtem elő. Illetve, egy nagyon rendes, sőt, túl rendes gyűjtő, egy bankigazgató bocsátotta rendelkezésemre, akinek eladtam mint kéziratot. Hálátlanság tőlem, hogy a nevét elfeledtem!…

Beismerem!

Íme, a Kakuk Marci regényének külön regénye.

 

Ruszka Gyuriék karácsonya

Ruszka Gyuri részeges, mihaszna tekergő, aki odakinn lakik az erdő alján, egy rongyos viskóban, s úgy él egyik napról a másikra, mint a madarak. Lenn őgyeleg egész nap a piacon. Segít a kofáknak vagy a vásári kupeceknek motyóit, sátraikat cipelni, vagy a vigécek után hurcolja utcahosszat a kuffereket, képeket, de legszívesebben a kávéház előtt ténfereg, ahonnét el-elszalasztják a kereskedők egy-egy levéllel, üzenettel. Ezek fizetnek leggálántabbul, s nem kell magát megerőltetnie huzamosabban.

Ami pár hatost keres, azt azon melegiben meg is issza a pálinkásbutikokban, vagy elkenyerezi a lacikonyhán. Felesége ugyan sose lát tőle egy fityinget.

Egy apró, csúnya kis asszony a felesége. Bőre rá van száradva a sok nyomorúságtól. Úgy néz ki, mint egy felingerelt majom. Mégis nélküle – mint ezt hangoztatja is eleget – rég megette volna Gyuri urat a tetű. Az asszonynak magának kell mosni, meszelni járnia el házakhoz, hogy egy kis ételmaradék kerüljön haza esténkint, sőt, egy-egy rossz nadrágot, ócska bakancsokat is ő kunyorál össze gazdáitól Gyurinak.

Gyuri már annyira rákapott, hogy meg is veri, ha üres kézzel talált hazajönni. Különben örökösen marakodnak. Az asszony maga se veti meg az itókát, s a nyomorúság elvadítja mindkettejöket.

Nyáron által még sok könnyű módja akad a krajcárszerzésnek, itt az erdő alján, a gyümölcsösökben. Ruszka Gyuriék még a gazdáknál is gondosabban tartják számon, mi érik, hol érik. S már pirkadat előtt összebarangolják a jószágokat egy kis hullott gyümölcsért. A hullást itt-ott meg is siettetik esetleg egy kis rázogatással. Nagy vigyázatosan összekobozgatnak pár kosárra valót, min aztán hamarosan túl is adnak ismerős kofáknál.

De ilyen szerencsésebb zsákmányolás után Gyuri napokig nem mozdul le a hegyről. Míg csak ki nem kopik az utolsó falatból. S úgy elhever egész délutánokat az árnyékban egy mozdulás nélkül, hogy magok a fák is megcsudálják.

Bezzeg télen vége ennek a vidám henyeségnek. S az esővel, hóval, hideggel, mint valami feldühödött kuvasz, ront rá Ruszka Gyuriékra a keserves ínség. Még szíves-örömest vonul be Gyuri ilyenkor a tömlöcbe, leülni azt a néhány napot, amit nyári lopások, verekedések vagy más effélékkel érdemelt ki. Sőt állandó munkára is ráadja fejét. Persze sehol se tudja kitartani egy-két hétnél tovább, s vagy megszökik, vagy elzavarják a tunyasága, korhelysége miatt.

Tavaly például – valamivel karácsony előtt – gyümölcsöskosarakat terhelt a vasútnál vagy két hétig egyhuzamban. Igaz ugyan, hogy a szállító csak fele bérit adta ki naponként, csakhogy ott foghassa a munkában. De így történhetett, hogy Gyuri szokatlan összeget kapott kézhez a szállítás bevégeztével. Tallérokat, tán hetet is.

Nagyon magaelégedetten jött befelé aznap a vasúttól még kora délután a városba. És hősiesen a megkönnyebbedéstől, hogy kiállotta a kétheti munkát, a legkülönfélébb életjavító jószándékai serkentek.

A nap is kiragyogott egy félórára a piszkos fellegek alul, vidáman csillanva meg az ablakokon meg az utca pocsolyáin. És Ruszka Gyurinak szinte danolva eredt neki képzelete, hogy még a léptei is meg-megiramodtak, ha a jobbnál jobb tervek ötlöttek fel elméjében a jövendőre.

Ó, drága Isten – gondolta, most már ki fog gázolni minden nyomorúságból. Mintha látná is magát, hogy téreget majd haza ezentúl esténkint tisztességes, munkáttartó ember módjára. Az asszonynak se jár majd annyit a becstelen szája. Ő is mértéket tart az itókákban. Így lassanként felgyarapszanak, s tudom is én, mi lesz még. De oly egyszerűnek látszott mindez, akár csak ilyen boldog hazatéregetésekből állana majd ezentúl a világ örökkétig.

Eközben egyenest a pálinkásboltnak vette útját. És ott akadt rá később az asszony. Persze akkorra már meglehetősen kótyagos állapotban. És nógatni, ráncigálni kezdte hazafelé.

Hiába akarta Gyuri megértetni vele, hogy ez most már semmi, hogy ő most egy kicsit részeg, mert ne féljen az asszony, mostantul kezdve másképp lesz minden. Sőt, hiába adta oda neki még a pénz nagyobb részit is. Az asszony sulykolni volt egész nap az árkon, beteg volt, összefázott, s nem hallhatott tőle egyebet Gyuri, mint hogy álljon belé a nyavalya, részeg döge, menjenek már hazafelé.

Hanem másnap reggel csakugyan valami sürgető tettrekészség ébredt Ruszka Gyurival. Az asszony akkorra már rég lenn volt valahol napszámba. Gyuri is eltökélte keményen – mialatt gúnyáit magára vette –, hogy egy kortyot se iszik, hanem új munkába fog nyomban.

Csakhogy csúnya, éles, északi szél indult el hajnalban a bércről. Érdesre szikkadt tőle a lucsok az úton, s a piac csaknem néptelen volt, mire Gyuri leért.

Pár cseléd sietett kosárral karján bevásárolni, s itt-ott néhány munkás, tekergő álldogált a gesztenyésasszonyok sütődobja körül.

Kissé kiábrándította Gyurit a piac eme mogorva kilátástalansága, mégse adta meg magát egykönnyen, és sokáig ott bokázott a járdán, várva a jó szerencsét. A hideg majd lecsikarta orrát, s legalább elgémberedett kezeit szerette volna összedugni kabátujjaiba, de nem akartak összeérni a kabátujjak. Vigasztalásul egy jókora szivarvéget vett észre a járdán. Felvette, megfújdosta, s a hamus végit ledörzsölve a falon, begyömte a zápfogára. – Pftüj! a szentségit! – Olyat köpött tőle a járdára, mint egy térkép.

A végin csak be kellett mennie a boltba kissé melegedni. Bement, kért egy pohár pálinkát, lehajtotta, s utána nagy sietséggel kezdte melengetni kezeit a kályhán. Majd az ajtóhoz ment, s fejcsóválva nézett ki üvegén a piacra. – Áj de kutya idő! – És hirtelen újra visszatérült a pultnak, s még egy pohárral töltetett meg.

Meg kell adni azonban, oly sürgetölőzve rázta kezét a pohár elé, mint akinek nincs sok lebzselni való ideje itten. Ki is nyitott megint a piacra. És megint jó hosszút ácsorgott egyet.

Már annak aligha lesz éppen máma napja, hogy valami érdemesebb munkát tanáljak – gondolta magában. – Mert hiába, hogy akarok, ha egyszer nincs.

Egyszerre csak a gesztenyésasszony kiáltotta a sarokról.

Egy levelet adott át aztán neki, amit még tegnap este hagyott nála a postás.

Gyuri bámuló pofával vette át tőle, s mivel ugyanakkor egy vevő is jött oda, míg azt az asszonyt kiszolgálta, Gyuri tétován forgatta ujjai közt a levelet, szemlélve a hátára ragasztott képecskét, egy csókolódzó galambpárt s a címet: „Kedves Apám Ruszka Gyurinak Tisztelettel és Nejének.”

– Várd meg a fiút – tanácsolta a kofa –, mindjárt eléjön az oskolából, majd az elolvassa. Okos az a gyermek, hogy csak csuda. Múltkor is három pénzt kapott valami falusiaktól, mert úgy elolvasott nekik valami írást, mint a vízfolyás. De ne félj, a világért se azért mondom.

Ruszka Gyuri egyelőre tanácstalan hagyott rá akármit is. De egy kis álldogálás már egyebet gondoltatott vele. Mit? Bemegyek a boltba, elolvassa a boltos. Legalább mindjárt.

Ugyanakkor már valami különös izgalmat, valami emelkedettségfélét támasztott benne a levél. Habár sejtette, kitől jött, mégis olybá tűnt előtte, mintha valami csodás jelét látta volna benne a sorsnak, hogy nemcsak üres fellengés, hogy változás esett életében. Íme a bizonyság is. Félre minden nyavalya.

A boltban két falusi napszámost talált s egyik feleségét, akik, amikor a boltos olvasni kezdte a levelet, szintolyan figyelmesen hallgattak oda, s éppúgy nem értették, mit mosolyodik el egyre a boltos, ha neki-nekierőlteti szemét a levélnek, mikor semmi tréfásat nem hallottak ki az írottakból.

Rettentő kuszán volt írva a levél, s teli roppant fura beceszólásokkal. Ruszka Gyuri lánya írta, aki uraságnál szolgált idegenben. És azt értették ki belőle a végin, hogy ünnep szombatjára hazakészül, azért, ha nem restellik a kedves szülők, menjenek ki aznap délután elibe a vasúthoz.

Első pillanatban szinte meghökkent ettől Ruszka Gyuri. Tessék! – futott keresztül elméjén. – Mindjárt többen lesznek eggyel, megzabálni a kis elemózsiát, amit kántálással, köszöngetéssel kuporgatnak össze az ünnepen… De nyomban szélnek is eredt ez a gyenge aggodalma. Kivált, ha az is eszébe jutott, hogy a lányt sose eresztik el üres kézzel gazdái, s őneki még most is az a sapka fedi fejét, amit két éve lesz húsvétkor hozott neki a lány ajándékba.

– Ó, szegényke, szegényke – hajtogatta egyre megindultan, miközben a levelet gondosan visszatette borítékjába. – Ó, szegényke, szegényke.

– Hát a gyermek bizony nem tud meglenni sehol sem, akármilyen jó a dolga, hogy ne lássa hébe-korba szüleit – szólalt meg a falusi asszony, felvéve kosarát a lócáról, s a két napszámossal együtt indultak kifelé a boltból. Hanem Gyuri visszatartóztatta őket. Igyanak meg véle egy porció pálinkát, ha már így került.

– Már adjon egy fél litert – szólt a boltosnak, s egy tallért bogozott ki foga segélyével zsebkendőjéből.

A boltos ekkor oda félretette nekik egy asztal szegletére a nagy porcióst, négy apróval, s miközben a falusiak kissé szabadkozva letelepedtek, az asszony mindjárt lánya felől kezdett tudakolni egyet-mást Gyuritól.

– Szolgál, persze, szolgál hát – adta meg Gyuri készséggel a felvilágosítást.

– És régóta?

– Már nem is tudom… négy… öt… de mégis, négy esztendeje múlt tavasszal. Hát… hála istennek, jó helybe van. Jó ember az uraság, kivált az asszony. Úgy szereti Marikát, azt mondja, mintha csak az édeslánya volna. Nem eresztené el egy világért. Még haza se nagyon szívesen eresztik. Hát igaz, ritka is máma olyan hűséges, jó cselédet kapni. De hát nem csuda, hogy vágyik haza szegényke, csak idegenbe van ott…

A két munkás, meg kivált az asszony, csendben, bólogatva hallgatták, s Ruszka Gyurinak gyengéd, boldog megindulások melengették szívét, s a könny is kigyűlt szemében, kislányát emlegetve.

 

*

 

Ünnep-szombat délutánján nagy készülődésben voltak Ruszka Gyuriék, hogy a lány elé menjenek a vasúthoz. Gyuri, teleszopva száját a korsóból vízzel, s markába köpve belőle, alaposan megmosakodott.

Aztán az asszony módosan körülnyírta neki a haját a nyakán, s elindultak.

Enyhe, borult idő volt. A hó csendesen szállingolt, s vékony rétegben fedte már a házfedeleket meg a kerítések alját.

Gyuri boldogan egyengette vállait, s úgy sietett, hogy az asszony alig győzte véle kurta lábaival.

– Ne fuss úgy! Hát mit futsz úgy?! – kiabált rá egyre. – Mit futsz? Így se nagyon teérted jön az a lány.

Gyuri úgy felfortyant erre, mintha tövist szúrtak volna belé. Valami ocsmány gorombasággal vágott vissza, s attól fogva egész úton veszekedtek.

Az asszony ráolvasta Gyurira a sok régi, galád cselekedetét, a sok verést, kertek alatt hálást, amit együtt szenvedtek el tőle a lánnyal.

– Ne ugass annyit, ne ugass! – érvelt Gyuri. – Hogy az Isten töressze el a szádat, mert a szádért van minden. Mert én azt a lányt soha egy ujjal nem bántottam.

– Teremtő isten! Rögtön lebukok itten! – csapta össze arcán kezeit az asszony. – Te nem bántottad?… Na, akkor menjünk, ne szóljunk semmit se!

Ott is voltak már az állomásnál, s elhallgattatta őket annak ünnepnapokat megelőző sürgése. Szerényen vonultak meg a peron sarkában, s bámészkodtak a gőzös elé.

Két jókora batyuval érkezett meg a lány, miket udvariaskodós huzavona után Gyuri vett kezelése alá. Gyenge, kékszemű, szerényke teremtés volt. Arca túlságosan teltnek hatott alkatához képest, s zsírosan, rózsaszínűen fénylett rajta a bőr.

Az utcán elöl ment anyjával, míg Gyuri pár lépésnyire maradva, boldog garral hurcolta utánok a motyókat. Rendkívül kedvesnek s takarosnak tetszett neki a lánya magos sarkú topánkáiban. Annál nagyobb utálattal nézte feleségét, hogy mennyire tolakszik rá. Simogatja egyre a lány hátát, cefet, ronda majma, már csak hogy bele nem bújna. Bezzeg a lány minden percen hátrafordul azért, és tudakolja, nincsenek-e nagyon apjának terhére motyói, s erővel ő akarja vinni legalább az egyiket.

Mire hazaértek, már világot kellett gyújtani.

Legelébb is a csomagokat bontogatták ki. Egy új báránybőr süveg került ki az egyikből Gyurinak, és egy úrias, kurta ködmen az asszonynak. Pironkodtak, szabadkoztak, hálálkodtak összevissza, még legjobban a lány, hogy többet nem hozhatott.

Igazában Gyuri keveslette is titkon a magáét, úgy általában is, de kivált az asszony ajándékához mérten. Megint sapka! Az istenit neki, ennek a büdös asszonynak a múltkor is nagykendőt hozott – zúgolódott magában.

A másik kosár elemózsiával volt teli. Füstölt hússal, kaláccsal, egy nagy cilinder veres bor is volt beszorítva közepibe. Végül egy marék szivart is kapart elé a lány, kissé összetöredezve, a fenekéről.

Alig tudták hova tenni a sok körömfaladékot. Szegény Gyuri pedig nem tudott már merre nézni, mert ha csak egy pillanatra is feledte rajta szemét valami jó falaton, a lány tüstént felkapta, és erőltette, kóstolja meg:

– Csak ezt a cseppet.

– Hagyd csak békét, Marika – ugrott ekkor közibök az asszony –, ideje van annak, hogy együnk. – És kivette a lány kezéből a pogácsát, és visszatette helyére.

Gyurit hogyne futotta volna el erre a méreg.

– Hát a tiédet kínálja, te csuma? Na látod, Marika. Mert nem tudom én a rendjét. Te kell hogy rendezkedjél itten – vetett gyilkos szemet az asszonyra.

Szerencse, ideje lett már vacsorához fogni.

Az asszony megterített valami foszlott, foltos abrosszal, csorba, felemás poharakat, bádogszilkéket rakott tetejébe, aztán felhordta az ételeket, s hozzáültek, szertartásosan helyezkedve székeiken.

A megrakott asztalnak valami áldásos, bőséges színezetet kölcsönzött a közepére állított boros cilinder szerteverődő, piros reflexe a lámpafényben.

Régi szokásként legelébb is Gyuri köszöntött mindnyájokra egy üveg mézes pálinkával.

– Adjon Isten sok karácsonynapokat, erőben, egészségben, békességben, szerencsében.

– Adjon Isten, hogy megérjük mindnyájan – feleltek rá.

Eközben az asszony kedvence, egy girhes, fekete macska keservesen vernyákolt körülöttük, s ha meg-meg is békélt egy-egy lelökött csonton, aztán egyre merészebben ugrándozott fel hol egyikök, hol a másikok ölébe, hogy alig bírták lekergetni.

Egyszer aztán az asszony felállott az asztaltól, hogy valamit hozzon az asztalra. A macska nyomban felszökött üres székére, s onnan fel egyenest az asztal tetejére. De hozzá se ért szagolni valamihez, mikor Gyuri ravaszkásan keresztülhajolt az asztalon, s hatalmas pofont húzott neki, hogy felborzolódva, prüszkölve menekült fel a padkára.

Az asszony menten kész lett felfortyanni kedvence bántódásán. Gyengéden, gügyögetve vette le a macskát a padkáról, mialatt Gyuri kajánul röhögött az asztalnál.

– Gyere ide, Micuka. Gyere anyádhoz. Hát bántott téged az a tolvaj! Hogy a görcs húzza össze a kezit.

A lány már meg is rettent, hogy civakodás tör ki a dologból. S hol apjával próbált mosolyogni a tréfán, hol anyjával botránkozott meg rajta a tekintete, amelyökkel épp összepillantott. Szerencsére anyját egyéb foglalkoztatta ezúttal, ami elejtette véle veszekedhetnékjét. Alig ült vissza az asztalhoz, kicsit köhécselt, behunyta szemét, s rázendített egy énekre. Elnyújtva, áhítattal, reszketősen, rekedten. Gyuri se sokat késlekedett belevágni ordináré hangján. Azonban minduntalan elvétette az éneket, s ilyenkor az asszony megvetéssel teli szemeket vetett rá, s új strófába kezdett, mert ő hozta ezt az éneket még a falujából. A lány is próbálgatta velük, de inkább csak száját egyengette éneknek szégyenlősen.

Ittak közben, a lányt kivéve, aki csak alig belekóstolt, s újabb énekek következtek.

Végezetül eszökbe jutott, hogy kimenjenek a ház elé lehallgatózni a városra, kántálnak-e sok helyütt.

Odakinn már csupa fehérség fogadta őket. Enyhe, hóesés utáni borulat, tejszínű világosság, mert az erdő megül épp most kelt a telihold. Lenn a dombalján homályba folytak össze a fák koronái, s túl rajtok, a síkon mintha ünnepi örömben pislákoltak volna a várost jelző világocskák, amint itt-ott gyengén, távolba halóan felhallott felőlük az énekszó.

– Ha! ha! – mutogatott le élénken az asszony a lánynak, míg Gyuri izgatottan járkálta összevissza körültük a friss havat, merrül hallhatná jobban. – Áhá! – fülelt le itt is, amott is, s boldog ujjongás fakadt fel lelkében a távoli éneklés hallatán. Egyszerre felkavarodott benne a sok elmúlt karácsony estéi emléke. Keserves meg vidám élményei, mikor hóban, zegernyében vagy dermesztő hidegekben botorkáztak kótyagosan az utcákon, és suttogva, röhögve, lökdösődve verődtek össze sugárzó ablakok alatt, s ha rázendítettek, jó meleg lámpafényes szobákba buktak aztán, hogy dőlt ki a pára az ajtón, s benn mindenütt mosolygás, öröm, szívesség…

– Hej, haj! – Egyszerre felélénkült. – Akkor is egyszer, mikor elvesztettem a fél bocskorom, jajajaj, emlékszel? – böködte meg a feleségét. Csakhogy annak nem volt kinek beszélnie, mert a lány éppen mesélte, hogy miképp van ott az uraságnál karácsony este. S egészen elmerültek a tereferébe.

Nem háborgatta hát őket Gyuri, akár megegyék egymást, s csak enmaga mulatságára csóválta, vakarta fejét, ahogy egyre-másra jelentkeztek emlékei. Kisvártatva mégis meg kellett mondania valamit az asszonynak.

– Hallod-e – szólt –, bizony nékünk is le kell menjünk kántálni, legalább a gazdához.

A lány erre megütközötten kapta rá tekintetét, anyja azonban most is úgy tett, mint aki nem tartja szóra érdemesnek a Gyuri zagyvaságait, s tovább kérdezősködött a lánytól. De a lány azután is nyugtalannak látszott.

Nem is firtatta tovább Gyuri a dolgot. Annál élénkebben űzte-fűzte tovább magában.

Hogy csakugyan ne kántáljunk? – töprengett. – Mert nem akarja a lány, úgy látszik. Mert jól van, hogy a lány hozott mindent, mit enni, mit inni, s mostan nem akarja, de már azért mégiscsak kár volna elhagyni azt a sok himmihummit, kivált a jó mézes pálinkát a gazdánál, az üvegben meg egyebütt is. Miért ne? Mikor itt már úgy sincs mit csinálni éjfélig. Vagy tán le se menjünk éjfélkor se? Se kántálni, se templomba. A Hét Máriáját, ’sz akkor nem is tudja az ember, hogy karácsonya volt. Csakugyan csak bajnak jött ez a lány. Ettől a gyalázatos asszonytól meg minden kitelik. Hogy még megmondja, azért se jöjjön. Már rágyújtott elébb egy szivarra. Igaz, ezt is a lány hozta.

Bementek, s újra asztahoz ültek. S Gyuri egyre-másra kezdte tölteni a bort.

– Ne tölts már, ne tölts minden lépten-nyomon – förmedt rá a felesége. De azért, ha már ki volt töltve, éppúgy megitta ő is, mint Gyuri. Kezdett is már kissé fényleni a szeme, s virítani pirosan a füle. Váltig erőltette a lányt is, hogy igyék, nem tudta rávenni.

Énekeltek újra egy verset.

– Hát én mondok valamit – szólt Gyuri az ének után kissé erélyesebben. – Már ha egyebet nem is, a gazdánál muszáj lesz, hogy kántáljunk, mert azok megharagusznak.

– Hagyd te csak békén – hárította el az asszony. – Már ugyi, nem tudsz ülni egy kicsit?

– Hászen már ha megyünk templomba – fontoskodott Gyuri –, akkor aztán messze lesz elmenni a gazdáékhoz. Hol laknak, az Isten fiáért!

– Ájjáj! Hol van még az idő – felelte rá az asszony, kissé tettetve az indulatosságot, mert titkon a lányt fürkészte.

Az nyugtalan tekingetett hol rá, hol apjára, most bátortalanul megszólalt:

– Iszen, mamuka drága, nem volna baj, ha nem is tetszenének lemenni.

– Én, fiam, nem bánom, ha megyünk, ha nem – vágott szavába az anyja. – Ez akarja itt olyan nagyon, hogy menjünk – bökött megvetően Gyurira. – Csak tudod, annyi, hogy már az úgy szokás, hogy a szent ünnepen elmegy az ember.

– Iszen jól van minden – felelt a lány –, de még korán az idő. Üljünk itt még egy kicsit legalább.

– Hát hogyne ülnénk – biztosította anyja, s lesújtó tekintetet vetett Gyurira.

Hanem mindhiába igyekezett ezentúl kedvét keresni mindenképp a lánynak, az már kissé bizalmatlan fogadta tőle. Akárhogy cirógatta, nyalta-falta. Gyuri pedig láthatóan tűkön ült már.

Alig is telt el félóra, már útban voltak le a városba. Puha, friss havon, holdvilágos, fehér csendben. Hideg se volt egy csepp se.

Gyurinak most is olyan futhatnékja volt, hogy alig tudta fékezni magát. Az asszony nem győzött eleget rákiabálni. Ámbár ő is lehető szaporán szedte kurta lábait, s rajta is észrevehető volt kevéske a Gyuri örömlázából. Már az új ködmen is tehette ezt, mert olyan hiúan forgatta le nyakát lépten-nyomon, hogy lepillantson magán, mint a kacsa tolla tisztogatásakor.

Alig értek túl az első házakon, máris találkoztak kántáló csapatokkal. Eggyel-eggyel – minthogy csupa ismerős volt, asszonyok, férfiak vegyest – szóba is ereszkedtek. Sőt, egy Marci nevű tag át is ragadt hozzájuk a csapatból.

Fura egy szerzet volt első pillantásra a borús holdvilágon. Világosszürke keménykalap volt a fején, hosszú, fekete zsakett rajta, s bocskor a lábán. Hozzá kicsit kancsalított is, hadrált is, s akivel beszélt, annak egész közel dugta arcához a fejét. Kissé pityókos is volt alkalmasint. Nagyjában azért mégse hatott visszataszítónak. Mi több, kedvelt s mulatságos fickó lehetett, mert Gyuriék látható örömmel fogadták társaságukba, akiktől pedig elvált, mindenképp csalogatták vissza magok közé. Kivált a nők. Kakuk Marcinak is csúfolták egyébként. Merthogy nagy barátja volt a szoknyáknak, de más fészkére járogatott, magának nem lévén. Ideig-óráig összeköltözött egy-egy urával összeperlekedett asszonnyal vagy egyéb némberrel, aztán rövidesen faképnél hagyta – vagy ő a babáját, vagy őt a babája.

Gyuriék, mihelyt elváltak a csapattól, úgy elhalmozták kérdésekkel, mintha Marci égen-poklon mindenre tudna adni útbaigazítást. Kivált az asszony majd hogy rá nem mászott. És valósággal kellette neki kiaszott, vén csontjait, úgy törleszkedett hozzá, s rázta, illegette előtte kurta derekát az új ködmenben. És tán még inkább is aztán, hogy vette észre, miképp Marci a lány körül óhajtana örömestebb kakaskodni.

Egy üveg itóka is volt többek közt Marcinál. Ezt Gyurinak adta őrizetül, mert a fene zsakettjén nem volt alkalmas zsebe, miben tartania. Elébb azonban kortyintgattak mindahányan. Még a lány is ivott egy keveset a Marci nagy kínálatára. Mert – bár szerényen állt apja megett – az ő tetszését is megnyerte Marci, s nem volt ellenére, ha körüle legyeskedett.

A gazdáékig jó nagy út esett még. Épp a túlsó felén laktak a városnak. Hanem Marci egyszer csak megállott, magasba tartva mutatóujját a társaság élin.

– Megálljunk! – vezényelte. – Gyerünk csak befelé az öreg Mókusinszkyhoz.

Gyuriék erre mind a ketten lányukra néztek. Az szótlan fordult el.

– Ide, csak erre az egy helyre, gyere már, drága – simogatta meg arcát esenkedve az anyja. – Az öreg Mókusinszky bácsihoz.

– Hát mi? Ő mit akar? – ütközött fel Marci a dolgon.

– Jaj, hát ő már egészen más. Ő már egy nagy uraságnál szolgál, nem mint mi, hogy itt ni… – nagyképűsködött az asszony.

– Haj te oda! – álmélkodott Marci. – Az én apám végrehajtó volt, hát én minek megyek kántálni? Gyere csak, ne járj te a rang után.

– Tessenek csak bemenni, ne törődjenek énvelem, én megvárom – húzódott vissza a lány.

– Hát az udvarba bejöhetsz – karolta magával anyja.

Csakhogy azalatt az udvarban egy másik kántáló csapatot fedezett fel Marci. Amint nézegettek már befelé az ablakon, s épp állapodtak meg az éneken. Jó szerencse, ezek is ismerősök voltak. Így némi baráti szóváltás után magok közé fogadták az új tagokat, s csakhamar rá is zendítettek.

A lány addig elhúzódott a csűr féleresze alá, a setétbe. Anyja ugyan egyre nyugtalankodott miatta, s tízszer is megpróbálta magok közé vinni.

– Hagyjon, hagyjon, mamuka, nem fázok én, nincs most hideg, tessék csak akármeddig – védekezett a lány.

Hanem az utolsó énekszám közben Kakuk Marci észrevétlen otthagyta a kántálókat, s odajött a lányhoz, a setétbe.

– Éjhá, a varjúk szebben kárognak, mint mink – vigyorgott, s miközben ezt súgta, a keze már rajta is volt a lány derekán.

Az idegenkedően húzódott vissza tőle. Leginkább az anyjától tartva, hogy odajön újra, s ittkapja őket. Mert eközben nagy csoszogva, köhögve tuszkolták be egymást a kántálók a házba.

– Mit félsz annyira? – vonta magához Marci, s szokásaként az arcába dugta arcát. – Olyan szép kislány vagy – s ölelgetni, tapogatni kezdte. Aztán körülnézett sebtiben.

– Be van ez zárva? – rángatta meg a csűr ajtaját. – Ni csak, nincs is bezárva. Gyere csak, nézzük, mi van benn? – S magával akarta karolni a lányt. Aztán nem sokat szaporított, hanem mindjárt meg is próbálta nyalábra ölelni.

Csakhogy a lány hevesen kezdett ellenkezni. Taszította el minden erejéből magától, s beleragadt a csűrajtóba:

– Eresszen! Kiáltok! Kiáltok! – lihegte. – Kijönnek. Hagyjon, az istenért.

Úgyhogy Marci – látván, mindhasztalan az erőszak – eleresztette. S szép szóval kezdte újra:

– Gyere na, drága. Ne félj. Gyere, nem lesz semmi baj.

Nem sok kellett volna már a lánynak, hogy megadja magát. Imént túlságosan váratlan érte a támadás, s legkivált az rémítette el, hogy elgyűri, bepiszkolja kikeményített, fehér alsóit. Úgy lehet, már várta is, ahogy zihálva, várakozóan állottak, hogy megint tettlegesen kezdje Marci az unszolást, s megremegett minden újabb közeledtére. Csakhogy ezúttal nagy gajdolás, köszöngetés között megjelentek a kántálók az udvaron. Legelöl anyja, aki ott is termett nyomban. Most még jobban meglátszottak rajta a sűrű itókák, és koldusos, sírókás gyügyögéssel esett rá a lányra, hogy kiengesztelje, amiért kinn hagyták.

– Hát Marci? Hol van Marci? Nem láttad? Kinn maradt pedig – tudakolta közben, s olyan fejmozdulatokat tett, mint a kopó, ha gyanúst szimatol. Nagyobb lett álmélkodása, mikor az ármányos Marcit az utca felől látta meg bejőni a kántálók közé.

– Itt vagy? Hát te hol jársz? – ragadt rá rögtön.

– Ni. Még majd félre se mehet már tetőled az ember – vont vállat Marci.

A kántálók ezenközben vitába keveredtek, hova menjenek ezután. Egyikök nagyban fájlalta, hogy idestova letűnik a csillagjok. Már amúgy is csak a külső utcákban engedi meg a kántálást a városkapitány. Bezzeg régente. De mindennek azok az akasztófára való alvégiek az okai. Tavaly is úgy loptak, mint a tűz. Hulljon le a körmük.

Még odakinn az utcán se tudtak megállapodni, merre tartsanak, s Gyuri maga is nagyban szavalt köztük. Most már nemigen okozott neki gondot, hogy tetszeni fog-e vagy se a lánynak, ha így hurcolják magukkal. Büszkélkedve mutatta be őt ugyan a többi kántálónak, de azontúl édeskeveset törődött vele.

A leány ezúttal nem kis keserűséget fojtott magába, kivált anyja iránt, és titkon körülbelül ez járt a fejében. Lám, apja, anyja mindenben kedvöket töltik, alig gondjuk őrá, aki minden jóval van hozzájok, s most még hát annyi kis öröme nem lehetett tőlük. Hogy ki ne jönnének épp akkor, mintha irigylenék. S épp anyja. S hogy járt a szeme Marci után. S most is hogy akaszkodik rá egyre. Pedig az imént már apja is görbe szemmel nézte. Részeg már mind a kettő. Csak még össze ne kapjanak.

Effélék jártak a lány fejében, hanem mindössze csak ennyi szemrehányást tett anyjának útközben:

– Tetszik tudni, mit mondott tatuka, hogy csak a gazdáékhoz megyünk, és ugyi, most mamuka is, nem bánja már, ha minden házba bemegyünk már.

– Na, ne félj semmit se, drága, nem megyünk többet sehova egy világért. Ez a tolvaj apád az oka, látod – próbálta mindenképp engesztelni az anyja. És hiába, nagy jóvátehetnékében csaknem hajba kapott Gyurival, mikor egy ház előtt újra megállapodott a társaság.

Csakhogy Gyurit már nem lehetett egykönnyen rakoncára fogni, ha egyszer belejött a kántálásba. És a többi kántálók is az ő pártjára keltek, mikor az asszony rátámadt. Csaknem összeverekedtek miatta. Végre is a leány maga tudta csak nagy nehezen rábeszélni anyját, hogy engedjen, s csak kántáljanak tovább. Haragudott is magára, hogy ostobán kiengedte száján azt a szemrehányást, mikor titkon maga se bánta, ha tovább kántálnak, hátha mégis alkalma lesz összekerülnie Marcival. Rosszul számított azonban. Mert valahol csak megállapodtak ezentúl, anyja mindenütt a sarkában volt Marcinak, s egy pillanatra se vesztette szeme elől.

Mire a gazdáékhoz értek, azok már elmentek hazulról a templomba. Elindultak hát ők is oda. De csak hárman maradtak újra addigra. A többi tag ki erre, ki arra széledt útközben, s egy helyütt Marci is faképnél hagyta őket. Bár megígérte, hogy majd éjféli mise után ott fogja őket várni a cinteremben.

Gyuri istenesen bekapott eladdig. Hatalmasokat tántorgott, és el-elakadó nyelvvel hetet-havat összezagyvált. Nagyobb örömére csak akkor vette észre, mikor közel voltak a templomhoz, hogy Kakuk Marci nála feledte a pálinkáját. De kis idő múlva magába szállott, és kijelentette, hogy ő becsületes ember, nem csal meg senkit, s holnap visszaadja Marcinak.

– Már miért hogy adjad? – oktatta ki az asszony, aki nem sokkal volt józanabb. – Elvesztetted, és megvan. Mit hagyja nálad! – S egyetértően röhögtek.

A lány nagyon elfáradt már a sok kódorgásban, s örvendett a templom kivilágos ablakai láttán, legalább leülhet majd egy kicsit. De a templom tömve volt már néppel. Javában zúgott az orgona, s fenn a magosban gőzkörben égtek a csillárok gyertyái a felszálló, vegyes párától. Tömjénillattól, ruhaszagtól, pálinkabűztől. Ruszka Gyuriék alig tudtak helyet kapni egy oszlop megett, egy Szent György-kép zugolyában. Nem volt itt hová leülnie szegény lánynak, pedig sajogtak a lábai, fázott is már egész testében, álmos volt és fáradt az aléltságig.

Apja, anyja bamba kábulatban meredtek a levegőbe. Majd egy időtől anyja letérdelt, s részeg, eszelős rajongással szögezte tekintetét a szentképre, s úgy hajbókolt, s csapdosta össze kezeit, hogy a lány nagyobb szégyenére minduntalan magára vonta a körülállók botránkozó figyelmét. Közelükben egy részeg ember letérdepelt, s szintolyan bűnbánóan akarva hajladozni, előrebukott arccal, s tompán koccant homloka a kövön.

Majd riadalom támadt hátuk megett a hívek között. A betlehemesek jöttek be, fojtottan csörömpölve tarka pántlikás furkósaikkal. Mögöttük az öreg bojtár, cafatos gubájában, akinek az angyal fogta hátára akasztott kongója nyelvét, hogy ne kolompoljon. S a jászolkások földre tették a rózsaszín virágos, piros tornyos papírjászolt.

Egyszerre csak felharsant a Betlehem pusztájáról szóló ének, áhítatos, örömteli megindulást támasztva mindenki lelkében. Az asszony is feltápászkodott térdepeltéből rögtön, s Gyurival egyetemben vad lelkesedéssel eresztették neki hangjokat. Gyurinak valósággal olyan örömláz fénylett az arcán, mintha valami trágár korcsmanótát fújna. Meg is szomjazott az ének végeztével, s kétszer is csepp hogy elé nem rántotta az üveget ujjasából. Csak aztán eszmélt rá kedvetlen, hol van.

A templomból kijövet nem Marcival, hanem a gazdáékkal találkoztak. Javakorabeli, tehetős szekeresember volt a gazda. Vele volt a felesége, legényfia, eladólánya s két kisebb fia. Gyuriék valósággal megrohanták őket áldáskívánataikkal s engedelemkérésükkel, hogy nem kántáltak náluk.

– Tessék megengedni most az egyszer. Eljött ez a kislány, otthon kellett töltsük az estét, mikor már jöttünk, késő volt – siránkozott hazugul Gyuriné, s még a kisfiúknak is kezet akart csókolni sorba.

Addig Gyuri boldogan fogadta a gazda dicséretét lányárul, akit meg a gazda felesége kérdezett barátságosan egyről-másról. A jó asszony szeme észrevette a lányon, miben lehet az árva ezekkel a részeg disznókkal, azért felajánlotta, maradjon velük, vet ő neki ágyat. Majd reggel így is köszönteni jőnek apja, anyja, akkor elmehet velük.

A lány hajlott volna erre, ámde apja, anyja világért se hagyták.

– Hogy engednénk, az istenért! – szörnyülködött anyja. – Vetettem én néki jó kis ágyat, jó meleg van a házban, hogy engednénk a drágát.

– Hát hozzátok el legalább magatokkal majd reggel, ha köszönteni jöttök – bocsátotta őket útnak a gazda, s megsimogatta a lány arcát.

Alighogy elváltak, Gyuri valósággal felháborodva rántotta elé az üveget ujjasából, hogy már egészen kijózanodtak a templomban. Ittak is aztán derűre-borúra, hogy mire kiértek a házak közül, már újra virágos lett a kedve neki is, az asszonynak is. S ez a második berúgás valami sajátságos mámort idézett elé Gyuriban. Bohókássá, majdnem ötletessé tette, hogy minduntalan megkacagtatta a nőket. És oda se fittyentett feleségének, aki meglehetős szúrós megjegyzéseket tett közbe-közbe, mintha irigyelné a Gyuri jókedvét, s erővel meg akarná haragítani.

Vagy tán az bántotta az asszonyt, hogy a lány láthatóan sokkal szívesebb s bizalmasabb apjával, mint azelőtt, s jókat kacag annak mókáin. Gyuri pedig gyöngéden ölelgeti, csókolja őt. S egyre gyöngédebben, hogy a lány már kissé talán túlságosan is atyainak érezte, ahogy ujjaival a keblén motozott, s magához szorongatta. S a Marci iménti ölelgetése jutott eszébe.

Már jó benn voltak a kertek alatt, s az asszony egy helyt meg akarta állítani őket, hogy mutasson vagy mondjon nékik valamit. Gyurit meg a leányt azonban nem nagyon érdekelte, és Gyuri újra odahajolt a lányhoz babusgatóan, hogy megcsókolja.

Az asszony ekkor hirtelen odaugrott, és megfogta a Gyuri karját, mérgesen elpenderítette.

– Eriggy már a nyavalyába, mit mind bújsz rá. Hogy az ember egy szót nem mondhat tőle – s még felé is rúgott kurta lábával Gyurinak.

Hirtelen oly furcsa s olyan kacagtató volt ez a kitörése az apró asszonynak, hogy egyszerre mind a hárman elkacagták magukat. S ez – szerencsére – a Gyuri hirtelen dühbe gurulta élét is elvette.

– Nézd már meg – mutatott fel aztán az asszony egy szőlősdomb tetejére, melyen egy házikó állt, élesen kivilágított ablakokkal. – Nézd már meg a Siket Máris lányát, hogy mulatnak odafenn. Bezzeg jó dolga van az ilyen cafatnak. Mint akinek hütös ura van.

A Siket Máris lánya afféle jómadár hírében állott, s állandó osztóperben állott Ruszka Gyurinéval.

Úgy volt, hogy egy-két hétig legjobb barátokként nyalták-falták egymást, aztán valamin összevesztek, letépték egymás fejéről a kendőt, s egy krajcárnyi becsületet se hagytak egymáson. S Ruszka Gyuriné legkivált arra tartott rá a másikkal szemben, hogy neki hütös ura van.

– Hát mi? – szólt közbe Gyuri. – Akinek hütös ura van? Hát osztán mikor megkaptalak Marcival a máléban? Na – és nevetett.

Az asszonyt rettentően szíven érte ez.

– Úgy vakulj meg, tete, te rongyos, ahogy ezt láttad. Úgy… – s egészen beletorzult arca a kínba, hogy semmivel se tud visszavágni. – És mi? Ha úgy is lett volna. Ha egyszer nem vagy embere – próbálta nevetésre fogni a dolgot, de nemigen sült el neki. Míg Gyuri hunyorgatva röhögött, s nagyot ivott rá. Aztán hirtelen újra felragyogott az arca:

– Nem embere? Nem hát! Ha nincsen valami szép lány. Ilyen majom kinek kell? Ugyi, Marika. Csak Kakuk Marcinak.

– Tudja Marika, hogy ki vagy, ne félj, jónak mondod éppen – talált rá fogára az asszony. – Jónak mondod. Mikor akkor is avval a ribanccal ittál. Egész héten. Én meg beteg voltam. Osztán kilökted ezt a szegényt a hóra, egy ingbe, szegény Jánoskával. Szegényke, annak is csak te voltál a megölője. Még most is élne. Oszt még azt mondta máma, hallod, Marika? hogy ő soha egy ujjal nem nyúlt hozzád. Hallod?

Ez így tartott aztán végenemszakadóan. Gyuri alig szólt most már egypárszor közbe. Annál sűrűbben ivott.

– Aci csak – kapta ki közben kezéből az üveget az asszony –, szabad nékem is inni egy kortyot. – S nagy elkeseredtében nagyot ivott ő is az üvegből. Aztán csak tovább folytatta utána visszaemlékezéseit.

Addig, addig, míg Gyuri egyszer már megsokallotta.

– Mármost ne ugass többet, érted? Mert megütlek.

– Tessék már elhagyni – csitította a lány is.

– Mi? – állott feljebb az asszonynak. – Az ilyen tolvaj csak azt érdemelné meg, hogy a kutyák húzzák az árokba.

Itt már nem érte folytatni, mert Gyuri nekikapott a fejének, félrerántotta, s olyat csapott arcába, hogy felbukott. De még a földön is összerugdosta. Az asszony rekedten ordított, a lány élesen, reszketve sivalkodott, s Gyuri egy pillanatig fújva, lihegve állott meg. Aztán továbbment pár lépést.

De az asszony, mint az ördögtől megszállott, teli torokkal kezdte rá újra még ott a földön a piszkolódást:

– Gyilkos. Zsivány. Gyiiiilkos! – üvöltött, mint a kutya, mikor veszedelmet érez.

– Te! – fordult meg Gyuri. – Te, hát mit akarsz?

A lány apjától anyjáig szaladt sírva, könyörögve, hogy lecsitítsa őket. S most, mikor Gyuri megint visszatért, hogy talán újra összerugdossa az asszonyt, s úgy forogtak a szemei, mint az őrültnek, a lány elibe ugrott, s kétségbeesve ordított rá, körmeit arcának tartva:

– Verje meg az isten, gyalázatos disznó!

Gyuri erre mintha meghunyászkodott volna. Egy pillanatig setéten nézett az asszonyra. Majd elfordult, s elindult maga előre egy szó nélkül.

A lány ekkor anyjához ment, aki még mindig a havon kucorogva, hadonászva átkozódott, s most, hogy a lány felkelni segítette, nem elég, hogy valóban fájt a melle meg a háta a Gyuri rúgásaitól, és vérzett a szája, még tetejébe színészkedni is kezdett, hogy nem bír – ehejaj, ehejaj, mindjárt elalél, hagyja őt itten –, valósággal mintha kétségbe akarná kergetni lányát, az árvát.

Mikor végre hazaértek, Gyurit benne kapták aludva a lány tiszta ágyában, amit anyja aznap nagy gonddal vetett neki. Benne kapták ruhástól, havas, sáros csizmájával.

Az asszony éktelen indulatba jött. Se szó, se beszéd, nekiesett Gyurinak, és tépni, cibálni kezdte dühtől tajtékozva.

Gyuri egy darabig nem vette tudomásul, mint valami holttetem. Mikor pedig felébredt, s kinyitotta szemét, elkezdett röhögni. Sunyin pislantott, motyogott, s ha az asszony füleibe ragadva felhúzta fejét a párnáról, visszacsapta azt újra.

A lány nagy nehezen elhúzta róla anyját, hogy hagyja aludni ottan.

Az asszony holtfáradtan ült le a Gyurival kettejöknek vetett vacokra a földön.

Gyuri közben felütötte fejét újra. Megkereste az üveget, s úgy fekve ivott, hogy több csorgott az ágyneműre, mint a szájába. Aztán azt mondta, hogy jöjjön oda az asszony, és feküdjön mellé. – Na gyere – jártatta körül tekintetét a házban.

Az asszony, mikor ezt meghallotta, mint a fúria, ugrott fel újra vackáról.

– Pftüj! Hogy az Isten nyomorítson meg.

– Verje meg az Isten, gyalázatos disznó – tört ki rá a lány is.

– Hát gyere te, ha nem tetszik – motyogta Gyuri és röhögött. Egészen ki volt vetkőzve mivoltából. Még az arca is rendes formájából, mint a tébolyodottaké. S visszacsapta fejét újra.

Kisvártatva az asszony is visszatámolygott megint a vacokra. Ott bóbiskolni kezdett, végre felborult és elaludt.

A lány a ládán ült; keservesen sírva. Jó meleg ágya jutott eszébe, ott az uraságnál, más boldog karácsony estéi, szeretője, a kocsis s a vén szakácsné, aki mennyire mondta, hogy maradjon, ne menjen sehová. Pedig inkább érte jött el – a szakácsnéért –, mert irigye az is, és sokat keseríti. Istenem, senkije sincs hát a világon, akihez ő jó ne volna, s aki jóságát rosszal ne viszonozná. Tessék, most itt van, hazajött szüleit meglátogatni…

Körülnézett a házban, és elhatározta, hogy nekifog, összerakja rögtön a motyóit, s megy egyedül a hajnali vonathoz. Legalább lássák, hogy elment. A veres függönyt félrehúzva, kinézett az ablakon. Kékesen derengett odakinn a holdvilág. Eszébe jutott, mit szólnának az uraságnál, ha olyan váratlan megérkezne? Visszafordult a házba. Az asztalra bukott a feje két kezére. Könnyeit érezte kezére folyni, s elaludt.

Kakuk Marci ifjúsága

 

 

 

 

 

Mesterség, mesterség, bizonyára jó egy jó mesterembernek. De akinek van apja meg anyja, hogy fussanak és vigyázzanak, mit csinálnak a kölykükkel.

Én is rendesen szegődtem három esztendőre a pékhez. Ruha, minden. Na hiszen!

A másik inas a pék feleségének a testvéréé volt. A Gyurika lelkem. Csak a Gyurika lelkem. De Marci? Marci, te kancsi hóhér, hozzad csak mind a két kannát teli! Marci, te kötnivaló, vidd, csak vidd mind a két kosarat a zsemlyésasszonyokhoz.

Úgy bizony. Marciba rúgj belé, mert döglik. Marci hiába volt fenn egész éjszaka a sütésnél a legényekkel. Marcinak egész nap járni kellett azért a péknének. Csuda, hogy egyszer kormosan beleestem a nullástésztába? Már aludtam, mikor jártam is.

Zsemlye? Perec? Azt gondolják, legalább az volt elég? Hajhaj! Meg volt az úgy számolva! Igen, Gyurikának. Annak igen, Gyurika szívem, mit tömjünk beléd? De Marci? Marcinak kapca a belibe.

Hát Marcinak is volt esze: maradjon nálatok a sindrigörcs!

Elmentem, és beállottam egy kovácshoz inasnak. Jól jártam megint. A péknél, ha szidtak meg hajtottak, legalább nem ütöttek. A kovácsnál? Kaptam én a kalapácsnyéllel meg a kisfújtatóval, ahogy a legyet csapják.

De tudják, mi volt az én legnagyobb bajom? Az volt, hogy alig voltam még egy kölyök, már mindenki legényszámba vett engem. Tizennégy éves koromban akkora volt már a bajuszom, mint mostan. Azért nem sajnált senki engem. Mindenki azt gondolta: hiszen ez már egy nagy lógó. Pedig ha levetkeztem, olyan sovány voltam, mint egy rühes macska. És akikkel egy iskolába jártam, még ott játszottak tolvaj-pandúrt a templom körül.

 

*

 

Egyszer a kovács borzasztóan megvert. Úgy összepufált, hogy a szám akkorára dagadt, mint egy hatosos zsemlye.

Bizony isten, pedig semmit sem csináltam. Volt egy rosszmájú felesége, ha azzal összeveszekedett, és aztán bejött a műhelybe, akkor, Marci, csak lessed, hogy merre az ajtó. Éppen úgy volt akkor is.

Persze elszöktem.

Elszöktem én már azelőtt is nemegyszer, aztán megint visszamentem. De akkor találkoztam egy másik inassal. Az bádogosinas volt. Röhögött rajtam, de azért megsajnált. Azt mondja nekem:

– Hát bolond vagy, hallod, hogy eltűröd, hogy verjen a gazdád? Hiszen ha felmégy az ipartestülethez, és megmutatod ott a pofádon ezt a kokast, hát rögtön elvesznek a gazdádtól, és megbüntetik azért. Akkor kérezz oda, ahol én vagyok. Ez a bádogos, meglátod, milyen áldott jó ember.

Addig-addig mind beszélt nekem, hogy gondoltam: igaz, bolond is vagyok! Még el is jött velem egész az ipartestületig, mert én restelltem odamenni, mert csak kétszer voltam ottan, mikor szegődtettek. De megmagyarázta nekem, hogy csak menjek, és kérdezzem ott benn Kukházy urat. Az majd elrendezi a dolgomat, ne féljek.

Kukházy urat én is ismertem. Ott mindenki ismerte a városban. Egy szép, derék fiatalember volt.

Hát bemegyek, és kérdezem ottan. Csak reszkettem én, úgy féltem. De látom, egyszer csakugyan beeresztenek Kukházy úrhoz.

Na, kopogok, benyitok. Kukházy úr ott ül az asztalnál. Elmondom neki, persze hebebe-rebebe, csak makogok, hogy milyen dolgom van a kovácsnál, és mutatom neki, hogy most is mit kaptam, itt van, pedig nem csináltam semmit.

De Kukházy úr is csak azon kezdi: ejh, te gazember így, ej, te gazember úgy! Már abban voltam, na itt is csak kikapom a magamét. De aztán Kukházy úr odajön, és megfogja a dagadt államat: mutassam csak!

És azt mondja:

– Várjál.

Behúzódok ott a szegletbe. Kukházy úr meg elkezdi ott rakosgatni az asztalon az írásokat. Meg hol feláll, és fúj egyet-kettőt, és tapogatja a homlokát. Látom, éppen jókor jöttem, hogy ilyen rosszkedvű. Na, odamegy egy nagy szekrényhez. Az is tele írásokkal. És onnan kiált rám:

– Mikor szegődtél?

Nem érkezek felelni. Mert három asztalos jött be az irodába, és egyenesen odamentek Kukházy úrhoz. És még ugyan kezdenek lármázni előtte.

Hanem, ahogy bejöttek, hát utánok egyszerre egy Risi nevű cimbalmos, ez suttyog be az ajtón. És ahogy Kukházy úr a három asztalossal osztozik ottan, hát Risi jön oda hozzám a szegletbe.

Jól ismertük egymást. Ott laktak ők is a mi utcánkban, és sokat gomboztunk, fürödtünk meg futkároztunk együtt. Persze kérdi: mibe járok itten?

Mondom neki, és mutatom a számat. És persze én is kérdem: – Hát te?

Erre Risi kivesz a zsebéből egy csomó cédulát. Amelyiket látom, mindeniken csak ennyi van írva: 5 pengő, Kukházy. Más semmi. A másikon is: 10 pengő, Kukházy. Megint a harmadikon, a többin is: 10 pengő, 5 pengő. Van olyan, hogy le van öntve az írás, és mintha nem Kukházy, hanem Kukukházy volna ráírva.

Csakhogy már nem kérdezhettem megint Risitől: mifélék ezek? Mert a három asztalos éppen megy kifelé az irodából, és annyira veszekednek Kukházy úrral, hogy gondolom, még összeverekednek. És Kukházy úr, ahogy elmegy velök az ajtóig, cupp! becsapja utánok, ahogy bírja.

De Risi (egészen eltátom rá a szám) megy oda, egyenesen Kukházy úrhoz:

– Szervusz, kedves egy komám! – azt mondja neki, és kezet fog vele.

Csodálom, hogy mit mer itten ez a cigány. Csakhogy Kukházy úr se várja meg, hogy többet mondjon. Fordul-fordul körül-körül a szobában, felkap egy csomó írást az asztalról, lecsapja a másik csomót, és azt mondja Risinek:

– Na, csak hagyjatok békét nekem máma, mert azt sem tudom, hol a fejem. Gyere holnap. Látod, itt vár ez a fiú is. Nézz rá, hogy néz ki, az istenit! Most nincs időm.

És rám mutat Risinek. De Risi azt feleli:

– Már engedj meg, kedves komám, már engedj meg. Minek jöjjek holnap, mikor máma van elseje? Nem húztunk teérted másnak, akitől kereshettünk volna, és azt mondtad, máma reggel kifizetsz. Légy csak szíves. Légy csak szíves.

– Na! – azt mondja neki megint kurtán Kukházy úr. – Most mondom, hagyj békén. Nincs időm.

De Risi nem tágít. Lepetel-lepetel, még a kabátját is elkapja Kukházy úrnak, ahogy futkos ott a szobában. Hát egyszerre Kukházy úr mérgesen elkapja Risi kezéből a cédulákat. Nem is nézi meg őket, csak kiveszi az erszényét:

– Nahát, na, azt a kutya!… – káromkodik egyet, és egy csomó koronát nyom oda bele a Risi markába. Azzal nem szól többet egy szót se, hanem megy az íróasztalhoz és leül.

Éppen gondolom magamban: az ördög bújjon beléjük, milyen jó ezeknek a cigányoknak. Ennek a Risinek is, még jobb ruhája van, mint Kukházy úrnak, és én meg polgárfiú létemre olyan rongyos vagyok, mint egy hóhér.

De Risi csak megnézi markában a pénzt, és néz rá Kukházy úrra, és vár egy kicsit. Várhat. Mert Kukházy úr már zsebbe tette a bugyellárisát, a cédulákat meg széttépte, és odalökte a köpőládába. És többet nem törődött Risivel.

– Nahát, mi ez? – azt mondja egyszerre Risi, és mutatja a pénzt.

– Elég, elég! Eleget kerestetek tőlem! – kiált egyszerre Kukházy úr.

– Na, ez úri dolog! – kiabál neki vissza Risi. – Ez úri dolog?

És ugyan kiabál. És ugyan hadarász a pénzzel a markában. Kukházy úr is egyszer csak felmérgesedik rá:

– Ejnye, az!… (Erre-arra.) Még te ugrálsz itten, te büdös cigány?! Nem kotródol ki innen az anyádba?!

És veszi is a botját a szegeletből.

Persze Risi se várja meg ezt. Iszkol kifelé az ajtón, de azért a szája habzik, úgy habrigyál vissza Kukházy úrnak:

– Úriember vagy? Mi vagy? Úriember? Pftüj! Pftüj! Pftüj!

Én csak bámulok ottan rájuk. A kórság ebbe a büdös cigányba – gondolom –, most még jobban felmérgesítette Kukházy urat! De – gondolom –, különben, mit féljek? Hiszen még meg is mutatott neki engem Kukházy úr a fájós számmal.

Hát állok ott, várok ott. Kukházy úr visszaül megint, de rám se néz. Mintha észre sem venne, hogy ott vagyok. Egyszer rám néz:

– Nahát! Te mit ástálsz itt, te gazember! – kiabál rám. – Nem mondtam neked, hogy takarodjál el?

Dadognám én is, hogy: hiszen azt tetszett mondani. Dadognám, de látom, hogy a bot megint a Kukházy úr kezében. Dehogy okoskodok ottan. Hogy még én kapjak a cigány helyett is. Nem volt elég a kovácstól? Loholok én is ki.

Tessék. Itt is elintézték jól az ügyemet.

Na, az udvaron Risi még mindig ott gágározott, köpködött, és mutatta mindenkinek a markában a koronákat:

– Hát ez úriember? Hatvan pengőről ad írást, és hat pengőt ad, hogy egész éjszaka muzsikáltunk neki. Pftüj, pftüjj, pftüjj! Koszos, piszkos, nem úr! Vegyen rajta koporsószeget.

Utolértem ott a kapu előtt. És mondom neki én is:

– Hadd el, látod, engem is kilökött. És most azt se tudom, mit csináljak.

Hallgat is az persze énrám? Kiabálja az csak a magáét. Csak mikor már kinn vagyunk az utcán, akkor felejtette el egy kicsit a baját. És egyszerre, mintha csak rám is dühös volna, mint Kukházy úrra, azt mondja nekem:

– Hát csudálom is, hogy ekkora tángáló létedre ütteted-vereted valahol magad. Rögtön otthagynám az egész mesterséget.

Könnyű mondani – gondolom magamban. – Hát én tán nem: „tova koma!” De hova?

Egyszerre csak azt mondja Risi:

– Hagyd hát! Ha akarod, mondok neked valamit, ha nincs hova menj. Na látod. Éppen jókor találkoztunk. Éppen az este kergette el Jóska bácsi, a prímás, a bőgőhordót. Gyere, állj be a helyébe. Félrészt kapsz abból, amit keresünk. Van, hogy hat-nyolc pengőt is keresel.

Gondoltam magamban: na, éppen mint most láttam Kukházy úrtól. Persze nem szóltam, mert csakugyan én se tudtam, hogy mitévő legyek. Vissza a kovácshoz? Éppen most, hogy majd megtudja, hogy panaszra voltam rá. Inkább vágom el a nyakam a bicskámmal!… Csakhogy megint hogy hordjam a bőgőt a cigányokkal? Ezt már mégis szégyelltem.

De Risi csak beszél a fejembe.

Nem lesz semmi dolgom. Ha este elviszem a bőgőt meg a cimbalmot onnat, ahol próbálnak, alhatok magamnak, ameddig a banda muzsikál, ameddig vissza nem kell vigyem. Csak ha hívják a bandát a másik vendéglőbe, mert kettőben muzsikál. Vagy hogyha kiviszik éjjeli zenére. Aztán ihatok, amennyi belém fér, ami a vendégektől marad.

Ezt ugyan mind mondhatta ő nekem akkor. Nem állottam én akkor, higgyék el, még a szagát sem a szesznek. Még kicsikoromban is a két lánytestvérem inkább megette a pálinkás kenyeret, ha anyám adott nekik, mikor fájt a gyomruk. Én kiköptem. – Jó az, csak egyed! – mind mondották nekem. – Jó a csudába, mikor facsarja az orromat!

De hát Risi addig beszélt nekem, míg csak rávett. És csakugyan elmentem.

Este már ott állok én egy nagy hevederrel a hátamon a prímásék udvarán, hogy rám akasszák a cimbalmot. Meg egy nagy szíjjal a vállamra a bőgőt.

Azzal, gyere, Marci! Csak úgy tántorgok keresztbe a járdán a cigányok után, mint mikor a katonák jönnek haza elfáradva a gyakorlatból a puskával meg a bornyúval. Persze a nagybőgő mint egy ágyú.

Szégyellem én magam borzasztóan. Nem is merek felnézni a járdáról. Éppeg ott mindenki ismert, mert ott laktunk azon a tájon.

De már a vendéglőben elfelejtettem minden bajomat. Dehogy aludtam én ottan. Hallgattam egész éjszaka a muzsikát, és néztem, hogy mulatnak. Tetszett persze. És akkor éppen elseje volt, hát sokan mulattak. Micsoda? Tán három pengőt kaptam mindjárt félrésznek. Nem is volt még annyi pénzem soha. Örültem, mint a bolond. Mert nem hittem elébb, hogy nem bolondít engem a cigány.

Jött, hogy fütyüljek és ugráljak reggel a hátamon a bőgővel, mikor hazafelé mentem. Hát mi voltam? Egy kölyök. Gondoltam magamban, minek is nem vagyok cigány? Hát kinek van jobb dolga, mint ezeknek? Látom, jobb ruhájok van, mint akármelyik úrnak. Látom, a prímás meg Risi is csak komázik a főjegyző fiával. Velem pedig az, nem velem, de apámmal sem ült volna le egy asztalhoz. És látom aztán, hogy bizony otthon is minden purdé fehér kenyeret majszol. Hát kinek van jobb dolga, mint ezeknek?

 

*

 

Egy volt csak a bajom, nem volt hol lakjam. A prímáséknál nem volt helyük, hová tegyenek. Első nap náluk aludtam, a fásszínben. És az is volt a bajom, hogy a kis motyóm is odaveszett a kovácsnál, mert nem mertem érte menni.

Másnap aztán azt mondja nekem a prímásné:

– Tudja mit? Menjen, és próbálja meg ideát a szomszédban, Zachárnénál, hátha felfogadja? Annak éppen most volt egy kőműves lakója, s éppen elment. Három pengőt fizetett egy hónapra.

Meg is fogadom a tanácsát és elmegyek. És csakugyan meg is alkudtam Zachárnéval.

Na, ez a Zachárné borzasztó szerzet volt, ismertem persze ezelőtt is, és én mindig abban voltam, hogy magasabb nálam. Mert rettentő sovány volt, és hosszú volt ennek mindene. Hosszú a feje, hosszú a nyaka, dereka, hosszúk a karjai. És hozzá mindig ágaskodott, mindig hadonászott. A melle éppen olyan lapos volt, mint a háta, csak a hasa állott ki olyan hegyesre, hogy mindig azt hittem, hogy valamit dugott a kötője alá.

Láttak már olyan kaszáspókot, amilyennel a gyermekek játszanak? Kihúzták a lábukat, és azok mégis kaszáltak, míg le nem ment a nap. Na, éppen ilyennek tetszett nekem mindig Zachárné. Úgy járt ennek mindig a keze-lába.

Meg biztosan azért is látszott olyan hosszúnak, mert az ura, Zachár, már nem ért tovább mellette a kötője madzagjánál.

Ennek nyomorékok voltak a lábai. Ez úgy lépett, tudják, hogy előbb a talpa érte a földet, aztán a térde, mind a két lábával. Úgy, hogy meg kellett rendesen talpaltassa a két térdét is. Mint ahogy – ha látták – a kövezőknek van.

Volt ő is kövező, de nem szerette, otthagyta. Székeket meg ágyakat járt fonni hársból meg sásból. Attól a két tenyerén is olyan vastag volt a bőr, mint a talp. De legalább ezeket nem kellett talpaltassa.

Hát a pofája! Nem volt rajta egy szál, egy szál szőr se. Még szemöldöke sem volt. De tele-tele sűrű-sűrű ránccal. Még az orra hegye is. Sose láttam még olyat.

Olyan két pocsék szerzetet, mint ezek voltak, nem lehetett volna fogni kötéllel sem az erdőből.

Hát ezekhez kerültem én.

Persze ott laktunk együtt egy szobában. Nem is volt az ház, amiben laktunk, csak valami ól volt, csak úgy becsapdosva agyaggal és bemeszelve. Hátul, egy puszta udvar végében, és mindjárt mellette egy büdös, piszkos árok. A patkányok úgy jártak benne, mint a hangyák.

Nem volt azoknak semmijük. Én meg Zachárné egy-egy szalmazsákon aludtunk. Zachár meg rongyokon meg culákon. Neki úgyse kellett volna ágy, mert nem is tudott volna belemászni. Székük se volt egy sem. Hát Zachárnak az sem kellett. Az, hallják, úgy is tudott ülni, a két sarkán, mikor állott. Tudják, amilyenek azok a kerti székek, hogy össze lehet hajtani őket. Na – gondoltam –, ez a Zachár éppen úgy viszi a két lábát magával.

Nem volt ott, az egész házban, csak egy láda meg egy rongy asztal, amin ettünk, meg egy kemence sárból.

Tudja isten, milyen is a nyomorúság. Egyik ember jobban is él, mint a másik, és még félre is tesz. A másik meg rosszabbul is él, még sincs semmije. Így voltak ezek a Zachárék is. Zachár is keresett annyit, mint más szegény ember, és nem lehet mondani, hogy jobban herdáltak volna, mégis örökké a nyomorúság ette őket.

Hát persze én mindig éjszaka voltam oda a vendéglőben, és nappal aludtam otthon meg hevertem. Zachár pedig jókor reggel ment el, és csak este jött haza. Vele hát csak reggel beszélhettem egy kicsit, csak Zachárnéval voltam együtt egész nap.

De hát, egy kölyök létemre, én úgy hívtam, Zachár néni. Ő pedig mindig játszott, mindig kötődött velem.

Jött oda az ágyamhoz és csiklandozott. Én meg olyan csiklandós vagyok, hogy ha csak hozzáérnek a talpamhoz vagy a hónyom alá, hát csak tikácsolok, mint a vágó jérce.

De csak nem hagyott sohasem békén. Ha Zachár elment, hát ahogy szundikálok, Zachárné is lefekszik az ő ágyára, hogy el van fáradva. És mind tréfál velem. Olyanokat kérdez tőlem, hogy szeretném, hogy odafeküdne mellém? És kacagja, kacagja.

Én is kacagok, de jobban szégyellem, és csak forgok-forgok ott a szalmazsákon, mint a giliszta a parázson.

Éppen egy olyan kölyöknek kell ilyeneket mondani. Nem elég, hogy sokszor, mikor nagyon jókor jövök haza, ott látom kitakarózva a szőrös combjaival.

Máskor meg, nyitok éppen be, hát ott mosdik a ház közepén, a mosóteknőben, éppen velem szemben. A két melle, éppen mint két üres dohányzacskó, úgy lógnak le.

Én meg úgy elrestelltem magam, hogy azt sem tudom, hogy húzzam vissza az ajtót. Ő meg kiabál utánam: mit futok annyira, héjhajhaj! Hát annyira félek, hogy megláttam? Csak azt láttam, ami mindenkinek van.

Hát igaz, hallják! De én akkor csakugyan úgy féltem minden fehérnéptől. Ha csak ránéztem egyre, hogyha hozzáértem, már olyan voltam, mint a tűzláng. És jött, hogy elfussak.

Persze, mert mindig a rosszaság járt a fejemben. És tudtam én már minden kutyaságot, még alig látszottam ki a földből. A nagyobb fiúk az utcából mindenre kitanítottak.

Éppen úgy féltem én Zachárnétól is, mennél jobban kötődött velem.

Inkább az öreg Zachárral beszélgettem, ha otthon leltem.

 

*

 

Na, egy reggel éppen olyan jókor jövök haza, hogy még otthon kapom Zachárt. Ott göbözi a bocskorát a rongyokon. Zachárné meg fújja a tüzet a kemencében, hogy früstököt csináljon.

Hát Zachár elkezd ott nekem panaszkodni:

– Ajjaj, ajjaj – azt mondja –, csak legalább három pénzem volna egy kis pálinkára. Három napja nem ittam, hallja! Ajjaj! ajjaj!

Mondom neki:

– Én szívesen adnék, Zachár bácsi, de nekem sincs egy petákom se. Nem kerestünk semmit. Ami meg volt, elraktam a cigányokkal a kártyán. Hulljon le az a csaló körmük.

– Te Juli, hallod – szólt erre Zachár Zachárnénak –, adj már az istenbe két pénzt. Megdöglök már, ha nem ihatok egy kis pálinkát.

– Micsodát? Pálinkát? – kezd el rá kiabálni Zachárné. És szidja erre meg arra az öreget.

Tudják, annak az asszonynak olyan szokása volt, hogy az mindig-mindig beszélt. Az annak is beszélt, amit a kezébe vett. Az azt is mind beszélte, amit csinált. Annak soha magában se, egy percig nem állt a szája. Mi persze már megszoktuk.

– Micsodát? Pálinkát? Na, éppen mikor két krajcár volt itt ez a kis petrezselyem a krumpliba. Ezt is megtakarítom. Takarítom is, hogy ne legyen vele bajom. Ezt is ki kell lökjem belőle. Kilököm itt az ablakon. Ennek is fonnyadt a fele. Mi nem kéne neki! Pálinka! Csak gyújtom meg már itt ezt a kis tüzet. Aztán teszek fel egy kis vizet. Hozok be fát is! Az sincs. Na megyek. He! Két krajcár neki pálinkára! Nyavalya nem kéne neki? Gyúlj meg már, te rongyos tűz! Pptű! Ez a büdös hamu is mind a számba jön. Kihúzom már ezt a hamut is!

Az így beszélt – beszélt – beszélt, hallják! mindig.

Nekem meg ott panaszkodik szegény Zachár:

– No látja, most hoztam neki tegnapelőtt három pengőt, s két büdös krajcárt kérek tőle!…

Sajnáltam szegény öreget. De hát én se segíthettem rajta. Mondom, hogy éppen szóljak én is valamit:

– Hát a bort nem szereti, Zachár bácsi?

– A bort? Micsodát? Hát hogy jutok én borhoz? Hát nem látja, hogy egy kis pálinkára sincsen két pénzem? Hát hogy kérdezhet ilyet? – Csak szinte forgatja rám mérgesen a szemét az öreg, mert biztosan azt hiszi, hogy én is csak csúfolódni akarok vele. De én mondom mindjárt:

– Na látja, én meg mindig ihatnék bort is meg sört is a vendéglőben, ott van előttem, mindig hagynak a vendégek, de éntőlem ott állhat.

Erre csak látom, hogy az öreg azt se tudja, mit mondjon:

– Hát hogy bírja otthagyni? Hát minek nem hozza el? Ó, Mária, Úristen! Hát meg van háborodva? Hát nincs magának annyi esze, hogy legalább nekem szólt volna? Hát minek nem visz üveget, hogy beletöltse, hogy elhozza nekem, ha magának nem kell? Hát adok én magának üveget. Várjon csak. Öblítek is ki egyet. Vigye magával. Hát hogyne vinné?!

Mászik is ki az én öregem az üvegért. Még akkor sem győz eleget kárálni rám, hogy hol tartom az eszemet.

Én meg gondolom, be is töltöm a kedvét a szegény öregnek. És eszembe jutott, hogy panaszkodott, dohánya sincsen. Hát kérdem: jó lenne a szivarvég, amit a vendégek ellöknek, mert azt is hozhatok a vendéglőből, mert nekem az se kell.

Erre is csak majdnem óbégat az öreg:

– Héjj, Mária, Úristen, hát hogyne volna jól Na, ha hoz, bizony isten megfonom magának sással azt a rossz ágyat az udvaron ezen a héten. Azon alhat aztán!

De Zachárné, ahogy ott mind a magáét mondta, nem is vesz észre belőle semmit, hogy mit kereskedünk ott az öreggel.

 

*

 

Csakugyan szerencséje is volt az öregnek.

Rá éjszaka éppen valami vendégek mulattak a bandával a vendéglőben, és annyi bort hagytak, hogy akár két üveggel is megtölthettem volna. A sok szivarvég alig fért el egy zsebemben.

Igen, csakhogy várjunk.

Mert ha hazajöhettem volna, hogy még otthon kapjam Zachárt. De a vendégek világos reggelig húzatták. És Zachár szegény várt volna engem, de a felesége, az elzavarta a munkába. Aztán ő is elment a piacra. Úgyhogy mikor hazajövök, már nem találtam otthon senkit.

Lefekszem én.

De hova teszem az üveget a borral? Odateszem a fejemnél a földre, a szalmazsák mellé.

Tudom, nem tudok aludni sem a nagy örömtől. Mert annyit nem kerestem még sohase, mint akkor éjszaka. Tán hét pengőt.

Na, most már – gondolom –, megveszem, amit kívánok.

Akkor én csak azt kívántam, hogy tudjak venni magamnak egy keményített gallért meg cipőt meg ruhát, amilyen a cigányokon van. Az volt nekem akkor minden kívánságom, hogy olyan nagyságos urasan öltözzek fel, mint azok.

Nahát, mikor felébredek, hát hallom, Zachárné már otthon van, és rögtön észre is vette ő is, hogy kinyitottam a szemem. Pedig még aludtam volna. De már látom, jön oda; hiába tettetem magam, hogy alszom. Nem is tudja, mivel kezdje, hát észreveszi a fejemnél az üveget:

– Mi ez? – kérdi. – Minek áll ez itt? Mi van ebben? Pálinka? Maga hozta? Minek teszik ide, hogy feldűtsék?

– Nem – mondom –, egy kis bort hoztam, mert Zachár bácsi kért.

Akkorra ő már le is hajolt az üvegért, meg is kóstolta, és csak látom, mereszti rám a szemét. A szava is elakadt rá. Pedig az már elég nagy csuda volt.

– Miiiii? – azt mondja. – Bort hozott neki? Honnan?

– Ami maradt a vendégektől – mondom.

Na erre ő csak rám áll:

– Hát neki hoz maga bort? Hát maga neki kedvez, mikor én úgy a gondját viselem? Na hallja, ez szép magától! Bor? Bor való annak? Hát nem tudjuk mink is meginni?

– Énnekem nem kell! – mondom. Mert egy kicsit mérges voltam magamban, mert már láttam, hogy elveszi szegény öregtől, és nem maradnak neki, csak a szivarvégek. Én sajnáltam szegény öreget, és mondom: – De ha tudtam volna, hogy Zachár néni is szereti a bort, hát hozhattam volna egy üveggel Zachár néninek is. Mert most mit mondjak Zachár bácsinak?

– Mit mondjon? Nagyszerű! Mondja, hogy igyon gubicsot. Éppen őtet szoktatták hozzá a többi lakók is, hogy bort hordjanak neki.

Így veri-veri a száját. Nem is merek neki többet szólni. De aztán, ahogy lassanként elmúlt a mérge, megint nekikezd, mint ahogy szokta, tréfálni velem. És egyszer csak odaül mellém az ágyra, és azt mondja:

– Na, az isten nyilába! Mondja már csak, miféle legény maga? Nagyobb bajusza van, mint volt a kőművesemnek, és sem nem iszik, se nem pipázik. Látom, szeretője sincs. Hát miféle legény maga?

Persze én csak kacagok, és hebebe-rebebe makogok.

De Zachárné veszi az üveget, és hoz oda két csuprot és teletölti, és hiába nem akarom elvenni, nyomja-nyomja oda kezembe az egyiket:

– Na igyon! Igyon, igyon, csak igyon! Hát hogyne volna jó? Ne legyen már olyan melák!

Persze, nem voltam hozzászokva, hát még alig itatott meg velem egy fél csuporral, már éreztem, hogy kóvályog velem a ház.

Zachárné meg ilyeneken kezdi nekem: mi öröme van neki a világon? Csak járjon utánunk, Zachár meg énutánam, és egyikünk se törődünk vele.

És mind dülleszkedik hozzám. Mind simogatja a fejem. És megint tölt bort, és igyak-igyak!

Így és egyebek. Hát mit is mondjak? Akkor ez az asszony vett rá ottan engemet a rosszra, mikor csak egy kölyök voltam hozzá.

 

*

 

Attól fogva aztán, hallják, úgy jártam én este két üveggel a vendéglőbe. Egyikbe hoztam Zachárnak is szegénynek egy kis bort, mikor lehetett, a másikba meg nekünk Zachárnéval.

De ne higgyék, nem ittam én akkor se, csak mikor Zachárnéval voltunk együtt, és ő tukmálta belém. Abban is voltam, hogy az nem is lehet másként. És pipázni is csak Zachár tanított meg akkor.

Azért nem mondom, jó dolgom volt. Mert mind a kettő kedvezett nekem, ahogy csak tudott. És igaz, az a Zachárné úgy vigyázott rám, mintha a saját gyermeke volnék. Nem engedte, hogy elkártyázzam a keresetemet, és vett nekem mindenfélét, amit kívántam. Vett ruhát az ócskásoktól meg keményített gallért.

Nem is hiszik el, hogy mi volt csak a bajom nekem. Akármilyen csúf volt az a Zachárné, én olyan nagyra voltam, hogy mibe vagyok vele, hogy alig-alig fért a begyembe. Akárkivel találkoztam meg beszéltem, mindig, mintha szurkált volna, hogy fogjak neki dicsekedni. Bizony isten, sokszor itt-ott hogy Zachárnak nem kezdtem el egyszerre beszélni. Na, az igaz! Legalább ő nem röhöghetett volna ki, hogy olyan pocsék szerzettel gabalyodtam össze, mert az ő felesége.

Kacagás, nem kacagás, azért mindig féltem, hogy egyszer Zachár rájön a kutyaságra.

Nem is féltem, rosszul mondom. Tudják, hogy inkább nem lett volna pofám előtte, hogyha megtudta volna valahogy. Mert szegény öregnek úgysem volt soha megállása a felesége szájától, és szegény mindig éppen nekem panaszkodta ki magát. Na, és aztán tudja meg, hogy én meg mint mesterkedek a feleségével. Zachárné sokszor így is, ott a szeme láttára, olyanokat csinált meg mondott nekem, hogy csak jobban megrökönyödtem. Mikor meg ketten voltunk, Zachárnénak akkor sem volt soha egy jó szava róla. Mindig csak azt kezdte, hogy csak kolonc a nyakán ez az istenpéldája, és tudna ő rám gondot viselni abból is, amit keresek, meg így és amúgy.

Hát egyszer egy reggel megint ott sápog nekem az öreg az ágyon, Zachárné meg éppen fésülködni akar. Egyszerre megfordul:

– Most is csak két pengőt hoztál haza, ugyi? Légy szíves, legalább mondd meg, mit csináljak ezzel? Ebből főzzek neked? – kiabál az öregre, és persze, ahogy szokta, már egyebet beszél rá. – Na! – azt mondja, és dörzsöli a lábát. – Itt fúj be hát a szél az ajtó alatt, innét hűlök én fel, hogy mindég fáj a derekam. Itt megyek én tönkre neked, ebben a disznóólban. Igen, te rongyos. És két pengőért legyek cseléded. De tudd meg, hogy nekem már elég volt. Nekem ne keress. Lesz nekem, aki keressen. Ha főzök, mosok rá, legalább meg fog becsülni. Mire kell neked asszony? Kell neked asszony? Úgyse vagy embere semminek. Maradj itt magadnak! – kiabálja, és megfogja a haját. – Akadj, akadj te is bele, te büdös haj! Mindjárt kitéplek téged is, az Isten verjen meg! – ráncigálja, és megint az öregnek: – Tudd is meg, hogy itthagylak, ahány hét! Nem találok én helyet magamnak? Tegnap is híttak egy házba négy pengőért. Az legalább ház, nem ilyen ketrec! Itt van, megszégyellhetnéd magad – mutat rám –, ez csak egy fiú, mégis többet keres, mint te. És legalább ha utánajárok, meg fog becsülni. Nem igaz, Marci? Mondja meg csak igaz lelkére. Csak mondja meg maga is neki. Megérdemli ez, hogy megegyem az életemet mellette? Azért is, ki is vesszük azt a házat a héten. Maradjon itt magának!

Hej, a szegény öreg, csak látom, egészen odavan érte. De mikor rám néz, még én is csak meresztem vissza a szemem.

– Ajjaj, ajjaj! – kezd el siránkozni. – Hát látom én, mi jár a te fejedben. Hát azt akarod te, hogy itthagyjál engem, ajjaj, ajjaj! Azt akarod te, hogy megegyen itt engem egyedül a tetű, és te elmenjél Marcival. Most látom én! – így jajgat szegény öreg a feleségének és nekem: – Marci! Marci! Hát te is ilyen vagy?

Én mondanám, hogy én nem tudok semmit. De Zachárné bele:

– Olyan hát! Ha keres, azt akarja, hogy gondját viseljék és ne másnak.

– Ajjaj! Marci! – mászik oda hozzám az öreg. – Hát legalább neked legyen lelked. Nem féltek az istentől? Ajjaj, bánom én, csináljatok, amit akartok, csak ne hagyjatok el legalább.

Én annyira megsajnáltam szegény öreget, hogy meg is mondtam ottan:

– Engemet ne hibáztasson, Zachár bácsi, mert én nem akarok elmenni, én nem találtam ki ezt – mondom, és nem törődtem, akármilyen mérgesen néz Zachárné rám, neki is megmondtam: – Minek fog rám, Zachár néni, ilyeneket, mikor én nem tudok semmiről semmit?

Na erre aztán Zachárné megmondta csúfosan, hova bújjak bele az öregbe, ha én is neki fogom pártját!

Hát így voltam én azokkal.

 

*

 

Hogy kerültem aztán én el onnan Zacháréktól.

Május elsejére virradóra a bandák mind kijárnak a városba muzsikálni, az ablakok alá, és aztán másnap mennek köszönteni. Akkor éjszaka, mondhatom, meg kell szenvedni azért a fél részért. Hurcolni végig az egész városon a bőgőt meg a cimbalmot.

Hát elindultunk már úgy éjfél után a vendéglőből.

Persze, olyankor, ha szép idő van, hát egész éjszaka járnak kinn az utcákon, és odagyűlnek hallgatni a bandát. Van sok olyan, aki megy reggelig utána mindenfelé. Fiúk meg lányok különösen, cselédek meg mások meg diákok.

Hát éppen úgy volt akkor is. Sokszor az egész utca tele volt mind körülöttünk emberrel.

De hát nekem nemigen volt kedvem. Viszem ott a bőgőt meg a cimbalmot a banda után, majd megszakadok. Csak azt nézem mindenütt, hol üljek le valahová a fal alá vagy valami küszöbre és pihenjek. Amit meg húztak, azt én mind annyit hallottam már. Megunja azt hamar valaki.

Hát járunk – járunk – járunk, már idestova kezd virradni, s egy-egy helyt már alig állanak meg velünk.

De volt ottan egy kislány, egy kis szolgáló. Az egész éjszaka ott jött hűségesen utánunk. Vele pedig, akik meg őutána jártak, egy csomó, olyan ni, kis siheder legények, mint én.

Lórikának hívták ezt a kislányt. Nagyon jól ismertem. Ismerte azt különben mindenki.

Ismerte azt mindenki, hogy milyen rosszféle kis béka. Csak egy pöttöm volt pedig. Én nem hiszem, hogy tizenöt éves ha volt. Mégis, annak kevés volt, ha hárman kapták le egy éjszaka. Hárman? Ajjaj, még heten is. Az olyan volt.

Pedig olyan szép volt, olyan szép, egy rózsabimbó nem szebb. Szép, fekete szemei. Csak, csak úgy jártak azok mindig, mint az ördögé, csak a fiúkra. Nem törődött az, ha mások vagy a többi cselédek megszólják. Csak amit akart, mást mintha nem is látott volna. Úgy ment az utcán is, hipp-hepp! rázta magát.

De talán hogy rest volt, ahol szolgált? Dehogy volt, találni se lehetett volna annál jobb cselédet. Dalolt az egész nap, és nem állt annak a keze. Ha egész éjszaka künn hancúrozott, azért egy percet el nem aludt volna reggel. És este is, addig ki nem csalták a konyhából, míg fel nem mosogatott, és a kannákat a vízzel még másnapra is oda nem készítette. És a kezéhez sem ragadt semmi.

Mondom, ilyen volt. Csak aztán azt el kellett nézni neki minden gazdájának, hogy egyik éjszaka mint a más, ott viháncoljon a babáival, és farsangoljon el velük mindenfelé.

Akárki azért nem kellett annak. Már idősebb legényekkel nem is állt szóba. Pénzt? Annak ugyan hiába ígértek akármennyit. Úgy cukrot, szalagot, egyet-mást elfogadott, kivált kereskedőinasoktól meg fiatal segédektől. De az is hiába. Még inkább megjáratta, aki ilyennel akart hozzáférni.

Nem az, semmiért, csak ha valaki tetszett neki. Olyanokat, én tudom, ő maga megszólított az utcán. Diákokat meg más kis úri ficakokat, ha jól voltak öltözve, vagy szép fiúk voltak. Ezeket szerette.

Jártak ugyan hozzá más, hozzá való fiúk is, mert, persze, ezekkel elmehetett akármerre, ezek nem szégyellték, hogy kísérgessék. Az úrfik, azok szégyellték, és tudta ő is, hogy nem állhatnak le vele az utcán. De aztán, mihelyt nem voltak szem előtt, rögtön elzavarta a hozzá való fiúkat, és az úrfikkal ment.

Hát éppen úgy volt akkor is. Vagy három magamfajta fiú mindenütt a sarkában, a másikok meg körül ólálkodnak.

Persze, lehet gondolni, hogy sem ezeknek, sem azoknak nem nagyon tetszett, hogy a kislány nem akarja már otthagyni velük a bandát. Hát nekik inkább egyébre lett volna kedvük. De a kislányt nem tudták elcsalni semmivel.

Mondom, az a kislány olyan volt, hogy ha valami tetszett neki, akkor se látott, se hallott, csak az után futott.

Most a muzsika tetszett neki. Láttam egész éjszaka, mint hajladozik, dúdol, ahogy a banda játszik. Mikor rárántanak a frissekre, hát ő fogja meg a fiúkat a járdán, és táncolni akar. Azok meg inkább húzzák, cibálják el, és beszélnek neki, meg tanakodnak együtt. Hozzá-hozzájön egy úrficska is, és az is hívja el. A kislánynak csak a banda kell.

Virradat felé már látom, a ficakok közül hol egyik, hol másik meg is unja ott ástálni a kislány nyomában. Megy el magának egyik is, másik is. Már csak kettő tart ott vele.

Hanem egyéb! Egy ideje úgy veszem észre, hogy a kislány többször mind néz énfelém, mintha tán szólani akarna nekem.

Mit hazudjak? Az én szemem is sokat járt rajta, hogy jó volna, ha egyszer én is megcsíphetném. Igaz, búbolgatja nem egy, se kettő. De milyen kis ficomántos csóri galamb!

Ah! Zachárné! Nem voltam nagyon én már érte. Pedig ne higgyék, az az asszony, amilyen gebe csontja volt, azért mindig olyan volt, akár a porond, ha felforrósodik a napon. Na, de ez a kislány meg, éppen mint a puha, friss gyep, ha ráheverünk.

Hát néz-néz oda, jár erre-arra körül, ahol leülök, meg kivált mikor el-elindulunk valahonnan. Egyszer aztán látom: na, mégse engem szólított meg.

Az öreg kisbőgőst szólította meg, mert az mindig elmaradt a többitől, hogy sokszor én is elhagytam a nagy lomokkal dűlöngézve ottan.

Hallom, ezt kérdi tőle:

– Mondja már, Gányó bácsi, merre tetszenek menni?

Az öreg olyan bolondos volt mindig, hát most is azt feleli neki:

– Most? Mostan megint csak arra, húgám, amerre a lábunk viszen.

Hát attól kérdezhette. De ebből én már tudtam, mi a baja. Mert messze voltunk onnan, ahol szolgált, félt biztosan, hogy nem tud hazamenni akkorra, amikorra fel kell hogy keljen.

Csakugyan, egyszerre jön hozzám, és kérdi tőlem. Persze én megmondom neki. De akkor kérdi:

– Hát azt nem tudja, hogy onnan aztán merre mennek még?

Van úgy sokszor, hallják, mikor mintha hirtelen súgná valaki a fülünkbe: na, most ezt vagy ne ezt csináld. Én is, dehogynem tudtam az egész utunkat, még a prímás is éntőlem kérdezte, mert én írtam egy cédulára, hogy el ne felejtsük, hol mit húzunk, a kisasszonyoknak melyik a nótája. De mintha azt gondolnám: nem mondom, gyere csak, kis csóri, kérdezd meg mindig! És azt feleltem neki:

– Azt csak mindig ott tudhatom meg én is.

Na, csakis, mikor indulunk a másik helyről, Lórika megint odajön hozzám, és én megint megmondom neki, hová megyünk.

De már akkorra egész világosra virradt. És a kettőből egyik fiú megint otthagyta.

A másikkal is éppen ott kezdett veszekedni: hagyjon neki békét! És egyszerre, látom, az is otthagyja mérgesen.

Bánta is a kislány. Én meg örültem. Mert, hogy már nem volt senkije, akivel mulasson, hát megint odajött hozzám, és ott is jött aztán mellettem, és ott is maradt velem.

Még segített is, hogy felvegyem a cimbalmot, ahol utoljára muzsikáltunk.

A cigányok persze előrementek, mert sebesebben mehettek, mint én, a nagy lomokkal. És egészen összebarátkozok ottan a kislánnyal.

Az is éppen jól jött, hogy éppen útba esett a vendéglő, amerre ő hazafelé ment, és megvárt, míg letettem a bőgőt meg a cimbalmot, és elkísértem hazáig.

Ő hívott akkor, hogy jöjjek el majd este, ha akarok, hozzá. Ott van ő mindig az udvarban.

De nem tudtam, minek kérdi mind tőlem az úton: nem tudok táncolni? Sose táncoltam?

– Hogyne! – mondom. – Táncoltam én eleget, mikor kovácsinas voltam. Mikor a gazdám tángált a kisfújtatóval, meg mikor hideg volt a műhelyben, jártam én eleget.

Persze kacagott. De csak aztán tudtam én meg, mit akart ő annyit a táncolással.

 

*

 

Egy szatócsnál lakott, akinek boltja volt meg pálinkát is mért, de csak úgy üvegben.

Hanem attól a harmadik ház volt egy nagy kocsma. Túl aztán a baromvásár tér.

Ebben a kocsmában minden vasárnap délután tánc volt. Úgy hívták: Rotyogó. Persze csak cselédek meg mindenfélék, kocsisok meg hetesek jártak oda. Egy jó iparossegéd vagy egy jobb szobalány nem tette volna belé a lábát.

Lórikától azelőtt széttáncolhatták volna az egész kocsmát. De éppen az előtt való vasárnap valahogy odakerült a bálba, és addig-addig nézte, hogyan táncolnak, hogy megtetszett neki.

Na, aztán avval is úgy volt, mint mással. Akkor aztán nem kellett neki, csak a tánc. Nem kellett neki a ficakok sem, csak olyan, amelyik minél jobban tudott táncolni.

Azért járt akkor egész éjszaka a banda után, és azért fogódzott bele a surbánkókba. De táncolt az még a két kanna közt is, ha letette őket a járdán, a kútról. És bokázott az, még ameddig az edényt öblögette is. Megfogta a seprűt, és azzal járta a konyhában. Az olyan bolond volt, ha egyszer belegabalyodott valamibe.

Persze én ezt akkor még nem tudtam. Én abban voltam, hogy azért hívott magához estére, mert tetszek neki. Én abban voltam, hogy minden fehércseléd olyan, mint Zachárné. És meg is voltam egészen kábolyodva örömömben. Kellett is nekem többet Zachárné! Alig vártam, hogy este legyen, és elmehessek a kislányhoz.

De ott volt a baj! Mit csináljak? A vendéglőben ugyan semmi dolgom se volt, ha bevittem a cimbalmot meg a bőgőt, de azért ott kellett üljek, és sokáig nem mehettem el, mert jöttek a banda után a másik vendéglőből, vagy ha kivitték éjjeli zenére. Az meg messze volt onnan, ahol a kislány lakott. Baj volt, mit csináljak?

Persze, gondoltam-gondoltam, de tudtam volna én a vendéglőben maradni? Hát ha két részt kapok, akkor sem!

Mentem volna már én, még le se löktem hátamról a bőgőt, csak a kislány is azt mondta, hogy csak úgy későbben jöhet ki, ha eltisztogatott a konyhában, De nem hogy a bandával törődtem volna én, hanem, bizony isten, úgy beszéltem magamban, mint Zachárné! „Sötétedj már, sötétedj, hogy mehessek!”

Úgy is szaladtam futtig futva a sikátorokon.

Na, besomfordálok a kapun. Egyszerre püff neki!

Hát én azt hittem, hogy a kislány csak engem vár ottan. Hohó! Volt ott egy gyeppad az udvar végében, hát Lórika ott ül három legénnyel.

Még jobban csudálom. Ilyenekkel még nem is láttam soha. Ezek már mind a kettő nagy bajuszos legények voltak. Csak a harmadik, az volt olyan korú, mint én. Egy lakatossegéd. Éppen egyszerre szabadultunk volna.

A másik kettő, egyik egy kéményseprő, a másik kőműves.

Na, az a kotró, avval különösen nem szerettem, hogy összejöjjek valahol. Az olyan volt, hogy annak nem volt más gondja meg más szava, mint a verekedés. Az mindig gyilkolódni akart. Az mindig azzal hencegett, kit páholt el. Persze áh! inkább a szájával.

Szép, derék, cingár fiú volt amúgy. De egy rossz tekergő. Ott tartotta szegény, özvegy anyja. Munkába sehol sem maradt.

A kőművest Kukujnak hívták. Persze csak a komái, akik nem féltek tőle. Mert haragudott érte, és mindjárt beverte a fogát, akitől hallotta.

Úgy kapta ezt a nevet, hogy mindig az erdőbe meg a bojtorjánosokba járt ki madarat fogni. Hát a társával, akivel kijárt, ahogy a kalicka fel van akasztva egy rúdra a lépvesszővel, és benne a madár, amelyik csalogatja a többieket, a vadakat, hát le kell hogy kuporodjanak a burjánba a madarászok. A Kukuj társa meg mindig kidugta a fejét, hát Kukujnak, öreg madarász létére, mindig kiabálni kellett rá: Kukulj, kukulj! mert elkergeted a csízet!… Ezen kaptak ki aztán rajta.

Hát, amint jövök az udvaron, és látom ott együtt őket, nem is nagyon akaródzik már nekem, hogy odamenjek. De gondolom: ahá! úgy lesz az, mint a másikokkal is teszi a kislány. Ezeket itten tartja hancozni, és aztán, mikor elmentek, együtt maradunk. Na, azért előbb meg is bántam mindjárt, hogy mégis odamentem.

A kotró meg Kukuj csak éppen rám néztek, mintha gondolnák: Na, mit keres ez itt? De a lakatos, az a taknyos, egyszerre elkezd rajtam kacagni. Kacag engem, hogy megszöktem az inasságtól, és bőgőt hordok a cigányoknak. Kacagja a kabátomat meg a kalapomat:

– Háháháhá, hajajajaj! Nézzétek már, úgy néz ki ez, mint egy sáska!

Persze, restelltem ott magam, hogy idegen vagyok köztük, és semmit sem tudok kitalálni, mit feleljek neki. Mind a kabátom nézném én is. Hát, hogy én, na! azt hittem magamban, hogy olyan vagyok benne, mint egy szolgabíró, és itt meg röhögnek, hogy olyan vagyok benne, mint egy sáska.

De aztán nem kellett sok. Megjött nekem is a szavam. Azt mondom a lakatosnak:

– Te röhögsz rajtam, te nyálas? Hát te talán valami jó mesterember vagy? Hiszen mind tudtuk rólad, inasok, mire használnak gazdáék. Hiszen nem is tudtál egy szeget kireszelni a műhelyben. Nem is voltál a gazdád, csak az asszonyod inasa. Csak a malacokat bízták rád meg a kisgyereket ringatni a bölcsőben. Hát nem emlékszel, mikor elküldtek a piacra egy krajcárért kaporért, és nem tudtad, mi a kapor, és ott bőgtél, és utánad jött asszonyod, és a lába közé fogta a fejedet, de fájt a keze, és a zöldségesasszonynak mondta: „Legyen már szíves, üsse ezt a tekergőt!…” Meg minket hívott, hogy üssünk, és mink ütöttünk meg rúgtunk beléd, hát nem emlékszel? Te nagy mesterember!

Megfeleltem én aztán neki, hogy mindjárt őtet kezdték el röhögni a többiek.

A kislány is csak hányta magát a kacagástól a gyeppadon. Hányta persze úgy, ahogy a kotró meg Kukuj közt ült, de úgy, hogy mindig a kotróra dűljön. Kukuj is tartotta volna neki magát, de rá nem dűlt, és a kezét is mindjárt levette magáról, ha Kukuj tette rá.

A kotrót, azt szerette jobban. Azért, mert az táncoltatta akkor. Igaz, jól tudott táncolni, azt láttam én is. Ugyan neki sem illett volna iparos létére ott a kocsisok közt, de azért ment, mert ott henceghetett azok közt. Az iparosok közt kuss volt neki, mert ismerték, és tudták, hogy csak csavarog. De a kislánynak csak az kellett, aki táncoltatta.

Kukuj meg nagy otromba volt. A háta is nagy, széles, görbe, és az egyik lábával is befelé járt. Olyan volt, mint egy öreg. Csak morgott. Olyan vastag hangja volt, mint az ökörnek. Persze, ha vele táncolt a kislány, csak kiröhögtette magát.

 

*

 

Hát azok ottan azért ültek ki minden este, hogy mulassanak, kacagjanak.

Kivált Kukuj, az olyan volt, hogy annak elég volt egy bolondságot mondani, az már nem tudta, hogy merre henderikázzon. Az olyan könnyen kacagott.

Most sem hagyott, hogy elhagyjam a beszédet, és csak mind kérdett: „Hogy volt? hogy volt?” Csak mondjam, miket csináltunk inaskorunkban. És a kislány is, a kotró is.

Nahát, leültem már én is oda a gyepre. De a lakatos meg nem tudott maradni tőlem. Mérges volt magában, hogy nem tudott nekem semmit visszamondani. Hát hol leült, hol felállt, és egy kis pálca volt nála, azzal kezdte ütni a kalapomat: hallják, hallják, hogy úgy szól, mint a dob, menjek, és adjam el a hajdúnak, hogy járjon vele dobolni! És arra rá kacagni rajtam.

– Menj el – mondom –, hát akármilyen az én kalapom, de én nem jártam vele, mint te inaskorodban lógubicsért, ahol a szekerek állnak hetivásárkor, asszonyodnak, mikor tapasztott. És asszonyod mind a fejedhez vágta, ami a lógubicsból nem volt sárga.

Így aztán persze megint csak őrajta kacagtak.

Úgyhogy Kukuj rá is prüszkölt egy csúnyát a kislány bujkájára, hogy az meg is haragudott.

– Menjen, disznó! – és ellökte Kukujt, mikor le akarta törülgetni. Persze, mert inkább azért akarta, hogy fogdoshassa a kislányt.

A lakatos is kacagott. Persze jobban tettette magát, hogy már neki is csak kacagás, ami régen volt vele inaskorában. Mert tudom, hogy mérgében levágta volna az orromat a fejemből.

Látszott, hogy nem is tudott már ottmaradni. Megy, mert menni kell neki – azt mondja. Kellett is? Dehogy. De már látta, hogy mind csak őrajta röhögnek, azért ment.

Énnekem csakugyan menni kellett volna.

Mondom is, mikor a lakatos elment, én is kell hogy nézzek a vendéglőbe, mert el találják hívni a bandát, és keresni fognak.

Ne menjek, ne menjek. Nem akartak ereszteni. Mit? Így-úgy! Keresnek a fenét. Maradjak csak, és mondjam csak az inasságot.

Persze, nem kellett sokat erőltessenek. Mert mind arra számítottam magamban, hátha elmegy a másik kettő a kislánytól, és egyedül maradok vele.

Nahát maradtam.

Persze a kotró is azt akarta, hogy megkacagtassa a többit. Az nem fért meg soha semmiben, hogy ő ne legyen a legelső. Az, ha követ emeltek, biztosan ő emelte fel a legnagyobbat. Ha danoltak, ő danolt a legjobban. Attól nem lehetett valamit ki sem találni, hogy hátrahagyja magát.

Elkezdett most ő is beszélni mindenféle mókát. De persze látszott, hogy hazugság, és csak itt találja ki mostan. És még inaskorában is mindig az a fő neki, hogy ezt megverte, azt megverte.

– Megfogtam! Úgy szájba vágtam! Gyere csak ki!

Mindig ez volt a vége. Hát ezen kacagjanak? Csak ő kacagott magában, ahogy bírt. Tán ő sem tudta, min. Csak erővel.

Minden második szava: ő olyan, mint egy darab kenyér, ha békét hagynak neki, de ha kikötnek vele, akkor az elébb vegye fel az utolsó kenetet:

– Háháháháháhá!

Háháháhá! háháhá! Hát ki kíváncsi erre?

Kukuj különben meg is mondta neki a szemébe:

– Ne hencegj! ne hencegj! Ajaj, találnál te is emberedre. Hallgass magadnak. Mondjad csak, Marci – mondta nekem.

Még a kislány is, pedig az a kotrót szerette, még az is, láttam, igazat ad Kukujnak ebben, és ő is azt mondja:

– Várjon, várjon. Hallgassuk hát őtet.

Na, de már késő volt. Egyik is ásított, a másik is.

Hiába vársz itt, Marci – gondoltam. Meg eszembe jutott: hi a szentbe! Csakugyan megjárom, ha kellek a bandának. De hogy úgy biztattak, hát tetszett nekem is, hogy szóval tartom őket, és gondoltam: tán a kislány is, nahát, így megszeret ottan, hát érdemes lesz, hogy annyit verem a számat.

 

*

 

Na, egyszer csak a kislány csakugyan azt mondja, na, megy be, álmos, eleget kacagott máma.

Én is töröm a fejem, és nézem, tán most fog inteni nekem, hogy ne lássa a másik kettő, hogy csak bújjak el valahol, míg elmennek, aztán enyém a világ.

De int? Dehogy int. Indul be. Fogjon meg a görcs! – gondolom –, potyába csaltál ide.

Be is megy a kislány. Én is ki kell menjek az udvarról a másik kettővel. De csak gondolom: hátha majd a kaput hagyja nyitva nekem, és visszajövök.

Hagyja? Dehogy hagyja. Zárja be utánunk, hallom a reteszt. El vagyok én ottan keseredve. Nem is hallom, mit beszél a másik kettő. Mint a muta, megyek ott velük.

– Na, Isten áldjon benneteket, én erre megyek – köszön el tőlünk a kéményseprő.

Nekem meg, mikor elment már, mondja Kukuj:

– De egy-egy rongyos ágáló ez, hallod. Ez azt hiszi, hogy mindenkit megijeszt a szájával. Aztán a múlt vasárnap is. Csak nem akartam neki szólni, hogy mit ugrálsz, hát ott volt, még mellbe is lökték a kocsmában! Hát minek nem rántottad el rajta a miatyánkot? Mert ott is addig járt a szája, míg mellbe nem lökték. Akkor már: na szeretném látni, na szeretném látni! Csak feleseltek. És utoljára is azzal maradt, a mellbevágással, egy koszos paraszthetestől, a híres ágáló.

Igaza volt Kukujnak. Ez jó fiú volt, ez a Kukuj, meg jóban volt mindenkivel. És jóban voltak ők ketten a kotróval is. De azért én mindjárt vettem észre, hogy nem azért haragszik Kukuj a kéményseprőre, mert henceg, hanem mert az kell a lánynak. Ő hiába farkol utána.

Na de mondom neki:

– Nekem sietni kell, ne haragudj, mert pórul járok.

– Á, menjünk csak lassan, hová futsz? – azt mondja. – Megyek veled én is egy darabig.

Hát nem ellenkedek vele. És az útban elkezdi a kislányon nekem. Hogy – azt mondja – máma is megígérte neki a kislány, hogy beereszti este a konyhába, és be is engedte volna, ha – a nyavalya törje ki a kotrót – ez nincs itten.

Azt lehet, hogy nem hazudta Kukuj! Látom, ígérte nekem is a kislány. Hiszen ígérte az mindenkinek, csakhogy aztán járhatott utána.

De tudják, én nem is tudom, hogy van az, ha úgy lányokra veszkődünk. Egyik percben azt hiszem: na itt hiába! És búsulok, rág a kórság. A másik percben már azt gondolom: hiszen biztos, csak te futsz el.

Így voltam éppen akkor is. Ahogy Kukuj beszél ott a kislányról, és eszembe jut, hogy lökte el magáról a Kukuj kezét, és engem meg hogy nem akart hagyni, hogy elmenjek: ej – gondoltam –, azt a marha nagy fejedet, Marci!! Ott kellett volna elbújj valahol és várjál, hiszen biztosan csak ezek miatt zárta be a kaput a kislány, és majd kijön.

Nem is törődök én többet a cigányokkal, csak hogy hogy menjek vissza. Pedig több volt már, mint éjfél.

Nem is bírok én várni. Mikor Kukuj otthagy az utamra, usgye! futtig futva vissza én egy másik utcán.

Elérkezek a ház elé. Hát akkor már gondolom: na most minek jöttél vissza? Éppen úgy futottál, mintha a kislány itt várna a kapuban. A kapu meg bizony zárva.

Várok ott, gondolkozok. Megint eszembe jut a banda.

Egyszer csak mit látok? Mintha a kéményseprő jönne az utcán vissza. Meg is ismerem. Bújok el én is gyorsan egy kapuba, hogy ne lásson.

Hát kérem, a kotró megy egyenesen a berenához, és egyszerre kivesz egy deszkát, és bebújik az udvarra, a deszkát meg szépen visszateszi. Bement Lórikához.

Na, Marci, bújj el magadnak! Már nem kellett nékem se a kislány, se semmi. Olyan mérges voltam, és úgy el voltam keseredve. Csak azt bántam, hogy nem maradtam ott magamnak a vendéglőben.

Ez még semmi se.

Megyek vissza a vendéglőbe. Megyek be hátul az udvaron, mint a tolvaj: hátha nincs semmi baj?

De mikor bemegyek: hi, a nemjóját! A cigányok nincsenek ottan.

Mit csináljak? Mit csináljak? Fussak a másik vendéglőbe? Már itt mindegy. Itt megkapom a magamét.

Na, alig ülök egy percet, egyszer csak hallom rupp, brupp, hurcolni befelé a nagybőgőt az ajtón. Jönnek vissza a cigányok.

Risi nyit be legelőször. A cimbalom a hátán. Lelöki mérgesen. Mikor észrevesz engem, rá is kezdi, te piszkos, te gyalázatos, így és úgy!

Hát nem fogom hagyni magam! Mondom:

– Ne ugrálj annyira, hát itt elaludtam az udvaron, minek nem kiáltottál?

De ő csak: hogy ő vigye a cimbalmot? Minek vagyok ottan én, büdösse, rongyossa?

– Hát elviheted egyszer! Nem dűlik össze a cigánytemplom – mondom.

De még nem is érem jól kimondani. Egyszerre hátulról, nem is látom, kiféle, miféle, csak kapok egy olyan csárdást, hogy leugrik a kalapom. Puff, a másikat utána. Ezt a prímástól kaptam. És rám a nagybőgős. Rám rohannak ottan. Belém rugdosnak, összeköpködnek. És takarodj kifelé, kilöknek engem. Meg ne lássák ott többet a pofámat.

Na, Marci, jól megjártad. Kellett neked Lórika.

Ott vagyok kinn az utcán magamba. Persze dühös vagyok. Még olyanokat is gondoltam: mindjárt veszek egy követ az utcáról, és bevágom közéjük a vendéglőbe.

Na de kiáltottak aztán a cigányok énutánam az utcára: jöjjek vissza, vigyem a bőgőt, most megkaptam, amit megszolgáltam, máskor legalább tudom, hogy hol tartsam az orrom.

Csak csúnyán visszakiabáltam: az anyjuk kínját! meg: tolvaj, tekergő cigányok! meg ami a számra jött.

Mert hiába voltam hibás. Magamban, mérgemben úgy tetszett, mintha igaz volna, amit hazudtam, hogy csak ott aludtam az udvaron.

És nem is fájt, ahogy összepufáltak.

Micsoda? Ez semmi se volt, ahogy sokszor régebben a kovács elékapott.

És az öregebb cigányokra nem is nagyon haragudtam. Csak Risire. Azt tán meg is öltem volna. Most rongyos, büdös tekergő vagyok neki. Régen meg ki volt ő hozzám? Egy tetves cigánypurdé!

Hazafelé is mindazon tanakodtam, hogy meglesem és összeverem, hogy nem kalimpázik többet.

Látszik, hogy a kéményseprővel barátkoztam. Csak mind a gyilkolhatnék járt az eszembe.

 

*

 

Jól van, de most mit csinálok? Még jó, hogy volt félretéve vagy három pengőm Zachárnénál. De ha ez elfogy? Nem bánom! Többet a cigányokhoz nem megyek, akármi lesz.

Zachárnénak azért nem szóltam egy kukkot sem az egészről. Mit hazudjak, minek kaptam a verést? Hol jártam?

Nem mondtam meg az egészet, csak Zachárnak.

– Igaz, igaz, ha megvertek. De jól kerestél, kár otthagyni, ha megint visszahívnak – ő is azt mondta, mert az üveg borokra gondolt.

– Én? Oda? Többet? Arra nincs isten!

Azt mondtam rá. De azért hiába, csak azt gondoltam magamban én is: jobb volna csakugyan visszamenni. De már a szégyentől sem tudtam volna megtenni, hogy lepocskoltam mindennek őket. Hanem abban bíztam én, hogy majd elküldenek értem este. Csakhogy nem küldtek azok. Fogadtak is helyembe egy piaci tekergőt.

Hát ahogy várok-várok ott este, és látom, hogy már hiába várok, megint az jön nekem, hogy menjek oda a kislányhoz. Legalább egy kicsit felejtem ott magam a hetyepetyével.

Zachárnétól csak nagy nehezen tudtam kicsalni a három pengőmet. Igaz, vigyázott rám. Sose hagyta, hogy elrakjam a kártyán, amit kerestem. De még csudáltam, hogy nem hallotta meg addig senkitől, mi történt velem a bandával. Éppen fájt a hasa, azért nem járhatott szomszédolni.

Hát elmegyek én oda estére Lórikához.

Nem kaptam ott, csak a kéményseprőt meg Kukujt.

Ott játszottak az udvaron egy csókával. A Kukujé volt. De csakugyan, olyan okos, szép madarat még sosem láttam. Mind a két lábán sarkantyú volt piros posztóból, és a fején kis sapka. Éppen olyan volt, mint egy kis miniszter. Egy szárnya sem volt egy cseppet se levágva, tudott egész jól repülni.

Ha látták volna, mikor megállott, és félszemével megnézett valamit, és éppen úgy beszélt az ő nyelvén: „Tyak! tyak!” Mint az emberek.

Kukuj kivett egy fényes krajcárt, és mutatta neki. Még erővel el akarta venni a csőrével a kezéből. De Kukuj megfogta a krajcárt, és belökte a kertbe, a legnagyobb fű közé. És hallják! Rögtön utánarepült és visszahozta. De nem akarta senkinek odaadni. Mink is futottunk utána kereken az udvaron, de nem bírtuk megfogni.

Kacagtunk ott. Én el is felejtettem az egész bajomat.

No de a kéményseprő borzasztóan szerette volna elcsalni Kukujtól a csókát. Ígért érte nyolcvan krajcárt és egy dohánytárcát. És egész este mind járt Kukuj után, és kérte: hiszen ő tud fogni másikat, meg ez meg az. De Kukuj persze nem adta.

Egyszer aztán a lány éppen bement vizet inni, azt mondja ott a kotró Kukujnak:

– Na, akarod, hogy máma este bent legyél a lánnyal a konyhában? Ha nekem adod a csókát, akkor én kicsinálom, hogy bemégy hozzá. És megkapod a nyolc hatost is meg a tárcát.

– Eridj, eridj – azt mondja Kukuj –, hiszen megígérte nekem, hogy beenged. Oda nem mész be, öcsém agyagos. Mert az csak bolondít itten, és csak diákoknak adja le.

– Nem? Hát mibe fogadjunk? – azt mondja a kotró. – Fogadjunk a csókába. Na, itt a kezem rá. Vágd el, Marci. És megkapod a nyolc hatost is most és a tárcát. Na? Én megmutatom neked, hogy bemehetsz. Csak ne szólj semmit. És ne törődj, ha alszik. Attól ne félj. Úgy alszik, hogy fel se ébred. És máskor is bemehetsz hozzá. Na?

Már láttam ottan, hogy Kukuj gondolkozik. Már látom: jól van, fogadni akar. Hát én már tudtam, hogy jár be a lányhoz a kotró. De minek adja neki ezért Kukuj a csókát, mikor azt én is megmondhatom Kukujnak?

Intek is Kukujnak. Ne! Ne! várjon, Beszéljen velem először.

Kukuj észre is veszi, és hallgat is rám. Mondja a kotrónak: nincs vásár, nem fogad.

Arra aztán odajön közénk a kislány is. És azzal abbamarad.

Na, mikor már jó későre indulunk, a kotró még az úton is mind kéri a csókát Kukujtól. Bele volt egészen habarodva abba.

De én is csak intek mindig Kukujnak, hogy: ne! ne!

Egyszer aztán a kotró csúnyán megmondja, hogy mit csináljon Kukuj a csókájával. És aztán „isten áldjon” tőlünk.

Tudom is én! Mintha nem is akartam volna megmondani én Kukujnak, hogy mit művel a kotró, és hogy akarja őtet is beszöktetni a kislányhoz. Mintha éreztem volna előre, hogy nem jó válik ebből. Van úgy az sokszor az embernek. De már elkottyantottam, hát már késő volt.

Kukuj kérdezi is mindjárt ottan tőlem: na hát, mit akartam? Hát elmondom neki. És mutatom mindjárt a berenán, hol láttam, ahol bebújt a kotró.

– Gyere, lessük meg, ha nem hiszed.

Na jó. Elbújunk ott egy kapuba és várunk. Nem is kapuba, mert nem is volt kapu, csak a helye, egy kerítésben, egy ház mellett. Abban nem laktak, csak valami szerszámokat meg sírköveket tartottak. Egy kőfaragóé volt.

Beállunk oda. De látom, Kukuj alig bír magával. Röhög-röhög, és mind kérdez. Azért láttam én, hogy hiába röhög, inkább tetteti magát, mert azért ilyen csajbókos, hogy bele van bolondulva a lányba, még jobban, hogy annak nem kell, és nem akarja, hogy észrevegyem rajta. Egyszer azt mondja:

– Te, tudod mit? Hijj a fáját! Tudod mit? Szedjünk csak hamar köveket. Ha jön a kotró, mikor bebújik, hajigáljuk meg. Hajjajjaj, hahahaha! Azt sem fogja tudni, merről hajigálják. Gyerünk csak, szedjünk hamar köveket.

Úgy is teszünk.

Azért ej! valahogy nem szerettem az ilyet. Igaz, én találtam ki mindig valamit, mikor inas is voltam, hogy kacagjunk valamelyiken. De most tudtam, hogy ez a kotró milyen. Ez egy dühös marha. Ezzel nem jó kikezdeni. Akartam is mondani Kukujnak. De hát már én is kíváncsi voltam, mi lesz.

Alig szedünk néhány követ:

– Na vigyázz! – mondom Kukujnak. – Gyere, gyere vissza, mert jön is.

Jön csakugyan a kotró. Megy, és csakugyan emeli ki a deszkát. Arra: ripp! rupp! a kövek a feje körül a berenába.

Megijed az. Beejti a deszkát az udvarba! Az is nagy lármát csinál. Brubbonbű.

Na, megfordul. Néz előre, hátra. Mink hallgatunk ott. Csak a kacagás majd kihasít ottan.

A kotró vár egy kicsit. Nem fut el az. Jön, néz fel-le az utcán. Nem tudja, csakugyan honnan jön az áldás. Mit? Nem törődik. Megy vissza a berenához. Erre, ereszd megint a köveket, mikor bújik befelé.

Ez semmi. Egyszerre csak nyitják ki az egyik ablakot a házon. Dugja ki rajta a szatócs a fejét. Meglátja a kotrót. Neki kiabálni. Hüjj, így-úgy, tolvaj, gazember!

Mi? A kotró még nem is nagyon félt. Nem is nagyon futott. Kiabált ő is vissza a szatócsnak. Na de azért csak elfutott.

Hát mi ottan Kukujjal cibáljuk egymást. Csak éppen a görcs nem veszi elé Kukujt. Még én is kacagok.

Ezzel rendben van minden. Egyedül maradunk Kukujjal az utcában.

De az én Kukujom most már nem nyugszik. Mondja: hát mit? Most már csak nem bolond, ha így van, ő bemegy.

– Nesze csak, fogd meg a csókát – adja ide nekem.

– Hej! – mondom neki. – Nem kéne, okoskodjál mostan. Látod, a szatócs felkelt. Leütik a derekadat. Hallod, hogy a szatócs hajdúért akart menni. A kotró is azért futott el.

De Kukuj? Annak hiába beszélek.

– Nesze, csak vigyázz a csókára addig! – ideadja nekem, és látom, csakugyan megy, és bújik befelé.

Már hallom, hogy az udvaron megy. Állok ott kinn a csókával! Még gondolom: hátha majd bemehetek én is? És erre csak reszketek ottan, mintha egy lángból volnék.

Egyszerre jön valaki a hátamnál. Nem is nézem az ijedtségtől. Usgye! Csak gyaszolnék elfele. És hangosan is, lassan is kiáltok be az udvarba Kukujnak:

– Gyere, gyere, te! Jönnek! Bújj el!

Azt se tudom, mit kiáltok. Hát akkor veszem észre: na ez aztán. Hát a kéményseprő jött vissza.

Ő is bámul. Én is bámulok. Mit keresek itt? – kérdi.

Hát így is hiába is hazudnék. Még röhögni akarok, hogy mondjam neki: Kukuj bemászott az udvarra.

De a kotró, mondom, egy dühös marha volt! Látom, jön nekem.

– Az anyád (erre-arra), kitől tudtátok meg a deszkát? Ugyi, rongyos, te lestél meg?

Mindjárt rám is fogja. Azzal a keze már a fejem körül is van. Persze mi vagyok hozzá? Egy macska. És majd felbukok a csókával kezemben, ahogy megyek hátrafelé a dühös marhától.

Biztosan ki is kapnám a részemet. Csak az a szerencsém, hogy Kukuj is megijedt benn az udvaron, és mindjárt ki is dugja a fejét a deszka közt. Persze meglátja a kotrót. Hát arra nekifog röhögni. És persze mászik ki az utcára.

Na, Kukujjal már nem nagyon mert úgy kezdeni a kéményseprő. Mert Kukuj, amilyen csendes muta volt, azért három olyan ágálót megevett volna.

De kacagni, látom, a kotró nem kacag vissza Kukujra. Csak néz mérgesen. Nem is tudja, mit szóljon. Utoljára azt mondja:

– Hát, barátom, ilyen nincs? Ilyen nincs! Kéreztél te a lánytól? Megengedte az neked, hogy hozzámenj? Olyan nincs, barátom!

– Mi? – felel rá neki Kukuj, és csak kacag most is, de ő is, mintha már nem nagyon jó kedvéből. – Csak ne tartsd magad olyan nagyra ezzel a kis lotyóval. Ha neked szabad, szeretném látni, hogy nem hagysz engem is. Nekem is megígérte, hogy beereszt a konyhába.

Hát a kotró, mintha nem is Kukujjal volna baja, erre nem is felel neki, hanem újra engem vesz ott elé:

– Azt a taknyos (így és úgy), te mondtad meg ezt a deszkát? Te lestél meg?

És jön nekem, hogy adjon vagy kettőt. Még jó, hogy a Kukuj hátához tudok állni. Az meg elég jó fiú, hogy nem hagy:

– Nanana! – azt mondja a kotrónak. – Lassabban csak. Ne verekedj. Semmi közöd hozzá, ki mondta meg.

– Ez a taknyos. Hisz most már tudom azt is, az anyja (erre meg arra) – káromkodik a kotró, és akarja félrelökni Kukujt. De Kukuj megfogja a vállát, és mondja:

– Jó lesz, ha elmész, még szépen vagy.

Arra most már ők ketten kezdenek ott osztozkodni. Én csak lapítok ott. Be vagyok gazolva: mi lesz belőle?

Hát megütni, nem ütötték meg egy mást. De már csak itt-ott volt, hogy nem. Huzakodni már huzakodtak. És leszidták egymás apját, anyját. A kotró csak fújt, mint a sárkány, mikor elment:

– Várjál csak, mert még számolunk! – azt mondja Kukujnak. – Veled is, te nyálas! – fenyeget engem is.

– Számolsz a…

Kukuj is megmondta neki csúfosan, mivel számoljon. Arra még röhögött is nekem, mikor ottmaradtunk megint.

De már jól virradni kezdett. Azért hagyott ott minket a kéményseprő is. Másképp biztosan bemegy a lányhoz, már csak hogy elbeszélje neki, mi volt.

Indulunk mi is Kukujjal. Beszéljük persze a dolgot. Mondja:

– Ne félj, csak legyek én ott, ha bántani akar a kotró.

De ahogy beszélünk, hát én is elmondom neki, hogy jártam a cigányokkal, amiért a múlt este rájuk hallgattam, hogy maradjak. Most itt vagyok ni! Azt se tudom, hogy keressem meg a kenyeremet.

– Ne búsulj te azon – azt mondja nekem Kukuj. – Én tudok neked mindjárt mondani egyet. Gyere, dolgozzál, ahol én dolgozok. Kapsz mindjárt hat hatos napszámot. És mi? Hat óráig este vagy munkában, holnapután már világos nappal van nyolc órakor is, mehetünk az erdőre, segítsz madarat fogni. Azt így is este kell már, mert nagyok a pujicák és kirepülnek. Holnaptól megyek én is munkába. Csakhogy ne tekeregjek. Mert én, ha burjánt szedek is a patikába, akkor is megkeresek annyit, mint a kőműveseknél. Csak a bátyám iszkitél mindig, hogy folytassam a mesterséget. Mert ha gyűjtök egypár forintot, akkor én is vállalhatok valamikor építést.

Ezt mondja ott nekem Kukuj. Egyszerre egészen megjött a kedvem.

– Hogyne – mondom –, szívesen. Még jó, hogy szóltam.

– Hát hol vagy szálláson? – kérdi. – Mert ha kell, azt is csinálok neked, velem, a bátyámnál.

Hát már egyúttal elmondtam neki, ahogy vagyok Zachárnéval is.

– Héjj! – azt mondja. – Attól gyere el, az egy csont-bőrt csinál belőled. A komám is úgy szökött el attól az asszonytól. Héj! A pocsék seprűje, hát téged fogott meg? Gyere el tőle. Szedd este a kis motyódat, és reggel már mehetünk együtt munkába.

Nem tudom, miért, az első perctől olyan jó volt hozzám ez a Kukuj.

Olyan jólelkű fiú volt az. Hiába beszéltek róla akármit azután azért, amit tett, akármilyen borzasztóság volt.

Én csak ezt tudom mondani.

 

*

 

Azt hittem, most jön aztán a java. Mit tudok mondani Zachárnénak, minek hagyom ottan? Gondolom: nem is szólok neki, úgyis ki van fizetve, és kicsaklizom a kis holmimat.

De nem is kellett erre szánjam magam. Mert ő kezdte. Már tudta, hogy megvertek a bandánál, és más ember van helyettem. Hát nekikezd engem szidni. És hogy:

– Már most mi lesz? – azt mondja. – Csak igyekezzen más munkát találni. Mert miből tud fizetni? Mink is szegény emberek vagyunk.

Jól van már – gondolom magamban, és mindjárt mondom:

– Ne féljen, ne féljen! Nem kívánom én, hogy eltartson engem. Találtam már más helyet. Ott lesz keresetem is. Megyek oda, még ma este.

Jó, hogy veszekedtél! – gondolom, és tettetem magam, hogy haragszom, hogy előre felhányta, mikor még nem maradtam adósa.

Jött is aztán Zachárné énhozzám, hogy így-úgy: hiszen csak mondta, azért még nem kergetett ki. Nem is hitte, hogy összeszedem retyerutyámat. És erővel ki akarta venni a kezemből. De persze, hiába. Gyere, Marci! Elmentem.

Ott, a Kukuj bátyjánál, már tudták is, hogy jövök.

Kukujnak nem volt apja. Az anyja úgy kapta őtet ajándékba, még kis pesztra korában, de egy nagybirtokos úrtól. És még akkor is ott szolgált. Nagyon jó dolga volt. Az úrnak a felesége is szerette. Még Kukujnak is küldött mindig ruhát, pénzt. És úgy hítta Kukuj őket, hogy keresztapámék. Pedig igazi apja volt a birtokos úr, és nem is ők keresztelték a feleségével.

A Kukuj bátyja, persze az anyjának a bátyja, őr volt a temetőnél és sírásó. Jó ember volt az is. Csak nagyon ivott. De nem bántott senkit, akármilyen részeg volt.

A felesége egy veres-veres asszony. Még amellett is tele volt veres szeplővel. És többet keresett az uránál, koszorúkkal, meg hogy virágokat ültetett a sírokra. Az ura még azt is megitta, amit ő keresett.

Ott lakott a harangozó is. Az apósa volt a Kukuj bátyjának. És a felesége, egy vén, rossz szájú asszony, az volt olyan vereshajú, mint a lánya. A harangozó egy fekete, cingár öregember. Az sem öntötte ki a pálinkát.

Volt egy leányuk. Azt bolond Erzsinek hívták, mert nem volt teljes esze. Arra ugyan jó volt, hogy három gyermeke legyen, és egyiknek sem tudták, ki az apja. De csak egy élt belőlük.

Dolgozni, úgy mindent dolgozott ez a bolond Erzsi, és beszélt is rendesen. De olyanokat csinált, hogy futott, mint a gyermek, a szekerek után, és felkapaszkodott a saroglyába. Meg eldugdosott mindenféle rongyot és gombot meg képeket, és játszott velük. Mondta mindenki, hogy három gyermekét is egy-egy pakk erőscukorért kapta a tekergőktől, akik a toronyban harangoztak.

Az egy szép nagy ház volt, a plébániáé, éppen a temető sarkán, ahol laktak. Ott csak Kukujjal ketten laktunk egy nagy szobában.

Na, mi volt abban a szobában! Először, az egész fal mind tele kalickával. Csíz, kenderke, gerlice, volt ott minden. Aztán volt annak a Kukujnak mindenféle állatja. Tengerimalacok. Azok ott laktak, velünk. Mind kifúrták a falak alatt a földet. Még egy sündisznója is volt Kukujnak. Az eresz alatt meg galambok.

Az a Kukuj, hallják, a kígyót a nyakába vette, nem irtózott tőle.

Abban a mi szobánkban tartották az ásókat meg a köteleket, amivel a koporsót leeresztik.

Persze csak Kukujnak volt ágya. Én ott is a földön háltam, egy szalmazsákon. Az meg olyan fekete posztóból volt, amilyennel gyászmisén a kápolnában a ravatalt behúzzák.

Na, az első éjszaka kivált, de még azután is, féltem én ottan, hogy csak húztam a fejemre a pokrócot. Ahogy sokszor hallottam, gondolom: még csakugyan bejön valami lélek onnan a sírokból, és rám hozza itt a nyavalyát. Egyszer álmodtam is, hogy a holdas kísértet bejött, és ráült a számra, hogy nem bírtam lehelni.

Azoknak meg, a háziaknak ottan, mind csak a temetések meg a sírok voltak a gondjuk. Azok még azon panaszkodtak, hogy alig halnak az emberek. Még meg is irtóztam, ahogy beszélték, hogy bárcsak jönne egy jó himlő, lenne egy kis kereset. És úgy emlegették azt a nagy ragályt, ami akkor tavaly volt ott a városban, mint másfelé egy jó termést.

 

*

 

Hát reggel indulunk Kukujjal a munkába. Fel is vesznek mindjárt, ahogy Kukuj mondta. És odavettek maltert hordani az állványra.

Na, megátkoztam én ott anyámat is, hogy a világra csinált. Hiszen gyenge voltam én, mondom. Ha levetkeztem, mint egy rühes macska. Csak úgy nagy lábom, kezem, mint mostan, de a derekam olyan volt nekem, mint a porcogó.

Elébb, még reggel azt hittem: Óh! Hiszen semmi se ez a munka. Hiszen nehezebbet is kellett emeljek a kovácsnál, mint ez a malterhordó. Igen! Csakhogy nem egyre-másra. Meg aztán reggel hűvös van, még jól is esik egy kicsit mozogni.

De jön délfelé a nagy forróság. Alig bírom én már emelni a saroglyát. És a lábom rogyik össze alattam, ahogy mászok fölfelé az állványra, azon a feljárón, mint egy nagy tyúklajtorja. Bizony isten csudáltam az asszonyt, akivel összetettek, hogy az hogy viszi, és restelltem tőle. Hiába. Már estefelé, mikor kolompoltak, azt hittem, ha még egy ilyen napot itt hurcolom ezt a saroglyát, hát engem is ilyennel kell hazavigyenek, és csinálhatják nekem is a gödröt a temetőben. Éppen jó helyre költöztem.

Azért, lássák, amikor megyünk haza Kukujjal, még gondolkodtam: mondjam vajon neki, hogy nem bírom én ezt a munkát?

– No, nekem büdös ez a csapdafalhoz. A hátamat nem érzem. Mit kínlódjak? Keresek én ennyit az erdőn is.

Jó, hogy mondod! – gondolom. – Ha neked büdös kőműveslegény létedre, ott ni, egy kicsit lecsapikálni a téglát, és egy kicsit hajolni, akkor én is eléállok.

Neki rá én is panaszkodni. Ő meg tán biztosan csak ezt várta. Mert még alig szólok, már bele is a szavamba:

– Te! – azt mondja. – Mit is marhulunk? Kell az én bátyámnak tudni, hogy járok vagy sem munkába? Holnap még elmegyünk, mert azért, hogy ezt a napot nem hagyjuk a vállalkozó zsebében. Kikérjük előre a bért. Így is éppen két napot szoktak kiadni előre. És este aztán hujjá! Csókolják meg a pukkantót. És holnapután megyünk az erdőre.

– Nem bánom én! – mondtam. – Megszakadni meg tudtam volna én, mikor az üllőt emeltette velem a kovács.

Úgy is tettünk.

Mentünk aztán Kukujjal ki az erdőre. Még korábban, mint a munkába, alig pitymallott.

De mondjam elébb.

Hát Kukuj, csak úgy, mint más is, meg még jobban a házuknál, rendesen itta a pálinkát. Reggel is, munka előtt, este is, ahogy szokás, mielőtt falna.

Csak csudálkozott énrajtam: hát hogy lehet az, hogy én nem iszom?

– Igyál csak, igyál!

Az is, mint Zachárné.

De én először a pálinkát is úgy ittam, hogy csak fájt a fejem tőle. Azért Kukuj csak itatott.

Így szoktam én csak meg.

Hát első nap ott ülünk, és pihenünk az erdőben, Kukuj hozott egy üveg pálinkát. Iszik, kínál, iszunk.

Persze, nekem rögtön a fejembe volt, és csak álmosodok el ottan.

Egyszerre megránt Kukuj:

– Gyere csak, gyere, csak lassan! Ahá, ni! nem látod? – mutat fel messze egy fára.

Nem látok én semmit.

– Az bagoly! – azt mondja. – Annak ott a fészke. Az kibújt nappal, és nem tud visszamenni. Abban lesz fiók. Gyere csak.

Tötyögök ott utána. És alig nézek körül, Kukuj, egy-kettő, már mászik is a fán.

– Csak várjál! – szól vissza. És már fenn van a fa tetején. És látom, úgy ül az ágon, mint egy lovon, és a keze benne egy lyukban. Én félek fára mászni. Még onnan lentről is szédültem, és kavarta a gyomrom, mikor láttam ott fenn az istenbe Kukujt. De gyorsan leszól:

– Hé, te, gyere csak, segíts! Mássz csak fel!

– Én nem tudok! – szólok fel. De szid. És hív:

– Gyere, gyere, ne tartsál itten. Csak addig a nagy ágig mássz fel. Lelököm a kalapodba a kisbaglyokat.

Hát én is, hogy ittam is, félek is, hogy lekárhozok onnan, hát csak kínlódok, kapaszkodok, mégiscsak felkapaszkodok a nagy ágig a fára.

Leülök rá, de alig merem elereszteni egyik kezemet a fától, hogy tartsam a kalapomat a kisbaglyoknak. De csak tartom valahogy.

Csupp! Belé egy kis bagoly. Csupp! A másik. Csupp! Még egy.

Na, mikor leesik az ötödik, az egy kicsit rosszul jön. Tartanám alá a kalapot, de nem érem el, és ahogy lebukik, nézek ijedten utána. Arra, mintha csak a föld húzna le, lefordulok én az ágról kalapostul. És Jézus, Mária, egyik ágról a másikra, a derekammal, a fejemmel zuhu lefelé.

Lefelé én! Még jó, hogy nagy fű van a fa alatt és tocsogós.

Lefelé én! Azt sem tudom, hányadán, csak már lenn vagyok. Mintha mozsárban törtek volna egy hétig. De azért magamtól csak felnyavalyodok.

Hát akkor látom: na jól van! Éppen ráestem a kalapomra. Szegény kis baglyokat mind összelapítottam.

Kiált Kukuj:

– Mi van? Összetörted magad?

Mondom:

– Jöjjön rád a nyavalya baglyostul! Engem hívjál még a fára! Mit értél vele? Ráestem a baglyokra, mind megdöglött.

– Nem baj! – szól le. – Csak nincs bajod. Egy megvan. Még találtam egyet a fészekben. Ezt lehozom én.

Na, mikor lehozza, még ő is majd leesik vele, hát akármilyen kínban voltam, csepp híja, hogy nem kacagok. Hát a kisbagolynak nincsen, csak egy lába. Nézi Kukuj:

– No, az istenit, hallod, ezt megették a többiek.

Hallják oda! A többi kis bagoly leette ott elevenen arról a lábát a lyukban. Éppen gondoltam: na ezek is jó testvérek.

Így jártunk legelőször.

De láttam azután, igaza volt Kukujnak. Bizony isten szépen kerestünk. Volt olyan nap, hogy három koronát is. És mindennap, nem úgy, mint a cigányoknál. Vagy burjánt, vagy csókát adtunk el, vagy kalickát, ha mást nem. Mindig elkelt. Vagy a piacon, vagy Kukuj tudott házakat, ahol megvették. Főztünk lépet is, és azt is eladtuk a falusiaknak. És csak feküdtünk, és vártunk a fűben legtöbbször. Engem fára ugyan nem mászatott Kukuj.

Ezenkívül jártunk a toronyba harangozni.

Ott nagy plébánia van a városban, és sok harang van. És amiért Kukuj rokona volt a harangozónak, azért rendesen fizetett neki a harangozásért. Mert úgyis napszámost kellett fogadni a nagyharangnak, mert az öreg nem bírta húzni, és nem kapott hozzá embert se, csak a piacról tekergőket, mert nehéz munka volt, és nem egész napra.

Még én vettem fel sokszor a harangozónak a pénzt is a sekrestyéstől. Mert a harangozó nem tudott se írni, se olvasni, csak rovásra számolt, egyik harang meg drágább volt a másiknál, hát összevétette a bérüket.

De tudják, hogy én először a toronnyal is úgy voltam, mint a fával. Hogy féltem bele felmenni először.

Én nem voltam addig soha fenn, mint a többi gyerek. Hát, mikor bong-bong!: a harangok nekifogtak kongani, és belül az a nagy faállvány reszketett, én azt hittem, a torony fala mozdul meg és összedűlik.

Szédültem, és egészen elveszett a szemem világa. Csak jött, hogy lekuporodjak, és verődött össze a fogam. Az ablakból pedig ki nem dugtam volna a fejem semennyiért.

Hiába mondtam én magamban: hiszen mások is itt vannak fenn, és ki tudja, mióta mozog így, mégse rogyott össze. Alig vártam, hogy lejöjjek.

 

*

 

Na, de én nem tudom, mi lelte azt a Kukujt, hogy annyira veszkődött az után a kis béka után. Nem mondom, én is elbántam volna vele. De Kukuj, annak mindig az járt az eszében. Volt pedig neki más lányismerőse is. Neki csak az a Lórika kellett. Hiába, a kislány nem akart tudni róla.

A kotróval persze haragban voltak azóta, hogy megkapott minket a berenánál.

Én meg éppen féltem a dühös marhájától. Kikerültem, ha láttam, a másik utcába. Még mikor Kukujjal is voltam, akkor is féltem, hogy otthágy valahol egy percre, és a kotró összetöri a csontomat.

Szerencsém is, hogy nem kapott meg valahol. Mert vasárnap délután Kukuj mindig csak azért a kis lotyóért csalt el engem is magával, oda a kocsmába, ahol táncoltak. Meg láttam azt is Kukujon, hogy inkább ő békülne ki a kotróval, csak mehessen oda a kislányhoz az udvarba esténként. Úgy már nem mehetett, hogy a kotró se szóljon hozzá, a lány se. Én meg: menjen vele oda a kórság, ahol az a kotró van!

Csak úgy, ha egyedül találta Kukuj a kislányt az utcán, akkor állhatott meg vele. Az meg, mondom, olyan volt, hogy beszélni beszélt akárkivel, mert nagyon szeretett lepetelni. De egyebet? Hogyne, meg is ígérte, hogy aztán lessed.

Hanem egyszer, egy este, honnan tudta meg Kukuj, honnan nem, hogy a kéményseprő odavan valahol? Azt mondja nekem:

– Na, ma este bemegyek a kislányhoz.

– Vigyázz csak, vigyázz – mondom –, míg jól vagy.

Le is fekszem én. Bánom is én, menjen.

Valamitájt éjszaka egyszer csak felébredek. Felébredek rá, hogy Kukuj gyújtja mellettem a lámpást.

Nézem, még úgy álmosan: Úristen! Bizony isten azt hittem, valami rosszat álmodok most is. Az én Kukujom ott töröli a fejét meg a pofáját a tálból, egy vizes ronggyal. Csupa-csupa vér. Még az inge, kabátja is.

– Mi van teveled?

– Hadd el! – azt mondja. De alig tudja mondani, annyira szuszog-szuszog a nagy méregtől. – Még én megtanítom azt a kéményseprőt, ha valaki még nem tanította meg!

Lassan-lassan aztán elbeszéli nekem, hogy benn is volt a lánynál a konyhában, de az elkezdett kiabálni, visítani. Megfogta, leszorította, de csak azért, hogy ne ordítson. Megy, megy! Csak ne ordítson.

De már késő volt, és nem érkezett kiszaladni. A visításra kijött a szatócs a fiával vagy rokonával, vagy miféle volt, egy nagy tángáló. Kijöttek, két nagy rúddal. De Kukuj, hiába kapott – azt mondja – vagy kettőt a fejére tőlük, az ajtóban mégis el bírt futni előlük.

Hanem egyszerre, azt se tudja, honnan, hát nem elébe áll az udvaron a kotró? És megfogja ott Kukujt a szatócséknak. Fellökte maga elébül ugyan – azt mondja Kukuj –, hogy felhendrikázott a kotró az udvaron, de ameddig aztán kimászott a berenán, csak utolérték a szatócsék, és ott verték össze a fejét. A kéményseprő még kinn az utcán is ordított utána hajdúért. Hogy Kukujt majdnem be is vitték az éjjeliőrök. Ha az egyik nem lett volna jó ismerőse a bátyjának.

Ahogy még beszélte is nekem ezeket, csak reszketett-reszketett Kukuj. Én megijedtem tőle, ahogy forgott a szeme, mikor a kotróra fenyegetődzött.

Mondtam is:

– Héj! tudtam én, hogy nem jó lesz ezekből.

 

*

 

Rá tán a második vasárnap volt aztán a borzasztóság, ami mintha most is előttem volna.

Volt ott közel a malomban egy nagy, derék legény. De az is éppen olyan senki kóborló volt, mint a kotró. Nem volt molnárlegény, csak a zsákokat hordta a lisztkereskedőknek, és többet ült a kocsmában, éppen abban, amelyikben a cselédbálok voltak. Ott is segített ezt-azt, hordókat gurítani csapolni, mert a kocsma is a malmosé volt.

Hát evvel a tekergővel meg egy kocsissal, ezekkel járt a kotró akkor mindig. Mert tudta, hogy Kukuj, amilyen jámbor úgy, Kukujnak nem kerüli ki a kezét.

Láttam én is Kukujon, hogy nem hagyja magán az a verést, amit kapott a szatócséktól, a kotróért. Már nem is szólt rá, akárhányszor csak mondtam neki:

– Hagyd el a rosszba, ne keress több bajt magadnak azzal a kotróval. Kellett neked is, látod, Lórika, mint nekem a cigányoknál.

De tudtam, hiába. Az én Kukujom csak abban jár, hogy meglesse valahol a kotrót és elpáholja.

Más vasárnap is csak én tartottam vissza, hogy be ne menjen a kocsmába. Be akart menni, hiába mutattam neki az ablakon:

– Nem látod, hogy az a gazember azzal a nagy tekergővel meg a kocsissal ül? Be akarod még egyszer veretni a fejedet? Már összebeszélt az biztosan azokkal, és fizetett nekik.

– Mit? Mi közöm énnekem hozzá. Szabad tán, hogy bemenjek a kocsmába, egy rongyos kotrótól. Ne félj, itt úgysem bántom.

Csak erővel be akart menni. Hogy nagy nehezen tudtam csak elvinni máshová, addig beszéltem neki.

Igen, de akkor színjózan volt Kukuj, hát inkább gondolt ide-oda ő is.

Rá, vasárnap, már máshonnan jöttünk. A kőművesekkel játszottunk egész délután huszonegyest a vigyázónál. Annak ott volt egy kis háza deszkából az építkezésnél.

Jó késő volt már, és nekem is, Kukujnak is volt egy kicsi a fejünkben, ahogy a játszásnál pálinkáztunk.

Mikor kijövünk ott a kocsmánál, és halljuk messziről a nagy muzsikálást, azt mondja Kukuj:

– Gyere, igyunk egy féldecit. Én se akarok többet.

Én akkor is, pedig részegebb voltam nála, húztam el: – Menjünk haza. Ha akarsz inni, hozok én inkább. Elfutok ide a kismértékesbe, és megisszuk otthon.

Nem, nem, nem Kukuj! Visz be erővel engem is.

Hát aki részeg, azt könnyebben rá lehet venni. De – gondolom – bárcsak ne lenne itt az a büdös kotró, akkor jól van minden.

Mindezt gondolom magamban. Csakhogy az ott ne lett volna? A kotró? Héjj, még ugyan járta ottan, éppen a cigányok előtt. Még helyet csináltak neki más párok is. Szépen tudott táncolni, az igaz egyszer, mindenfélét.

Kukuj pedig, még látom, úgy tesz, mintha észre se venné, hogy ott van a kotró.

Hát az a hely, ahol táncoltak, akkora volt, hogy ugyan elülhetett magának egyik a másiktól akárki. Ebben a végében is asztalok, abban is, közte meg táncoltak.

Igaz, hogy akkor már nem voltak olyan sokan, mint délután. Mert a cselédeknek nemigen van soknak estére is kimenőjük.

De mintha engem vitt volna a szerencsétlenség. Úgy akartam én, hogy csak minél messzebb üljünk le onnan, ahol a kotró táncolt. Én, még én vezetem Kukujt a másik oldalra, mint ő akart menni. Hát akkor látom: na éppeg jó helyre vezettem.

Éppen ott látom egy asztalnál azt a molnár tekergőt. Hát tudtam, hogy a tánc után biztosan ideül hozzá a kotró.

De nem. Jobban örvendek.

Tánc után nem is ül le a kotró, hanem kimegy az udvarra vagy három lánnyal szellőzni, vagy mit csinálni. Nem is csuda, hogy nem jön a molnár tekergőhöz, mert az már többet iszik az asztalról a homlokával, mint a pohárból a szájával.

Jól van. Megisszuk ott a féldecit. Én állítom fel Kukujt:

– Menjünk, menjünk, gyere!

Hála istennek! Látom, jön is.

Emlékszem, a cigányok éppen akarták kezdeni a másik táncot. Az volt éppen a baj.

Talán nem is találkozunk össze a kotróval, ha nem jön az is befelé az udvarról a tánchoz.

De éppen szembe találkoztunk vele, majdnem az ajtóban. Még előrejön büszkén, egyedül a három lánytól, azok csak utána, de amikor meglátja Kukujt, láttam, hogy megijedt.

Kukujnál éppen egy nagy bunkós volt. De úgy vitte a bal kezében a földön húzva.

Hanem akkor már hiába ugrott volna oda akárki. Nem is tudom, tán egy mukkot sem szólt Kukuj. Nem is vette a botot sem, csak ahogy odaugrott a kotróhoz, már ott is volt annak a pofáján a keze. Cupp! A másodikat rögtön utána.

Visítanak a lányok. Ordít, ahogy bír, a kotró is:

– Gyertek ki! Gyertek ki!

De avval már nem akarja kapni Kukujtól a többit. Vesd el magad! Fut tova az udvaron. Kukuj utána.

Jönnek ki a kocsmából a visításra, ordításra. De hát ott mi az egy-két csárdás? Ott mindig verekedés van, minden vasárnap.

Én is futok, inkább Kukuj után.

Hát csak csudálni tudom most is. Én, amilyen cingár vagyok, nem tudtam utolérni Kukujt avval a gacsos lábaival, meg amilyen tömzsi volt.

Mert a kotró, hogy látta, hogy itt már nincs segítség, ordított még vissza a kocsmába, de aztán iszkol kifelé az udvarról az utcára.

Kukuj csak utána. Elejtette a bunkóst is, csak úgy.

Az úgy volt, az akkor vadult meg jobban. Nehezen lehetett méregbe hozni, de aztán, ha egyszer megbolondult! Mondják is, hogy rosszabbak az ilyen jámbor emberek ilyenkor.

Hát így futunk egymás után. Kiabálok Kukuj után. A kéményseprő is ordít elöl. De Kukuj csak fut-fut utána.

Le így végig a hosszú utcán. Már jól virrad. Még egy-két ember meg is áll. De mit tudja? Tolvajt vagy mifélét kergetnek. Egyszer már a kotró meg is állott, és visszafordult. Annak is lehetett biztosan a fejében.

Fenyegetett az öklével vissza Kukujnak. „Ne gyere hozzám” – vagy mit kiabált. De megint továbbfutott, Kukuj csak utána.

Egyszer csak a kéményseprő odaért, ahol egy kis tér volt. Vadgesztenyefák vagy két-három pad és körül alacsony kerítés, esztergályozott fából. Egy-egy léce vastag volt és gömbölyű, mint a lábom szára, majdnem. Persze, sokat kiszedtek. Tíl-túl egy.

A kotró egy ilyet feszített ki magának, és azzal várja Kukujt, és kiált neki, hogy ne jöjjön hozzá, mert leüti.

De inkább azért, mert már biztosan nem bírt tovább futni előle. Mert mikor Kukuj mégis ráment, csak átugrott a kerítésen a fűbe. Ott már aztán csakugyan nem menekülhetett.

Látom is egyszerre, hogy emeli a lécet, és tán valahol a vállán meg is sújtja vele Kukujt. De ez semmi annak. Csak az kellett:

Megmarkolja a lécet a kotró kezében, és rántja el vele együtt majdnem hasra. Akkor a kotró el is ereszti, és biztosan futna is Kukuj elől szegény.

Mert nem elölről, hátulról kapta aztán a fejére a léccel Kukujtól a csapást. Rögtön ott előrebukott, és elnyúlt, mint egy béka.

Éppen arra értem én is oda. A mellem meg majdnem kiszakadt a futástól:

– Jézus, Úristen! Most mit csináltál? – kiáltok Kukujra.

De Kukuj is csak állt ott, és bámulta, mit csinált. Mindjárt meg lehetett ijedve ő is. Nem is bírt szólni se.

De hallják, sose felejtem el akkor ott az arcát. Ahogy, mintha azt a borzasztó mérget, ami a kotró után futtatta, akkor se bírta volna lecsinálni róla. Csak fújt-fújt. És a fogai is úgy látszottak ki a szájából, mint a dühös kutyának.

Legalább nézzük most már a kotrót.

Hát én, ahogy felemeltem a fejét és megláttam, én csak éppen egy kicsit félre tudtam fordulni. Egyszeribe felfordult a gyomrom, és én is lebuktam oda a fűbe, hogy jó sokáig nem is voltam magamnál.

Kukuj olyan rosszul ütötte meg, hogy hátul az egész feje felhasadt, és lehetett látni az agyvelőjét.

Ráncigál ott fel engem Kukuj a fűből:

– Gyere innét! gyere innét!

Kellett is azt nekem mondani. De alig bírok én onnan felállni. És nem is merek odanézni a kotróra, mert csak káprázik el a szemem, és bukik össze velem a világ. És nem tudom, mi lel. Hiába nem akarok odanézni a kotróra, mind jön, hogy odanézzek rá, mintha madzaggal húznák a két szememet.

Nemcsak hogy odanézek, hanem mintha nem hagyna valami, hogy el is menjek onnan. Hogy az rosszabb, ha elmegyek.

– Gyere, gyere! – cibál engem Kukuj a karomtól, én meg mintha tenném magam, hogy nem bírok felkelni.

– Hová? hová? – kérdem. – Hová viszel? Hiába futsz innen. Mit csináltál? Mit csináltál? Mit mondtam én neked?

Nem tudom én el se mondani azt. Nem is voltam ott az eszemnél. Bent a szívemben fájt, olyan borzasztóan, mintha satuban szorítanák, és a fejem forgott-forgott velem.

De amikor azt mondom: „mit csináltál? jaj! jaj!” egyszerre elévesz engem olyan sírás, hogy nem látok többé semmit. Soha én úgy kisgyerek koromban se sírtam. Sírok, csak úgy ráz, mint a rossz baj. Jaj, jaj! Csak verdesném a fejem le a földre, annyira sírok.

– Hagyjál! hagyjál! – kiáltom Kukujnak. – Mit csináltál? Mit csináltál?

Még egy darabig Kukuj is békén hagyott. Csak ott állt, és nézett, mint a medve a ketrecben, rá egyenesen a kéményseprőre. De aztán csak megsokallotta, hogy meddig veszünk még ottan. És egyszerre megint megkap a karomtól, és erővel elránt:

– Gyere hát, fussunk innen!

Futottunk egyenesen, futtig futva haza. Nem is szóltunk egyik a másikhoz egy szót sem.

De énnekem, attól a sírástól, hogy az elállt, mikor futottunk, mintha a szívemet is elengedte volna a görcs. A fejemet is éppen úgy éreztem, mintha kisulykolták és kiszapulták volna.

Hiszen nem csináltam én semmit! – Csak mintha akkor gondoltam volna ki. Hiszen én még meg akartam fogni Kukujt. Teremtő Isten! Bár sohase tettem volna be a lábamat ahhoz a büdös kis lotyóhoz. Az hozta csak ezt az egész borzasztóságot. Kukuj is otthon, láttam, fehér, mint a mész. És reszket-reszket, mintha a hideg lelné. Felgondolta most már ő is, hogy mi lesz ebből. Azt mondja:

– Hátha nem tudják meg? Tanálni ott tanálhatják. Az mindig verekedett. Mindenkivel volt baja. Mit csináljunk? Ne szóljunk tán semmit itthon.

– Ne beszélj! – mondom. – Hát a három kislány nem látta ottan, hogy képen vágtad, és te futottál utána? Nem ismernek azok jól? Nem adnak ki azok? Ne beszélj! Hiába ez. Itt olyat csináltál. Látod, a pálinka?

Erre nem tudott mit szólni ő se. Csak nézett. Úgy nézett, mintha nem is látott volna engem meg semmit se. Mint a haldoklók, mikor le kell zárni a szemüket.

Egyszerre azt mondja: na akkor mit csináljon? Összeszed még most egy kis batyut, és fut ki az erdőre, és elbújik, és elszökik innen a városból.

– Hát mit érsz vele? – mondom. – Nem találnak meg a csendőrök?

– Igaz! – azt mondja, és csak nézett le a földre.

– Hej, Istenem! – mondom ottan. – Biztosan még nekem is bajom lesz ebből. Engemet is bezárnak!

Hát, lássák, onnan mondom én aztán, hogy az a Kukuj nem volt olyan gazember, kitanult, mint aztán beszélték róla. Mert rögtön ottan, lássák, akárhogy meg volt ijedve, mindjárt azt mondta nekem: ne féljek, ő nem ad ki a világért sem, ha eljönnek érte, ő megmondja, hogy csak ő csapta agyon a kotrót, nekem semmi bajom nem lesz, ne féljek.

Csakugyan úgy is volt.

Ülünk, búsulunk ott a szobában már egész világos reggel. Még azon tanácskozunk, hogy az erdőre se menjünk. Akkor mit mondjunk itthon, ha meglátnak? A háznál azt hiszik, munkába járunk, és már sípolt a malom ötre.

– Zárjuk be az ajtót – mondja Kukuj.

– Ne zárd, dehogy zárd! – mondom, mert én nem tudom, akkor akármit gondoltam, hogy tán csináljunk valamit, hogy ne tudják meg, mi történt, mind az jött nekem: nem, nem! úgy még rosszabb.

De nem kellett tanácskozzunk.

Hát ott a fűben, a város közepén, jártak annyit keresztül, hogy mindjárt megtalálták a kéményseprőt, és hamar megtudták a lányoktól is a kocsmából, hogy kik kergették.

Egyszer csak látjuk, az utca teli emberrel. De csak emberek, asszonyok, gyerekek.

De alig látjuk, be az ajtón egy hajdú, két csendőrrel.

– Csinos Gyula! – kiáltja egyik csendőr a Kukuj nevét. De már a hajdú jól ismerte Kukujt:

– Itt van! Gyere csak, gyere – fogja meg ottan a Kukuj gallérját.

Én úgy reszketek, hogy alig állok a lábamon.

Egyik csendőr veszi ki a vaskarpereceket a táskájából, és teszik össze a Kukuj kezét. De nem bántották egy ujjal sem. Csak rá a csendőr mérgesen:

– Eredj előre!

Majd összebukok ottan, mikor kimennek. Pedig gondolom: Jaj, hála istennek, engem nem is keresnek, rólam nem is tudnak.

Nem is szaporítottak a háziakkal se, hiába kérdezték őket, csak vitték Kukujt.

De jönnek be rám az egész ház. Sírnak-sírnak az asszonyok. Összegyűlnek még a szomszédból is, és mind rám. Mit tudok? Mit tudok? Tán ott voltam én is? Láttam? Csakugyan Kukuj ölte meg a kéményseprőt?

Én gondolkozom ott. Mondjam? Ne mondjam? Akkor megtudják, hogy én is ott voltam.

Csak makogok. Sápadt vagyok én is.

De nem is érkezek szólni. Már visszajött egyik csendőr értem a hajdúval.

– Gyere csak te is, barátom. Tegye csak rá a láncot – mondja a hajdú a csendőrnek. Én meg csak reszketek ottan.

De a csendőr rázza a fejét:

– Nem kell. Gyere csak így! – azt mondja nekem, és a hajdúra megint rászólt, mikor az kérdezni akart tőlem. – Na, hagyja maga, ne kérdjen itt tőle semmit.

Az embereket is elkergette az utunkból. És vittek egyenesen az őrszobára.

Ott aztán kérdeztek tőlem mindent. Először a csendőrök. Aztán a járásbíróságnál. De se nem bántottak, se nem szidtak. Mert elmondtam mindent, ahogy volt. És ki is eresztettek másnap.

Csak mikor még egyszer behívtak, akkor szidott össze csúnyán egy öreg bíró. Azért szidott össze az is, mert mikor kérdezett, nem tudtam emberét adni semmi mesterségnek.

– Utca tekergője vagy. Megszöksz mindenünnen! – kiabált rám. – Madarakat fogtatok? Nem tudod te, hogy el van tiltva? Be kellene zárjalak, gazemberje!

Szegény Kukuj aztán persze kapott, nem is tudom, tán hat esztendőt.

 

*

 

De én ahányszor ezt az egészet elmondtam akkor mindenkinek! Már-már fájt a szám.

Megfogtak engem az úton mindenfelé. Még úriasszonyok, urak is, hogy „mondja el, hogy történt”.

Pedig dehogy volt énnekem kedvem lepetelni! Elég nagy bajba kerültem én, mikor elvitték Kukujt.

Éppen elvesztettem akkor vasárnap délután minden krajcáromat a kártyán, és kereset nem volt többet. Az erdőre nem tudtam járni Kukuj nélkül, meg féltem is madarat fogni, hogy megfenyegetett a bíró. A kőművesekhez meg már szégyelltem visszamenni.

Gondba voltam, hogy fizessem ki a temetőőrnek még a hálást is. Se ki mosson rám, nem volt. Volt azoknak elég gondjuk a háznál, meg a temetőben az asszonynak, embernek, hogy velem törődjenek.

Hát így állottam.

Mind kérdeztek-kérdeztek engem, de azt nem kérdezték: Marci, nem vagy éhes? Pedig majd kibuktam a nadrágból az éhségtől. És lakjak én jól kérdezésekkel. Szerencsém volt még, hogy a harangozással tudtam aztán keresni pár krajcárt.

Mit mondok? A harangozással? Nem. Hanem éppen avval, ha nem én harangoztam a toronyban.

Mert úgy volt, hogy a harangozó már öreg volt, és isten bocsássa! még az volt akkor a szerencsém, hogy megbetegedett a derekával, és feküdni kellett neki. A felesége is gyenge volt, hát nem volt kire bízza a harangozást, mint rám. Én jártam a sekrestyésnél a napszámokért, én fogadtam a tekergőket.

De a harangozóné, az egy vén szipirtyó volt. Az sose adta ki nekem a toronykulcsot, csak a lányának, bolond Erzsinek. Az kellett mindig velem jöjjön, és vigyázzon. Persze bolond Erzsitől ugyan úgy megcsalhattam volna őket a pénzzel, ahogy akarom. De én nem vagyok olyan, megtudhatják bár akárkitől. Meg nem is kellett.

Mert úgy volt, hogy lehet, nem is azért küldték velem bolond Erzsit, hanem hogy ne engedjek fel gyerekeket a toronyba.

Azelőtt, tudják, a harangozó mindig felengedte őket, és nem olyan régen egy kis diákot hókon csapott az óriás harang nyelve, hogy majdnem meghalt. A harangozót ezért majdnem elkergették, csak azt nézték, hogy öregember már. De aztán, gondolhatják, hogy megtiltották, hogy feleresszen a toronyba bár egy nagydiákot is.

Na, én először nem is tudtam erről az egészről semmit. Hogy mit mind kötik az orromra: nem szabad, nem szabad felengedni egy diákot se.

Egyszer aztán, tán egy délben, úrangyalánál, megyünk fel Erzsivel a toronyba, hát látom, mind sórál-sórál ott körülöttünk három diák.

Jön is oda az egyik, félreint, és azt mondja nekem: – Adunk hárman öt-öt pénzt magának, ha felenged a toronyba.

Hökk! Tizenöt pénz. Egy temetésnél keresek annyit – gondolom –, hogy majd leszakad érte a kötéltől a karom.

De most tudom én, hogy miben sepetéltek mindig a vén tökéletlennel, a harangozóval, a diákok.

Azért csak rázom a fejem:

– Nem lehet! Nem szabad! Nem csinálok bajt magukért magamnak, tizenöt pénzért.

– Hát a harangozó háromért is feleresztett! – azt mondják.

Mit! A fenét! – gondoltam magamban. Nem szabad! Ott vagyok én tán, és vigyázok, hogy ne legyen baj. Tizenöt pénzt csak nem hagyok el. De bolond Erzsi! Avval mit kéne csináljak, hogy ne szóljon otthon? Ahá! Ki is gondolom hirtelen.

– Várjanak! – mondom a diákoknak. – Mert ez a mafla harangozó lánya bajt csinál nekem. Hanem fusson el az egyik maguktól a boltba, és hozzon háromért erős cukrot, akkor a többit bízzák rám.

Tudtam, hogy Erzsinek csak a cukor a mindene. De én is okos voltam. Három pakkban hozattam a diákokkal a cukrot.

– Na – mondom Erzsinek –, egy pakk itt van. Ezt elszopod, ameddig hazamegyünk. Ezt a kettőt meglátom. Ha szólsz otthon, hogy feljöttek a diákok a toronyba, akkor kapod ezt, ni, az orrodra… De ha nem szólsz, estére is lesz cukor.

Mert tudtam, hogy bolond, hiába ígér valamit egy percben, a másikra elfelejtette.

Hát jól van. Elhúzzák helyettem az én diákjaim tizenöt vasért a két szakítást a Máriás harangon. És lemenet megígértetik velem, hogy feleresztem őket este is, máskor is.

Jönnek hűségesen este is. Ez a három, másik három diák. Temetésre sem kell napszámos. Azok bére is nálam marad. Éppen mintha én adnám ki bérbe a harangokat.

Bolond Erzsi is csak szopja, és örül a cukornak.

Én csak pipáztam ottan, és vigyáztam, nehogy összeverekedjenek a diákok a harangon, és megint főbe kólintsa valamelyiket. Be is osztottam nekik a harangozást.

Csak akkor harangoztam, mikor feljöttek olyanok is a többivel, akiknek nem volt pénzük, vagy ingyen akarták elkapni a másiktól a kötelet, ha az elfáradt.

Hopp! Olyan már nincs. Mert ha egyszer elhagyok egyet, nagy bitangok vannak köztük, és máskor is csak potyán akarnak majd harangozni, helyettem. Hát inkább harangoztam én.

Magamban azért sokszor jött, hogy kacagjak rajtuk. Egy-egy közülük olyan bolondja volt a harangozásnak, hogy ha nem volt pénze, bicsakját, mindenét elcsalhattam tőle, csak engedjem harangozni.

De leharangozta volna az mind a tenyeréről a bőrt. És kezdtek már nagyon is fölszokni a toronyba. Féltem is már, hogy megtudják a tanárok. Meg még, hogy leülök velök kártyázni, és dohányt csalok ki tőlük bagónak, amit hazulról lopnak az apjuktól.

Mert ott a toronyban kaptam én rá a bagózásra a harangozótól.

De majd elmondom, mit hozott rám az a nyavalya bagó.

 

*

 

Hanem ezek mellett a krajcárok mellett, amit a toronyból kerestem, csak koplalás volt az én dolgom. Nem vehettem magamra egy rongyot sem, és a cipőből is kinn volt már a nagyujjam.

Csak kérdeztem ettől is, panaszkodtam annak is: nem tudna nekem valami munkát?

A harangozástól maradt elég időm. De mit heverjek és koplaljak? Igaz, hogy a nehéz napszámot, zsákolást vagy a szekereseknél nem bírtam én.

Hát egyszer a temetőőrné azt mondja nekem:

– Ismered Makovicsnét, a mézeskalácsosnét? Na, az panaszkodott, hogy nem talál egy ügyes, becsületes embert, aki kihordja neki a hetivásárra a kisszekéren a sátrát, és akit elküldhet ide-oda, meg vigyázni tud neki vásárkor az árulásnál. Én mondtalak neki mindjárt téged, hogy fogadjon meg, mert írni és számolni tudsz. És legalább hetivásárra van munkád, kétszer egy héten. De eredj, hogy mást ne fogadjon meg.

El is mentem a mézeskalácsosnéhoz, és meg is fogadott.

Így jó dolgom volt legalább kétszer egy héten. Kaptam enni a mézeskalácsosnénál, meg mézespálinkát, pogácsát, amit árult. Tán ki is tanulhattam volna a mézeskalácsosságot nála, ha nem tör el a kórság másért.

Mert mikor látta, hogy vigyázok mindenre, és ügyes vagyok, ha rám bíz valamit, nem tekergek el, és szeretek mosatni magamra, hogy ne tetvesedjek el, és nem hosszú a körmöm, hát már otthagyott sokszor egyedül a sátorban, és rendesen árultam, és tudtam, ennek-annak mi az ára.

Persze meg volt számolva a gyertya, kalács, minden, csak az apró perecen csalhattam volna, ha akarok. De én nem loptam, nem csaltam még életemben, akármilyen nyomorúságban voltam.

Na, egyszer loptam, igaz. Éppen akkortájt. De elmondom, hogyan.

 

*

 

Jövök egyszer éppen a piacról a toronyba estefelé, az olvasó ájtatosságra beharangozni, mert úgy már jó vége volt a kánikulának.

Hűvös is volt már estefelé, és fáztam egy kicsit, mert esett egész nap az eső, és megáztam jól, ameddig hazahúztam a sátorral meg a ládákkal a mézeskalácsosné kisszekerét.

Volt még vagy jó félóra az első kondításig. Gondolom: legalább megszárítom a ruhámat a toronyban, mert ott mindig huzat van az ablakok közt.

Kaptam is egyszer olyan fogfájást, hogy olyan volt a fejem, mint egy szakajtó, míg ki nem húzta a disznóherélő a fájós fogamat egy fél deci rozsolisért.

Na, megyek a toronyba. Jó még, hogy lelöki a kulcsot nekem a bolond Erzsi. Mert sokszor eljött hazulról hamarabb, de bitangolt a piacon, és éppen a kondításra jött elé.

Nem is volt, csak ő, fenn a toronyban. Akkor nemigen jártak a diákok, mert még nem volt iskola.

De csak jobban csudálkozom, mikor felmegyek az öreg harang talpjára, hogy Erzsi félre, a garádics alatt kuporodik, a szegletben, és éppen mint a sündisznó, a fejét bedugja a lába közé, és a két kezét összekulcsolja a térdén, és keservesen sír ottan.

– Mi lelt téged? Ki bántott? Mondd meg már, te mafla!

Megyek hozzá, rázom. És fel akarom venni a fejét, hogy beszéljek vele. Tán megverték? Nem is láttam még így sírni. De nem szól. És nem fordítja hozzám a fejét. Csak dugja jobban a lába közé és sír, sír. A hátán egészen feltűrődött a bujkája, annyira rázkódik ottan.

Sajnálom. Meg is ijedek. Hallottam sokszor, hogy az ilyen nagy sírástól meghasadt már az asszonyoknak a szívük.

Ott cibálom, kérdezem szépen: hát mondja meg, mi baja?

Egyszer aztán nagy nehezen felveszem a fejét, és látom, mégis megmondhatná már. De üt az óra félre, és neki kell lássak a kötélnek a begyűjtőt kondítani.

Még ahogy húzom, onnan is odabeszélek Erzsihez. Legalább már nem sír olyan nagyon, és néz előre. De egyszer-egyszer csak rájön megint, és szipákol és fellehel, mint a gyermekek.

Na osztán, kondítás után kiveszem én belőle. Hát hallják oda! Nagyobb a csudám!

Ő látott az elébb egy szekeret a Malom utcában, ahol szoktak állni, és sárgadinnyét árultak rajta, egy falusi asszony meg a fia. Ő úgy megkívánta a sárgadinnyét, hogy ő meghal, ha nem vesz abból legalább egy felet.

– Jaj istenem, jaj istenem, csak ne láttam volna! Olyan édes, sárga meg fehér bélű volt. Jaj istenem, én meghalok, ha nem ehetek belőle.

Így sír ott nekem.

Tudják, más kacagott volna. De ez nem volt kacagás. Az a bolond Erzsi olyan volt, hogy beteg lett, ha valamit megkívánt, és nem kapott belőle. Az éppen úgy jajgatott annak a rongyos sárgadinnyének, mint akinek meghal valakije. Csak csapta le a fejét a két tenyerébe és a térdére, még most is, mikor beszélte, és elévette megint a nagy sírás-rívás.

– Keríts nekem, drága Marcikám, egy kis sárgadinnyét, csak egy felet. Van neked tizenöt krajcárod. Megadom én neked. Mert ha nem veszel, én meghalok itten.

– Eridj már – mondom –, tizenöt krajcár! Hát honnan az istenben legyen nekem? Nyolc krajcárom van az egész. Igaz, kapok máma vacsorát a mézeskalácsosnénál, mert hetivásár volt. De mit eszek holnap, ha elköltöm ezt a nyolc krajcárt? És nem is adnak nyolcért.

– Hátha adnak? Próbáld meg, lelkem Marcikám, mert én leugrom az ablakon.

Hát ott nálunk drága a dinnye. Még huszonöt krajcárért is csak olyat adnak, mint a disznótök. Tőlem ugyan adhattak. Éppen ilyeneken járt az én eszem, mikor sokszor egy zsemlyére valóm se volt. Most meg még ennek vegyek, nem is magamnak.

De sajnáltam. Megsajnáltam és féltem. Gondolom: tudom, hogy annyi eszed van, hogy csakis leugrol nekem itten a nyavalyába. És gondolom: hátha jobb, ha felbiztatom, hogy: jól van, jól, veszek! Hátha estére elfelejti?

Csakhogy tudtam, hogy nem tudja elfelejteni. Az egész éjszaka így fog bőgni. Megverik otthon. Így is eleget pufálták szegényt. Még a temetőőr gyermekei is belerugdostak. Mert sokszor, kivált ilyenkor, ha megkívánt valamit, csak bújt el magának a ház körül, nem akart semmi dolgot, csak búsult meg sírt.

Na, mikor lemegyünk a toronyból, ott a garádicson is bőgött-bőgött. Persze haza kellett menjen a toronykulccsal. De bizony istenemre, még a szemem világára is megfogadtatta velem, hogy hozok haza neki a nyolc krajcáromért sárgadinnyét, ha nem akarom, hogy kiterítsék.

Hát, az olvasó ájtatosság az úrangyaláig tart, és a mézeskalácsosné is messze lakott, ahol vacsorát kaptam, és borús is volt az idő, már egészen sötét volt, mikor jövök onnan. Mennék inkább hazafelé, és lefeküdnék. Didergek is, hogy nedves a culám. És most járjak még bolond Erzsinek sárgadinnyéért. Tán nincsenek is ott már a szekerek. És akkor is, nyolc krajcárért, ha adnak, ha nem, dinnyét.

De mind előttem volt az a bolond, hogy rázta a sírás, és sajnáltam. Hát már mindegy, meglátom. Elindultam oda a szekerekhez.

Sötét van, az eső is csepereg. De látom, a szekerek ott vannak, három is. Na, melyik a dinnyés? Kettő egész félreáll a vadgesztenyefák alatt, egy zsemlyéssátor mellett, az is persze zárva. Csak az egyik szekéren ég egy lámpás, beszúrva egy rúdon az első ülésnél. Tán az a dinnyés? Azon ül is egy ember meg egy asszony, és egy esernyő alatt számolják ott, biztosan, amit kerestek aznap.

De mikor odamegyek hozzá, látom, káposztásszekér. Megyek a másikhoz, az se dinnyés. Na, ha az se lesz, amelyik félrébb van a zsemlyéssátornál, akkor megmondhatom legalább Erzsinek: kerestem, látod, de nem kaptam már ott a dinnyéseket.

Na, ahogy megyek hozzá csendesen a szekérhez, hát a szekeren nincs senki. Le van takarva egy ponyvával. De a szekér alatt is látok egy ponyvát, két rúdhoz kötve. Áhá! Biztosan ott alusznak alatta. Csakis észreveszem a ponyva alatt a lábát vagy mijét valakinek. De egy moccanás se. Úgy vakuljak meg, ahogy én arra gondoltam, hogy lopjak.

Hanem ahogy somfordálok ott a zsemlyéssátor hátánál, hát, egyszerre látom, annak az oldalánál is, a szekér felé letakarva, egy halom dinnye. Mert a ponyva szélénél kilátszanak.

– Ni! – gondolom. – Csak ki kéne hömböríteni. De ha fenn vannak a szekér alatt és megfognak, jó lesz a tömlöcben? Hadd a nyavalyába, Marci, jobb lesz! Nem voltál még sose tolvaj.

De már mióta állok, járok ott, és egy mukkanás sem sehonnan. Egyszerre, mintha a gonosz lökött volna meg, ráállok négykézlábra, mint a kutya, és mászok oda a csomóhoz. De nekem úgy verdesődött össze a fogam, és úgy vert a szívem, hogy majd hasra buktam.

Mert hallgatózok egy darabig, mikor már ott vagyok, csak rá kell tegyem kezem a dinnyére. De egy mukk sincs. Na, erre lassan kihömbörítek egy dinnyét. A kezem úgy reszket, hogy alig bírom kihömböríteni azt a két kilót.

De ahogy kihömbörítem, hát lassan hömbörödik utána a másik, és nem csinál egy csepp lármát se a vizes ponyvával. Veszem azt is. Hát nem pont a helyébe hömbörödik még egy? Mintha nem is hiányzott volna semmi a rakásból. Csakugyan, az ördög segíti a rosszaságot. Én az ijedtségtől úgy megmeredtem, hogy legurul az egész rakás, és a lármára ottkapnak, hogy alig bírtam felállni.

Kapom is a hónyom alá a két dinnyét, és gyere Marci! Úgy loholok én haza a sikátorokon. De a fejem mind: hajdú, tömlöc, akasztófa, verés meg ilyenekkel volt teli még éjszaka álmomban is. Nem is nyúltam én azóta idegen jószághoz.

Hanem hallják, az a bolond Erzsi ott várt engem a küszöbön. Az nem tudta, hová legyen az örömtől. Az meg se köszönte egy szóval se. Az csak vette a kést a konyhából, és vágta fel a dinnyéket, és megette ottan egy cseppig. Akár hiszik, akár nem, én úgy nem kóstoltam meg azt a dinnyét, mint maguk.

 

*

 

Na de, hogy ott voltam a mézeskalácsosnénál, így hát persze megszoktam, hogy elténferegjek ott a piacon. Délfelé már alig volt gyűlés, s a mézeskalácsosné elengedett a sátorból. Hát így odakaptam a piacra, amikor nem is volt hetivásár.

Kezdett már járni ősz felé, sokszor hideg volt, fújt a szél, esett az eső, fáztam. Mert abból a pár krajcárból, hogy nem volt rendes keresetem, mit vehettem magamra? Ami meg volt rajtam, az leszakadt rólam.

Így szoktam én be aztán a pálinkásbutikokba, mint a piaci tekergők.

Azok is ott ülnek mindig, hiába tanálnának rendes munkát, nem kell egyiknek se, ha olyan erős is, mint a bivaly. Csak mint a verebek, arra járnak, ami elhullik. Amit keresnek, meg is isszák, meg is eszik.

De hát mit voltam én is különb náluk? Egyik is, másik is hívott, hogy segítsek én is egy-egy hordót leereszteni a pincébe. Még láttam, hogy csak ott kell őgyelegjek a kávéház körül. Jön ki egy vigéc, amelyik képekkel járja a várost. Elhív. Mindjárt van egy-két hatos. Ezek a legjobban fizetnek. Volt olyan, amelyik egy pengőt is adott, csak egy levéllel futtatott el valahová.

De igaz, láttam én mindjárt, nincsen áldás az ilyen kereseten. Én is csak úgy tettem, amit kerestem, mentem be a butikokba és otthagytam.

Mondták énnekem sokan. Mondta a temetőőrné is:

– Megrestellhetnéd magadat. Az apád becsületes ember volt, akárhogy ivott, rendesen tartotta azért a hivatalát, és te is tudsz írni és olvasni, mégis ez kell neked, hogy olyan naplopók közt legyél, piaci polgár, ép, erős, egészséges fiatalember létedre? Nem kell se mesterség, se semmi. Hát mi lesz veled öregségedre? Ott fogsz megdögleni a fal alatt?

Igen, könnyű mondani. De lássák, elmentem én éppen akkor télen, rendes munkába, az üveggyárba. Mit értem vele?

Nem hiszi el nekem senki, hogy olyan gyenge nekem a csontom, mint a porcogó. Olyanokat emeltem ott is, hogy majd megszakadtam. Mégis majdnem egy hétig dolgoztam, hétfőtől, rendesen. Gondolom: nem bánom, nem hagyom magamat, majd megszokom.

Az már igaz, jól megszoktam.

Abban a vékony culámban feljárt a hideg a gyár pincéjében, ahol dolgoztunk. A rekedtségtől nem bírtam, csak heregni, mint a kutyák, és úgy köhögtem mélyről, mint a marha. Pénteken este már úgy jöttem haza, hogy nem is láttam, hogy az utcán jövök vagy járok, mint az angyalok a felhőkön. Mert nem éreztem se kezem, se lábam.

Hát szombat reggel, mikor éppen az első fizetést kaptam volna, fel akarok kelni a munkába. Amikor felállok, puff neki, egyenesen az ajtónak. Alig bírok én felkelni a földről. A fejem meg tiszta tűzláng.

Ott kellett heverjek a szalmazsákon. Ott feküdtem vagy három napig. Még jó, hogy volt hetven krajcárom, azon hozott bolond Erzsi egy kis pálinkát, meg ő főzött egy kis herbateát. Enni nem kellett nekem egy harapás sem.

Úgy mentem más héten a vigyázóhoz a gyárba, még akkor is, mint a részeg.

Micsoda? Még be se tettem a lábom a színbe, ahol terheltünk:

– Nem takarodsz el, te (ilyen meg olyan) – már így fogadott engem.

Mint beszélhettem én neki, hogy alig tudtam a fejemet megmozdítani a szalmazsákon, és még most is alig látok. Csak kifelé! Kifelé!

– Ismerünk már! Nem kell ilyen tekergő itten.

– Legalább tessék kifizetni, amit dolgoztam.

– Miféle? Olyan nincs. Ahol rendes hetibérre fogadnak, ott nincs egy-két napra fizetés.

Hát ezért dolgozhattam ingyen öt napot. És ezért hagytam ott a mézeskalácsosnét a rendes munkáért.

Na, ez csak egy volt. De úgy tavasz felé, akkor nem is vártam, akkor igazán jó keresetet tanáltam, ahol ottmaradhattam volna mindétig. Mi volt abból is?

Volt ott egy Soma nevű tekergő. Azt jól ismertem még régebben, mert annak az apja is rézműves volt, és úgy tekergősödött el, mint én.

Élt az apja is, anyja is, csak nem akartak róla tudni. Egyszer már a csendőrök vitték el, mert rátörte az anyjára az ajtót, és majd holtan hagyta szegény öregasszonyt.

Úgy tekergett az is a piacon. Járt a toronyba is. De nagyon ivott, és elkártyázta az utolsó garasát.

Pedig sokkal idősebb volt, mint én. Nagy szakálla és bajusza. Magos, sovány, a háta görbe, tán mert az ajtóban is le kellett hajoljon, hogy bele ne üsse a fejét a szemöldökfába.

Felesége is volt neki s egy kislányuk. Kicsi-kicsi asszony volt. Zsuzsinak hívták, nem volt se apja, se anyja, de becsületes volt mindig.

Amennyi verést meg koplalást szenvedett ez Soma mellett! A kislányt magukhoz is vették tőlük az apósáék. De az asszony mégse akarta elhagyni Somát.

Igaz, egyszer-egyszer Soma tartani tudta magát egy-két hétig. Mert nagyon szép írása volt. Még ügyvédnél is járt irodába. És kicsalt egy-egy rend jó ruhát magára innen is, onnan is. Persze aztán csak pénzt kellett lásson a kezében, nem látta többet az ügyvéd.

Hát, van ott a városban egy ház, a baromvásártól egy kicsit messzebb, az országút mellett. Azt úgy hívják: „Csudaház”.

Nem tudom, ki építette azt úgy. Az útra nem volt annak egy ablaka se, csak egy nagy kép a falán, Szent Mihály. De alig látszott, már úgy le van hullva róla a festék.

Be is van rogyva a fele a háznak. De azért laktak benne szegény emberek. Volt egy vagy két jó szoba benne, még pádimentomos. Azt mondják, kocsmát is tartott benne egy asszony régebben.

Benn az udvaron, a házzal szemben, volt egy olajtörő. De az is úgy állt üresen, mert akié volt, elárverezték mindenét.

Kert is volt hátul. De az is csak burján, útilapu meg bojtorján az egész, nem gondozta senki.

Jártunk mi oda Kukujjal csizet meg kenderkét fogni. Meg volt egy tölgyfa, hátul a kerítésnél, mint gyermekek arról szedtük a szarvasbogarat, és csináltunk nekik kis kocsit gyufaskatulyából, meg verekedtettük, uszítottuk egymásra őket a fűben. Egy belekenyér- és cseresznyefa is volt a kertben, arra is rájártunk. A többi fát kivágták és eltüzelték a lakók.

Akkor nyáron tán vagy ősszel, nem tudom, kivette vagy megvette az olajtörőt egy gazdag falusi ember és kitataroztatta. De ő falun lakott, nem járhatott utána, hát betett oda egy Kasos nevű parasztembert. Az kezelte a sajtót, ha jöttek maggal a falusiak, és adta ki nekik a részt. Meg ennek volt kiadva a záros hely, ahol az olaj állt, meg a tökmagos- és napraforgómagos-zsákok.

Különben a „Csudaház” meg az olajtörő minden ablakán vastag vasrács volt, hogy félre volt a várostól. És Kasos két nagy, fehér kutyát is tartott ottan.

Hát Kasos nem tudott írást, csak rovást, és vettek úgy pénzért is a falusiaktól magot, azért Kasos odavette az olajtörőhöz Somát.

Somának nem volt semmi dolga, csak hogy felírja, amit a törőbe hoztak, és elég szépen kapott ezért, tizenkét forintot egy hónapra és olajat is, amennyi csak kellett. Meg ott lakott a „Csudaház”-ban, hogy vigyázzon mindenre, ha Kasos elmegy este. Kasosnak családja volt, háza is, földje is, bérben, a város rétjén.

Ha sok magot hoztak, akkor aztán sokszor kellett segítség is, és akkor Soma elhívott minket a piacról.

Az semmi se volt, ami munkát adtak. Egy gyermek is megcsinálta volna. A falusiak ők maguk kisajtolták az olajat, mi csak eltakarítottuk a szemetet, vagy segítettük terhelni a szekeret a hizlalóba az olajpogácsával.

Onnan ismertem én jól Kasost meg Somáékat is.

Volt, hogy ha kerestem, ottmaradtam náluk. Az asszony nem bánta, hogy hozassunk oda pálinkát, és kártyázzunk ottan Somával meg Kasossal. Még megsütötte nekünk a kenyerünket olajban. Mert legalább nem verte meg tőlünk szegényt Soma, mintha máshonnan jött haza részegen, hanem ledöglött, ha leitta magát.

Inkább télen, meg tél utóján ment jobban a törő, mikor a falusiaknak van ideje behozni a magot. Meg kivált nagyböjt előtt, mikor olajon tartják a böjtöt.

 

*

 

Hát egyszer, egy délelőtt, éppen nagyon fázok ott a piacon, a vékony culámban. Nincs egy krajcárom se, hogy legalább egy porció pálinkát igyak valahol.

Így tanálkozok én Sománéval. Látom, hogy szomorú, és ki van sírva a szeme. Ki volt annak mindig.

– Jó, hogy tanálom – azt mondja nekem. – Nem tud még egy embert? Kettő kéne a hordáshoz.

Na, örvendek, hogy keresek valamit. Ki is hívok egy másikat a butikból.

Az egy Ruszka Gyuri nevű volt. A legrestebb az egész piacon. Még csudáltam, hogy eljön, amikor még van egy-két krajcárja.

Mert reggel aszalt szilvát terhelt a vasútnál, és már részeg volt. De eljött. Hozott magával egy üveg pálinkát, és úgy jött utánunk tántorogva, ahogy mentünk Sománéval.

Sománé csak panaszkodik nekem az úton szegény:

– Lássa, hát nemcsak az Isten verése kell érje ezt a gazembert, ezt a Somát? Itt vagyunk már, ezen a jó helyen. Egész eddig megbecsülte magát. Ha ivott, ha kártyázott, legalább nem csinált ilyet. Most összefog Hegyes Milcsivel, avval az utolsóval. Már nem vagyok én neki jó. Már két hete csak avval jár. Tegnapelőtt este hazajön, nem is részeg, mégis elver engem, és azt mondja: „Nekem nem kellesz többet, takarodj ki innét, amerre a szemeddel látsz.” „Hogy hozd ide magadnak Hegyes Milcsit?” – mondom. Hát még nem is tagadta, hogy azt akarja. Csak az a szerencsém, hogy ott volt még Kasos úr. Elsírom neki: „Nézze, hát van lelke ennek?” „Na” – azt mondja Kasos úr, abba már ő is beleszól. „Itt nem fog Soma mindjárt megmondom, mit csinálni az olajtörőből.” És bejött, és meg is mondta Somának. Kasos úrtól fél Soma, mert egyszer már kivett engem a kezéből, és adott neki néhány pofont is. „Hát jó – azt mondja csúfosan Soma –, mit csináljunk Kasos úrral egymásnak, és mit tesz ő a törőre!” És összeszedett mindent a háztól, ami kis motyónk van, és azóta nem láttam.

Így panaszkodik ott nekem Sománé. Még gondolom magamban: istenem, ha nekem ilyen dolgom volna, mint ennek a büdös Somának, hát érezném én valami bajomat?

Na, avval megyünk, és úgy alkonyat felé kész is vagyunk a munkával.

Ruszka Gyurit kivágta Kasos, mert lebukdosott ott részegen a seprővel. Én kaptam az ő fél napszámját is, mert én végeztem el helyette a dolgát.

Mennék már elfele. De borzasztó csúnya idő van. Sománé behív engem melegedni egy kicsit. Bejön Kasos is, ott iszunk egy kis áldomást, amit a falusiak fizettek, és megmaradt belőle.

Egyszer csak ki jön haza? Soma.

– Na – azt mondja a feleségének –, hiszen semmi bajod, látom. Van itt, kivel mulassál, ne félj, ne félj, nem jöttem vissza. Jobb is, ha találsz magadnak valami ficakot te is. Csak a párnát add ki, amit itthagytam.

Az asszony nekifog sírni, hogy Soma mindenét elviszi. De Kasos mondja neki:

– Adja csak ki neki. Csak itt többet meg ne lássam. Jó neki Milcsivel. Éppeg összetanálnak. Csak hagyja.

– Jobb hát – Soma még röhögött, és azt mondja nekem: – Tetszik neked a feleségem, Marci? Na, én neked adom, boldogulj vele.

És elment a dunyhával a hóna alatt.

Na, ott beszélünk. Az asszony nem tudja megállni, hogy ne sírjon. De Kasos vigasztalja, és én is.

Iszunk-iszunk. Sománé csak azon sír: hogy lesz ő itt egyedül? Az éjszaka is majd meghalt, annyira félt, mikor a kutyák ugattak.

Hát Kasos erre rám néz és kacag.

– Hát mit búsul maga – szól az asszonynak –, egy olyan tekergőért, aki csak agyba-főbe verte? Én, ha magának volnék, én is úgy tennék, mint ő. Ha őneki Milcsi kell, találjon maga is magának más embert. Itt van, nézze! – mutat énrám. – Ez még legény, fogadja ide. Tán tőlem restelli? Én csak azt mondom: jól teszi! Hát te? – kérdi tőlem. – Hát te is tudsz írni. Még jobban elvégzed azt a számolást, mint az a gazember.

– Hát hogyne? – mondom én hamar. – Csak akarná a Zsuzsi asszonyság.

– Na látja! – kacag ottan Kasos.

De Sománé egészen megijed: hát hogy is beszélhetünk ilyet neki? Nem olyanfajta ő, mint Milcsi! Fél ő az Isten verésétől, akinek hitet vallott az urával.

– Áh! – kacagja Kasos. De már igazán is szerencsémre addig beszél Sománénak, ameddig már látom, itt-ott beleegyezik, hogy ottmaradjak. De nem úgy, ahogy Kasos gondolja, a Soma helyébe, csak hogy ne féljen magában.

Hát mit mondjam? Tudtam én már akkor, hogy hogyan lesz, ha egyszer otthágy engemet a háznál.

Hát bizony ottmaradtam, nem is mentem haza, csak másnap a retyerutyámért, a temetőőrnéhez.

Jó dolgom volt nekem aztán. Olyan áldott jó kis asszony volt az, hogy nem váltam volna én el attól soha. Az se nem ivott, az tisztán tartott engem, annak a kezén minden krajcárnak szaporája volt. Vettünk mi mindent megint, amiket elvitt Soma. Még tyúkokat is tartottunk.

De először én attól féltem, hogy Soma, ha találkozok vele, betöri a fejemet a feleségéért.

Micsoda? Találkoztunk mink nemsokára, éppen egy hetivásárkor, a piacon. Soma Milcsivel ment, én a feleségével.

– Na! – gondolom. – Most húzod ki, Marci, a lutrit. Sománé is csak fogódzik a karomba:

– Menjünk, menjünk, az istenért, ne tanálkozzunk velök.

De Soma még messziről kiáltja:

– Ne fussatok, ne fussatok, mit futtok!? Azt hiszed, nem hallottam én, hogy evvel a majommal álltál össze? Felőlem csak – (csúnyán mondta, mit csináljunk egymással az asszonnyal) és röhögött.

Azért Sománé, látszik, hogy sose volt rosszféle:

– Látod – mondja nekem –, mégis félek én, hogy megver az Isten, hogy mással élek a hütös uramtól.

És mindig restellte mindenkitől, hogy velem tart. Pedig akárkivel találkoztunk, senki se hibáztatta. Mert mit csinált volna szegény egyedül, mikor az ura hagyta ottan, és olyan utolsóval állt össze, mint Hegyes Milcsi.

Na, mi lett belőle?

 

*

 

Éppen Szent György-napi vásár jött volna. Már összetettünk annyit, hogy vegyünk egy kis malacot, és meghizlaljuk télire a sok hulladékon az olajtörőből.

Hát egy délután ott állunk a ház előtt. Egyszerre, nem is vesszük észre:

– Há! – ordít egyet valaki a hátunknál, mint rossz kölykök szokták egymást ijeszteni.

Kicsoda? Soma. Nekifog aztán röhögni.

De mi egyet se röhögtünk az asszonnyal, ahogy megijedtünk. Meg egyikünk se voltunk kíváncsiak Somára.

Na, azért beszélünk szépen vele. Minek haragudjunk?

De Soma jól fel van öltözve, meg van beretválkozva, és tiszta józan. Mint egy úr, úgy néz ki. Nem is nagyon merem mondani neki: te.

Kérdezi:

– Hát jól éltek? – És még kacag a feleségére: – Hát jobb vele, mint velem?

Tréfálkozunk ottan. Bejön velünk Soma az udvarra is. A házba.

– Ej! – mondja. – Látom, szépen szereztetek együtt. Tiétek a tyúkok? – És felvesz mindent, és megnéz mindent.

Nahát így van. Soma leül. Mi is leülünk. Mondja, hogy már nincsen Hegyes Milcsivel. Csak aztán kukkantja ki, hogy ott nincs helye többet, mert megsapkázta a vénasszonyt, és Milcsinek inkább kellett az anyja pártjára állni, mint az övére.

– Nahát, akkor egyétek meg egymást! – Otthagyta őket a tegnap.

Mert Milcsi akármilyen rosszféle volt, az anyjának volt egy elég jó kis háza és kis kertje. Nem voltak olyan szegények. Az öreg Hegyes kalapos volt.

Így ottan szórul szóra Somával.

– Eridj el, hozzál egy kis nerángasst! – küld el engem Soma pálinkáért.

Látom, van pénze is. Ennek jól megy, na!

Hát persze, elmegyek, mit csináljak? Nem nagyon-nagyon szerettem a dolgot. Integetünk is egymásra elébb az asszonnyal, de az is visszaint: hát nem kergethetjük ki.

Na, elhozom az üveg pálinkát. Kell hogy igyunk Somával. Mikor elfogy, küld a másikért. Már van egy kicsi az én fejemben is. De azért, mikor visszafelé jövök a pálinkával, eszembe jut: benézek elébb rájuk az ablakon, mit csinálnak?

Mit csinálnak? Csakis jól gondoltam én, mit csinálnak. Már Soma fogja a felesége derekát, és látom, ha nem is hallom, mit mond neki: hát biztosan, hogy menjenek megint össze, és az asszony hagyjon ott engem.

Amilyen méregbe jövök, jön, hogy vágjam beléjük az üveget pálinkástul az ablakon.

Hát azért panaszkodtál te nekem – gondolom – Somára, hogy csak el kell jöjjön, mindjárt engeded, hogy a derekadon járjon a keze, csak húzzam ki a lábomat?

Persze, nem szólok. Teszem magam, mikor bemegyek, hogy nem láttam semmit. Somával nem lett volna jó, hogy kikezdjek. Kétszer olyan, mint én, hát ha nagyon ugrálok, csak odasózhat egynéhány csárdást nekem.

Jól van. Mulatunk, iszunk ott, addig-addig, hogy esteledik. Engem, ha nem is innék, itat-itat Soma. És nekem elég egy fél liter pálinka, hogy ne ismerjem meg a két képen, a falon, Szűzmáriát Szent Józseftől. Azokat is nemrég vettem a vásáron.

De Somának semmi se, egy kád pálinka se. Azért már elkezd danolni, és biztat engem is meg Zsuzsit is.

Nekem van is kedvem a danolásra. Fújjad csak! – gondolom. – Hogy a nyavalya nem tudott ottan kitörni, ahol voltál. Vissza kellett gyere!

Na, gondolják. Egyszer kinn vagyok egy percre a házból. Mikor visszajövök, azt mondja nekem Soma:

– Hát Marci, én nem bántottalak eddig, hogy a feleségemmel laktál, de annyit látsz, hogy csak én voltam vele a papnál, és csak visszajöttem hozzá. Hát minek verekedjünk össze azért? Te csak egy fiú vagy hozzám. Keress magadnak egy helyet.

Még kacagja, ahogy nekem mondja ezt. De én csak Zsuzsit nézem. Hát ő is van olyan gyalázatos, hogy eddig jó voltam neki, és most kiadja az utamat Somáért? Nézem: hátha legalább ő szól, hogy nem ereszt el engem, és ő nem tud semmiről semmit se, amit Soma kezdett.

Azt várjam én! Még alig mondja Soma, már Zsuzsi is beleszól:

– Hát tudom, hogy rosszul esik neked, Marci, de nem mondhatod, hogy hányszor mondtam neked, hogy én félek az Isten verésétől, hogy nem azzal élek, akivel megesküdtem.

Most mit szóljak erre? Csak el vagyok keseredve magamban.

– Legalább ne kacagj! – mondom Somának. – Most könnyű neked. Csak eljössz, amikor neked tetszik. Akkor aztán Marci: mehetsz az anyádba! Addig jó vagyok én is.

Soma csak kacag. De azért szépen beszéltek velem, és az asszony sajnált, azt láttam. Nahát már mindegy. Így se csinálhatok semmit. Csak búsulhatok ottan.

Egyszerre Soma azt mondja:

– Jól van, hát hallgass rám, Marci, ez nem kacagás. Akarsz egy jó helyet? Ott meg leszel elégedve. Az ügyvédnél kell most egy hetes. Nincs ott semmi dolog. Hozol egy kis vizet, meg kitakarítod az udvart, aprítsz egy kis fát, arra is favágót fogadnak. Te csak a konyhánál segítesz, meg elküldenek a szőlőbe. És ott van hálásod, jó helyen, az istállóban, a kocsissal. És hat pengőt kapsz egy hónapra. Erre már nem szólhatsz egy szót sem. Hétfőtől be is állhatsz. A másiknak már felmondtak. Hát tetszik?

– Nem bánom én! – mondom. Nem volt nekem kedvem. – Megyek, lefekszem – mondom –, hagyjatok engem békében.

– Jajahát! – azt mondja erre Soma. – Itt most nincs hova feküdjél, hacsak nem hálsz a zsákokon, kinn a törőben. De inkább próbáld meg a régi helyeden, ahol voltál. Most így sincs hideg. Találsz te magadnak hálást. Itt hova feküdsz, ha én fekszem le a feleségemmel?

– Ejnye – mondom –, az istenbe! Már mit nem akartok? Hogy elinduljak éjszakának idején? Hát hogy menjek el? Adjatok helyet legalább mostan.

Már most gondoljanak ilyet! Hiába beszélek nekik. Még az asszony áll rám jobban a szájával:

– Hát mit akarsz itt, Marci? Veszekedni akarsz? Csak tudod, hogy Soma a hites uram. Hát csak nem akarod, hogy őtet kergessem el érted?

– Na – mondom –, azt se hittem, hogy ilyen gyalázatosak legyetek. Most már látom, így kell tégedet sajnálni, Zsuzsi, mikor bőgve jársz, és mutatod, hol vagy összekékítve. Elmegyek hát, jól van. Adjátok ki hát akkor mindenemet. Bár az ég rogyjon rátok, amilyen piszkosak vagytok.

Igaz is volt. Soma, az a gazember, csak kacagott ki. De az asszonyt tudtam jobban megutálni. Még abból a pár rongyomból is eltagadott, amit én vettem.

– Látom, ki vagy – mondtam is neki –, én nem cigánykodok veled. Majd jajgatni fogsz te a Soma kezétől még, csak most az istened neked.

Ez kellett nekem, lássák!

Kinn kellett aludjak egy színben, a motyómon. Nem is restellem megmondani, hogy úgy sírtam ottan a hidegben egyedül, mint csak egy rossz kutya.

Így jártam. Mondja megint valaki, hogy ebben is én voltam a hibás. Talán én nem maradtam volna ottan akármeddig a rendes helyen?

 

*

 

Igaz, Soma legalább annyival volt hozzám, hogy nem bolondított el a hellyel. Nem is kellett megvárjam a hétfőt. Másnap este elmentem Somával az ügyvédhez, és az asszony fel is fogadott. A másik hetest meg kifizette és elengedte. Le is tehettem a motyómat a kocsisnál, az istállóban.

Az is úgy volt, mint Soma mondta. Kevés dolgom volt. Sokszor csak tátottam a szájamat egész délután a konyhaajtóban a cselédekre.

Volt két cseléd. Egy szakácsné meg egy szobalány. Meg ott volt mindig a bejáróné is.

Ha azt látták volna, milyen zsinatot csináltak azok hárman este a konyhában. Az a szobalány, Trézsinek hívták, az olyan rosszszájú volt, hogy én, legény létemre, sokszor nem tudtam, merre nézzek, olyanokat mondott. A szakácsné meg a bejáróné pedig asszonyok voltak, rámentek sokszor erre a cefrére, és összetépték rajta a bujkát, hogy hallgasson, mert a kacagástól nem tudták, mit csináljanak.

– Na! – gondoltam én is. – Ennek a cefrének is ki kéne rendeljék a kaszárnyát szeretőnek.

De várjanak, hogy járok vele első este, amikor még nem tudtam, miféle portéka.

Na, hínak be a szemetesudvarról vacsorálni a konyhába. Megyek be. Hát ott ülnek mind a hárman, és vasalják a ruhát.

Hogy van valaki először idegen helyen? Alig szólok, csak éppen egy-két szót, amit kérdeznek.

Még mind azt hiszem, rajtam kacagnak. Hát kacagjanak az apjukon. Csak nyelem le, amit kaptam, és gondolom: megyek ki pipázni az istálló küszöbére.

De a szobalány mind kezd kötődni velem. Mind mondja: csak ne tegyem magam olyan szentnek, mert hallotta, hogy miféle mákvirág vagyok, hogy hordtam a bort Zachárnénak, és Sománéval laktam.

Igaz, annak híre volt, hogy Sománé összeállott velem, mikor mindenki tudta, hogy milyen becsületes asszony. Zachárnéról meg mindenki tudta, kiféle, és ő maga se titkolta nagyon, hogy Zachár mellett a lakóival tart.

De én is ott látom, hogy kacagnak ott a konyhában, hát nem hagyom magam, és azt mondom a cefrének:

– Hát nagyon jó, ha tudja, talán magának is kell valami?

– Mi? Hogy kell? – feleli rögtön nekem. – Hát mit gondol, talán a pondróknak tartom?

És még odaüt a hasára, hogy a szakácsné majd meghasad a másikkal a kacagástól, és én restellem el magamat jobban. Mert bejön éppen a nagysága, és ő is hallja és látja, miket beszélünk. De látom, hogy a nagysága is csak kacag, és várja még, hogy mit mond a cefre. Úgy látom, jól ismerik itt ezt.

De csak fogom magam, megköszönöm a vacsorát, és menni akarok kifelé.

– Na várjon, várjon! Hová fut? – kiáltja a szobalány utánam. – Hát nem csinálunk vásárt? Itt vagyunk hárman is, és nincs csak egy legény az egész házban, az is lefekszik. Legalább mondja meg, hogy hármunk közül melyik menjen magával lefeküdni? Szóljon mostan. Itt látja most jól a lámpánál, melyik tetszik köztünk?

Restellem ott magam a nagyságától. Így nem tett ki velem még egy fehérnép se. Jobb lesz, ha oldalgok kifelé.

Avval köszönök, és szedem is magam.

Kacagnak utánam.

Na, kezdek ott pipázni a tornác végén, a lépcsőn. De egyszerre, cupp! Kapok egyet a fejemre hátulról egy káposztatorzsával.

Na, ezek nem nyugszanak tőlem! De teszek úgy, mintha nem törődnék. Hajigálnak megint. Hajigáljatok, hajigáljatok, amíg megunjátok. Nem fordulok hátra se.

De egyszer jön ki a huncut cefre vízért. És megáll mellettem, mikor hozza:

– Na – azt mondja –, hát ilyen tedd el, ne vedd-el legény maga? Fijhá! Ha tudom, hogy ilyen jön a másik hetes helyett. Az legalább minden este ott hált velem az ágyban a konyhában. Ki se eresztettem az istállóba, hogy büdöset se hozzon be.

– Naiszen – felelek én is neki –, annak embere vagyok én is.

– Igen? – kacagja. – Csak magát ismeri már mindenki, hogy az asszonyokkal szeret jobban. Majd elment az eszem, hogy beeresszem magamnak, és a szakácsnéhoz másszon. Láttam, hogy nézte azt a kövér hátát. Egyszer ígérje meg bizonyistenre, hogy csak énhozzám jön, ha kinyitom az ajtót.

Megesket ottan. Csak nézek ott rá. Ez nem tréfál velem? De nem is kacag. És még ahogy ülök, alám dugja a papucsa orrát, és cibálja a hajamat. Kapok én is hátra, hogy megfogjam a lábát, ha játszik velem. De arra félreugrik, és azt mondja:

– Itt ne fogdosson, mert ki talál nézni az úr vagy a nagysága. ’Sz így is beeresztem a konyhába éjszaka, ha megígérte, hogy nem kell a szakácsné. Ahhoz így is olyan maga, mint egy hordóhoz egy gyufaszál.

– Jól van – mondom.

– Nahát akkor – azt mondja –, meg is mondom, mikor jöjjön. Látja, mikor az úrék eloltják a lámpát. Addig nem lehet. De addig elalszik a szakácsné is. Akkor várjon egy kicsit. Csak lassan-lassan nyissa ki a konyhaajtót, nehogy lármát csináljon.

Én csak nekifogok kacagni, mert nem nagyon hittem neki persze. De mikor befogja előttem a két szemét, és úgy mondja: így vakuljon meg, ha be nem ereszt az ajtón.

Heje hej! – gondolkozom ott. – Akkor jól megy itt nekem a dolgom. De ha elbolondít?

Már csak várok ottan, várok. Telik az idő, látom, késő lesz. Csak megjáratod magad, Marci.

De egyszerre csak setét lesz a függöny az úrék szobája ablakán. Állok hát fel lassan. És sitty-sutty végig a tornácon. Oda a konyhaajtóhoz.

Nyitva lesz az a kórságot! – gondolom. – De csak megnézem. És ni! A kilincs, látom, nyílik.

De ahogy bedugom a fejem, egyszerre zsupp! Úgy a pofámba öntenének a sötétből egy fazék vizet. Ha én is nem kapnám vissza rögtön. És hallom bent a konyhában: „jihihi! jihihi!” A cseléd meg a szakácsné.

Jihihi! Az a büdös nagyapátok! Jó, hogy nem tudtatok leönteni.

Nem is szólok én egy mukkot se. Mentem és lefeküdtem. Tudom én már ezentúl, mit érsz! Csak gyere hozzám még egyszer mókázni.

Tettem magam másnap is, hogy nem tudok semmiről semmit. A cefre is úgy tett a szakácsnéval. Csak egymásnak hallottam őket: „jihihi! jihihi!” Rajtam.

 

*

 

Mert azt hiszik, hogy az a cefre valami rosszféle volt? Csak a szája volt rossz annak. Próbált csak valaki hozzáérni egy ujjal. Annak nem maradt volna meg a körmeitől a szeme. De úgy kezdett az ki mindenkivel, mint velem.

Oda az irodába két írnok járt meg Soma. Persze Soma tette magát, mintha nem ismerne olyan jól engem. Ne félj! – gondoltam éppen. – Most úgy vagy, nem állsz ki egy hetessel, de még láttalak én jönni mezítláb a toronyba, hogy ráncigáld öt pénzért a kötelet.

Úgy is volt. Tán három nap múlva engem küldött utána az ügyvéd, mert nem elég, hogy részeg volt, és nem jött be, de nála voltak valami írások. Na, azokat ideadta. De amit üzent részegen az ügyvédnek, hogy mi járjon az irodájába, azt még én sem mertem elmondani.

Na de az egyik írnok öregebb volt. Azt alig láttam, csak jött-ment a falusiakkal.

A másik írnok, az fiatal. Lehetett olyan idős, mint én. De az éppen úgy járatta mindig a szemét, mintha félne, hogy valaki szájon vágja. És mindig a cipőjét nézte, és igazította a nyakravalóját meg a haját, mint egy majom.

Az ott volt egész nap az irodában, de láttam, hogy nem nagyon öli azt sem a dolog. Többet cigarettázott az iroda ajtajában.

Kivált ameddig nem voltak otthon az úrék.

Az úrék, ahogy én beálltam oda, tán egy hétre rá, elmentek az ünnepekre négy napra az úr bátyjához.

Akkor a német kisasszonyra volt hagyva a ház.

Csúf, vén dög volt, mint egy gereblye.

És zsémbes, kényes. – Fi! Fi! – húzta a száját mindenre. Ránk is, a cselédekre.

Persze, most parancsolt volna, ha lett volna, aki megfogadja.

Ránk, a kocsissal mit vigyázhatott? Oda hátra se szeretett jönni, mert büdös volt neki az istálló körül. A trágyadombra rögtön a zsebkendőjét rázta a kezében, mint a vasútnál a rokonok után.

A konyhába meg nem merte, csak be-bedugni az orrát. Az a cefre tudta már, hogy kergesse el. Mindjárt olyanokat kezdett beszélni meg mutatni a szakácsnénak, hogy a német kisasszony azt se tudta, hogy induljon kifelé. Csak a tornácról meg a gyermekszobából sipítozott be mindent. A lány meg a szakácsné meg persze csak röhögtek rajta.

Nini kisasszony, az ügyvéd kislánya, az se félt tőle, mind petye-retyézhetett neki németül.

Aj, istenem, be szép-szép kis szőke, fehér kislány volt az. Olyan hirtelen begyes, pedig nem volt még több, mint vagy tizenhárom éves. Az iskolába járt még, az apácákhoz. Aj! Úgy elnéztem sokszor, hogy a két szeme, ha nem is nevet, mégis kacag neki, mint a tiszta harmatcsepp.

Zolti úrfika, az úrék kisfia, az olyan ötéves volt. A német kisasszony az után is mindig az utcára kellett fusson, hogy ne játszódjon a kölykökkel. De Zoltika még be is hozta oda őket az udvarra, és összevissza taposták az ágyásokat, meg letépdesték a virágokat.

Volt az a német kisasszony kínba ott addig, míg oda voltak az úrék.

Első este is csak hallani kellett, milyen vinnyogást tett a gyermekszobában, hogy Nini kisasszony ne merjen bejönni a konyhába hozzánk. Még sírt is, mikor Nini kisasszony bejött.

Igaz, arra még én csak tátogtam, és feszengtem ottan, amiket az a félkótya szobalány művelt azzal az úri kislánnyal.

A szakácsné egész este kinn állt a kapuban. Az a gyalázatos cefre meg ott előttem olyanokra tanította azt a kislányt, hogy csak csudáltam, hogy olyan úri kislánynak még csak jobban tetszett.

Az semmi, hogy rosszaságokra tanította. Hanem kezd hancozni vele ott az ágyon. Éppen, mintha ő legény volna, benyúl mindenfelé a kislány ruhájába, beszorítja az ágy szegletébe. Vihognak-vihognak, veresek, mint a tűz.

Még rajtam is úgy kapargál a rosszaság a bőrömön, mint a patkányok a hídlás alatt. Bizony isten, csak az jön, hogy fussak el onnét.

De az a cefre még engem hí tanúnak, hogy mit csinálnak az úri kisasszonyok az úrfiakkal a ligetben. És tanítja a kislányt, hogy miért nem megy el ő is sétálni egyszer Baky úrfival, a kisebbik írnokkal, legalább addig, míg nincsenek itthon az úrék.

– Mit ér, csak úgy, hogy mondja, tetszik magának! – így biztatja azt a gyermeket előttem. – Elég szép fiú. Nem is törődik különösen egyébbel, mint a cipőjével meg a hajával.

– Hát én udvaroljak neki? Látja maga, hogy nem szól hozzám – felel neki Nini kisasszony.

Ni, nem is tagadja! – gondolom. – Na, ezt se hittem, hogy az úri kislányok ilyenek. A szegényebbek még szégyenlősebbek ezeknél.

És ezeket tárgyalják ott ketten egész este előttem. Más úrfiakat is.

Nem is tudom, hogy dolgom volt még olyan ördögbordával, mint az a cseléd. Röhög-röhög egyszer is, és int nekem félre a szemével, és azt mondja Nini kisasszonynak:

– Hát én is beeresztem Marcit minden éjszaka a konyhába. Na, kérdezze meg tőle!

Én szégyellek ránézni a kislányra. De nem akarom, hogy elrontsam a kacagást. Hát mikor kérdi tőlem: – Igaz?

– Igaz, igaz! – mondom.

– Igen, igen! – mondja a cseléd. – Csak aki bolond, az nem tart magának szeretőt. Menjünk bár, lessük meg a szakácsnét. Azt is most szorítja biztosan a kocsigyártója a kapuhoz. És a lugasban is megkapta vele a múltkor az úr.

Hát én mondom, olyan ördögbordát még nem láttam.

Én is, ahogy hancoztak ott előttem, és mind olyanokról beszéltek, azt hittem, nem jól leszek ottan. Még nem is ottan a konyhában, ahol láttam és hallottam őket, mert ott jobban restelltem magam. De kinn a sötétben, az udvaron, már nem tudom, hova legyek. Csak jön, hogy menjek, nem bánom én, betöröm az ajtót arra a nyelves cefrére. Az istállóban is csak forgok-forgok a szénán. Aludni se bírok. Kijövök én. Meleg van, az udvaron tele van avval a jó szaggal a virágágyásokról. Mintha tűz sütné az orrom lyukát, mikor lihegek, mint a kovácsfújtatóból a szénre.

De nem a cseléd, mind az az úri kislány van előttem. Nemhogy gondolnám: te rongyos, azon kell neked járjon az eszed? Hogy tehetnéd te magad ahhoz?

Hiába, akár tehettem róla, akár nem, mindig azon a drága, kis fényes bogáron járt az eszem. Majd a szemem kifolyt utána azután is, ha láttam. Összetapostattam volna magam egy társzekérrel, csak ha szólt hozzám.

 

*

 

Másnap éppen ott lepetelünk a szakácsnéval meg a cseléddel a konyha előtt. Segítek ott nekik súrolni a nagy edényt.

Látjuk, Baky úr jön ki az irodaajtóba.

Mert az iroda ajtója úgy volt, hogy lehetett látni az udvar fenekéből is. És mindjárt előtte szép ágyások, rózsafák az udvaron. A falnál meg egy nagy lugas. Ott ebédeltek nyáron az úrék.

Hát Baky úr, az ajtóból, látom, néz oda sokszor, hogy vihog ott a két cseléd velem. De mindjárt kapja el a fejét, és nézi az udvart, ha odanézünk hozzá valamelyik.

Úgy tetszik, szeretne biztosan odajönni ő is setepetélni velünk az unalomtól. De azt hiszem, úgy félt az, mint én féltem azelőtt a fehérnépektől. A szobalány mondja is nekünk:

– Na, ennek is kéne valami legalább az orrára. – És persze rögtön kiált is Baky úrnak: – Baky úr, hát nem ütünk egyet? Menjek be az irodába? Megyek mindjárt megcsinálni a lámpát, várjon, csak felsúrolok itten.

Tudja is, mit szóljon erre Baky úr az ajtóban. Akar kacagni rá, de még azt se tud, csak huzigálja ki-vissza a keményített kézelőjét. Látom, azt se tudja, bemenjen, vagy kinn maradjon? És csak nézi megint az udvart, mintha a sárkány pénzét keresné ottan, hová ásták?

– Nahát, Baky úr, menjek? – kiált neki megint a lány. És nekünk meg: – Na, ez is egy nagy istenmaflája. Nézzék csak.

Baky úr ottan fordul be az irodába. De megint kinn van a ajtóban. Most már kijön az udvarra, és sétál az ágyások közt. De mind a földet meg a virágokat nézi. Mondom, a sárkány pénzét keresi, hová ásták!

Na, de az a cefre nem nyughat valakitől, ha egyszer ki akar kezdeni vele. Bevisszük az edényt a konyhába, kifényesíteni, a cefre otthagyja az edényt is nekünk, és kiáltja a Baky urat:

– Jöjjön csak, Baky úr!

Hallgatni akarom én is, mit mond neki, hát én is kimegyek. Szid minket a szakácsné a konyhából.

– Hallja, Baky úr – megy le a cefre a tornácról –, hát ilyen lágy maga? Na, restellem magam, hogy itt van egy hónapja, meg is mondom magának, azt mondta az este Ninike kisasszony: ő csak sajnálja, hogy ilyes csinos fiatalember van náluk az irodában, és soha őrá se néz, sohase beszélget egy szót se vele, pedig ha beszélgetne, most elmentek az úrék hazulról, most kimennének ketten sétálni a ligetbe, a többit tudja maga.

Na, Baky úr erre csak lép egyik talpával a másik helyére, és makogna, ha tudna mit:

– Ninike magának? Ninike mondta magának? Hahiha! Hahiha!

Nevet, nevet. Nevetne is, meg el is hinné.

– Nem hahiha biz’a! Nem hiszi! Vakuljak meg!

Képes elátkozni magát az a félkótya cefre, és hí engem is, hogy mondjam meg:

– Na, Marci, nem hallotta maga is?

– Hallottam, hallottam – mondom. Hadd bolondítsa. De a szakácsné már nagyon kiabált utánunk.

Láttam is aztán, hogy járt ott körül Baky úr az irodában. Körül-körül, hol leült, hol felállt. Volt vagy hét szék az irodában, egyiken sem lelte meg a helyét. Meg megint kiállt az iroda ajtajába, és kereste a sárkány pénzét az udvaron.

Gondolom: biztosan várja, hogy Ninike kisasszony hazajöjjön az iskolából, akkor jön elé.

Már kíváncsi voltam, mi lesz?

De látom, Ninike kisasszony már hazajött, és Baky úr mégsem jön elé az irodából, még az ajtóba se.

Pedig Ninike kisasszony, mikor kijött a konyhába, annak meg azt mondta a cseléd, hogy Baky úr neki azt mondta, hogy alig várja, hogy találkozzon vele, mert eddig nem mert hozzájönni az úréktól. Még engem hozott megint tanúnak, hogy hallottam én is.

De én ráztam a fejem a hátánál a kisasszonynak, csak a cseléd előtt mondtam, hogy:

– Igen, igen.

Hát jó. Már ki kell menjek hátra az udvarba, hogy takarítsak.

Egyszer csak hátrafordulok. Hát Baky úr hív engem a kerítéstől: jöjjek csak!

Na, odamegyek, hát elébb csak makog, és még éntőlem is veresedik el.

– Mondja, izé – kezdi aztán –, igazán mondta azt a kisasszony a cselédnek?

Már hazugságban maradnék, hát mondom:

– Mondta, mondta. Tessék bemenni különben a konyhába, ott vannak most is.

– Áh – gondolkozik –, ott vannak a cselédek.

– Na, kihívom én a kisasszonyt, akarja, Baky úr? – mondom, és fordulok, mintha indulnék. De csakis úgy tesz, ahogy én gondoltam.

– Nem, nem, ne menjen – azt mondja, és járkál és bámul a konyha felé. Nem tudja, mit csináljon.

Ó, de szerencsétlen vagy! – gondolom.

Hát egyszer éppen Ninike jön ki a konyhából, és jön arra.

Látom, erre Baky úr megijed és megfordul, és nem is néz rám többet, megy be az irodába egyenesen. És a konyha előtt is úgy tesz, mintha nem is törődne semmivel, csak hogy a haja jól álljon, azt babrálja.

Csakugyan ilyen melák volt ez.

De amint én is ülök le megint a földre, hogy egy csapot faragjak baltával a vályúba, hát ki jön oda a hátamhoz? Ninike kisasszony.

Persze látta, hogy Baky úr beszélt velem. Meg is kérdezte:

– Mit beszéltek?

Én elmondom neki igazán. De gondolom magamban: na, az is kár, te drága, kis fényes bogár, hogy egy szemet tudsz vetni arra a makutyira, mert rá se néznék, ha neked volnék, az ilyenre, akin csak az új nadrág a legény.

Nem is szólott Ninike kisasszony se rá semmit, csak a vállával tett úgy, mintha mondaná: hát bánja is ő!

Így aztán kezdtünk beszélgetni másról is. Mert ott megállott a hátamnál, és nézte, hogy faragcsálok ott, és kérdett mindenfélét.

Én is szívesen beszéltem neki a sok nyomorúságról meg bolondságról, amiken keresztülmentem, és ő meg jókat kacagott rajta.

Tudják, egyszer-egyszer még a fejemre tette a kezét, és megmarkolta a hajamat. De azt sem tudom elmondani, mi lelt engem, mikor hozzám ért. Reszkettem, higgyék el, mint a hideglelősek, hiszen elég volt nekem, ha csak láttam messziről őtet.

Nem tudom én, elment nekem ott az eszem? Akár hiszik, akár nem, meg voltam én bolondulva, én, a rongyosa, az után az úri kislány után.

Mert, hogy azután többször is kijött, és beszélgetett velem, én nem tudtam, mit gondoljak. Félek én hancozni vele. Nem is mernék hozzáérni a kis fehér kezéhez. Pedig sokszor ő cibálta meg a kabátomat, és dűtött fel a földre, és kacagott rajtam.

Meglátják egyszer az úrék – gondoltam –, akkor a tiéd lesz, amit kapsz, Kakuk Marci!

Pedig, ahogy ott szerettek engem, tán sohase volt nekem olyan jó dolgom, és nem is lesz.

Sokszor estefelé egész vásárt csináltak ott körülöttem a tornác garádicsán a cselédek. A nagysága is ottmaradt egyszer-egyszer velünk. Még egyszer az úr is megállott, és hallgatta, mikor elbeszéltem a diákokat a toronyban, meg hogy ölte meg Kukuj a kotrót azért a kis lotyóért.

Na, az úr, az sosem váltott egy szót velünk. Annak mindig olyan volt a képe, mint a járásbírónak. Csak az a félkótya cseléd mert még ővele is komázni. Igaz, az ott volt a háznál, még mint kis pesztra, öt vagy hat éve már. Biztosan engem sem eresztettek volna el onnan a háztól sohase.

Elmondom, hogy ne higgyék, hogy hazudok.

Mert egyszer csakis el akart kérni onnan magához az úrnak az öccse.

Akkor az ott volt nálok vagy három napig. De az sokkal barátságosabb volt az úrnál.

Hát egyszer ott csinálom az udvaron a virágágyásokat.

Ahogy láttam egyszer egy helyt a temetőben, hogy a sírásóné beszurkálja körül fűzfavesszővel, meghajlítva a sírt, és olyan lesz, mintha egy nagy kosárban volnának a virágok, szép úgy nagyon. Én is szedtem fűzfavesszőket, és meg akartam magamtól csinálni így az úrék ágyásait az udvaron, hogy kedvezzek én is nekik, mikor annyi mindent kaptam ott a fizetésen kívül.

Na, csinálom ott egyik ágyást, és az a félkótya cseléd ott áll előttem, ahogy kuporodok a földön.

Persze jár a szája a bolondságokra. De én nem is veszem észre, hogy a hátamnál megáll a nagysága, az úr öccsével, ahogy kijöttek sétálni az udvarra. És az a hóbori cefre nem szól nekem.

Egy kicsit náthás voltam, hát szipákolok, és egyszer kifújom az orrom, persze a két ujjammal, hogy törjön ki a nyaka, a földre.

Erre azt mondja nekem az a bolond cefre:

– Hát így kell kifújni az orrát, hallja? Olyan buta maga, hogy még az illendőséget sem tudja? Itt úri helyen van, nem a piacon, a polgárok közt. Tanulhatna egy kis illendőséget.

Persze, az csak kötekedni akar mindig. De én neki rá:

– Hát tán maga az úri szokásokat csinálja? Talán az urak okosabbak a szegény embereknél, hogy selyemkendőbe pakolják a náthájokat, és elteszik a zsebükbe, és vigyáznak rá?

Hát egyszerre – hahahahiha! – hallom a hátamnál.

Hátrafordulok. Látom a nagysága az úr öccsével. De úgy kacagnak a cselédekkel együtt. Jobban megrestellem magam.

– Igaz, igaz, Marci – még a nagysága mondja nekem –, igaz, sok bolondságot csinálnak az urak, ne tanuljon maga tőlük.

És kacagnak rajtam. Az úr öccse meg azt mondja ott előttem a nagyságának:

– No, én ezt a fiút elviszem tőletek, ha adjátok, ha nem.

De a nagysága engem kérdez:

– Hát elmenne tőlünk, Marci? Rossz dolga van tán nálunk?

– Nem megyek, nagysága – mondom.

– Nem jössz hozzám? – kérdi az úr. – Éppen szükségem volna pedig a kertben legényre.

– Nem megyek – mondom –, jól meg vagyok én itt a nagyságáéknál. Meg vagyok elégedve.

De ne higgyék, hogy mókázott velem az úr öccse is.

Egyszer úgy is hívott, mikor magamban voltam, éppen amelyik nap elment.

Gazda lehettem volna ott nála a kertben. Teheneket tartott ott meg bivalyokat.

És én, hiszik, hogy amilyen bolond voltam, csak azért nem szegődtem el onnan hozzá, hogy lássam Ninike kisasszonyt?

Bizonyisten szégyellem elmondani, de egyszer ott jött rám a sírás az istállóban. Úgy-úgy rám jött valami.

Én is jártam iskolába, mint ez a nyámolygó írnok. Még nem is tanultam rosszul. Csak apámért kellett kimaradjak, mert nem vettek semmit nekem, és télen egy csepp lábbeli nélkül voltam. Úgy is sikankóztam sokszor, mezítláb.

De ha járok iskolába, hát nem lehetnék én most itt ennek az írnoknak a helyében?

Ez facsarta el nekem úgy a szívem, mikor ezt akkor fölgondoltam.

Azt a majom írnokot, Baky urat, azt meg be tudtam volna temetni a szemétdombba, mérgemben, hogy a makutyija után őutána gondol Ninike kisasszony.

 

*

 

Most gondolják el, mi cseppentett ki engem arról a jó helyről? Mikor elment az úr öccse, adott nekem két pengőt és egy szivart. Még a vége a bagónak is olyan volt, mint a cukor.

Azt verte volna meg az Isten, azt a büdös bagót!

Zoltikát, az úréknak azt a kis nyálas fiát, azt nem szerettük ottan egyikünk se. Az olyan rossz egy utálatos kölyök volt. A német kisasszonynak is egyszer úgy megharapta a kezét, hogy be kellett kötni. És a cselédek is csak csúfságolták és hajtották ki, ha bejött a konyhába, mert ahogy el volt kényeztetve, oda kellett adni neki mindent, amit kért.

De azért nem állhattuk legjobban, mert ha ott volt, mindent, amit látott vagy hallott, azt rögtön kibeszélte rólunk, de még a nagyságára is, az úr előtt. Az úr, az csakhogy meg nem ette. És sokszor kikaptak érte a cselédek is és az egész ház az úrtól.

Ott fűrészelek akkor egy kis langallónak való fát a kenyérsütéshez, a szakácsnénak. Hát odajön az a kölyök hozzám, és ott mind kérdez, mászkál, lábatlankodik, majd megütöm a fűrésszel. Hiába! Ott van nekem bajnak.

Hát megállok egy kicsit, hogy betegyek egy pofa bagót abból a szivar végéből, amit az úr öccsétől kaptam.

A kölyök akkor is odaáll elém, és meglátja és kérdi:

– Jó az?

Hát én még becsületesen beszélek vele. Hogy mondom:

– Jobb biz az a pipánál, mert nem kell piszkálni meg tömögetni, csak így meggyúrja az ember a markában, és már kész.

Feldicsérem ott neki a bagót. Erre persze mindjárt kérdi: hát ő nem próbálhatná meg, milyen.

Na, gondolom: kibabrálok legalább veled, hiszen így is kiköpöd, ha csak a nyelvedhez érteted, és legalább elmész innen magadnak.

– Dehogynem! – mondom neki. – Hozzon csak ki, Zoltika, egy marékkal az úr dohányából, akkor megtanítom. Mert nekem nincs, csak ami a fogamon van.

Legalább ennyi hasznodat vegyem! – gondolom.

Hát be is megy, és hoz ki nekem egy marék dohányt. Meg is töltöm belőle a pipámat, és éppen hogy tessék-lássék, egy csipetet beleteszek a kölyök markába, és megmutatom neki, hogy köpjön hozzá, és gyúrja meg. Hogy ügyetlen, még meg is csinálom neki.

Hát nem is vár az semmit. Nyomja bele a szájába.

Mikor a nyelvéhez érteti, hát csak változik el a színe. De látom, azért bekapja mégis vitézül.

Mit tudtam én, hogy ő azt hitte: mikor én a nyelvemmel igazítom a fogamra a bagót, hát megrágom, és meg kell enni.

Igaz, kevés volt, kevés a markában, de hát a bolond feje, isten neki, lenyelte a bagót.

Na, egyszerre Úristen! Nekifog visítani. Fordul fel a szeme. Elkezd ugrálni:

– Jajj, jajj, jajj!

Fognám is meg:

– Köpje ki, köpje ki!

De nem bírom megfogni. Nekifog ordítva futni befelé az udvarra, és fut-fut, ordítva, a virágágyások körül. Én meg utána. Meg vagyok ijedve, a nagy marha fejemmel mit csináltam.

De nem bírom megfogni, úgy fut, és az ég majd lerogyik, úgy ordít.

Szaladnak ki a cselédek a konyhából. Szalad ki az apja az irodából: mi van?

Még ennyin is alig tudjuk megfogni. Csak kékül, tikácsol, verdesi magát, ordít, hogy a gyomra, a gyomra, vegyék ki a gyomrát! – azt ordítja.

Az úr tán nem is tudta volna meg tőle, mi baja. Ha én nem mondom meg ijedtemben, hogy bagózni akart tanulni tőlem, de nem várta meg, hogy mondjam, hogy kell, hanem lenyelte.

Az úr erre, se szó, se beszéd, húzott nekem két olyan csárdást, erről is, túl is, hogy azt sem tudom, melyik szegeletbül kapjam össze a fejem.

Kellett neked, Marci?

Tolvaj, tekergő! Majd a rendőrség kezére ad! Szid engem az úr. Még jön, még ad két csárdást. Fussanak orvosért a cselédek! Rögtön!

Ilyen nagy kalamajka ért azért a kölyökért.

Szerencse, a szakácsnénak volt több esze. Kellett is oda orvos. Beráncigálta a kölyköt a konyhába és beletöltöttek a cseléddel egy csupor meleg vizet. Attól aztán kiadta a bagót a hasából. Még a cseléd mutatta, hogy milyen kék foltot hagyott a combján: akkorát rúgott rajta, mikor fogta, hogy beletöltsék a meleg vizet.

Hát láttam én, hogy bajt csináltam. De csak elég lett volna nekem négy pofon azért a kölyökért.

Nem! Az ügyvéd:

– Rögtön szedd magad, és takarodj!

Kértem én is, a cselédek is, a nagysága is. Az éppen akkor jött haza.

Nem! Az ügyvéd:

– Kotródj, kotródj; a szemem elé ne kerülj többet.

Odalökte a fizetésemet egész hónapra. És csak szedjem magam. Pedig láttam: a nagysága meg a cselédek majdnem sírtak, úgy sajnáltak, hogy elkergetett. Mondták is, hogy próbáljak meg másnap visszakéredzkedni, hátha akkorra elmúlik az úr mérge.

Megpróbáltam. Hiába. Az úr nem akart többet tudni rólam.

Hát így jártam meg! Így kerültem ki a finom, jó helyből.

Azóta itt vagyok, ni!

Az amerikai örökség

Elmondhatom maguknak, hogy életemben a legjobb dolgom akkor volt, mikor házitanító voltam.

Hiába kacagnak! Az voltam, ha mondom. Házitanító, nevelő, majdnem hogy háziorvos.

Hallgassanak ide! Meséltem már maguknak Kasosról, arról a tehetős parasztemberről, akinek olajtörője volt a város végén. Ott laktam Sománéval, amíg Soma haza nem jött, és el nem kurgatott onnan.

Elég az hozzá, hogy akkor Kasos mindjárt megígérte nekem, hogy beszerez az öccséhez hetesnek vagy kocsisnak, vagy valaminek, falura.

Azt mondta nekem:

– Marci, látod, már itt nálam, az olajtörőben majdnem kikecmeregtél abból a tekergő életből, hogy csak a pálinkásbutikokban henteregjél a piacon. Hát próbáld meg, és tartsad valahol a munkát, akármiféle munkát. Mégiscsak inkább lehet így ember belőled, mint úgy, hogy a ruha leszakad rólad, a tetű eszi a nyakadat, és csak a náthás emberek állják ki közelről a szagodat.

Hát csakis! – gondoltam. – Kasosnak igaza van. Egy ideje már cipő is van a lábamon. Elszegődöm rendes munkába, hogy legalább emberformám maradjon.

Vártam hát, hogy Kasos szóljon az öccsének értem. Mindennap eljártam kérdezni tőle: „Na, mi van?”

Mert a Kasos öccse jó messze falun lakott. Három vagy négy faluval beljebb, a hegyek felé. Szekeres volt. Több pár lóval fuvarozott a kincstárnak is, a kohó számára. De csak hetenként kétszer jött be a városba.

Elég az hozzá, hogy egy nap az olajtörő Kasos csakugyan odavisz a piac sarkába, ahol falusi szekerek gyülekeztek, és beajánl engem az öccsének.

Mondja, hogy nem ragad semmi a kezemhez. Mondja, hogy: íráshoz, olvasáshoz is értek. Mondja, hogy: jobban bírnám az olyan munkát, ahol nincs nehéz emelés, inkább jó kezefogás kívánódik vagy értelem. Mondja: ő felel értem, hogy az öccse, a szekeres Kasos hasznomat veszi.

Nahát erre a szekeres Kasos azt feleli: nála ugyan a munkában nincs válogatás, és nincs szüksége most emberre, de hát a bátyjának megteszi, hogy megfogad engem, mert tán most a répabetakarításnál használhat. Ha akarom, mindjárt ki is visz a szekerén falura, hozzam a motyómat, akár éves szerződésre.

Jól van minden. Megyek a szállásomra, és összekötöm, ami kis holmim van, egy párnahéjba, és megyek vissza a szekérhez.

Persze egyedül lelem a szekeret. Faluról nem azért jön be valaki a városba, hogy a szekerénél üljön.

Nézek körül, melyik kocsmában lehet a kocsis vagy Kasosék.

Csakis megtalálom a kocsist egy butikban, amit úgy hívtak: Elefántkebel.

A vendéglősnéje a legkövérebb asszony volt az egész városban. Mit? Tán az egész országban.

Azt mondják róla, hogy a fürdőben nem mérheti meg magát, mert nincs szám neki a mérő karikáján. Csak a vámnál, a szénásszekerek mázsálójánál méri meg magát: hány kiló?

Az ura meg egy keszeg, csimpiszli ember volt.

Azt mondják, hogy úgy veszekedtek egymással, hogy a vendéglős az asszonynak azt mondta:

– Ne állj ki, lelkem, az ajtóba, mert elvisznek tőlem, a csudás-bódéba.

Erre az asszony meg azt mondta a vendéglősnek:

– Maga ne mutassa magát sokat inkább, mert magától meg elmegy a kedve a vendégeknek bejönni hozzánk, ha azt látják, hogy ilyen száraz majomnak hízik ki valaki az üzletünk kosztján, mint maga.

Ebbe az Elefántkebelbe jártak, a fehér asztalos ivóba, a legnagyobb urak a városból. A piros terítős asztaloknál meg még rendesebb népek is.

De még ezenkívül is voltak terítetlen asztalok, szurkos vászonnal, ahová aztán kocsisok, napszámosok meg tekergők ültek le tanyázni, úgy, mint én is.

Hát itt lelem a kocsisomat. És mondja, hogy Kasosék is itt vannak a fehér ivóban, valami városi és kincstári urakkal ülnek együtt.

– Na, mi a fene – mondom –, ilyen jól megy a szekeresgazdáknak, hogy nagyurakkal paroláznak.

– Éppen hogy nem! – feleli a kocsis. – Éppen mert bajban vannak, azért dörgölődnek az urakhoz. Sokba kerül majd nekik a habos sör, amit ott isznak.

– Hogyhogy? – kérdem.

Nahát aztán a kocsis elmondja, hogy itt van most az Elefántkebelben a környék minden jobb szekerese. Azért jöttek össze, merthogy vasútvonalat akarnak építeni Málnás felé. A vonat majd tönkreteszi a fuvarosokat.

Hát megpróbálnak mindent a városi és kincstári urakkal, hogy ne hozzanak ide vonatot.

– Kenik a kereket, ahogy lehet! – röhög a kocsis, és mutatja, ahogy a pénzt számlálják.

Hát nekünk ugyan mindegy, az urak és gazdák dolga. Csak az a beszéd: hogy mikor indulunk?

– Na, abba beletelik még jó pár óra! – mondja a kocsis. – De én kell hogy menjek a jószág után nézni.

– Nincs semmi bajuk! Megnézheti a kocsmaajtóból. Mit üljünk ott az ég alatt. Ihatunk még egy decivel! – mondom.

De a kocsis:

– Nem! Elég nekem!

– Tudom! – bólintok erre. – Én kérem! Én fizetem.

– Az más! – szól a kocsis, és leülünk csakugyan, és kérek két decit.

– Most szegődtem el a gazdájánál. Lehet ennyi az áldomása! – mondom. – Hála istennek! Isten éltesse!

– Isten éltesse! – koccint velem a kocsis. – Csak vigyázzon a hálálkodással.

– Minek? Minek? Hogy érti? – kérdem.

– Hát csak, mert nagyon pártfogolták magát! – feleli a kocsis.

– Mi? Merthogy feldicsért a gazdájának engem a bátyja? Hát szidják és ganyálják le az embert inkább, és annak örüljön?

– Hát inkább! – bólint a kocsis. – Inkább kapcáskodjanak az emberben, mikor szegődtetik!

– Na, maga úgy beszél itt nekem, mintha azt kérdezné tőlem: mi az, hogy szárazon cibere, levesen derelye?

– Pedig megérthetné! – szól a kocsis. – Miért? Mert akit szidnak szegődtetésnél, azt meg kell rendesen fizessék, azért nem tetszik nekik. Akinek a bőrit akarják lehúzni, annak hízelkednek. Nem ismeri maga a gazdákat?

Ejha! – gondolom magamban. – Most városi létedre egy falusi buga paraszttól kapsz leckét, Marci. Ezt lenyelheted!

De hát le is nyelem. Mert látom, hogy az emberem csak megköszönné nekem az áldomást, ha kibeszéli nekem barátságból, amit a gazdánkról tud. Hát csinálok egy ártatlan pofát előtte és mondom:

– Minek gondoljam én a legrosszabbat? Ha én napi hetven pénzt, heti négy bőgő húsz pénzt kapok, és szállásom van, hun kapok ennél többet?

Ennyiben egyeztünk meg a szegődvényemre Kasossal, és kíváncsi voltam csakugyan, hol talál hibát az ügyemben a kocsis.

De erre csak így szólt:

– Hát ha magának jó, énnekem jó.

– Hát akkor nem értem, minek óg-móg nekem. Az elébb éppen hogy maga talált hibát azon, ami nekem jó volt. Beszéljen magyarul! – mondom mérgesen. – Ha elkezdte.

Erre a kocsis gondolkozik egy kicsit. Mintha bánná már, hogy szólt. Aztán mégis azt mondja:

– Csak azért mondtam, mert hogy minek örül és hálálkodik előttem maga a szegődvényre, mikor annyit kap nálunk, mint minden napszámos?

– Hát mennyit kapjak? – kérdem. – Mint egy főispán?

A kocsis csak húzza a vállát erre. És tömi a pipáját. Majd a fene megesz már, hogy mit tartogathat ez a begyében?

De hát tudom, az ilyen gányó parasztnak nem jó nekiesni, mert akkor hallgat csak azért is, mint a faszent.

Hát így szólok:

– Ígértek állandó, rendes szállást is.

– Hát hogyne! – feleli erre a kocsis. – Minden napszámosunk ott alszik a nagyistállóban. Van ott hely az egész falunak. Maga tán nem hitte, hogy tornyos ágyba, dunyha alá kerül a gazdáméknál, a vendégszobába? He?

Hüm! Hüm! – gondolom. – Ez a paraszt csak el akar ijeszteni valamiért a gazdájától. Vagy csak beszél, hogy beszéljen. Vannak ilyen gügyék. Fúlj meg tőlem!

Azzal nem is felelek neki. Nem is szólok többet. De most ő kezdi:

– Hát mi munkát végzett maga tulajdonképpen a gazdám bátyjánál itt a városban?

– Az olajmalmában dolgoztam! – mondom. – Sajtoltam.

– Hát az kari munka. Azt végzett? – kérdi, mintha csudálkoznék. Erre én persze:

– Hát maga mit gondolt, hogy miséztem vagy orgonáztam egy olajtörőben? Mivel téveszt össze: kántorral vagy pappal? Vagy szolgabíróval?

– És számodolást nem végzett maga az idősebb Kasosnak? Hsz’ előttem mondta az öccsének, hogy maga írást, olvasást, számodolást tud. Maga csinálta a számadást a malomnak. Ne tagadja!

Úgy kérdi ezt tőlem a kocsis, mint egy vizsgálóbíró. Én pedig:

– De igen! Hogyne, persze! – bólintok neki. – Csak bökje már ki, mit akar ebből?

– Na, csak azt – mondja a kocsis: – Mert hogyha maga ilyen írásbeli munkához is tud, és mégis úgy szegődik, mint egy napszámos, hát akkor vagy félkótya maga, vagy kozmás valami gazságban itt a városban.

Tyű az anyád táncát!

– Kozmás és bolond az öregapád! – csapom a tenyerem az asztal sarkára a kocsisnak.

De az csak vágja rám az álmélkodó képet, mikor mondja:

– Na-na, hát ne vegye mindjárt zokon tőlem, amit mondok, ha jót akarok magának.

– De hát akkor beszéljen velem magyarul, ha tudja, hogy becsap a gazdája! – szólok mérgesen.

– Majd mindjárt megmondom! – bököd rám fejével a kocsis. – Csak ha maga ilyen sértődős!…

– Halljam, na halljam! – legyintek neki. – Mondhat akármit, ne féljen!

Erre ő:

– Mert hát otthon a gazdámtól, a feleségétől is, nem mondok sokat, hogy százszor hallottam már, hogy akad itt a városban elég írás-, számolástudó léhűtő, aki vagy koplal, vagy szöknék, és cselédbérért is elszegődnék. Ne haragudjon, ők mondták így. Én csak látom most, ehol magával, hogy csakugyan igazuk volt gazdáméknak.

Ejnye, a kutyák húzzák a gyepre a büdös parasztját! – gondolom. – Hát ez itt szemtől szembe lerántsa rólam a becsületet!

Csak annyi, hogy mán megígértem neki, hogy elhallgatok akármit tőle, mert máskülönben itt-ott hogy hókon nem vágtam a decis pohárral.

Elteszem hát a mérgem jobb órára, és csak ezt mondom:

– Talán attól félnek, hogy a városiak eleszik maguk elől falun a falatot, hát maguk faluról nem jönnek be dolgozni a városba?

Ezt mondom.

De azt látom, hogy a mokány csak bámul rám, mintha nem értene megint.

Végre azt mondja:

– Hát ha maga nem süket, csak hallhatta eddig, hogy én inkább is arra intem, hogy nem keresi meg a szegődményével azt, amit érdemelne. Ezért morog rám?

– Nahát maga valamit titkol tőlem még, hogy mire szegődtetett a gazdája! – mondom.

– Hát, ha nem várja meg a szót! – mondja a kocsis, és tömi a pipáját egyre.

Az Isten tegye a kalodájába, amennyi mokány van! Ez mind ilyen tempós. Félórát várok egy szavára, és most kisül, hogy nagyon siettem eddig, azért nem beszélhetett.

De már kezdi:

– Hát tudja, a gazdámnak van egy árendás földje a kincstártól. De nem is az övé, és nem is a kincstártól. Érti? – kérdi.

– Hogy van is neki, nincs is neki? – mondom. – Hát fulladjon meg úgy maga, ahogy ezt lehet érteni?

– Ejnye-ejnye! De akációs ember maga! – mondja erre a kocsisom, és vakarja a fejét. – Hát úgy értse, azt mondom, hogy a kincstártól a zsidó bérli nálunk a földeket, és a gazdám tőle veszi át háromfertályos részbe. A gazdám aztán más gazdáknak adja felesbe a földeket, azok a gazdák pedig sokan még zselléreknek is adják ki egy fertályba vagy felesbe, ahogy megegyeznek. Na most már érti? – kérdi a kocsis.

– Most már kezdem! – bólintok neki. – Csak azt nem tudom, hová jövök bele ebbe a sok osztásba.

– Éppeg az, hogy belejön. De hadd mondjam! Itt egy nagy számolás van. Érti? – kérdi a kocsis.

– Értem! A kincstárral! – bólintok.

– Dehogy a kincstárral! – szólt a kocsis. – A kincstár az egész árendából öt zsák répát kap. De ezt sem kapja. Csak kapná az első bérlőtől. De ez a répa minden évben elrothad. Hát most már nem is zsákolják, csak beírják a kincstárnak, hogy átaladódott. Ez így van megcsinálva az árendalevélben. Érti?

– Elég jól van! Értem nagyon! – mondom.

– Hanem az a számodolás fikciós, amit a gazdám csinál. Mert ottan százötven-kétszáz szekér répáról van szó. Érti?

– Nagyon! – mondom. – Nagyon!

– Nahát! – mondja tovább a kocsis. – A gazdám számol el a többi gazdával is, a zsellérekkel is, a bérlővel is. Hát ez nem tréfa munka. Ezt nem lehet úgy rováson csinálni, mint a fuvart. Mert kivel fél, kivel fertály, kivel három fertály az osztás. Még jó, hogy csak répa a termés. Tavaly, tavalyelőtt repce is, tök is, napraforgó is, tengeri is volt. Az idén a bérlő kötötte ki, hogy csak répát dugjanak az egész borzasztó nagy darab kincstári jószágba. Így aztán most csak répánk van. Érti?

– Értem.

– De hát még így is muszáj megtartani számodolónak a gazdámnak a segédjegyzőt a községházáról. Érti?

– Most már igen! – mondom. – Hát úgy gondolja, hogy engem azért visz a gazdája, hogy én végezzem el neki a számadást?

– Hát persze hogy úgy! – örül a kocsis.

– Maga pedig azt gondolja, hogy így becsapódnék a szegődvényemmel a gazdájánál? – kérdem.

– Nahát! A segédjegyző három napszám árát kapja azért, hogy egy-két-másfél órára eljön a hivatalból elvégezni a felesekkel és a bérlővel gazdámnak a számodolását! – mondja a kocsis! – Érti már?

– Értem már, értem! Csak bízza rám ezt a dolgot! – mondom. – Maga derék ember! Isten éltesse! Megiszunk még egy decivel.

Hát így tudtam meg, milyen fifikus egy paraszt ez a két Kasos, hogy úgy noszogattak, siettettek a szegődvényemmel.

De megálljatok, hogy ti kancelláriába állíttok engem napszámbérért! – gondoltam.

Nahát, egy idő múlva kimegyünk a kocsissal a szekérhez, és valamitájt megérkezik a szekeres Kasos.

Már nem volt vele a bátyja. Egy másik ember volt vele. A kocsis, Gábor (úgy hívták) mondja nekem, hogy egy munkavezető, a kincstári üzemtől.

Kasoson látom, hogy váltig rosszkedvű. Dúl-fúl magában. Úgy látszik, csakugyan nem jó az urakkal komázni neki, ahogy a kocsis mondja.

De már ülünk fel. Jó kis féderes kocsi, amin megyünk. Szép idő van. Elég jó út. Alig zökken a kerék. Hacsak nem suttognak hátul az ülésen Kasos és az altiszt, majd minden szavukat hallhatjuk a kocsissal.

Kasos pedig, nahát, aki életében ha nem lovakra, hát cselédekre ordított, nem is tud csendesen beszélni.

Elég az, hogy egyre a vasút és a vasút és a vasút. Ezt halljuk Kasostól hátulról csakúgy, mintha a jégverést vagy kolerát átkozná.

Az altiszt alig szól. Pedig már majdnem hogy én fordulnék hátra, mikor Kasos a világba beszél olyanokat, hogy a kutya megveszne, ha beadnák neki.

Na, mond olyat is, ami még megjárja, hogy azt mondja:

– Hát én elhiggyem, hogy a vonat felényi tarifáért szállít mázsánként vagy akárhogy? Én csak azt hiszem el, hogy mindent meg fog enni a vonattal az átrakodás. Hiszen én behajtok az udvarra, akárhová, minden terüvel. A vonatról le meg a vonatra fel pedig külön kell rakodni.

Na jó. De aztán már olyanokat is mondott ez a Kasos, milyen gyatra szerszám a vonat, hogy az ember azt hitte, hogy nincs is olyan gőzmozdony a világon, amelyik elé ne volna jó odafogni a Kasos egy pár jó csikóját, hogy rendesen húzza a vagonokat. Arról nem is beszélek, hogy minden vasúti konduktorról meg állomásfőnökről azt mondta, hogy nem a kocsisaiban, de a lovaiban jobban bízik náluk, hogy értelmesebbek és becsületesebbek akármi szállítmánnyal.

És a fene altisztje Kasos mellett ezekhez nem szólt egy szót sem.

Mit mondok? Ha meglöktem a kocsist mellettem, hogy hallja-e ezt a gaborgyás gazdáját?

Hát a kocsis is csak a vállát húzta:

– Hát én nem tudom!

Hiába! Akkor láttam, hogy az embereknek egyre megy az, hogy jó vagy nem jó valami, a hasznukat vagy kárukat nézik csak.

Ezeket tönkretette a vasút. Hát nem szóval, de a két kezükkel is elpusztították volna.

Így érkeztünk meg Málnásra.

 

*

 

Na, behajtunk egy akkora udvarra, hogy a kapuból is olyanoknak látjuk az udvar végében a jószágokat, teheneket és lovakat, mint egy egércsorda. Pedig még nagy kert is van az udvar megett.

A kapu mellett szép nagy ház. Ez is olyan hosszú, hogy a tornácoszlopok közül az utolsók csak akkorának látszanak, mint egy furulya.

Ez a Kasosék portája.

Már a kocsizörgésre kijött a tornácra és le az udvarra egy csinos szolgáló vagy miféle, még nem tudom. Kijön még egy, jött még kettő. De mind olyan szép, tagos, begyes, takaros, fürge, hogy a nyakam elfájdul forgatni egyikről a másikra.

De most egyszerre megjelent utánok egy asszony is. Ez is olyan jóképű és jó mozgású és fiatal. Csak a kendő mutatja a fején, hogy nem hajadon személy.

Elkezdi már az ajtóban a kocsi felé, Kasos felé:

– Na, megjöttek! Hála isten! Odakap már minden lábasom az étellel. A nyavalya bele abba a városba. Legalább szerencsével jártál? Vagy ránk hozzák mégis ezt az istenverést a vasútjokkal? Azt hiszem én, te is csak a söröskancsókért mégy be annyit az Elefántkebelbe. Nem végzel semmit…

Ezt és még Isten tartsa számon, miket, csak úgy mondja el ez az asszony, Kasosné (mert ő volt), hogy lélegzetet sem vesz.

De Kasos, látom, jól be van már törve a házi szokásokba. Csak azt hallja meg a Kasosné sok szavából, amit akar, és arra is csak bök egyet-egyet a szemöldökével. Inkább a sok lánynak, a lányainak a szavára felel. Azok belecsimpázkodnak:

– Tatuka! Kicsi öreg! Mit hozott, vénség?… Nekem, nekem, nekem is, tatuka!…

Így kaparásznak a Kasos zsebében, majd széttépik róla az ujjast, és veszik kifelé a sok kalárist és prominclicukrot és kis tükröt, amit az apjuk összevásárolt nekik a bazárban, a városban.

Úgy látom, ez nem rossz ember. Csak a szava meg a képe olyan dühös kutyás neki.

Eléadat a kocsissal is az ülés alól egy pakkot. Hát abban mi van?

Egy szép selyemkendő, fejre, piros és sárga virággal. Ezt Kasosnénak nyújtja oda:

– Na, nesze, te dorombom! Ezt teneked hoztam.

De Kasosné erre csak még durcásabb képet vág:

– Kell is nekem! Van nekem kendőm elég. Minek költeni a pénzt ilyen haszontalanságra? Pláne mostan, mikor az éhenhalás fenyeget egy szekeresgazdát, mert vasút-vasút kell! Verte volna meg az én jó Istenem azt a tolvaj fajtáját, aki ilyeneket talált ki… Na, gyere-gyere már, éhes vagy!… Coki már apátoktól!… Fáradt szegény! Ti sok kányafiók! terítsetek!…

Így fogja az urát Kasosné, és kergeti a lányait, és mennek a tornácra.

Nem kell azért félni. Látom, még össze is kacsintunk a kocsissal, hogy a szidott selyemkendőt Kasosné rögtön felpróbálja a fejére, ahogy hátramaradhat a lányaitól. A legkisebb lánya tartja neki a tükröt, amit most kapott.

– Aj de menyecskés! – mondja, és nevet az anyjának.

Erre Kasosné megint durcás képet vág, és lekapja a fejéről a kendőt:

– Öreg vagyok én már ilyesmihez! Kusti befelé!

Már menne fel a tornácra. Akkor vesz észre engemet a kocsi körül, ahogy emelem le a motyómat.

– Hát te ki vagy? – kiabál oda nekem.

– Ja! – fordul vissza erre Kasos a tornácon. – Hagyjátok csak ezt. Én hoztam! A bátyám ajánlotta!

Tyű! Erre Kasosné! Csak látom, semmi többet neki selyemkendő, ebéd. Olyan egyszerre, mint a pulyka:

– Na éppen! Minek hoztad? Mire kell itt ember neked?

– Már megvan a szegődvényem vele egy évre! – mondja Kasos. – Hagyd csak rám!

– Egy évre? – csapja össze a két kezét Kasosné, mintha azt várná, erre dűlik ránk a torony: – Egy évre?… De minek… A bátyádért? Hát nincs itt elég száj nekünk a háznál, aki a kenyeret pusztítsa? Még a városból hozol a bátyádtól?

Látom, hogy Kasos egyre fintorgatná a képét feleségére miattam, hogy: hagyjon békét! De az asszony nem akarja elérteni. Csak tovább veszkődik:

– Talán azért akarja a bátyád a nyakadba szegődtetni ezt a csámpást, mert ő nem használhatja. Tán neki volt szegődvényese, a kedves bátyádnak, tán meglopta, és így akarja a nyakadba rázni ezt!

Na, itt ugyan szépen fogadnak – gondolom. – De hát a Kasos dolga, hogy ha megfogadott, zablát tegyen értem a felesége nyelvére. Hát nem szólok. Csak állok ott a motyómmal.

Kasos csap is egyet a tenyerével a nadrágszárára és kiabál:

– Na, ebből aztán elég, Rózsa!

De hát az asszony csak most kezdi a furulyán a felső lyuknál.

– Mi? Hát nem tudod, hogy mi egy városi léhűtő? Hát van a városban más, mint naplopó, pernahajder, zsebvágó, akasztófavirág? Elrontsa nekünk a mi embereinket is. Nem elég lusták, szájasok, tolvajok, istentelenek már a falusiak is, akiket fogadsz?

Hát azt már látom, hogy Kasos itthon fordítva ember, mint másutt. Másutt, ha mással beszélt eddig, mind neki lett nagyobb a szája. Itthon pedig, a feleségével, ha olyan magosan kezdi Kasos, mint előbb, hát csak ő ereszti lefelé a hangját, és az asszony sikít egyre jobban.

Csakis! Utoljára Kasos már csak integetett, és aztán csak úgy suttogott a felesége fülébe valamit rólam.

Arra az asszony ugyan nem szelídült meg, de legyintett egy mérgeset, utolsót:

– Hát bánom is én! Csak meg se sirasd!

Azzal a tornácra libbent, és onnan be a házba.

Kasos egyedül jött vissza hozzánk a kocsihoz:

– Maga ne törődjön semmivel, amit hall! – szólt nekem. – Gábor majd megmutatja, hol alhat, tisztálkodhat. Ővelük kap enni. Ha valami baja van, hát csak nekem szóljon. A dolgát majd megtudja.

Ezzel Kasos bement. Én pedig segítettem Gábornak kifogni a lovakat. Aztán vele mentem, hogy szállásomat megmutassa.

Az udvar végében volt egy szép, nagy kőistálló.

Két ajtója volt. Az egyik ajtó nyílt a nagy istállóba. Ebben volt vagy nyolc tehén az egyik oldalon, és vagy tizenkét ló a másik oldalon. Persze egyszerre csak éjjel voltak a jászlak előtt. Vagy a lovak még akkor sem.

A kisebbik istállóba nyílott a másik ajtó az udvarról. Ebben a kisistállóban borjas tehenek voltak és olyan állatok, amiket kímélni kellett, betegek voltak vagy ellősök. De volt ebben a kisistállóban két kecske is, tengeri malacok is, nyulak is, össze-vissza a kocsisok gyermekeivel. Mint a Noé bárkája, olyan volt ez a kisistálló.

Itt laktak a kocsisok, amelyik házas volt, a feleségével és a porontyaival. Meg a legények is. Mit tudom én! Nyolcan–kilencen–tizenketten, a hetesekkel együtt.

Mert ez a kisistálló jó hely volt. Jó meleg, fahídlással és üvegablakokkal, asztal, szék volt benne több, még egy kredenc is.

A nagyistálló, az volt a rosszabb. Annak csak földes volt a padlója. És az ablakai? Nahát megvolt azoknak is az üvegnek való rámája, csak az üveg helyett voltak itt szalmával bedugva, ott papírral meg marhahólyaggal beragasztva, vagy csak deszkával beszegezve, ahol nem, a szél fújt be rajtok, ahogy akart.

Nahát, ide hoz engemet a kocsis, hogy megmutassa a szállásomat: – Itt aztán ellehet! – azt mondja. – Van itt hely, nézze meg!

Úgyám! Annyit látok mindjárt, hogy nem látom a pókhálótól a falakat, és az istálló hosszában, a közepén, a trágyaléfolyóban úgy áll a trágyalé, mint a tenger.

Mondom is mindjárt a kocsisnak:

– Na igen! Annyit látok, hogy keresztüljárni itten a lovaktól a tehenekhez, hogy valaki el ne merüljön ebben a pocsolyában, csak úgy lehet, ha az Isten tesz csudát, mint a zsidókkal a Veres-tengeren.

– Hát magának nem lesz baja a jószággal! – mondja a kocsis. – Itten, nem mondom, csak a szegődéstelen napszámosoknak szokott lenni a szállása. De hát a kisistállóban már nincs hely egy tűnek sem köztünk, lássa. Hiába, hogy maga éves szerződménnyel van, mint mi, mit csináljunk? Meg aztán tudja, van, aki nem szereti, ha annyian néznek a szájába és ágyába mindig, mint nálunk, a kisistállóban. Hát, ha maga ilyen ember, hiszen legény, akkor itt jobb. Széna, szalma van elég, hogy ne fázzon meg, és itten csinál magának olyan külön kis pucikot akárhol, amilyen jólesik.

Hm! Ebben igaza is van tán! – gondoltam magamban. De persze hangosan így szóltam:

– Hát e pedig nem istennel való hely, a nyavalya jöjjön a portájukra és falujukra. De majd meglátjuk.

Azzal csakugyan kerestem magamnak egy pucikot fenn a padláson, jól az eresz alatt. Kitakarítottam, szereztem két borvizes ládát asztalnak, széknek. A lepedőmmel finoman megcsináltam magamnak az ágyamat. Két rossz jászolsaroglyával felpockoltam a szénát kétoldalt, hogy olyan lett a pucik, mint egy kis szoba. Még tükröt is akasztottam beretválkozásra a tetőlyuk elé. Erre elhoztam egy fél ablakot, aminek megvolt az üvegje, lejülről, az istállóból. Ott csak két tuloknak sütött be az üvegen a napvilág. Azok a tulkok csak nem beretválkoznak, sem újságot nem olvasnak. Minek az üvegablak nekik? Gondoltam, ha szólnak az ablakért, hát ezt mondom.

De nem hogy szóltak volna, hanem Gábor, a kocsis, mikor feljött azután megnézni, hol kvártélyoztam be magam, hát csak bámult. Még a többi kocsist is felhozta, megnézni a szállásomat, akik otthon voltak, és úgy odavoltak mind, hogy milyen ügyes vagyok városi létemre, hogy feltalálom magam egy istállóhászján.

Erre aztán azt mondtam nekik:

– Jaj, hát nem vagyok falun se ügyefogyott városi létemre, ez azért van, tudják, mert én ugyan a városi nagyfogadóban laktam, a legdrágább szobában, de mikor eljöttem, előbb minden asztalost, lakatost, üvegest, kárpitost megkérdeztem a városban, hogyan kell egy jó szállást berendezni? Hogy addig is meglegyek itten falun a szállással valahogy, amíg utánam nem küldik ide a városi nagyfogadót.

Persze ezek olyan maflák voltak, hogy elébb még majdnem elhitték, amit mondtam. Csak aztán kacagtak meg.

Feljött a három kocsisné is a szállásom csudájára. Ezektől, ha már feljöttek, kértem egy kis lisztet, és csirizzel felragasztottam egy csomó képet is a szobámba, a padlásgerendák hosszán. Képesújságokból vettem ki ezeket, amibe a holmijaim voltak pakolva a motyómban.

Hát mert mondtam, hogy akkor sok holmit szereztem, ameddig Sománéval laktam az olajtörőben.

Na, ez megment estig. Rám jártak az egész udvarból, mint a panorámára.

Az egyik kocsisné elmondta a nagykonyhában a Kasos lányainak, a kisasszonyoknak is, ahogy ők hívták ezeket a falusi fruskákat, hogy milyen szállást csináltam.

Ezek is feljöttek ketten megnézni a szobámat.

Éppen el voltam a kert végében körülnézni, mikor feljöttek ezek a kisasszonyok. Ott leltem őket, hogy a két tucat kártyámat keverik össze a ládán, az asztalomon.

Na, ezek nem nagyon barátkoztak velem. Csak megnéztek olyan ijedten és mogorván, mikor megláttak, mintha én túrtam volna össze az ő holmijukat, nem ők az enyimet.

Nem is szóltak semmit. Alig köszöntek a jónapotomra. Mindjárt elmentek.

Csak lejülről, az istállóból hallottam, hogy vihognak már rajtam a kocsisokkal. Így szokták az ilyen libák.

 

*

 

Tudom, éppen egy szombatnap volt.

Szombatnap az a nap, mikor a szegény ember jókedvű. Ha napszámot kap, ha hetibért, másnap, vasárnap pihenhet. Hát szombaton este mulathat, ha módja van rá.

A vasárnap már nem olyan vidám nap, mint a szombat. Mert vasárnap után a hétfő jön, a dologgal, és aki vasárnap mulat, annak rossz menni másnap a munkába gaborgyásan.

Elég az hozzá, hogy a kocsisok, ahogy az öreg kocsis kiadta a bérüket, rögtön pálinkát hozattak a kocsmából, aztán ereszd, hogy menjen!

Odaültek a kisistálló elé. Az egyik elővette a furulyát.

A másik dorombot hozott elő. Ittak, danoltak, olyan lakadárét csaptak, hogy netovább.

Az asszonyok is velük ittak és vihogtak. Egyik eljárta a ropogósat, a másik a kopogósat, a harmadik a csapdosót. A többi tapsolt, kurjongatott neki.

Persze, Gábor utánam is eljött, és elhívott oda közibük.

Vissza nem utasíthattam, mert: mi dolgom mondjam? Bepótoltam hát én is a pálinkába, és odaültem velük.

Jobb szerettem volna pedig a padláslyukból nézni őket, hogy mulatnak. Mert nagyon tetszett nekem.

Így, köztük, úgy ültem, mint a mafla. Se egy nótát, se egy táncot nem tudtam. Csak elvettem a kedvét annak is közülök, amelyik rám nézett, hogy bámulok, mint a rosszul savanyított ugorka. Hol tanultam volna? Hát a városban, a butikokban, kocsmákban, ahová én jártam, nem tudnak ilyen szépen mulatni, mint ezek a mokányok, mondhatom. Pedig némelyik a bércről jött le egyenesen, a havasi legelőkről, ahol hónapszám nem látott embert, csak fát meg sziklát meg farkast. Mégis különbül táncolt és danolt együtt a társaival, mint a városban egy szolgabíró.

Csak az igaz, ami igaz. A városi emberek, ha urak, ha tekergők, ha az első banda húzza nekik, ha a ragyások, egyebet se tudnak, mint egyik jobban ordít, és húzza a nótát, mint a kántor, csak hogy az ő hangja halljék. Meg aztán legfeljebb törnek-zúznak, és a cigányok fejéhez vagdossák az üvegeket.

Ezek a mokányok itten vigyáznak mind, amelyik elugrott danolni és táncolni, a többi csak segítse rikkantással vagy tapssal. Mert aztán sorra-mindre rákerítették a sort, hogy eljárja a magáét.

Így engem is eléfogtak, mit tudok?

Na, mert már volt nekem is egy kicsi a fejemben, hát nem akartam hagyni magam.

Táncolni persze nem kezdhettem. Amit én tudtam a városból, a hopszpolkát csak nem járom el ezeknek itt, hogy kiröhögjenek.

Hát azt mondtam:

– A városit úgysem tudjátok húzni a talpam alá, hát úgy meg én nem járom. De ha kell, énekelek nektek egyet. – Azzal rákezdtem erre a nótára, amit éppen egy faluból való tekergőtől tanultam, hogy:

 

Öreg anyám pendelye Sövényre van terítve, Öregapám őrizte, Hogy a szél el nem vitte. A szél el nem vihette, Mert a folt nem engedte. (Sej!) Rajta csak a cérna Meg a folt Három forint Árú volt.

 

Na, ez a nóta tetszett nekik. Még egyszer el kellett énekeljem. És kettő már meg is tanulta belőlük. Egyik asszony is. A furulyás is megtanulta.

Egy jó darabig mind ezt énekeltük.

Azután még akartak hallani tőlem más nótát is. De már hirtelenében nem jutott eszembe más olyan jó nóta, amit itt eldanoljak. Hát húzódzkodtam, hogy majd máskor.

Igaz is, hogy közben a két legfiatalabb kocsis összeszólalkozott.

Egyik felugrott, és leköpte a másikat. Erre az is felugrott, és letakarított egy csárdást a másiknak.

Hát akkor az első rögtön a csizmaszárának kapott, és a kacorját rántotta elé.

Az asszonyok, lányok már visítottak, hogy kiontja egymás belit ez a két vadmarha.

De szerencsére ott volt az öreg kocsis.

Ez egy fehér hajú, öles ember volt. Az arca olyan piros, mint egy pólyásgyereknek. És hosszú, fehér hajában egy nagy körfésűt viselt, mint a városi lányok közül némelyik.

Az ember nem is gondolta, hogy egy ilyen vénember ilyen könnyen mozog.

Csak megkapta az egyik legényt a nyakánál, a másikat mellbe ragadta. Megrázta őket, mint Krisztus a vargát:

– Az anyátok keservit!

Azzal összecsapta őket, mint a tököt. Meg széjjelrántotta. És az egyiket ide csapta, a fal tövibe, a másikat oda, a kerítés aljába.

Na, ez különb rendet tudott itt a népe közt tartani, ez az öreg Gyuri bácsi, mint akár tíz csendőr.

A fehércseléd már mind kacagott, és kiabáltak, hogy üljünk vissza mulatni.

A két verekedő legény pedig meg se pisszent. Csak úgy morgott egymásra, és törülte a térdét a portól, ahogy feltápászkodott.

Mindjárt mondták is nekem ottan, hogy az egyik lányért veszkődnek mind a ketten a faluból.

Az egyik legény dicsekedett az elébb a másik előtt, milyen jóban van ő a lánnyal. Erre a másik legény a lányt „kocának” nevezte. Itt kapta aztán a csárdást a képére a másik legénytől.

– De sose ess kétségbe! – mondta nekem Gábor: – A múlt héten az dicsekedett közülük a lánnyal, amelyik most szidta. Tavaly én is dicsekedhettem volna. Ez olyan kislány. Ha akarod, még te is dicsekedhetsz vele.

– Én nem hasíttatom fel a hasamat egy fehérnépért sem! – mondtam erre Gábornak: – Csak a frányának kell olyan szoknya, amit kacorral őriznek.

– Nahát, pedig kalamajka mindig van, ha fehércseléd után jár az ember, hacsak valaki nem nyálas, és el nem szalad! – feleli nekem Gábor.

– Akkor rossz rend van itt falun! – mondtam erre: – Ha a városban nálunk is mindjárt kacorra menne az ember, ahány kedvese van, akkor így szombat este úgy nézne ki a város, mint a vágóhíd.

– Márpedig itt így megy! – szólt Gábor. – Még a fehérnép se szereti az olyan legényt nálunk, amelyik nem veri be érte a másik fejét. Van, amelyik erre is uszít. Még megláthatod.

Láttam ezen a mokányon, hogy egy kicsit már a pálinka is akar ijesztgetni engem a fejéből. Henceg itt nekem!

Hát nem mondom, csudára takaros volt nem egy ezek közül a falusi cefrék közül, és biztosan észrevette rajtam, hogy ugrál a szemem feléjük, mint a csíz a kalickában. De hát csakis eszembe jutott, hogyan ütötte agyon az én Kukuj szusztársam a városban egy lányért azt a kotrót a szemem láttára. Azért eléggé megreggyent az inam a Gábor ágálására mostan.

Csak hogy ne hagyjam magam mégse egy falusi mokány előtt, azt mondtam:

– Jó, jó, hát ha úgy volna itten nálatok ezzel a verekedéssel, ahogy mondod, akkor csupa holt ember maradna a fehérnépeknek köztetek. Én pedig úgy ismertem a fehérnépet, hogy utánamegy az olyannak is, aki ijedős, csak értsen a szaván. Majd én egy ilyet keresek magamnak. Nem olyat, amelyikért a társamat kell elébe meglékeljem kacorral.

Na aztán itt megint elkezdte a furulyás, és tovább danoltunk, és rúgta a port, amelyiknek kedve volt.

Az istálló falára kiakasztottak két szekérlámpát is, mikor beesteledett. Az asszonyok vacsorát hoztak.

Mulattunk na, jól, egyszóval. De én csak nagyon módjával ittam. Inkább volt a kocsisok közül olyan, amelyiknek megártott a tütü. Az aztán eldöglött valamerre, vagy bevitték az asszonyok. Volt olyan is, amelyik megelégelte a dalidózást, és azért feküdt le. Kivált az asszonynép szállingózott el tőlünk.

Elég az hozzá, hogy a végin már csak alig öten maradtunk együtt az istálló előtt.

Az öreg Gyuri bácsi, egy másik öreg, akit Hertye bácsinak hívtak, mert heregve beszélt (majd mindjárt megmondom, miért). Aztán egy fiatalabb kocsis. Ez volt a soros az istállóban. Ennek kellett vigyázni a jószágra, etetni, itatni. Mert itt olyan rend volt az öreg keze alatt. A soros nem ihatott, csak módjával. Ha bekámforolt volna, az öreg úgy elpáholja, hogy ép csontja nem marad.

Hát ezek maradtak csak ott. Na és én meg Gábor.

Csak úgy csendesen beszélgettünk már, tánc és furulya nélkül. Mondhatom, hogy csak a számat tátottam ott arra, amiket ezektől hallottam.

Ezek mind a havasokat, a rengeteg erdőket, bérceket járták valaha lovakkal, juhokkal. A medvéről, farkasról, vadkecskéről úgy beszéltek, mint mi a városban a kutyáról, macskáról, tyúkról.

Az öreg Gyuri bácsi ott mesélte el, mikor fiatalabb korában csángó lókötőkkel volt társ. Hogyan hoztak el egy ménest valami borzasztó nagy vizek mellől. Fele a ménesnek lopott ló volt, és muszkák, oláhok, törökök, akik a fejüket borotválták, és szakállt hagytak, meg még kutyafejű tatárok is, hogyan ólálkodtak a nyomukban, és üldözték őket olyan hosszú puskákkal, mint a boglyakarók.

Na, aztán rá elkezdte a másik öreg. Az juhok mellett is volt, havasi karámban. Hát mit csináltak télen, mikor a havason a forrás úgy befagy a tűz mellett is, hogy mindig ki kell ásni reggelre a jégből. És aztán, mikor a nagy hóesés jön, borzasztó zegernyék, hát hogyan is kell akkor egész éjjel körbeterelni a nyájat, hogy letapossák a havat, be ne temesse őket. És hogy járnak a farkasok! Hogyan ugranak föl kétöles, fonott kerítésre. És a nagy, lompos juhászkutyák hogy esnek nekik, nemhogy félnének tőlük, de a kutyák tépik szét a farkasokat, úgyhogy sokszor a bojtárok kergetik el a farkasokról a kutyákat, hogy hasznát vehessék az irhájuknak. Mert a bojtárok is agyon tudják hajítani baltával a farkasokat, mikor beszorultak a karámkerítésbe. Van olyan bojtár, aki egy legyet kettévág a falon a baltájával, úgy tudja hajítani, hiszen egész életén keresztül a kezében van a balta.

 

*

 

Ilyeneket meséltek, hogy csak meresztettem a szemem.

Ne is mondjak egyebet. Az öreg Hertye bácsi azért hertyegett úgy, mert megölelte a medve. Mindenki mondta.

Váltig kértem, hogy beszélje el, hogy: hogyan történt ez? Nem akarta.

Mert azt mondta, hogy már annyiszor elbeszélte fűnek-fának, hogy a szája görcsöt kap, ha elkezdi újra. Tudja itt mindenki! Meséltessem el magamnak akárkivel, hogy birkózott ő a medvével.

De hát már, ha akartam volna is ezt, arra se lehetett módom. Mert eddigre már a két öreg is megelégelte a tanyázást. Mentek lefeküdni.

Gábor is ásított, és nyújtózkodással ropogtatta a csontjait: hogy ő is lefekszik. Hát csak a soros kocsissal maradhattam volna.

Annak meg éppen a nagyistállóban akadt dolga a bivalyokkal. Mert volt az is itt három pár. Az egyik a borjára döntötte a rekeszdeszkákat, és megvadult ettől a láncán. Bőgött. Veszkődött!

Egyszóval azt gondoltam, nekem is elég lesz már. Megyek aludni.

Felmászok hát a hászjára, amíg a soros kocsis a megbolondult bivalyra akkorát vágott egy nagy karóval, hogy úgy szólt, mint a kincstári banda nagydobja, végig az istállón.

Felmászok a pucikom felé eső padláslyuknál, és vigyázva megyek a sötétben a pucikom felé, mert sorban a szénáshászja közepén egyre-másra volt a padláslyuk, ahol a szénát eresztették a jászolsaroglyába. Lebukhattam akármelyiken.

Gyufát nem mertem még gyújtani. Mert hallottam a regulát, hogy a szénapadláson csak istállólámpával lehet járni. Gyufát, pipát el! Mert megrak az öreg Gyuri bácsi. Azt hittem, ezt megtartják itt mind. Hogy a veres kakas ne szálljon az istallókra.

Holdvilág volt künn egy kicsi. Csillag elég. A padlásablakon is jött be annyi világ, hogy megtaláljam az ágyamat és levetkezhessek.

Sündörgök hát lassan, a két kezem magam előtt, a padláson, az ablakvilág felé, ahol a pucikom van.

Nem is nézek a lábam alá. Úgyhogy rálépek a vackomra, amit szépen megvetettem a délután magamnak.

Egyszerre majd a hideg nyavalyatörés ér ottan.

Először szinte azt hittem, mint már mesét hallottam ilyet, hogy az ágyam vált elevenre, és az ugrik a lábam alatt egyet. Mi az isten hét csudája?

Puha embertagra léptem? Ember fekszik itt a vackomon?

Már látom is a setétes pucikban, hogy ott fekszik valaki. Éppen a hasára léphettem. Mégse mozdult. Tán nem holt?

Úgy futkosott a hideg a hátamon végig, mint a gyík a kövön, mikor lehajoltam, hogy: nézzem, hát holt ez?

De hát szuszogott. Csak nem ébredt.

Már gondoltam: regula ide, regula oda, gyufát gyújtok, ki feküdt az ágyamba.

Azzal sirc-serc!

Nézem.

Csakis egy ember. Látom, fiatal. Olyan húszéves kölyök. Megrázom félkézzel. A másikkal vigyázok a gyufára: – Hé, koma! Ki maga? Ezt az ágyat magamnak csináltam!… Na, mi az? Nem érti?… Nem ért magyarul?

A gyufa már a körmömre égett. Alig tudtam elmorzsolni a parazsát. Gyújtanék már másik gyufát. De minek? – gondolom. – Hiszen csak láttam a szememmel, hogy ki volt nyitva a szeme ennek a fiúnak. Nézett rám. Csak nem szól… Részeg tán?… Akkor is!…

Belerugdosok hát gyengén:

– Hé, földi! Mozogjunk… Nem ért engem?… Mit keres az ágyamon?

De hát hiába beszélek neki. Hiába rázom, rugdosom. Meg se nyikkan.

Gyújtok másik gyufát. Úgy világítok a képébe és szólítom. De csak bámul rám… Szimatolom: érzik-e rajta pálinka?… Nem! Semmit.

Utoljára is csak egyet gondolhatok: ez hülye!

Megrántom a kezétől. Felrántom ülve. Ha jól látom, vigyorog rám. Nem haragszik!

De hát mit csináljak veled? Az istenjankódat! Ölbe vigyelek? Ki vagy? Mi vagy?

Megyek én lefelé a soros kocsishoz. Hagyom addig itten ezt a hülyét.

Nahát, a kocsist csak ott lelem most is, a kisistálló előtt, egy fejősszéken, ahol tanyáztunk.

De nem is érkezem mondani neki, hogy valakit találtam az ágyamon, már rázza is a fejét:

– Igen-igen! Akartam is mondani neked, mikor felmásztál, csak elfelejtettem ott a bivallyal, hogy vigyázz, szét ne túrja Jánoska az ágyodat. Ott szokott éppen aludni, ez a lüke.

– Hát ki ez? – kérdem.

– Áhh! – legyintett a kocsis. – A gazda testvérének a fia.

– Mit mondasz?

– Igen-igen! Az anyja Amerikában van. Ott tartják kegyelemből a gazdáék. Látod, hogy! – kacag a kocsis.

– Na de mit csináljak én vele? – kérdem.

– Hát énekelt tán neked? – kérdi a kocsis, és odafordítja a fülét az istállópadlás felé: – Nem hallom. Hallgat! – mondja és kacag.

– Hogyhogy? – kérdem.

– Nahát! – mondja a kocsis, és csak vihog: – Énekelni is szokott éjszaka! Ilyentájt kezdi mindig éppen Jánoska!

– Na ez jó – mondom. – De nekem szólni sem szólt.

– Hát azt nem is tud. Azért lüke! – mondja a kocsis csak kacagva: – Hagyd a gyehennába! Ülj le!

– Nem! – mondom. – Alhatnám már.

– Hát akkor eridj. Jójcakát! – köszön a kocsis.

– De hogy menjek, mikor ott fekszik a vackomon? – mondom.

– Hát fogd meg, és lökd el! – biztat kacagva megint a kocsis.

– Hová lökjem? – kérdem. Mert hát mégis ott van a hászján, és a gazda testvére fia! – gondolom.

– Ejna! – kacag tovább a kocsis, rajtam: – Hát félsz tőle tán? Na gyere, megyek veled, majd én megmutatom, mit csinálsz vele.

Együtt mentünk fel újra a padlásra Pistával, a soros kocsissal. Persze, hozta az istállólámpát, és úgy mentünk bátran.

Jánoska most is úgy feküdt a vackomon, ahogy hagytam.

– Na gyere, te dög! – mondta a kocsis, és elkapta a Jánoska kezét.

Mint egy zsákot húzta végig a murvás padlásdeszkákon Jánoskát, el-el, a hászja másik oldalára, ahol széna volt. Ott lódított egyet rajta, hogy a szénára huppanjon, még bele is rúgott, hogy az eresz alá hemperedjen.

Jánoska meg se nyikkant ezalatt. Ott maradt a szénán úgy, ahogy a kocsis odalökte.

– Na, itt az eresz alatt vagy te a legjobban! – mondta Pista rá. – Mert egyebünnen csak elmászik, és leesik a hászjalyukon a szénasaroglyába. Minap is bivalyok ették le róla az ujjasát, és véresre nyalták a hátát neki!

Pista csak annál jobban kacagott, hogy én csóváltam a fejemet, hogy lehet így hagyni bitangba egy ilyen mulyát itten?

Annyi hasznom volt ebből az egészből, hogy Pista nálam hagyta a finom istállólámpát, mert: van lenn neki még egy! – mondta.

Hívott, hogy tanyázzak még egy kicsit vele. De álmosabb voltam. Hát jójcakát kívánt és otthagyott.

Na, elfújom a lámpát, és lefekszem magamnak.

Alighogy éppen hallgatom a jó friss, pompás szénán a sötétben, hogy fújnak lenn a jószágok, egyik-másik dörgöli a jászolhoz a homlokát, és csörög a lánca, egy-egy ló nyihant, horkol egyet-egyet, cuppant nagyokat a bivalypalacsinta a hídláson… Már alszom is.

De egyszerre, azt sem tudom, mit álmodtam, tán hogy a tűzoltók fújják a fülembe a rezestrombitával… Csak felébredek!

Mi ez? Mi van itt?

– Áááúú! Júúááá! Júáúú, ááúúúú!

Így vonyít valaki, hogy az egész padlás dudál vissza neki.

Rögtön eszembe jut Jánoska, és hogy a kocsis azt mondta, hogy énekelni szokott.

Még jó, hogy tudom ezt, mert most tán a frász is elévenne itten az ijedségtől a sötétben erre a vonyításra.

De gondolom, fel se kelek. Mit keljek fel? Ordít, ameddig ordít. Majd elhallgat.

Inkább aludnék tovább, ha ordít, ha nem ez a lüke itten. Próbálok is.

De hát csak nem tudok ettől a veszett ujujúzástól. Éppen azért, mert Jánoska el-elhallgat közben. Már azt hiszem, nem ordít tovább. Már félig el is alszom. Akkor Jánoska egyszerre újra kezdi a vonyítást. Arra riadok fel mérgesen, hogy megfojtanám ezt a bőgő masinát.

Így fetrengek ottan az ágyon egy darabig. Utoljára is már nem bírom.

Felugrok, és megyek oda Jánoskához:

– Coki már! – kiáltok rá, és rázom a kezétől, a lábától, a hajától, az orrától, a fülétől, és rugdosom, és ordítom én is a fülébe: – Coki már! Nem hallod? Nem alhatok tőled!

Mind nem ér semmit. Csak annyi, hogy ha valaki még itt aludnék, akkor most annak ketten ordítunk.

Nem is tudom, mennyi ideje tart ez már. Jánoska elhagyja, és újra kezdi a nyuszítást.

Na, az anyád nemjóját! Velem nem ugratsz nyulat.

Visszafekszem én az ágyamra, és teletömöm a fülem ronggyal. A fejemre meg ráborítom a pokrócomat. Most aztán tutulhatsz nekem!

Úgy ám! De ez sem ér semmit. A fülemben a rongyon és a fejemen a takarón keresztül is, csak hallom Jánoskát.

Nem bírok elaludni. Nem bírok elaludni. Na!

De még ha soká maradok itten, úgy tetszik nekem, majd a csendőrök visznek el innét, mert megöltem ezt a hülye dögöt.

Gondoltam ugyan már arra is: hátha Pista, a kocsis tud valamit, hogyan kell elnémítani ezt a lükét, hát lemennék, és megkérdezném tőle. De hát emlékeztem, hogy a kocsis is csak kacagott, hogy nem lehet semmit se tenni Jánoskával, ha énekel. Én is láttam már ezt. Azért maradtam.

De mert a kocsis, akármit kérdeztem erről a Jánoskáról, csak legyintett, és röhögött, mégis bennem volt még a kíváncsiság, hogy: hogyan, és mint lehet itt ilyen gazdag embereknek a bajára ilyen fattyújuk?

Megyek! – gondoltam. – Elkérdezem legalább ezt a kocsist erről a hülyéről.

 

*

 

Na, ahogy lenn vagyok, a kocsis mindjárt örömmel:

– Mégis lejöttél? Ne csak, igyál, van még egy korty a korsóban. Alhatunk, holnap vasárnap.

– Alhatnám én most is! De nem tudok, úgy ordít ez a dög Jánoskátok. Ugyan mondd már, hát hogy tarthatják ezt így a gazdáék?

– Hát már mondtam! – röhög egyre a kocsis. – Rá se fittyents! Inkább, az este kíváncsi voltál, hogy hogy ölelte meg a medve az öreg Hertyét, hát én el tudom mondani neked itten úgy apróra, ahogy tőle hallottuk százszor. Ide hallgass!

Én ugyan az öreg Hertyét már el is feledtem a medvéjével, és csak arra evett volna a kíváncsiság: hogy és mint van hát ezzel a Jánoskával és az anyjával Amerikában. De hát Pista már kezdte is a magáét.

 

*

 

Az időtt már házas volt az öreg Hertye. Nagy lánya volt kettő.

Tavasszal volt, úgy az első fű serkedése táján, amikor a medve is, a farkas is a legmérgesebb.

Csakhogy az öreg Hertye fenn volt a bércen, csikózott kancákkal, vagy három gazdától és egy bojtárral.

Van ott egy hely a havasokon, aminek a neve olyan, hogy ha asszonynép előtt kimondod, hát vagy kacag, és akkor még jó, de lehet, hogy pofon vág, és leköp érte és elszalad. Pista persze kimondta ezt előttem.

Két rettentő nagy szikla közt lehet azon a helyen egy szép tisztásra jutni. A tisztás alján forrás volt. Ott csurog le a két szikla közt. A legkövérebb fű ott nő az egész havason, azon a tisztáson.

Ide hajtotta az öreg Hertye a kancáit a csikókkal. És vertek egy kis karámot a nagy kőszálak alá.

Na, jól van. Egy nap jön lefelé az öreg Hertye meg a bojtárja a… (na, majd kiszaladt a számon) két nagy szikla közt.

Egyszerre egy olyan ordítás a fülökbe, hogy azt hiszik, a szakadás összeborul rájuk, és az ég is rájuk rogyik.

– Ez medve! – mondják egymásnak. – Ez medve! Mégpedig rosszfajta.

Mert, ahogy mondták, van olyan medve és farkas, amelyik a málnázó asszonyoktól is elszalad. Vagy csak a málnáscsuprokból eszi ki a málnát és a havasi epret a kosarakból, ha az asszonyok elszaladnak.

De az a rosszfajta medve, amelyik a jószág után jár. Levágja nemcsak a juhot, szarvasmarhát, de a lovat is. És effajta medve aztán veszedelmes úgy az emberre is.

Hát egyszóval, ha ez a medve most ottan a kancákat szimatolta meg, és értük jön az izé… tisztásra, ahol csak fű van és tocsogó… hát akkor baj van.

Na, mit tegyenek?

Fenn a tisztáson már nem féltek ők a medvétől ketten, két baltával. És a jószágot sem féltették.

Mert a csikózott kanca olyan éber, hogy attól ugyan oda nem jön semmi vadállat. A csikózott kancák rögtön karikába veszik a csikókat, és agyonrúgják akár a medvét, akár a farkast, ólálkodhat, ugrándozhat rájok akárhogy.

Hallották az öreg Hertyéék is, hogy röhögnek fenn a réten a kancáik a csikóknak.

Hát mit tegyenek?

Legjobbnak gondolták, ha lest állanak a szakadás felső végénél. Oda várják a medvét, és ott hajítják agyon a baltával.

Elmennek hát és várnak.

Várnak és várnak. Csakhogy hiába.

– Már! – azt mondja az öreg Hertye, mert akkor még fiatalabb volt: – Már én nem leskelődöm rá itten, hogy jöjjön. Tán megneszelt minket és elfutott. Mi meg itt várjuk ezt a medvét. Majd a falu kiröhög, hogy két szekeres eleresztett egy jó bundát. Gyerünk lefelé. Lássuk!

Azzal indulnak lefelé az izén!… a két szikla közt. De mikor odaérnek, ahol az elébb voltak, hát újra az a borzasztó ordítás.

Most aztán meg vannak akadva.

Mitévők legyenek? Elöl a sziklák összevissza, nagy fű, akkora lapuk, mint egy zsemlyéssátor. Észre sem vehetik, akárhonnan ugrik rájok a medve.

Az ordításról sem tudnak tájékozódni. Hiszen ottan, a szakadásban, egy prüszkölés is tízszer kiált vissza a szikláról.

Az öreg azt mondja, hogy a medve messze lehet, ő úgy hallja. A bojtár úgy hallja, hogy egy baltahajításra sincsenek a medvétől.

De hát az öreg Hertyének nincs nyugta. Meddig várjanak? A kommenciós dohány meg ez-az lenn van nekik odatéve egy faodúba, ahogy a faluból felhozták. Messze odáig is menni. Ő nem vár!

Hát szorítják a baltát a markukban és indulnak.

Egy lépés, két lépés, alig tesznek többet: hökk!…

A medve ott ül előttük a szakadás közepén, akárcsak a fazakosok csinálják dohánytartónak. De akkora, mint egy hónapos borjú. Meg se moccan a láttukra.

– Hajíts te! – súgja az öreg a bojtárnak. És előre akarja ereszteni. De a bojtár azt mondta:

– Csak maga! Maga van elöl.

Hát az öreg Hertye lódít egyet a baltán, és egyenesen a medve szeme közé vágja.

Úgy eltalálta, hogy a medve a baltával a fejében bukott hátra.

De aztán mégis felugrott, és bőgve, mint a veszett nyavalya, a baltát kicsapta egy kövön a fejéből a medve.

Azzal már rontana is felfelé az öreg Hertyének, ha egyszerre ki nem fogyna belőle a szusz. Szédeleg egyet a medvéjük, és lefordul a lábáról, és már vergődik, hogy utolsókat rúgja az ember-állat.

Nagy örömében az öreg Hertye még a kacorját sem veszi elé, hogy puszta kézzel ne menjen egy vadállathoz… Szalad lefelé, oda a medvéhez, ahogy egy meredek szélén fekszik.

Hát éppen mikor a medve mellé ér, a medve, mint ahogy az emberek, csak felugrik két lábra, és úgy, ahogy lehajolva találja az öreg Hertyét, megöleli. Meg!

De már esnek is le a meredeknél a lábukról. A medvével az öreg Hertye. Úgy hemperednek lefelé a szakadáson, egyik fenn, másik lenn, hol a medve, hol Hertye.

A bojtár hiába szalad a baltával, és keresi, hogy hajítsa meg a medvét. Fordul, mint a motolla, előtte Hertye a medvével. Fél a bojtár, hogy Hertyét is eltalálhatja.

Csak az öreg Hertye viaskodik a medvével úgy, ahogy tud, rúgja, csapja, tépi.

Na, utoljára mi történik?

Ott egy nagy kő a szakadás közepén. Mikor annak nekicsapódik Hertye a medvével, hát a medve erre, Hertye meg arra esik a kőtől.

Azzal ottmaradnak mind a ketten elnyúlva, a medve is, Hertye is. A bojtár úgy leli őket elnyúlva.

Megy, nézi, tapogatja, rázza az öreg Hertyét. Csupa merő egy vér annak mindene, mintha belemártották volna a vérbe. Hsz’ a medve vére is ráömlött. De a szíve ver.

Egyszerre a szemét is kinyitja. Meg is mozdul. Fel is tápászkodik a bojtár karjával a hónya alatt. Csak beszélni nem tud egy szót sem az öreg Hertye.

Csak mutogat, hogy nincs semmi baja, de egy nyikkantást sem tud kiadni. A gegáját mutatja, hogy azt törte be neki a medve mancsa.

Na, mindjárt beköti a bojtár hegyilapukkal, ahol sérült az öreg Hertye, és hamar megvarrják ott helyben a Hertye ujjasát is, ahol a medve leszakította róla.

Így az öreg rendben is van ott, úgy, ahogy, máma. Mert a hangja sohasem jött vissza többet neki.

De a medve? Na, azt kár volt másodszor baltával menni oda megnézni. Annak kámpec lett. Olyan jól eltalálta egy baltacsapással az öreg. Csak várni kellett volna, míg magától rúgja ki a szuszát előbb. Nem bántani.

Hát ez így volt.

 

*

 

Na, mikor odaért Pista, a kocsis, a medvével, hogy kámpec lett neki, hát elgondoltam, elvégezte a mondókáját.

Most már csak eléállhatok neki a magaméval! Hogy és mint van itten ezzel a Jánoskával, ezzel a lükével? Mert csak tovább fúrta az oldalamat.

De még ki se érem mondani, amit akarok, már a kocsis úgy néz rám, mint akinek az apját öltem meg:

– Hát neked csak Jánoska jár az eszedbe? – kérdi mérgesen: – Csak nem esz a fene egy lükéért. Dögöljön ott, ahol van! Meg se hallgatod, hogy jártak ott aztán a medvével? Isten éltessen! Igyál, és ide hallgass!

Azzal Pista kínál megint a pálinkáskorsóból, és újra kezdi a medvét.

 

*

 

Hogy az úgy volt, hogy az a medve nem is a lovakra jött oda. Nem is volt rosszfajta medve.

Hanem az úgy volt, hogy annak a medvének és a párjának ott volt a tanyája a szakadás aljában, és biztosan hóolvadáskor a sziklaomlás odanyomta a medve párját a szikla alá úgy, hogy ott halt éhen.

Mert aztán ráakadtak a másik medvére is a sziklák alatt. Hát a szikla úgy esett oda az odújukra, hogy csak éppen egy kis hasadás maradt a másik medvének, amelyik az odúba szorult, hogy ott meg ne fúljon. De már meg se fordulhatott az árva féreg, és ott nyüszített-vergődhetett tán napokig vagy hetekig, amilyen szívósság van az ilyen erdei vadállatban.

Ez a másik medve pedig, amelyiket Hertyéék ott találtak a farán ülve, ott kaparta, túrta azt a hasadást a párjának, hogy kiszabadítsa. Mert látták jól a körmei nyomát a kövön, a hasadás előtt, mikor aztán csákánnyal kibontották a nyílást, és előhúzták a másik medvét is Hertyéék.

Hogy milyen az állat!

Az öreg Hertyéék mondják, hogy nekik is majdnem a könny kijött a szemükön, mikor látták, hogy le volt romolva az a medve is, amelyik megölelte Hertyét.

Mert talán étlen-szomjan őrizte, hívta a párját ottan, és kaparta neki a hasadást ez is. Félig összerágott gyükröket találtak ott garmadákkal a hasadás előtt. Talán enni akart vinni a medve társának is a tömlöcébe. Azért hagyta felibe-harmadába rágva a gyükröket, és így tán ott pusztult volna el ő is lassan a gyengeségtől, a párja sírja mellett, ha rá nem akadnak Hertyéék.

Na, a bundájuknak azért hasznát vették mind a két medvének Hertyéék. Csak arról, amelyik az odvában pusztult, nehezen fejtődött le a ráhűlt bőr. De azért lejött épen.

Hát nem mondom, tetszett nekem nagyon ez a medvetörténet. De hát az ember úgy van, hogy ha valami piszkálja a begyét, akkor nem felejteti el azt vele semmi.

Most már, gondoltam, csak elvégezte már ez a kocsis a magáéval. Hát mégiscsak megkérdezem tőle: hogy hát hogyan hagyhatta itt az anyja ezt a Jánoskát? és ki gondozza, ki eteti, mosdatja, öltözteti itten? mi van vele télen? ki takarja be itt a szénahászján?

El is kezdtem megint Pistának:

– No, mondjad már azért ezt a Jánoskát!…

Csak ennyit érek mondani. Pista, most már látom, dühös lesz, mint a kutya, úgy rám morog:

– Hát! – azt mondja. – Már látom, hogy tán párjának jöttél ide ennek a bávának! Hát mit mondjak még róla neked, ha mindent elmondtam? Inkább meghallgattad volna tőlem, hogy gyógyította meg a tudósasszony medvehájjal az öreg Hertyét, hogy legalább hertyegni tudjon. De már kell menjek etetni és itatni a lovakat, mert három iga kimegy a földekre máma is, vasárnap.

Azzal a kocsis otthagyott engem szépen magamban.

De nehogy felejtsem, Jánoska azalatt is mindig-mindig rákezdte a hászján az éneklést, míg a kocsissal ültünk ottan. Odahallottuk jól.

Hát azt gondoltam, itt nincs más hátra, mint valami más szállást csinálni magamnak, ha aludni akarok éjszaka.

Most azért mégis felmegyek magamnak az ágyamra! – gondoltam. – Hiszen a kocsis azt mondta: valamitájt csak elhallgat Jánoska. Akkor majd elalszom. Vasárnap van, lehet, ameddig akarok.

Na, mikor felütöm a fejem a padláslyukon a lajtorjáról, hát a hászján világot látok.

Még nem is istállólámpa ég a hászja túlsó végiben, hanem egy mécses, tálikóban. Lobog az, ahogy akar, nem féltik, hogy belekap a szénába vagy hajzásba. Csak úgy a padlásdeszkára van téve, az eresz alá. Ülnek körülötte vagy négyen. Három kártyázik, látom. Egy hasal. Egy másik ül egy fejőszéken.

Megyek már oda; kik lehetnek?

– Adj Isten, emberek! – köszönök.

– Adj Isten! – köszönnek, de csak alig néznek rám. Csak az, amelyik osztja a kártyát, az kérdi: – Na, adjak magának is lapot?

– Nem játszom! – mondom. – Nem játszom.

– Jól teszi! – szól erre az, amelyik a fejőszéken ül. – Csalók ezek. Engemet már lekopasztottak.

Odaülök hát emellé a gerendavégre, aki szólott, és kérdem:

– Hát maguknak nem adták ki a regulát, hogy a szénahászján itten nem szabad, csak istállólámpával járni, se pipázni, se semmi tüzet gyújtani.

Az én emberem kacag erre:

– Maga biztosan ezekkel a hegyi tolvajokkal beszélt, a kocsisokkal. Azok tartják még régi időből az ilyen regulákat.

– Hát hogy? – kérdem.

– Tán be van asszekurálva ez az istálló, mink is tudjuk. Csak örülne az a zsivány gazdánk, ha felgyújtanánk. Építhetne egy újat az asszekurációs pénzből. Minket aztán a csendőrök így-is, úgy-is megvernének, ha mi csináltuk volna a tüzet, ha nem, akik itt háltunk napszámosok. Hát akkor mit vigyázzunk? – mondja az emberem.

– Aha! Maguk a Kasos napszámosai? Gondoltam! – mondom.

– Igen! Vagyunk most vagy tizenöten itten. De jön még másunnét is ember! – bólint az emberem, és kérdezi: – Tán maga is az?

– Én évre szegődtem! – mondom.

– Ahá! Maga kocsis! – szól.

– Nem! – mondom. – Akármi munkára szegődtem.

– Na, ez érdekes! – szól az emberem.

– Hát maguk? – kérdem.

Erre aztán elmondja, hogy ők öten, akiket itt látok, kohómunkások. De kicsapták őket. Egyik faggyút lopott, a másik megverte a felügyelőt, a harmadik miatt egy kazán repedt ki a kohóban, azért menesztették a munkából, és így sorban…

Mondja még azt is, hogy ők ott laknak a kohótelepen. Csak azért jöttek ide kártyázni, mert a kocsmában az asszonyok a nyakukon ültek, és elkaparították tőlük a pénzt.

Csak úgy szidta az asszonyokat, hogy a keresetükből kenyeret akarnak venni a gyerekeknek, mikor ők is eljárhatnak mosni, és bejárni is napszámba.

Nahát, ezek itten már, láttam, csak olyan tekergők, léhűtők, mint azok a városban, a pálinkásbutikokban, akik közül idejöttem.

Az emberem ugyan azt mondta:

– Hát mi rendes munkások vagyunk. Majd megint visszavesz bennünket a kincstár. Csak addig tengődünk itten napszámon ennél a rablóvezér szekeresnél, mint ezek a buga parasztok.

Mikor ezt mondta az én emberem a fejőszéken, odamutatott a szénahalomra az eresz alá, a setétbe.

Akkor vettem észre, hogy ottan sorban egy csomó ember hortyog, csak úgy ruhástól, a szeredásuk a fejük alatt, falusiak.

Hát itt már, úgy látszik, helyben voltam. Ha ezek közé kerültem itten, akkor otthon a városban, a piacon is maradhattam volna. Ott is csak ez a fajta nép várja pirkadatkor, hogy napszámba vigyék a gazdák. Fele falusi, fele naplopó, tolvaj meg ilyen na, akár én is, semmirevalók.

Ezeknek ugyan mindegy, hol hálnak, hol eszi őket a tetű, hol isszák be, hol kártyázzák el a keresetüket egyik napról a másikra.

Gondolom, megyek, fekszem le magamnak. Mert már Jánoskát se hallottam énekelni egy idő óta. Mégis, éppen őróla, erről a lükéről kérdeztem meg ezt a kohómunkást.

Na, ez nem kezdte nekem a medvén. Rögtön elmondott Jánoska felől mindent, amit tudott.

 

*

 

Nagyon-nagyon szép lány volt a Jánoska anyja, a két Kasos testvér húga.

A főerdőtanácsoshoz engedték el szolgálni, a városba. Itt a szép Kasos lánynak egyszerre csak mind hosszabbra kellett engedni a kötője madzagját.

Ez nem lett volna olyan nagy baj. Pusmogtak ugyan itt a faluban erre-arra, ahogy ilyenkor szokás, hogy a főerdőtanácsos, meg még, hogy annak a nagy legényfia is vállalhatna majd komaságot, ha a szép Kasos Eszti a világra hozza a kicsit… De hát baj nem volt, mondom, nagy. Mert mindenki tudta, hogy Kasos Eszti keszkenőt cserélt, ahogy itt a faluban szokás a mátkaságnál, egy nagyon derék legénnyel.

Az igen! De a legény, Kopasz Bálint, a katonasorát szolgálta éppen, lenn Törökországban vagy Taliánországban, vagy merre…

Elég az hozzá, hogy Kopasz Bálint, mikor talán hazajött volna szabadságra, hogy bekösse a Kasos Eszti fejét, és apja legyen a gyereknek, hát Bálint a katonaságtól egyszerre megszökött…

Úgy beszélik, azért szökött meg, mert hazulról, innét a faluból, egy karika finom fokhagymás kolbászt küldöttek neki, és az megpenészedett a pakkban, mert az őrmester nem adta ki idején neki, és erre Kopasz Bálint kezet emelt az őrmesterre, a fellebbvalójára.

Meg kellett neki szökni, amiért az őrmester orráról ledörgölte a kaszárnya falán a bőrt és bibircsókot, mert ezért a katonaságnál, még itthon az országban is, várfogságot adnak. De ott lenn, a török határon, agyonlőtték volna Kopasz Bálintot.

Nahát jól van, megszökött… Egyszer csak honnét kapnak levelet ide a faluba Kopasz Bálinttól a szülei? Amerikából.

Írta, hogy mi történt vele, és Esztinek is írta, hogy várjon rá, és pénzt kért. Na, azt valamennyit küldtek neki. De már azután nem kellett többet Kopasz Bálintnak egy peták sem hazulról. Még ő küld haza azóta pénzt, és küldött Esztinek is útiköltséget, hogy menjen utána.

Persze Kasos Esztinek közben meglett a gyereke.

Talán valamit manipulált a tudós asszonnyal is, míg viselős volt, talán nem, csakhogy a gyerek kukán született. Ez nem elég, de egyszer még le is ejtették a szekérről, a feje lágyára. Arra aztán ilyen lett, mint most, Jánoska, egy hülye.

Mármost az anyja, mikor kiutazott Amerikába, nem vitte ki magával bajnak Jánoskát. De nekihagyta kevés örökrészét a faluban, ha a bátyja, ez a szekeres-Kasos tartja Jánoskáját.

Később aztán Amerikából is pénzt küldött Jánoska számára Kasos Eszti. Még azt is írta, hogy odahozhatná magához szívesen Amerikába. De a vizsgálat nem enged be lükéket Amerikába. Tán, hogy: mert ott is van több, mint kellene.

Hát így maradt aztán itten Kasos Jánoskának Kopasz Jánoska.

Hogy mi? Nem gondozza senki Jánoskát?

Mikor kérdeztem, a munkás rögtön elmondta ezt is.

Csakugyan úgy volt elébb. Jánoskát az utolsó kutyájuknál is rosszabbul tartották Kasosék. Mert nem állhatták a danolását, hát kilökték ide a szénapadlásra, alig etették, és télen sokszor úgy megmeredt Jánoska a puszta hászjadeszkán a fagytól, mint a kőszent. Piszkos, rongyos, kócos, tetves volt.

De aztán, mikor Kasos Eszti kezdett pénzt küldeni Amerikából Jánoskának, és fenyegette a bátyjáékat, hogy írtak neki a faluból Amerikába, milyen kutyasorban tartják a gyerekét, hát azóta Kasosék, már a szégyentől is, jobban gondoztatják Jánoskát.

Meg van fogadva egy öreg kocsisné. Ez mosdatja Jánoskát, tisztát ad rá, haját vágja, és egyszer naponta megeteti. Télen pedig szalmatéglából csinál Jánoskának jó meleg pucikot a kisistálló padlásán, a főkémény mellett. Ott nem fagy meg.

Hát így van Jánoskával.

Azt pedig, hogy Jánoskától ne lehessen aludni, ha énekel? Erre azt mondta a munkás: sose féljek ettől.

Úgy megszokta itten mindenki a Jánoska hangját, hogy tán akkor ébredne fel mindenki álmából, ha egyszer Jánoska nem kezdene el énekelni, mikor szokott. Majd így leszek ezzel én is.

Na, mire már erről beszélgettünk a munkással, jól pirkadt.

Jóéjcakát kívántam neki meg a társainak a kártya mellett, és elmentem lefeküdni.

Jánoska nem dalolt már. Hanem már azt hallottam lenn az istállóból, hogy jönnek az asszonyok lefetyelve. Kopognak a fejőszékek a hídláson, vezetik ki a kocsisok a lovakat, és csipdesik a fehérnépet, hogy hallom a nagy viháncolást…

De ettől ugyan finoman elaludtam.

 

*

 

Itt úgy volt, hogy egy nagy-nagy konyhában főzött az egész háznak Kasosné a lányaival meg a kocsisnékkal. Csak persze külön kondér volt a háziaknak, külön a kocsisoknak és külön a napszámosoknak.

A napszámosoknak nem főztek, csak hétköznap, akár a földekre vitték nekik, akár itt a faluban dolgoztak valamit. Vasárnap ezek a napszámosok hazamentek a családjukhoz. Csak ez a néhány maradt a padláson, akiket láttam. Ezek bitangban voltak a falujoktól. Messze laktak, vagy tudja a fene.

Elég az hozzá, hogy délben feljött értem Gábor, a kocsis, a hászjára. Még alva talált. Felrázott, és hívott ebédelni.

Mikor lemegyünk, hát látom ott, az istálló előtt, azt a néhány árva falusit, akik a hászján aludtak az éjszaka.

Látom, a harangszóra ők is leültek a fal árnyékába, és nyelik a száraz ételt, kenyeret, szalonnát. A kocsisok pedig az asszonyokkal, gyerekekkel ott ülik körül a kondért, a finom birkagulyással.

Azt mondom Gábornak:

– Hát, hogyhogy ezek nem kapnak itt nálatok egy tányér meleg levest vasárnap, mint én?

– Nahát! – feleli Gábor. – Te más vagy, mint ezek. Évre szegődtél, jár neked tőlük a koszt is. Aki napszámba jön ide, csak nem kaphat a mi kosztunkból! Mit gondolsz?! Vasárnap meg nincs napszámosétel.

Na – gondolom –, nem szólok. Hát ha ki van szabva itt minden kanállal az étel, nem adhatják oda ezek a kocsisok sem a magukét másoknak. Csak éppen rosszul esett nekem, hogy emberek éhen nézzenek a számba, mikor én zabálok.

De hát odaülök a kocsisok közé. Belakunk jól. Még tréfából egymáshoz csapkodják a birkacsontot a kocsisnék.

Akkor látom, hogy jó néhány ujjnyi étel mégis marad a kondér fenekén, mikor már keresztet vetnek az ebédre. A kondért meg veszi egyik vénasszony meg egy fiatal és viszi.

– Hová viszik ezt? – kérdem Gábortól. – Tán vacsorára marad?

– Áhh, dehogy! – feleli Gábor. – Hát a kutyáknak meg a disznóknak is kell moslék. A tejelő tehén is moslékot kap nálunk.

– Hüm, hüm! – csóválom a fejem. – És ti elnézitek, hogy ezek a szegény napszámosok egy falatot se egyenek ebből, inkább a disznók? Úgy látom, hogy a szegény ember sem jobb az uraknál!

Na erre, mintha egyszerre akkor jutna Gábornak is, az asszonyoknak is eszébe, akik a kondért emelik, hogy hát csakis éhes ember az első, nem más! Ógnak-mógnak két-három szót, és csakugyan a két asszony odaviszi a napszámosoknak a kondért, és kínálja őket vele.

Azok persze nagy hálálkodva nekifohászkodnak rögtön. Még a fenekét is kikaparták majdnem a kondérnak.

Na lám! – gondolom. – Rosszabb a szokás az embernél. Van ezeknek a lócsiszároknak szívük. Csak nem jut az eszükbe, hogy mást tegyenek, mint ami a házirend itten.

De nem sok maradásunk volt künn az istálló előtt. Mert már reggel óta borult, és most ott ért bennünket a fene nagy záporeső.

Usgyé! Befelé a kocsisok a kisistállóba. Hívnak engem is. De én elébb fel kellett menjek a padlásomra, mert otthagytam a pipámat meg a dohányzacskómat az ujjasomban.

Na, mikor felütöm a fejem a padláslyukon, kit látok megint a szállásomban?

Jánoskát! De nem fekszik. Áll.

Ott áll, leül, matat. Megnéz, megszagol, megnyal minden holmimat. De látom, nem akar kárt csinálni semmit.

Már hadd nézzem csak: mit csinál?

Legjobban a sótartóm tetszett neki az asztalon. Ez egy tülökvég volt, sót is, paprikát is tartottam benne.

Jánoska felvette, gurigázta az asztalon, szopni kezdte a keskenyebb végét, megszagolta éppen a paprikás felét a tülöknek. Erre prüszkölt nagyot hármat, és kegyetlen megijedt. Úgy nézett a sótartóra, mint egy szarvasbogárra, aki megharapta, és csak az ujjhegyével merte visszagurítani a sótartót a helyére.

Aztán vette a pakli kártyámat az asztalról. Azt is legelébb megszagolta, és várta, hogy: prüszköl-é tőle? Már mikor látta, hogy a kártya nem csípi az orrát, akkor elkezdte külön rakni minden lapját az asztalon, és megforgatni a lapokat.

Akkor lassan odamentem a hátához, és kérdeztem: – Mit csinálsz, Jánoska?

Rögtön leesett a két keze, az ujjasa ujjába. Állt, nézett rám. Aztán leült a földre, és nem moccant.

Hiába mentem hozzá:

– Ne félj, Jánoska! Én nem bántalak. Nesze, itt a kártya. Játssz! Szabad! Nesze!

Hiába nyújtottam neki a kártyát, nem vette el. Másfelé fordította a fejét tőle, mikor az orra alá tartottam a paklit.

Nahát, ez furcsa! – gondoltam. – Mikor nem voltam itt, nem félt a kártyámtól. Nézzük hát.

Megint elmentem onnét. Úgy tettem, mintha lemásznék a hászjalyukon. Persze a lajtorjáról figyeltem Jánoskát.

Na elébb csak úgy ült. Utánam sem nézett. Már untam ott várni. Akkor egyszerre megint felkelt Jánoska a földről, és megint elkezdte egyedül a matatást.

Áhá! Most már rájöttem. Biztosan mindig nagyon megverték, ha valamihez hozzányúlt. Hát nem mer nyúlni valamihez, csak ha egyedül van.

De amint ott nézem Jánoskát, egyszerre csak a másik hászjalyukon jönnek fel a napszámosok is a záporeső elől.

Jókedvük van, jóllaktak. Kötődnek egymással. Röhögnek.

Egyik meglátja Jánoskát a pucikomban. Jön oda hozzá. Jönnek vele a többiek is.

Na, ezek a falusi bugók ugyan nem csudálták meg a pucikomat. Csak éppen körülnéztek ott. Azzal az egyik röhög egyet, és megfogta Jánoska ujjasa gallérját:

– Hej, te süket kakas! – kiált rá. És belerúg a Jánoska ülepébe, és rázza. A többi kacagja.

Azután az egyik lekuporodik hátul a Jánoska térde alá. Arra a másik lök egyet Jánoskán, hogy keresztülbukik amazon. Szegénynek a feje olyat koppan a deszkán, mint egy csákánycsapás.

Akkor odaszaladnak hozzá, lehajolnak. Egyik megfogja a Jánoska két lábát, széjjelcsapja, mint az ágast, a másik a Jánoska két karját fogja széjjel… kezdik hintázni istenigazában, hogy majd a hajzásig lökik fel Jánoskát. Utoljára pedig egy nagy svunggal lódítanak egyet rajta, hogy vagy öt méterre cuppan le a hászján. A murva csak úgy porzik a deszkáról.

De Jánoska se egy mukkot, se egy nyikkot. Se nem sírt, se nem mozdult. Ha fogták, hagyta. Ha elengedték, ottmaradt.

Már én nagyon megsajnáltam. Ha prüszköl a paprikától, és szagolja a kártyát, akkor biztosan fáj neki az is, ha megüti magát.

Eddig elnéztem, hogy játszanak vele ezek a buga atyafiak. De most már, mikor kettő megint odament Jánoskához, hogy tán újra kezdje vele a hintázást, mint egy szalmazsákkal, hát kiugrottam a hászjalyukból és odamentem:

– Emberek, hát legyen szívük! Mit bántják ezt a szerencsétlent?

Na, erre egyik röhögve azt mondja:

– Hászen lüke ez! Csak ordít itten!

A másik azt mondja:

– Mi köze hozzá magának?

És látom, kezdenék is a Jánoska kínozását. Hiába szóltam!

Gondolom: ennyi vad paraszttal nem köthetek ki itten. Mert megraknak. Pedig legszívesebben lekanyarítottam volna nekik egynéhány szájast.

Csak szépen kezdtem újra:

– Hát lássák, emberek! Magukkal sem érdemes jót tenni. Én mondtam a kocsiséknak, hogy adjanak egy tál ételt az imént maguknak, mert sajnáltam magukat, hogy ott néznek az ember szájába. De maguk nem sajnálnak meg egy ilyen szerencsétlent.

Hát erre mégis közülök egy öreg így szólt:

– Halljátok, te! Hát ő adott gulyást nekünk. Fogadjátok meg a szavát!

– Mit fogadjunk? Hát ki bántja őtet? – ágált egy másik, kese fejű, görbe lábú legény.

De rögtön a többi három is az öregnek adott igazat.

Otthagyták Jánoskát a deszkán feküdni, és elkezdtek tőlem kérdezni egyet és mást: hogy: honnan jöttem? mire szegődtem? Meg a többi.

Én meg Jánoskáról kérdeztem ezeket is. Mert nem tudom, miért, nagyon sajnáltam ezt a hülyét.

Hát mondták, hogy: hiszen ők nem is bántották most ezt a Jánoskát. Csak játszottak vele. Azt látnám, mikor a többi idegen napszámosok is itt vannak, és megverik ezt a hülyét, mert nem tudnak tőle aludni az énekléstől. Van úgy, hogy addig rugdossák, püfölik ezt a szerencsétlent, amíg több rajta a kék folt, mint a fehér bőr.

Csakis, alig mondják ki ezt ezek a parasztok, egyszerre Jánoska csak úgy fekve rákezdi az éneklést.

– Úúúú, jájájájá! Újúháhá! Jujuhuhááá!

A falusiak röhögnek. Röhögnek engem, hogy csóválom a fejemet. Mert ahogy a hajzás alatt, a hosszú, szűk padláson megszorul a Jánoska danolása, hát alig értjük ott egymás szavát. Szinte a fülünk fáj tőle.

Igazán, ahogy megesett a szívem ezen a Jánoskán az elébb, most, hogy ordít, és eszembe jut, hogy az éjszaka hogy hánykolódtam tőle álmatlan, hát csakugyan nekem is jön, hogy menjek oda, és verjem, rugdossam agyba-főbe ezt a büdös hülyét itten.

Mit is csodálkozzam rajta, hogy összeverik ilyen nyomorult emberek, mikor a napszámmunkától törődötten pihenni akarnak, és Jánoska nem hagyja őket?

Kacagok magamban utoljára mégis egyet, és azt mondom:

– Hát hallják, eszembe jut, hogy egyszer a városban plakátot hordtam. Tudják, hogy megy az? Két nagy papondeklit akasztanak az ember nyakába. Nagy betűkkel meg figurákkal van telerajzolva. Nem nehéz munka, csak nagyon röhögik, bámulják vele az embert. Mert hát nem szabad vele elbújni, hanem éppen ott hordani a járdákon, ahol a legtöbb a járókelő. Az kell éppen, hogy bámulják és röhögjék az embert, mentül jobban… hogy jöjjenek a komédiába. Na, ez a plakát valami hangversenyt hirdetett velem, elöl-hátul, a hátamon… Elég az hozzá, hogy a napszámon kívül a színháznál azt adták ráadásnak, hogy ha akarom, meghallgathatom az előadást, persze ingyen, a kakasülőn. Nahát, már csak a csuda kedvéért is elmentem, hogy lássam, mire segítettem összecsődülni embereket? Voltam én már színházban egyszer a kellékhordásért. Olyan szépen táncoltak és énekeltek, hogy az ember egy percben a szemét törülte, a másikban a székre ugrott volna a bokáját összeverni jókedvében, nemcsak a tenyerét… Nahát, ott vagyok most is a színházi kakasülőn, ennél a hangversenynél, amihez a plakátokat hordtam… Kijön egy kisasszony, nagy kalárissal a nyakában, és leül a zongora mellé. (Az egy nagy cimbalom.) Elkezdi verni. Utána kijön egy úr, fekete, fecskefarkú ujjasban, éppen mint egy fekete sáska. Az aztán nekifohászkodik, és elkezd énekelni… Hát tudják, én először azt hittem, hogy ezen kacagni kell, ahogy énekelt az ottan a fecskefarkú lajbijában. Mert az isten ne segítsen el innét az álltó helyemről, ha az nem éppen úgy ordított ottan, mint itt ez a Jánoska. De még ugyan. Mind jobban. És a kisasszony is mind jobban verte azt a nyavalya zongorát neki. Így veszkődtek, erőlködtek ottan. De nem hogy kacagott volna valaki rajtuk, inkább még nagyon csendesen hallgatta őket az egész színház, akár a prédikációt a templomban… De én csak nem voltam ebbe belegyőződve. Még arra is gondoltam, hogy az emberek mérgükben vannak itten olyan csendben, és még engem is megvernek utoljára, ha megismernek, hogy én hordtam a plakátot nekik ehhez a bőgő fecskefarkúhoz… Na, csak tréfálok! Dehogy verték meg azt a fecskefarkút, mint itt maguk Jánoskát, amiért ordít. Még ugyan újrázták, tapsolták, mikor meghajtotta magát és bement. Nem sajnálták, hogy pénzt adtak ezért a vonyításért… Úgy bizony… Én ugyan még előbb azt hittem ottan: na tán csak megkezdte ez a fecskefarkú a komédiát. Most jőnek ki aztán szépen, tarkán felöltözve, és táncolnak, énekelnek szépen lányok, fiúk, karddal, csákóval, pruszlikban, viganóban… De nem! Hallják!… Megint csak a fecskefarkú jött ki, és a kisasszonyával együtt csakúgy veszkődtek, és erőlködtek a nagy kalampiázásban és vonyításban, mint elébb… Többet aztán nem tudok, mert otthagytam őket. A pecér tegyen hurkot a nyakokba, mint a kutyáknak, mert azok sem vonyítanak szebben!…

Na, erre az egész buga társaság kacagott ott nekem. Én meg aztán még azt mondom:

– Hát éppen azt gondolom, kár, hogy ezt a Jánoskát itten nekünk hagyják ordítani, mikor itt csak verést kap érte. Be kellene vinni a városba, ha egyszer az uraknak úgy tetszik az ilyen ordítás, hogy még fizetnek és tapsolnak érte. Oda kéne vigyék eladni ezt a Jánoskát a rokonai.

Hát erre is kacagtak. De itten aztán két lány vagy menyecske, két falusi lotyóféle kereste ezeket a napszámosokat. Kettejüknek volt ismerőse vagy mije a falujokból. De a többi is vele ment mindjárt mihallani, el a padlásról.

Így ott maradtam megint egyedül Jánoskával.

 

*

 

Hanem az elébb szavamat vétettem volna, ha elmondom, hogy mikor leugrottam a hászjalyukon, hát egy nyavalya szegben elszakítottam a nadrágomat.

Vettem hát a tűmet, cérnámat, hogy megvarrjam. Mert hát aki asszony nélkül van többet, mint nem, ahogy én is, kell hogy értsen az asszonyi tajkoláshoz is.

Hát varrom ottan vigyázva a nadrágomat.

De azalatt Jánoska, mint a pattanbogár (ha ismerik, egy kis hosszúkás, fekete bogár az, ha hozzányúlnak vagy nézik, megmered, csak úgy mozdul, ha otthagyják)… hát egyszóval Jánoska is megmozdul a földön már.

Felült a deszkán, úgy énekelt egy darabig. Aztán felkelt, járt, úgy énekelt. De énekelt egyre.

Ilyenkor, úgy láttam, nem hallott, nem látott, nem törődött semmivel.

Elég az, hogy mikor elvégeztem a varrást, hát odamegyek hozzá: nézzem már ugyan, hogy lehetne ezt a hülyét elhallgattatni?

Eszembe jutott, hogy láttam egyszer egy asszonyt, mikor a gyereke nagyon sírt, hát mit tett? Szembe nézett vele, és elkezdett ő is éppen úgy sivalkodni, mint a kölyke. És a kölyök erre elhallgatott.

Na, nem látott itt senki, hogy kiröhögjön, hát egyszerre én is csak Jánoska elé álltam, és éppen úgy, mint ő, elkezdtem éppen azt a nótát.

Csakugyan! Jánoska egyszerre abbahagyta a kornyikálást. Nagyszerű!

Már éppen akartam dicsérni magamat: lám, milyen okos vagy te, Marci!… De hát Jánoska: juhuhú, háhú! Megint rákezdte.

Megint elejbe álltam, és én is nyivákoltam neki. Erre csakis, megint elhallgatott.

De aztán megint rákezdte.

Nahát, nem értem el semmit. Hiszen így akkor beállhatok a hülye párjának, hogy egy-egy pár percre hallgasson nekem.

Mi a fenét tegyek ezzel?

Hát hallgassanak ide!

Ahogy ott tötyögök-lötyögök Jánoska körül, a nadrágvarrástól a tű még a kezembe volt a cérnával. Szokott úgy az ember a kezében felejteni valamit, ha már nem is használja.

Na, bosszúságomban, hogy ezzel a hülyével nem tudom félbehagyni ezt az ordítást, hát csak úgy gyengén, inkább tréfából, mint méregből, a tűt a kezemben beleszúrom a Jánoska hátuljába.

Na mi ez?

Az én Jánoskám rögtön elhallgat. Rám néz, mintha megismerne, úgy. És a szeme jár lefelé a kezem után, amelyikben a tű van.

Mutatom neki a tűt. Nézi, és megint rám néz, mondom, majdnem értelmesen.

– Na, mi a, komám? Félsz a tűtől? – kérdem, és úgy teszek, mintha beléje akarnék szúrni a tűvel.

Csakugyan, erre megmozdul, és elhúzza a vállát, nyakát, mint a szűzlányok, ha szégyellik magukat. És továbbmegy tőlem.

Odavagyok egészen a csudától. Mi ez?

Mikor ütöttem, rúgtam, hát mintha nem is érezné, még a szempillája se berrent meg. És tessék, most egy tűtől, egy kis szúrástól fél, és nem ordít.

Hadd lássam! – gondolom. – Félsz a késtől is?

Veszem a bicsakomat, és mutatom neki. De arra nem is pislant Jánoska. Odatartom neki az orra alá, és úgy teszek, mintha a szemébe szúrnék. Hallják ezt? El se kapja a fejét.

Csakis eszembe jut, hiszen a munkás mondta, hogy a napszámosok már késsel fenyegették Jánoskát, ha ordít, hogy megölik, de nem használt.

Csak a tűtől fél, vagy mi a fene? Attól jön meg egy kis esze? Elmozog tőle, és nem vonyít.

Úgy igen! Attól fogva, hogy megszúrtam a tűvel, nem vonyított többet Jánoska.

Mit csudáljak jobban?

Már mindegy! Az a beszéd, hogy rájöttem, hogy mivel hallgattatom el ezt a hülyét, ha rákezdi nekem az ordítást.

Ha ugyan rákezdi még! – gondoltam.

De hát ne erről beszéljek, hanem arról, hogy ahogy ott álltam, és először arra gondoltam, hogy szaladok le a hászjáról, és elpötyögöm a kocsisoknak, hogy jártam Jánoskával a tűvel… hát mintha valami meglökött volna:

Marci ne tedd!

De miért?…

Csak úgy jutott eszembe azután, hogy azért ne fussak dobra verni ezt a tűdolgot Jánoskával, mert aztán az biztos, hogy ezek a komisz falusi mokányok összevissza fogják szurkálni csak mulatságból is ezt a szegény lükét.

Nem is álmodtam, hogy milyen szerencse ér ezáltal majd engem, hogy jó gondolatot szántam egy ilyen istenverte nyomorultra, mint ez a Jánoska.

Majd aztán meghallják.

 

*

 

Elég az, hogy aztán még egy darabig úgy eljátszottam ott a padláson azzal a hülyével, mint egy nagy bábbal.

De csak azt vettem észre, hogy ha a tűvel fenyegetem, hát, mintha egy kis ész jőne a bárgyú fejébe. Még azt is megteszi, hogy utánam jön, ha intek neki, és leül, ha mutatom neki, hogy: ülj le! Nem kell, mint máskülönben, fogni és húzni és nyomni és rángatni, ha valamit akar vele az ember.

Már aztán persze otthagytam Jánoskát, mert nekem is kezdett máson járni az eszem. A dolgomon itten, hogy: mit fundált ki, hogy tegyen velem ez a szekeres Kasos?

Megszólítottam ugyan őtet magát is estefelé, mikor hazajött, de csak azt mondta nekem: várjak csak soromra, és legyek készen a dologra hajnali kolompszóra, majd akad itt munka nekem is elég!

Hát ebből nem lehettem elég okos. A kohó hajnali kolompszavára a napszámosok mentek munkába a faluba. De Gábor, a bricska kocsisa, aki nagyon bennfentes volt a háznál, és a többi kocsis is csak azt mondta, hogy valaki éves szegődménnyel, ha nem kocsis, és nem a ház körül dolgozik, napszám munkára alig fogják. Csak számodolás lesz vagy felügyelet az én dolgom, ha írást tudok.

Na mindegy! Este megint elpoharaztam egy kicsit a kocsisokkal. Azután meg néztem a padláson egy kicsit, hogy verik a kártyát a kohómunkások, és mit beszélnek a falusiak. De aztán korán lefeküdtem, hogy pihenten keljek hajnalban.

Hát ne felejtsem azért, hogy éjfél után valamitájt Jánoska megint rákezdte az ordítást, és engem megint felébresztett vele.

Na, az anyád tejit, most meglátom!

Vettem az istállólámpát, meggyújtottam, és odamentem Jánoskához.

Odavilágítok neki: semmi! Ordít.

Erre eléveszem a tűt, és beleszúrok neki egy kicsit a hátuljába.

Tökk! Az én Jánoskám, mintha elvágták volna a hangját.

Mutattam neki a lámpánál, hogy: bújj le a szénára és dögölj!

Hát csakugyan lebújt, letette a fejét, és elaludt.

Hujha! Még kacagtam magamban, mikor visszamentem aludni az ágyamra, és hallottam, hogy a napszámosok horkolnak a sötétben. Hüjha! Ha igaz, amit az a munkás mondott, hogy ezek a napszámosok úgy megszokták a Jánoska ordítását, hogy tán arra ébrednek majd fel, hogy nem hallják… hát akkor szépen nézek ki!

Majd felkelnek, és azért verik meg Jánoskát, mert nem ordított nekik. Vagy még engem is megraknak, hogy csendre manipuláltam Jánoskát.

De persze ezt csak úgy mókának gondoltam.

Mentem, és aludtam csendben, nyugodtan a kolompszóig.

Nahát, mást nem tehettem, mint hogy lekullogtam reggel a hászjáról a többi napszámossal az udvarra, a nagykonyha elé, ahol gyülekeztek.

Jön ki Kasos a nagy szájával:

– Gyerünk, gyerünk, emberek! Drága az idő. Fogjanak szerszámot. És induljunk.

Mennek oda a napszámosok a tornácra, a sok répaszedő kapa, ásó, budákhoz. Szedik elé, és indulnak a földekre.

Már én mégis ott állok, és várok, mit tegyek? Csak sündörgök a Kasos szeme elé egyre, hogy észrevegyen, és szóljon: mi lesz a munkám? De Kasos fordul el, nem lát engem meg. Megyek baltul, fordul jobbra. Jobbtul megyek, balra fordul.

Utoljára is már eléje állok és kérdem:

– Nekem mi lesz a dolgom?

– Hogy mi, hogy mi lesz? – kérdi Kasos. – Hát a körmét fogja piszkálni. Hát mi legyen? Répát szed. Még nincs szerszám a kezében?

Nahát, itt nem kezdhetem el vele, hogy: éves szegődésre ezt hittem, meg azt hittem. Ő parancsol, mi a munkám!

Egy csomó falusi máris kezd ott röhögni rajtam, mikor veszem én is a kapát a vállamra. Egyik mondja:

– Mi a? Maga tán azt hitte, hogy magát a gazda visszaküldi aludni, csak azt keresi, aki ringassa?

Erre még jobban röhögtek rajtam.

De befogtam a számat. Nem kezdtem ki velük. Akkor csak jobban piszkálnak, ha a szegődményemet magyarázom nekik.

Morogtam oda valamit nekik, amit követséggel mondanak ki. És mentem magamnak velük.

Nem mondom, hogy jó kedvem volt. De hát volt rosszabb sorom is ennél, hogy megyek répát szedni.

Azt egyszer mondhatom, hogy a sárkányt nem öltük meg ott a répaföldön a napszámért. Ezek a falusi mokányok tán még a városi tekergőknél is jobban értették, hogy kell beosztani a munkát egész napra.

Ők így mondták egymásnak:

 

Aki reggel sűrűn vágja, Majd rogyik este a lába.

 

Vagy még így is mondták:

 

Hogyha reggel sűrűn vágod, Délre már rogyik a lábod.

 

Még ha valamelyik nagyon nekifohászkodott a dolognak, és a másik észrevette, rögtön kezdett neki valami mondókába, hogy kímélje magát addig is.

Kasos otthagyta az egész napszámosokat aztán. De persze lefeküdni azért nem lehetett. Mert kipeckelte Kasos a szántóföld végén előre, hogy mennyi ember mekkora darabot kell elvégezzen. Meg aztán a szomszéd földeken is mind a Kasos felesei, harmadosai voltak, hát ezek besúgták volna neki, hogy nagyon lézengünk ott.

Rettentő egy nagy darab föld volt az, egy folyó mellett. Tudja isten, meddig eltarthatott, amint láttuk, a betakarítás.

De ez jó könnyű munka volt, hát ezek a falusiak vigyáztak, hogy mentül tovább tartson.

Ha tán estefelé már nagyon közeledtünk a peckekhez, ami darabot el kellett végezni? Akkor még a többi meg is verte volna azt a társát, amelyik a peckeken túl egy fattyúrépát is kiszed.

Azt már inkább elnézte a többi is, ha itt-ott idébbszúrták a peckeket a szántón olyanok, akik még annyit se végeztek el estére, amennyi rájuk esett a munkából.

Hát így dolgoztam, pipáztam, kötődtem én is ezekkel a bugákkal.

Tudtak ezek is olyan történeteket, mókákat, de különösen rigmusokat, hogy az ember a hasát foghatta.

Az asszonynép úgy visongott, hogy az ember füle fájt. Ezek ugyan el nem futottak, akármit hallottak. Még ők is kontráztak a férfiaknak.

Még én se hallottam ilyen pocsékszájú népet soha. Máskor, más napszámoslotyók között, mikor elkezdtem mesélni, kivált azt, hogy adtuk el a mi Rozinkat a városi butikból, az ura tudtával, a kertésznek, a méltóságosék kertjében, hát mindig megleptek, leköpdöstek a fehérnépek, ha voltak ott. De ezek a falusi lotyók csak úgy kacagtak, mint a férfiak, akármit meséltem nekik.

Elég az hozzá, hogy a bajtól a fejem se fájt, mikor hazajöttem este a napszámból.

Csak azt nem tudtam: minek van szüksége rám Kasosnak, hogy évre szegődtet, és répát szedet velem, mikor kap itt a faluban elég kari munkást?

Gábor, a kocsis is csak vágta rám a pofát. Hogy lehet ez? Ő se érti. És a többi kocsis, kocsisné is úgy.

Mert estére már velük vacsoráztam, hogyhát szegődményes létemre járt nekem a koszt, a háztól.

Meg is kérdezték máskülönben a nagykonyhán ezt. De hát Kasostól is azt hallották, hogy: csak osszanak nekem vacsorát!

Így meg is hízhattam a dupla koszton, hogy este is főtt ételt kapok, ami nem járt a többi napszámosnak.

Ne is mondjam! Az egyik kocsisné a szemembe mondta, hogy ők bizony mint rendes házi cselédek, sosem ültek le együtt egy rossz napszámossal se, csak énvelem teszik meg, ha már a városból hozott szegődvénybe a gazdájuk.

– Hát vigyázzatok is! – mondtam erre a kocsisnénak. – Vigyázzatok, hogy a gróf ne üzenjen értetek, hogy menjetek a kastélyba, merthogy itt ti nem tarthatjátok ki mindenféle büdös szegényekkel, amilyen büszkék vagytok.

Na, így múlt el egy nap, kettő, három, azt sem tudom, hány. Nem volt semmi bajom.

Megfújt a jó hegyi szél a földeken, lepirított jól a nap, meghíztam a dupla koszton.

Csak ezt gondoltam: legjobb is volt mégis, hogy a városból, a büdös pálinkásbutikokból ide szegődtem.

Azt ne is mondjam, hogy egy Lidi nevű napszámoslotyó minden este felszökött hozzám a padlásra. Nem is sokat kellett unszoljam.

Az ura a másik faluba járt tehenekkel. Csak szombaton mehetett hozzá.

Mondom, csak a számra kellett volna ütni, ha azon kezdem, hogy rosszul ment itt nekem.

Pedig még nem is vártam, ami azután jött.

Már szállították javában a répát a bérlő szérűjébe. Olyan nagy kupacokat csináltak belőle, majd, mint egy kazal.

Hát egy este szólított engemet a gazda a padlásról.

Bemegyek a házba.

Egy akkora szobájuk volt ezeknek ottan csakugyan, mint egy templom. Mert olyan régimódi ház volt ez. Vagy inkább csak az eleje. Hátrább már építettek hozzá új épületeket.

Elég az, hogy abban a nagy szobában, a középen, egy irtó nagy, füstös, szabad kémény volt az ajtóval szemben. És még egy búbos kemence is, külön kéménnyel, az egyik sarokban.

Itt volt a Kasos irodája.

Ezt csak úgy mondom. Mert ez nem tudott írást szekeresgazda létére. Csak rovást. Éppen egy kicsit konyított a számokhoz. Különben úgy voltak a tejről, vajról, a napszámokról, fuvarokról, kontózásról, mindenről rovásnak való pálcikák karikára fűzve, és a gerendára meg az ajtóra akasztva itt nála, Kasosnál, a gazdámnál.

Na de, mikor bemegyek, hát Kasos nagyon szíves velem. Kínál törkölypálinkával. Törjek hozzá kemény mézes lángost. Kérdez, hogy: meg vagyok elégedve a sorsommal?

Már látom, itt bújik ki valami szeg a zsákból.

Csakis, egyszerre csak Kasos elévesz egy könyvet. Egy jó nagy, vonalazott kontóskönyvet, és azt mondja:

– Hát a bátyám mondta, hogy maga írást, számolást ért, mert az olajtörőben minden deci olajról és pogácsáról rendesen elszámolt vele. Nekem megcsinálta valaki tavaly az elszámolásomat a feleseimmel és harmadosaimmal és a regáliabérlővel. De nekem ebben a könyvben valami hiba van. Én, az én rovásom szerint látom, hogy ez a számolás nem vág. Át tudná maga nekem nézni ezt a könyvet? Én majd mondom magának sorjában a repcét, répát, szekerenként. Így is mit csinál munka után? Itt van, ihat törkölyt vagy mézes pálinkát, amelyiket jobb szereti, és megcsinálja nekem ezt. Majd aztán, ha látom, a kezemre jár, háládatlan se leszek magához.

Mindjárt azt gondoltam: hüm! Hát vajon a segédjegyzőnek is csak mézes pálinkával fizetted ki a számodolást?

Mert nadrágos ember aztán nem tesz egy sor firkantást sem ingyen. Az tudnivaló egyszer.

Én pedig répát szedjek egész nap, és este ingyen üljek a kancelláriába?

De hát tudtam, egy ilyen tehetős falusi mokányt, mint ezt a Kasost, nem lehet mindjárt mellbe vágni a piculáért. Ezzel szőrmentiben kell bánni.

Azért azt mondom:

– Hogyne! Na, csak lássam! Adja ide, Kasos úr, azt a könyvet.

Na, ha tán valaki fitymálna engem, hogy elvállaltam a vizsgálatot egy segédjegyzőnek a számadásán, mint egy szolgabíró… hát annak tudnám mondani, hogy kár rajtam röhögni.

Az olajtörőben nekem majd egy évig mindennap ki kellett számítsam pontosan, mennyi tökmag és repce- és napraforgómag ad mennyi olajat. Milyen minőségű az olaj és a pogácsa? Így mondják!… Még sokszor a falusiaknak is el kellett osszam, kire-kire mennyi olaj esik, decire, fél decire, aszerint, mennyi őrlenivalót hozott.

Újra tanultam ki ott azt az iskolát is, amiből kicsaptak, mert apám elitta a palatáblára valómat… De különbül megcsináltam a számadást papíron Sománál is, aki előttem volt a másik Kasos olajtörőse.

Elég az hozzá, hogy mikor Kasos ideadta nekem a könyvet, és név szerint elmondta a feleseit és harmadosait, mi járt, mi nem járt volna nekik, hát csakugyan rögtön láttam, hogy a summák nem egyeznek. Itt Kasosnak van téve harmadrész, ott a harmadosának fél rész.

Na ezt jól behurgolták! – gondoltam. – Ezt megmondhatom neki.

De betartottam a számat. Mert rögtön észbe kaptam: ha én ennek a mokánynak itt egy este az egész számadást elvégzem, hát aztán ugyan le is út, fel is út nekem a háládatosságától. Az biztos!

Elkezdtem hát előtte iszonyúan törni a fejemet a könyvén. Húztam végtől végig a plajbászt a számokon. Morogtam le is, fel is, keresztbe is, kasba is a summákat, ha kellett, ha nem, mint májusi ájtatosságon a litániát.

Tizenhét, huszonhét, negyvenhat, hatvankilenc, ötvennyolc!… Úgy mondtam csak, mint a lutriszámokat! Nem is néztem, mi van a könyvben.

Üssön beléd a frász! – gondoltam. – Lássad, hogy van miért fizess majd, ha fizetsz.

Kasos nem szólt semmit. Nem siettetett. Pedig a szemén láttam, hogy úgy fénylik, mint a koslató macskáé a sötétben. De ezek a mokányok úgy tudnak ülni egy helyt, mint a bálványfa.

Csak mikor egyszer-egyszer nagyon rágtam a ceruzát, és tettem magam, hogy kínlódom, olyankor kérdett annyit Kasos:

– He mi? Van hiba?

– Úgy ám! – mondtam.

– Hát mondja? – faggatott.

– Rögtön! Rögtön! – biztattam, és énekeltem ott tovább neki a litániámat: – Ötvennyolc, hatvanhat, tizenkettő! Szemed csüngjön mind a kettő! Hetvenhetet ossz el héttel! Nevednapján húzzanak fel!

Na, de ha már nem is akartam, akkor is a szemem szúrta ki, hogy a számadásban vagy három-négy helyen kibotló van.

Gondoltam magamban: mégis úgy kell tegyek, hogy máma este legalább egy hibát megmondjak Kasosnak a számadásban. A többi hármat majd holnap-holnaputánra teszem el.

Hát kiválasztottam a legkisebb hibát, és megálltam Kasosnak a litániában:

– Na, ehol van, Kasos úr, ha akarja látni. Ez a harmadosa, Jancsó Ambrus fele részt kapott a magáéból, mert ott aztán a bérlőnek magának van számítva harmadrész, ahol magának a fele jár.

– Ejnye az anyja teremtésit! – mondta Kasos. – És ezt meg én nem is láttam a rováson. Na igyon hát egy pohár pálinkát! – kínált. – Törjön ebből a mézes lángosból. Magát, úgy látom, használhatom!

Ahán! Az én emberem vagy már – gondoltam, és ittunk-ettünk.

A szoba túlsó sarkában egy hosszú asztalnál ott lefetyelt a Kasos családja.

A négy lány mind egy terítőt hímzett vagy horgolt. Az anyjok a cselédeket kurgatta, számodoltatta.

A lányok mellett, mind mellett, egy erdővéd vagy egy kincstári altisztféle, a legkisebb mellett éppen a falubeli másik nagyfuvaros gazda fia, huszárruhában, ahogy szabadságra jött.

Jól láttam, hogy csak néznek, ugyan néznek engemet, hogy koccintgatok ott, az apjokkal, urokkal, mint egy polgármester, répaszedő napszámos létemre.

 

*

 

Ajjaj! – mondtam Kasosnak. – Ajjaj! Úgy látom, lesz még hiba ebben a számadásban csűstűl, akárki csinálta.

– Hát a nadragulya egye ki a belit! – szólt mérgesen Kasos. – Ezért fizettem én neki negyven pengőt!

– Negyvenet! Ezért?

Hát csakugyan, még ha nem is akartam volna lepocsékolni a számadást, azért, hogy rám maradjon, akkor is eltátottam volna itten a csudától a számat, hogy a segédjegyző annyit zsarolt ki Kasostól érte.

Váltig is láttam a Kasos képén, hogy már megbánta, hogy kikottyantotta előttem a számadás árát. De már kimondta. Hát, hogy tegyen éppen valamit, láttam, csakis azért kezdte el rá a panaszkodást:

– Úgyigen! Ez a kötni való tolvaj! Nincs nekem elég teher a fejemen!? Nem dolgozom én meg keservesen minden krajcárért? Itt van, látja, négy eladó lány a nyakamon! Szétszednek így is egészen, ha csak egy tucat pendelyt adok velük.

Na, azt láttam csakugyan, hogy ott is, a lányok széptevői előtt, boros-, pálinkásüveg és pogácsa van. De egyebet szerettem volna jobban kiszedni magamnak Kasosból.

– Hát ki csinálta magának, Kasos úr, ezt a számadást? – kérdeztem tőle, mint egy ártatlan gyermek.

De erre már azt mondja:

– Mindegy az magának! Nézzük csak, hol van még hiba?

Hát most már mégiscsak így szóltam:

– Ne haragudjon, Kasos úr, de ha azt kívánja tőlem, hogy itt virrasszak magának ezzel a számadással, hát holnap majd leragad a szemem a répaföldön.

– Nem baj! – mondta erre Kasos rögtön. – Nem megy a munkába. Maga most csak ezt csinálja nekem, ezt a számadást. Ha belefárad, akkor is talál magának majd valami könnyebb munkát a ház körül, mint a napszám.

Ez se rossz! – gondoltam. De Kasos még:

– Ha meg elvégzi ezt a számadást, akkor is jobban használhatom majd itt magát a kezem ügyében.

– Na, egyhamar ezzel nem végezhetek! – mondtam. – Egy-két nap semmi ennek a nagy számadásnak!

– Tudom-tudom! – bólintott erre Kasos.

Engem meg csak birizgált a kacagás a vékonyomban. Mert azt már láttam, hogy a segédjegyző is úgy szoktatta Kasost a hosszú számodolásra, csak hogy minél jobban megfejhesse.

Azzal elkezdtem újra a litániámat: hatszor hat az harminchat, anyád nem lát, apád vak!… Rágtam a ceruzát, kínlódtam ott Kasosnak. És ittuk a mézes pálinkát.

Persze, utoljára már mégis kellett mutassak valamit Kasosnak, hogy nem hiába mórikálok ott neki. Hát rászántam a másik, még nagyobb hibát, amit másnapra tettem, és elkezdtem:

– Tyű, na ni. Ehol van! Fél rész Czinguska Dávid, harmadrész Kasos Ignác, tizennégy szekérről.

– Uramisten! – hűl el erre igazán. – Hiszen ez hatvan forintnál is több kár nekem.

Éppen a Kasos legkisebb lányának a kérője, a huszárruhában, az volt a Czinguska Dávid fia.

Hát ahogy a Kasos nyaka olyan lett, mint a ministránsposztó, a méregtől, már azt hittem, hogy most megy, és itt mindjárt egy nagy csetepaté lesz a Czinguska fiúval, karddal és lőccsel, tán halálra, mert az apja hatvan forinttal károsította meg Kasost.

Csakugyan vetett is egy olyan szemet oda Kasos a Czinguska fiúra, mint a pipáján a parázs. De láttam, tartja magát. Vagy a huszárkardtól fél vagy egyébtől.

Én mondom:

– Itt, hallja, Kasos úr, csúnyául rászedte magát, aki ezt a számadást csinálta, csak úgy, hogy összejátszott a harmadosával. Mert máskülönben mi haszna volna magát megkárosítani? De én akármikor tanúja lehetek, ha feladja a bíróságon. Le is zárják az ilyen számadásért.

– Az a baj! – szörtyögteti a pipáját Kasos. – Az a baj, hogy semmit se lehet itt tenni. Ezt már hagyni kell. És hogy megbíztam benne!

Hát erre már nagyon mafla lettem. Hogy a fenébe értsem ezt, hogy Kasos, ez a fösvény mokány, hagyni akarja, hogy megcsalják hatvan pengővel?

Itt valami bibi kell legyen! – gondoltam. De hát még inkább csak azon járt az eszem, hogy hagyjam én is a más dolgát, és a magaméval törődjem. Azért ezt mondtam:

– Hát Kasos úr jobban tudja, mit tegyen, mit nem. De ha nekem felényit tetszenék fizetni, mint ezért a számadásért fizetett, hát én egy krajcár hiba nélkül megcsinálnám magának.

Láttam, hogy Kasos gondolkodik nagyon. De utoljára csak így szólt:

– Majd meglássuk! Majd meglássuk! Most már késő van. Lefekszünk. Holnap aztán tovább csináljuk ezt. Jójcakát!

– Jójcakát!

Azzal mentem kifelé az istállópadlásomra.

De mikor elhaladtam a Kasos családja előtt, a lányai, a kérőik, de különösen Kasosné, az úgy nézett rám, akár egy rablógyilkosra. A köszönésem sem fogadta.

Na, Kasosnéról tudtam, hogy minek utál így.

A kocsisok mind pusmogták, hogy Kasosné körül a segédjegyző tapossa a földet. Hát biztosan nem tetszett neki, hogy Kasos engem hoz számadójának a segédjegyző helyébe. Egy rongyost.

Ezt a segédjegyzőt csak egyszer láttam addig a ház tájékán. Nem volt valami hét falu legénye. Egy görcs volt csak. Az ember kukra rúghatta. A feje, mint a fonott cipó, olyan volt. A szeme alig látszott ki a homlokából. Kopasz is volt.

Nem tudom, hová tehette az eszét Kasosné, hogy erre a pukkancsra nézett.

Igaz, hogy azt még a legrosszabb nyelvű kocsisné se merte mondani, hogy Kasosné tán félrelépett a jegyzősegéddel.

Csak annyit hallottam, hogy a segédjegyző mindig úgy ejti szerét, hogy betoppanjon a házhoz, mikor Kasos odavan valahol. Akkor aztán ott lődörög Kasosné körül a mosódézsák közt is.

Kasosné! Azt már mondtam, hogy kevés helyrébb menyecskét láttam nála.

Ez második felesége volt Kasosnak. A lányok nem tőle voltak. Egyebet se mondjak, a legnagyobb Kasos lány idősebb volt a mostohaanyjánál.

Ez a legnagyobb Kasos lány jól húszon túl volt, és tőle nem mehettek férjhez a kisebb testvérei. Mert a vőlegénye megromlott a kohóban, egy robbanásnál, és nagyon búsult érte. Nem akart máshoz menni. Itt pedig, ebben a faluban, szentül megtartották a lányos házaknál, hogy addig nem mehet férjhez a fiatalabb lány, míg nénjét el nem vitték.

 

*

 

Na de mondjam a magamét.

Másnap még nyújtóztam finoman a pokrócom alatt, mikor a napszámosok indultak.

Kasos úgy adta ki nekem, hogy a számadást vizsgáljam a napszámba. De hát a házban csak később takarítottak a lányok. Előbb a fejésnél, tejkiosztásnál, kihordásnál fityegtek. Takarítatlan házba meg nem engedtek be senkit.

Hát nyújtóztam kedvemre, amíg meguntam. Aztán megittam egy sajtár tejet, finom málépogácsával. Egyik kocsisnétól kaptam, ahogy a szegődött cselédeknek járt. Aztán visszamásztam megint a padlásra. Mert nem akartam, hogy nagyon szemet szúrjon, hogy itt ni, csak lézengek.

Hát játszottam Jánoskával, kártyát vetettem magamnak, pipáztam.

Csak tova nyolc-kilenc óra felé mentem fel a házba. Na! Mint az urak a hivatalba. Odaültem a búbos mellé.

Kasosné és a lányok nem szóltak nekem. Hagytak. Csak sandítottak rám, mint a rühesre, olyan utálkodva.

Kasos, már láttam, kiadta nekik az ordrét, hogy békén hagyjanak a számadással.

Így minden rendjén lett volna. Csak az unalom majd megevett abban a kuckóban.

El nem mozdulhattam a könyv mellől, hogy lézengeni lássanak. Még ha valamelyik lány vagy Kasosné arra sórált, hát morogni kellett nekik, hogy lássák, a számadáson kínlódom.

Pedig már a könyvben minden lapot betéve tudtam.

Talán felmondtam volna a tanítónak is belőle a számokat.

Délfelé valamitájt hazajött Kasos.

Egyenesen odajött hozzám.

He, mi?

Mutattam neki egy még nagyobb félrehúzást a számadásban. Ez lehetett vagy hetven pengő.

Már erre nem is káromkodott, nem is hűhózott az én gazdám. Csak buzdított, hogy keressem ki csak sorjában, hol a hiba a számolásban, és írjam fel. Majd aztán meglátjuk, mit teszünk.

De hát én már a csudától sem tudtam megállni, hogy szó nélkül hagyjam ezt.

– Ugyan már, mondja nekem, Kasos úr! Ne haragudjon! De hogy tudta így csak elereszteni azt a zsiványt, aki ezt a számadást csinálta magának. Mert már azt csak gondolom, hogy ez megszökött innen.

– Nem! Azt nem! Itt van az! – mondja Kasos. – De hát egyéb sora van ennek. A bánat sírjon rá!

– Nem lehetne valahogy ráteríteni a vizes lepedőt? Hátha én mégis nyitját lelném. Én már sokat hallottam! – mondom.

Kasos gondolkozik, gondolkozik. Egyszerre így szól:

– Hászen maga így is megtud mindent előbb vagy utóbb itten. Hát csak azt kell most megfogadja nekem még az édesanyja porló csontjára is, hogy a száját betartja. Akkor elmondom magának, hogy állok én ezekkel a tolvajokkal.

– Ne féljen, Kasos úr! A kútból a kő hamarább jön fel, mint belőlem a szó. Megéri itt az nekem.

– Hát hiszen azt már látom, hogy nem ejtették a feje lágyára. Hát ide hallgasson! Ennek a mi kocsmárosunknak itten tízéves bérlete van egy darab kincstári földre. Ez úgy adódott ki árendába még az öregapám öregapja idejéből, akárkinek tíz köbölből egyre, a kincstártól. Mint régen mondták, dézsmába. Hát ezt a földet tartom én csakúgy tíz éve a bérlőtől, mint ő a kincstártól. Kontraktusunk van… Mármost maga azt hiszi, hogy én meg a bérlő berántjuk a kincstárt, mert termelünk a földjén, és nem fizetünk, csak szemszúrásból árendát. De hát egyet elfelejtenek! Mikor ezek a földek kiadódtak, még fű sem nőtt rajtok becsületes, csak szamárkóró meg kutyatej. Én túrtam, trágyáztam iszonytató költséggel ezt a földet, hogy föld legyen belőle. Hát minek kapjon ebből a földből többet a kincstár, mint ahogyan ő nekünk kiadta? Hogy a bérlőnek is mibe kerül az az áldomás, ez és az és amaz, amiket a kincstári uraknak juttat a bérlet miatt? Hát azt én is tudom. Na mármost, itt a községben mindenki tudja ezt a dolgot. Aki gazda harmados vagy negyedes, vagy feles földet vár tőlem, az kap, ahogy megalkuszunk, maggal, mag nélkül, partföldet vagy lapost. Nincs hiba! Hanem idejött ez a nyálas segédjegyző, és ez valahogy kiszimatolta, hogy a mi bérletünkön a kincstár csúful megrövidül. Hát fenyegetőzött: ő felad bennünket!… Mármost az tudnivaló, ha bizottság jön ki a feljelentésre, az nem nézi az igazat, hogy mi mennyi pénzt és munkát öltünk ebbe a földbe. Csak azt nézi, hogy a kincstárt becsapjuk. Mi lenne? Elvennék tőlünk a földet. És aztán az mindegy, hogy megint csak kutyatej terem rajta, mert itten ki nem veszi senki más rajtunk kívül. De elvennék tőlünk, és talán kártérítést zúgatnának ránk. Hát így van!… Be kellett hogy fogjuk a száját a segédjegyzőnek azzal, hogy vele csináltatjuk ezt a számadást, jó borsosan. De hát csakis úgy van, hogy régebben, míg rovással osztottuk a termést, hát tízszer annyi munka volt: ide rakd, oda rakd, ez harmad, ez negyed. Hétszámra osztottunk. Most ez hamarább megy számadással. Persze, honnan álmodtam volna, hogy a gazdatársaimmal összejátszik ez a gazember, és engem lenyúz itten, kétszer, és azokat is biztosan egyszer!… De hát szólni és ugrálni ezért, csak rosszabbat érnék. Ennek a segédjegyzőnek se hücs ki, se prücs ki, ha feladom, megszökik a törvény elől, de én nem szökhetem meg a vizsgálat elől, ha felad.

– Értem! – mondtam. – Értem. Most már értek mindent.

 

*

 

– Na lássa! – sóhajtott egyet Kasos olyat, és vágott egy pofát nekem olyat, hogy hét rokonnak a gyásza kitelt volna belőle hét temetésen.

Persze én magamban inkább azt gondoltam: már csak nem folyatom érted a könnyemet, mert ha te a tavaly meg se érezted azt a százötven-kétszáz forint veszteséget, amivel a segédjegyződ megkárosított, hát valami kevés haszon csak kellett maradjon neked is azon a kincstári gazdaságon!

Azt mondom hát inkább:

– Márpedig én, lássa, Kasos úr, akárhogy gondolkozom magamban a maga javára, csak az jut egyre eszembe, hogy ezen a módon csak másnak dolgozik, mindig kifosztogatják. Hagyni ezt annyiban nem lehet!

– Hiába pedig! Hiába! – legyintett nekem Kasos. – Hiába! Nemhogy nem szaladhatok a törvénybe ez ellen a pernahajder ellen, de még meg se szabadulhatok tőle!

– Hogyhogy? – kérdem. – Tán csak nem fogja vele csináltatni az idei számadást is?

– Már azt pedig nem hiszem, hogy másképp menjen! – mondja Kasos. – Legfeljebb most már maga is itt van mellettem, és a körmére nézegethetünk ennek a gazembernek meg a drágalátos gazdatársaimnak.

Ahán! – gondoltam. – Most még jobban értek mindent. Jól mondta Gábor, a kocsis, hogy többet érek meg én neked, mint az a rongy évi szegődmény, napszámbéren. És még a répaföldre is volt szíved kiküldeni, hogy egy nap se lézengjek. Na várjál csak!

Egyszerre leteszem a plajbászt a kezemből, becsapom a számadáskönyvet, és azt mondom:

– Már ne haragudjon, Kasos úr, de ha én magának kétszáz pengőnél is több hasznot csinálok, mert nem hagyom, hogy a számadásával az idén is becsapják, és ezt maga csak úgy, egy köszönöm szépennel zsebre teszi tőlem, aztán mikor vége a betakarításnak, én megint mehetek magának trágyát hordani, és télvíz idején az istállóhászján hálni évi szegődménybe, hát akkor azt mondom, ezt a városban is megtalálhatom magamnak.

– Hát mit akar? – kérdezte tőlem.

– Csak azt – mondtam –, csak azt, hogy ha nekem is azt adja a számadásért, mint a segédjegyzőnek, és tőlem megkapja becsülettel, akkor bocsásson Isten hírével innét. Napszámost kap maga, aminek engem tesz meg itt, ha nem ülök a kancelláriájában.

– De hiszen most magyaráztam meg magának, hogy a segédjegyzővel nem húzhatok ujjat! Vagy akkor magát is, őtet is fizessem? Azt gondolja? – kérdezte mérgesen Kasos.

– Én megmondom, mit gondolok! – szóltam. – Én azt gondolom, kukra rúghatná maga ezt a pukkancs segédjegyzőt, anélkül hogy magának bajt csinálhatna. Van nekem a városban jóemberem, aki úgy ismeri a hivatalokat, mint maga az udvarát. Az majd kitalálja, hogy kell bevágni az ajtóját ennek a segédjegyzőnek, akárhová megy vádaskodni magára.

Persze Somára gondoltam. Ügyvédi irodába járt éppen, mikor eljöttem a városból, tudtam.

De Kasos a szavamba vágott így, hogy azt kérdi:

– Ki az? Valami tanácsos?

– Nem! – mondtam.

– Hát? Járásbíró?

– Az se!

– Hát? Fiskális?

– Afféle, igen! – mondom.

– Na! – legyint Kasos. – Akkor ez nem sokat ér. Csak az tehet valamit, aki benne ül a hivatalban. A fiskálisok csak úgy kívül ólálkodnak. Volt már elég dolgom velük.

– De ez nem olyan, mint a többi! – mondtam. – Mert ha ez se intézi el a maga dolgát, akkor senki.

– Hogyhogy? – kérdezte Kasos.

– Csak úgy! – felelem. – Mert ez két évet ült már oklevélhamisításért. Hát csak érti az instanciákat!

Még azt gondoltam elébb, elszóltam magam. De Kasos csak az ujjára tekerte a bajuszát, és megrántogatta, mintha azt a játékot játszaná, amit a margarétával a lányok, ahogy párra vagy páratlanra jön ki a levél nekik, tegyem, ne tegyem, tegyem, ne tegyem!

Hát a bajusza szőre, úgy látszik, Kasosnak párosat mondott, mert így szólt:

– Meg lehet próbálni, ha nem kerül semmibe. Hol az az ember?

– Egy liter borra is elhívhatja velem az Elefántkebelbe! – mondtam. – Akármikor!

– Na, azt rászánhatjuk! – feleli Kasos. – Holnap így is behajtok. Majd elviszem magát a városba.

– Azt akartam mondani éppen! – szóltam.

De már ha ennyiben volt a dolog, hát elévettem megint a könyvet, és még vagy két summát megmutattam Kasosnak, amivel becsapták.

Több nem is volt. De hát a Kasos szavában egészen megbízhattam, hogy így se küld ki a répaföldekre napszámba, ha el is végeztem ezt a vizsgálatot a számadásában. Most örült, hogy kímélhetett, csak hogy meg ne szökjem, mert szüksége volt rám.

 

*

 

Ténferegtem egész délután erre-arra. Megnéztem a falut. Elbámultam a kohót. Csakugyan, mintha a poklot látta volna az ember. A rettentő kemencék, kémények, borzasztó szénraktárak és vaslajtorják az égbe fel. Az emberek mind kormosak, feketék, mint az ördögök. Füst- meg kénkőszagú az egész környék, mint a pokol tornáca.

Visszajöttem megint. Egy kicsit segítettem tengerit fejteni a kocsiséknak. Azt hamar elvégeztük. Már aztán csak traccsoltunk, kötődtünk.

Egyszerre a hátam megett ezt hallom:

– Hát aztán magának csak ez lesz a dolga itten? A naplopás? Még a cselédeimet is feltartsa a munkájuktól?

Kasosné! Persze ő! Csak úgy szikrázott az a szép, kárbunkulus szeme.

– Hát nem haragszik a ténsasszony! – makogtam ottan. – Az úrnak számodoltam máma. Elvégeztem. Ő mondta, csinálhatok estig, amit akarok!

– Na hallják! Meg vagyok én áldva az én emberemmel! – szólt erre Kasosné nem is nekem, de a kocsiséknak. – Ilyen léhűtőket hoz ide nekem a városból.

Szóljak? – gondolom. – Csak rosszabb. Asszonyokkal csak a patak bírja locsogással!

Meg aztán éppen majd kiejtettem már a számon, hogy Kasos azt mondta: majd találnak nekem könnyű munkát a ház körül. De idejekorán meggondoltam, hogy kikottyantsam ezt most. Mert láttam, hogy amilyen mérges rám ez a Kasosné a segédjegyzőért, hát ha ő keres nekem könnyű munkát a ház körül, az az lesz talán, hogy egy nap, egy éjjel tündérkastélyt építsek fel az udvarukon, és le is bontsam, mint a mesében.

A fenének nyúljon a nyakam a munkától, ha nem muszáj! Úgy tettem éppen, mint Jánoska. Nem értek, nem hallok, nem látok semmit.

Kasosné irgett-forgott, parancsolgatott. De láttam, csak szemet szúrok neki. Odajött, rám nézett, de nem szólt, otthagyott. Megint visszajött. De megint csak a kocsiséknak mondta, hogy az ura neki tán eszét vesztette, hogy kancelláriát akar a háznál városi tekergőkből.

Na, utoljára mégse állta meg, hogy belém ne vesszen:

– Hát tulajdonképpen micsoda foglalkozása van magának a városban? – kérdezte tőlem. – Kari munkás maga? Mestersége van? Vagy csak ilyen írnok?

– Ahogy jobban fizetnek! – felelek. – És hasznomat veszik!

– Úgy? – mondja Kasosné. – De legszívesebben tekereg! He?

– Hát ahol úgy veszik jobban hasznomat!

Kasosné néz a kocsisnékra. Azok, látom, csak kékülnek el a kacaghatnéktól, hogy én csak pipázok, és Kasosné táncolna mérgében, mint a forgószél.

Nagyon jól látom, hogy Kasosné mindent ezekkel a kocsisnékkal szok elpletykázni. Már szemről értik egymást.

– Na! – szól egyszerre Kasosné. – Én nem bánom, ha az uram naplopásért fizeti magát. Csak én itt az udvaron ne lássam. Nekem ne adjon itt rossz példát a háznál, ahol mindenki dolgozik. Menjen a hászjára. Dögöljön ott Jánoskával. Az éppen magához való. Azt is úgy tartjuk itt Isten nevében!

Hát erre a kocsisnék, ahogy elébb asszonyukra tartották vissza a kacagásukat, most aztán örültek, hogy rajtam pukkanhat ki belőlük. Egyszerre olyan hajaházás lett az udvaron, hogy két kanca is röhögni kezdett rá a jászol mellől, az istállóból.

Megint csak azt gondoltam: ha szólok és ugrálok, csak ezek kallójára hajtom a vizet.

Nem szóltam semmit!

Kasosné, az már biztos, hogy nagyon meg volt elégedve magával, hogy legúnyolhatott legalább a kacagásig engemet. Úgy ment be a házba, mint a szolgabíróné!

Persze, ezek a kocsis cefrék azért odakacsingattak nekem, míg Kasosné ott is volt. Aztán meg, hogy elment, az egyik így szólt:

– Magának lesz itt legjobb dolga a háznál! Sose búsuljon! Csak heverjen!

Gondolkoztam egy kicsit: mit tegyek? Mondom:

– Hát nézzék, ha segíthetek valamit itten magoknak, szóljanak!

Erre egymásra néztek. Kacsintottak! Picsogtak!

– Nincs mit!… Nincs mit! – mondták. – Nincs mit, semmit!

Ajánlkoztam egyiknek, hogy hordom be a kevés esteli fejést. A másiknak szénát akartam ereszteni, segíteni.

Egy se hagyott.

Vagy már Kasosnéval imént úgy egyeztek meg, hogy egy se engedjen segíteni a ház körül. Vagy csak maguktól csinálták velem ezt a mókát. De így volt.

Már mikor egyik kocsishoz mentem oda a nagyistállóba, hogy a trágyát segítsem neki elvillázni a dombra, az is kivette kezemből a villát. Kacagott, és rázta a fejét:

– Neked nem szabad nehéz munkával rontani a kezefogásod. Mert aztán félrehúzol az úr számadásában, ha reszket a kezed. Neked a pennával van dolgod! Eredj, feküdj le a hászján, ha a számolást elcsaptad mára!

Na, ilyen büdös dologban sem voltam életemben! Hogy én azért mérgelődhessek, mert nem törhetem magam a dologgal.

Persze észben voltam, hogy ha mutatom a haragost, ezek a fifikus falusi tolvajok csak jobban kikapnak rajtam.

Picsogtam én is egyet. És azt mondom ennek a trágyánál:

– Nagyon jó! Csak dolgozzatok, hogy asszonyotok meg legyen veletek elégedve. Igaz is, hogy inkább a segédjegyzőnek kellene jönni nektek segíteni, ha helyette én csinálom az úrnak a számadást. De az asszonyotok kíméli.

Azzal felmentem csakugyan magamnak a hászjára.

Egy deszkát kivettem a hajzás oldalából, odaültem a jó friss levegőre.

Felőlem ugyan megveszhettek.

Ott ültem, pipáztam.

De csakis mintha jól mondta volna Kasosné, hogy Jánoskával egy kenyérre jutok a padláson, ahogy ott ülök, odajön mellém ez a lüke.

Nem, nem miattam jött. Nem ismert az meg senkit. Hanem arra jött oda, hogy a nap besütött a kiszedett deszka helyén, végig a padláson. Mintha egy nagy lajtorját fektettek volna keresztbe a bérc tetejétől az istálló padlásáig, éppen úgy nézett ki az, ahogy a por, a murva táncolt veresen a napsugáron.

Ez a lüke ezt nézte. Ez tetszett neki. Belement a napsugárba, és kitátotta a száját, szemét, és úgy, maflán, állt.

Hát persze, ez a szerencsétlen alig látott napot itt a hászján. Mert ami világ jött be a hajzáson és a hajzáslyukakon, csak a puszta égből jött.

Megint úgy megsajnáltam ezt a lükét. Hogy még a nap se érheti, és a képe olyan fehér, szinte kék, mint a krumpligyökér a pincében.

De hát az ember törődik a maga bajával, még úgy is, ha nincs az.

Megvacsoráztam. Lefeküdtem. Húztam a csendes reggelig.

 

*

 

Gábor, a bricskás kocsis keltett fel reggel.

Már aztán a kocsisok este, a vacsoránál nem nagyon mókáztak velem, mikor hallották Gábortól, hogy a gazdájuk visz be a városba magával a bricskán. Mert úgy gondolták, mégis a Kasosné nyelve nem csinál kék foltot rajtuk, ha azzal veri őket, de ha Kasos takarít le nekik egy csárdást, és rúg beléjük, annak nyoma marad.

Rám pedig Kasosnak van szüksége!

De még amelyik azt látta, ahogy a kocsira ülök Kasossal!

Mert Kasos, mikor már várt a bricska, azt mondja nekem:

– Inkább ültetném a bakra magát, mert nem jó, ha látják ezek a gányók, hogy nagyon komázok magával. De a bakról nem tárgyalhatjuk meg jól az ügyünket. Üljön csak ide a bricskába, mellém!

Hát így az egész udvar, Kasosné, a leányaival, hujj… mind énrám meresztette a szemét-száját, hogy ülök ott az urokkal a parádés kocsiban. Kasosné félre is köpött.

De Kasos nekem egy szivart is adott. Úgy füstöltem vele, urasan! Azt a tetves ragyogóját a világnak!

Csak éppen abból nem lett semmi, hogy a mi ügyünket tárgyaljuk meg Kasossal az úton.

Mert Kasos tulajdonképpen most a vonat ügye miatt jött be a városba. Hát az járt az eszében, és azt beszélte nekem is végestelen-végig az egész úton.

Ha még legalább nem hallottam volna az egészet, mikor jöttem ezen a kocsin! Átrakodás, lerakodás, felterhelés, leterhelés, kilométer; tarifa, mázsa; itatás; etetés; üzemköltség… Már csak úgy a fejemet biccengettem, azt sem tudom, mire.

Legjobb is volt, ha nem tudtam. Mert attól már igazán csak a guta kerülgetett néha, hogy szó nélkül el kellett hallgassam azt az éktelen marha ocsmálkodást, amit Kasos a vasútra eresztett rá.

Még azt is mondta, hogy hát: nem jobb az, ha a fuvar kétannyi idő alatt fut innét-tova, mint a vonat? Hiszen az ember még meg se tudja gondolni az ügyét-baját az olyan bolond masinán, amelyik hiss-huss! egy falutól a másikig.

Utoljára is csak nem fért belém a szó.

Egyszer, mikor azt kérdi tőlem Kasos, hogy: nahát, mit szólok a dologhoz? Hát én:

– Ha meg is haragszik rám, Kasos úr – mondom neki –, csak azt kell mondjam, hogy az igás fuvar nem veheti fel a versenyt a vonattal sehol a világon. Arra nincs isten! Vonat jár most már mindenfelé. Kár magának pocsékolni a pénzt, hogy azt kisemmizze!

– Hát mit csináljak? – kiáltott erre rám Kasos, mint akit megloptam. – Engedjem magam tönkretenni?

– Én mondanék valamit magának! – szóltam.

– Arra kíváncsi vagyok! – szólt.

– Hát ha én magának volnék, Kasos úr, akkor én nem azon járnék most, hogy ne legyen itt vasút Málnásig, hanem azon, hogy mentől hamarább meglegyen.

– Hogy? – nézett rám Kasos, mintha kiesett volna egyik kerekem.

– Hát úgy – szóltam –, hogy elmennék ahhoz a bizottsághoz, amelyik mondja, hogy a vasutat tervezi, és kontraktust csinálnék velük arra, hogy én fuvarozzak minden vasúti állomásukról! Ebben járnék!

Az én Kasosom csak elmeredt erre. Meg is mondta:

– Hallja, erre nem is gondoltam! Maga nem buta ember!

Nahát, ha nem úgy volt, ne menjek el innét.

Az én tanácsomra Kasos csakis oda a vasútépítő bizottsághoz ment el, kontraktust kötni velük. Pedig az úton még arról beszélt, hogy le kellene ütögetni sorban fokossal ezt a bizottságot, és az árokba lökni a vasúti síneket, hogy siklódjon ki a vonatjuk, és felgyújtani minden bakterházukat és állomásukat, ha fel merik építeni.

 

*

 

Nahát, Kasossal az Elefántkebelben kellett hogy találkozzunk, ahová én elviszem neki Somát.

Soma csakis írnok volt még egy ügyvédnél. De már megint többet kezdett gondolni a tütüre, mint a bélyeges aktákra.

Úgy leltem éppen egy butikban, hogy a kocsmáros nem akart hitelezni neki egy fél litert. De még Soma rendesen fel volt öltözve. Csak az inggallérja volt már nagyon sárga és foszlóban. Innen láttam, hogy Soma nem láthatta már vagy jó néhány napja a feleségét.

Ahogy észrevett engemet, rögtön ő jött hozzám. De ezzel kezdi:

– Na! A feleségem megint terád vár. Én otthagytam. Mehetsz, megvigasztalhatod. Jó, hogy tanállak!

– Nincs vásár többet! – mondtam.

– De azért jóban vagyunk? Fizetsz egy deci nerángasst, remélem! – szól Soma.

– Nincs pénzem! – mondom.

– Ajajaj! Hát hol vagy? Látom, jó ruhád van, topánkád! – mustrál végig engem Soma.

– Tudod te! A Kasos öccsénél, a szekeresnél!

– Na, ne mondd! Nem lehet attól sem keresni egypár garast?

– Neked lehet! Most jut eszembe! Egy liter bort lehet! Ha eljössz velem az Elefántkebelbe, ott kikérhetem. Talán még írást is csináltat veled ez a Kasos.

– Már itt se vagyunk! – mondja Soma.

Azzal megyünk.

Nem is gondoltam, hogy Kasos már ott vár az Elefántkebelben. De megláttuk az ablakon keresztül. Úgy tetszett, jó kedve van. Tán sikerült neki a vasúti bizottsággal a pakli.

Elég az, hogy Kasos úgy meghökkent, mikor engem ezzel a hosszú, lajtorja Somával meglátott, hogy csak elmeredt.

Na, leülünk. Kasos mindjárt kihozatja a liter bort. Még három kispörköltet is. Gálánt volt.

Megtöröljük a szánkat. Iszunk egyet. Arra azután Kasos rákezdi Somának: a kincstári bérletet, és hogy mennyi verejtékét és pénzét ölte bele, és most tönkreteheti egy feljelentés. Mitévő legyen?

Soma gondolkozik. Egyszerre azt mondja:

– Hát itt csak egy a legjobb, Kasos úr, előre feljelenteni magát. Én majd megcsinálom azt a feljelentést, bízza rám.

– Mit mond?…

Hát én csak azt várom, hogy Kasos felugorjon erre, és a fejéhez vágja Somának a borosüveget.

– Mit mókázol mostan! – szólok Somára.

De Soma úgy néz rám, mint a toronyból, hogy beleszólok.

– Te ne verd a szád. Nem értesz ehhez.

Azzal Soma elkezdi Kasosnak egészen rendesen, komolyan magyarázni, hogy Kasosnak fel kell jelenteni magamagát a kincstári főinspektornál itt a városban. Nem is egyszer. Még egyszer! Ha kell, ötször is fel kell jelentse magát úgy, hogy kevés hasznot fizet a kincstárnak a bérföldekért, és többet ajánl. Persze, a feladásokat jó emberei nevében kell csinálni. Utoljára aztán, mikor az egész hivatal mérges a sok feljelentésért és unja, jöhet akkor Kasos a saját nevében vagy a bérlő nevében, és a legtöbbet ajánlja a kincstárnak a földekért. Hiszen ha a termésárendát úgysem szállítják be, akkor ígérhetik egy megye termését is a földekért.

Az a fő, hogy a hivatalnokokkal összebarátkozni.

Ezt Soma mind elintézi! Öt forint nem lesz sok egy feljelentésért. Mikor a bélyeg rajta másfél forint.

– Ne féljen maga! – azt mondja Soma. – Ne féljen! Csak rúgja farba azt a tolvaj segédjegyzőt. Mert mire ő feljelenti magát, már olyan dühösek lesznek a főinspektori hivatalban a feljelentésekre, hogy már a hajdú se ereszti be a kapun azt a nyálas falusi pennarágót. De ha mégis tolakodnék, akkor itt vagyok én! – csap a mellére Soma olyat, hogy más tüdőbajt kapna ilyenért. – Bele tudok én kötni akárhol akárkibe. Vagy a tyúkszemére ugrok neki, vagy az orra előtt köpök el, és ha nem kér pardont, akkor is a képére mászok neki. Az meg a legjobb, ha elvisznek verekedésért mind a kettőnket a hajdúk a dutyiba. Engem már úgy ismernek ott, hogy a hajdú állítja fel az őrszobában, ha valaki azon a lócán ül, amelyiken én szoktam. De a maga segédjegyzőjének majd elveszem én a kedvét a feljelentéstől. Csak rám bízza.

Na, a Kasos fejét, láttam, egészen csára állította ez a tekergő Soma. Kasos nem tudta, higgyen neki, ne higgyen neki. De utoljára mégiscsak attól fázott legjobban, hogy akárki feljelentse őtet, még ő maga is.

– Nem, nem, nem! – rázta a fejét Kasos. – Már akkor inkább hagyjuk ezt a dolgot. Majd kijövök valahogy vele.

Erre Soma, látom, teszi magát, hogy egészen beledühödik a nagy álmélkodásba. Csap az asztalra egyet.

– Hát inkább fejeti magát azzal a tolvaj segédjegyzővel tovább? És ha más megtudja a maga ügyét, hát nem fogja fejni és fenyegetni? Hát lássa, már én is tudom. Akár már én is fenyegethetném, és megfejhetném magát, ha olyan ember volnék! Hát nem inkább nekem juttasson egypár forintot, hogy én elintézzem magának az ügyét jól és végleg?

Erre az én Kasosom aztán már csakugyan nagyokat izgett-mozgott a székén. De nem Somának esett, hanem nekem!

– Na hallja, magában aztán megbízhattam! Talán egyetért itt a barátjával, hogy engem behurgoljanak?

Hát ez most már borzasztó rosszulesett nekem. Elkékült még a szám széle is a dühtől erre a piszkos Somára. Hiába akar rám kacsintani, hogy tán nekem is sápot ad, ha Kasosnak lapít a pénztárcáján? Nem!

A szeme közé néztem:

– Te Soma! Tudod te, hogy hova tehetlek én téged? Hát vigyázz!

Erre Soma nagy görbe háta rögtön lekókadt előttem.

Mert Soma is jól tudta, hogy a felesége, Zsuzsi, míg együtt laktam vele, mindent elmondott nekem Somáról. Olyanokat is, hogy még én is tömlöcbe kerültem volna érte, hogy hallgattam róla.

Egyebet ne is mondjak. Sománé volt és én az egyetlen tudója, hogy hova tűnt el három éve egy marhakupec. Soma és három társa mulatott vele. Soma szerezte a marhaleveleket, amin a lopott jószágot eladták. A csendőrök csak a jószágot keresték, és Soma csak a hamisításért ült. De hogy a kupecet eltették láb alól vagy a Soma társai, vagy Soma is velük volt cinkosságban, arról nem krétázott senki!

Hát láttam, hogy Kasos meg van velem elégedve, ahogy letorkoltam Somát.

Már aztán Soma alább kezdte, ha szemtelenkedett is tovább.

Mibe is maradtunk? Abba, hogy ha a faluban a segédjegyzővel csakugyan összeakaszt Kasos, hát akkor még lesz ideje bejönni a városba, és a Soma segítségéhez folyamodni.

Arra Kasos felkelt, hogy még valami dolgát eljárja a városban. Én megvárhatom akár itt az Elefántkebelben is.

Soma azért két forintot csak kicsavart Kasosból. De azt Kasos csak úgy magától adta neki: merthogy Soma nyavalyogni kezdett, hogy az ügyvédi irodáját mulasztotta velünk.

Na, persze, mikor Kasos elhagyott minket, Soma mindjárt nekem támadt:

– Na, ilyen hétbivalyt, mint te! Hát minek nem hagytad, hogy kicsavarjak egypár forintot ebből a büdös parasztból? Jutott volna neked is.

– Nekem nem kell. A becsületem nála elsőbb. Szegődvényben vagyok nála évesre, és jótálltam érted, hogy nem hurgolod be.

Na, ezt már Soma is belátta, hogy igazam van.

Már aztán csak arról kérdett, hogy milyen dolgom van a faluban.

Mondom neki, hogy még ilyen helyen sem voltam, hogy éppen az legyen bajom, hogy kiveszik a kezemből a munkát. És elmagyarázom Somának Kasosnét és kocsisnék, kocsisok röhögését rajtam.

– Na! – mondja erre Soma. – Ha te olyan hellyel nem vagy megelégedve, ahol nem hagynak dolgozni, akkor már én csak egy jobb helyet tudnék neked.

Ahogy ő szokta, olyan komoly pofával dörmögte ezt nekem ez a Soma, hogy még először azt hittem, hogy újra a feleségét ajánlja nekem, az olajtörőben, és azt mondom:

– Szeretném tudni, milyet?

– Csak ahol elmebajtól kezelni fognak téged! – röhög a disznó Soma, és felkelt az asztaltól.

Meg se várta, mit szólok rá. Elment. Persze azért, mert félt, hogy a Kasos forintjából még fizetni kell nekem valamit.

De én szívesen hagytam. Csak eredj! Jobb ettől megszabadulni.

 

*

 

Na, mikor visszajött Kasos, azt mondja:

– Hát hallja, ez a maga fiskálisa inkább nézett ki úgy, mint aki az erdőben állja útját az utasoknak.

– De nagyon ügyes, használható ember – mondom.

– Még azt is elhiszem magának – mondja Kasos. – De már csak maradjunk annál, hogy nem kezdek ki a segédjegyzőnkkel. Mert lássa, amit vesztettem, azt már úgysem kereshetem rajta és a tolvaj társain. Hogy ezentúl meg ne lophassanak, arra meg itt lesz maga. Ha aztán ettől is ugrál a segédjegyző, akkor már az orrára koppinthatunk neki ezzel a másikkal, a barátjával. Hol van? – kérdezte Somát. – Elment?

– Elment – mondom.

– Na, pedig éppen most vettem volna hasznát, neki, aki ilyen hivatalokban szaglászik! – mondja Kasos.

– Előkeríthetem még! – szólok.

– Nem! Hiszen tán maga is tud olvasni, kisütjük a barátja nélkül is, amit ebben a vasúttervező irodában ajánlanak nekem.

Azzal elvisz engemet Kasos valami hivatalba. Nagy cégér az ajtaján: A Málnási szárnyvasút tervező bizottsága.

Hát mikor elolvasom a táblát hangosan Kasos előtt, csak azzal nincs kibékülve, hogy: micsoda az, hogy szárnyvasút?

Megmondanám neki, ha én is tudnám. De hogy faggat egyre, hát azt mondom:

– Talán az, hogy ez a vonat sebesebben fog menni, mint a madár repül a szárnyával! Azért hívják így. Na persze, hiszen látja, hogy itt a városban a másik állomástól a vasutasoknak mind szárny van a sapkáján és a kerekeken is.

Hát ebbe belegyőződtünk volna Kasossal mind a ketten. Hiába, én csak mókából kezdtem mondani. De hát egy úrféle, a hátunk megett, kacagni kezdett rajtunk, és mondja a társának:

– Ha csak úgy repülne ez a vonat, mint egy hízott liba, már az sem volna baj. De azt hiszem, leugorhat róla az ember a kalapja után, ha leejti. Utoléri bízvást!

Na, Kasos erre nagyon boldog volt.

– Lássa! – mondja nekem. – Más is tartja a vasútról, nemcsak én, hogy két jó csikót le nem pipál.

Hát mit osztozzak itt vele! Nem szóltam.

Na, bent a hivatalban az egyik írnok már ismerte Kasost, és egy nyomtatott írást adott neki.

Ezt hozta oda nekem Kasos, hogy olvassam el neki.

Megint meg voltam akadva. Mert hiába olvastam el az írás elejét, nem értettem:

 

Részvényjegyzési projektus

 

Szerencse, Kasos nem kérdezett ki szóról szóra, csak azt akarta tudni, mi van az írásban.

Hát azt jól megértettem, mikor elolvastam. Az volt benne: hogy aki a vasúttársaságtól részvényeket akar venni, azt kötelezőleg bejelentheti, s akkor mindenféle kedvezménye lesz a szállításnál és osztaléknál.

– Jól van, jól van, akkor jól van! – bólogatott egyre Kasos is, mikor magyaráztam neki, hogy az írnok nem csapta be.

Már abban is megegyeztek előzetesen, hogy Kasos mennyi részvényt vállal el, és fizet ki itten. Csak alá kellett volna írjam Kasos helyett keze keresztvonásával a kontraktust.

De hát ez a Kasos rettentő gyanakvó volt. Mikor már az írnok elibénk tette az írást, és egy tanút is hozott, hát Kasos mégis megváltoztatta a szándékát.

Azt mondta az írnoknak, hogy tegye félre neki az írást, mert holnapig mégis gondolkozni akar rajta.

Azt hittem, amilyen veres lett erre az írnok kopasz feje is, mint egy kerti üveggolyó, a méregtől, most rögtön leköpi Kasost a szómásításért.

De csak kurtán-furcsán szólt:

– Hát, barátom, nekem nincs időm egyedül csak magával foglalkozni. A maga kára, ha nem vett részt az előzetes részvényjegyzésben, és holnap nem tehetek félre magának semmit. Nézze csak: hányan várnak rám maga után!

Csakugyan sokan csapkodták a hivatal ajtóját, és vagy öt ember állt már ennek az írnoknak a faketrece előtt is.

Micsoda? Mikor Kasos imget-ümget, tanakszik magában, mit csináljon, és az írnok kinyitja a ketrece ajtóját, hát ki van a várakozók közt? Akkor látjuk jobban. A Kasos édes bátyja, a másik Kasos, az olajtörős, az én volt gazdám.

De úgy látom, csak húzódna félre az olajos Kasos, hogy ne vegyük észre. És mellettem ez a szekeres Kasos is csak bújna a hátam mellé, láttam.

Ahán! Én tudtam rögtön, mi a bibi ezek közt. Biztosan egymás közt egyik jobban szidta, átkozta és fenyegette ezt a vasutat, és tán a keresztre s az öreganyjukra is megesküdtek egymásnak, hogy csak az árvizet és a veres kakast engednék a vasútra valaha… és itt, most itt van a két jó testvér, mint a kurta kutya, a vasút irodájában.

Hiába! Muszáj volt észrevegyék egymást:

– Adjon Isten!… Adjon Isten… Hogy vagy?…

– Már eljöttem, körülnézek itten, gondoltam! – mondja az egyik Kasos.

– Csakúgy én is! – a másik.

Így, szórul szó, kerülgeti egymást a két Kasos, mint a potyka a horgot.

Utoljára is már én nem állom szó nélkül:

– Lássa, Kasos úr, én akartam mondani magának reggel a kocsin, hogy még az édes bátyja is inkább fog bízni a vonatban, hogy olcsóbb és sebesebb az igásfuvarnál, ha olajpogácsát szállít. Szégyellik tán egymás előtt, hogy suttyomban idejöttek? Tán el is mennének?

Hát erre aztán a két Kasos testvér is lélekhez jött.

– Igaz! – mondta a városi Kasos. – Mit farizeuskodjunk egymással! Én is azért jöttem, hogy részvényt jegyezzek. Te is abban jársz, öcskös!

Mi lett a vége? Benn már egymásra licitált a két testvér, melyik vegyen több részvényt. Az írnok csak nézett: mi ütött ezekbe?

Pedig csak én csináltam az egészet.

Mit? Úgy belejött az én gazdám az irodázásba bátyjostul együtt, hogy még vagy hét ilyen ketreces, kalamárisos hivatalt jártunk meg aznap, hogy az állomásról való fuvarozás dolgát elegyengessék maguknak.

 

*

 

Na, a végin, mikor már megint az Elefántkebelben ittuk meg a sok lótás-futás áldomását, azt mondja az én szekeres Kasosom:

– Csak dicsérem az eszemet, hogy lekötöttem a fuvarozást magamnak két állomásra ezzel a vasúttal és a várossal, ha ez még a kincstári szállítmányozásnál is többet hoz nekem. Most már dicsérem az eszemet.

– Csak dicsérje – mondom. – Mert én, ha emlékszik, az úton, ahogy a városba jöttünk, fel akartam perzselni minden bakterházat ennél az új vasútnál.

Még a másik Kasos, az olajos is elértett rögtön, és elkezdett kacagni. Úgyhogy aztán az én gazdám is elismerte, hogy én adtam neki a jó tanácsot.

Már azt hittem, hogy ezért nekem is legalább egy forinttal szúrja ki a szemem, mint Somának. De rögtön azt mondta:

– Nana! Azért csak várjuk a végit. Mert eddig még csak költöttem a szép reménység fejében. Majd ha be is hozza a kamatját a pénzem, akkor füttyentsünk.

Kupori egy mokány volt ez a Kasos. De azért a forint csak nem maradt a zsebében. Mert mikor már menőfélben voltunk ott, hát az olajos Kasos azt mondja ám a másiknak:

– Csakis bánom már kegyetlen, hogy eleresztettem magamtól ezt a fiút. Azóta, hogy elment, én is ráfizetek az olajmalmomra, mint te a bérföldedre a segédjegyzővel. Itt látja az ember, hogy a törvény semmi se. Ez a fiú hűségesebb volt a más feleségéhez, pap nélkül, és a munkájához, szerződés nélkül. Ez a Soma hites ura feleségének, akivel nálam van, és szerződésem van vele a malomban, de csak akkor találkozom vele, ha én is a pálinkásbutikba megyek. Gyé meg a fene őtet!

– Lássa! – mondom. – Somának mégis az elébb szúrt le két forintot a gazdám, semmi haszon fejében. Én mindig a szekeret tolom, más ül benne.

– Hát visszajönnél tán inkább hozzám az olajtörőbe? – kérdi a gazdám bátyja.

Persze eszem ágában sem volt ez. Hogy Soma megint kilökjön, ha újra kedve szottyan a hites feleségével állni össze lotyók helyett.

De azért azt mondom:

– Hát bizony, nem tudom!…

Na erre a szekeres Kasos:

– Hohohó! Olyan már nincs!

Így és úgy. A szegődvény és az és ez! Majd összeveszett rajtam a két testvér.

Utoljára is a szekeres Kasos azt mondja:

– Na, ha csak az a bánatja, hogy maga nem kapott semmit tőlem, mert fiskálisom volt máma, hát tartsa a markát!

Még előbb azt hittem, hogy a bagót akarja a markomba ütni ki a pipájából. Hát csakis úgy kaptam el a markomat, mintha parázs sütötte volna meg, hogy a gazdám két forintot nyomott bele.

Ez már igen!… Kapós ember vagy, Marci!… Örültem nagyon!

 

*

 

De már kezdjem arról, hogy mikor visszamentünk a kocsihoz, hát Gábor, a kocsis, úgy bámult rám, mintha kísértetet látna.

Míg Kasos felment a kerék mellé, nem álltam, hogy meg ne kérdjem:

– Hát mit néztél akkorát rajtam, te Gábor!?

– Hát, hogy csak hazahozlak téged is? – mondja.

Erre most már ketten néztünk maflán egymásra. Mit beszél ez?

De nem érkeztem kérdezni tőle jobban, mert Kasos maga mellé ültetett megint hátra, a kocsiba.

Hanem mikor már megérkeztünk Málnásra, a Kasos udvarára, hát ott a Kasos egyik lánya, ahogy meglát a kapuból, az se az apjára tapsol, viháncol, mint máskor először, hanem énrám mereszti a szemét.

Jön a többi lány, a kocsisnék, mind énrám vág pofát, és néz össze.

Már Kasosné nem is csak bámul rám, ahogy kijön az ura elé, de csap egy pofont a levegőnek, és mondja is rám:

– Hát ez csak visszajön! Hogy a kórság!…

De Kasos a hátamra üt és kacsint:

– Jól van minden! Mehet magának! Majd hívatom, ha kell!

Hát megyek is a kocsival a szín felé. Ott mondja aztán Gábor:

– Hát itt az egész ház már azt hitte, hogy visz az úr be téged a városba. Mert hogy minek egyed itt a kenyeret ingyen?

Zöldülj meg! – gondolom. Nem szólok rá semmit.

De Gábor, ahogy a bakon ottfelejtette a lábtól tett himmi-hummit, amit a városból hoztunk, és bevitte… hát mikor visszajön, jön egyenesen hozzám újra.

Én már éppen lehevertem a szalmazsákomra, a szénahászján. Ott ugrál a kocsis előttem, és fújtatja nagy hűhóval:

– Halljad csak! Te itt nagy zavart csinálsz a háznál. A ténsasszony benn a házban két pofont kapott az úrtól teérted.

Erre már felülök.

– Itt vakuljak meg, ha a szememmel nem láttam ezt, és a fülemmel nem hallottam mindent! – mondja a kocsis.

És azzal elmondja nekem, hogy Kasosné elkezdett visítani az urának, hogy: minek hozott vissza engem?

És miket mondott rólam!

Hogy én ingyen eszem a kenyeret. Minek? Hogy a répatakarításnak már idestova vége, még a többi napszámost is elbocsássák, hát: minek kellek én itt? Ő nem ad nekem munkát a ház körül. Azt nem tűri, hogy a cselédjeit elrontsam én. Beszélik már, hogy két napszámos lotyó is mászott fel hozzám a hászjára éjszaka, és a kocsiséknak is azt beszélem, hogy a városban minden asszony a más urával él, ha nem jut neki legény a lányoktól.

(Hát nem tagadom. Nem vagyok szent.)

De tovább Kasosné:

Hogy ha az ura kancellistának tart engem, hát tán nem elég egy kancellista, a segédjegyző? Nem tette tán az rendbe mindig eddig a számadást? A segédjegyző?… Hát csak aludni tartsanak engem a szénapadláson? Nincs már arra nekik egy Jánoska? Tán még dajkát is fogadjanak nekem, mint annak.

Így Kasosné!

Tán ő dajkáljon engem! – Még ezt is mondta. – És hogy ha én tovább leszek itt a háznál, hát ő megy el! Máma elmegy!

Erre kapta az urától a két nagy csárdást. Olyat, hogy nemhogy elment volna, de most ott fekszik az ágyon, ahová a pofonoktól esett, és csak a sírástól ráng.

De már nem pisszen. Mert az ura megfenyegette, hogy bottal is kap, csak még egy szó neki! Ezeket nekem a kocsis! És még azt, hogy Kasos már el is ment a répahordás után nézni.

Hüm! Hüm! Hát ez már nagyon bántott engem!

Azt mondom a kocsisnak:

– Te, Gábor, hallod, erre már nekem nincs szívem, hogy a ténsasszonyotokat verje értem az uratok. Hiszen én elmennék, ha a gazdátok nem tartana.

– Hát a te dolgod, hogy maradj, ha marasztanak, az ő dolguk, hogy veszekedjenek rajtad, ha akarnak! – szól a kocsis.

– Ezt nem szeretem! – mondtam. – Eridj, és kérd meg az asszonyodat, hogy hallgasson meg engem is. Eredj, kérd meg: meghallgat?

De Gábor:

– Látni se akar téged. Kilök engem is.

– Próbáld csak meg! – biztattam.

Hát ment. És mindjárt visszajött Gábor.

– Na? – kérdem.

– Ott ül még az ágyon. A lányai körülötte. De azt mondta: ha akarsz, jöhetsz. Csak vigyázz, a szemed ne bánja meg, ha kiüti egy laskanyújtóval. Mert ugyan most szelíd. De az asszonyok… Tudod te!

Ezt Gábor.

De én kelek fel, és megyek be.

 

*

 

Nahát, először, nem mondom, még az inam is megrettyent, mikor benyitok, és ott néz rám négy lány és az anyjok az ágyról.

– Kezét csókolom, ténsasszony! – így köszönök.

De Kasosné csak bólint és kérdi:

– Na, mi beszédje lenne velem?

– Hát volna! – mondom. De a lányokra nézek.

Elérti Kasosné, és int a lányoknak:

– Na, végezzétek, Zsuzsikám, Katikám, a dolgotokat.

Erre elmentek a lányok. Én meg rögtön kezdem:

– Hát a ténsasszony nem igazságos hozzám! – mondom.

– Még mit is nem! – ráz magán egyet mérgesen Kasosné az ágyon, és az a szép két fekete szeme rám, mint a villámcika.

– Mert én elmennék maguktól szívesen, még ma, ha tudom, hogy útban vagyok a ténsasszonynak. A ténsúr tanúm lehet, bár kérdezze meg tőle, hogy a bátyja is szívesen venne vissza az olajtörőbe. Hát én nem vagyok hibás, ha a ténsúr itt tart mégis erőszakkal. Most meg éppen mennék, hogy tudom, még bántotta is a ténsúr értem a ténsasszonyt.

Jaj! Jaj! Erre látom, hogy a könny folyni kezd a Kasosné szeméből.

Hát én olyan vagyok, hogy ha ilyen szép asszonyt keseregni látok, pláne miattam, hát a lelkemet is kitenném neki. Csakhogy én is csuklani nem kezdek ottan!

De Kasosné töröl egyet azon a csattanós, szép arcán, csak így, visszafelé kézzel, mint a légynek hessintene, és így szól:

– Csak ezt akarta mondani nekem?

– Csak ezt! – mondom. – Hogy én nem vagyok hibás.

– Jól van! – szól erre Kasosné. – De így kezdhette volna nekem. Aminek parasztasszony vagyok.

Hüjj! Csak forogni kezd velem a ház, mintha malomkerékre állították volna. És topogok ottan, mintha egyik lapátról a másikra kellene ugráljak.

Hát ez az asszony azt várta tőlem, hogy a szépet tegyem egy kicsit neki? Mert hallhatta tán a kocsisnéktól, hogy az apám végrehajtó volt, és látta, hogy írást tudok. Hüjj, haj!

Na de akkor is! Én hibáztam? Hiszen legelébb letegezett, mint ahogy piaci tekergőket szokás, és mindjárt a coki tolvajon kezdte velem.

Már mindegy! Azért rögtön észre jöttem, és tán hajnalban a fecskefiókok csiripoltak úgy az anyjok körül a hajzásgerendánál, mint az öröm fészkelődött már bennem, hogy így fordult a dolgom.

Nem is bírtam megállni, hogy ezt ne mondjam:

– Úgy lehet, tán még arra is rájön a ténsasszony, hogy több hasznomat vették itt a háznál nekem, mintha répát terhelnék.

Már csak a nyelvem hegyén volt, hogy a segédjegyzőt és a számadását kikottyantsam, bárha szentül megfogadtam Kasosnak, hogy erről a falnak se szólok, magamban.

Szerencse, hogy mégis vártam, hátha tán Kasosné fordítja erre a szót. Mert máskülönben Kasostól szorulok, hogy kitálaltam a felesége előtt a dolgunkat.

Elég az, hogy szerencsémre Kasosné mindjárt a szavamba vágott:

– Hát hogy mi hasznát veszi az uram az ő külön cselédeinek, azt én nem tudom. Csak azt tudom, hogy nekem semmiről sem szabad tudni a saját házamban.

Erre megint elfúlt a pityergésbe a Kasosné hangja. De hát tudtam, hogy se rajta, se magamon nem segíthetek, ha kikotyogom a segédjegyzője dolgát neki. Hát azt mondom:

– Én nem beszélhetek, ténsasszony, ha a ténsúr nem beszél magának. Én csak arra akartam kérni, hogy engem ne hibáztasson, hogy itt a nyakán vagyok.

– Jól van, jól! – intett Kasosné, hogy hagyjam ezt, megengedett már!

Arra én:

– Már nem zavarom! Kezét csókolom!

Odamentem, és kezet csókoltam neki. Hiába dolgozott annyit, olyan puha volt, finom volt a kis keze, mint egy tengelice, ahogy megfogtam. És láttam, szívesen hagyta nekem. Talán már meg is bocsátott mindenért, hogy így megadom neki a tiszteletet.

 

*

 

Persze, itt a házban nem történhetett valami, hogy rögtön dobra ne verődjék.

Már jött a posta hozzám, az egyik kocsisné, még vacsora előtt, újságolni, hogy mit mondott rám a ténsasszony.

Hát persze, Kasosné a kocsisnéknak azt mondta: hogy én összetett kézzel rimánkodtam előtte, hogy ne kergessen el a háztól, és a kezét csókoltam neki.

Ráhagytam a kocsisnéra. Nem akartam visszahordatni vele pletykát Kasosnénak. Rimánkodtam? Hát rimánkodtam!

Erre tovább. Márhogy Kasosné azt mondta, hogy ő most már engem megszánt, mert tudja, nincsen senkim a városban, hát maradjak meg a háznál, nem bánja! Jobb is lett volna, ha a rimánkodáson kezdtem volna vele, nem a hánykolódáson!…

De így most már a kocsisoknak és kocsisnéknak is ki lett adva, hogy ne ingerkedjenek velem.

Pűha! – gondoltam. – A végén még annyira megbocsát nekem Kasosné, hogy megengedi, hogy telesózzák a nyakamat a ház körül való munkával.

Hát pedig annyi haragja bár mindig maradna rám ennek a szép kis gazdasszonynak, hogy eltiltson a dologtól! – gondoltam.

Mert már az úgy van, hogy az ember legkönnyebben szokja meg a tétlenkedést. Én meg úgy elkutyultam már a kari munkától, hogy büdös volt a szaga is.

Na de a kocsisné tovább.

Hogy most már Kasosné nem íratja be ismétlőiskolába a legkisebb lányát. Az örül legjobban, hogy én a háznál maradok.

Mert az úgy volt itt ebben a faluban, hogy két iskola is volt, mégsem tudtak írni-olvasni, csak a kisgyerekek. Mert a kisgyerekekért most már a kisbírók jártak el, ha nem mentek iskolába.

De egy-két éve még csak az járt iskolába, aki akart. Akarni pedig egy falusi se akarja a serdült gyermekét iskolába küldeni, ha hasznát veszi a háznál.

Hát így itt Kasoséknál is a legnagyobb lány és az utána következő még semmit se konyított az íráshoz. Az azután következő is csak éppen a nevét tudta leírni. A legkisebb lány tudott csak írni és olvasni, hogy ha volt ideje valakinek elvárni egy órát, amíg egyik betűt a másik után nyögte és énekelte, mint a kántor.

Nahát igen, hogy mondjam még, ez a falu nagyon nagy volt. Egyik fele, ez az alvég, a kohóval másfél óra járás volt a felvégtől, benn a hegyekben. Alvégen pedig, a kincstári iskolában, csak a kincstári emberek gyermekei járhattak, azoknak is szűk volt, és ott nem volt ismétlőiskola.

Hát a legkisebbik Kasos lánynak a felvégi iskolába kellett volna járni, az esti ismétlők órájára. Az anyja parancsolta így neki, csak azért, hogy megmutassa, hogy rám nem lesz szüksége a háznál Kasosnak. Ha nem a segédjegyző, hát majd a kislánya elvégzi az írásmunkát az apjának.

A kislány pedig sírt. Unta esténként a felvégre sétálni, és félt egyedül. Azért örült, hogy az anyja megengedett nekem.

 

*

 

Elég az, hogy én aztán nyugodtan lapítottam magamnak a ház körül.

Trágyát hordani már nem ajánlkoztam, meg egyebet se. Mert most már megengedték volna ezek a mokányok, hogy segítsek nekik.

Eszembe se volt. Vagy hevertem, vagy sétáltam a faluban. Botot faragtam magamnak az erdőből. Ezt egyik kocsistól tanultam. Az csuda, hogy még egy lakodalmat is ki tudott faragni egy botra. Persze én csak báránykákat, madarat és egy török basát faragtam az én botomra. De így is szép volt.

Aztán a Kasos irodájában leltem egy csomó kalendáriumot, imakönyvet meg képesújságokat is. A kemencepadkán kátrányos vászonnal voltak leterítve. Ültek rajtok. Erre használták itt ezeket. Kasos bánta is, csak vigyem!

Hát olvastam belőlük fenn a hászján.

Meg játszottam Jánoskával.

Az már úgy hozzám szokott, hogy csak ott ült mellettem, ha a hászján voltam, mint a kutya.

Még én ilyen hülyét nem láttam. Abba tán a sok verés zápította bele azt a kevés eszét. Tán annyi volt neki, mint egy bivalyborjúnak.

Elébb, mondtam, semmihez se nyúlt, ha valaki nézte. Mármost, hogy látta: nem bántom, és elébe rakok ezt, azt, hát már előttem is játszott kártyával, pipával, újsággal. De azt inkább eltépte, mint a képet nézte rajta, és mindent megnyalt.

Hanem az ordítást, ha rákezdte, hát már meg se kellett szúrjam a tűvel. Még mutatni se kellett neki a tűt nekem. Csak így, a mutatóujjamat összefogtam a hüvelykujjammal, ahogy a tűt tartják, és mutattam neki a kezemet, vagy így hozzáértem, tű nélkül, már elhallgatott.

Arra voltam már kíváncsi, hogy: hát ha azt akarom, hogy most ordítson, azt hogy csináljam?

Hát csakis rájöttem. De jó sokára…

Előbb sokat vesződtem vele. Dömöltem, mutattam neki, hogy ordítson. Úgy előre ordítottam neki, mint a főénekes kiált a búcsúsok közt, hogy utánam ordítson. De a füle botját se mozgatta rá.

Mégis aztán rájöttem, mondom, hogy ha így előre, persze csendesen, tátogattam a számat előtte ordításra, akkor vagy úgy félóra-negyedóra múlva kezdte ő is. Rögtön nem. De negyedórára mindig.

Így mókáztam ezzel a lükével. De sose bántottam. Csak cibáltam, paskoltam, játszottam vele, mint a kutyával teszi az ember.

Lassan, már mégis úgy megértett, hogy jött velem, ha hívtam. Leült, ha csak mutattam neki. Tartotta a kezében, szájában, amit beleadtam, mint a kutya. Nem eresztette el világért másnak, csak ha én vettem el tőle.

Már tudták a napszámosok, kocsisok is. Ezt is csudára beszélték rólam egymás közt, hogy én egy-két hete csak, mégis jobban észhez hoztam ezt a hülye Jánoskát, mint az a vén kocsisné, aki nyolc éve mosdatja, fekteti, eteti. – Annak a vén kocsisnénak semmit se fogad meg ez a hülye, csak ha rugdossa, rángatja, hömpörgeti a földön! – mondták.

Csakis így volt, én is láttam.

De sose tudja azt az ember, hogy minek veszi hasznát.

Majd sorjában mondom el.

 

*

 

Én azt a hatarasz segédjegyzőt csak messziről láttam többször, találkozni csak vagy kétszer találkoztam vele.

Ő megnézett jól engemet erről-arról, de én a kalapom szélét sem billentettem meg neki.

A baj sírjon rád, pukkancsa! – gondoltam.

Mert én úgy utáltam ezt a kopasz majmot, hogy ne tovább! Na persze, hogy nem a Kasos forintjáért, amivel megcsalta őtet. Hanem megmondhatom, mert ott láttam Kasosné és a lányai körül, hogy vihogtatja őket, és különösen Kasosné körül teszi a szépet.

Tudja a penész, miért, az ember már ilyen. Hiszen én attól olyan messze álltam itten, hogy én legyeskedhettem volna Kasosné körül, a segédjegyző helyett, mint a varangy a madártól. Csak tudták itten rólam, hogy rongyos piaci tekergők közül hozott a házához Kasos. Hát hogy merhettem volna a szemem emelni Kasosnéra és a lányaira, mikor ezek már kisasszonyoknak hívatták magukat és Kasosné ténsasszonynak!

Mégis mindig azon kaptam rajta magamat, hogy lenn jár az eszem a házban, kivált is Kasosné körül, mert ő jobban tetszett, mint a legszebb lánya is. Az tetszett rajta, hogy olyan kis pöttön, begyes volt és eleven. Majd hogy egy helyen tartotta magában mindig a kacagást a sírással. Egy kezével megsimogatott, de a másikkal már egy pofont várhattál tőle. Olyan volt. Láttam. És itt ni, mellette az ura, ez a vén, deres lócsiszár, alig törődött vele, ezzel a kis aranymadárral.

Alig is volt itthon Kasos. Akkor is csak mindig a gazdasággal vesződött: mi hogy van, hogy mi van? Járt, mint az Orbán lelke, mindig vizslatott, mindig matatott valami után.

Utóbbat éppen többet volt velem Kasos, ha hazajött, mint a családjával. Rögtön hívatott, ahogy a kapun betette a lábát, és: na mit szólok ehhez, mit mondok ahhoz? Már azt is velem beszélte meg, ha egy lánya összekoccant a vőlegényével.

Persze, az árendásföld, a répa volt a legtöbbet a Kasos szájában. Mit fog tenni az elszámolásnál gazdatársaival meg a segédjegyzővel?

Ha erről beszélt ez a Kasos, mindig féltem, hegy egyszer úgy kipattan a nyaka, mint a disznóhólyag, ha túlfújják. Mert rettentően tetszett ennek a Kasosnak az, hogy: nem fog ő veszekedni, törvénykezni ezekkel a tolvaj társaival és a jegyzősegéddel. Nem! Még ugyan szépen hízelkedik nekik. Még áldomást is ő fizet nekik. Csak mikor eléteszi a segédjegyző a számadást, akkor ő sorban, szépen itt is, ott is megmutatja, hogy hiba van, és csak ezt és azt tartozik fizetni. Arra a gazdatársai biztosan megverik a segédjegyzőt, ha előre kifizették neki a sápot, a Kasostól csalt hányadrészek áráért.

Csak egy szót kellett kezdjen erről nekem Kasos, a nyaka már veres is volt, mint a ministránsposztó, és a kacagástól a köhögés, fuldoklás, könnyezés vette elé.

– Tudja-e, Marci fiam! – mondja nekem Kasos. – Tudja-e? Már az is megéri nekem, hogy elengedjem nekik, amivel tavaly megcsaltak, ha az idén majd a hosszú pofájukat látom. Kivált majd a Pecekét, ha visszaszámolok az ő számadására.

Peceknek hívták a segédjegyzőt. Nem is tudom, ez volt-e a rendes neve, vagy úgy kapta, mert olyan húzd ki magad formán járt kis pukkancs létére.

Elég hozzá, hogy egyszer már nem állhatom meg, hogy így ne szóljak Kasosnak:

– De már azt nem tudom, megéri-e Kasos úrnak, hogy ez a Pecek rögtön a ténsasszony körül sórál, mihelyt Kasos úr kihúzza hazul a lábát?

Legjobban én csudálkoztam magamon, hogy ez kifordult a számból. Mert nem szeretem az ilyen pletykálkodást. Meg aztán meg is szeppentem, hogy ha Kasos nagyon tüdőre szippantja a dolgot, hát az én lecspecs számért abriktolja meg a feleségét. Pedig én inkább a nyelvem téptem volna ki, hogy meg is karcolják ezt a kis asszonyt.

De az én Kasosom vállát vonja és bólint:

– Tudom én! Nagyon jól van az! Tudom én!

De persze már aztán, ha nem is szóltam erre, csak ahogy a pofámon látta Kasos a csodálkozást, arra is kellett szóljon:

– Hiszen maga tudja, hogy a segédjegyző a felvégen lakik, hát este nem ülhet nálam, ha csak nappal nem.

– Ahaha! – feleltem erre. – Nappal is jöhet olyankor, mikor Kasos úr is itthon van. De inkább az utcán várja meg, míg elmegy.

– Szóval maga azt akarja mondani nekem, hogy ez a Pecek elszédíti egy olyan vén dögnek a fiatal feleségét, mint én vagyok? Hát csak beszéljen nyíltan velem.

– Hát mást mondtam? – kérdem.

Erre Kasos csavarintja és rángatja a bajuszát, ahogy szokta, és így szól:

– Hát nézze csak, ha az én feleségem el is szédül neki, itt annyi szem van mindig körülötte, hogy egyebet így se tehet Pecek, mint ide-oda farkol a feleségem után. Na! Az, hogy egy asszony fejében mi jár, és ki jár, arról úgyis az Isten krétáz, akár öreg az ura, akár fiatal. Na! Elszökteti tán, tőlem? Vigye! Akad más! Na! Mit akar még mondani? He? Mi?

– Hát hogy cégér Kasos úrnak, ha pusmognak a feleségéről! – mondom.

– Attyrattyatyatyatya! – legyint Kasos. – Tudja, mit mondok magának! Még ha a feleségem kezdené most kergetni magától ezt a majmot, én mondanám neki, hogy csak a szebb szemével kacsintson rá, és szorítson a hámján, el ne hányja.

– Na, ezt már nem hiszem! – mondom.

– Mi? – rántja Kasos a bajuszát. – Hát hiszen most majd az égig ugrik Pecek, ha rájött, hogy nem fejhet meg engem az elszámolásnál. Majd még ürügyet is keres, hogy belém vesszen. Hát ne legyen senkim, aki megszelídítse? Mire való akkor az embernek a felesége?

– Pűha! – gondoltam. Ez aztán a lelki üdvösségét is elporciózná, és bérbe adná, csak a bankóit szaporítsa.

 

*

 

De már nem beszélem azt, hogy mi lett csakugyan azzal az elszámolással.

Hát Pecek, a segédjegyző is úgy csinálta a számadást Kasosnak, mint én. Ő is elnyögött neki egy-egy napot öt-hat számon, mint én. Csakhogy megérdemelje a fizetséget. Vagy tán azon törje jobban a fejét, hogyan szipolyozzon többet Kasoson.

Most aztán így Kasos, mikor már a répa a regáliabérlő udvarán volt, és elkezdték az osztást, hát napról napra jött hozzám a könyvvel, hogy számítsam ki: mi jár melyik hányadosának?

Este aztán, néha már aludtam, úgy zavartatott fel álmomból Kasos, hogy elmesélje nekem, hogyan ejtette plűre a segédjegyzőt az illető gazdájával.

– Tudja! – mondta Kasos. – Ő mondta, ennyi!… Én nem csináltam lármát, csak ahogy maga kiszámította, szépen eléjük tálaltam: ennyi hányadra ennyi neked. Tessék! Hahaha-hihihi!

Erre a rettentő kacagás. Még én sem bírtam megállni, hogy ne kacagjak, mikor Kasos magyarázta, hogy tavaly őtet hívták áldomásra a gazdatársai Pecekkel, most ő volt, aki áldomást fizetett nekik.

Futotta abból a harminc-negyven-ötven pengőből, amivel többet nyert a répán a tavalyi számadáshoz képest.

– Ajjaj! – röhögött Kasos nekem. – A finom óbort úgy itták velem, hallja, mint az ecetet. Olyan savanyú pofákat vágtak. De egy mukk sincs.

Hát tulajdonképpen ennek a Kasosnak sem volt senkije. Ő is csak a pénzt szerette, őtet is csak a pénzéért szerették. Tán még az édeslányai is.

Senkije se volt, akinek elmondja a bánatát-örömét. Csak én.

Hát nem csuda, hogy még az istálló hászjára is feljött hozzám, hogy kibeszélje és kikacagja magát velem ez a Kasos.

Ott poharaztunk egy-egy éjszaka ketten, az istállólámpa mellett, mint a gonosz lelkek, úgy néztünk ki ott, aki messziről nézett volna minket.

De nekem is sokszor a kacagás majd kiette a hasamat ezen a répaosztáson.

Mert hát az a sok tolvaj gazda, a segédjegyzővel együtt, mind megtudták, hogy Kasos mellett ki a bajszerző. Hát olyan dühösek voltak rám, mint a farkasok a karám körül.

De mit tehettek? Csak azon rágódhattak, Kasosnénak, a lányainak, a vőlegényeiknek, a cselédségnek, hogy én ingyen élek a Kasos házán.

Persze csak késztethették ezeket rám. El nem mondhatták nekik, hogy azért marnának el engem Kasos mellől, hogy meglophassák.

Így jött néha Gábor és a többi kocsis és kocsisné hozzám: Ugyan már mondja, hogy tehettem úgy az ellenségemmé ezt meg ezt a gazdát? Csak énrám szájal, és kérdez, és ócsmál, és akarna elzsuppoltatni a faluból, mint valami városi tolvajtekergőt.

De hát azért ez tréfa nem volt. Nem mertem kitenni sem a lábam a háztól, csak ha két kocsissal nem. Egyedül sokszor a hászján is vacogtam, hogy valamelyik mokány felszökik a szállásomra, és kiontja a belemet a kacorjával, vagy befokasztja a fejemet a fokosával.

Most már, hogy a répaosztásnak vége volt, ezt sírtam egyre a Kasos fülébe is:

– Hallja, Kasos úr! A maga másfél száz pengőjéért rostát csinálnak itt a földijei az én bőrömből. Jobb volna, ha kereket oldanék innen. Magának most már úgy sincsen szüksége rám. A szegődményre kap más embert. Megköszönném, ha adna egypár forintot, ahogy a segédjegyzőt is kifizette a számadásért, és eleresztene engemet.

De Kasos erre:

– Ugyan-ugyan! Ne fázzon, ha engem lát! Mi baja van itt? Megéri nekem, ha munka nélkül is itt tartom magát. Üljön nyugton!

Még hogy a hűvös őszi és téli időkről beszéltem neki, hogy hászján töltsem, arra is azt mondta Kasos, hogy: majd ő gondoskodik nekem meleg szállásról. Ne pofázzak!

 

*

 

Ne is mondjam a szállást! Mert mi történt ezért?

Volt a nagy házban vagy öt, ha nem hat kamra. Volt ezekben minden a világon. Egyikben ruhanemű. Esztováta, háziszőttesek. Véggel a varrottas holmi, amit a kocsisnék és Kasos lányok együtt csináltak. Még orsók is voltak, ahogy régen fontak, s faggyúgyertya koppantók meg kovatapló tűzszerszám.

A másik kamrában a bécsi töktől a szőlőig minden. A harmadikban szilvaízes fazekak és túrós bödönyök és oldalszalonnák, sonkák, kolbászkarikák.

Az isten tudná elsorolni, hogy mijök volt ezeknek.

Kasos első felesége híres gazdasszony volt. A csuhás papoknál volt főgazdasszony előbb. Az szerzett össze a ház számára egy regimentnek való himmi-hummit.

Elég hozzá, hogy Kasos azt mondta nekem, hogy a télre vagy a ruháskamrában, vagy a gabonásban csinálhatok magamnak szállást. Egyikben volt egy kis kemence is, a másiknak a fala meleg volt a nagyház-beli nagy búbostól.

Csak hát ott a hegyek közt olyan időjárás van, hogy egyszer elkezd a zegernye nyavalyogni még szeptemberben. Másszor meg fürödni lehet akár februárban. Mert a bérc elfogja a szelet északról meg napkeletről, és van olyan domb ottan, amelyiket úgy tűz a déli nap, hogy mindig aszú szőlőt szednek róla, és mandulafa van százával. Még fügefa is termett egy helyt. A gesztenyefából erdők vannak, szedhet, aki akar. Szednek is a szegények. De a hegy másik oldala csupa omlás, szikla, szurdék, hideg, sötét, hogy még júniusban találsz havat, ahol az avarlevelet rásepri a szél a szurdékokban.

Ilyen bolond hely az ottan, mintha egy kezével megáldotta volna az Isten, a másikkal megverte volna.

De már a kamráról beszéljek.

Hát mondom, jön egy idő a bércről havasesővet, darával, a szél úgy dudál, mint az átkozottak, úgy egy estefelé.

Tán szombat este volt éppen, onnan vélekszem rá, mert a tolvaj kocsisok lenn a kisistállóban erre a nótára járták a rúgdleabocskort és kurjogattak:

 

Héjj-héjj-héjj! Esik eső, hull a dara, Ázik a vénasszony fara. Ahol ázik, betakarjuk, Ahol viszket, megvakarjuk! Héjj, héjj, héjj!

 

Ezeknek könnyű volt a jó, meleg istállóban és annak a padlásán.

De hát a nagyistálló hászján a szél majd levitte a pokrócot rólam az ágyon. Dudál és visít a szél, recseg a hajzás, még a hó is behúz, ahol nagyobbak a zsindelyen a hasadások.

Azt a büdös nemjóját! Vacogj, Marci! Akár a városban télvíz idején, mikor tekergőben voltam sokszor.

Alig tudtam magamnak szénából egy fészket csinálni. Még abban is fáztam.

Hát aznap reggel én voltam fenn az első a háznál, még a néhány napszámos közt is, amelyik még maradt Kasosnak.

Megyek is, és mondom neki: hát ne akarja, hogy én itt a szegődvényben meggémberedjek neki a hászján, mint Jánoska.

Mert hogy mondjam: erről az árváról is megfeledkezett mindenki a padláson. Elmászott a vackáról is, és ott leltem dideregve az árvát. Prüszkölt, köhögött, a hideg rázta. A vén szajha kocsisnéja, aki gondozta, az vitte le aztán a kisistállóba, a tűz mellé, hogy kiengedjen belőle a nyavalya.

Elég az, hogy Kasos mindjárt kiadta az ordrét a házban, hogy: én a kisistállóban nem férek a cselédekkel, hát egyik kamrában kell szállást csinálni nekem.

 

*

 

Na jó! Kasos elmegy.

Láttam, hogy Kasosné nem nagyon szívelte a dolgot, hogy én a házba költözzem. De a lányai, azok meg miattam éppen összesúgtak-mógtak, zúgolódtak az apjok ellen. Persze Kasosnak nyelvelni nem nagyon lehetett, mert könnyű helyt állt neki a szájbavágás.

Hát bánom is én! Ülök magamnak a kocsisok közt, a kisistállóban, tova délfeléig. Mert akkorra mondta Kasosné, hogy helyet néznek nekem a házban, ha takarítottak.

Tova délfelé megyek be a nagyszobába.

Na, Kasosné szó nélkül jön elém, és mondja, hogy a ruháskamrába a legjobb, ha lehozom a szalmazsákomat. Csinált helyet nekem, ahol a fal meleg.

Úgy mondja ezt nekem, mint aki se mérges, se szíves hozzám. Az ura parancsolja, hát tessék, ő megteszi.

Éppen benn vagyok a ruháskamrában, és nézem meg magamnak a helyemet: mit hova rakjak majd, ha hozom a hászjáról.

Kasosné vár az ajtóban, s felel nekem, amit kérdek tőle: ezt lehet, ezt nem lehet.

Egyszerre ki áll a kamra ajtójában Kasosné mellett? Hát Pecek, a segédjegyző.

És hallom, hogy megette a Kasos lányai sertepertélnek. Kivált a legnagyobb, az a savanyúmári, aki miatt a többi is pártát hordott.

Elég az, hogy Pecek csak éppen jó reggelt köszön Kasosnénak, azzal megáll, és énfelém, a lányoknak, az ajtóban így:

– Ez itten? Ez a zsebrák?

Erre a lányok vihognak, és szaladnak el az ajtótól.

Kasosné pedig a segédjegyzőnek szépen:

– De segéd úr! Segéd úr!

De az én Pecekem jön oda egyenesen hozzám. Micsoda? Emeli rám a kezét, így:

– Hát neked van pofád, te városi zsebvágó, benyalni itten magad, és betolakodni ide, egy becsületes házba?

Nahát, én azt sem tudom még: hányadán álljak erre?

Mert úgy, ha alacsony is volt, azért jó zömök, markos volt ez a segédjegyző. Hát én, ahogy rám jött, először csak azt tudtam, hogy az asztal mellé ugrottam, és odalöktem egy széket közém és Pecek közé.

De még csak tátogok:

– Mi, mi, mi baja velem?

Már Pecek löki el a széket, és ront rám ottan:

– Hát te azt hiszed, hogy nem lesz itt, aki megtanítson téged ebben a faluban? Mi?

Erre én persze lököm már a másik széket Pecek elé. De már hova sincs, se té, se tova, az asztal megett, ahol állok. Mert ott vagyok a szegletben.

Csak Kasosné jön Pecek után, és rántja az ujjasát:

– Na, na, na, segéd úr! Mi dolog ez? Az uram cselédje ő. Ne törvénykezzék itt magának!

De Pecek:

– Hagyja csak rám! Tudom én, mit teszek. Hagyja csak!

Hát ezalatt én mégis lélekre kaptam a szegletben. Ott volt éppen a vastag falban egy ablak. A párkánya mint egy fél asztal. Azon álltak olyan régi gyertyatartók és koppantók, csak úgy lomnak lökve össze.

Felkapok én is egy olyan nehéz, ólomtalpú gyertyatartót, és azzal Kasosnénak:

– Hagyja most már csak, ténsasszony. Ide jöjjön csak hozzám ez a tolvaj, aki magukat, az urát a tavaly százhetven pengővel lopta meg. Én vizsgáltam meg a számadását. Ezért támadna most itt rám.

Tyűha! Erre látom, Pecek egyszerre színét váltja. Most már akár én az elébb, Peceknek retyeg az ina. És csak habogja:

– Miiiiit beszélsz?

– Azt, ami igaz! – kiáltom én. Kasosné pedig:

– Hát ez aztán szép!

Erre én:

– Na, gyere hát ide rám, te tolvaj! Mert majd a csendőrök költenek fel a lepedőről, ahová én teszlek, ha a kopasz fejedre vágok ezzel.

Arra már én megyek nekifelé Peceknek a gyertyatartóval. Még a másik kezembe is fogok egy koppantót, hogy az orrát csípem le ennek a pukkancsnak.

Most már Pecek hátrál tőlem, kifelé az ajtón.

– Na megállj csak! – onnan fenyeget. – Majd elrántatom én a nótádat!

– Rántatod az öreganyádét! – kiáltom én utána.

De hát mégis azt meggondoltam, hogy utánamenjek a nagyszobába is, és megcsapjam ezt a Peceket. Ámbár nagy kedvem lett volna. Megálltam a kamra ajtajában, úgyhogy ki se néztem.

Csak így hallottam, amint ott künn Pecek mondja Kasosnénak és lányainak, ahogy kísérik:

– Hát lássák, ilyen zagyva beszédekkel vette ez bele magát a Kasos komám kegyébe. De én majd elegyengetem az útját neki, csak bízzák rám.

Így, már a többit nem hallottam, amint Kasosnénak azt mondja a legnagyobb lány:

– Maga tán ennek a csavargónak hisz?

Mármint nekem.

De bizony Kasosné erre:

– Pissz, pissz! Idegyertek hozzám! Nem kell az egész világnak tudni, mi történik a házunknál. De bizony én is úgy vélekszem, mintha az apátok azt mondta volna nekem is, hogy ennek a segédnek a keze nem tiszta. Majd most jobban megkérdjük a Marcitól.

Nahát, erre bejöttek a kamrába hozzám, és Kasosné kikérdezett a lányai előtt.

Én aztán elmondtam nekik az egész számadást. Most már mindegy volt!

Hűha! Nagy sápogás! A lányok is, Kasosné is, most már egyre-másra kezdték elévenni, hogy mit hallottak ők is a segédjegyző sok más manipulációjáról a faluban, járlatokkal és egyebekkel.

Persze én aztán elmondtam nekik azt is: mitől tart Kasos! Miben jártunk Somával. Hogy parancsolta meg Kasos nekem, hogy a számat tartsam a segédjegyzőről.

Hát csak arra kértem Kasosnét is a lányaival, hogy ki ne adjanak engem Kasosnak, mert megütöm vele a bokámat.

Meg is ígérték.

Micsoda? Kasosné pálinkát hozott. Még a legnagyobb lánya, a savanyúmári is kínált dió-szilvával.

Így ültek le velem ott a kamraasztalnál.

Én meg, hogy láttam, hogy ilyen nagy emberük lettem egyszerre, hát lódítottam itt-ott a sulykon.

Mondom:

– Szen’ ha nem néztem volna imént is Kasos úrékat, a kincstári földdel, hát innen nem ment volna ki a lábán ez a pukkancs. És most is a csendőrök őriznék a hűvösön a tavalyi számadásért.

De Kasosné erre rögtön:

– Nem, nem, nem! Maga csak tegyen, Marci, az uram szerint! Ő tudja jobban a dolgunkat.

És aztán a lányok is egyre intettek, hogy ettől a Pecektől óvakodjak, mert ez jóba van itt a csendőrökkel. Meg minden úrfélével puszipajtás, kikkel együtt van a kezük benne mindenféle tolvajlásokban itt a községnél és a kincstárnál.

Na, ez megvan.

Már költözhettem volna is lefelé az istállóhászjáról a Kasosék ruháskamrájába. Senki többet egy görbe szemet nem vet rám!

De mégse!

Csak restelltem volna, hogy ott a kamrájokban nyújtózzak, amíg mindenki keze jár körülöttem a házban. Úgy meg, hogy beálljak reggeltől estig dologba cselédjöknek? Minek, ha nem muszáj? Nem is kellettem.

Inkább maradtam még magamnak az istállóhászjámon, amíg lehetett.

Mert nem is mondom, hogy ahogy az a rossz zegernye elmúlt reggelre, és délig csepergett, szitált még az eső, és a köd leereszkedett a hegyről, ahogy ott mondták: az erdei lány váltotta a pendelyét. De délután, mitájt már sütött melegen a nap.

Ilyen bolond idő járt. Hát én is maradtam inkább magamnak a padlásomon, ha nem fáztam ott.

Még azt se mondom jól.

Mert úgy volt az, hogy Kasos, mikor estefelé hazajött, hát csak megtudta a családjától vagy valamelyik hátramozdítójától a ház körül, hogy én összerúgtam Pecekkel a kamrában. Hát Kasos persze rögtön hívatott magához.

Na, szó ide, szó oda, csak arról, amit már tudnak. De hát most már Kasos is a fejét vakarta, hogy mondtam: elébb-utóbb csak letörik a derekam érte ebben a faluban. Jobb lenne, ha utamra eresztene.

Már Kasos is:

– Hüm, hüm, hüm! Mit kéne itt magával tenni?… Dühösek, dühösek! Igaz, csak elékapják egyszer valahol… Hüm, hüm! Hát eresszem magát? Pedig szükségem volna magára! Hát várjon egy-két napot, akkor meglássuk.

Már Kasos is így beszélt.

Hát persze. Azt hallotta Kasos is, amit mindenki, hogy valami csalafintaságért szemet szúrt itt a faluban, hogy ingyen élek a Kasos portája körül, és ki merek kötni a segédjegyzővel.

Gábor, a kocsis is azon kezdte nekem este, hogy már Kasos két harmadosa is kérdezte tőle: vajon én nem járok soha el kocsmába, csak a hászján guvasztok, mint kuvik a toronyban?

– Na és mi közük ehhez? – kérdeztem Gábort. – Mi bajuk velem?

– Hát! – azt mondja. – Azt nem tudom. Csak mondták nekem, hogy nem vinnélek el már egyszer a kocsmába is, hogy lássanak, ki fia-bornya vagy, akit Kasos ingyen tart a szegődvényben?

– Csak azért? – kérdeztem.

– Hát másért miért? – felelte Gábor. – Hacsak el nem akarnak tángálni. Másért nem hívják az embert kocsmába.

Persze, vettem észre, hogy ő szerette volna inkább kiszedni belőlem a szót, hogy vajon mi van az én bokrom megett? Mert ezeket mind majd a nyavalya törte ki a kíváncsiságtól, hogy mit teszek én Kasosnak, hogy úgy kényeztet? De mégse csapja el Kasos a segédjegyzőt a számadástól, hiába hozott helyette engemet a várostól? Mi a fene lehet ez?

Mástól persze nem tudhatták meg, miben ógok-mógok Kasossal, mint tőlem. Mert ha Kasos nem beszélt, hát Pecek és a tolvaj gazdakomái éppen betartották a szájukat arról, milyen jó szívességeket tettem nekik én itt a faluban.

De hát ha tagadom, ha nem, szurkolni kezdtem hovatovább mindjobban ottan ezektől a beszédektől. Ez a sok vadparaszt eloltja itten a gyertyámat! – csak ez járt az eszembe. Koszt, kvártél, ingyen fizetés hiába, ha örökké reszketve kell járjak itten, hogy leütnek. Mert így volt. Fényes nappal is alig mertem kidugni a pofámat a faluba.

De még otthon is lelket láttam néha, kivált este.

Már ha valaki feljött a padlásra, egyszerre, mintha rántást kezdtek volna kavarni a gyomromban, hogy engem keres a Kasos valamelyik dühös parasztja budákkal, kacorral, csákánnyal, amikkel ezek jártak. Hisz itten így is, a felvégen, akármelyik vasárnap is megesett, hogy a patak hozta lefelé meglékelve az olyan legényt, amelyik a másikat nem tudta jobban hókon vágni.

Hát mit csináljak? Én is szerezzek fokost magamnak? Vagy kacort fenjek, a csizmaszáromba tartani?

Már inkább szedem innét a sátorfámat. Csak ebben maradtam magammal.

 

*

 

Akár is hiszik, akár nem, de másért nem is maradtam volna ott már egy napot sem, mint azért a kis asszonyért, Kasosnéért.

Kasossal, hogy mondjam is, másnap már meg is egyeztem, hogy elereszt. Azt mondta: hát maradjak, ameddig akarok a háznál, úgy, ahogy eddig, de ha arra gondolom magam, hogy elmegyek, akkor nem akar fösvény lenni hozzám, aki szolgálatot tettem neki, tíz pengő üti tőle a markomat, a szegődvényen felül, útravalómnak.

– Megyek akkor én, Kasos úr, már holnap! – mondtam erre.

– Hát csak jöjjön. A pénzt megkapja tőlem! – felelte Kasos.

De hát másnap ott ténfergek az istálló előtt. Ott igazán nem szúrtam szemet. Kocsis is mindig volt, amelyik csak hevert, ha ellátta a jószágot. Az öregebbek többet ültek, mint dolgoztak.

Éppen mondom az öreg Hertyének, hogy már bevisz tőlük az első szekér, amelyik a városba megy.

Hát ahogy ott ülünk az eresz alatt, egyszerre jön Kasosné.

Úgy délfelé járt. Ilyenkor nemigen szoktak már kijönni a házból ide az istállókhoz. Csak ha Kasosné nem jött egyedül.

Ó, sokszor eljött az öreg kocsisnéhoz, hogy lássa, gondozza-e, eteti, tisztába teszi ezt az árva Jánoskát a kocsisné.

A Kasos lányok mind úgy utálták ezt a Jánoskát, hogy közelibe se mentek soha. Csak Kasosné törődött ezzel a hülyével annyit-amennyit. Nyúlni ugyan ő is utál hozzá. De hát mostoha létére, ez a hülye neki is idegen volt.

De azt kezdjem már egyszer, hogy Kasosné, ahogy ott elhaladva előttünk az öreg Hertyével, hát az adjon Isten után megáll, és tőlem:

– Nahát, nem jön az új szállására a házba, hozzánk? – kérdi.

– Már nem, ténsasszony! – mondom.

– Hát akkor minek rendeztette be ott velem a kamrát? – kérdi Kasosné.

– Mert még nem tudtam, hogy visszamegyek magamnak innen a városba! – felelem.

Kasosné erre nagyot néz.

Már mondtam, hogy Kasos legutoljára a családjának szólt akármi dologról. Hát nem csodálkoztam, hogy Kasosné nem tud az elmenetelemről.

De Kasosné kérdi is:

– Hát elmegy tőlünk? Na ilyet! Hát miért?

Felkeltem a fejőszékről, ha már láttam, Kasosné kíváncsi, miért pusztulok el tőlük? És azt mondom:

– Megmondhatom. De ne tartsam fel vele a ténsasszonyt. Mehetek én is.

Kasosné is elértette, hogy nem akarok az öreg Hertye előtt beszélni mindenről.

Mit kell tudni mindent ezeknek a pletyka kocsisoknak!

– Na jöjjön! – szólt hát Kasosné. – Így is odamegyek a maga rezidenciájába, a hászjára. Tisztát viszünk Máris nénivel Jánoskának.

Azzal indulunk a padlásomra, elöl Máris néni, utána én Kasosnéval.

De mikor az öreg kocsisné a mosdóvederrel a kezében és a tiszta ruhával a hónya alatt felmászik a padláslajtorján, Kasosné ott áll meg velem az istállóban, és ott kérdi:

– Hát ugye, amint mondtam én is, mégis fél, hogy leütik itt magát ebben a mi falunkban. Hiszen itten jobban csak a magamaga bírója, csendőrje mindenki.

Persze én erre restelleném Kasosné előtt, hogy nyálasnak nézzen, hát mindjárt úgy kezdtem, mintha én hajlítanám a vasrudat, és törném a láncot a komédiában:

– Az a legkevesebb! – mondom.

– Hát akkor mi? – akarja tudni Kasosné.

– Hát tudja azt a ténsasszony! Kevés szüksége lenne már itt rám Kasos úrnak. Cselédjük van elég. Ténferegni meg már elég volt. A ténsasszony is megszólt eleinte, ugye?

Hadd látom, mit szólsz erre? – gondoltam.

Hát Kasosné veres lett rá. Tépte a köténye csipkéjét. Azután elkezd nevetni rám:

– Az ne legyen kifogása. Az ne legyen! Az akkor volt… Hogy eszébe tartja!… Akkor én nem tudtam semmit. Maga pedig a kalapja karimáját alig lökte meg előttem, és csak a hátát láttam, felém.

Ezt mondja Kasosné. Hát én is picsogok rá. És azt mondom:

– Én jobban hihettem, hogy a ténsasszony akkor csak a cipősarkával hágna rám, mint a varangyos békára.

– Azt most már csak felejtsük el! – nevet megint Kasosné, és azt mondja: – Éntőlem már maradhat. Hacsak az uramnak szüksége van magára.

– Ő azt mondja: volna! – szólok rá.

Hát Kasosné meg se várja, mit mondanék még többet, már a szavamba vág:

– Hát akkor mit csípi magát a kustirica, hogy nincs itt nyugta? Persze a városban, ki tudja, ki várja. És hányan? Itt se volt elég egy asszony magának. Hallottam elég szépeket magáról!

Nevet-nevet Kasosné. A fekete szeme csak úgy táncol is, nem is, erre-arra, mint a kút fenekén a víz, ha megloccsant.

Tyűha! Mit gondolj erről, Marci?

Persze tagadok, mintha útonállásért vallatnának. Minden átkot magamra veszek, fúljak, görbüljek, vakuljak, sántuljak meg, ha asszonynéphez értem bár, amióta ebben a faluban vagyok.

Fenn a padláson az öreg kocsisné akár ki is etethetné lúggal Jánoska szemét afelől, ahogy Kasosné vigyáz rá. Úgy benne vagyunk ott a beszédben.

Csak a két esti fejősbivaly és az esti fejőstehenek, amik csak a kertbe jártak friss fűre, csak ezek fújtak, bököröztek, tappogtak ott az istállóban Kasosné meg énkörülöttem.

Már csak itt-ott, a nyelvem hegyén volt, hogy megmondjam Kasosnénak, hogy ha én azt tudom, hogy ő csak ennyi szót vált velem, amíg itt vagyok, hát dehogyis nógatom az urát, hogy eleresszen!

De csak nem mertem mégse ezt mondani neki. Vagy tán még jobbnak is tartottam, ha csak ilyeneket mondok:

– Bár csak egy fél asszony is nézne rám itten, nem kettő. Örülnék akkor is. Csak egy fél, nem kettő.

– Hogyhogy fél asszony? – kérdi Kasosné, persze hogy csak éppen mondja.

De az embernek ilyenkor jön a legkönnyebben a móka, ha így ingerkednek vele, hát azt felelem én is:

– Na, csak úgy, hogy a félszeme maradhat az urán is, ha felével rám nézne.

Kasosné erre úgy kacagott, úgy pillogott rám, hogy nem sok híja, elkaptam a derekát. De csak tán a moccanásomról is megérezte, mit akarnék, már meglegyintett:

– Maga mondja, hogy nem egy országos betyár? Még itt is félek már állni magával… Nézek is a dolgom után!

Felhallgatott a vén kocsisnéra, hogy locskolja Jánoskát a hászján. Azzal indult a lajtorjának Kasosné, hogy otthágy.

De hát most már minek ne kezdhettem volna én is azzal:

– Megyek én is fel, a kanalamért, késemért. Hozzák már az ebédet.

Hát Kasosné erre elébb a lajtorján hirtelen összefogja a lába között a szoknyáját, ha alá mennék, nehogy panorámát látnék.

De azután még ezt is meggondolta. Egyszerre leugrik a lajtorjáról, és nekem:

– Na, ha jön, csak mars előre!

Persze ezt mind kacagva tette Kasosné, és mikor előrementem a lajtorjához, hátba vágott.

 

*

 

Ne is mondjak egyebet?

Már csak egyre azon főtt a fejem: vajon most már mit mondjak Kasosnak, hogy mégis megmásítom a szándékomat, és itt maradok neki, ameddig kellek?

De még erre is Kasosnétól kaptam tanácsot.

Mert aztán fönn a padláson, hogy a kocsisné is meghallhatta már, megint azt kezdtük beszélni Kasosnéval, hogy maradnék-e, mennék-e?

Ha én mondom:

– Maradnék talán, de már azt mondtam Kasos úrnak, hogy ha szüksége van rám, akármikor meglel a városban, a bátyja útján. Hát akkor meg most megint arra kérjem, hogy itt tartson ellátásba Isten nevében?

Erre Kasosné gondolkodik, és azt mondja:

– Na jó, de ha az uram nem kergette eddig, mit sietett? A ő dolga, hogy mi szüksége itt magára. És van haszna magán, látom már én is, ha nem is végez cselédmunkát nekünk. Más húzza magát a városba, ne beszéljen nékem!

Erre én megint elátkozom úgy magam, mint hét cigányasszony, hogy: nem, nem, nem!

Hát Kasosné:

– Na akkor én tudnék tanácsolni magának valamit. Oda se menjen holnap az uramhoz, és kész van. Mert ahogy én az uramat ismerem, ha ő tíz pengő útravalót ígért magának, és nem jelentkezik maga érte, akkor örül, ha ittmarad, csak a pénzt ne kelljen kiadni neki.

Hát azt mondtam: meglátom.

Akkor már a vén kocsisné ráhúzta a tisztát Jánoskára, és odajött mihallani az asszonya hátához.

Így Kasosné, hogy tessék-lássék, nemcsak egyedül tud beszélni velem, még maradt ott egy kicsit.

Körülnézett a szállásomon. Dicsérte, hogy három tiszta váltó ingem van és borotvám, tükröm. Csudálta, hogy annyi könyvet, lapot ki tudok olvasni.

Azután elköszönt.

Megint kezit csókolom ténsasszonnyal akartam búcsúzni tőle. De feltartotta a kezét tőlem, a kocsisné előtt.

Csak azt hallottam, hogy azt mondja Kasosné a lajtorján lemenet a kocsisnénak: ha ilyen tiszta ember nem volnék, nem fogadna be a házába, még az ura parancsára se. Azt is jött ide megnézni a szállásomra. Nehogy tetűt vigyek le neki a ruháskamrájába.

Hát kellett mondjon valamit, hogy: minek pusmogott annyit velem?

De úgy hallottam, a vén kocsisné is csak a pártomon volt, és csak segített engem dicsérni Kasosnénak.

 

*

 

Ahogy ültem ottan magamnak, hát úgy tetszett, hogy már itt, ebben a faluban, akárhogy kerülök-fordulok, mind jobb lesz.

Most már ez a drágalátos kis asszony, Kasosné akar leköltöztetni a házba. Kötődik velem. Mit akar asszonyféle mindig, ha kikezd az emberrel?

Hüjj! hajj! Marci, feljött a csillagod.

Kacagjak vagy nem? Rácsaptam a hajzásgerendára, és ott bokáztam örömömben.

Igen! Addig-ameddig. Egyszerre csak eszembe jutott, hogy minek akartam eddig eloldalogni onnét?

Arra egyszerre elmúlt a kedvem! Hiszen nem Kasos! Kasos felől tudtam, hogy maradhatok. De ezek a gyilkos falusiak. Pecek! A gazdái! Fűjhó!

Egyszerre, mintha úgy láttam volna magam előtt őket, mint a Zsuzsánnás játékban az angyalokat a nagy karddal és az ördögöket a villával.

Már hogy az eszembe jutott, hát eszembe jutott az is, hogyan mustráltak eddig a Kasos lányainak kérői is, a főgépész a kohótól, az erdővéd a puskával meg a nagy kopójával, a Czinguska fiú a kardjával, mind mint a hóhér.

Úgy láttam egyszerre, amennyi csákány, kacor, fütykösbot, vadászkés az egész faluban, mind engem vár ott lenn a Kasosék házában, ha le akarnék költözni.

Most légy okos, Marci! Mert jól tudod te, hogy az asszonyok nagy pártfogását vagy a feje, vagy a dereka bánja a végén az embernek.

Még arra is gondoltam, hogy mint a Gábor kocsis a kocsmába, Kasosné is csak azért incselkedik velem, és akar lecsalni a házba, hogy ott rám eressze a pecéreit.

Asszonynépről sosem biztos senki, mit főz magában.

De hátha mégse? Akkor meg, mint egy melák, elszökök egy ilyen kis asszony elől? Ejhá!

Hát így egyik percben erre hajlottam volna, a másik percben arra. Mentem volna is, maradtam volna is.

Na, utoljára mégis azt gondoltam, amit a vers mond:

 

 

Minek hínak Kakuk Marcinak, ha egy asszony elől elszökök?

Kezdtem hát összetenni a motyómat, ahogy jobban levihetem a Kasosék ruháskamrájába ebéd után.

 

*

 

Na, mikor az ebédtől megtöröltem a számat a kocsisok közt, hát mégis, gondolom: elmegyek, elébb még egyszer körülnézek a házban Kasoséknál: cihelődhetek-e lefelé a hászjáról?

Hát ki áll előmbe a tornácon? Kasos!

Nem is várja meg, mit mondjak, csak kezdi:

– Jön a tíz pengőért? Hát lássa, most jöttem haza. Várja meg, míg lenyelem a falatomat. Aztán megkaphatja.

– Nem kell, Kasos úr! – mondom.

– Hogyhogy? – néz rám Kasos.

– Mégis úgy gondoltam, maradok még magánál. Mit féljek én, ha igaz úton járok? Van még csendőr meg bíró.

Igen, de mi ez? Az én Kasosom, látom, csak rántja össze a szemöldökét, és akár rám förmedne:

– Nahát, maga mindennap másít a szaván?

– Hát eddig Kasos úr marasztott! – mondom. – De mehetek, ha akarja!

Erre gondolkozik, és azt mondja:

– Hát én nem kergetem. Maga tudja, ura vagyok mindig a szavamnak. Ittmaradhat.

– Éppen azt jöttem nézni, hogy a ruháskamrába, ahogy Kasos úr mondta, lehozhatom a holmimat – mondom.

– Hű! – int erre Kasos. – Azt nem! Még jó, hogy itt talált. A ruháskamrába most már a Jánoskát kell tegyük. Most már itt lesz velünk a házban ő is.

Ha nem hallanám a szekereket az úton meg az ostorpattogást meg a sok baromfit az udvaron, hogy karicsál, hát azt hinném, nem vagyok ébren.

– Hát eddig? – kérdem Kasost, persze Jánoskára.

– Arra magának nincs gondja! – mondja Kasos.

– Nincs, nem is mondtam! – felelek. Kasos pedig nekem:

– Vessen csak magára.Tegnap menni akart, mindennap menni akart, nem kellett a ruháskamránk, most már marad a hászján, ha akar. Majd még estefelé beszélek magával.

De ezalatt Kasosné már kétszer is kijött a tornácra az ura háta megé, hogy:

– Gyere már ebédelni! Gyere már ebédelni!

Hát hallhatta az egészet, amit Kasossal beszéltünk.

Így, amikor Kasos bement az ajtón, Kasosné maradt hátra velem. Neki mondtam:

– Na tessék látni, ténsasszony, a hászján kell maradjak, ha akarok.

– Áhh! – legyintett hirtelen Kasosné. – Majd csinálunk valamit. Ki tudja, mit jártat mindig az én uram a fejében. Most Jánoskát hozassa le ide nekünk.

Így intett a homlokára Kasosné, hogy: az urának tán elmentek hazulról! Azzal beheppent!

 

*

 

Nahát, itt az eszem már csára állt, mi lehet ez? Eddig Kasos ragasztott volna enyvvel a házához, és az asszony lökött volna ki. Most az asszony maraszt, és Kasos zavarna el.

De Jánoska! Ezzel mit akar Kasos?

Csakis Jánoskát költöztették le helyettem a ruháskamrába.

És jött a posta, a vén kocsisné, hogy Kasos maga vigyázott, hogy van-e rendes ruha, tiszta, Jánoskán. Hol alszik? Hol etetik? Az öreg kocsisné mellette legyen!

Itt valaminek lenni kell!

A kocsisok, kocsisnék mind ezt beszélték. És csak tátogtak a csudától.

De Kasosnétól se tudtak semmit, a lányaitól se.

Csak azt, hogy Kasos parancsolta, hogy Jánoska lenn lesz ezentúl a háznál, jó gondozásban.

Röhögtek is a kocsisok, mikor mondtam:

– Tán eladja Jánoskát Kasos, a gazda, kornyikálni, a városba, és a hászjára nem hozhatja, akik érte jönnek valami komédiától.

Így volt. Csak röhögésből és tanakodásból állt mindenki a háznál. Tudni senki sem tudott semmit.

Már csak abban bíztam, hogy Kasos azt mondta: este beszélni akar velem. Akkor tán kiviláglik előttem, vagy meg is tudom Kasostól, mit akar lenn a házban evvel a lükével.

Igen, de Kasos, ha oda volt a háztól estig, este nem hívatott.

Pedig a kocsisok is várták már, hátha Kasos elmondja nekem: mit akar Jánoskával? Még a Kasos lányai, még Kasosné is tőlem akarta megtudni, mint a segédjegyzővel való számadásról, hogy: Kasos mit akar lenn a házban Jánoskával?

De hát megbuktunk mind ezzel a Kasossal.

Kasos hazajött, nem mondott senkinek semmit. Csak megnézte lenn a kamrában Jánoskát, hogy evett-ivott, alszik jól?… Azzal lefeküdt.

Ezt bontsd ki.

Most voltam aztán megakadva magammal ott a hászján. Mit tegyek?

Ha ittmaradok, és nem eresztenek le szállásra a házba, a hideg megvesz, és a piszok megesz télvíz idején ezen a padláson. És Kasosnéhoz is: ugyan hogy férek? Ebbe már nem is hittem.

Ha meg a menésre adom a fejem újra, hát már most ketten is leganyálnának, Kasos is, Kasosné is, a kocsisok is kiröhögnek.

Ha várok, mint Kasosné tanácsolja, az lesz a vége, hogy Kasos a tíz forint nélkül ereszt el, hogy: már leettem náluk.

A legtetejébe meg ez a dolog Jánoskával. Ez is motozott a fejemben: mi a fene lehet ezzel?

Csak forogtam, hánykolódtam az ágyon.

Mikor meg elaludtam, azt álmodtam, hogy késekkel, baltákkal üldöznek, és mécsessel, fáklyákkal járnak a nyomomban. De nem is éjszaka van, hanem valami bányába szorítottak bele.

Ott futok a bányában, és le-lecuppanok a deszkáról a hideg vízbe, ami a deszka alatt folyik a tárnákon, hogy felsértem véresre a lábomat, és attól reszketek a legjobban, hogy a tárna mindjobban szűkül előttem, és egyszerre vége lesz. Akkor ott lepnek késekkel, botokkal, fejszékkel, akik üldöznek.

De nem.

Hála Isten! Egyszerre csak látom, hogy a bánya nem bánya, hanem eristoly. (Így mondják arrafelé az olyan tárnát, amelyiknek két szája van a hegyből a napvilágra.)

Úgy örülök és futok, mint a bolond, hogy látom az eristoly másik száját, elébb mint csak egy nyárfalevelet, ahogy táncol előttem, mert szaladok, azután mind nagyobb. Már azt is látom, hogy a napvilág hogy fénylik a vizes deszkán végig a tárnán, előttem. Isten segíts!

Már künn vagyok mindjárt.

Akkor egyszerre látom, hogy a tárna másik végén is jönnek befelé, akik üldöztek, botokkal, csákányokkal, baltákkal.

Egy nagyot kiáltottam, és rázkódtam az ijedtségtől, és erre felébredtem.

A homlokom csupa hideg verejték volt. És hiába akartam csitítani magamat, hogy hiszen csak álmodtam, csak egyre rám jött a félelem, hogy falubeliek itt ólálkodhatnak az istálló körül budákokkal, kacorokkal, hogy a föld alá tegyenek a répaosztásért.

Annyira be voltam gazolva ott egyedül, azon a borzasztó padláson, hogy már itt-ott felugrottam, hogy lemegyek a kisistállóba. Hogy ne röhögjenek ki a kocsisok, hogy lidércet látok éjszaka, hát azt gondoltam, hogy azt mondom: meg akarom fejtetni az álmomat Mari nénivel, mert elfelejtem.

Ez a vén szipirtyó rostán is, meg úgy, csak tenyérből, tudott javasolni. Már egy hatost is rászántam neki érte.

Persze azért ki nem bújtam a pokrócom alól, csak úgy vackolódtam ki ezeket alatta. És lassan elcsitítottam magam.

De azt már megfogadtam, hogy holnap szedem a motyómat, és megyek innen.

 

*

 

Na, ahogy újra elalszom ottan, megint mitájt, mitájt nem, éppen úgy riadok fel rázkódva, mint az elébb álmomból.

De most már nem emlékeztem, mit álmodtam.

A halálos nyavalya elévehetett ott, hogy a hászjalyuk felől azt hallom tisztán:

– Ne ordíts neki! Ne ordíts! Itt fekszik, én tudom, a gerenda alatt. Rázzuk meg! Gyere csak! Itt van! Itt van ez!

Először, bizony isten, majd elájultam. Mégis, rögtön lehánytam magamról a pokrócot, és nyúltam az ágy mellé. Odakészítettem magamnak egy nagy vasfejes gerendasrófot, hogy legyen a kezem ügyében nekem is valami, ha rám jőnének itten, éjszaka. Ezt a srófot még akkor tettem oda, mikor a napszámosok már elmentek a hászjáról, és egyedül maradtam Jánoskával.

De úgy reszketett a kezemben a sróf, mintha még az is a lábamat törni készülne.

Így húzódok tova a gerenda hosszán, hogy gyilkosok jöttek rám.

Hát akkor egyszerre megismerem az istállólámpánál, ahogy feltartja a hászjalyuk előtt, az öreg Gyurit, a kocsist.

– Na, mi a, Gyuri bácsi! – kiáltom oda neki. És látom, hogy az unokájával van, egy csinos lotyóval, aki benn hált a házban, a Kasos lányokkal, kéztül való cselédnek: – Mit keresnek itten?

– Téged, téged, fiam! – mondja az öreg: – Utánad küldték ezt a lányt.

Hallják! Egyszerre eszembe jutott, hogy mikor most felébredtem, hogy most meg azt álmodtam, hogy a torony tetején mászok, mint mikor a keresztfényezővel dolgoztam egyszer. És Rozi, az a kocsmai szajha állt a torony alatt, és visította fel nekem, hogy jöjjek le hozzá.

Velem pedig egyszerre hintázni kezdett az állvány a torony tetején, és már dőlt, már estem, lélegzetfúlva, lefelé… mikor felébredtem mostan.

A nevemet tisztán hallottam álmomban. De ettől a Gyuri bácsi unokájától, Linkától. Minek híttak?

Hát Jánoska énekelni kezdett Kasoséknak a kamrában, nem tudtak aludni tőle.

Linka, ez a lány megmondta lenn a házban, hogy én el tudom hallgattatni Jánoskát.

Már kacagunk. Kapok magamra valami culát, és le a házba a lánnyal.

Még meg is csöcsörésztem egy kicsit az udvaron keresztül menet. Nem is nagyon visított.

Na, a kamrában Kasos fogad bennünket a lánnyal. Csak úgy van persze, gatyában-ingben, ahogy aludt. Csak panyókán rajta az ujjasa, és mezítlábra a csizma a lábán.

Álmos, dühös az én Kasosom, a bajusza úgy felborzolva, mint a kandúrnak. Megijedhetsz tőle.

Jánoska ordít az ágyán. Hentereg, ordít egyet. Fekszik, ordít egyet, hentereg. Így szokta éjszaka, éjfél után valamitájt mindig.

– Hallom – mondja nekem –, hogy maga tudja kezelni ezt a kergült tulkot is.

Jön, hogy kacagjak magamban. A tegnap neki ez a hülye: a mi kis Jánoskánk volt előttem a tornácon.

– Tessék rám bízni! – mondtam persze rendesen. – Csak rám hallgat.

– Hát hogyan csinálja vele? – kérdi mindjárt Kasos.

Ahá! Te vén lator! – gondolom. – Tán kivennéd belőlem ingyen, ráadásba a szegődvényemhez, hogy hallgat velem a Jánoskátok.

– Én sem tudom! – mondom Kasosnak. – Csak úgy, ha egy kicsit elpaskolom, beszélek hozzá. Megismer és elhallgat. Csak így. Még jobb, ha egyedül vagyok vele. Ha más is látja, inkább ordít.

– Na csak kezelje! Kimegyek akkor! – mondja Kasos, és kiáll csakis a kamraajtó elé.

De hát én is sandítok odafelé, hogy nem les-é meg?

Úgy megyek oda Jánoskához. De mikor leülök hozzá, a szalmazsákjára, hát nem kezdem vele azon, hogy elhallgattassam mindjárt, hanem mint egy doktor, elkezdem beszélni neki:

– Na, Jánoska? Hát mi bajod? Fáj valami neked, hogy így bőgsz? Na, hallgass el szépen!

Így kezelem Jánoskát Kasosnak, hogy lássa, van vesződség vele. Na. Éppen mint a számadást.

Hadd törjön egy kicsit a nyavalya az ajtóban! – gondolom. És tapogatom, simogatom Jánoskát tovább. Ráncigálom a füleit, a frufruját neki.

Kasos már be is szólt:

– Na mi a? Magának se hallgat?

– De mindjárt! – mondom. – Mindjárt! – Azzal tovább babusgatom ezt a hülyét, és hallgatom Kasost az ajtóból.

Most meg a Jánoska pesztráját, az öreg Márist szidja:

– A tetű egye meg a maga vén fejét! Hát nyolc éve, hogy gondozza ezt a lükét, és maga arra nem vitte vele, hogy kitudja tőle, minek ordít? Hogy kell elhallgattatni? Hát most még egy gondozót, egy nevelőt tartsak e mellett a lüke mellett? Maga nem elég? Ketten fogják itt nekem ajnározni?

– Hát a doktor se tudta megmondani, minek énekel Jánoska! – feleselt az öreg kocsisné. – A doktor is csak azt mondta, a kincstári is, a társládától is, hogy ez a nyavalyája ennek, hogy énekel. Így fog meghalni.

Nahát eleget várattam már Kasost! Gondolom, elhallgattatom már ezt a hülyét neki.

Az orra alá tartom hát Jánoskának a két ujjam összeszorítva, és aztán a hátuljához értetem a kezem.

Affenét! Most vagyok jobban megijedve. Jánoska ügyet se vet az ujjamra. Bömböl tovább, mint a szellentyű a gyárban.

Ez lesz szép, ha én se bírok vele! De szerencsémre mindig volt gombostű az ujjasom gallérjába tűzve.

Hát kapom ki a tűt, és ezzel döfök a Jánoska hátuljába.

Jól van minden! Jánoska elhallgat.

Szólítom is be Kasost, hogy lássa, hogy vigyáz utánam Jánoska.

Csakis Kasos látja, hogy felültetem Jánoskát az ágyon. Hívom. Felkel. Utánam jön.

Kasos és az öreg kocsisné mintha csudát látnának, úgy tátognak rám. Kasos mondja:

– Na, maga vajákosságot tanult valahol. Hogy csinálja ezt vele? Mink hiába kértük szépen is, simogattuk is.

Meg püföltétek, rugdostátok is hiába! – gondolom. – Láttam a sok kék foltot Jánoskán.

De csak az a beszéd, hogy Kasos hiába próbálta firtatni tőlem tízszer is, hogyan kezelem Jánoskát, csak azt hallotta:

– Hát én sem tudom! Csak szépen beszélek hozzá. Utoljára megismer, és hallgat rám! – mondtam.

Nahát, Kasos utoljára is azt mondja:

– Az istenegerét! Idestova reggel van. Már le se érdemes feküdni nekem. Várjon, Marci fiam. Kapok még valamit magamra, és hozok egy kis gyomorerősítőt. Üljön le ide.

Elmegy Kasos. Jött, hogy kacagjak ott magamban, hogy most már házidoktornak álltam be itten.

De jobban evett a kíváncsiság, minek ugrattatja magát ez a Kasos gatyában, ingben ki a meleg ágyából, álmából ezért a hülyéért, aki eddig a disznókkal volt egy soron? Itt valaminek lappangani kell a bokor mellett!

Kasosné és a lányai ki se dugták az orrukat a hálókamrából.

Ámbár Kasosné fenn volt. Mert hallottam, hogy osztozik az ágyból Kasossal, hogy az: mit kalamistrál a pohárszékben?

Elég az, hogy Kasos eléjön egy nagy cilinder narancshéjas pálinkával és édes pereccel. Kiteszi az asztalra, és odaül velem.

Már tudtam, hogy Kasos beszélni akar, és ennek a hülyének a dolgát is megtudom tőle. Azért nem is szólok, nem is kérdek semmit.

Csakis Kasos elkezdi:

– Na, Isten éltessen mindnyájunkat! Magától így is tanácsot akarok kérni. Mert tudom, csudálja, hogy ezt a lükét behozom a házamba ide, és az álmomat rontatom vele. Hát ezt hallgassa meg.

Elébb elküldte Kasos a vén kocsisnét, most meg kinézet az ajtón, nem hallgatódzik-é? Így mondta nekem tovább.

 

*

 

Tegnap reggel Pecek odahívat a községházára. Onnan is elvisz az ő szállására. Ott elévesz egy levelet. Hát én nem tudok írást. De mutatja, hogy itt a pecsét a levelen, az amerikai pecsét, nézzem meg. Csakis ezt már ismerem. Hát a húgom íratta a községhez Amerikából. Mit gondol? Azt íratta, hogy: ő már nem fordul hozzám, az édeshúgom, hanem a jegyző úrhoz, hogy intézkedjék neki hivatalosan az ő Jánoskájáról nálam. Ő megbeszélte ott Amerikában, hogy ha Jánoskának a részére nekem azt a pár dollárt küldi, az csipi-csupi elhasználódik, semmi látszatja, több a postaköltség vele. Hát a húgom megértekezte Amerikában valami ügynökkel, hogyha ő öt évig ottan egy takarékba viszi a tíz dollárt, amit ide nekem Jánoskáért küld, hát mint nálunk az asszekurációs intézetek, öt év múlva Jánoska egy summába kap… na most ne tátsa el a száját! tíz darab ropogós ezrest. Érti? Az amerikai forint, öt mi forintunk, hát kétezer dollár tízezer pengőforint. Ezt írja a húgom, a jegyzőnek! De hát most jön, hogy: mi a kérése a jegyzőhöz?… Őneki a faluból megírták, hogy a bátyja, vagyis én, Jánoskát a telelendő disznókkal egy sorban tartom. A padláson hálatjuk, és kötéllel kötjük oda, hogy ne bódorogjon. Verni, annyira verjük, hogy a Jánoska ordítása messze kihallik a faluba, és a népek is botránkoznak rajta. Hát mármostan a jegyző tegyen róla, hogy engemet hivatalosan kivizsgáljon, hogy vagy rendesen a házban tartom Jánoskát, gondoztatom, tisztán, szépen, a családom közt, vagy pedig, ha nem, akor vegyék el tőlem, és adják oda valami becsületes, szegény öregasszonynak a faluban Jánoskát! Azé legyen öt év múlva a Jánoska biztosítása. Azon akár földet és házat vehet valaki. És aztán azé legyen a Jánoska minden örökrésze, aki Jánoskát a két kezével gondozza… Mert… azt íratja a húgom tovább a jegyzőnek… hála Istennek, nem tagadja húgom, nem megy neki rosszul Kopasz Bálint mellett Amerikában. Megvan, amit szeme-szája kíván. Egy kis kocsmájuk és házuk és földjük és fűszermalmuk van. Ez mind a Jánoska öröksége lesz fél részben, ami az anyja szerzeménye. Mert a húgomnak nem lehet több gyereke, ha egyszer már orvostanár is megoperálta belső bajjal. Dehát Jánoska, ha hülye is, mégis az ő szíve alul való, az ő vétke, gyermeke. Nem hagyja el, és nem tagadja meg őtet, ha nem is veheti magához, és haza se kívánkozik jőni érte, mikor ottan Amerikában a gyarapodásuk igen nagy a vagyonukban… Hát egyszóval a húgom majd végrendelkezni is fog Jánoskának, és egyelőre ezt a kétezer dollárt kapja tőle Jánoska öt év múlva, aminek látszatja legyen. De azt kiköti, hogy a jegyző úr hivatalosan intézkedjék, hogy én vagy jól gondozom Jánoskát a családomban, vagy inkább adják oda Jánoskát becsületes, jószívű idegen gondjára.

Ki csudálná, hogy a szemem is elmered erre, amit Kasostól hallok? Ennyi pénz egy hülyéért!… Csakugyan bolondnak bolond a szerencséje!

Még Kasos is ezt mondta! Mert ez olyan volt, magáról is kimondott mindent őszintén és mindent, mi dolog ahogy állt.

De már mondja tovább is:

– Na de most adjon tanácsot!… Pecek, ez a zsivány, azt mondja, hogy ezt a levelet ő tulajdonképp át kellene adja a jegyzőnek. Csak azért vette ki külön a községi postából, mert látta, hogy az én ügyem. Hát most aztán nem lehetek háládatlan neki. Ne szaporítsam a szót, Pecek száz pengőt kér tőlem, ha jól elcsinálja a dolgomat Jánoskával. És úgy eldugja azt a levelet a jegyzőjétől az akták közé, hogy sose talál rá. Amerikába pedig majd a jegyző helyett a községi pecséttel ő ír, Pecek, a húgomnak. Azt ő már elintézi. Mit szól?

Már erre én is csak egyet szólhattam, akárhogy utáltam azt a segédjegyzőt, hogy rá kell bízni ezt a Jánoskával való ügyet. Nem is sokallottam a száz pengőt Pecektől ilyen haszonért.

– Ugye, nem sokallhatom? – kérdezte egyre Kasos is tőlem. De aztán még azt mondja: – Csak hát van neki, Peceknek, még egy kívánsága tőlem. Mit gondol? Hagy adjam ki neki a kezemből a tavalyi számadást a kincstári bérföldekről. Mert azt mondja, neki nem szabad a községtől másnak is írásmunkát végezni, és minek hagyjon más kezében olyan írást, amivel őt feladhatják? Ő bízik bennem. De az ember halandó.

Ajha! – gondoltam. – Megérezted a büdöst, te ronda pennarágó.

– Hát! – azt mondja Kasos. – Nem firtattam a dolgot. Hagytam. Kár egy rossz szó már nekem ezzel az emberrel. Jobban belemásztam már vele elég mindenbe. Minek szólalkozzam össze vele?

– És kiadja neki a számadást? – kérdem.

– Ki! – feleli Kasos.

– Na és – mondom erre –, ha az az amerikai levél csak hazugság, és kicsalja vele magától a számadást, és aztán feladja magát a kincstári árendás földekért, akkor a maga kezében nincs semmi, amivel őtet is tömlöcbe teheti.

Kasos meghökkent egy percre. De aztán azt mondja:

– Az semmi, hogy én ne fogjam a Pecek nyakát, ha ő fogja az enyémet. Van nekem a kezemben tőle járlat, marhalevél, olyan jószágokról, amiket vagy loptak, vagy betegen vágták le őket, és megetették a községgel. Van nekem Pecektől hamis számla húsz is, a községnek végzett fuvarokra. Ha arról van szó, lezáratom én őtet ebben az órában is. Csak az, hogy akkor engem is mellé raknak a tömlöcbe. Kelljen ez nekem?

Megint jön, hogy kacagjak magamban, hogy Kasos ezt olyan őszintén kimondta. De azután azt mondom Kasosnak:

– Mondok egyet Kasos úrnak. Adja hát ki a számadást Peceknek. De követelje érte ezt az amerikai levelet tőle. Akkor legalább én elolvasom, és magának is van a kezében valami, és más nem tud róla.

– Hüjj, hallja, ebben igaza van! – örvend Kasos erre. – Csak maga tud nekem tanácsot adni. Én nem is mertem volna kérni azt a levelet, mert azt mondta Pecek, hogy az ajánlottan jött a községnek, és be kell tenni számmal az irattárba. Csak eldughatja a jegyző elől.

– Legyen nekem krajcárban a zsebemben, ahány oklevelet ez a Pecek nem tesz be az irattárba, meg kivesz abból! – mondom. – Azt is mondhatja, magának járt, hát kiadta.

Ebben meg is egyeztünk Kasossal, hogy délelőtt elmegy Pecekhez a községházára, és elhozza a számadásért és száz forintért az amerikai levelet.

– Lássa, Kasos úr, most megint száz pengője bánja, hogy ezt a Peceket tartja kancellistának. Engem csak jutányosabb tartani itt magának a szénahászján és répahordásra, mint eleivel voltam itt.

Na, Kasos erre himgetett és hümgetett nekem, utoljára is azt mondja:

– Hát most pedig éppen rossz szemmel fogja nézni Pecek, ha magát a házba fogadom. De hát igaz, télvíz idejére így sem gémberedhet meg az istállóhászján, és hozzon le tetűt nekem ide, ha hívatom. Hát tudja mit? Talán elférnek itt Jánoskával ketten ebben a ruháskamrában. Így is csak maga tudja kezelni ezt a hülyét, hogy az utcára ne halljék az ordítása. Költözzön hát le ide. Majd szólok a feleségemnek, hogy tegyen be magának egy váltó ágyneműt, és küldje vissza a kisistállóba a vén kocsisnét, akit itten Jánoska mellé tettem.

Hát így most már végleg a házba szállásolódtam be a hászjáról.

 

*

 

De most már nem is vártam semmire. Futottam fel az istállóhászjára, ahogy Kasos elment mosdani, és összecsaptam a motyómat.

Mire Kasosné és a lányai a reggeli főkötőt kötötték a fejükre, már ott vártam őket a holmimmal a ruháskamra előtt.

Az ágy, amit nekem tettek be a ruháskamrába, úgyse volt jó Jánoskának, mert mindig lefordult róla, és összekokasozta a kobakját a földön. Hát Jánoskának egy szalmazsákot tettek a földre. Én aludtam az ágyon, mint egy bíró. Kasosné úgy megvetette nekem vánkussal, dunyhával. Még a lányai is segítettek neki.

Különben a Kasos egész családja barátságos volt hozzám.

Kivált, mikor Kasos elment hazulról, és az egész családja körülvett engem, hogy tudják meg tőlem a Jánoskával való dolgot.

Kasos, bár nem mondta nekem egy szóval sem, hogy eltitkoljam az amerikai levelet, mert nyilván elfelejtette, de én tudtam, hogy baj lehet belőle, ha dobra verődik, és a jegyző fülébe jut az amerikai levél, hogy azt a segédjegyző kiadta Kasosnak. Hát elébb csak azt hajtogattam Kasosné és családja előtt, hogy nem tudok semmit.

De ez a Kasosné úgy tudott nézni az emberre azzal a szép, fekete szemével, hogy az emberből kimócorgott a szó, mint a tehénből a bornyú.

Elég az, hogy Kasosnéval kiküldettem a lányait a kamrából, és Kasosnét megeskettettem, hogy nem ad ki se az urának se senkinek engem. Azzal aztán elmondtam neki az amerikai levelet töviről hegyire, mint nekem Kasos.

Persze a nagyobb csudától Kasosné is odalett!

De fehérnépekkel az már úgy van, hogy szót adni átal nekik annyi, mint száraz szérűn tüzet rakni.

Már Kasosné azzal kezdte rágni a fülemet, hogy: nézzem csak, nem lesz jó, hogy az ő mostohalányai azt tűrjék, hogy ő csak velem suttog olyanról, ami az egész ház dolga! Ő megesketi a lányokat, hogy hallgatnak, és elmond nekik annyit-amennyit Jánoskáról és az amerikai levélről.

Ez a Kasosné így is betege volt annak, hogy a mostohalányainak ő útjában van. Lehettek akármilyen jó szívvel hozzá, mégis azt hitte róluk, hogy gyűlölik, utálják mint mostohájukat. Mit csináljak?

Kasosné is behívta és megeskettette a lányait, hogy ha ki nem kotyogják, elmondja nekik egy szóig, amit tőlem hallott Jánoskáról és anyja leveléről Amerikából.

Tyűha! Aznap délelőtt kevesebbet suhogott a tollseprű és a törlőrongy a Kasos lányai kezében, mind Jánoska amerikai örökségéről sepetéltek együtt.

De a legnagyobb galabalát az öreg kocsisné csinálta mégis.

Ez a Kasosné elé állt, és azt mondta:

– Hát velem mi legyen, ténsasszony? Az úr nekem azt rendelte: itt háljak a ruháskamrában ezentúl, és Jánoska mellett maradjak. Most meg Marcit is ide teszik hálni? Az nem lehet.

– Minek ne? – mondta erre Kasosné. – Tán keveslett magának az uram egy legényt hálóra!

Erre a Kasos lányai persze visongva szaladtak szerte a nagyszobába. Úgy tépték egymást a kacagástól. Azért is szerették legjobban ezt a mostohaanyjukat, mert ennek ilyen helyre, huncut kiszólásai voltak akárki előtt.

De elég az, hogy a vén kocsisné erővel engemet akart kiköltöztetni a ruháskamrából. Ott sórált, lefetyelt egész nap, míg csak Kasos haza nem jött a községházától. Akkor Kasos elé állt, hogy: mi legyen vele?

Hát aztán Kasos persze úgy rendelkezett, hogy a ruháskamrából a vén banyát tette ki helyettem. Csak Jánoskát etetni, mosdatni, tisztába tenni kellett neki bejárni a kisistállóból.

Na, erre a vén szipirtyó megbikacsolta magát: hogy ő akkor nem vállalja a Jánoska gondozását!

Persze Kasosnak ez éppen jól jött volna. Kasos nem bánta volna, ha a felesége gondozza Jánoskát. Tán még azt se, ha lányai. Semmit ez, ha spórolhatott.

– Megtehetnétek ezt ti, a dolgotok felől, a húgom fiának. Utóvégre is unokatestvéretek! – mondta Kasos.

De hát Kasosné és a lányai egyik jobban lepetelt, feleselt Kasossal, mint a másik: hogy ők Jánoskát gondozzák? Inkább elszöknek a háztól!

Ne is mondjam, minek! Ha egy olyan nagy legényt öltöztetnek és vetkeztetnek tetőtől talpig fehérnépek, mit látnak, akár hülye, akár nem.

A vén kocsisnét is bosszantották az udvarban eleget ezért. Én is hallottam, mikor mondták neki, hogy:

– Máris néni, csak magától fogják megkérdezni, hogy Jánoska házasodhat vagy se.

Elég az hozzá, hogy Kasossal nem lehetett sokat kukoricázni. Megfenyegette a vén kocsisnét, hogy az urának is felmond, úgyis öreg, ha nem gondozza tovább Jánoskát.

Így azután a vénasszony morogva és átkozódva elvállalta újra a Jánoska gondozását.

 

*

 

Na, Kasos, aztán odavitt engem magával a kancelláriájába, és elévette a levelet.

Mondta, hogy Pecek először huzakodott kiadni neki a levelet, hogy mert az számmal van már az irattárba téve. De utoljára mégis ideadta: na, olvassam!

Elolvastam hát ottan, úgy suttogva Kasosnak a levelet. De hát csak az volt benne szórul szóra, amit én is hallottam Kasostól. Pecek nem hazudott.

Így már Kasos is megnyugodott, hogy a segédjegyző nem puffra csalja ki belőle a számadást és a száz pengőt.

Azzal azt mondja nekem:

– De most menjen ide félre a ruháskamrába. Mert iderendeltem Peceket, hogy itt kapja meg tőlem a százast és a számadást. Legalább tanúm lesz maga is.

Csakis bemegyek hát a kamrába. Jánoskához.

Onnan minden szót hallott az ember, a búbos kemence kuckójából, ahol a Kasos kancelláriája volt. Kivált, ha nyitva hagyta az ajtót.

Nem is kellett várjak semmit, már jött Pecek csakugyan.

Na, adjon isten, fogadj isten, Kasos mindjárt kezdi:

– Rendben van minden, társam! Itt van neked a számadásod. Legalább átnézheted még egyszer, nem hibáztál-e benne? De ne félj, akkor se keresem már rajtad. Itt van a száz forintod is.

Kasos ezt olyan hangosan mondta, hogy halljam a kamrából jól. De hallhatták volna az udvarról is.

Pecek csitította is:

– Jó, jó, mit kiabálod ki ezt annyira? Úgyis kell még egyet mondjak neked.

– Halljam! – kérdi Kasos.

– Hát én kitaláltam, hogy nem lehet nekem se bajom a levélből. Add vissza nekem a borítékját. Azon már rajta van az irattári szám így is. Neked is bajod lehet belőle. Azt a borítékot visszatesszük az akták közé. A levél maradhat nálad.

– Jó, hát azt meglehet! – szólt erre Kasos. – Ámbár megfizettem én neked jól ennek a levélnek a borítékját is.

– Marad még rajta hasznod! – mondja Pecek.

Azzal még, nem tudom már, mi szót vált Kasos Pecekkel, mit nem, de kiált a feleségének, hogy hozzon egy kis papramorgót oda a vendégnek.

Hát Kasosné éppen akkor hozta oda cintálcán a pálinkát és mézes lángost, mikor bejön Gábor, a kocsis.

A kohótól üzentek vele, hogy siessen oda Kasos valami extra fuvarokra költségvetést csinálni.

Erre Kasos, hallom, a feleségének:

– Na, kínáld hát, Rózsa, a segéd urat, és ne engedd. Igyon! Nekem, látjátok, szaladni kell. Isten éltessen mindnyájunkat.

Így Kasos ellomolt Gáborral.

 

*

 

Egyszerre, nem is hiszem, hogy jól hallok, Kasosné azt mondja Peceknek:

– Na, maga aztán, hallja, egy kalodába való pernahajder! Megint száz forintját vasalta ki szegény uramnak.

Pecek erre kacag:

– Nem tudja azt maga, édes Rózsika, mi bajt hárítottam el én ezért a pénzért magukról, és mi szerencsét csináltak vele.

– És ha tudom? – kérdi Kasosné. – Ha tudom, hogy Jánoska örököl az anyjától? Azt így is tudtuk. A törvény szerint. Szóbeszédek után meg így sem lehet idegeneknek adni tőlünk ezt a lükét. A bolondházba meg is etetnék méreggel. Az anyja így is okvetlenkedik mindig, amióta tartjuk neki. Írt az máskor is a faluba.

Így pereg a Kasosné nyelve Pecekre. Már a lányai is hívták. De dolgukra küldte őket, és tovább csepüli a segédjegyzőt.

Pecek már utoljára is nem kacag, úgy mondja:

– Hát annyira fáj magának az ura száz pengője?… Hát akkor, tudja mit? Megfelezzük. Megfelezem magával!

– Mit beszél? – kérdi Kasosné, és hallom, hogy mintha az én kamrám ajtója felé hátrálna Pecek elől: – Na, na, na, na, na!

Csakis, már ott állnak az ajtó közt. Én hirtelen odalapulok az ajtó mellé, a falhoz. Ne lásson meg Pecek. De az tán így se lát-hall most, ahogy a Kasosné derekát próbálja elkapni, és azt mondja:

– De akkor mit kapok érte? Akkor igen?… Rózsika?… Igen?…

Hát erre Kasosné úgy heppen a kamra közepére Pecek elől, mint a jérce a kánya elől. Még én reszketek az ajtó megett, hogy ha Pecek tán most Kasosné után ugrik, hát meglát.

De nem kell félni. Pecek még az ajtóból sem ér előretenni egy lépést. Már Kasosné előtte van. Csak hallom, hogy egy olyat csattan a Pecek képe, mint a légycsapó a legyen.

– Nesze neked! Ez a tiéd! De most elhordd innen magadat. És be ne tedd többet ide a lábadat, te utolsó zsebrák… Kiáltok! Akarod, hogy kiáltsak?… Csak megmozdulj!… Takarodj, takarodj, takarodj!

Fujha, Pecek! Ezt se nekem adták!

Makoghatsz te akármit, Pecek, az ajtóból. Künn a szobából. Ide és vissza. Így és úgy is.

Kasosné csak: – Zsivány, tolvaj, pernahajder, takarodj!

Úgy kellett szegény Peceknek elmenni, mint a kurta kutyának.

Ez aztán megkapta!

 

*

 

Én még abban voltam, hogy talán Kasosné nem is tudja, hogy én a ruháskamrában vagyok. Tán ahogy ő a lányaival ki- és be járt a takarítással, azt hitte, engem kiküldött Kasos. Én abban voltam.

De hát nem! Mert Kasosné, ahogy az utolsó áldást mondta a tornácajtóból Pecek után, hát egyenesen hozzám jött oda a ruháskamrába.

Már kacagott, kacagott, és vele jött két lánya. Azok is a kacagáson kezdték, mikor Kasosné odajött hozzám:

– Na, maga hallotta! Ez megkapta tőlem. Legalább tőlem kapjon, ha már az uram nem meri megtanítani annyi tolvajságért őtet! Hát hogy én, hallja, szeretője leszek neki, azért a pénzért, amit az uramtól csalt el. Nem is gondolja rosszul! De megkapta!

Így Kasosné mindent elmondott Pecekről a lányai előtt. A másik két lány is rögtön beszaladt: mi hallani. Összedugták a fejüket, úgy tárgyalták vihogva a segédjegyzőt.

De már én akármennyire örvendtem, hogy Kasosné kiadott innen ezen a Peceken, azért magamban szinte megszeppentem. Mert azt gondoltam: ha ez ilyen mérmondó és kardinális asszony, akkor majd én is egy ilyen csárdást kapok tőle a pofámra, csak nagyon közelről nevezzem őt Rózsikámnak. Ha ugyan az ura és a vejei nem raknak el, ha kikezdek vele.

Elég az hozzá, hogy szaporítottam, amennyi szót szaporíthattam Kasosnéval és a lányaival, ők aztán dolgukra mentek.

Én meg, mit üljek ilyen szép napon a házban? – mert nagyon szépen sütött a nap egy darabig, akkor, úgy tova ősz derekáig. – Kimentem a rendes helyemre, az istállók elé.

Kivittem magammal ezt a hülye Jánoskát is. Azt éppen megköszönte nekem Kasosné a lányaival.

Ott sütkéreztünk az istálló eresze alatt Jánoskával.

Ha látták volna mindig ilyenkor ezt a hülyét a napon. Mint a madárfiókok a fészekben, ez úgy reptette a két karját a napnak, és tátogatta elé a száját. Csuda volt nézni. Úgy tetszett neki, hogy a nap süti. A tüzet is így szerette, de ahhoz nemigen eresztették, mert odamászott rá, és összeégette magát, vagy széttúrta a tüzet.

Na, ülök ott Jánoskával.

De hát nem telik bele egypár perc, már jön oda egyik kocsis, másik, a felesége, a lánya, a vén Máris, az ura, és kezdenek ott nekem egy olyan handabandát, hogy a fülem fáj.

A vén Máris: hogy én túrtam ki őtet Jánoska mellől, a ruháskamrából, hát minek nem vállalom a Jánoska gondozását is?

A többi kocsis, kocsisné meg összevissza faggat, és tudni akarja, hogy: mi van a Jánoska amerikai örökségével? Igaz ez és igaz amaz?… Milyen nagy uraság lettem, hogy szegény embereknek már betartom a számat. Ők bezzeg tudtak útba igazítani, mikor ide jöttem. Így és tovább!

Egyebet ne mondjak! Én nem tudom, hogy volt ebben a faluban. De mintha egyik fűszál a másiknak, egyik bokor a másiknak, egyik veréb a másiknak rögtön továbbadta volna, ha valami történik valahol.

Már ezek a cselédek mind tudták, hogy Kasosné képen teremtette Peceket, pedig száz forintot kínált neki, ha megcsalja vele Kasost. Már a dollárokról is tudtak.

Hát csak úgy rázhattam volna le magamról őket, ha olyannak teszem magam, mint Jánoska. Mondták is, hogy én is tanulok ettől a hülyétől: mafla pofát vágni, mikor kérdeznek.

Ez és az és más. Már nem volt nyugtom ott ezektől a mokányoktól.

 

*

 

De nemhiába mondják, hogy más kárán tanul az okos. Nekem se jutott volna soha az eszembe, ha ezek a kocsisok nem bosszantanak, hogy kerüljek el még a leveseskondérjuktól is, be a házba.

Mert hát az ott úgy volt, hogy amit Kasos parancsba a háznak kiadott, azt úgy teljesítették, ahogy kiadta, hogy botot ne kapjon elé Kasos.

Kasos Jánoskára azt parancsolta, hogy Jánoska abból kapjon enni, amit a Kasos családja eszik. Annak a hülyének ugyan mindegy volt az is, hogy a disznók vályújából etetik-e, vagy a kappanhúson csámcsog. Az megette a legyet is, egeret is. Csináltak is Jánoskával azelőttiben ilyen mókákat. Még a mosogatórongyból is nyelettek vele, és az is ízlett neki.

De hát hogy senki se írhassa többet a faluból Eszti testvérének, Amerikába, hogy a Jánoskája béreskoszton él, hát a vén kocsisnénak Jánoskát akkor kellett etetni, mikor a házbeliek ettek, és abból, amit Kasosék.

Én persze csak azután is künn a kocsisok kondérjából ettem volna velük. Csak Jánoska ment be enni a házba.

De hát mondom, éppen az, hogy ezek a mokányok egy darab óta mindig hekzáltak, hát csudára jól eszembe jutott, mit tegyek.

Jó, hogy megtanultam Jánoskával a hászján azt is, hogy kell neki csinálni, ha azt akarom, ordítson.

Hát csakis, másnap délben, mintha már meg akarnám előzni a vén Márist, hogy Jánoskát bevigye az ebédhez, bementem egyedül Jánoskával.

Kasosné a lányaival persze a konyha körül sürgött, éppen tálalás előtt, hát oda se néztek, hogy Jánoskával a ruháskamrába megyek.

Eléje állok ott Jánoskának, és mutatom neki, hogy hogy ordítok. Persze csak úgy a számat mozgattam neki, egy pissz nélkül.

Azzal otthagytam Jánoskát a kamrában, és megyek ki magamnak a cselédek kondérjához. Ott még mondom is az öreg Márisnak: menjen csak befelé Jánoskához, a ruháskamrába, nehogy valamit kalamistráljon ott, míg itt ebéden vagyok.

Na, bemegy az öreg kocsisné. Telik egy kis idő, telik még egy kevés, egyszerre csak ki az istállók elé hallatszik, hogy énekel Jánoska a házban Kasoséknak.

Éppen úgy kacagtam magamnak, mintha azt gondolnám: na, éppen pontosan húztam fel nektek ezt a bőgőmasinát az asztali áldáshoz.

Kocsisoknál is, Kasoséknál is bent, az volt a szokás, hogy a legöregebb az asztalnál mindig felállt elébb és elmondta:

 

Aki ételt-italt adott, Annak neve legyen áldott! Ámen!

 

Az öreg Gyuri bácsi itt a cselédeknek még hosszabb verset mondott.

Elég az hozzá, hogy Jánoskának éppen akkor hallatszott ki a nótája, mikor Gyuri bácsi a keresztet hányta magára.

Fülelnek odafelé a kocsisok, kocsisnék, egyik kacagva, a másik mérges. Hallják odaki, hogy Kasos a nagy szájával Máris nénit ordítja a tornácon, hogy értem menjen rögtön.

Engemet váltig lökdösnek oldalba, ahogy falok, hogy: gyasz befelé, hívat a gazda!

Meg se moccanok! Mondom:

– Hát a falatom csak lenyelhetem. Hagyjatok békén.

De már fut eléfelé a vén Máris, még előtte a Gyuri bácsi lánya:

– Marci, Marci! Ugorjon hát befelé. A ténsúr hívatja.

Na, erre már felkelek. De csak úgy kényelmesen, és megyek a lánnyal.

Az sietne és cibálna:

– Jöjjön hát, jöjjön! Czinguska Dávid van nálunk ebédre. Borzasztóan restellik az úrék Jánoskát, hogy énekel. Fogassa be vele a száját.

A tornácon és a nagyszobán keresztül már futtig futva jöttem, hogy lássák Kasosék, nagy gondom nekem is a hülyéjük.

Látom: úgy ülnek az asztalnál, mintha a villájukat nyelték volna le. Jánoska visít egyet-egyet a ruháskamrában, hogy a szentképek rezegnek a falon. Már régen nem dalolt, hát pihent a torka.

Kasos, Kasosné váltig integetnek nekem, hogy: hamar csináljak valamit a hülyéjükkel.

Nahát, ahogy bementem a ruháskamrába, Jánoska egy perc múlva már hallgatott.

Gondolom, kiviszem a napra a házból szegényt, ha már nem töltheti a kedvét az ordítással. Meg aztán Kasosék is lássák, elviszem a hülyéjüket a vendégek elől.

Hát megyek a nagyszobán keresztül, ahol ebédelnek Kasosék javában, és Jánoska utánam, mint a pap után a ministráns.

De hát Kasos kel fel az asztaltól, vele az öreg Czinguska és a fia, amelyik a középső Kasos lánynak volt a jövendőbelije, és megállítanak Jánoskával:

– Nahát! – mondja Kasos Czinguskának. – Itt lehetsz tanú rá, hogy nyúlunk-e egy ujjal is ehhez a hülyéhez? Ideültetnénk magunk közé ebédelni is az asztalhoz, ha nem művelné ezt a pocsék jajgatást. És ezért vádol engem az anyja, a testvérem, Amerikából? Ameddig pedig ez a jó emberem nem volt mellette, hát az orvos sem tudott orvosságot írni ennek a Jánoskának, hogy ne ordítson. Csak rá hallgat, látod.

– Hát mit csinál vele? – kérdi Czinguska is tőlem.

– Semmit se! – mondom. – Csak megszokott maga mellett a szénapadláson engem. Így hallgat rám. Persze, ha nem vagyok mellette, csak elkezdi a vonyítást.

Láttam, Kasos, hogy szinte veresedik el, hogy az istállóhászját említem Czinguska előtt.

Czinguska meg mondja: – Hát akkor, ha csak az a kívánsága tőled a testvérednek, ővele akár az asztalnál is etethetnéd ezt a bárgyútokat.

Rám mondja persze Czinguska.

Arra Kasos rögtön fordult is a feleségéhez:

– Igaz is, Rózsa? Tálalhatsz ezentúl itt velünk Marcinak is. Ne szúrjon hát senkinek szemet a faluban, hogy Jánoska nem velünk eszik.

Ne is mondjam! Ebédelni már ebédeltem a kocsisokkal. De egy pohár borra ebéd után már oda ültettek Kasosék az asztalukhoz. Jánoskával persze, hogy lássák, hogy tudom odaültetni ezt a hülyét az asztalhoz is. Csak arra kellett vigyázni, hogy az abroszt is le ne rántsa. Mert a bojtok nagyon tetszettek neki, és azt hitte, hogy az asztal alatt nem látják, mit csinál a kezével. Hát így Jánoska egyre tépte lefelé a bojtokkal az abroszt.

Persze rögtön kitaláltam, mit teszek vele.

A kezébe adtam egy kanalat, a másik kezébe egy darab kenyérhéjat, és így mondtam neki:

– Na ezt tartsad szépen, Jánoska. El ne eresszed! Senkinek oda ne adjad!

Ezt úgy megtartotta ez a hülye, hogy hiába akarták elvenni a kezéből a kenyeret, kanalat Kasosék, oda nem adta nekik. Csak mikor én kértem tőle, akkor lepottyantotta a kezéből.

Persze ezt én a tűvel tanítottam be Jánoskának még a hászján.

Éppen így adtam a szájába zsebkendőt, hogy fogja, mint a kutya. Azt is így tartotta.

Persze ezen úgy bámultak és kacagtak ezek a falusi mokányok, mint egy csudás-bódén.

Mi? A Czinguska huszár fia is elfelejtett már görbén nézni rám. Kezet is fogtak velem, apjostól, mikor elmentek, és dicsérték, hogy ügyes ember vagyok.

Kasos már szinte nagyra volt velem. A felesége meg a lányai pedig az ő emberüknek tartottak.

 

*

 

Mit is kezdjek már egyebet? Egy grófnak sincs jobb dolga, mint nekem volt azontúl ottan.

Csak Jánoskára volt a dolgom vigyázni. Más semmit. Legfeljebb unalomból segítettem ezt-azt a Kasos családnak. A lányoknak tartottam a pamutgombolyagot, ha hímeztek. Kasosnéval káposztát savanyítottam. Én táncoltam a hordóban. Újságot meg a könyveket olvastam fel esténként Kasoséknak. Még a lányok vőlegényei is kérdeztek már, ha nem voltam ott este, mikor mókákat kellett csinálni a gesztenyekoválásnál, és a főtt gesztenye héját hajigáltuk egymásra.

Váltig is mondták az irigy, mokány kocsisok, kocsisnék az udvarban, hogy Kasos már a grófékat utánozza a kastélyból, hogy hülyéje mellett is házitanítót tart, és már csak az hiányzik, hogy a kutyái és macskái mellé is nevelőkisasszonyt fogadjon, mint a grófné.

Így pletykázott különben erről az egész falu. Mert mondtam, hogy ott tán a fal a falnak, a fa a fának is továbbadta, vagy a kakasok is átkukorékolták egyik udvarról a másikra, ha valami történt. Hát aki már betette Kasosékhoz a lábát, legelőbb engem kérdett, hol vagyok, hogy az amerikai örökségről és Jánoskáról faggasson meg.

Akkor volt az őszi búcsú a faluban. A Kasosék háza úgy tele volt vendéggel, hogy a kutyatányért is azoknak mosták a konyhán, hogy teríthessenek nekik.

De ha a harmadik faluból érkeztek is, már az ajtóban az amerikai örökségen és Jánoskán kezdték. Persze kivált engem nyaggattak-faggattak.

Nem kell persze engem félteni, hogy eluntam a sok firtatást. Kasoséknak, a lányainak és vőlegényeiknek a vékonyuk fájult meg a kacagástól, ha rám hagyták, hogy a vendégeknek én beszéljek Jánoskáról, és execíroztassam nekik.

Mondjam is, a hetedik faluból volt ott nálunk egy jó gazda. Borvízzel kereskedett a városban; vagy tizenöt pár szamárral, kiskocsin, hátiterün. Az ember rettentő részeges volt, a felesége pedig egy nagyon ravasz, nagyon ájtatos asszony volt. Azt mondták róla, hogy olyan, aki még a szamarait is csak az istállóban üti, az utcán künn, hogy az emberek lássák, milyen jószívű, magázza őket. Így:

– Na, kedveskék, húzzanak most szépen csára, kedveskék!

Hát ezeknek a borvizeseknek négy darab olyan pocsok, nyafka, rátarti lányuk volt, hogy mindenkinek csak az orruk hegyét mutatták. Azért nem kaptak férjet se.

Na, az anyjok ezeknek a lányoknak és ők magok is úgy rám estek Jánoskával és az örökségével Amerikából, hogy már a fülem se láttam ki a sok faggatásukból. Szinte csak hogy nem úgy néztek engem és ezt a hülyét velem, hogy ha már olyan gazdag, kár, hogy nem akaszthatja rá magát egyik borvizes kisasszony.

Hát mikor szépen pacsit adatok Jánoskával sorban mindnek, mert már erre is megtanítottam ezt a lükét, hát azt mondom:

– Mi? Csak még egy-két évet legyen ez a Jánoskám lelkem a kezem alatt, én meg is házasítom őtet.

Csak bámultak rám a borvizes kisasszonyok az anyjokkal. De látom, majdnem hisznek nekem. Hát mondom: – Igen-igen. Ahogy lássák, megtanítottam ülni, állni, jőni rendesen, mikor olyan volt csak előbb, mint a liszteszsák, hát majd megtanítom így egyébre is.

– Csakugyan? – mondja az egyik borvizes kisasszony.

– Lehetne? – kérdi még az anyjok is. – De hány év kellene annak?

Erre én azt mondom:

– Hát mi? Van itt olyan asszony húsz is a faluban, akinek az urát este úgy viszik haza a kocsmából, hogy egyik lábával a másikra lép, és a nyelve nem forog jobban a szájában a kaszafenőkőnél. Akkor annak Jánoska is embere, aminek az ilyen disznó, és ami este asszonyoknak kell.

Na, Kasosné és a leányai az asztalkendőt tömték a szájukba, úgy pukkadoztak és kékültek. De én innen ne menjek el, ha a részeges borvizes felesége és a lányai nem azzal mentek el Jánoskától, hogy: mit tudni, merre száll a cserebogár? Így tán azóta is számon tartják ezt a hülyét a falujukban az egyik borvizes kisasszonynak.

 

*

 

Utoljára is még csak azt mondhatom itten, hogy ebben a faluban úgy volt velem, hogy mindig, mikor már azt hittem, jobb sorom nem lehetne, akkor fordult még jobbra az.

Nem is tudom, hogy ha tán nem az vagyok, amiért a városban Kakuk Marcinak neveztek, talán még most is ott vagyok a faluban, úgyhogy valami módos lánnyal ragadok össze.

Mert ahogy ottan Kasosék és mások is megbecsültek, hát még többet rágták a fülem, mint a nyáron, két lotyót is tudok felszöktetni magamhoz a hászjára, minek nem akasztok magamra valami rendes fehércselédet a pap áldásával?

Még maga Kasos is ajánlgatott nekem eladókat a faluból. Mondjak egyebet?

De hát éppen neki nem mondhattam meg, hogy akire nekem ottan, mint a malomkerék, úgy forog a szemem, ha meglátom, hát az ugyan nem csapja össze magát az én nyomorúságommal. Mert az ő felesége az.

Na, az egyszer biztos, hogy amennyit én ezért az asszonyért veszkődtem, hetet is szerezhettem volna magamnak másfelé, ha csak fél annyit járok a sarkukban, mint ez után a Kasosné után egyedül.

Igaz, hogy félhetett ott nagyon Kasosné is, én is, minden sarokból mintha jáspiskígyók szeme lesne ránk. Hiába voltunk egy fedél alatt. De hát az még rosszabb volt, ahogy velem egyre a bolondját járatta, hogy rajtavesztünk incselkedésben, szemezgetésen meg ilyenen.

Az isten a legsustorgóbb nyilával csapja meg, amennyi mórikája az asszonyoknak.

Azt már én mind nemegy fehérnéptől ismertem, hogy úgy: gyere, nesze!… nagyon ritka, amelyik ráállana valamire. Még beszélni sem lehet a legtöbbel, csak úgy, hogy ha alkalmat keres az ember velük a hityirityizésre, hát csak úgy hívhatja őket el, hogy imádkozni viszi őket a setétbe. Arra inkább tesznek úgy, hogy elhiszik, mert úgy akarják, hogy ha félreléptek, ők nem tehettek róla, csak elsikkasztották őket erővel.

De hát ezen a Kasosnén sohasem bírtam kiokoskodni még én se, hogy: mit akar velem?

Volt olyan nap, hogy tízszer is elhittem, már nem szabadul meg a körmöm közül, és tízszer elhittem azt is, hogy tán megkukultam, mint Jánoska, hogy szemet merek vetni egy ilyen rendes asszonyra.

Megpróbáltam én ezzel az asszonnyal mindent.

Elátkoztam magam, hogy ránézek, vagy rágondolok többet, és kikerültem, ahol lehetett. De akkor ő járt utánam, és megint belebolondított magába.

Kikezdtem más fehérnéppel, hogy megszabaduljak tőle, de csak visszakecsegtetett magához.

Sokszor már ép eszemnél nem voltam ottan ezért az asszonyért. Mert ha az ember csak lődörög, és jól él, akkor tízszer jobban eszi a nyavalya a szoknya után, mintha a munka sorvasztja az inát az embernek. Hát én már sokszor olyanokat álmodtam éjszaka, hogy mint a holdkórosok, arra ébredtem, hogy a szőttesvégeket szorongatom a Kasosék ruháskamrájában. Csak egyet mondok el, milyen egy átkozott kis boszorkány volt ez a Kasosné.

 

*

 

Addig nemigen lehettünk együtt mi egyedül, legfeljebb egy-két percre, Kasosnéval, akárhogy kereste ő is, én is az alkalmat, ameddig a Kasos lányai el nem kezdtek járni valami templomi énekre.

Elmagyarázták nekem, de már elfelejtettem, hogy hogy volt, hogy: régen-régen, nem a negyvennyolcas időkben, de még mikor törökök jártak rabolni az országba meg a kutyafejű tatárok, hát egyszer így égették fel Málnást ezek. Azután összekötötték a faluból az asszonyokat és a gyermekeket, és ezeket el akarták hajtani maguknak cselédnek az ő országjukba.

Akkor még Málnás csak a felvégből állott a hegy alatt. Az alvég és a kohó helyén csak egy csárda állott. Éppen ott, ahol a Kasosék háza.

Elég az hozzá, hogy Málnás felvégén túl, egy helyt felkanyarodik az út a sziklára, és a szikla alatt a Málnás-patak, éppen mintha a torony tetejéről néznél le.

Volt akkor Málnáson egy legény, valami Sebestyén nevű. Ez borzasztó erős volt. Azt mondják, a lovat, a tulkot a nyakába emelte.

Ez a Sebestyén és még néhány ember Málnásról elszökött fel a bércre a kutyafejű tatárok elől. És a bércen a pásztorokkal, szénégetőkkel összeálltak. Fegyvert, fejszét, husángot fogott, ki mit tudott. És mikor a kutyafejű tatárok ott hajtották a málnási asszonyokat és gyerekeket az Asszonyszabadítónál (mert úgy hívták, éppen ezért, ami ott történt), hát Sebestyén a juhászaival rájuk rontott a hegyről, és mind lehányták lovastól a sok kutyafejű tatárt a Málnás-patakba. És kiszabadították a körmük közül az asszonyokat, gyerekeket.

Én is láttam: ott, az út mellett áll egy nagy, lapos kőoszlop. Arra van kifaragva, hogy hányja le Sebestyén a tatárokat a vízbe. Még a gróf nagyapja csináltatta ezt az oszlopot oda a faluból.

Na, de nem ez a beszéd! Hanem hogy az évben, éppen Adventben, jubileumot csináltak Málnás-felvégen, és mind a négy Kasos lány eljárt esténként a felvégi plébániára, ahol a kántor énekelni tanította őket, és varrták, szabták hímezték egész nap is az angyalruhákat, amiben színjátékra tanította őket a kántor a káplánnal és plébánossal a jubileumra, arról a Sebestyén-féle csetepatéról.

A lányok kérői csak a lányok után mentek a felvégre, hát így mi Kasosnéval majd minden este egyedül maradtunk a házban. Csak Linka, a Gyuri bácsi unokája lett volna kolonc rajtunk. De Linka is többször inkább a kocsis pereputtya közé ment ki. Kasos pedig mindig kujtorgott.

Csak azt mondom, ami igaz. Én Jánoskával ültem a ruháskamrában. Csúf, esős idő volt künn.

Kasosné jött be hozzánk.

Na, ez és az. Beszélgetünk valamit. Leül Kasosné velem. Utoljára is azon kezdi nekem, hogy: milyen rossz neki, hogy mostoha! Hiába, csak látja ő, hogy a Kasos lányai kinézik őtet az apjok házából. Mi öröme is van neki! Fiatalabb, mint a Kasos legnagyobb lánya, és egy öreg ura van, aki annyit nyúl hozzá, amennyit a szenteltvíz tartóhoz. Egyszer minden sátoros ünnepben. Pedig ő nem szenteltvíz tartó!

Hát erre már, ha olyan makutyi vagyok, mint Jánoska, akkor is meg kell mozduljon bennem az ördög. Mondják meg, hogy: nem?

Mit is tudom én, mit mondtam, mit nem. Csak azt tudom, Kasosné annyit már nem menekedett, hogy meg ne csókoljam.

Micsoda? Így, ahogy a székről magamhoz rántottam, és magamhoz szorítottam, hát úgy behunyta a szemét, azt hittem, ki se nyitja, míg túl nem vagyunk a javán.

De nem bizony! Ahogy csak meg is próbáltam én többet, már kiugrott a karomból, már lökött el. Már azon kezdte: minek csábítom őtet rosszra?

Így és tovább! Aki tudja, az tudja, hogy van ilyenkor az ember. Hát én is, nem hiszem, hogy leltem volna helyet abban a kamrában, ahol magamhoz nem szorongattam volna Kasosnét, és ne istenkedtem volna neki… és amit csak lehet.

De hát mikor már ott volt egyszer-másszor, hogy már nem szabadulhat tőlem, hát nem hogy az orrom csavarta ki a fejemből, mert az még semmi. Hanem úgy kiáltott rám, hogy hagyjam, és úgy fenyegetett, hogy visít, és úgy vackolódott, hogy magamtól is csak el kellett eresszem.

Én mondom, olyan voltam már, mint a félbolond, akit megkötöznek.

Utoljára is, mikor kiszaladt a kamrából, és aztán az ajtóból vihogott rám, megmondtam neki: ha most elmegy, ne közelítsen hozzám többet, legyen szíves, mert én nem vagyok fajankó, és találok magamnak asszonyt, aki nem bolond!

Így!

De ő csak kacagott rajtam. Vissza nem jött. Azt mondta, hogy fél most, hogy visszajön Linka, a cseléd, a kocsisoktól, mert már sokat ült künn. Majd máskor! Egyszer!

Na, hogy milyen éjszakám volt! Csak, hogy a falra nem másztam.

Fel is tettem magamban, de akkor mindenre a világon, hogy se máskor, se soha többet rá nem nézek erre az asszonyra. Hiszen így ennél a lidérc se jobb, aki a kút fenekére csalja az embert! Csak oda is kerülhetek, ha ezt folytatom vele, vagy oda, hogy megfojtom.

Másnap nem is néztem rá. Jött-ment, elfordítottam a fejem tőle.

De ki jött oda hozzám, mint Kasosné, mikor látta, egy percre egyedül lehet velem.

Hogy látja ő, haragszom rá. Minek haragszom? Ő nem oka, hogy nem lehetett most. Félt, hogy bejöhetett Linka. De úgysem akar soha. Soha azt nem akarja, hogy a kedvesem legyen. Azt nem lehet… talán majd egyszer!

Hát így! Csak hallgatom… Mert már ez olyan volt nekem, mint a tanítónak a lecke.

Ha feleltem, vagy ha látta, hajlok hozzá, akkor mindjárt: nem, soha, soha, nem! Ha látta, elfordulok tőle, akkor a biztatással kezdte: majd egyszer, majd egyszer!

Akkor már olyan dühbe hozott, hogy ránéztem, és azt mondtam neki: akár egyszer, akár másszor, nem kell! Kértem: hagyjon békémet. Hagyjon hát békémet! Nem kell többet akkor sem, ha akarja is, se egyszer, se másszor. Értsen szót, és hagyja békémet… Így!

Na, hogy erre tán megneheztelt? Aj, dehogy!… Erre csak kacagott, és azt mondta: hiszen ő is tudja, hogy a tegnap volt a legjobb alkalom nekünk, hogy akármit csináljunk, mert Linka a kocsmába kéredzkedett táncolni tőle. De én voltam ügyetlen! Minek engedtem őtet ki a kamrából? Nem félt ő Linkától, hogy bejön. De hát azt gondolom, annyival is hozzá lehet férni egy tisztességes asszonyhoz, amennyivel én akartam egy-kettővel őhozzá… El is eresztettem őtet különben, mikor már elszánta magát a rosszra, és nem tudta már: hány hét hat hét?… Hát csak én magamra vessek!… Rajtam múlt, hogy ő még csak Kasosé volt, az uráé, életében. Az enyém nem.

De már nem is beszélem tovább…

Mert csak azt gondoltam, hogy: ez az asszony tán nem akar addig nyugodni, míg féleszűvé nem tesz… Hát mit tettem volna? Nem próbáltam meg eleget vele!… Na!… Na mit tettem volna még?

Azért ne sajnáljanak. Utoljára csak én kacagtam.

Éppen egy nappal előtte, hogy a jubileum volt, ott voltak Kasosnál ebédelni a felvégről a kántor és az egyik káplán.

Még tudom, hogy ezek ketten majd összevesztek Jánoskán azon, hogy hát: hova kerül egy ilyen hülye a másvilágon?

A kántor azt mondta a papnak: hát nézze meg, a kutya többet ért az ember szavából, mint ez a lüke, hát akkor a kutyának hamarabb lehet helye a mennyországban, mint Jánoskának.

De a káplán nagyon leszidta ezért a tanítót. Mert azt mondta: hogy a kutyát nem keresztelték meg, márpedig keresztény lélek csak úgy lehet valaki, ha felveszi a szentséget, mint ahogy Jánoskának is feladták. Azután már a mennyországnak mindegy, hogy meghülyült.

Elég az hozzá, hogy a kántor meg a káplán engem is elhívtak magukkal a felvégre, hogy nézzem meg a jubileumi színjátszást.

Kasosné is jött. Kasos is jött. Otthon csak Linka maradt. Ő már látta különben is a Kasos lányokat angyalnak énekelni előtte való este.

 

*

 

Nahát, a plébánián, egy nagy-nagy szobában, dobogó volt csinálva és a falra vagy vászonra festve, mint a színházban, az erdő és az út, a sziklák közt, mint az Asszonyszabadítónál.

Azt már meg kell hagyni, hogy olyan gyönyörűséges szép éneket még én sem hallottam soha, mint amilyet ez a kántor és káplán tanított be ezeknek a falusi libáknak.

Egy legény volt Sebestyén, egy nagy bárddal. Vele három másik legény, a juhászok, nyilaikkal és fokosokkal. És vagy hat-hét kutyafejű tatár. Ezek is nagy kardokkal és lándzsákkal. Mindnek a bajusza végén ólomgomb lógott, és a szakállukba gyöngy volt fűzve.

Az angyalok fehérben hátul álltak, és köztük a középső Kasos lány volt Szűz Mária.

Úgy énekeltek és jártak le és fel, mint a betlehemesek. Szűz Mária és az angyalok biztatták Sebestyént, és a tatárok kiejtették a kezükből a fegyverüket Sebestyén és a juhászok előtt, és leborultak előttük. De persze ezt mind énekelve csinálták. És a kántor egy kis orgonán játszott velük, meg három másik hegedűs és bőgős és trombitás.

Csakhogy mi lett? A legkisebb Kasos lány olyan ájulós volt.

Most is, mikor másodjára akarták próbálni a játékot, hát a kis Kasos lány elfehéredett, a szája reszketni kezdett, és lepp! végigesett a dobogón ottan.

Erre persze nagy handabanda. Futkosás. Letyefetye. Doktorért mentek.

De hát a játékot nem lehetett abbahagyni, mert másnap a jubileum volt.

Csak a kis Kasos lányt pakolták fel a szekérre, hogy vigye haza, feküdjön le. Kasosné persze ment vele haza, úgyhogy aztán a bricskát visszaküldi Kasosért és a többi három lányért.

De mikor kikísértem én is Kasosnét és a kislányt a szekérhez, egyet gondoltam. Felugrottam én is a kocsis mellé. Mentem velük én is haza.

A bricskát aztán visszaküldtük, és mert Linka nagyon kéredzkedett, hát elengedte őtet is Kasosné, a mátkájával, Gáborral, a bricskán.

Persze a legkisebb lánynak valami orvosságot adott Kasosné, amit már régen rendelt neki az orvos, és lefektette. Aztán kijött tőle, hogy ne zavarja, aludjon.

De én, ha felkötnének, se tudom mai napig se, hogy minek lehetett az, hogy Kasosné éppen akkor félt a legkevesebbet, hogy rajtakapják velem, mikor a Kasos legkisebb lánya itt aludt a házban.

Mert ez így volt.

Nem mondom, akkor én hívtam be Kasosnét a kamrába, az ajtóból, mikor kijött a kis Kasos lánytól. De hát benn lenni nálam, volt ő eleget, mégse tudtam vele semmire vinni.

Most? Olyan kezes volt, én is jobban csudáltam, mint a macska. Még ő simult a kezemhez, mikor hozzáértem.

Többet se is lesz olyan asszonnyal dolgom, amíg élek. Csak úgy emlékezek rá most is.

Még azért akkor este rájött utoljára a makranca. Hogy így és úgy, mit tettem vele? Mi lesz, ha az ura mégis megtud valamit?

Hát akkor aztán mondtam neki:

– Ha rajtacsípik az embert, annak mindig az asszonyok az okai, mert mindnek van valami mórikája, mindig. Sose vesztünk rajta, akármit csinálunk, ha egy-kettő értjük egymást, szemről is, és az egyik fülünk mindig nyitva. Vagy tán mondjam is magának, hogy ahogy maga félti itt a becsületét és egyebet, hát csakúgy félthetem én is a derekamat, hogy letörik itten, ha megneszelik, miben járunk ketten?… Így, drága Rózsikám!…

Nem is fogtak meg ott engem ezzel a Kasosnéval. Nem is álmodták, se az ura, se a lánya, se cselédje, miben vagyunk. Pedig volt úgy is, hogy fényes nappal a kamra egyik ajtóján jöttek be hozzám keresni Kasosnét, ameddig a másikon kieresztettem magamtól.

Más ugrasztott el onnan engem, abból a finom helyből. Az Isten átka jöjjön rá! Rá is jött.

Csak ezt mondom el még itt.

Kasos, ha a városba ment, majd mindig bevitt engem is magával. Mert sose tudta, mikor kell valami írást megnézessen velem. Másba ez nem bízott.

De már ahová mentünk, a vasúttársasághoz vagy a kincstári hivatalokba, inkább is velem álltak szóba az írnokok, mint Kasossal.

Ne is mondjam! Még a bekecsem is jobb volt a Kasosénál. Mert újat vettem, úgyhogy csak ismerősök nem nézték Kasost, a magyarnadrágban, csizmában, kucsmában, az én kocsisomnak, mikor a spórolt pénzemből kemény inget és nyakravalót is vettem magamnak.

De elég annyi, hogy egy nap, ahogy otthagy engem Kasos a városban a szekérrel, hogy valami fuvarköltsége után menjen, hát elindulok én is sétálni egyet magamnak.

Szép téli idő volt. De kegyetlen mérges hideg, ahogy mondják: foga volt a napnak is.

Csakhogy lődörögtömben erre-arra, egy nagyon utolsó pálinkásbolt előtt kiabálás, veszekedés állít meg. Látom, hogy egy nagyon rongyos tekergőt kizuhintanak a jégre a butikból. Az tántorog ottan, hanyatt esik, de csak felugrik, és neki ordítva a butik üvegajtajának.

Be is törné biztosan, de hát ott várja a butikos a sógorával (ismertem jól őket), és zuhinti kifelé az utca közepére megint Somát.

Mert Soma volt. Elébb meg sem ismertem jól, olyan borzasztóan le volt rongyolódva.

Abban a hidegben alig volt rajta valami. Az ujjasa egyik ujja helyett csak az inge. Persze az is fekete a piszoktól, és egy rongy. A lábára gyékény kötve spárgával. A kalap a fején, látszik, a szemétről való, egy köcsögkalap.

Nahát, mindegy. Csak sajnáltam nagyon, hogy jó ruhám volt és egypár garasom. – Gyere hát!

Elvittem egy ócskásnéhoz. Vettem neki egy felsőt. Jó rongyos volt, de meleg, báránybőrös.

Ott meg is mosdattam Somát a cigányéknál. Még egy hétre szállást is kerítettem neki, és jótálltam érte még egy hétre, ha nem tudná fizetni.

Hát így nem szólhatott rám, hogy azt mondta: ő már szívesen dolgozna nehéz kari munkát is, de ha egy rongy nincs a testén, és megfagy.

Utoljára harapnivalót is vettem, és elmentem Somával egy másik butikba. Leültünk egy deci nerángass mellé.

Na, nem kell félteni Somát. Ott a butikban, már hogy egy falat volt a bendőjében és egy rongy a tagján, már csak röhögött, és fumigált engem is.

Mikor mondtam neki, hogy: hiszen csak egy kicsit tágítana el egy nap a pálinkásüvegtől, már sose jutna plűre… Hát erre az én Somám még meg is haragudott:

– Mi! – azt mondja nekem. – Ilyen gazember ad tanácsot nekem, mint te? Hát teneked nemcsak úgy megy mindig a sorod, ha valami lotyó bérel ki magának a butikokból, mint az én feleségem is? Vakulj meg úgy, hogy most is nem valami pendelyhez ragadsz abban a faluban! Maradnál te valahol, ahol nem valami asszony tart ki? Tán ennek a vén tolvaj parasztnak a felesége! Na mondjad!

Na mondjad! Na mondjad! És na mondjad!

Ha ez a gyalázatos tekergő Soma egyszer valamit akart, azon úgy fogott rajta, mint a satu. Nem tudtam szabadulni tőle, hogy hogyan mehet ilyen jól a dolgom Málnáson, hogy ruhám, pénzem van.

Egy szó, mint száz, Soma kivette belőlem, hogy lettem a Kasosék hülyéjének a nevelője. Hogyan örökölt Jánoska Amerikából és a többi…

Na, azt ne higgyék! Kasosnéról ugyan egy mukkot se ejtettem. Akárhogy röhögött, faggatott Soma, hogy: a Kasos sok jércéje közül melyiket búbolom?

Nem! Azt nem! De az a baj, hogy elmondtam Somának, hogyan kezelem Jánoskát a tűvel. Hogy jöttem rá erre?

Kacagtunk, az igaz, ezen kegyetlen Somával. De tán nem is kacagásnak mondtam ezt el Somának, hanem azért, mert már az ember úgy van, hogy ha valamit annyit firtatnak tőle, mint éntőlem azt, Kasos és mások, hogy hogy kezelem Jánoskát… hát az embernek már csak fúrja a begyét, hogy valakinek elsúgja. Mint én ott Somának.

’Szen ha tudtam volna, mi lesz belőle! Inkább a nyelvem harapom le, mint ennek a gazembernek, Somának elmondjam ezt.

 

*

 

De akkor semmit nem is gondoltam erre. Még egypár krajcárt is adtam Somának, mikor elváltam tőle, és mentem az Elefántkebelbe Kasost várni.

Tán egy hétre rá vagy kettőre, hogy bevitt engem Kasos újra magával a városba.

Akkor is hagyott lézengeni el magától Kasos egy-két órát a városban, és csakis kerestem Somát is, amerre tudtam, a szállásán, butikokban. De nem leltem.

Elég az, hogy mikor már megyünk hazafelé a kocsin, mintha a nyelvem ejtettem volna ki a számból, úgy nem tudtam felelni Kasosnak, mikor így kezdi nekem:

– De hát arra mit felelne, Marci fiam, ha azt mondanám, hogy én már csak azért viszem vissza magát most Málnásra, hogy összeszedje a holmiját nálam?

– Hát hogy, hát hogy? – hebegek erre ottan Kasosnak a szekeren.

– Hát ha kell valami számodolás vagy írásmunka, megtalálom én mindig magát rá itt a városban is, minek tartsam azért a házamnál? A szegődvényére már megegyeztünk. A tíz forintját megkapja útravalónak, hogy ne mondja, télvíz idején egy krajcár nélkül tettem ki. Már ma délután is bejöhet, mert küldök be szekereket.

Még legelőbb arra gondoltam, hogy tán valamit kiszimatolhatott ez a vén lócsiszár, hogy a feleségét Rózsikámnak hívom. De hiába törtem a fejem: honnan orronthat valamit? Semmit se süthettem ki.

Csak ennyit szóltam:

– Hát ki lesz helyettem Jánoska mellett? Majd danol maguknak.

Na erre aztán Kasos csak hogy fel nem borította a kocsit velünk, olyat heppent egyet az ülésen!

– Mit nekem most már az a büdös lüke! – azt mondja. – Jól behurgolt megint ezzel is ez a gazember Pecek, mondhatom magának. Majd felcsapom a hászjára, ha ordít nekem. Tudom én már különben is a módját maga nélkül is, hogy kell elhallgattatni ezt a lükét. Maga is megéri nekem a pénzét különben!

Így Kasos rám. Csak bámulok:

– Hát hogyhogy, Kasos úr?

– Csak úgy, hogy máma behoztam ide a városba a húgom levelét Amerikából egy szakértő emberhez, aki kérte. Az ki is mutatta nekem rögtön, hogy Pecek hamisítást csinált ebben a levélben a summákon, csak hogy engem jobban megfejhessen, mint a kincstári bérlőföldekkel. Itt is, nem tíz darab ezrest kapunk Jánoskával, hanem rongyos ezer forintot. Azt is nem öt, de tizenöt év múlva. De élt Pecek a gyanúperrel, hogy megmutatom magának is a levelet, hát kijavította benne a summákat meg a dátumokat. De hát azt mondja meg, hogy mi hasznát is látom magának én magam mellett, ha így megkárosíthatnak engem a maga két szeme előtt? Még azt is mondta nekem az a szakember, hogy talán maga is összejátszott Pecekkel, hogy nem látta ezen a levélen a kaparásokat. Itt van, lássa!

Hát csakis! Most már ahogy másodszor mutatta Kasos a levelet a szekeren, láttam én is, hogy a zérók itt és amott hozzá vannak téve a számokhoz, és kaparás is látszik a papíron, ha a napra tartja az ember.

– Nahát! – mondtam. – Alig adta kezembe Kasos úr ezt a levelet. Ki vette volna észre?

– Aki érti! Aki jobban érti az írást magánál!

Na, az igaz! Egyik oklevélhamisítót legjobban elcsípheti a másik.

Kicsoda? Hát Soma!

Kasos aztán dühében kibeszélt ott a szekeren mindent. Hát hallják! Ez a gyalázatos, hétszer felakasztani való gazember, ez a Soma, azzal köszönte meg nekem, hogy minap megsajnáltam és jóllakattam és felruháztam, hogy elment Kasoshoz, beáztatott nála engem, és kilöketett vele a finom helyből.

Persze hogy ő ajánlkozott a helyembe Kasosnak. Így Soma rám mondott mindent neki. Még azt is, hogy cégér engem a családjában tartani, hiszen azért hívnak Kakuk Marcinak a városban, mert a tüzet hamarabb lehet a pelyva közé lökni, mint engem fehérnépek közé engedni, hogy fel ne hajtsam a pendelyüket. Elmondta a piszkos, tolvaj gazember Soma még azt is, hogyan kezelem Jánoskát a tűvel, és hogy ha ugrálnék a szegődményemért Kasosnak, hát azért csendőrkézre adhat, mert egy házi ápoltat megszurkáltam. Így bizony! Az én Somám, hogy három pengőt keressen Kasostól, arra ajánlkozott neki, hogy megszabadítja a Kasost Pecektől is, tőlem is, akik zsaroljuk!

Na ugyan! Hogy ennek a vén lópecérnek kibeszéljem a fejéből valami szándékát? Soha olyat!

Ahogy megérkeztünk Málnásra, a házába, Kasos összerakatta velem a motyómat, és kivitette velem a szekérre. Ott állt mellettem, amíg a szekér el nem indul velem.

Csak éppen egy isten áldjont értem rá mondani Kasosnénak is, a lányainak is. Azok csak álltak, mint a maflák: mi ütött Kasosba, hogy utamra kerget? De szólni nem mertek.

Kasosné ki se jött a szekérhez. Az sírt benn, az biztos, értem. Azért nem állt a szekérnél, hogy észreveszik, ha eltörik a mécsese, amikor elköszönök tőle.

Hát így volt! Sose jutottam vissza többet abba a faluba.

Ne is mondjam, hogy Kasosnéért fájt a szívem legjobban. De hogy férjek többet hozzá? Jobban őrizték azt, mint a jáspiskígyók a gyémántkövet. Még ha volt is sokáig spórolt pénzem és ruha a bőrömön rendes, közelébe se indulhattam.

Egyszer Gáborral, a kocsissal üzent nekem Kasosné a városba annyit, hogy: sajnál, hogy elmentem, sajnálnak a lányai is, vejei is, mert jó mókákat csináltunk esténként.

Persze én tudtam, még mit sajnál Kasosné. De nekem is úgy szorította a bánat sokáig a szívemet, ha visszagondoltam rá, hogy csak vonyítottam volna, mint Jánoska, utána… Azzal se tudom, mi lett!…

 

*

 

Na, Soma, az megkapta tőlem. A korcsmában köptem a szeme közé, mikor tömve volt vendéggel, és a szódavizes üveget emeltem rá, mikor nekem akart jönni.

De utoljára is csak kibeszélte magát nekem, hogy: véletlen találkozott Kasossal, az faggatta őt, mit tegyen, és így és úgy, ahogy Soma hazudni szokott: itt láttad, fehér, ott mondod, fekete!… ’Szen ült már ő hamis tanúzásért is, mikor valakire ráesküdött.

De hát csak kibékültem vele. Együtt mentünk akkor a nyáron csavarogni a világba. Na persze úgy mondtuk: munkát keresni!

Majd ezt is elbeszélem egyszer! Most még csak azt, hogy azért Soma is megütötte jól a bokáját ezzel a Kasossal.

Mert aztán egy darabig úgy lesett Soma Kasosra az Elefántkebelben, mikor Kasos bejött a városba, mint a macska a patkányra. Zsarolta, fejte Kasost, mert fenyegethette ő is, Pecek módjára, hogy feladja Kasost a bérföldekért. Csakhogy mi lett?

Pecek, a segédjegyző egyszer csak meglépett Málnásról. Persze akkor sült ki rá a teméntelen disznóság, amit elkövetett. Körözték, újságba is ki volt írva a sok sikkasztása, tolvajlása.

De hát, úgy látszik, Kasosnak már annyiba került, hogy Peceknek a disznóságaiból kitisztázta magát, hogy már Somára, a másik kullancsra istentelen, ne láss, ne hallj dühe maradt.

Így egyszer, mikor Soma odaszemtelenkedett megint a Kasos szekereihez, hogy megzsarolja, hát Kasos két kocsisa, két lőccsel, a Kasos szavára, csihé-puhé, úgy ellátták a mi Sománk baját, hogy a kalapja egy hétig sem ment rá a fejére a sok folttól, kokastól, flastromtól, kötéstől a mi Sománknak.

Ezért már nem sajnáltam. Megérdemelte értem is.

Hát így volt!

Kakuk Marci a zendülők közt

Na de egyszer is, úgy tavasz dereka tájt, találkozom Somával az utcán.

Már akkor alig volt egypár fillérem abból, amit összespóroltam magamnak a szekeresnél. De még rendes gúnya volt rajtam és cipő a lábamon is.

– No, hogy vagy? Mint vagy?… – Somával egymásnak.

Arra rá is kezdtem neki megint az enyémet:

– Volnék bizony, megvolnék most is a jó helyben, ha nem áskálódsz rám a gazdámnál, te országos tekergő, hogy a feleségét és a lányait kikezdem neki és egyéb meg más… Most már tekergek én is munka nélkül!

Erre Soma mérgesen nekem:

– Nahát, már elhallgattalak tízszer ezzel, te szoknyapecér Kakuk Marci! Most már ha még egyszer ilyen nagyra tátod rám a szádat, akkor beleugrok, és összepiszkolom benne magamat. Mert meg se hallgatsz, hogy mit ókumláltam ki arra, hogy jobb sorod lehet még az én révemen, mint akárhol.

Én persze mindjárt abban voltam, hogy Soma talán megint Zsuzsit, a feleségét ajánlja nekem, hogy egymás mellé terítsem vele a lepedőmet!

Hát így kezdem mindjárt:

– Köszönöm! Hogy tán összemenjek a Zsuzsiddal? És aztán kiverj tőle megint a hóra!

De Soma legyint:

– Üjha! Az égbe beszélsz! A feleségemtől ki van téve az én csurapém is. De végleg! Ide nézz csak! Ezt hordom emlékbe, hogy rámentem tegnap a Zsuzsimra.

Soma lehúzza a rongyos kabátját előttem a hátáról, úgy mutatta, hogy mint egy nagy ecetes uborka, olyan kék-zöld folt van a hátán.

– Hűha! – mondom. – Akár az állatorvos stemplizett volna meg vágómarhának.

– Hát csak csepp híja, hogy úgy nem jártam, mint a vágóhídi barom éppen! – mondja Soma. – Mert ez a hátamon itten a Bánkúti botjától van. Ő lakik a feleségemmel.

Hát erre még a kacaghatnékom is elmúlt Somán.

Mert Bánkúti még Sománál is veszedelmesebb, részeges vénember volt. Egy disznóherélő.

Hát ha ez a veszedelmes, vén herélő költözött össze Soma feleségével, akkor Somának coki volna onnan, és nemhiába mutatta a hátán Bánkúti botja helyét.

– Hát iszen tudod, lakott más is az én feleségemmel, de csak még jobban tudtam kivasalni belőlük úgy egy-két piculát, ha rájuk ijesztettem, akár Zsuzsikámra, akár a macájára. Vagy Zsuzsi dugva-lopva nyújtott nekem egypár falatot, ezt-azt, ni, amit a macája keresett neki. De most bizony, amióta ez a vén csökvágó van Zsuzsi mellett, ha szükségben hozzá folyamodok, hát Zsuzsi csak a mijét nem mutatja nekem.

Így az én Somám! Én pedig neki rá mindjárt:

– Nahát, most már én is jobban tudom, hogy minek hagytál te engem a feleségednél, hogy mellette neked keressek dugva. Mégis elkergettél tőle. Most megkaptad az emberedet.

De erre Soma nekem:

– Csak megfájdulhatna már a szád, hogy mindig a tavalyelőttieket kezded rám. Ide gondolj arra, amit most mondok.

Na, erre elkezdi nekem mesélni Soma, hogy: hogyan volt ő oda a világban akkor nyáron, mikor kupecekkel indult el hajcsárnak, vásárokra. De aztán persze valami nagy gazságért, amiért csendőrök is keresték őket, megugrott a hajcsárságból.

Pedig csak sétált jóformán egyik baromvásárról a másikra a marhakupecekkel, és dáridózott velük a csárdákban, vendéglőkben. Utoljára már gyalog se járt, csak lovagolt, egyszer még egy tulok hátán is ült egyik vásártól a másikra. Mert a kupeceken kikapott ő azzal, hogy a marhajárlatokat hamisította nekik, és így ijesztette őket, hogy csendőrkézre adja.

Na és amikor valahogy részegen le találtak ütni egy marhakereskedőt, pénzzel a zsebében, és úgy elúsztatták valami patakon, és a csendőrök kezdtek szaglászni a nyomukban, hát aztán: hogyan bujdokoltak erre-arra, faluhatárokon, tanyákon!

Egyszer mint csőszök eladták a termést, és két hónapot éltek urasan belőle egy városi fogadóban.

Így Soma! És tovább! Csak egyre beszéli nekem ezeket, és csinálja a kedvet az én csajbókos fejemben is a világba indulni.

Mert hát aztán ki is bökte Soma utoljára, hogy ezt akarja:

Induljunk el ketten tekeregni a világba, és a többit bízzam én csak őrá.

 

*

 

Már ne is mondjam tovább. Ez az ördögfajzat Soma csakugyan így vett rá utoljára is, hogy elinduljak vele a széllel versenyt, és ahogy mondják: mind a vízig szárazon!

Persze még arra is rávett, hogy elkótyavetyéljem az ószeres cigányéknál, ami kis holmim volt, és neki szerezzek valamilyen gúnyát a hátára.

Mert mikor mondtam:

– Na de hát, mi? Ha kéregetni akarsz többet, mint dolgozni, jobb, ha rongyos vagy? Erre szólj!

Hát Soma:

– De már nem veszi be a tökfejed, amit mondtam. A koldus ringy-rongyolja össze a jobb gúnyát is magán, abban teneked van igazad. De mink munkát keresni járunk mindenütt, akkor jobb a jó ruha az emberen, mert van, aki restell is csak egy darab kenyeret nyomni oda a kezedbe, mint egy koldusnak. Rám hallgass, azt mondom!

Hát így elindultunk egy-egy kendőből csinált bugyorral Somával, majdnem hogy olyan ruhában, mint amilyenből a templomba se volt más.

Csak a cipőt húztuk le az utakon, hogy kíméljük.

 

*

 

De már itt nagyon hosszú volna elmondani, hogy mi mindenen mentünk keresztül ezzel a kötni való Somával egy darabig.

Áztunk is, fáztunk is, koplaltunk is eleget, mondhatom, a csuda nagyszerű világjárásban, ahogy Soma biztatott rá. De az igaz, hogy csak szerzett mindig valahol egy falatot vagy szállást, hogy fel ne forduljunk, mint a kutyák az árokparton.

Mert aztán azt ne is mondjam, hogy ez a Soma olyan tolakodó és erőszakos volt akárhol is, hogy egy vigéc csak szűzlány lehetett volna mellette.

Volt, hogy olyan gyámoltalanabb népeket, amilyen nagy langaléta égimeszelő volt ez a Soma, azzal a vad szemével és vastag hangjával, ha odaállt eléjük, csakis jobban megijeszthetett, hogy akár mint a rablók fosztogattunk itt-ott gyenge szívű népeknél.

Elég az hozzá, hogy csak ott érdemes kezdjem maguknak, amikor már jó másfél hónapos tekergés után elértünk egy helyre a hegyek között.

 

*

 

A ruha bizony már csak szakadt-kopott lefelé rólunk.

Már ki se ráztuk sokszor, ahogy a sok országúti port az eső beleverte, meg újra por lepte.

A lábam is kiette a sok járás, és repedezett fel a sarkam.

Emlékszem, éppen itt e helyt kezdtem nagyon zúgolódni Somának, hogy: bolondnak csábított a világba! És veszekedtünk, ahogy ott ültünk egy hegyoldalban, egy patak mellett.

– Ett volna meg a fene téged azzal a szerencsével együtt, ami éngem ezen az úton ér! – mondom éppen Somának. – Bár lenne ebben a faluban vagy miben egy szigorú csendőrőrmester, aki ha meglát, hazazsuppoltat.

De Soma rám sem hederít. Aztán mondja:

– Úgy nézem, itt valamiféle nagy üzemek vannak ebben a faluban vagy városban. Nézd csak, azok a nagy kémények nem téglagyári kémények, hanem kohóké vagy hámoroké. És halljad csak, hogy tutul egyre arrafelé. Az gépház és villanyáram fejlesztő dinamó. És nézd meg ezt a patakot. Ez nem malomárok, hanem ez hajtja a villanydinamó kerekét.

Én csak hallgatom Somát. De dühösen.

Mert ugyan mi a fészkes francot kezdjek azzal, hogy ebben a faluban dinamó jár? Azt sem tudtam, miféle az még eddig.

De Soma tovább nekem:

– Csak rázzuk jól kifelé a culánkat. Hadd nézzünk ki rendesen. Mert úgy aztán inkább restellik egypár új pénzzel kiszúrni a szemünket. Húzzunk csak cipőt is.

Na! Én éppen azon mérgelődtem legjobban, hogy a sok járástól a talpam, sarkam olyan lett, mint a lópata. Csillagot hányt a szemem, mikor rápróbáltam a cipőt.

Hát kezdek csúnyán káromkodni Somának, hogy hova menjen a jó tanácsaival.

De Soma:

– Na, ne ugass, te pendelyhajtogató gazember! Mert én tudom, hogy mit beszélek. Itt, ilyen nagy üzemtől, biztos, hogy nem megyünk el egy-két krajcárral. Munka itt nincs, ilyen helyen, az biztos, de mint munkakeresőknek, még az idevaló munkások is összeadnak nekünk segítséget, vagy írást adnak, hogy kéregethessünk, és azzal másfelé is járhatunk. Lehet itt társládájuk is a munkásoknak. Csak azt beszéld, amit én!

Hát ennek a gazember Somának volt munkakönyve is. Csak nem az ő nevére. Egy halottasháznál csalta az úton el egy szegény halott munkás könyvét isten nevében az özvegyétől.

Énnekem meg csak azt kellett mondjam, hogy elvesztettem a munkakönyvemet. De várom, hogy küldik utánam az illetőségi helyemről. Így kitanított engem is ez a pernahajder Soma. Elég az hozzá, hogy kicsinosítjuk magunkat Somával. Én megborotválom őtet is, magamat is. És indulunk befelé a faluba.

 

*

 

Nahát, ahogy a hegyoldalról egy gyalogúton ereszkedtünk lefelé úgy délutántájt, hát szinte csodáljuk, hogy alig találkozunk egy lélekkel is.

Már ott jövünk le valami sikátoron, és előttünk egy akkora flaszteros tér, mint a város piaca. Egy kút a közepén és két nagy fa. A kúton egy nagy, bozontos vasember egy háromágú, ganéjhányó villával, pucéron, csak egy kendő a derekán.

Előttünk nagy házak! Nagy, boltos vaskapukkal!

De senki, egy lélek! Egy macskát láttunk csak Somával egy ház hajzásán, és egy sánta kutya vakaródzott a sikátor előtt, akit elijesztettünk.

Éppen mondom Somának:

– Hallod te, tán ez a Kacor király városa, ahol macska a polgármester, és minden kutyát megnyúznak.

Soma is csak néz és bámul.

Na, odaérünk a flaszteros tér sarkába. És megint a sánta, fekete kutyát ijesztjük el ott is, hogy nyalja a köveket.

De csak megtántorodik Soma is.

A köveken, erre is, arra is: vér! Itt egy tócsa. Ott, a kövek közt veres a föld.

Csak nézünk! Tán itt ölik a disznót ebben a városban? Nem úgy néz ki ez a hely!

Szemben velünk egy kétablakos ház. Akkora nagy frontja, mint egy templomnak.

Na, utoljára mégis kijön egy kislány, éppen ebből a kétablakos házból, a nagy vaskapun, amibe külön kis ajtó járt. Visz a kislány egy szilkét, a kis kötője csücskével takarja.

– Hát mi a, te kislány? – kérdi tőle Soma. – Itt nem lakik ember sehol?

A kislány meg se ijed. Szívesen, okosan mondja:

– A parádén vannak!

– Micsoda parádén? – Soma.

– Hát most temetik, akik a bányában megromlottak. Hét bányász, bizony! – a kislány.

Csakis, mintha akkor vennénk észre, hogy egy időtől bong tán minden harang, ami ebben a faluban van. És éppen, mikor a kislány beszéli ezt nekünk, és keresztet vet, hát egyszerre halljuk, hogy messziről a rezesbanda fúj rá a gyászindulóra. És akkor neki egyszerre itt egy nagy épület tornyában a vaskolomp is és egy másik fakolomp is odább és egy harmadik a hegyen: tika-taka, tika-taka!

Hűha! Itt nagy parádé van csakugyan! De én még tulajdonképpen alig értem rá: mi és hogy, ez a temetés?

A kislány mondja:

– Én is elmentem volna mécset vinni. De nagyanyuka beteg. Oda kell vigyem neki a levest.

Hanem Soma, mert úgy látszik, ő rögtön értette, mi történt, csak kapja oda a kislány előtt a fejét azokra a kövekre száradt vértócsákra és kérdi:

– Csak tán nem azok vére ez itten, mondjad?

– De az, bizony! – bólint a kislány. – Itt tették le őket másodszor, a főfelőr úr akarta látni, hogy romlottak meg az emberek, és a sok vér idecsorgott a lepedőkből. Elhintette már homokkal a vért itt a főfelőr úr, de a szél elvitte róla. Mert akkor már száradt volt. Mindenki azt mondja, csak akkor jár nagy száraz szél és eső, ha sok ember hal meg erőszakkal.

Igazán, az ember elhallgatta volna estig ezt az értelmes kis fruskát, amilyen édes szájú volt. De köszönt már, és elsietett dolgára, beteg nagymamájához a levessel.

Hát mi meg Somával nagy beszédben erről a bányaszerencsétlenségről, amint halljuk… megyünk tovább.

Megint egy sikátoron át a flaszteros térről, odaérünk egy kis mezőre, kifelé a házak közül. Át egy pallón, egy patakon, és valami műhelyfélék mutatkoznak nekünk egy hosszú épület egész során. Innét szólt a fakolomp.

Na, itt ugyan bukkant elő már ember elég. Legtöbb olajos gépészruhában. És három kormos ember vaskocsikat tolt keskeny síneken. Az épület háta mögül meg zakatolt, hallottuk, a kerék vagy mi dübörgött. De erősen!

Kihez állítsunk itt oda?

Hát valami nagy, szénporos, magas szekérfeljárós épület előtt, olyan volt, mint egy ketrec éppen, tán óriások tyúkjainak való… ott pipázott magában egy öregember.

Az őr volt itten.

– Hallja, atyó, adjisten! – Soma neki bátran, ahogy ő szokta: – Lehet itt szegény munkásembereknek egypár falatra szerezni néhány petákot, hogy fel ne forduljunk már éhen?

– Fűj! – mondja erre az öreg rögtön nagy szívesen. – Akkor maguk éppen jókor érkeztek. Itt ezeknek cukor most a munkáskéz.

Soma csak rám vág erre szemmel, mint aki mondaná: na, itt szép kalamajkába kerültünk!

De az öreg meg se várja, mit felelünk, már kérdi így: – Maguk is, ugye, borzos-sárgapatakiak?

Miféle? Bámulunk az öregre. Nem értjük. És Soma így felel neki:

– Nem hisszük mi, atyó, hogy nekünk munka kerülne itten, mert mi bőrmunkások vagyunk. A nyersbőr szakmán.

Ez volt beírva a Soma hamis munkakönyvébe. Azért mondta így. És mi azt hittük, az öreg sem érti meg, mi az a nyersbőr szakma. Mert mi se nagyon értettük.

– Tudom, tudom, szép nagy üzem volt a borzos-sárgapataki, a maguké, kár, hogy beszüntették. De még az is lehet, hogy akad maguknak itt gépszíj, heveder és talán nyersbőr munka is, a zúzdáknál. Csak most nem arról beszélek.

– Hát? – kérdi Soma. De ő is, amilyen szemtelen és hirtelen eszű volt, láttam, hogy nagyon ámolyodik elfelé azon, hogy ez a fikciós öreg megfog bennünket a gazságon.

– Nahát! – mondja az öreg. – Csak erről az alkalmi munkáról beszélek itten, hogy ez a hegyomlás annyi emberünket megölte, és az utat, patakot elzárta. Meg a sok fa, a kőtörmelék közt elhordani való! Lesz itt munka hónapszám, akár egy tábornak.

– Ja, de hát az földmunka! – szól Soma. – Mit értünk mi ahhoz?

– Ejnye, a kutyaszentségét magának, egy ilyen bikaerejű lajtorjának! – csattan fel erre az öreg. – Válogatna tán a munkában, mikor most mondta, hogy éhhoppon járkálnak! Se kapa, se csákány nem esett ki még senki kezéből, ha jól megszorította, még ha csak tulipánt ültetett ablakcserépbe addig életében.

Csak láttam Somán, hogy veresedik el a hosszú gúnárnyaka a méregtől az öregre. Mondana is oda neki, meg nem is. Mert mit tudni, mit ront el egy rossz szóval?

De hát az öreg meg se várta, hogy válaszolnak-e neki vagy se? Mert meglátott valami emberét…

Hogy mondom? Éppen az az írnok jött ki az egyik műhely-féle mellől, aki a szegődtetett munkásokat vette jegyzékbe.

– Hé, Gurka úr! – kiáltotta oda neki. – Ehol is van ni, két borzos-sárgapataki, munkára.

– Csak küldje ide őket! – kiáltotta vissza az írnok. – Kellenek, akármennyi!

– Na, mozduljanak hát! Gurka úr rögtön felveszi magukat, még éjjeli munkára is! – szólt ránk az öreg, és ment, a pipáját szortyogtatva, vissza a pucikjába, ahonnan őrizte a szénraktárt.

Hát Soma húz rám félre egy nagyot a pofáján, hogy: itten jól megfogtak a földhányásra minket, mint a lépen a madarat!

Én is súgom neki:

– Na ládd! Minek volt az ideút! Ezt otthon is megtehetjük, hogy: „Csapd a kapát, itt a lapát, tolvaj apád!”

Elég az, ahogy a Soma szeme is járt körülfele, mint a megszorult kutyának a kertelés-hasadás után, biztosan el is szelelünk innét az öreg őr felől, ha az írnok bement volna vissza az irodájába.

De hát az írnok visszafordult az irodaajtóból, és onnan kiáltott ránk:

– Nohát, lóduljanak idefele!

Már a szégyentől is muszájtott hát odamenjünk Somával.

Hogy mi? Ne is mondjam!

Soma egyszerre megsántult. És nyögött, ahogy húzta a lábát, mikor odaközeledtünk az irodához. Én meg jobban röhögtem volna már, mint mérgelődtem.

 

*

 

Na, nyitunk be az irodába az írnok után.

Egy nagy térkép a falon, mint egy irodában. De még olyat se láttam.

Mert ahogy ezen a hegyek ki voltak rajzolva, minden hegy tetején egy bányász állt mécsessel. De az egyik hegyen akkora a bányász, mint egy Szent János szobor, a másikon meg csak olyan, mint Babszem Jankó.

A térkép aljára meg nagy betűkkel ez volt írva:

 

AZ ÜZEMI HOZAMOK VÁZOLATA

 

Ebbe ragadt éppen a szemem, és megértettem, mi ez. Amelyik hegyből minél több ércet termelnek ki, annál nagyobb a bányász a mécsessel itt a térképen.

De Soma oda se nézne a falon erre a térképre, ha az írnok nem fordulna meg a székén, és nem tenné rá a plajbászát a térképre. És így nem kérdené:

– Innen jöttek maguk, a telepről, vagy csakugyan Borzas-Sárgapatakról, ahogy az őr mondja? Hiszen ott járnak a gépek. Vagy ott se már?

Ráteszi a plajbászt az írnok egy helyre a térképen, aminek a tetején egy kicsike bányász áll. Annak is piros ceruzával egy kereszt van húzva a hasán keresztül. Azután a plajbásszal egy nagy bányászra mutat.

– Dehogyis, igazgató úr! – feleli neki Soma. – Mink Málnás-Újvárosról járunk erre.

– Pűha! Olyan messziről! – néz meg minket az írnok. Aztán veszi a plajbászt, és egy nagy könyvre teszi rá. – Na, csak mondják be a nevüket. Estétől is munkába állhatnak a Romláson. Tíz krajcárral több az éjjeli napszám.

– De igazgató úr, instállom! – mondja Soma. – Mink bőrmunkát keresnénk mint szakmunkások.

– Hogy mondja? – bámul az írnok Somára.

Jobban meg vagyok ijedve, hogy akkor mi lesz még, ha ez az írnok azon kezdi: na, jöjjenek, akad itt bőrmunka is szépen.

De nem! Ahogy Soma válaszolja:

– Igen, tekintetes igazgató úr! Nem járunk mi földmunkára. Nyersbőr szakmában dolgozunk.

Rá az írnok:

– Hát azt én nem tudok adni maguknak. Nekünk van szíjgyártónk, aki az üzemnek dolgozik. De annak sem tudok elég munkát adni. Vásárra dolgozik inkább magának. Próbálják meg azért nála.

– Hát ha tetszik mondani, tekintetes igazgató úr, hogy neki sincs munkája, mit menjünk hiába hozzá? – így Soma.

– Ahogy akarják! – az írnok erre.

De Soma neki:

– Arra kérjük inkább a tekintetes igazgató urat, ha tetszenék egypár sort adni, hogy legalább annyi segítséget gyűjthessünk össze magunknak itt, hogy fel ne forduljunk már éhen és továbbmehessünk.

Az írnok erre nézi Somát. Néz engemet. Csak hogy meg nem szúr a szemével.

– Tudja, mit mondok én magának, barátom? – kezdi aztán az írnok. – Maguk nem ipari munkások, hanem léhűtők. Én azt hiszem. Mert hogyha épen-egészségesen kéregetni akarnak, mikor munkát ajánlanak maguknak valahol, azt csak léhűtők teszik.

– De hát, tekintetes igazgató úr! – kiabálja Soma. – Aki nincsen szokva valamihez, az nincsen szokva. Tegyem tönkre a kezem fogását és a derekamat a földmunkával, hogy aztán majd a szakmámat se tudjam folytatni?

– Hát nézze, barátom! – szól erre szépen az írnok. – Tőlem tehet, amit akar! Én nem vagyok igazgató, csak segédtiszt vagyok itt. Ha bejegyezteti magát munkára, jó, ha nem, nem!

Már akkor, mikor Soma beszélt, láttuk, hogy az irodaablakon benéz valaki. .Mert kívül a fal párkánya araszos volt, fel lehetett állni rá.

Nahát, aki benézett, láttuk, egy fiatalember. Nagy haja van neki, a nyakravalója pedig úgy van kötve, mint valami művésznek.

Erre nézett rá Gurka, az írnok, és vettük észre, hogy ezután lett szelídebb Somával.

De se az írnok, se a galandnyakravalós nem szólt egymásnak, csak úgy szemöldökükkel böktek egymásra adjistent!

Soma pislant rám. Én vissza.

Mit tegyünk: ezt bontsd ki? Se egy petákunk, se egy falatunk. És most már a kéregetés is veszedelmes lehet itten, hogy hivatalos helyen jelentkeztünk.

Már szólnánk is tán, hogy: na, írja hát be a nevünk arra a büdös munkára. De az írnok most így kezdi:

– Jól tudom én különben, mi a maguk baja. Minden ipari munkás azt hiszi, mint a grófok a polgáremberek közt, hogy rögtön tönkreteszi a rangját, mihelyt napszámmunkát vállal.

Erre látom, hogy a nagy nyakravalós az ablakban ugyan böködi a fejét, hogy: úgy van, bizony!

És Soma az írnoknak így:

– Hátha kitalálta, kitalálta. Maga se hányna földet, ha írhat.

Soma mindig így tett. És így tanított engem is. Ha valahova bement, és adtak, csak hogy hétrét nem görnyedt a nagy alázattól.

De ahol nem sikerült semmit se kicsikarnunk, ott aztán kimenet Soma rettentő pocsékszájúan mondott oda mindenfélét.

Itt is már csak vártam, hogy kifelé Soma az anyját fogja emlegetni ennek az írnoknak.

De né csak oda! Egyszerre az ablakban egy fehércseléd fejét látjuk.

Erre az írnok ránk szól:

– Ott várjanak!

A szegletre bök a fejivel. Ugrik fel. Oda az ablakhoz, a fehérnéphez.

– Jaj, drága Esztike!… Bejön?! Nem? Hogy van?… Kimenjek?… Maradjak?…

Elkezdenek sugdosódni az ablakban az írnok és a lány. Vagy asszony? Nem tudtuk persze.

De hogy milyen csuda gyönyörű képe volt ennek az Esztinek! Attól még Somán is láttam, hogy csak hőködözött.

Mint a feslő liliom, olyan volt ez a lány. Piros és fehér és tiszta, mint a hab a patak zubogójában.

Persze hogy minket észrevegyen Somával, hogy ott állunk? Hamarább egy legyet a falon. Oda se nézett ránk.

De én mégis, mintha csak meglöktek volna hátulról, hogy még ehhez az Esztihez valami közöm lesz. Azt súgom Somának:

– Te ne ákációskodj itten, mert még megüthetjük a bokánkat. Meg lehet tán próbálni egy nap a munkát is.

– Hagyj csak engem! Tudom én! – vissza Soma nekem súgva.

 

*

 

Hát mikor az írnok már kisugdosta magát a lánnyal, jön vissza a székére.

Soma neki így:

– Hát aztán legalább mondja meg, hadd tudjuk, hogy mit keres az ember maguknál?

– Jobb napszámot, mint a mezei munkán! – mondja az írnok. – Nyolcvan krajcárt naponta!

– Koszt nélkül? – kérdi Soma. De úgy, mintha azért faggatná ezt az írnokot, hogy: az anyja sírját meg akarja gyalázni ez talán?

– Nem! – azt mondja erre az írnok. – A Nagyfogadóból rendelnek hat fogás ebédet minden napszámhoz, és a cigánybanda húzza maguknak, mint a kalákában. Aki meg nagyon elfárad, annak kiveszik a csákányt a kezéből, hogy meg ne erőltesse magát! Ez kevés magának nyolcvan krajcár napszámhoz? Mikor a mezőn csak hatvanat kapnak?

Na, itt emberedre akadtál, Soma! – gondolom magamban és röhögök.

Persze, Soma nyakán dagad az ér, látom, kezdi is kiabálva:

– Magának móka ez az embernyúzás! Azt hiszem! Mert könnyű itt kavargatni a pennaszárat a tintában a fizetésért. De maga vágná a kapát a földbe nyolcvan krajcárért naponta, akkor másképp beszélne. Nem is kapnak rendes munkást maguknak, csak bolondokat és éhenhalókat az útról, ennyi napszámért. A fene egye ki a belit, amennyi ilyen naplopó…

Hüh! Erre az írnok ugrik fel:

– De azt a piszok csavargó ragyogóját! Mégy el az anyád kínjába? Vagy én segítsek neked?

Egy nagy, sárgarézzel kivert mérőléc volt, amit felkapott ránk az írnok, hogy a fejünk körül járjon vele. Nálunk meg egy rossz bot sem.

Hát Soma is, én is csak tuszkoljuk egymást kifelé az ajtón. És Soma kívülről becsapja az írnok orra előtt.

 

*

 

Na, künn állunk.

Soma elröhenti magát. Arra én is.

– Marha vagy! – mondom mégis Somának. – Korog a gyomrom, és egy darab penészes kenyerünk van. Veheted az országutat a nyakadba. Egy-két nap legalább dolgozhattunk volna. Nyolcvan pénzből tíz a szállás, húsz a koszt, ötven krajcárt meg se ihatsz, hogy ne maradjon belőle. Csak ezért csináltad, láttam, ezt a hatya-ratyát az írnokkal, hogy ne kelljen dolgozni neked, és lopott körtét ebédeljünk, ha nem adnak koldulásra semmit nekünk.

Várom, hogy Soma is elgondolja már a dolgot. Így is szól:

– Ajja, ne félj! Ezt a munkát megkaphatod még. Fogják itt rá most az embereket. Azt sose bánd, hogy odamondtam legalább ennek az aktapecérnek, aki a szegény emberre még szép szót sem szán, csak az urakkal nyúzná a bőrödet lefelé… Hallhattad!

Hát, amíg ezt magyarázza Soma, egyszerre a hátunk mögül:

– Maguknak van igaza! Jól tette, hogy megmondta a magáét ennek a piszok emberhajcsárnak.

Megfordulunk.

Hát a galandnyakravalós.

Nyújtja a kezét Somának:

– Nevem Csurinyák Ferenc!

Nahát, erre kezet szorítunk vele, és megmondjuk mi is a nevünket. És Csurinyák kérdi tőlünk így:

– Maguk szaktársak? Hallottam. És nagyon igazuk volt itt. De lássák, ez így van! Ipari munkás csak ipari munkásban bízhat meg, és azzal foghat össze. Mert hétszer foltos könyökű, kizsarolt barom legyen, de mégis, ha a pennát érzi a körme közt, már azt hiszi, hogy ő csak az urakkal tarthat. Jól mondta maga ennek! Ilyenek!

Soma csak hallgatja ezt velem együtt. De azt mondja:

– Á, a frászos nyavalyát! Hát én is voltam ügyvédi irodában és más irodában. Azért sose féljen, hogy csúsztattam és juttattam szegény embernek a gazdáméból, akinek volt elég. Ha csak lehetett.

– Nahát, persze! – mondja Csurinyák. – Maga így tett, mert egy szakmunkás nem feledkezik meg soha róla, hogy szakmunkás. Ha csak effajta körmölő, maga se lett volna jobb ennél.

Soma közben-közben rám vágott szemmel, mintha tőlem is szeretné tudni, hogy: ugyan mire lehetne megnyergelni ezt a nyakravalóst? De hát nem is kellett semmi gazságban törni a fejünket. Ez a Csurinyák rögtön magamagától kezdett ajánlkozni, hogy segít rajtunk.

Egyőnknek akár holnaptól kezdve tud szerezni helyet. – Könnyű munka. Csak éjjelezni kell hébe-hóba.

Ugyan mi?

Hát mondja mindjárt Csurinyák, hogy neki a nagybátyja itten gazdag kocsmabérlő. Ő tartja a Kincstári Művektől a Fogadót. Ott van a Legényegylet és Munkáskör.

Meg így meg úgy. Elég az, hogy ez a Csurinyák is pincér volt a nagybátyja fogadójában. És az volt a beszéd, hogy a Legényegyletbe csapos kell. Mert aki volt, egy öreg trotty, annak a bányaromlásban a fia és veje kezét-lábát, derekát törte. Otthon kellett a segítsége.

Hát egyikünket akár holnaptól beszerezheti csaposnak.

Kevés bér, de jó vacsora, még másnap délre is félre lehet tenni belőle. És inni aztán lehet rá, amennyi kell.

Na! Ennek rögtön embere lett Soma.

Rácsapta kezét a Csurinyák vállára: és így kedves szaktárs, úgy kedves szaktárs és ez és az! Na!

De hát velem mi legyen?

Csurinyák csak ötölt-hatolt arra, hogy talán lehet beszúrni jobb munkára itt valahová engem is. De hát hogy hová is? Azt nemigen tudja hamarjában!

Na, én tudtam, hogy Soma olyan, hogy ha valahová jó helybe kapott, az ugyan nem törődik a szusztársával.

Váltig is veszem észre: Soma már csak egy barátot ismerne a világon: Csurinyákot. Rám úgy nézeget már inkább, mint akitől kolera ragadhat rá.

Csurinyák persze nem tudja, hogy: mit tegyen? Ketten jöttünk ide. Intézzük el: én meg Soma, hogy miben maradunk egymással.

Mondjam is meg! Úgy láttam, hogy ennek a Csurinyáknak is jobban tetszik a Soma pofája az enyémnél. Így mondják ezt.

Utoljára is Soma kezdi így:

– Én azt mondom, te, Marci, te beírathatod még magadat itt erre a munkára az irodán. Te nem rúgtál össze, mint én, ezzel a tintakanásszal. Tartod aztán, ahogy bírod, ezt a munkát igen, legalább mindig odanyomhatok neked egy pohár nerángasst, ha jössz a korcsmába, ahol én csapos leszek.

– Még szép! – mondom erre Somának. – Még szép tőled, hogy szóba állsz velem, a napszámmunkán, te szakmunkás!

Persze Soma elérti, hogy tán fenyegetem, hogy kiadom Csurinyáknak őtet, miféle szaktársak vagyunk.

Jól látom, kínban van Soma. Csak forog a szeme. Ez most engem biztosan a kanálisba fojtana legszívesebben, nemcsak hogy küldene elfele innen, tovább, az országútra, ahová ő csalt el.

 

*

 

Mi lett ebből? Nem is gondolják!

Egyszerre csak jön oda megint a műhelyek felől az a gyönyörű lány, akit az írnok Esztikémnek nevezett.

Jön, és Csurinyák úgy kapja el, mikor elmegy, hátulról a kötője madzagját, hogy a kezében marad a lány kötője.

– Na, fene beléd, Feri! – veszi vissza a lány a kötőjét.

De Csurinyák neki így:

– Hát várj csak, Eszti! Mit akarsz most Palitól?

– Csak hogy adjon négy embert a méltóságáéknak. Az üvegházban kellene kicserélni az erdei földet.

Míg ezt mondja Eszti, Csurinyák rám néz, és pattint az ujjával.

– Hé, hopp! Már megvan! – szól nekünk Somával Csurinyák, és arra Esztinek: – Meddig tart az a kerti munka, ha négy helyett egy ember csinálja?

– Mi, hogy meddig? Az üvegházban? Akár egész nyáron van ott dolog tíz embernek is! – mondja Eszti.

Én rögtön elértem, mit akar Csurinyák. És mondom:

– Hát én dolgoztam kertészetben, a püspöki rezidenciának is.

– Jaj! Akkor maga jó volna nekünk! – ezt mondja a lány, és most először nézett rám.

Hüjj! Azt hittem, az angyalok hívnak a felhőről és muzsikálnak.

– Én szívesen, kisasszony! – mondom rögtön.

– Kisasszony, haha! – mondja Eszti, és nevet neki.

Soma pedig, hallom, irigy döge, mindjárt morogja Csurinyáknak rám:

– Ezt Kakuk Marcinak hívják otthon. Ezt mindig valami nőszemély rántja ki magának a ganéjból.

De Csurinyák csak legyint rá, és pittyeszti a száját. Esztinek szól:

– Hát, Eszti, hallgass ide. Ketten ők szaktársak, izé…

– Dolgoztunk bőrmunkát! Ő megmutathatja a munkakönyvét! – mondom én, és kacsintok Somára, hogy: na most áll a szád, ronda gazember, ha az én ügyemről van szó?

Arra Csurinyák tovább Esztinek Somára:

– Ő jöhet csaposnak a vén tolvaj bácsinkhoz. De ennek a társának is kéne, hogy jobb helyben legyen munkán. Eridj, és kérd ki őtet Gurka Palitól a kertetekbe, és suttyants neki egy-két falatot a konyháról. Vándorolnak és koplalnak.

Eszti erre rögtön nekem:

– Ha érti a kerti munkát, melegházat, akkor hát most is jöhet velem.

– Az volna a legjobb! – mondom. – Szemzek, ojtok én rózsát, és tudok csinálni virágalmot is.

Csakis, ez igaz volt. A püspök kertjében sokszor voltam földet talicskázni és ásni. Ellestem a kertészlegényektől a munkájukat. Sohasem tudja az ember, minek veszi hasznát.

– Hát eredj, és kérd ki akkor őtet hozzátok, Eszti, a Gurkádtól! – mondta Csurinyák.

És Eszti szaladt is oda az irodaablakhoz, és felugrott a fal párkányára.

 

*

 

Hát persze még úgy látszott, hogy az én dolgomon kívül sok egyéb sugdosnivalója is volt Esztikének az írnokkal. Mert jól ottváratott.

Azalatt legalább megtudtuk, hogy ez az Eszti a Csurinyák édes húga.

Hasonlítottak is egymásra. Ez a Csurinyák is olyan keszeg és jó formájú legény volt. De eszembe se jutott volna azért, hogy egytestvérek lennének, amilyen szép volt ez az Eszti, mint egy grófkisasszony.

Na, ahogy ott állunk, hát Eszti egyszerre csak hátrafordul az ablaktól, és nekem:

– Hé! Mi a maga neve? Itt felírják.

Soma kiált erre:

– Kakuk Marci! Szoknyapecér!

Erre Eszti az ablakban egész komolyan mondja be az írnoknak:

– Kakuk Marci.

S avval ugrik le a falpárkányról, és már ott van mellettünk.

– Katzky Márton az én nevem, kisasszony. Rosszat mondott be. Hát lássa, hogy röhög ez az akasztófavirág! – mutatok Somára.

– Á, nem baj a! – mondja Eszti. – Ebbe a listába csak a napszámja miatt kell a név. Nézik is azt.

Hát már a piszkos Soma, lássák, ha egyebet nem tehetett, a csúfnevem íratta be így, hogy csakis aztán Kakuk Márton néven kellett felvegyem mindig a napszámomat.

 

*

 

De mondjam csak előbb.

Esztinek sietni kellett haza. Alighogy pár szót szaporított ott:

– Na gyüjjön! – intett nekem.

És elmentünk.

Csak Csurinyáknak köszöntem. Amit Somának mondtam elmenet, hát azt kőhöz mérik, és köpni szoktak annál. Így összevesztünk!

Ezen is kezdte velem az úton a beszédet Eszti, hogy hát: ilyen jó egyetértéssel vándorlok én egy szaktársammal?

Mérgemben majdnem elkotyogtam, hogy micsoda szaktársak vagyunk, Soma is, én is. De szerencsére, észbe kaptam.

Csak annyit mondtam rá Somára, hogy hűltek már ki nála rendesebb emberek is az akasztófán.

De hát Eszti mind azt akarta tudni tőlem, hogy: honnan jövünk? Merre jártunk?

Hát kellett lódítsak neki.

Mégis, akármit mondtam, úgy láttam, hogy nem az volt, amit Eszti akart kiszedni belőlem, hogy hát: mi is, mint Feri, az ő bátyja, valamiféle szakszervezetben tanultunk, hogy olyan ellenségei legyünk az uraknak, és a templomot is kikerüljük, és gyalázzuk a papokat is?

Hát azt én is tudtam, hogy az iparosoknak szakegyletük van a városban, meg ipartestületbe járnak.

Voltam egy Kukházy nevű úrnak a hetese is, aki az ipartestületnél hivatalban volt. De hát hogy az iparosok és segédek mit sütnek-főznek ilyen egyletben az urak és papok ellen? Ahhoz hatökör voltam.

Ezt Somától sem hallottam soha. Tán ő se tudta.

Mégiscsak azt mondtam Esztinek, hogy hát: csak a társam, ez a Soma, a főkolompos abban, ha az urak ellen kell szájalni akárhol, mert éntőlem kironthatja az urakat papostól a rosszkórság, ahol éri őket, anélkül is, hogy én küldjem rájuk.

Erre Eszti kacagott-kacagott. És mondta:

– Úgy látom, maga nagy kópé, és esze van magának!

Aztán pedig – de ugyan panaszképpen – elkezdett beszélni a bátyjára.

– Tudja! – mondta nekem. – Az biztos, hogy magának a szaktársa azért lett mindjárt kebelbarátja a bátyámnak, mert mint hallottam Gurkától, az írnoktól, hát nagyon átkozódtak és piszkolódtak itt a munkabérekre és az üzemre.

– Én egy szót se! – mondom. – Inkább csitítottam a társamat is.

– De a szaktársa, a szaktársa! – mondta Eszti. – Az! És az én bátyámnak egész bolondériája, hogy az urak ellen össze kell fogni a munkásoknak, akkor más világ lesz. Mert nem igazság, hogy a tiszturak azért kapjanak több javadalmat a munkásembernél, mert kevesebbet és könnyebben dolgoznak.

– Ez nem is bolondság! – mondom erre. – A süly egye ki a belüket!

– Tudom én! Tudom én! Maga is, én is, mindenki tudja ezt. De ez mindig így volt, amióta világ a világ. És az én rongyos bátyám akarja ezt megváltoztatni? Hogyan? És mivel? A nagy szájával? Vagy azokkal a könyveivel, amiket a szakszervezetből hozott magával, és nekem is mind olvasni akar belőlük? Tán hogy szedjem én is a fejembe, amitől ő megbolondult?

Látom, csak úgy szikrázik Esztikének az a szép szeme, ahogy ezt mondja nekem. Jönne, hogy kacagjak. De én nem is merek.

De nem! Inkább ezt mondom Esztinek:

– Na, és maga tán annyira szereti az urakat?

– Szereti őket a sinderi görcs! – legyint Eszti mérgesen. – Minek szeretném én őket?

– Csak úgy gondolom – mondom –, mint ezt az írnokot, az urak közül.

– Ugyan hát! Miféle úr az magának? Segédaltiszt. Az is úgy lett, hogy fickó volt a méltóságoséknál, ahol én szolgálok.

– Mi az a fickó? – kérdem.

– Itt úgy hívják a kifutófiút! – magyarázza meg Eszti. – De csak így lehet valakiből ember a világon, éppen, mint ez a Gurka Pali. Ez egy közönséges juhosgazda fia a hegyekből. De nem akart a juhoknál maradni. Bejött ide, beállt az üzemhez gépészinasnak. Még ott se maradt. Ügyes volt, benyalta magát fickónak a méltóságos úrékhoz, és a méltóságos úr tette most már az irodába, és most vizsgázni fog a bányaiskolában, és altiszt lesz belőle. Egy főfelőrnek, aki altiszt csak, jobb dolga van, mint egy tiszt úrnak az üzemnél, és jövedelmet ötször többet csalizhat össze magának. Így tesz, akinek esze van, boldogulni a világban. Nem, mint az én bátyám! Az én bátyám még a mesterségét is hiába tanulta ki, a szobafestőséget. Minden helyéből verekedéssel és veszekedéssel lökik ki. Összetekeregte már az egész világot. Pesten, Bécsben járt, és külországban is volt helyben. De azért mindig lerongyolódva és zsuppon jött haza a természete miatt. És hiába van jóban a nagybátyánk a kincstári urakkal, nem tudja bejuttatni az üzemhez, mert már ismerik. És ő, a bátyám se akar! Inkább fut a borosüveggel a nagybátyánknál, akinek van, ki örökölje az üzletét: a lánya és a veje. De ha Feri bátyám inkább ezektől nyel, a rendes kenyér helyett, és az urakat akarja kipusztítani azért, amiért ő maga állhatatlan tekergő!

Hagytam-hagytam, hogy beszélje ki magát Eszti. Mert láttam, hogy tele van a begye.

El is mondta még nekem, hogy:

– Tudja, mi a bátyámmal, Ferivel, árván maradtunk, ő négy- és én hároméves koromtól, a szüleinktől. Nem itt a bányatelepen. A városban, ott laktunk. Ide a nagybátyánk vett magához a fogadóba, és ő nevelt fel, íratott iskolába engemet, és Ferivel kitanultatta a szobafestőséget a városban, ahol meg ő nem maradt. Pedig elég szép volt a nagybátyánktól, hogy magához vett minket, mikor neki is édeslánya van és veje, akiket magánál tarthat. Ne féljen, Feri bátyámat nem is vette volna oda a fogadóba magához a bácsi, ha én nem könyörgök neki. Persze tudja, nekem kellett segíteni Feri bátyámon, mikor rongyosan hazaállított. A keserves béremből adtam neki. Pedig abból a kelengyémre kell hogy félretegyek. Ilyen bátyja van az embernek! Lássa! Itt is, most, azért volt inkább embere a maga szaktársa a bátyámnak, mert biztosan az is olyan összeférhetetlen természetű, mint ő. És majd lesz neki kivel együtt gágározni az urak ellen.

– Az nagyon lehet! – mondom erre. – De én ugyan azt sem bánom, ha a szaktársam egymásba bújik is a maga bátyjával. Én csak dicsérem az eszét a bátyjának, hogyha itt maga mellett kapat jobb helybe.

Úgy mondtam ezt, hogy: hátha Eszti segítség nélkül is kiérti mindjárt belőle, amit mondanék neki ezzel? A szemébe is akartam kacsintani oldalvást, ahogy mentünk. De bizony Eszti rám se pillantott. Így mondta:

– Azt már aztán én nem tudom, hogy lesz a helyével itt megelégedve.

Erre én:

– Csak azt mondom, hogy maga mellett helybe csak éppen kappannak nem szegődnék el én.

Vártam: tán kacag rá Eszti. De bizony csak elhúzta rám a szép száját:

– Üjha! Maga ilyen lepcses szájú? Kivált ha volna, aki meghallgassa! A kutya teringettét magának!

– Hát csak ennek az írnoknak tartja oda a fülét, hogy belesúgjon? – kérdem én. És látom is, hogy pirosodik el Eszti. Még ott is, ahol a hajpihe bodorodik azon a gyönyörű, gyönge, fehér nyakán. Csakis majd a frász rázott hozzáfele, mint a kutyát, aminek nevezett.

De ő megint csak rázta a fejét, és foghegyről így nekem: – Az egészen más! Az egészen más.

– Gondolom-gondolom! – mondom. – Tán e miatt az írnok miatt haragszik a bátyjára, ha az urakat gyalázza a bátyja.

– Az az írnok nekem a vőlegényem! Tán még a nyáron gyűrűt cserélünk. És farsangra elvesz, ha vizsgát tesz. Hallhatta!

Így Eszti komolyan nekem.

Hát persze, egy kicsit rögtön visszadülledt a mellem.

Gondolom: jó lesz, te, Kakuk Marci, nem sündörködni e körül a lány körül, ha ilyen fagyosszent ez, mert rosszabbal kötheted be!

Azzal aztán már nem is beszéltünk egyébről egész a házig, mint hogy: mi a rend a méltóságoséknál.

 

*

 

Hát egy gyönyörű, szép, nagy kőfallal kerített kert volt a bányaigazgató háza előtt.

Dombra kellett felmenni odáig, és a kertnek is akkora kapuja volt, mint egy templomnak.

Megmondom, hogy volt építve ez az egész ház.

Hát ez hátulról össze volt építve azokkal a hivatalokkal, amik előtt az a nagy, flaszterköves tér volt, amin először keresztüljöttünk Somával.

De innen a hivatalok felől nem lehetett átjárni a bányaigazgató kertjébe, sem pedig a házba.

Volt valamikor két átjárás is. De azokat befalazták. Biztosan csak azért, hogy ne lehessen zaklatni a bányaigazgatót, ha hazamegy a hivatalból.

Most már csak egy átjárás maradt a bányaigazgató házából a hivatalba. De ezen csak egyedül járt. Mert az emeleten volt ez az ajtó, úgyhogy a bányaigazgató a házi irodájából egyenesen benyitott a hivatalába. De ha aztán ez az ajtó zárva volt, ezen kopogtatni nem volt szabad teremtett léleknek a hivatal felől.

Már aztán csak a kerten át lehetett bejutni a bányaigazgatóék házába annak, aki a bányaigazgatót kereste. De persze hivatalos dolgokkal zavarni itt a házában is az igazgatót?

Arra már a kertkapuban rávetette a furkósbotját az öreg hajdú, Andris bácsi. És a fickó, szobalány, szakácsné, bejáróné, mind seprűt vett rá, és mosogatóvízzel öntötte le, ha valaki idetolakodott az igazgatóhoz, a magánházba, instanciával.

 

*

 

Nahát, Eszti a kertkapuban odavisz engemet az öreg hajdúhoz: – Na, itt ez az ember, ért a melegházhoz is, a rózsákhoz is. Ezt itt tarthatjuk!

– Hála Istennek! – mondja az öreg hajdú. – Legalább leveszi az én fejemről ezt a munkát.

De már Eszti húz el magával:

– Na, gyöjjön, gyöjjön, mert soká maradtam el már.

Visz a kerten keresztül. Szép egyenes, porondos út van át a kerten, és mellette tujafák, nagyon rendesen nyírva. De úgykülönben csak gyep az egész kert, gyümölcsfákkal. Csak a ház előtt vannak virágágyások. A fal mellett meg, oldalvást a háztól, hosszú üvegház.

Ezen végigvezet Eszti, és mindent megmutat. Virágnak való rekeszeket és palántáknak valókat, újságzöldségre, a konyhára.

Persze volt itt sok olyan virág és palánta, aminek addig színét se láttam, és hírét se hallottam se a püspök kertjében, se egyebütt.

Egy kicsit meglappadt bennem a buzgóság, hogy: mi lesz, ha megfognak a maflaságomon itt valamivel?

De már nem szóltam persze, csak mindenre azt, hogy:

– Csak bízzák rám!

Nem is érkeztem különben sokat beszélni itten, mert Eszti mindjárt kivitt a melegházból, a szállásomat megmutatni.

Egy kis kőépület volt a virágház végébe ragasztva, ahol szerszám, üres cserép és kacat állt. De egy fele szépen kiseperve. Egy hárságy a szegletében. És asztal, két szék.

Mi? Még egy tükör is lógott a falon.

Mondja Eszti: hogy az öreg Andris fia lakott itten. Az kezelte a melegházat, ahogy tudta. De kiházasodott innen, és most az apósáéknál lakik.

Hát leteszem itt a kevés motyómat.

Eszti biztat, hogy akármi kell, csak ne restelljek beszólni a konyhába érte. Majd aztán, ha jobban körülnéztem, akkor érdemes csak, hogy arról beszéljünk: mi dologba kezdhetek itt?

Így bizony! Ne is mondjam, hogy: még tiszta lepedőt és pokrócot is adtak ki nekem a konyhából hálóra. És jó vacsorát kaptam.

Ott ettem a szakácsnéval és a fickóval meg egy bejáró asszonnyal. Csak akkor, legelőször.

Mert, beszéljem is el, hogy jártam ott!

 

*

 

Mikor Eszti kijött értem, hogy jöjjek be, kapok vacsorát, hát a konyhában egy szép, hosszú asztalnál volt megterítve, fehér abrosszal.

Ott ült már mellette a fickó. Ez gépészinas volt, és a bányászzenekarban játszott klánétán az apjával együtt.

Azonkívül ott ült egy vén, leffett szájú tarisnya. Úgy tudtam, a bejáróné.

A vacsorát a tűzről egy fiatalabb asszony hozta. Abban voltam, az a szakácsné.

Na, amikor köszönök illendően és leülök, hát a vén tarisnya felkel az asztalnál, összeteszi a kezét, és elkezd hangosan imádkozni.

A fickó, a szobalány csak úgy ülve hányják a keresztet, és mormogják ők is az áldást a vén szipirtyó után.

Hát én, Isten bocsássa vétkemet, hogy az ördög hurcolt inkább eddig Somával az országutakon, el is felejtettem, hogy legalább egy keresztet vessek. Csak ülök, és inkább a finom rakott krumplit nézem a tálban.

– Mondja, maga pogány vagy zsidó, vagy kálvinista? – kérdi tőlem a vén táska. – Maga egy fohászt nem mond?

És úgy néz rám, mint aki ki akarnám borítani az ételét.

A fickó meg elvihantja magát erre. Eszti is nagyon kuncog lefelé a tányérjára. Az az asszony is, akit én a szakácsnénak gondolok, mert a tálat hozta az asztalra, csakúgy picsog csendesen rám.

Hát gondolom: nem hagyom magamat egy bejárónétól.

Elkezdem:

– Tetszik tudni, asszonyság, éngem sem tartottak a keresztvíz mellé, és én is szoktam fohászkodni az asztalnál. Csak nem előre. Mert azt gondolom, hogy talán ha egyszer az ellenségem patkánymérget lök az ételembe, hát még előre is megköszönjem ezt a Teremtőnek? Tessék ezt elgondolni!

Látom, alig tartja a többi a kacagást az asztalnál. De a vénasszony néz, néz rám. Nem tudja: mit szóljon? Hát én tovább:

– De ha ettem, akkor tudok egy szép áldást. Ezt mindig elmondom.

– Egy szép áldást? – néz rám csak úgy a vénasszony, hogy: nem tudja, hányadán álljon velem?

– Igen! – mondom én. – Azt mondom: ettünk, ittunk, jóllaktunk. Ámmen.

– Prühehehe! Krehehe!

A fickó egyszerre beleprüszkölte a tömött szájából a rakott krumplit a tányérjába. És tikácsol kegyetlen, majd megfúl.

A másik asszony kezdi ütni a nyakcsigolyáját neki. És Eszti majd lefordul a székéről, úgy kacag ezen.

De nem addig ám! A vénasszony egyszerre felugrik, lecsapja a kanalát, csak úgy csörömpöl, félrerúgja a széket, és megy ki a konyhából. Csak úgy heppen-leppen utána a szoknyája a nagy farán.

Az ajtóból szól vissza az asszonynak ott velünk:

– Zsófi! Adja ki, legyen szíves, a vacsorámat. Én ilyen pokolra való istentelenekkel egy levegőt se szívok itten.

Hát erre megy a bejáróasszony, megy Eszti a vénasszony után, és hallom: csitítják, kérlelik, hívják vissza a tornácról. Hogy én csak tréfálok, és én is keresztet vetettem, látták. És így-amúgy.

De nem! A vénasszony nem jön. Nem!

Pedig én is kimentem utána, hogy engedelemre kérjem.

Mi? Még a számat se táthattam ki. Messziről a tenyerét, mind a kettőt feltartotta elém:

– Ide ne közelítsen hozzám! Menjen csak, és zabálja az ételét, ahogy a disznók szokták!

Ez és az! Utoljára is csak az lett, hogy a vénasszony kiült a másik asszonnyal a tornácra vacsorázni, egy kerti asztalra. Mi pedig Esztivel és a fickóval a konyhában ettünk tovább.

Akkor tudtam meg tőlük, hogy a vénasszony a szakácsné, és a másik a bejáróné.

– Ajha! – mondom. – Akkor éppen bánom, hogy mókáztam itt ezzel a vén szatyorral. Mert csak nem túrhatom ki a szakácsnét a konyhából, hogy enni kapjak itt.

– Na, attól ne féljen! – szólt Eszti. – A kosztját azért kiadja ő magának. Mert jó szíve van. Csak hát az igaz, hogy amilyen makacs vén csoroszlya az, hát ezentúl ki kell vinni magának a kosztját a konyhából.

– Csak döglött egeret ne lökjön gombóc helyett a mártásomba majd ez a vénasszony! – mondom.

– Nem olyan, ne féljen! – magyarázza Eszti kacagva. – Így is ötször jobban fél ez, mint más, az Isten verésétől. Majd meglássa, hogy mindennap kismisét hallgat reggel, minden vecsernyére, litániára elmegy, és minden héten kétszer gyónik.

– Tán másért is! – mondom.

– Minek? – kérdi Eszti.

– Hát, mert honnan legyen ilyen vénasszonynak bűne magának? Hogy elsózza tán a levest? Ki szánja rá magát, hogy vétkezzék vele?

Csak eltátom a számat, mikor erre Eszti nekem:

– Szép, derék ember ura van ennek, hallja, aki tíz évvel fiatalabb nála.

– Hát akkor mégis igazam lehet! – mondom. – Hogy nem magáért, hanem másért gyónik annyit ez a vénasszony. Biztosan a szép, derék fiatal uráért, amit az más fehércselédekkel vétkezik.

A fickó röhög erre. Ez olyan röhögő masina volt.

De bizony Eszti megint azt a faszent képet vágja rám, mint az úton. És így nekem:

– Hallja maga, mit gondol, hogy mit tartana rólam akárki, hogy én ilyeneket elhallgatok, tisztességes lány létemre? Legyen szíves, és zabolázza meg a száját!

Hát így bizony.

Mondtam, amit mondtam aztán. De nem nagyon mertem okoskodni ezzel a lánnyal. Mit rontsam el itten a jó sorsomat érte, ha egyszer ilyen nebáncsvirág ez?

Mentem magamnak ki a szállásomra.

 

*

 

Megmondhatom: azért is mentem magamnak el a dolgomra, mert egyre ógott-mógott az eszemben, hogy: mit csinálok itt a melegház körül, ha olyannal bíznak meg, amihez nem konyítok?

Hát mégis körül akartam nézni jobban, micsoda virághoz meg palántákhoz értenék, micsodákhoz nem, hogy legalább úgy ne álljak itt, mint a süket a bandában.

Na várjanak! Ahogy szétnézek az üvegházban, ahol egy részén a hajzása magasabb volt, hát észreveszek egy hosszú polcot. A polcon nagy virághagymák és üres cserepek. Mellettük: nagy újságok vagy füzetfélék? Hadd nézzem!

Felhágok egy hordóra, hogy elérjem a polcot, és megnézzem ezeket a könyvféléket.

Ez kell nekem! Vetemény- és virágmag-árjegyzék!… Egy-kettő-három. A negyedik is az. Ez a legnagyobb. Ebben éppen festve vannak a virágok és palánták: mi miféle. És minden szépen odanyomtatva, hogy: mikor kell földbe tenni, milyen földbe, magról kől-é, mikor kell kiültetni a palántáját?… Minden!

Veszem én ezeket az árjegyzékeket, és kezdem nézni őket pontosan. Sok hely be is volt karikázva pirossal. Nem értettem ugyan mindent a nyomtatásból. De mégis eleget.

Mi? Ötféle virágot is megtaláltam, csak onnan az árjegyzékekből, a piros plajbász után, a melegházban, amíg besötétedett, hogy tudjam: Miféle fajta? szemződik? ojtódik? meg mi.

Már csak petróleumért kellett beszóljak a konyhába, mert lámpát találtam a szállásomon. Arra neki az árjegyzékeknek egész este. Úgy tanultam ott, mint a diákok a vizsgára, ezt is, azt is és mást, amit csak észbe tudtam venni a kertészkedésről, ezekből az árjegyzékekből.

Még csak pitymallott, már megint a kezemben voltak az árjegyzékek, és jártam, vizslattam, ókumláltam az egész kertben, a rózsafák, a veteményeságyak és a melegház körül.

Már nem beszélem tovább. Mert csak az segített ki, hogy jobban nem cégéreztem magamat azzal, hogy főkertésznek álltam be.

 

*

 

Már a kertet végigsütötte a nap, mikor Eszti maga jött ki hozzám egy nagy csupor kávéval és pirítóssal.

Pű! Itt úri módba heppentél, Marci!

Ne higgyék! Eszti semmit se tartott a begyében a szám miatt. Ugyan szíves volt!

Mondta, hogy: csak üljek magamnak, kijön később Luli kisasszony, a méltósága nénje, és majd vele beszélek meg jobban mindent a kertről.

Jól van! Hát finoman megfrüstököltem, és ültem magamnak.

Mert az árjegyzékeket mégis visszatettem a helyükre, hogy ne kapjanak rajta: mitől okosodtam meg a nagy kertészkedésre?

Eszti még azt is megkérdezte tőlem, mikor a kávésfindzsát elvitte, hogy hogy aludtam?

Arra jött ugyan, hogy mondjam neki, hogy jól, csak túl nagy volt az ágy nekem.

És ha erre ő kérdené, hogyhogy?… Hát akkor azt mondjam, szívesen adtam volna helyet magam mellett.

De már tartottam a számat. Ha ilyen szemérmes, csak elriasztom magamtól a hetyepetyémmel.

Pedig ne is mondjam, hogy sárkányt lehetett volna felereszteni vele, amekkorákat sóhajtott belőlem az Ördög ottan ez után a lány után.

De hát csak jobb, ha legalább látom itt, és törődik velem, mint kitétessem azért a csurapémat innen, hogy nem hagyok fel az utánaköntörködéssel.

Így is csak úgy tetszett nekem, álmodik az ember olyan szépet, mint ott ülök abban a kertben.

Fütyül a rigó a fán. A nap szárítja a harmatot. És amilyen szépen szólt a kolomp a bányászoknak: tika-taka, tika-taka, tika-taka! Cifrázva, mintha cimbalmoznának.

Na! Hát semmi bajom nem éreztem, csak hogy itt ülhetek.

 

*

 

Még abban is szerencsém volt, hogy Luli nagysága úgy ért éppen nagy munkában a kertben.

Mert észrevettem, hogy egy kis sima héjú fa, csak olyan díszfa, a törzsén egy helyt csúnyán megfakadt, és onnan a fele már szárad és sínylődik, csupa macskaméz.

Mert van olyan ronda pajor, megmagyarázta nekem a városi kertész, mint egy muslica. Ott hizlalja meg magát a fában, ahogy továbbmászik. Azért nem látni az útját sem jól.

Elég az, hogy hoztam egy hosszú drótot, és azzal addig kaparásztam a lyukban, amíg egyszerre csak előhúztam egy akkora kukacot, mint a hüvelykujjam. Úgy nézett ki éppen, mintha pólyába kötötte volna magát.

Éppen ezt néztem ottan, mikor jön Luli nagysága oda, és megáll csendesen a hátamnál.

– Maga az új kertészünk? – így szólít meg.

Persze ugrok oda, hogy kezet csókoljak neki. És mindjárt meg is mondom, hogy kitanult kertész nem vagyok, de értek a virághoz, palántához azért.

– És amint látom, a gyümölcsfákhoz is! – mondja Luli nagysága.

És így és úgy. Kezdünk ott beszélni a kukacról, hogy lám azt nem lelte meg a hajdú a fiával együtt sem a fában!

Én meg elmagyarázom, hogy minek nem lelték meg a hajdúék a kukacot. De csak arra gondolok magamban egyre, hogy eddig jól kezdődött velem az egzámen, ha most jönne a nehezebb a melegházzal majd.

Hát semmi hiba nem lett. Így, ahogy mondom. Mert nem hogy engem kérdett volna Luli nagysága, de ő magyarázott meg nekem mindent. Legfeljebb egyszer-kétszer kérdett így:

– Ezt így csináltuk eddig, jó így? Mit gondol?

Hát erre azt feleltem, amit akartam. Jó vagy nem!… Nahát!

Csak az igazat mondom, hogy mikor már Luli nagysága otthagyott, nagyobb csudájára jött ki hozzám Eszti.

Egy marok finom cigarettát hozott és egy diópálinkás üveget. Abból töltött nekem egy pohárral.

– Hallja! – mondta. – Magának aztán szerencséje van! A cigarettájából meg a dióspálinkájából Luli kisasszony még nem adott soha se Andris bácsinak, a hajdúnak, se a fiának. Azok tőle csak rövidszivart és gabonaszeszt kaptak mindig a konyhaspeizból. Engem is megdicsért Luli kisasszony, hogy magát idehoztam kertésznek. Hát én tudtam, hogy maga városi iparos létére jobban kell értsen az ilyen bányásznépségnél a kerthez.

Szóljak tán? Csak magamban röhögtem és örvendtem.

De máskülönben Eszti, tán mert hogy látta, hogy így beleestem a Luli nagysága kegyébe, hát elpletykálta nekem, hogy állnak a dolgok itt a méltóságáékkal:

– Tudja, a hajdú, meg amíg itt volt, a fia meg ez a vén, szenteskedő szakácsné, ezek a méltósága bizalmasai. Ezek mindent befújnak a méltóságának, ezektől jó, ha őrizkedik. Még az a szerencse, hogy a méltóságos úr csak Luli kisasszonyra, a sógornőjére hallgat. A méltósága csak úgy veszi rá valamire az urat, ha görcsöket kap. Majd meglássa ezt még maga is. Hogy veszekszik a méltósága azért, amit Luli kisasszony parancsol. De bizony hiába!

Hát ez itt így volt csakugyan, ahogy Eszti mondta.

A bányaigazgató egy kicsike, kopasz, aranypápaszemes ember volt. A méltósága, a felesége pedig? Hát arra eltáthatták volna a szájukat, hogy annak nagy fia és nagy lánya van. Mert az olyan volt, mint egy tizennyolc éves lány, ez a méltósága.

És mégis, az urával, a bányaigazgatóval Luli kisasszony, a méltósága öreg, csúnya húga fért meg jobban.

Luli kisasszony meg a főerdőtanácsos mindennap együtt kártyázott a lugasban a bányaigazgatóval. A méltósága közelükbe se ment. A kártyát, a dohányfüstöt utálta.

Luli kisasszony meg úgy füstölt együtt az urakkal, mint egy török.

Olyan katonásan is járt ez a Luli nagysága, mint egy férfi. A hangja is vastag volt. A keze is hamar eljárt akárki képére a házi cselédség közt.

Ez a Luli kisasszony nézett minden után a háznál, hogy rend legyen. A méltóságára nem is lehetett hallgatni, mert mindent kétféleképp parancsolt, ha beleártotta magát valamibe.

De nem is tudnám elmondani én, hogy volt ezzel a méltóságával ottan? Hogy ez úgy járt saját házában, mintha mindenki üldözné. És majdhogy nem így a méltóságos úr is, az ura, a bányaigazgató.

Ezek csak jöttek-mentek, mint az árnyékok, a bányaigazgató meg a felesége. Ha szóltak is az emberhez, meg se várták: mit mond rá? Már intettek, igen-igen vagy nem-nem! És fordultak té és tova el!

Csak Luli nagyságával értette meg magát mindenki a háznál.

Én is, ameddig ott voltam, a méltóságával tán háromszor ha beszéltem. A méltóságos úrral meg csak egyszer.

De ezt úgyis el kell mondjam majd aztán.

Csak abban ne felejtsem most a szavam, hogy volt velem ott tovább az első nap?

Ahogy Eszti is mondta először, Luli nagyságával is abba maradtam, hogy nekem kell menjek emberekért a munkahelyre, négyért a kezem alá, ide a kertbe.

Esztivel jól megmagyaráztattam hát magamnak: hol van a munkahely? És elindultam.

Eszti cédulát is adott velem Luli nagyságától, hogy azt csak át kell adjam ott a munkahelyen Henkerszky főfelőr úrnak, akit úgy fognak hívni előttem talán, hogy sáfár úr! Tudjam ezt is.

Na, hát mentem!

Hosszú volt ez a nyavalya Sárgapatak, ahogy hívták. És még egy másik faluféle is ragadt hozzá, csak vagy fél kilométert kellett menni a puszta erdő közt, az országúton. De házak voltak az erdő mögött is a hegyoldalban mindenütt. És karámok, juhokkal és szénatartók, vityillók, fenn a hegyen.

Szekér meg járt itt lépten-nyomon az úton. Felugrottam egyik saroglyába, úgy értem hamarabb dolgomra.

Na, felkanyarodunk a hegyoldalnak az erdőben.

Hát egy helyt hirtelen mintha késsel szelték volna le a hegyet, erdőstül, és csak a puszta szikla maradt, sárgán, hogy a szemet vakította a napon… ott volt az a Romlás.

Itt pusztult el négy napja hét bányász, és lett nyomorék vagy még több.

Nyüzsgött az emberektől az egész hegyomlás alja. Talicskások, csákányosok, ácsok dolgoztak. Kisvasút vitte a törmeléket el.

Két nagy kőépület volt építve éppen az omlás széléhez. Itt kellett keresnem az irodában Henkerszky urat.

Csakis ott leltem meg utoljára is.

Ne hazudjak nagyot, mikor megálltam ez előtt a Henkerszky előtt, és rám nézett, hát a nevemet is mástól kellett volna megkérdjem. Ennek olyan iszonytató, gyilkos nézése volt.

És egy akkora ember, mintha lábtón járna a többi közt. (Gólyalábnak is mondják azt.)

Még jó, hogy semmiről se faggatott. Mert ha ott rám fogja, hogy azért jöttem, kivegyem a zsebóráját, hát tán arra is azt felelem: azért!

Ez előtt így állt minden ember, reszketve, dadogva.

De semmi! A cédulát, mikor elolvasta, betette a mellényzsebébe, és csak ennyit nekem:

– Hát válasszon ki magának négy embert, akik vállalkoznak a kerti munkára. És aztán jöjjön ide velük.

Megyek erre ide-oda, a talicskások és csákányosok közé, és mind kérdezgetem:

– Érti itt valaki a kerti munkát?… Szóljanak hát… Megkukultak?

Rám se fittyentenek. Még röhögnek is rajtam.

Addig csak, míg egyszer ezt ejtem ki:

– A méltóságos úrék kertjébe!

Erre ahány ember körülöttem, hányja el a csákányt, lapátot, akasztja ki a talicska hevederét a nyakából, és fognak körül.

– Én… én értem… Engem vigyen!… Én… én… én… engem!

Lökdösik félre egymást. Félrecokizzák!… Csak bámulok!

Utoljára is hagyom, hogy ők maguk egymás közt egyezzenek meg, hogy melyik valóbb közülük a kerti munkára?

Így megvan a négy emberem már.

De odasüthetek ugyan rájuk! Kettőnek akkora gugája van, hogy úgy beszél, mint a hordóból. (Mert ott, azt mondták, a víz olyan a hegyek közt, hogy meggolyvásodik tőle minden ember.) A harmadik gacsos, hogy majd földet éri az ülepe.

A negyedik puklis.

Már mindegy! Megyek velük oda Henkerszkyhez.

A főfelőr pedig nekem így:

– Ezeket aztán be kell jegyeztesse lenn, a nagyirodánál, Gurka segédaltisztnél. Érti? Maga is az én kezem alatt dolgozik, ha kérdik. Érti? Csak ki van rendelve. Érti?

Bólogattam, hebegtem. És bizony isten, mintha az akasztásból menekedtem volna, úgy örvendtem, hogy már elszabadultam a négy emberpótlékommal a főfelőr elől.

 

*

 

Hát ezek aztán négyen mind egyszerre beszélték nekem, hogy a méltóságosék háza körül dolgozni csak áldás és szerencse mindenkire, mert nemcsak jobb és könnyebb a munka ott, de mindig jut ez-az, borravaló, bagó, ételmaradék, egy pohár nerángass a kirendelt munkásoknak ott.

De mikor Henkerszkyről kérdeztem őket?

A puklis még keresztet is vetett.

Ez a felőr, vagy ahogy régen hívták üzemeknél, a sáfár, egy édesöccse a pokolbeli sátánnak! Azt mondta az egyik. A másik, hogy ez a főfelőr csak az üzem hasznát nézi, mint hogyha az övé volna, és a szegény ember bőrét lenyúzza az!

Egy nincsen csak a főfelőr keze alatt – mondták mind –, hogy valaki előbbre jusson a jó munkásnál, ha rossz munkás, mint más felügyelőknél van.

Henkerszkynek hiába nyalja a talpát akárki. Őelőtte munkás, munkás, kutya! Ha jól dolgozik, előbbre megy, ha nem, akkor a főfelőr irgalmatlan. Ez még legalább jó!

Aztán még elmondták, hogy: ez a Henkerszky nagyobb úr itt az üzemnél a főbányatanácsosnál és a bányamérnöknél is, akinek bányamester a neve. Mert a bányaigazgató csak Henkerszkyt rendeli be, ha tudni akar valamit az üzemről, és csak Henkerszky tanácsára hallgat a bányaigazgató.

Henkerszky már annyit szerzett vagyont, holott csak javakorú ember, hogy két jószága van és kondája a makkon, a kincstári erdőn.

Mindenki beszéli, hogy az üzemen lopta össze magát Henkerszky. De senki rajta nem érte még, hogy egy fillért félreszámolt.

Igaz, Henkerszky egy pohár bornál többet sosem iszik. Kapadohányt pipázik. Nem kártyázik, csak preferáncot két krajcárba. Spórolhatott is.

Nahát, ezeket hallottam erről a Henkerszkyről.

Azután még arról beszéltek ezek a görcsösök, még össze is vesztek rajta, hogy mi van, mi nincsen ezzel a nagy bányaromlással.

Egyik azt mondta, hogy a bányászok halálának és sérülésének is Henkerszky az oka, mert nem jelentette idején a bányamesternek, hogy a víz elöntötte a régi művelést vagy micsodát, és Henkerszky akart spórolni az üzemnek a kötéssel.

A másik golyvás erre: nem és nem! A harmadik: de Henkerszky úgy, igen! A negyedik: olyan már nincs! És így összevissza.

Hát én persze ebből alig értettem valamit.

Csak hallgattam tovább, amit beszélt előttem ez a négy görcsös.

Mert a többit, amit összevartyogtak ezek, már mindjobban megértettem.

Hogy már öt vizsgálat is volt itt künn, és a hivatalos bizottság kihallgatott több előmunkást is, és a munkások közül is sokat, kivált, akik már régen vannak az üzemnél itten.

S hát volt sok ember, aki Henkerszky ellen is és még a tiszturak ellen is mert vallani a bizottság előtt. Úgy igen!

De hogy milyen jaj lesz azoknak! Hiába bíznak benne, hogy tíz-húsz éve tagok a munkástársládában. Henkerszky majd megcsinálja, hogy még a befizetett nyugbéröket is elvesztik, a kenyerükkel együtt. Mert ki mer itten Henkerszkyvel packázni, és pláne a tiszt urakkal az üzemnél?

Na aztán, mikor ezt beszélte ez a négy emberpótlék, csak hogy a csákányt nem vették egymásra.

Mert hát az úgy volt, hogy ezek egy sem volt a kincstári üzemtől való munkás. Kettő közülük ugyan itt lakott a faluban, de mind a borzas-sárgapataki telepre járt munkába. Az vagy két óra vagy még több járás volt át a hegyen. Az országúton négy óránál is több.

Ott, Borzas-Sárgapatakon beszűnt a munka. Hát még ezeknek jól jött ez a bányaromlás, hogy mindjárt beállhattak ide új munkába. Mert az üzem rendes munkásai nem győzték volna most már ezt a külmunkát is a bányamunka mellett.

De azért persze ez a külmunka az üzemnél csak olyan félszegődményes munka volt. Ha letelt, akkor ezek a fogadott munkások mehettek pá, maguknak.

Ki is beszéltek aztán ezek előttem mindent, ahogy egymásra hergelődtek ottan.

A puklis ráförmedt az egyik golyvásra, amelyik legjobban gágározott a főfelőr ellen:

– De ne ugass hát, a fene egye ki azt a dupla gugádat! Hiszen csak neked és nekünk lehet a hasznunkra a sáfár úr, ha kidobja a munkából, akik ellene vallottak. Nem mohosodtak már meg ezek eléggé itten? Hát majd nekünk jut a helyük.

– De ami igazság, az igazság!

– De mit az igazság? Ha megdöglesz éhen mellette!

Így és tovább! De csak meg kell mondjam, hogy az állam is leesett, ahogy ezek a fertályemberek elbeszélték nekem, hogyan vergődnek mind a falat kenyerükért itten.

Mindnek négy-öt-hat csárrámpója sírt otthon. És kettő közülök, a puklis meg az egyik golyvás, két óra oda, két óra vissza utat tett meg eddig a munkahelyig Borzas-Sárgapataktelepre. És sokszor kenyéren és hagymán tette ezt, hogy előrejusson a világba.

Így kucorgattak össze mégis ezek maguknak egy borzas kecskére valót, egy kis tehénkére, egy kis háztelekre, hogy még a munka után asszonyostul-gyerekestül összeeszkábáljanak maguknak egy kis kalibát. Így vergődtek ezek!

Hát nekik bejutni ide a kincstári üzemhez nyugbéres munkába? Tán az imádságukat is csak azért mondták el

 

*

 

Hát jól van! Megint csak oda kellett álljak ezekkel a görcsökkel Gurka elé, az írnok elé, mint Somával.

De mi? Meg se ismert Gurka!

Vette a cédulát, amit a sáfár adott velem, felcsapta a nagy könyvét, beírta a nevünket. És intett:

– Mehetnek!

Hanem mikor kifelé indultam a golyvásaimmal, és az utolsó teszi be az irodaajtót, úgy látom, hogy ugrik fel Gurka is az íróasztaltól és jön.

Na még abban vagyok, tán utánam? Felejtett valamit?

Meg is állok künn, és velem a gacsosok is.

De Gurka, mint a lelkek közt, megy el köztünk, akiket nem lát. És suttyan el az iroda fala mellett.

Hogy én kíváncsi volnék, hova siet így? Csak inkább is azt gondolom, hogy az új cseresznyétől lett sürgős dolga neki talán.

Csak hát az utam arra vitt el engem is az irodaépület hátánál a görcsöseimmel.

Mit látok? Az irodaépület hátánál, a gyepen, nagy, hosszú farönkök. Az ácsok csapják a bárddal és mérőzsinórral a gerendákat. De persze a nagy garmada rönkökön túl.

A rönkökön innen, egy rönkő végén Gurka ül. Úgy az! Egy fehérnéppel. Tarka, rojtos kendő azon. De nem falusi, mert ugyan tornyos a fésűtől a frizurája, és csupa frufru körül a homloka.

Na! – gondolom. – Itt, úgy látszik, minden csinosabb fehérnép ehhez a büdös írnokhoz nyújtja be az instanciát! – ahogy Soma mondja.

Mert bizony isten! Ha ez a tarka kendős még nem volt szebb, mint Eszti is, aki ennek a Gurkának a gyűrűjére számít, és engem csak lepöfög.

De nesze neked Esztike, itt lám! – gondolom.

A görcsösök is váltig kacsingatnak rám és az írnokra, mikor elhaladunk.

Meg is állunk leskelődni vissza Gurkára és párjára, egy csomó égerfa mellől, ahogy ott a patak pallója előtt a part is takart félig minket.

De hát csak ültek: az írnok meg a párja. Na! mit tegyenek fényes nappal és a gyalogút mellett, ahol jártak elegen?

– Vajon ki ez a szép lány, ezzel az írnokkal? – így kérdem a görcsösöket.

Erre a puklis, mert ez volt a csahosuk leginkább, magyarázza nekem:

– Ez Dobra Kató! A főerdész macája volt. A gróf főerdészéé, itt az uradalomból. Van egy kislánya is. Csak azt nem tudni, a gróf erdészétől vagy pedig az urától, aki elpusztult egy télen az erdőben, mert lerészegedett, és csak tavasszal lelték meg egy szurdékban, mikor elolvadt a hó.

Na, ezzel is többet tudok! – gondoltam magamban. Még faggattam ugyan a puklisomat és a többi görcsöst is afelől, hogy hát: Gurka, ez az írnok, mi jóba van Dobra Katival? De erről csak annyit tudtak, amennyit velem láttak ott együtt.

Na persze, hogy Dobra Kati rögtön a papért kiáltott utána, ha valakivel összekacsintott? Akkor tán tíz pap keze is elfáradt volna az áldást osztogatni rá!

Ezt ugyan magamtól is kitaláltam, ha erre a Gurkára gondoltam, mikor ott a rönkön, a Kati szoknyacsücskén láttam ülni.

 

*

 

De elég az, hogy a fülem mellé szedtem ezt a Dobra Kati dolgot Gurkával, és vittem tovább a görcsösöket a bányaigazgató kertjébe. Vártam vele, hogy Esztinek szóljak.

Jól vélekszem, hogy ebben is maradt ez a dolog tán vagy egy hétig vagy többig is.

Csak arra vigyáztam ott én, hogy meg legyenek elégedve velem a méltóságosék a kerti munkában. A kezem sem kellett volna rontani dologgal, csak a görcsösöknek kiosztani a munkát, mégis piszmogtam, kapirgáltam, nyesegettem én is a kertben és a melegházban.

De a nyelvem is lenyelném, mint arra ejtsek egy szót, ami eredménye volt itt a nagy serénységemnek.

Luli kisasszonytól mindennap kijárt a diópálinka és a cigaretta nekem. Micsoda?

Tartsanak bár hazugnak, hogy Luli kisasszonnyal miattam nem beszélt az édesnénje, a méltósága, megint egészen a bányanévnapig. Vagy öt hétig!

Úgy igaz! Mert egy délelőtt, tán három napra rá, hogy ott voltam, arra jártak a bányaigazgatóék, ahol én a rózsafákat doktoroztam a zöld tetűtől.

Szaladtam persze kezet csókolni nekik. Ott ilyen divat volt, hogy a szegény nép az uraknak mindnek szaladt kezet csókolni, férfinak is, asszonynak is. Hát így kellett tegyek én is.

És csakis panasz nélkül mondanám ezt, ha csak a bányaigazgatónénak arra a jó szagú, kis gyönyörű, fehér kezére kellett volna tegyem a számat. Feltartotta a kezét. Így:

– Köszönöm, köszönöm! Jó napot!

Hanem a bányaigazgató, az engedte, hogy az eres, bütykös pracliját megcsókoljam. A veres szőrt is úgy köptem ki hirtelen a mancsáról, félre, mert szégyelltem előtte.

De hát a bányaigazgató megáll ott velem, és kérdez engemet a rózsatetűről.

Én mondom, ahogy tudtam ezt még a püspök kertjéből, nekik, hogy hát:

– Engedelmével, méltóságos úr, itt nem a rózsafa hibás, a tetűjével, hanem akik idetették ebbe a sárga földbe itten. Mert ilyen földben minden rózsafa tetűt kap, hiába trágyázzák. Csak ha ki nem cserélik az egész gyükrealja földjét, de még akkor is!

– Na látja, Matild! – mondja az inspektor így – magázva a feleségének: – Andrisék nem értettek ehhez. Látja, hogy szakember milyen egyszerűen meglátja: mi a virágok baja?

Hát erre a bányaigazgatóné nem is az urának, de nekem:

– No igen! Csakhogy én azt hallottam, hogy maga olyan, aki kineveti az istenfélő emberek imádságát. Én nem kérek ilyen cselédekből!

Persze, csak lappad le a képem.

Itt ugyan jól jár a házi posta, hogy már ezt is tudod, mi baja velem a megszentült szakácsnédnak!

De nem is felelhetek erre, ha tudnék is habogni rá valamit.

Mert ahogy szoktak, a bányaigazgatóné már olyan szemet vet rám, mintha meg volna ijedve tőlem, hogy ezt odamondta, és már viszi is az urát elfele.

Állok ott, mint a bamba. Csak abban vagyok, hogy innét koma tova, de hova? Mert ha a méltósága most beáztat az urának, az rúg is kifele innen.

Aj, dehogy! Valami vártatva jön Eszti el ottan, mert a rózsatövek a nagy út mellett voltak.

– Hallja! – mondta. – Ide hallgasson! A lugasnál hallottam, csak annyit, hogy Luli nagysága azt mondja a méltóságának: na, és neked jobb az, ha imakönyvből kezelik a rózsáinkat, mint Andrisék, és kivesznek, hiszen tudtommal mindenki úgy dicséri az Istenét, ahogy akarja, az ő lelkén szárad a bűne!… Igen!… – mondja Eszti. – Magáról volt szó, tudom, mert mondtam, hogy a szakácsné befújja a méltóságánál. De ne féljen! A méltóságos úr is rögtön azt mondta a méltóságának: ne haragudjon, de nem hajlandó szeszélyek szerint tűrni a házánál embereket, vagy sem! És tudja, hogy erre a méltósága berohant egyedül? De nem ment utána sem a méltóságos úr, sem Luli nagysága. Most megint nem fognak beszélni, tudja-e? Magáért. Azért mondom, itt vigyázzon a nyelvére!…

Így nekem Eszti. És persze el a dolgára.

De hogy valami bajom lett ebből? Semmi!

Aznap még, mikor elszakítottam a nadrágomat egy vadgesztenyefán, aminek száraz, csúf ágát lefűrészeltem a fán, hát Luli kisasszony Esztivel a bányaigazgató régi, viseletlen ruháját küldte ki nekem. Na! Jobb volt, mint az én vasárnapim. Csak az ujjából kellett kicsit leengedni, mert rövid volt nekem, és a nadrágot kellett alább kössem a hasamon.

De csak még arra csináltam nagyobb kacagást, mikor azt mondtam az új ruhámra a konyha előtt:

– Na, már utoljára a vaksik össze fognak téveszteni itt a kertben a méltóságos úrral. De csak én is azt mondom nekik, hogy: itt, kérem, én magánember vagyok, forduljon a hivatalba hivatalos órák alatt!

És úgy tettem erre, mint a bányaigazgató szokott inteni kezével, és úgy recsegtettem a szavamat, meg igazítottam a pápaszememet, mintha az orromon volna, ahogy a bányaigazgató.

Láttam, még a vén gyónómasina szakácsné sem állhatta meg a kacagást ezen.

Úgy is görbüljek meg, ha az nem igaz, hogy már ez a vén templomcsapása szakácsné, ahogy itt is, ott is hízelkedtem neki, nem bánta meg, hogy befeketített az asszonyánál.

Hamarább is kibékült velem a méltósága, mint az édes húgával, Luli nagyságával, akivel rajtam veszett össze.

 

*

 

De csak mondjam tovább, ami legjobba estem bele itten, tán másfél hétre rá sem, hogy itt voltam.

Egy délután is a görcsöseimmel ott spórolunk a ház oldala felől a kertben földhordással, ne nagyon fogyjon el hamar a kezünk alatt ez a jó munka.

Na, azt ezek a görcsösök is jól értették szemről tőlem, hogy nem haragszom, ha fél talicskával viszik az erdei földet a melegházba, nehogy kinyomja a talicska fenekét.

De persze hiába állt meg mind nyögni, pipázni, lefetyelni a talicskával, a két nagy kupac erdei föld, amiért szekérrel mentünk, négy fordulóval, csak fogyott lassan.

Az egyik már csak akkora volt, amennyit ezek a görcsösök Henkerszkyre kapartak volna sírhantnak.

Mert éppen ezt beszélik nekem és egymásnak! A puklis így:

– Fene eszi akkor, ha behordjuk ezt a virágházat ezzel a földdel. Biztos, hogy vissza kell menjünk a Romláshoz munkára, a sáfár keze alá. Bár ennyi föld nyomná őtet, két kiló aranyért sem vinném el a hasáról, amennyi hordani valónk van itt.

– Az! Az! – erre az egyik golyvás. – Én sem hiszem, hogy itt még a földhordás utánra elég munkát talál négyünknek a kertész úr. Pedig százszor szívesebben dolgoznék örökétig a kertész úr keze alatt.

Így tituláltak, kertész úrnak, ott engem. De aznap éppen körülfogtak, és rám estek ezek a görcsösök azzal, hogy elkezdi a gacsos nekem:

– De hát én csak azt nem értem, hogy miért nem kéreti be magát a kertész úr ezzel a Luli nagyságával a rendes nyugbéres munkába? Hiszen a méltóságos úrnál csak egy szavába kerül Luli nagyságának minden. Ha engemet úgy szeretne Luli nagysága, mint a kertész urat!…

Így a gacsos nekem. És erre a másik golyvás:

– Nem az! De még minket is betehetne a kertész úr a kincstári munkába csak egy szavával!

– Az bizony! – mondja erre a puklis is. És rá mind nekem, hogy legalább próbáljam meg körülvenni Luli nagyságát az ő érdekükben, mert az éhes porontyaikkal teszek jót, és még a haló porukban is áldanak engem.

Hát már muszáj megígérjem nekik, hogy jól van, megpróbálom!

 

*

 

Na, mintha csak csinálmány volna erre!

A ház hátánál itten, a rettentő nagy aprójószágos udvar közepén, ott a galambdúc, mint egy nagy templomi szentelő.

Járnak a galambok: girr-gurr! A dúc párkányán. Szép fajgalambok, egy paraszti se köztük.

De itten mintha még a galambokról is a golyvásakat szerették volna jobban ezen a vidéken. Itt is mind nagy gugás, fecskefarkú galambok voltak a dúcban.

Tán két pár volt csak örvös galamb, nagy tollú koszorúval a nyakában, mint a gyertyatartóra vágnak selyempapírból koszorút dísznek, asszonyok.

De elég az hozzá, hogy az egyik pár hímje, ezekből az örvös-galambokból olyan szelíd volt, hogy a szakácsné tenyeréből evett, ha az a konyha ablakán kidugta a karját mézes búzával neki.

Itt minden állatot, embert, még a fákat, virágokat is úgy kényeztették, mint sehol se láttam.

Hanem persze itt a hegyek közt kánya, héja, vércse is több járt. Az aprójószág közt a kakasok egyebet se rikkantottak egész nap, mint azt, amivel elbújtatják a tyúkokat, csirkéket a kányák elől.

Volt egy nagy-nagy juharfa, éppen a baromfiudvar előtt, a kertelésnél. Erre szoktak felszállni a kányák, és lesni lefelé.

Eszti fenn az emeleten a méltóságosék hálójában dalolt, halottam. Az ablakok persze nyitva. Dalol Eszti és ki-kinéz.

Egyszer észreveszi, hogy Kityike, az örvös hím, a szelíd, lassan száll a dúcból, valahová a kertbe.

Hát Eszti rá neki fütyülni és hívni a galambot:

– Kityike-kityike-kityike! Kityityityityi! – ahogy szokták.

Csakis a galamb, én is, ahogy felnézek rá, látom, vet egy bukfencet a levegőben, és mintha odacsapna le az ablakra, Esztihez.

Hű, dehogy! Egy nagy kánya ült a juharfa tetején, az, mint a veszekedett fene, rá a galambra, amikor az már majdnem a ház hajtásánál repült, és talán a bukfencet is azért vetette, mert ő hamarabb észrevette a kányát.

De már csak egy pillanat. Galamb, kánya, mint a motolla, egymásba kavarodva csapódnak oda-oda az épület falához, és Eszti az ablakon kihajolva visít-visít: – Jijj! Viszi a kánya Kityikét!

Rá én is, a görcsösök is ordítani erre:

– Héjj, hojj, hárr, hess!

Olyan orditást műveltünk ott, hogy egy árvizet is félrefordított volna tán a szomszéd határra.

Erre is ijedhetett meg a kánya, hogy egyszerre fel az égbe, az épület tövéből, mintha parittyából lőnék, a galamb nélkül. Így!

Persze, rögtön szaladtunk oda a ház tövébe: mi van a kis szelíd örvös hímmel?

Szalad már ki az egész ház ide hátra. A fickó, a bejáróné, a szakácsné is utánok a nagy, szent hasával, hápogva, és Eszti le az emeletről, és én a görcsösökkel, mind a galamb körül.

Az ott fekszik, megtépázva, kicsit véres az örve is, a zöld füvön.

Én kapom fel, és tartom a tenyeremben és nézem.

Ne is mondjam. A pohos szakácsnénk úgy sír hangosan, a bejáróné itatja neki a kötőjével a nyakán, ahogy odafolyik a könnye, és az is sír. Eszti is sír, hangosan.

Úgy oda vannak ezért a szelíd örvösért. Még én is itt-ott, hogy nem kezdek nyeldekelni. Az emberre ragad az ilyen pityergés.

Mi? Már Luli nagysága és a méltósága is odajöttek a házból a galambért. Külön álltak, mert nem beszéltek, de a pityergést egyformán kezdték rá a galambjukért.

Mind itt sápít és tapintgatja a galambot, vigyázva, a tenyeremben. Odavan? Vége van? Ó, istenem! Megölte a kánya!…

Na! Jól van!

Azt tudják tán, hogy én nemrégen, suhanckoromban, egy Kukuj nevű kőmíveslegénnyel voltam jó szusztárs, akit hat évre ítéltek aztán emberölésért, egy kotróért.

Hát elég az, hogy ez a Kukuj olyan madarász volt, hogy fel tudta vágni a mátyásmadár, szarka, rigó nyelvét, és sokmindent láttam mellette, hogy-mint bánt a madarakkal.

Nahát én is, kapom az örvöst ottan el a babusgatásból, és mondom, hogy bízzák rám!

Így feszítgetem ki a kis csőrét, és fújok szívok bele, mozgatom a szárnyát, lóbálom fel-le.

Még a méltósága rám is sikít, hogy kegyetlen hóhér vagyok. Mert hát, ahogy fel-fellököm az örvöst a levegőbe, hát bizony az visszaesik, mint a nedves rongy, a fűre egyszer.

Na, itt jól szégyenbe maradtam a nagy okosságommal! Csak dadogok. És pocskolnak lefelé az asszonyok!

De szerencsére utoljára is még visszaemlékezek rá, hogy Kukuj úgy is csinált egy rigóval, hogy a rigó lábát fogva feltartotta, és hirtelen így heppent le vele a földre. Így teszek a galambbal.

Tyű! Mind visítani kezd a sok fehérnép körülöttem az örömtől. Az én galambom moccan a földön magától, és kinyitotta a szemét.

Na, a galamb jobban lett, mindjobban lett. Arra már vergődött is, mikor pálinkás ronggyal beitattam, ahol sérült a szárnyánál. És vagy egy negyedórára rá csakis felszállt Kityike!

Hogy mit tett ott mind velem amennyi asszony? Majdhogy össze nem csókoltak volna tán örömükben. Úgy hálálkodtak a galambért.

Csak a méltósága ment el azzal, hogy kínzás nélkül is feléledt volna az ő galambjuk.

De erre a többi ott csak szemével vágott rám, hogy hagyjam!

Na, ez megvan!

Hanem Luli nagysága egyszerre azt mondja Esztinek:

– Jaj, Eszti, ha Marci (már így hívott) úgy ért a madarakhoz, hát talán Kokót is meggyógyítaná.

– A papagájt! – magyarázza nekem Eszti. És aztán Luli kisasszonynak: – Marci nem is látta még, mert az ablakra se szállt azóta, amióta itt van.

– Hát megnézi? – kérdi tőlem Luli nagysága. – Maga igazán mindenhez ért.

– Szívesen! – mondom.

– Na, jöjjön akkor! – hív Luli nagysága és Eszti magával.

Csak fel a Luli kisasszony szobájába hívhattak ahhoz a papagájhoz, amit még nem láttam. De nem láttam akkor még itten a konyhán kívül egy szobát sem a lakásból. Csak az ebédlőbe kukkantam be a tornácról a gyönyörű bútorokra, tükrökre, meg a drága szőnyegeket láttam, mikor porolták, és a csuda csipkés ágyneműt, kitéve.

Hát csak legelőbb a lábamra néztem le, a rongyos cipőmre, hogy nem látszik ki az erdei földes ganéjtól, amiben a melegházban taposkáltam. Ezzel menjek be a szőnyegre?

Mondom is:

– Mindjárt megyek, nagysága. Nem vihetem be magamon ezt a kastot.

Hát jó! Eszti mondja: szóljak be aztán érte a konyhába. Azzal elmennek a kisasszonnyal.

Én meg futok az odúmba, hogy nadrágot, cipőt váltsak.

De az én négy görcsösöm ott jön rögtön a sarkamban. És csak most kezdenek nekem rimánkodni, hogy ha Istent ismerek, hát ne legyek olyan futóbolond, hogy most nem környékezem meg Luli nagyságát, hogy beszúrjon engemet és őket is a rendes kincstári munkába.

Így és úgy! Meg kell már fogadjam apám-anyám emlékére is, hogy beszerzem munkába őket Luli kisasszony útján, csak lerázzam már magamról ezeket a görcsösöket.

Úgy kísérnek el majd a konyháig, mint a csirkék azt közülök, amelyik gilisztát lelt. És ígértetik velem, hogy aztán mindent elmondok nekik, mit végeztem Luli kisasszonnyal, mert ők inkább megvárnak munkaidő után is itt a kertben.

Ezzel nyitok be a konyhába, és visz föl Eszti az emeletre.

Na, már a lépcsőkön fel is olyan szőnyeg, hogy az ember úgy lép rá, szinte löki fel az embert.

És csillár csillár mellett. Egy nagy, fehér márványszobor citerával a kezében, nagyobb nálam. A falon gyönyörű képek. De milyenek!

Soha nem voltam életemben még ilyen csuda úri helyen. Nem győzöm forgatni erre-arra a szemem, hogy mindent lássak.

Azt sem tudom, Eszti mit kelepel a fülembe egyre. Mert ő, persze, itt úgy járt, mint én a piaci butikok előtt.

Így érünk oda csakugyan a Luli nagysága szobájába. De mikor benyitunk, Luli kisasszony nincs bent.

Eszti se tudja, hol van.

Na mindegy! Az ablaknál ott látok egy fél oszlopállványon egy nagy-nagy kalitkát.

Ilyet nem láttam még életemben. Volt olyan, mint két hátikosár egymásra téve, vagy háromolyan is.

Ott ült benne a papagáj. Csak olyan, amilyet már eleget láttam cédulahúzónak vásáron.

Nagy, tiszta fehér állat. Csak a feje rózsaszín.

A kalicka ajtója nyitva. De a papagáj visszafordulva gubbaszt a keresztlécen.

Eszti mondja, hogy azelőtt még a kertbe is kijárt ez a Kokó, ahogy hívják, és kiáltotta sokszor ezerszer is egy nap ezt:

 

Október, november, Tolvaj, gazember!

 

Most soha! Ki nem jön a kalickájából. Alszik és alszik, és alig eszik valamit.

– Hát akkor az is lehet – mondom –, hogy elmúlt neki az ideje.

– Dehogy! – rázza fejét Eszti. – Fiatal ez még, azt mondja a kisasszony. Húszéves korában kapta ő, akkor kicsike volt. Most harmincéves. És az ilyen papagáj, az állatorvos is azt mondta a fülem hallatára, hogy elél száz évig is.

– Hüm-hüm! – szólok. – Akkor értem, minek tartja magának a nagysága ezt a madarat!

– Hát minek? – kérdi Eszti.

– Mert biztosan Luli nagysága sem hiszi, hogy egy madár ennyit él, és ő is meg akarja várni azt a száz évet, hogy a szemével lássa.

Ez nem volt olyan könnyen kacagós lány, ez az Eszti. Hamarább a száját pittyesztette akármire.

Most is így nekem:

– Tán azért kezdi maga a mókán, mert még ezt sem tudta erről a papagájról, milyen idős, és ehhez már nem ért.

Na-na! – gondolom. – Majd mindjárt beszélünk.

Mert már ezalatt megnéztem, hogy a papagáj alatt sok van a hasi tollából. Ezt már tudtam, mikor tépi a madár, még Kukujtól.

De jobban eszembe világosodott egyszerre másról: mi baja ennek a papagájnak? Ne kacagjak, hogy miről?

Eszti, ahogy ott térül-fordul a kalicka körül, hát egyszerre benyújtja a kezét is a papagájhoz. Arra a papagáj rögtön így féloldalt nyújtja oda Eszti kezének a fejét.

Eszti cibálni kezdi a bóbitáját, és vakarja a fejét neki. Akkor a papagáj meg is fordul a keresztlécén, és úgy nyújtja a nyakát előre, hogy Eszti vakarja a tarkóját, hogy majd le nem heppen a keresztlécről.

Kis híja, hogy el nem kacagom erre magamat. Mert most már biztos vagyok abban, amit gondolok.

De Eszti nem hagyja, hogy szóljak, hanem elkezdi:

– Tudja, hiszen megvizsgálta ezt a Kokót az utolsó tallujáig az állatorvos. De csak azt mondta, hogy madárnak nagyon keményet piszkol, az a baja, mert nem kecske ez. Mintha nem láttuk volna mi is ezt! De hát ezentúl nem szabad neki soha tésztafélét adni, sem húst, csak mindig vegyesen főtt murokkal. De hát hiába! Csak nem lett jobban.

– Nem, persze! – szólanék. De Eszti tovább:

– Attól meg éppen még rosszabbul lett, hogy az állatorvos hashajtót rendelt neki, valami csokoládés pilulákkal.

Hát erre már alig bírom a kacagást:

– Na! – mondom. – Én elhiszem, hogy az az állatorvos is éppen ilyen szomorú lenne, mint ez a papagáj, ha annak az állatorvosnak is hashajtót kínál, tegyük fel, a felesége, amikor azért nyavalyog neki, ami ennek a papagájnak kell.

– Hogy mondja? – néz rám Eszti, hogy tán mókát csinálok megint.

– Nem tréfálok, nem! – mondom. – Hiszen csak a bolond nem látja, hogy mi a baja egy madárnak, ha egyedül van, és a hasi tollát tépi.

– Ja, tudom már! Csakugyan! – mondja Eszti, és látom, hogy egészen odavan a csudától. – A párja után, ugyebár? Hogy nem találtuk ki ezt?

– Na lássa! – mondom. – Én még azt is megmondhatom magának, hogy ez nem kakas, hanem tojó. Csak így. Meg se nézem.

– Honnan? – bámul Eszti rám.

– Hát maga nem látta még, hogy hova vág csőrével a tyúkoknak a kakas, mikor búbolja őket? Hát ez a szegény papagáj is a kakasának tartaná oda a bóbitáját, mikor szereti, hogy maga tépdesse és vakarja a tarkóját.

Már erre látom, hogy az Eszti képén ott a picsogás. De nem tudja, szégyellje-e, ne-e. És csak rázza a fejét rám:

– Maga aztán nagy ördöngös!

De egyszerre csak, mintha megcsiklandoznák, az én Esztimre úgy rájön a kacagás, hogy a szeme felakad. És rá: – Jihihihihi, hahahaha! – Szorítja a mellét, veti magát el a Luli kisasszony díványán, mert nem bírja állva a kacagást.

És hányja magát ide-oda a díványon. Már tikácsol. Még attól félek, görcsöt kap. Szívgörcsöt. Na!

Ne mondjak keveset, ha egy jó fertályóráig így nem kacagott ott ez a lány.

Csak úgy közben, ahogy megint rá-rájött a vihogás, csak dadogta el nekem, hogy arra nem bír gondolni, hogy ne a hoppárétól féljen kacagásában, hogy én azt mondtam: mi lenne, ha az állatorvost is hashajtóval kúrálná a sóhajtozástól a felesége, mint ő ezt a papagájt?

De már én közben még egyébre is gondoltam. Hogy hát: jó nyomon megy a hajtás mégis, ha eddig egy csintalan szavamért rám förmedtél, Esztikém, és most így kacagtatlak itt meg ezzel!

 

*

 

Na de éppen legjobban nevetett Eszti, mikor betoppan ránk Luli nagysága.

Nem tudom, mit gondolt, amikor rám és Esztire nézett Luli nagysága, mert nem is kérdezte Esztit, hogy min kacag? Mindent megkérdett így máskor pedig.

Most csak így nekünk rám:

– Na! Rájött, hogy mi a baja szegény Kokómnak?

– Rá, nagysága! – bólintok ott, és beszélni akarom.

De mi? Luli nagysága nem várja, mit mondanék. Esztinek szól:

– Hát hozzon csak egy kis szíverősítőt és cigarettát Marcinak, ha a vendégem. Hozzon a dióból is, a meggylikőrből is!

Így!

Eszti szalad el, mert a meggylikőr a konyhában állt.

Míg odavan, persze mindjárt kérdezi Luli nagysága, hogy na, mi hát a baja a Kokójának, mit gondolok?

Erre mondom neki.

Akkor ő is úgy, mint Eszti az előbb: jaj, persze! Hogy nem is gondolt erre? – csapja össze a kezét Luli nagysága.

És aztán el is kezdi nekem magyarázni, hogy minek nem is jött eszébe eddig, hogy a Kokónak a párosodnék lehet baja?

Mert eddig csak úgy a nagy rézkarikáján ült Kokó a szobában. A kalickáját csak most kapta.

Hogy minek? Mert egész nyáron, de kivált így tavasszal, ha kirepült a szabadba, hát alig lehetett őtet visszacsalni már. Ott ült folyvást a baromfiudvar kerítésén és a juharfán. A tyúkok nem mertek előbújni tőle, és a galambok is éppen úgy félnek ettől a papagájtól, mint a héjától. Ez még na! De már utóbb sokszor elszállt Kokó a faluba is messze. És egyszer lefogták valami idegenek, és egy hónap múlva került vissza a negyedik községből Kokó kisasszony.

Persze, a kalickát nem azért kapta ő, hogy egész nap zárva tartsák benne. Csak éjjelre és hajnalra zárták volna rá a kalickaajtót Kokóra. Mert hajnalban szállt el mindig messzebb, mikor még a cselédség sem kelt föl a háztól, hogy Kokót visszahívja valaki, ha messze száll.

Az bizony! Csakhogy amióta először a kalickába tették, hát Kokó többet nem mozdult ki belőle. Ha kiszedték is, hát visszament a kalickába, és azóta gunnyasztott, és nem evett, és tépte a tollát.

Így mondja el ezt nekem hosszadalmasan Luli nagysága.

Már Eszti is régen ott áll a dió- és meggypálinkával.

De még Luli nagysága nem bírja abbahagyni, hogy magyarázza nekem, így:

– Nahát! De hogy magamtól nem jöttem rá, csak a maga szavára, hogy miért nem akar kijönni Kokó ebből a kalickából? Hát mert tudja, mikor én kaptam őtet, hát ilyen kalickában volt ő, egy másikkal, a párjával, és akkor szétválasztották szegényeket. Istenem! Miattam!… De, most már értem, hogy eddig ő tavasszal és nyáron kiszállt a szabadba, és reménykedett, hogy talán megtalálja valahol a párját. Csak amióta a kalickát kapta, emlékezett vissza, hogy itt, ilyenben volt összezárva a párjával, és azért vár itt ilyen állhatatosan benn a kalickában most, mert a párját várja itt. Ó, igazán, most már értem, hogy miért nem lehet őt ki sem mozdítani ebből a kalickából?

– Hát ez biztos, nagysága! – mondom én. – Ez biztos! És hogyha ilyen makacs ez a papagáj, akkor ez most már itt döglik meg ebben a kalickában a párja után, ha valahogy másképp nem segítünk rajta.

– Hát hogy lehet másképp segíteni? – kérdezte Luli nagysága.

De hát nem felelhettem rá. Mert Eszti már unta ott a pálinkásüvegeket őrizni hasztalan és szólt:

– Ne töltsek, kisasszony?

– De igen! – bólint Luli nagysága erre és mondja: – Nekem is egy poharat a meggyből. Én is koccintok Marcival.

Hát így Eszti két pohárral töltött, és Luli nagysága koccintott velem:

– Isten éltesse, Marci!

És ő, Luli nagysága, nyomott egy cigarettát a számba, füstöljek egyet ővele. Eszti adott gyufát nekünk.

Ilyen úr se voltam még. Én is hőködöztem.

De jobban láttam az Eszti arcán, hogy mintha úgy nézne a Luli nagyságára, hogy: na, bizony, ha már egy ilyen magamfajta rongyossal lealacsonyítja magát, akkor őtet is megkínálhatná egy pohár snapsszal!

Vagy mit tudom én, mit nézett már akkor is Luli nagyságára is, rám is Eszti olyan morcosan. Ilyenben el sem indul az ember egy fehérnép baján se.

Elég az hozzá, hogy mi történik?

Luli nagysága nézi a papagájt, és így nekem:

– Hátiszen az orvoslása kész volna, ha párat hoznánk neki, én tudom. De mikor így egyedül is annyi baj volt már vele a háznál, és olyan sok szemrehányást tűrtem érette. Most aztán még költség is? Honnan hozassunk párját?

Hát én hallgatom-hallgatom ezt mind, és megint akarom mondani a magamét: mit gondolok jónak a papagáj számára. De csak ennyit érek mondani:

– Az a baj, hogy nem kakas ez, hanem tojó, mert annak, nem tudom, hogy lehet-é…

– Igen-igen! – vág bele a szavamba Luli nagysága. – Az ilyen vénkisasszonyokkal van a legtöbb baj. Tudom én azt, Marci! Ennek sem tud választani hozzávaló párat más, és ő sem talál magának. Lássa, akárcsak a gazdája, én! Én is annak idején nem találtam senkit hozzám illőnek. És most már!…

Na! Azt sem tudom, hová fordítsam hirtelen a fejem el. Merthogy látom, a Luli nagyságának a két szeme egyszerre megtelt könnyel ott előttem és Eszti előtt.

Áll és áll, és a szája is reszket.

Azzal egyszerre összekapja a sált a mellén, és kiszalad a szobából.

 

*

 

Hűha! – vágok egy pofát ott Esztire.

De Eszti, látom, szinte mérgesen legyint.

Úgy megy az ajtóhoz, ahol Luli nagysága kiment, kinéz utána és kihallgatódzik. Azután odaint magához szemmel Eszti, és így súgja nekem:

– Lássa a vén, sovány hegedűjét! Hogy cincogná itt még magának is a bánatát, hogy nem kellett senkinek? Látta ezt?

– Nahát hagyja! Ne bántsa azért! – mondom. Mert igazán jobban megsajnáltam ezt a Luli nagyságát, mint nekifogjam csúfságolni őtet Esztivel.

De Eszti még bosszúsabban förmed rám, súgva:

– Mi? Maga tán bekapta ezt a legyet tőle? Hát azt hiszi, először látom én, hogy ezt csinálja? Itt volt egy öreg, részeges bányatiszt, akinek a feje megkopaszodott az iskolában, és csak gyakornok volt még itt az üzemnél, érti azt? Hát ez előtt a gyakornok előtt mindennap elszaladt így sírva ez a vén tűzrevaló, hogy menjen utána, és vigasztalja meg a másik szobában meg a kertben, ott kettősben… Ha akarja tudni!

– Akkor is, mit akar tőle? – szólok.

De erre Eszti mérgében már elkacagja nekem magát.

– Püha! Mit is gondolok! – azt mondja. – Tán magát is künn várja most, hogy menjen utána! Ez aztán szép volna!

Nem szólok semmit! – gondolom. – Beszéld csak, ami a begyedben van!

Így – Eszti vihogva megránt az ujjasomtól!

– Na menjen! Nem megy?

Erre se szólok. Csak nézek a szeme közé. És gondolom: hátha téged kapnálak itt most magamhoz, ha cibálsz?

De Eszti egyszerre ugrik el az ajtóból, és lök engem is el:

– Pissz! Jön!

A szőnyegen is meghallotta, hogy jön Luli nagysága.

Na! Már úgy jön be, ahogy szokott Luli nagysága. A szeme mintha nevetne.

A szeme, az szép volt igazán neki. Még a nénjénél is, a méltóságánál is szebb talán. És úgy a kiállása sem rossz.

Megjárhatta volna még akinek, annak!

Elég az, hogy Esztinek szól legiselőbb így Luli nagysága:

– Cigarettát adjon csak, Eszti!

És rágyújt, és megint engem is kínál. De én már megköszöntem. Mert jobb szeretem a pipát. A cigaretta papírja csípi a számat. És csak egy füst. Hát csak a pálinkát fogadtam el még egy pohárral.

Erre Luli nagysága nekem:

– Úgy tetszik, mintha elkezdett volna valamit erről a szegény Kokóról, mit tegyünk vele?

– Hát! – mondom. – Ha nem volna már ennyire lesoványodva, hogy kiállja, és nem volna tojó, talán még így is, azt lehetne vele tenni, amit a kakasmadarakkal szoktak, ha párosodhatnék senyveszti őket…

– Mit? – kérdik egyszerre Eszti és Luli nagysága.

– Megmiskároltatni! Attól elmúlik rögtön minden bajuk! – mondom.

– Mi az? – mereszti rám a szemét Luli kisasszony.

– Hát, hogy… – dadogok erre ottan, mert szégyellem, hogy: mit mondanék? – Hát, hogy hát…

Eszti erre elkezd nevetni.

Na, ez is hozta rá Luli nagyságát, hogy mondja:

– Ja, értem! Mint a kappanokat?

Én bólintok. De látom, Luli nagysága csak váltja a színét, és ijedten és szinte haraggal mondja:

– De hát az borzasztó kegyetlenség!

– Hát úgysem költhet így – szólok.

És Eszti is:

– És így meg jobb, ha Kokó megdöglik a nagyságának? És itt kínlódik addig is? Ez jobb?

Hát Luli nagysága még vörösebb erre is tán, hogy ne lássuk rajta, megy oda a kalickához, és kezdi vakarni a Kokója tarkóját.

És beszél hozzá:

– Ó, te szegény kis jószágom! Mit csináljak, hogy segítsek rajtad? Hiszen, ugye, élni szeretnél? Ugye, igen?

Így Luli nagysága. És csak a papagájhoz fordulva kérdi tőlünk hátrafelé:

– És ki végezné el azt a borzasztó műtétet? Hiszen az súlyos operáció! Talán maga ehhez is ért, Marci, és elvégezné?

Ezt kérdi Luli nagysága. De mire mondanám neki, hogy hát: én nem vállalnám a Kokó megmiskárolását, de sokat láttam, hogy az semmi, és sok ember lehet itt a faluban is, aki érti ezt a mesterséget, mert sok madarat láttam itt, Luli nagysága egyszerre összerázkódik, és majdnem sivítja, hogy:

– Jaj, Istenem! Különben én nem is bírok beszélni erről. Tegyék, Marci fiam, ahogy jónak látják. Mondja meg Esztinek, hogyan és miként kell intézkedni, és mi lesz a költsége… Csak vigyázzanak… Pá, Kokó! Légy türelmes! Jót akarnak veled!

Csókolja a papagáj fejét Luli nagysága, és egyszerre majdnem hogy szalad kifelé, és otthagy engem Esztivel egy isten velükkel!

 

*

 

Nahát, Eszti először is veszi a meggylikőrös üveget és tölt.

Csak már akkor kérdi tőlem, mikor a pohár tele van, nem is egy, de kettő, mert magának is töltött:

– Iszik még egy pohárral?

– Ha ad? – mondom.

– Minek ne innánk? – feleli Eszti. – Berbencével csinálják ezek itt a likőrt.

Azzal koccintunk és iszunk. Aztán mondja Eszti:

– Megy máma ez a vén skatulya át Borzas-Sárgapatakra. Be van már fogva neki a kiskocsiba. Azért futott el. Ne féljen, hogy a kényeskedés öli annyira.

Én csak azt látom, mintha kicserélték volna ezt az én Esztimet itten, hogy mérmondóbb legyen.

Arra se rettyen a szeme sem, mikor a papagájról mondom, hogy én is megtenném vele ezt a kappanozást, ha csak kakas volna, mert sokszor láttam egy Kukuj nevű társamat, hogyan csinálta. De a jérce madárnak nem tudom, csakúgy kell-é?

– Hát majd keresünk valakit! Van itt egy bányaács, aki a betlehemeseket tanítja, az mindenhez ért. Majd idehívjuk! – mondja Eszti, és már újra a likőrösüveg a kezében. – Na, iszik még?

Az áldódat is! – gondolom. – Már csak nem hagyom itt ezzel a nagy kedveddel, hogy úgy kezeljél engem is, mint egy kappant.

Hát így kezdem rá:

– Héjha! Ha itt látná a vőlegénye, hogy koccintgatunk!

– Na, mit látna ezen? – feleli Eszti. – Mi nem szabad ezen?

– Jójó! – mondom. – Tudom én, hogy magának is szabad volna, ahogy őneki, jó szót cserélni mással. De ha magát úgy megszentíti ez a vén szakácsné tán, hogy csak a jegyesére tartsa a szemét és mindenét, ez a feneség!

Hadarom-hadarom ezt csak úgy, mintha a falu számára beszélnék. De persze látom, hogy Eszti rögtön a füle mellé szedte: kivel vált jó szót a Gurkája?

Mint a harapós kutyára, néz rám, mikor kérdi:

– Mit-mit-mit hallott? Mit tud maga az én vőlegényemről?

– Hogy mit? Azt én láttam a szememmel. De nem adatom ki magam neki magával, hogy áskálódom utána – mondom.

De szinte megijedek, hogy az Esztikém színe majdhogy egybe nem fut a kikeményített, nyakas csipkekötőjével.

– Ha nem mondja meg azt, hogy mit látott a vőlegényem után, akkor tőlem többet ne várjon szívességet! – mondja Eszti.

Nahát, erre megfogadtatom ott Esztivel, hogy Gurkának nem ad ki engem, és elmondom neki, hogyan láttam Gurkát Dobra Katival a rönkökön, a karja ennek a cefrének a derekán.

Veszem észre, hogy Eszti úgy néz rám, mint a halálra vált. De azért így nekem:

– Na nézze! Ezt hozta már nekem más posta is, ha maga is csak ezt hozza. Arról nem tehet a vőlegényem, ha az a szajha egyre a nyomában lófrál, és ő maga, ez a szajha terjeszti, hogy ő kell Palinak, a vőlegényemnek. Maga is legfeljebb azt látta, ha látta, hogy a vőlegényem elutasította a rátuszkolódását.

– Hogyhogy? – kérdem én erre. – Hogyhogy a vőlegényének olyan közelről kellett a fülébe súgni azt, hogy Isten hírével küldi el őtet magától?

De Eszti így és úgy! Nem, nem! Nem hiszi Dobra Katit, a jegyesével, nekem. És ő tud, amit tud, és ő is utánajár majd. És ez és az!

Én is egyszerre, ahogy eszembe jut, mondom:

– Hát ha az én szemem kifuthat magának, ahogy látta a Gurkáját ezzel a Katival, akkor ugyan kifuthat itt ezeknek a kerti munkásoknak is a szeme az enyémmel együtt, mert ezek is úgy látták, ahogy én, azt a párt, az iroda hátánál. Itt vannak talán még ezek! Jöjjön bár, kérdje meg tőlük.

Jól van! Erre már lemennénk Esztivel a kertbe a négy görcsöshöz. De Eszti meggondolja mégis: ő hogy kérdje ezeket az idegen munkásokat ilyenről? Ő szégyelli! Hát csak kérdjem én őket, és ő hallja! Az jobb is!

Kihajlok hát az ablakon, és füttyentem, integetem oda a négy görcsösömet a melegháztól az ablak alá.

De nem is jut eszembe, hogy: minek hányják úgy el a lapátot mind, és futnak oda az ablakhoz a görcsöseim, mintha pénzt szórnék nekik?

Egyik jobban szusszangat, mint a másik, amikor kihajolok jobban az ablakon, és így nekik:

– Hát, emberek, feleljenek nekem, de akár a keresztre is, vagy a lelki üdvükre, hogy kivel láttuk Gurka urat, a segédaltiszt urat, az iroda hátánál ülni?

Na, csak arra hűlök el magamban, amilyen pofát látok erre rám mind a négy görcsöstől.

Bámulnak rám és egymásra, mintha kulimászt kentem volna az orruk hegyére! Elvesztettem tán a jobbik eszemet itt az igazgatói lakásban? Hogy ilyet kérdek tőlük.

Hát persze, hiszen ez a négy szerencsétlen ott lenn arra várt, hogy én itten fenn Luli nagyságával a kincstári nyugbéres munkáért rimánkodok magamnak és nekik.

Azért is rohantak ilyen bolondjába ide az ablak alá, hogy tán azt hirdetem ki nekik az ablakból, mint a követ szokta a választás előtt az adócsökkentést, hogy Luli nagysága megígérte a közbenjárását értük.

Én meg a nagy dér-durban, ahogy a papagájjal meg most Esztivel egyeben hetyeretyéztem, el is felejtkeztem az én görcsöseim dolgáról, mint a holt.

Úgy hápogok, bávulok hát én is rájok lefelé az ablakból, mint ők rám felfelé.

De hát Eszti itt vár a hátamnál, mint a csendőr, már még lök is és súgja:

– Nahát, mi? Ugye! Semmi se!… Csak ne-ne-ne vágjon szemmel le rájok: mit mondjanak!

Még szerencsém, hogy ahogy ott lenn az ablak alatt mekegnek-makognak egymásnak a görcsöseim, hogy: mi és mit akarok tőlük? Hát az egyik golyvás, mint az öreg trombitán, brummogja a többinek:

– Azt a cafatot kérdi, az írnokkal, akit a gerendák alá dűtögetett ott az. Nem értitek?

– De minek? Mi közünk ahhoz? – kérdi lent, látom, mérgesen a puklis a többitől. – Hát lássátok!

De én csak fordulok előbb hirtelen Esztihez vissza az ablaktól, és így neki:

– Nahát, ebből tán hallotta?

Nem! Eszti rázza a fejét. Rázza! Keserves ugyan az utolsó vonása is, látom. Mégis rázza a fejét:

– Ó, láttam, hogy kacsintott le rájok, hogy azt mondják, amit maga akar! Láttam!

Azt se tudom: melyik lábamra álljak ott? Esztinek is, a munkásoknak is szólnék.

Utoljára is már hiába kukkantok le az ablakból. Az én négy görcsösöm megy tova, persze nagy mérgesen, mint akiket csakugyan falhoz állítottam, és morognak, átkoznak.

Hát már hagyom őket, és Esztinek kezdem:

– Én nem tudom ugyan, maga mit látott, hogy lekacsintottam. De megmondhatom magának, hogy mit várnak tőlem ezek a görcsösök itt. Azért révedtem itt el rájuk, mert éppen eszembe jutott.

Azzal magyaráznám is Esztinek a kincstári munkát. De amit az tesz, megint azon indulj el!

Legyek bár a pecér hurokján kutya, ha egy szót hazudok.

Ez a lány még abban a szent percben is olyan haraggal néz rám, mikor ezt az utolsó szót ejtem ki neki, mintha a szemem nyomná ki, amivel az ő lelke mátkáját mással is láthatom, kívüle.

De mire észrevenném magamat, hát az én Esztim, mintha gerenda dűlne rám, a nyakamban csüng ott, és azt hiszem, tán sírna? De nem!

Csak rázkódik, mintha sírni akarna, de nem tudna. És simítja hozzám az arcát, és szorítja a nyakamat, és úgy ne tartsam a derekát, hogy le is rogyik a szőnyegre.

Így!

Jobban hőködözöm, hogy: mi ez? Mi lelte ezt?

De dűl-dűl rám és liheg, és nyomja az enyémhez az arcát.

Hát annyi baj legyen! Kezdem simogatni:

– Na, Esztikém! Drága!…

Így és így. Viszem szépen a dívány felé. Engedi magát, amerre akarom, még mintha ő húzna arra engem is jobban.

De hát a díványnál egészen odacsúszik, ahogy leülünk a dívány sarkába, a dívány karjához, és úgy odapockolja magát, hogy még a karomat a derekán is majd lepényre nyomja a dívány karjánál.

Így reszket ott mellettem A szemét ahogy először lehunyta, ki se nyitotta még. De ha az övéhez teszem az arcomat, hát nyomja most is hozzám ő is a magáét.

Mit tudom én, hogy miket makogok ott össze neki a fülébe? Hogy: hiszen én annyira szeretem, hogy mindent is megtennék érte!

Ez és más. Csakhogy erre kezd rá sírni, egyszerre. És ez sírás aztán, amit ez művel!

Folyik a könnye, folyik. Egy locsolóból se jobban, és rágja a száját, rágja, és ráng a lábaujja is tán. A nyakam azért el nem ereszti, még hogy a szemét megtörölje sem. A másik kezével emeli szeméhez a kötőjét.

De ejteni nekem semmit, egy mukkot sem eddig. Csak a rángás rajta és ez a sírás. Na!

Hát nem mondom, sajnálom is! De annyira mafla mégsem vagyok, hogy csak így jámboran üljek itt mellette, talán ahogy ő se akarja.

Csakugyan, amikor látom, már megállt egy kicsit a sírással, odahajlok a szájához.

Mi? Ahogy megcsókoltam, ő is vissza-visszacsókolt, ahányszor, annyiszor. És engedte a derekát is egészen a karomra és hozzám. De még ez semmi! Hanem ahányszor elvettem a számat a szájáról, akárcsak merevgörcse lenne, és nem tudna magáról, úgy elhagyta minden tagját.

Úgy azt! De ha azt hiszik, hogy hát: erre csinálhattam vele ott, amit akartam, a díványon?

De nem bizony!

Mert akár nem is tettette, hogy nem tud magáról sem, azért azt nem felejtette, hogy a szoknyáját a lába közé ne nyomja, ahogy csak bírja, és a két combját egymásra ne szorítsa, hogy satu sem fog jobban.

Így a kezemet is rögtön hadarította el, amerre nem akarta, hogy nagyon hozzáérjek, még a két melle körül is csak éppen csínján engedett babrikáljak, akárhogy hevertette el a görcse, mint az ájultat, a dívány sarkában.

Nahát persze! Valamit én magam is szepegtem ott attól, hogy két ajtó is nyitva ránk, a lakásból és a lépcsőjárat felől is, hát Eszti tán még jobban tudhatta nálam is, mint veszthetünk rajta ottan a Luli nagysága szobájában.

De ne beszéljek előre.

 

*

 

Utoljára is, amikor már Eszti kitámbálódott ebből az állapotából, csakugyan mintha álomból ébredt volna.

Összerázkódott egyszerre, mint a hideglelősök, és lesimította haját, szoknyáját rögtön.

Bizonyisten, amilyen vad szemet vetett körül az ajtókra, ablakra és rám is, azt hittem, hogy: na most mindjárt azzal kezdi nekem, ahogy szokták is ezt az asszonyok, hogy: nem emlékszik semmire, mi volt vele, és hozzá többet ne nyúljak!

De nem! Eszti, ő tette rá a kezét a kezemre, és kezdi:

– Tudja? Most én megyek egyenesen ehhez a latorhoz. Éppen jó, hogy a méltóságáék a főerdőtanácsosnál vannak uzsonnán. Megyek ehhez a latorhoz! De elhiheti, most beszélünk utoljára. Mert, aki az anyja boldogságára fogadja nekem, hogy többet nem vált szót olyan döggel, és mégis megteszi, az nekem többet se testemnek, se lelkemnek nem kell. És én most már ezek után nem bánok semmit se!

Na persze, hogy én csak biztattam erre, hogy: nagyon jól teszi! Csak hát! – mondtam. – Minek kell odamenni hozzá, a vőlegényéhez? Meg is üzenheti neki, hogy többet csak a hátát lássa!

Mert – gondoltam – ismerem én már az ilyet! A vége az lesz, hogy egymás nyakába estek, és a régiben maradtok, és nekem mutatod a hátadat, szép Esztikém!

De Eszti: nem, nem, nem! Ő maga szemtől szembe akar állni a lator vőlegényével. És: ne féljek, nem ad ki engem, aki láttam a Dobra Kati derekán a karját. Hallotta ő, akitől hallotta!

Így az én Esztim! Csak még azt akarta nekem elmondani, hogy milyen keserves helyzete volt neki eddig a Gurka Palival, a vőlegényével! Aztán megy-megy-megy… Na jó!!

Hát elkezdte azon, hogy: őneki nem is Gurka tetszett, hanem a városból egy mázolósegéd, a Feri bátyja komája.

Az járt ki ide is érte, és leveleztek. De hát a kocsmáros bácsija itten nem állhatta ezt a mázolósegédet. Ki is adta gorombán az útját, és megfenyegette, ha Eszti után farol. Így a mázolósegéd azóta nem mer közeledni Esztihez, és már persze régen levelet se váltottak.

Az Eszti fogadós bácsija azért tenne és tesz meg mindent, ha Esztinek kincstári, nyugbéres kérője van. Ez a Gurka Pali hát éppen megfelel a bácsijának.

Igen! Csakhogy Gurkát már akkor odaédesgette magához Dobra Kati az anyjával, mikor még Esztivel alig ismerték egymást. És azóta is édesgetik Gurkát magukhoz, Dobra Kati és az anyja, mikor már arról van szó, hogy Eszti és Gurka rendes kézfogót tartanak a fogadós nagybácsija házában.

Hát Gurka most talán azt sem tudja, hogy kit tegyen a jövendőbelijévé: Esztit? Vagy Dobra Katit? Mert annak több a vagyona a grófi erdész jóvoltából.

Hát ilyen cégér! Kelljen Esztinek egy olyan vőlegény, aki túlnéz rajta egy lotyóért és annak is a pénzéért?

Hát szerette is valaha, ő, Eszti, igazán ezt a Gurkát?

Soha! Csak mit tegyen, mikor még a méltóságosék is, akiknél Gurka fickó volt, erővel jónak ajánlják az olyan iparkodó legényt Esztinek, amilyen Gurka, ez a pofátlan lator!

A fogadós bácsiék pedig?

Hát ne mondjon egyebet: mikor azon panaszkodott a bácsiéknak, hogy Gurka éjszakákat ott mulat a Dobra Katiék örömtanyáján, és az egész falu Esztit röhögteti ki, hát mit mondtak a fogadós bácsiék!

Ugyan-ugyan! Az más dolog, hogy nőtlen ember olyanokkal mulat, mint Dobra Kati meg az anyja! Majd nem teszi, ha házas ember lesz! Jobb is, ha előre kap csömört a Dobra Kati-féléktől, mint azután kezdi velük, mikor már a felesége sír utána otthon.

Hát mit lehet ilyen gyalázatos erőltetés ellen tenni?

Még csak az Eszti összegyűjtött kelengyére valója is a fogadós bácsiéknál van! Úgy, hogy még majd ki se adnák talán Esztinek, ha összeveszne velük, és mást választana magának Gurka helyett. A fogadós bácsiék tartották és nevelték az apja-anyja helyett, és beleszólhatnak az életébe.

És Gurka?

Gurka, ez az alamuszi lator, Eszti előtt tagad, tagad, tagad mindent, hogy neki valami köze lenne Dobra Katihoz. Még amikor Eszti utánalesett, hogy Dobra Katiéktól jött, hát akkor is az édesanyja egészségére esküdött Gurka, hogy nem igaz! Botot vágni járt az erdőn, amire szépen farag galambot és egyebet, az igaz, hiszen ügyes ember.

 

*

 

Nahát, ezt hallgatom én ott Esztitől sorban mind. De ne mondjam, hogy nem szívesen!

Még biztatom is a beszédre, ahogy tudom. És kérdem-kérdem őtet tovább. Kivált, ha, ahogy már elmond valamit, hogy nahát most már tudom!… és így mindig ugrik fel mellőlem, hogy: na de, most már indul Gurkához!… És akkor rá: hát ez még hogy volt?

Na, így van! Csak ott ülünk a díványon, és Eszti most is mindig hagyja azt is, hogy simogassam. Csak éppen a csókolódzástól hárítkozik el, persze csak éppen egy kicsit azzal, hogy véletlen feljöhetnek, és itt érhetnek! Vigyázzunk!

Csak elég az, hogy már én azon veszem észre, hogy a falon vízszint jön a napsugár a hegy felől. Jól kezd alkonyodni!

De Eszti meg én még el nem mozdultunk a Luli nagysága szobájából, a díványról.

Utoljára is csakugyan arra ugrott fel Eszti mellőlem, hogy a szakácsné visított utána lentről: hol van, itthon van?

Na, a szakácsné lenn azt sem tudta, hogy hol volt, kivel volt, miben járt Eszti?

Csak azon veszekedett, hogy a méltóságos úr itthon uzsonnált a lugasban, csak a méltósága ment el, és a méltóságos úr nem szereti, ha őtet más szolgája ki, mint Eszti!

Hát Eszti pedig váltig csudálkozott, hogy nem hallotta, mikor a szakácsné kiáltotta az uzsonnához.

Azután mondta el a szakácsnénak, hogy a Luli nagysága papagáját doktoroztuk, és el kell menjünk egy madarászhoz a faluba miatta, mert tojó, és nem tudjuk megkappanyolni.

Na! Először láttam, hogy ez a szent, vén csoroszlya szakácsné nevet. Ezen a papagájkappanyoláson ő is nevetett.

Azért heregtek-morogtak Esztivel mégis egymásra azon, hogy Eszti nem a Luli nagysága szobalánya, hogy az egész napot csak neki herdálja el!

Persze csak elindultunk Esztivel hazulról.

 

*

 

Hát a madarász is csak a fejét kezdte vakarni, mikor ezt hallotta, hogy tojómadarat miskároljon meg nekünk! Egy szakállas, vén trotty volt. Betlehemes Jakabnak hívták.

De azt mondja: ha csak egy kicsit várunk, akkor hazajön a bányából a fia, az jobban ért nála a madármesterséghez is!

Nem! Eszti nógatni kezdett:

– Majd eljövünk akkor holnap ide. Addig már nem döglik meg Kokó!

És már menni akartunk. De hát a kertajtóban értük a madarász fiát a munkából.

Nahát így és úgy! A madarász fia, már annak is több fehér volt a fején, mint fekete, értett ahhoz is, ahogy tojómadarat miskárolnak.

Csak éppen bement letenni a bányamécsesét és a nyakából a robbantózsinór karikát, és már jött is velünk úgy, abban a kizes-vizes bányaruhában és bocskorban.

Mondta mindjárt, hogy csak úgy felel a papagájért, ha elhozhatja ide kalitkástól magához, és itt doktorozza meg. Két nap kell nála legyen. Nyolcvan pénzt kér érte!

Hát ennek mi Esztivel csak örültünk. Nem alkudtunk a miskárolás árán sem. Csak csinálja meg jól!

Azzal kilépünk jól hazafelé. Mert Esztinek már ott kellett lenni a vacsoránál és előtte is a szakácsné kezénél.

Csakhogy mikor a konyha előtt vagyunk, hát: kit látunk meg a tornácon ülni, egy zsámolyon?

Gurkát magát. Ott várt Esztire. Na bizony!

Szokott így jönni Esztihez. Csak későbben, vacsora után, mindig.

Vagy tán Gurka jó időben volt itt most is. De a vacsorához késtek a méltóságosék.

Tudom is én! Elég az, hogy Eszti, vettem észre, jól megsápadt mellettem. De odavágott rám félszemmel, amikor odament Gurkához, hogy mi csak menjünk a konyhába a madarásszal, és ott várjunk rá.

Hát mi a madarásszal be a konyhába.

Na, a szakácsné, a vén szipirtyó, olyan mérgesen kapta le a pápaszemét, mikor meglátott engem, hogy azt hittem, belém vágja:

– Hol van Eszti? Hát hol farsangol már a vacsorától ez a kisasszony? El van az uzsonnától is? Ez már mégis sok! Csak Luli nagyságának tartunk itt cselédet?

Így a szakácsné ránk ottan a madarásszal, hogy az csak az ajtófélfát rugdossa hátrafelé, úgy meg van rettenve.

– Jön, csak a vőlegényével beszél a tornácon! – mondom. – Hívom!

De mi a penész? Mintha erre a szakácsné megszelídülne:

– Úgy? – legyint rám. – Hagyja hát! Majd bejön, ha itt van már.

Tudtam, hogy a szakácsné senkit sem szeret megtűrni a konyhában. Pláne vacsoraidőben. Pláne bányamocskos culában.

Nézi is a madarászt velem. És húzza is az orrát a szakácsné.

De hova menjünk? A tornácról Eszti zavart be ide. Az ebédlő szőnyeges folyosóján meg éppen nem várhatunk, hogy az úrék botoljanak ott belénk.

A szakácsné mégse állhatja már szó nélkül:

– Hát maga nem hozhatja már le azt a papagájt neki az emeletről, ha úgyis elviszi? – kérdi tőlem a madarászra intve a szakácsné.

– Ne haragudjon, asszonyság, de én nem vagyok még a lakásban annyira járatos! – felelem. – Esztikével hozzuk le majd a kalickát.

– Nahát pedig már csak a vacsora után is kibeszélheti magát Gurkával ez a lány! – tapos mérgesebben egyre a szakácsné.

Már el is indul a szakácsné a konyhaajtó felé, hogy kiszóljon Esztiért. De látjuk, meggondolja. Körülöttünk dohog, emésztődik tovább a konyhában a vén áspis.

Kívülről pedig, a tornácról, most halljuk, hogy Eszti már az ajtó előtt mondja Gurkának:

– Amit mondtam, megmondtam! Hiába jön többet! Isten áldja!

Erre Gurka künn dörmögve, hogy csak alig érteni: de Esztike így és Esztike úgy! Ne haragudjon!

A szakácsné erre már felfülelt, és rám pislant:

– Valami tán lehet köztük… Na de azt is elintézhetik még vacsora után is!

– Nem nagyon hiszem, hogy Esztike vacsora utánra is itt marassza a segédtiszt urat! – szólok. És a madarász is bólint, és a bajuszába kacag mellettem.

– Maguk tán tudnak valamit? – kérdi mindjárt a szakácsné.

– Csak annyit – mondom –, hogy Gurka úrnak tetszik valami Dobra Kati nevű lány is itt a faluban. Esztit csak erőltetik hozzá!

Hát a szakácsné csak ejti ki a kezéből a pecsenyevillát. Szerencse, hogy nem a cipője orrában állt meg. Csak a nagy hasa miatt. Hanem a konyhapadlóban állt meg a hegyes, kétkilós villa.

De a szakácsné még ijedtebben bámul erre. Mert mellettem a madarász mondja is kacagva:

– Na, ez nagy veszekedést jelent a háznál, ha villa, kés hegyével esik és megáll.

Hóha! Dehogy kacagtatja meg a madarász a szakácsnét. Még ugyan förtelmesen mereszti rám a szemét a vén áspis:

– Hallja! Ilyet ne mondjon, hogy Gurka szóbaáll olyannal, mint Dobra Kati.

Hát, úgy látszik, ez az Eszti olyan volt, hogy nem beszélt semmi dolgáról olyannak sem, akivel éjt-napot együtt volt, ha nem állhatta, mint ezt a szakácsnét. Nem beszélt Eszti egy szót sem Dobra Katiról a szakácsnénak! Azért bávult el ezen a szakácsné, és jött méregbe rám.

Nade, nem is kell kitátsam a számat a szakácsnénak.

A madarász mellettem:

– Ajha! Hogy Gurka nincsen jóba Katival? Hiszen éjszakákat is mulatott már ott, még úgy is, hogy a vén Dobosnét együtt ölelgette a lányával a borosüvegek közt. Én is láttam egyszer az ablakon át a szememmel. Hogy is? Egy hete, ha van!

Micsoda?

A szakácsné éppen nyúlna le a pecsenyés villáért. Persze nem tud a nagy hasától hajolni. Hát én ugrok oda, hogy a villát a kezébe adjam.

Azzal a szakácsné, mint egy boszorkány, csakugyan, úgy megy ki a villával a kezében a tornácra.

Halljuk is bentről a madarásszal, és röhögünk, hogy a szakácsné künn Gurkának:

– Hát tágul el végre ettől a lánytól? Hát van pofája magának egy ilyen tiszta lányt bolondítani? Menjen csak a pirosítós cefréihez maga, a Dobra Kati-félékhez. Én mondom, hogy ide ne tegye többé a lábát! Én! Érti?

Kiabál, kiabál a szakácsné, Gurka csak lassan a szakácsné nagy szavába:

– De ténsasszony, hiszen… így és úgy…

– Nincs vásár! Majd lesz gondom, hogy a méltóságáék fülébe is belejusson: kicsoda maga! Csak hordja, hordja el magát. Jöjjön csak befelé, Eszti!

Na, a madarász mondja nekem közben a konyhában, hogy a vén szakácsné a saját urát is rettentően félti Dobosnétól és a Kati lányától. Hát azért tajtékozik úgy rájok és Gurkára most odakünn.

De csak jönnek is befelé Eszti és a szakácsné. A szakácsné: supp! – vágja be a konyhaajtót a Gurka orra előtt.

Eszti csak reszket és sápadozik szótalan. Na! Ilyen prókátor mellett, mint a szakácsné!

Hát aztán még persze nagy hetyepetye lett a konyhában Gurkáról és Dobra Katiról.

A szakácsné még jobban verte a száját, mikor Eszti itt is megmaradt amellett, amit nekem mondott Gurkáról, hogy ő nem is szerette Gurkát, csak erőltetésre engedte magához!

És a madarász is váltig kontrázott bele nekik. Az is persze Gurkát és Dobra Katit vágta apróra a többivel.

Csak én nem szóltam. Gondoltam: jobb! Szemeztem Esztivel, amennyit lehetett, szótalan, és vártam ott. Jól van, jól van ez! Csak kárpáljatok!

Hát a papagájt a kalickával lehoztuk a madarásznak, és az elvitte azután.

Most már mehettem ki magamnak az odúmba. Persze, a vacsorámat is kivihettem magammal.

Mert tán már mondtam, hogy mindig én jöttem el az ennivalóért a konyhába, és egy deszkavégen vittem ki magamnak. Ezzel is hoztam vissza azután a mosogatóedényt.

Hát most is így. De hát hiába próbáltam elácsingózni az időt a konyha körül, amíg a vacsorámat kiadják, nem tudtam egy szót sem váltani többet négyszemközt Esztivel.

A szakácsnénak a begye tele volt a Dobra Kati-esettel, és nem volt kinek elbeszélje más, mint Eszti, hogy hogyan vetettek szemet az ő urára is Dobra Kati meg az anyja?

Hát így a szakácsné nem mozdult az Eszti sarkából, hogy elinthessem egy kicsit Esztit tőle.

Már csak azt tehettem, hogy odakünn ne siessek a vacsorával, és csak akkor hozzam be a mosogatóedényt, mikor már a szakácsné hazament az urához, amint szokta mindjárt vacsora után, ha nem volt vendégség.

Hát csakis már a fickó is felment magának, mikorra megvacsoráltam künn, és az edényt behoztam a konyhába. Esztit egyedül leltem.

Na: mi és hogy? Eszti mindjárt mondja, hogy: ott a konyhában nem szaporíthatok vele sokat, mert a méltóságosék kinézhetnek, és azt még Gurkának sem nézték el, hogy éjidőben a konyhában sündörögjön mellette.

Hát mondom:

– Arra gondoltam, lássa, én is, Esztike, hogy a melegháznál, a viskóm előtt, a padon, jobban beszélgethetnénk el egy kicsit. Megvárom ott. Jó lesz? Jöjjön ki!

De Eszti csak veresedik el, és rázza nagyban a fejét:

– Hogyhogy? Jó is volna, hogy azt higgye: én majd kijárok magához éjszaka! Még mit ne?

– Ha csak azt gondolja, hogy megkímélhetném, és én jönnék majd ide a tornácra később! – mondom.

De Eszti: nem, nem, nem és nem, és olyan nincs!

Hiába próbálom rávenni, hogy: mi is volna abban? Más lányok is megteszik, hogy este, dolguk után, elsepetélnek egy kicsit. Hát elülhetne velem is!

Hasztalan ennek! Hasztalan!

Csak egyre: nem, nem! És most már: táguljak a konyhából, mert kinézhetnek ránk!

Na, lóg is az orrom, a térdemig, mikor kimegyek magamnak. De még az is előttem van, hogy: biztosan többet fogok hánykolódni az éjszaka, mint aludni, kivált, ha a délutániak eszembe jutnak ezzel a lánnyal.

Itt adj jó tanácsot magadnak, Marci: mit csinálj, ha ez a cefre csak így fog veled kukoricázni?

Még arra sem volt kedvem, hogy betűzzek egy kicsit az odúmban, mint más este, azokból a könyvekből, amiket ott leltem a melegház két polcán. Úgy én!

Meggyújtottam a lámpámat. Csak hiába! Éghetett ott magának az asztalon, a sok éji pillangónak.

Kimentem, és leültem a lócára, a viskóm elé. Holdvilág sem volt éppen, emlékszem, még csillag se. Az esti esőnek mintha a szaga is érzett volna már. Az pedig szállást kér éjszakára! Nem megy tova! Így mondják!

Csak ez is volt a szerencsém. Hogyhogy? Na mindjárt!

 

*

 

Ülök és pipázok ott rosszkedvvel.

Egyszerre csak szöszmötölés. Hol?

Állok fel lassan a lócáról, és kikukkantok a viskóm szegleténél arra, amerre az ablakom nyitva, ki a lámpavilággal a sötétbe.

Hát, Eszti csakugyan! A hóna alatt egy kötegnyi mosott ruha.

Ez a ruha ott száradt a kötélen, két fa közt, a melegház hátánál. Most kapkodhatta le Eszti. Persze én nem is hallottam, hogy a füvön járt.

De ő sem vesz most észre engemet, ahogy a ruhával a hóna alatt idejött a viskóm ablakán beleskelődni: mit csinálok?

Még azon a szép, fehér liliomképén is jól láttam a lámpától, az ablakomtól, hogy csodálja, hol vagyok hát, ha nem az odúmban?

Na! Lépett is már egyet elfele a ruhával. De még egyszer benézett jobban az ablakomon.

Arra ugrok ki oda hozzá a viskóm szeglete mellől.

Majdhogynem elvisította magát, és szaladni, szaladni, szaladni is akart rögtön a ruhával.

Persze ha nem állnék útjába:

– Hát ne fusson el már! Nem kötöm tán hátra a sarkát!

– Nem, hagyjon, Marci! Be kell menjek! Láthatja, hogy csak a ruhát szedtem össze. Mert maga tán azt hiszi, hogy azért jöttem ki, mert hívott ki?

– Dehogy hiszem! – mondtam. – Hiszen tán látom, hogy szaladna, és látom a ruhát a hónya alatt, ami után kijött.

Gondoltam: legyen neked! Melyik fehércseléd nem tesz így? Csak hogy mutassa: a hajlamosságtól ő ártatlan! Hát legyen neked is!

Csakis, mindjárt szinte boldog volt az én Esztim is, hogy a nyelve alá beszélek. És rá nekem:

– El is hiheti! Még én magamtól el is feledkeztem volna erről a ruháról is, ha a szakácsné nem szól róla nekem.

– Tudom én, tudom! Ne is mondja! Miattam ugyan tapodtat sem nagyon tenne, ahová hívom! – mondom így neki, hogy csak jobban megfogjam.

De persze, erre szabódik, hogy: így, úgy! Éjszakának idejéről van szó, hogy lány létére egy férfival kettesben legyen, és ezt a vőlegényével sem tette.

Azért már mégiscsak ráveszem, hogy odaüljön velem a padra a ruhaköteggel.

És miről is kezdjük el a beszédet, mint Gurkáról, az Eszti lator vőlegényéről.

Hát mondjam tán, hogy engem a Gurka jó meg rossz szándékáért emésztett ott a nyavalya, amivel Eszti után van Gurka, és volt Gurka, és lesz Gurka? Na, igazán!

De hát ez az Eszti olyan volt, hogy száz közül se volt valakije, akivel több szót váltott kettőnél. Hát ha bizalmasára akadt, mint rám is, akkor annyi sok volt a begyén, amit kibeszéljen, hogy csak győzzed, Marci, hallgatni!

Én meg inkább elhallgattam ott, mint hogy elriasszam magamtól, mert hamar kezdem vele a hityirityizést.

Arról ne is beszéljek, hogy Eszti elébb minden percben felugrott, és kapta nyalábra a ruhát, hogy bemegy! De már aztán elült órát is ott velem a nagy beszédben, hogy rágondoljon benn az ágyára is.

Hát így, mikor már azt is tudtam, hogy a Gurka juhosgazda apjának hány juha bitangolt el és sántult meg a Pali fia gondján, hogy utoljára is az üzemhez eressze le gépészinasnak őtet… hát elkezdtem Esztivel a szép szón és a simogatáson megint.

Na, arra meg is kaptam, hogy csókoljam, és ő is vissza engem, ahányszor, annyiszor is. De hát akármi többet akartam, az én Esztim rögtön majd kivackolódta alólunk a padot, és mindennel fenyegetett rögtön, hogy otthágy és sikít, és többet nem beszél velem!

Így na! Minden porcikám csak egy reszketés és tűzláng volt, az úgy igaz. De láttam, Esztinek is. Mégse engedett semmit magával, hiába-hiába! Beszéd, istenkedés, hízelkedés neki, mindhiába!

Persze, már csak nem hagytam kézből, ha belevások is!

Vissza-visszaültettem, azzal, hogy: nahát nem nyúlok hozzá többet, csak beszélgessünk még erről és arról! Azután megint rákezdtem vele az okosabbat. Hányszor is? Tízszer is!

Csak mégis láttam, hogy ő lesz, aki enged.

Már egyszer el is átkozta magát istensegélyére, ha ő engem nem százszor jobban szeret Gurkánál. De a rosszra Gurka nem vehette rá őtet, sem senki.

Mert mi lesz, ha én ráveszem őtet a bűnre? Itt maradhat aztán a szégyenével? Rám mit támaszkodhat?

Na, mi is jött ki ebből, amiről a világon soha senki nem tudott volna.

 

*

 

Azt mondom én erre Esztinek, de úgy segéljen, most is szívből gondolok rá:

– Hát maga azt, Esztike, el nem tudja hinni, hogy én az életemnél jobban szeretem magát?

– Dehogynem! – bólint ő. – Hiszem én azt magának. De hát mi helyben van maga, hogy engem tán még innen az úrék és a bácsimék is az utcára ne kergessenek, hogy magára néztem egy olyan helyett, mint Gurka Pali, aki jó kenyérben van az üzemnél?

Nem mondom! Ezzel egy kicsit megfogott engem ott ez a lány. Mert azt már csak nem mondhattam neki, hogy azt, amitől fél, hát éppen csinálhatjuk a Gurka kontójára, ha az elveszi őtet.

De hirtelen eszembe jutott, hogy mit mondjak:

– Na és ha – kezdem el neki: – Na és ha én is rendes szegődvénybe juthatnék be ide az üzemhez, akkor se tudhatna választani maga köztem és Gurka között, aki, lássa, hogy latorkodik el magától? Hiszen nem hallgatott meg a délután, minek morogtak ezek az én munkásaim rám az ablak alól. Mert azok az üdvösségükre állítják, hogy csak szólnék Luli nagyságának, egy szavával bevesznek az üzemhez engem!

– Hát ez igaz, igaz, igaz! – hagyja rám Eszti is. Úgy, hogy még csudálom is, milyen nagyon bizonygatja.

– Nahát, lássa! – mondom. – Folyamodhatok akármikor, holnap is, Luli nagyságához ezért.

Egyszerre Eszti így nekem:

– Igen, Luli nagysága is. De én még többet tehetnék szót magáért.

– Hogyhogy? – bámulok rá ottan Esztire.

– Hát úgy, majd én tudom! – feleli ő, és látom, hogy úgy fészkelődik, mint aki elszólta magát előttem.

Persze, nem hagyom, faggatom, firtatom a dolgot. Így utoljára is megesket engem ez a lány ott még az anyám emlékére is, hogy senkinek se mukkantok ki belőle, amit hallok tőle, és arra, még ott éjszaka, egyedül, a sötétben is suttogva elmesélte nekem ezeket:

Hát hogy őneki, Esztinek köszönheti Gurka is, hogy bekapott segédaltisztnek, és vizsgázni eresztik tán a bányaiskolába is, hogy felőr lehessen.

Hogyan?

Hát tudjam meg, hogy őutána, Eszti után, mint a koslató kutya, úgy járt a méltóságos ura, gazdája. És úgy jár mai napig is.

De akkor éppen, mikor a fogadós bácsijáéktól idekerült Eszti, három éve múlt, a méltóságosékhoz szobalánynak, hát csak egy taknyos, tudatlan béka volt még.

Így kezdett a sarkában szaglászni a vén, veres kandúr méltóságos, neki Esztinek, és tapogatta, szorongatta, ahol hozzáfért, és csábította mindennel őtet magának. Úgy az!

De hát Eszti, persze, szökött előle és a bajtól, a méltósága miatt legkivált. Mert Isten attól őrizzen, ha a méltósága csak orrontana is valamit ebből!

Elég az, hogy a vén kani mint tudatlan fruskát, rá akart venni Esztit, hogy eressze be éjjel a kamrájába.

Na! Addig Eszti még be se zárta a kamra ajtóját sokszor magára éjszaka. De azután már igen, mindig bezárta, hogy a méltóságos meg ne lephesse az ágyában őtet.

Aztán a vén, veres kani méltóságos rávette mégiscsak Esztit, hogy beeressze a hálókamrájába éjszaka. Mert száz pengőt adott Esztinek a kamrakulcsért. Az bizony! Egy ropogós, új, százpengős bankót.

Hát hogyne szédítette volna ez el egy olyan fruska fejét, mint Eszti volt akkor?

De még mi is! A méltóságos azt is megígérte szentül, hogy akármi baja legyen Esztinek, úgy számíthat rá, mint az apjára. Nem ment még lány úgy férjhez a környéken, ahogy ő kiházasítja Esztit, ha ideje jön el annak. Úgy bizony!

Akkor tette is be csakugyan a Gurkát irodai munkára, az Eszti szavára, hogy azt mondta: Gurka lesz a jövendőbelije.

De mi történt a kamrában a méltóságos és Eszti közt?

Semmi! Így, ahogy mondom! Semmi se!

Én a fejemet majdhogy be nem törtem a nagy kacagásban, mikor Eszti, persze borzasztó szégyenlősen, elpusmogta nekem, mi történt közötte és a vén, rozsdaszőrű kanija között ott.

Utoljára is, a méltóságos azzal ment ki Esztitől, hogy nagyon ideges ő attól, hogy mintha járnának künn, és utána lesnének. Pedig Eszti semmit se hallott a kamrából.

De még mi? Abban maradtak a vén kecskével, hogy majd Eszti megy föl az úri hálóba, ha a méltósága elutazik a rokonaihoz. És Eszti fel is ment egy selyemruháért, egy vég finom vászonért a kelengyéjéhez. De hát a vén, veres kanmajom ott se volt embere semminek! Nem!

Így bizony! Azután már csak még egyszer volt benn éjszaka megint az Eszti kamrájában, csak hiába! Azóta aztán nem is unszolta Esztit.

Mert Eszti úgyis beteg lett először is, másodszor is a nagy félelmébe és mindenbe, amikor a vén, veres kutya megháborgatta, csak hiába, az éjszakáját.

Hát most pedig mi van? Most csak az van Eszti és a vén kani közt, hogy ha az szerét teheti, hát elfogja, szorongatja, tapogatja Esztit, az ölébe ülteti, így csókolódznak meg mi.

Eszti persze hagy, amit hagy így, hogy tegyen vele a vén kandúr, ha utálja is. Mert az igaz, hogy soha az édesapja sem volt hozzá olyan jó, mint ez a vén, veres bányaigazgató.

Eszti nem említhet előtte valamit, hogy ezt vagy azt szeretne, hogy a méltóságos ő maga ne ajánlja rögtön, hogy megszerzi Esztinek. És nem tűri el mástól, mint Esztitől, hogy kiszolgálja őtet az asztalnál, és holmiját gondozza. Még a feleségétől, a méltóságától se szíveli, hogy az irodájában a holmija közt matasson, csak Esztitől. Nahát! Így van!

Meg is mondta nekem Eszti, hogy a világon csak egyetlenegy ember van, akiben megbízik, hogy ha ő Gurka helyett engemet választana a jövendőbelijének, hát egy szót sem akációskodik. Ez a méltóságos volna!

De még ha én hűségesen kitartanék mellette, hát akkor, ahogy látja, hogy írást tudok, és ügyes vagyok, még olyan könnyű állásba is bedughat ő engemet a méltóságossal, amilyenbe Gurkát az üzemnél dugta be.

Ezt nekem az én Esztim!

Persze, én esküdök ott égre-földre, fűre-fára, hogy olyan kutyát se talál, amelyik úgy maradjon a sarkában, mint én. És beszéljük tovább, hogy hogy környékezi meg majd Eszti az én ügyemben a méltóságosát.

Egy bökkenő van, elég nagy, mint Eszti magyarázza, hogy mint kerti munkást nem lehet behozni engemet a bányaüzembe. Csak kell legalább egy-két hónapot, hogy tessék-lássék, valahol a bányában vagy zúzdánál, vagy gépházban dolgozni itt nekem is. De hát majd ki lehet találni valamit!

Így és tovább! Nagyban tárgyaljuk ezt ottan a padomon, úgyhogy éjfél is múlhatott régen.

De persze én közbe-közbe nem hagyom ki kézből azzal sem Esztit, hogy megadja magát nekem.

Kivált, ahogy látom, már mind kevésbé ellenkedik.

Már csak azt hajtogatta egyre, hogy lássam be, Gurkának és a mázolósegédnek sem adta oda magát, pedig azok is hogyan unszolták őtet, holott most már tőlük is a gyalázatával jőne énhozzám, ha engedett volna a szavuknak, lássam be! Mert ki tudja, hogy én jobb vagyok-e a többi férfinál, és ha igen, akkor is megmaradhatok-e mellette?

Na! De ha ezzel hárított el engem Eszti szóval, azért már majdnem úgy volt, hogy ha tán nem azon a nyavalya, recsegő padon dűtögetem elfele, hát nem tudom, hogy már akkor első este is maradt volna neki tőlem féltenivalója sok.

De hát az odúmba, a lámpavilágra, még ürügyem sem volt, amivel becsaljam. Hacsak az eső nem ered el ott tán ránk. Az pedig, a nyavalya üssön bele, nem akart eleredni, fohászkodhattam magamban érte váltig!

Így veszkődtünk ott a sötétben Esztivel, amíg egyszerre halljuk a hajnali háromórás kolompot, ami a bányászokat a munkába hívta ottan.

Tyű! Kapja össze Eszti a mosott ruhát! Így elherdálta ő velem az éjszakát! Szalad be!

De már azért azt megígérte Eszti, hogy megint kijön este hozzám, ha csak egypár szóra is.

 

*

 

Hát így maradtam ottan magamnak a sötétben. Mert még az volt, sötét éjszaka, mikor Eszti beszaladt tőlem.

A hegyoldalban, mint a szentjánosbogarak, látszottak, ahogy jönnek lefelé a bányászok az égő mécsessel.

Igen, de mi történt?

Csak máig is azt csudálom, hogy onnan kívülről nem éreztem azt a rettentő büdös, vastag petróleumszagot, amitől a két lábamról majd leestem, mikor belépek az odúm ajtóján.

Persze! A lámpám kőolaja mind kiégett, és már vagy órája, kettő is, a lámpakanóc parázslott csak, és füstölt kegyetlen. Tán még a sok muslica és éjjeli pillangó is mind tüdőbajt kapott, és úgy esett oda seregestül az asztalra, a lámpám mellé, attól a gyilkos kőolaj füsttől.

Na tessék! Az ember, ha büdös lett a szobája, ajtót-ablakot nyit. De mit tesz az ember akkor, ha ki van nyitva ajtója, ablaka, és úgy büdösödik be az odúja, mint ott nekem?

Hát le se fekhettem, hogy meg ne fúljak attól a gyehennaszagtól, ami beülepedett még az ágyam alá is vastagon.

De még a korma is belepett mindent.

Muszáj volt kendővel és mindennel hajtsam kifelé a vastag petrolpárát az odúmból. Meg mit nem csináljak? Mert le sem fújódott a ragacsos korma, és elmázolódott mindenen, ha hozzá értem. Ez kellett nekem!

Már jól kivirradt, mikor lecsaphattam magam aludni.

 

*

 

Hanem ez még jól van!

Reggel! Reggel, mikor felébredek, hát mire ébredek fel? Az odúmban ott áll az ágyam előtt az egyik golyvásom és a púpos.

Megrázni nem mertek. De hát a golyvás, mikor letették a szerszámjukat, úgy ejtette rá a kapáját a puklis lapátjára, hogy az csörömpölt föl álmomból.

Na, csak úgy a pokrócom alul sunyítok ki rájuk. Látom, hogy rettentően szimatolnak az odúmban, biztosan a petrolkoromtól, ami ott lappangott még.

– Mi a, emberek? Hány óra? – kérdem ásítva.

– Kilenc felé jár már bizony! Kijöhet a nagysága, és nem tudunk mit dolgozni már, ha nem mutatja a kertész úr! – mondja a puklis.

Hűjj! Azt a ragyogóját! Így elaludtam. Jó, hogy be nem fújták még. Ugornék is ki a pokrócom alul.

De a golyvás a púpos szavába trombitálja:

– Csak azt gondoltuk, beteg a kertész úr, azért nem háborgattuk eddig.

Hát erre gondolom magamban: mégis jó, hogy kitaláltad nekem: minek heverek itt fényes nappal?

És csakis elkezdek nyögni ott az ágyban, hogy hát komisz szúrásom van: – Ehejuj, ahajuj! Alig mozdulok! Jaj, itt a hátam közepe! Ehehe!

Na a golyvás, hogy: – Arra akkor csak rögtön húgyos kendőt kössön, kertész úr!

A puklis meg is tapogat. Ő is a húgyos kendőt ajánlja a szúrásomra, de még azonkívül azt is, hogy gesztenyelevél hamuját egyek, egy kis zsírgombócba gyúrva, és húgyos kendőt csak tehéntől vagy fehérnéptől kössek magamra, mert csak az a hatékonyabb!

Úgy ezek! Még ők nyomnak vissza az ágyba, és tán el is indulnának a konyhába, hogy valamelyik fehérnép ott nyisson patikát nekem, borogatásnak, a derekamra.

De hát persze kezdek ellenkezni: – Hagyják, csak hagyják, majd elmúlik a bajom, felkelek!

Azzal persze, most már muszájból, nagy nyöszörögve kelek fel ottan. És úgy mozdulok görbén, mintha nyilallna kegyetlen a derekam.

Váltig is bosszankodtam magamra. De már nem tehettem egyebet, mint hogy így sántikálva, nyögdécselve menjek el a kertbe a munkát osztani.

Persze azért a négy görcsösöm, akárhogy is tekintettek a keserves nyavalyára, mégis elkezdtek szemrehányást tenni nekem, hogy hát: ugyebár nem szóltam tegnap a nagyságának az érdekükben?

És ez meg az! Tovább nyaggatnak ottan a sorsukkal. Hát mi lett ebből?

Jön ki Luli nagysága hozzánk úgy délfelé. Térül-fordul, néz, magyaráz nekem ottan, ahogy szokta, utoljára is leül a melegház sarkára, hogy lássa: hogyan rakatom ki az embereimmel palántáknak való kockákat ügyesen, kátrányos deszkával.

Na! – gondolom. – Már én nem bánom! Legalább lássák ezek a gacsosok is itt velem, hogy emberük vagyok, ha kell! Elkezdem Luli nagyságának:

– Nagysága kérem, ezek a szegény emberek, de velem együtt, azt hiszik, hogy a nagyságának csak egy szavába kerülne, hogy minket az üzemhez bevegyenek rendes, nyugbéres munkába.

Micsoda?

Még végére sem jutok a mondókámnak, Luli nagysága felugrik a melegágyak sarkáról, és odacsapja a cigarettáját: – Ejnye, nahát, igazán be jókor szólt! Soha jobbkor!

Csak bámulok ott: mi ez? És velem a görcsösök.

De Luli nagysága mindjárt kezdi is mondani, hogy: holnap, legkésőbb holnapután a napja, hét munkást tesznek ki az üzemtől, akik már nem férnek a bőrükbe, és éppen ő, Luli nagysága íratja alá a sógorával, a méltóságossal, a rendeletet.

Na persze, ember kell, ha elbocsátás van az üzemtől. Hát az én görcsöseim úgy odarontanak Luli nagyságához, hogy: őket vétesse fel az üzemhez!… hogy majd kirángatják a két karját Luli nagyságának, és az ujjait majd lecsókolják a kezéről.

De Luli nagysága erre mondja is nekünk, hogy mi öten, én és a négy gacsosom, úgy nézzük meg egymást mától, mint akik már rendes kincstári munkások vagyunk, mert a többit mind elintézi ő Henkerszkyvel.

Így!

Már még csak arról tárgyaltak Luli nagyságával az én görcsöseim, hogy ha a munkabérre is tennénk olcsóbb ajánlatot, az még jobb volna!

Ebbe én bele sem szólhattam, mert felét sem értettem ezeknek a bányászdolgoknak, hogy mi az a: sit meg félsit, és rossz kőben meg jó kőben dolgozni és ilyenek!

Elég annyi, hogy mikor Luli nagysága elment, most már nekem estek az emberpótlékok a nagy hálálkodással, hogy közbejártam érettük. De hogy még az unokám unokájára is maradhatott volna abból a sok istenáldásból, amit ezek rám gajdoltak.

Mi? Az egyik golyvás erővel-erővel rám tukmálta az ivókanalát, ami egy kakas fejének volt kifaragva taréjosan, hogy fogadjam el tőle ajándékba, amiért az üzemhez juttattam őket. Na!

Ebbe telik is el a nap. Boldogok a görcsöseim!

Csakis annyi volt velük a mérgem, hogy egész nap vagy kushadni kellett ott nekem, vagy nyögve kellett mozduljak a görcsösök előtt, hogy meg ne hazudtoljam a reggeli deréknyilallásomat.

Igaz is, hogy nagy ugrándozásra nem volt kedvem, inkább el-elbóbiskoltam az éjszakai kialvatlanságtól.

Azt ne is mondjam, hogy a legjobb szagú virágot is petróleumszagúnak éreztem, a levesemet is annak, és egész nap feketét köptem, hiába szellőztettem annyit az odúmat attól a büdös lámpától hajnalban.

Már nem sok is van addig, hogy csapjuk oda a kerti szerszámot aznapra.

De hát észrevesszük, hogy a nagy úton ki jön! A sáfár, Henkerszky.

Na, máskor is ilyenkor jött, többször is egy héten. Mert Henkerszkyvel itt a házi irodájában beszélt mindig így uzsonna előtt a bányaigazgató.

De mi? Henkerszky meglát bennünket a ház sarkánál, és erre nem a tornácnak tart, hanem oda, hozzánk.

Ne hazudjak, hogy még a lélegzet is belém szorult erre, és nem kellett mórikáljam a deréknyilallást, ami hétrét görnyeszt, ahogy Henkerszky előtt állok:

– Maguk öten azok, akik felvételre jöttek az üzemhez? – így kérdi Henkerszky egyenesen tőlem.

De mit makognék én, mit nem? A púposom, golyvásom, gacsosom mind egymást lökdösik félre előttem, hogy Henkerszkyre rontsanak kezet csókolni neki, hogy olyan jó, és rátekint a szegény emberre!

Henkerszky? Henkerszky mérgesen hárítja el őket, mint a kiakasztott rongyot, azzal a nagy vendégoldalnyi karjával:

– Na, na! Menjetek el! Papnak nyaljátok a mancsát. Azt akarom mondani csak nektek, hogy holnap hajnali fél háromra jelentkeztek a nagykarámban, a főtárna mellett, Vitkovits úrnál. Az oszt munkába benneteket, és az ír be. Szerszámot, gyutacsot, zsinórt, ami kell, ti kértek tőle. Bizonyítványt, munkakönyvet ne felejtsétek!

Rá erre újra a görcsöseim a hálálkodásra: szerencse, boldogság, egészség, öröm! Mind a sáfár úr fejére!

Még mintha már ettől a sok áldástól rázná meg a fejét Henkerszky csakugyan! De kire mutat, mint rám, így:

– Ne nekem, neki köszönhetitek, hogy szólt értetek Eulália őnagyságánál, nemcsak magamagát nézte!

Csak ámolyodok el ottan, hogy látom, a négy vakarcsom úgy bámul rám, mint a Mikulásra a jógyerekek.

De Henkerszky már beszél is nekem:

– Csak azt nem tudom, hogy maga hogyan gondolja a munkáját az üzemnél, ha, mint tudom, nem konyít a bányamunkához, mert valami iparosféle. Nem? Bőrmunkás vagy mi!

– Az vagyok, igen! – hebegtem erre.

– Hát igen, igen! – mondja Henkerszky. – De itt a bányaüzemnél akármit akarnak csinálni később magából a méltóságos úrék, hajdút vagy segédtisztet, vagy mit tudom én, micsodát, azért én mégis azt ajánlom magának, szagoljon valamicskét a bányamunkához is a kezem alatt. Mert hát nem hiszem, hogy magát itten állandó kirendeltségben lehessen tartani kerti munkán. Hát azért én csak ajánlom szépen magának, hogy valamicskét csak tessék-lásséknak is jöjjön a bányába dolgozni. Hiszen a télen így is rá kell fanyalodjék a bányamunkára, és akkor keservesebb lesz egyszerre hónapokra beleszokni. Érti-e azt?

– Igenis, értem! – makogtam erre, csakugyan, mint a félkegyelmű, ennek a sáfárnak a gyilkos szeme előtt.

– Az már más! – bökött rám a fejével Henkerszky. – Az más, ha nem irtózik a munkától. Eulália nagysága is így dicsérte magát. Hát én pedig akkor megint csak azt ajánlom magának, hogy jelentkezzen holnap hajnalban maga is ezekkel a társaival a főtárna karámjában. Legalább ezek az öreg bányászok belevezetik magát hamar annyi bányamunkába, amennyit konyítani kell itt ahhoz mindenkinek.

– Igenis! – bólintottam erre is ennek a Henkerszkynek, mint a mafla.

Csak már, mikor Henkerszky tovament, akkor jutott az eszembe, hogy: hű, hát micsoda marhaságra vétettem rá magamat? Holnap elmenjek innét?

Ezek meg ott négyen mellettem majd hogy csárdást nem táncoltak örömükben a szerszámjaikkal, hogy erről a szép napvilágról, ebből a jó szagú kertből lemehetnek a hegy gyomrába, azokba a sötét, vizes, hideg lyukakba. Úgy azok!

Biztattak is váltig engem, hogy ha velük kezdeném akármikor, akárhol a bányamunkát, hogy csak aranyéletem van köztük.

Na! Hová is tegyétek az aranyéleteteket! – gondoltam magamban. De hát szólani nem szólhattam nekik, ha már úgy magamra vettem bolondjába ezt a bányamunkát előttük, mint akár a reggeli derékfájásomat.

Hát csakis ennyit mondtam ott a görcsöseimnek, hogy csak azt bánom, hogy holnap reggelre ígértem meg ennek a Henkerszkynek a munkába jelentkezést, mikor így fáj a derekam, és így sem sürgős nekem elmenni ebből a szép kertből, akárhová is, míg nem muszáj!

Na, ebben igazat adtak nekem a görcsösök is. Hogy hiszen Luli nagysága is biztosan itt akar még tartani engem a kertben. Csak kell szóljak előbb Luli nagyságának még ma este. Meg így meg úgy! Így is segédaltiszt lesz belőlem!

Tanakodok ott a görcsösökkel, hogy hát: találkozom velük holnap vagy sem? Tartsak szót Henkerszkynek vagy szegjek?

Egyszerre Esztit látom meg a nagy úton kimenőruhában jönni a kaputól.

Mi ez? Hol járt ez? Nem is láttam, mikor ment el hazulról!

De búcsúzkodom is el a görcsöseimtől azzal, hogy: ha megyek holnap, ott leszek, ha nem, hát tartsanak meg jógondolatukban!

Veszek hamar két rossz virágcserepet a melegház mellől, mint hogyha azzal volna valami baj, és intek Esztinek, hogy ne siessen be!

Megyek oda hozzá, és megállunk a tornác sarkánál.

Persze előbb is ő kezdi el nekem, ahogy szokta, hadrin:

– Na, mit gondol? A bácsim üzentetett értem a fogadóból Gurka miatt! Mit gondol?

– Semmit én! – mondom. – Ameddig nem tudom, miről gondolhassak mit?

– Hát tudhatja! – mondja Eszti. De látom, kicsit veresebb rá. – Hát tudhatja, hogy Gurka ott a bácsiéknak és nekem az Élő Szentháromságra esküdött meg, hogy bár úgy lássa anyját-apját a falujában, hogy ő Dobra Katira ránézett mellettem! Hát erre a bácsiék és a felesége rám estek persze, szépen és veszekedve is, hogy rágalmakra hallgatnék? És maga már tudja a többit. Béküljek ki vele!

– Nagyon jó – mondom. – Nagyon jó! Most aztán én is elmondhatom magának, hogy Luli nagysága felvétetett engem Henkerszkyvel az üzemhez, és bányamunkára kell jelentkeznem holnap hajnalban.

– Hát ez jó! – fogja meg a karomat Eszti. – Ez nagyszerű!

– Hogyne! – mondom. – Pláne, ha maga megint kezdi a régit Gurkával, akkor jobb, ha engem a föld fenekében lapít oda a kő maga felől.

Tyű! Erre az én Esztim mérgesen rám! De még ugyan!

Hogy hát: hogy lehetek olyan mafla szerzet! Nem kell neki többet Gurka! Csakis színleg ha szóba áll vele a fogadós bácsija miatt. Majd tud ő okkal-móddal összekapni valamin Gurkával megint! Ne féljek!

Így az én Esztim nekem!

De persze én vissza nagy panaszosan:

– Hiába beszél már nekem, Esztike! Ismerem én már ezt! Majd elfelejt maga engem, mint a kárhozott lelket a pokol mélységes fenekén, a bányában, azzal, hogy csak ehhez a lator Gurkához kényszerítik.

Így sápítok ott. De csak úgy kacag a szívem titokban, hogy Eszti egészen odalesz előttem emiatt.

Fogja a karom, és dűl hozzám, így kezdi:

– Hát Marci, ha nem hisz nekem, akkor lássa meg, hogy most egyenesen én megyek Luli nagyságához. És én beszélek neki, hogy ne hagyja magát el innen a kirendelt kerti munkából a bányába. Így se hagytam volna különben, hogy most elmenjen innen. Hiszen ráér! És kell is itten még a kertben a munkája.

Mikor ezt mondta Eszti, hogy, úgysem hagyott volna elmenni most innen!… hát igazán el kellett értsem a szeméből is, mire gondol?!

Rögtön is azt kérdem tőle:

– De hát aztán kijön majd megmondani nekem este, miben maradt rólam Luli nagyságával? Mert rám ne mondja a sáfár, hogy szavam másítottam.

Hát erre Eszti elkeseredett egy kicsit, és azt mondja:

– Sz’ azt úgyis megígértem az este… izé, mikor eljöttem magától, hogy kijövök. De már kinéz utánam a szakácsné az uzsonnáért!

Rám kacagott, és megroppantotta az ujjaimat is a kezében, hogy biztasson. Így szaladt befelé.

Én is csak a kezem dörzsöltem össze örömömben, hogy így szépen kimászok ebből a nyavalyából, amire a bambaságomban rávett Henkerszky, ez a halálszemű!

Ne is mondjam, hogy megfeledkeztem a derékfájásomról is, és a görcsöseim csak néztek nagyot, hogy futtig futva megyek hozzájuk, ahogy már indulóban értem őket kifelé a kertből, és kiabálom nekik, hogy ne várjanak rám holnap, mert kellek itt a kezem munkájával a kertnek!

Na ugyan! Hogy a kertnek! És azzal a munkával, amire én szántam el itten magam!

 

*

 

Azt már kár is mondjam, hogy az álmosodás eszembe se jutott este, amíg Eszti csakugyan kisuttyant hozzám.

Csak a padon kezdtük a tanyászást persze!

De nem is a Gurkát beszélte ott most nekem Eszti, hanem megint a Feri bátyját.

Hogyan is? Hát úgy, hogy csakis Gurkán kezdte nekem, és úgy említette, hogy a Feri bátyja is utálja, és megfojtaná ezt a Gurkát, legyen bár jövendőbeli sógora, amiért annyira talpnyalója az uraknak.

Hát erre én csak véletlen kérdeztem meg Esztitől, a csudámtól is, hogy hát mégis hogy van az, hogy Feri bátyját sosem láttam, hogy idejön hozzá, amióta itt vagyok?

– Jaj! Hát maga nem tudja, hogy ki van tiltva innen? Még a kertbe se teheti be a lábát.

– És miért? – kérdem.

Hát erre Eszti elbeszélte végtől végig nekem, hogy mi volt a bátyjával itt a kertben, még azelőtt, amikor még többször is bejárt ide naponta hozzá, és a tornácfalat is ő festette ki.

Egyszer valami szerencsétlen, nyolcgyermekes özvegy bányászné járkált valami kegydíj instanciával a hivatalokban itten, de elutasították, és nem eresztették a bányaigazgató elé. Ez a szegény asszony pedig már csak a méltóságos úrnak a jó szívében bízott.

Elég az hozzá, hogy itt a kertben akart odajárulni a méltóságos úr elé ez a szegény asszony az instanciájával és könnyhullatásával.

De hát az öreg hajdú, akinek ki volt adva a szigorú ordré, hogy senkit a kertbe a méltóságos úr elé!, hát az öreg hajdú kenyerét félthette csakugyan, és a fiával együtt nekitámadtak a szegény, özvegy bányásznénak, és cibálták, szidták, fenyegették, talán meg is ütötték, hogy a méltóságos elé mert szemtelenkedni. Úgy azok!

Ezt látta meg az Eszti Feri bátyja, és aztán, amilyen szegénypártoló szíve van neki, hát előbb: az anyjok erre-arra! Összeszólalkozott a hajdúval és a fiával. Azután pedig addig-addig, hogy a kapun kívül Feri és a hajdú fia összeverekedett.

Össze azok! Az isten egerét! De úgy, hogy Feri két hetet ült tömlöcöt a városban azért a véres, felhasadt kuxért, amit a hajdú fia fején vágott egy nagy terméskővel.

Hát ez volt! Így tiltódott ki az Eszti Feri bátyja örökre a méltóságosék kertjéből.

 

*

 

De csak elmondom már azt is, ha már itt tartok, hogy akár higgyék, akár nem, még én is majd összekaptam ottan Esztikével ezen az eseten.

Mert hát, amikor nagyon teremtettézett ott a Feri bátyjára, hát én is azt mondtam:

– Ne haragudjék, Esztike, de ebben már a Feri bátyja derék ember, mert én is abba a vén hajdúba rúgtam volna bele a fiával együtt, ha ahhoz a szegény özvegyhez nyúltak.

Tyűha! Erre Eszti persze nekem, hogy:

– Mit? Hát a hajdú nem veszti kenyerét, ha azért állították oda az urai, hogy be ne engedjen rájuk senkit? És az én Feri bátyám tud segíteni minden rongyoson, de az édestestvérétől, éntőlem, az ingemet is elszedné?

Így itten Eszti mérgében ki is beszélte nekem, hogy a Feri bátyja vette el tőle azt a száz pengőt is, amit a méltóságoséktól a szégyenéért kapott! Már ha embere lett volna a méltóságos, vén, deres róka annak, aminek nem volt.

De csak elég az, hogy úgy volt, hogy Eszti nem tudta és nem merte fel se váltani itt sehol Sárgapatakon ezt a nagy bankót. Úgy adta oda a Feri bátyjának, hogy városban váltsa föl.

Csakhogy a Feri bátyja addig cigánykodott neki, hogy üzletbe társul a száz pengővel, és duplán adja vissza Esztinek és ez meg az! Hát Eszti utoljára kiengedte a kezéből a százas bankót. A Feri bátyja pedig az üzlet helyett világnak indult a pénzzel, és aztán úgy jött megint vissza, hogy a cipőből kinn volt a lába ujja. Na!

 

*

 

Persze én megint hagytam csak, hadd lepeteljen ki mindent a begyéből az én Esztikém. Azután kezdtem csak újra az unszolásán.

Eggyel-kettővel, mondhatom, most sem ment. De utoljára is mivel vettem le a lábáról ezt a szép, fehér nebáncsvirágot?

Csak a nyávogással! Így, ahogy mondom.

Hogy hát: ő ugyan biztos lehet afelől, hogy nekem póráz sem kell a nyakamba tőle, hogy a sarkát őrizzem hűségesen, mint a kutya, mindétig. De hát, hogy őrá ne erőszakolják Gurkát? Az se lehet! Még ha jobban szeretne is ő engem, amit nem nagyon mutat ki, hogy úgy félti magát tőlem.

Így és tovább! Még azt is mondtam, hogy: úgy bolondítson engem, és úgy hagyjon el aztán Gurkáért, hogy csak a kút fenekén lelnek meg akkor!

Ilyeneket és másokat! Csak addig-addig én, az én Esztimmel, amíg becsaltam az odúmba a padról.

Akkor aztán, már ne is beszéljem tovább!

A hajnali kolompszó ott érte már mellettem Esztikét az ágyban. De nem is sokat kellett marasszam.

Mi? Még arra is ő vállalkozott magától, hogy reggel idejön felkölt engem, mikor mondtam, hogy nehéz álmú vagyok, és félek, hogy az ágyban lep Luli nagysága.

Hát Eszti:

– Na, ne félj! Majd én kiszaladok hozzád! Engem felver ez a vén dög szakácsné, ha jön, a fickóval együtt.

Hát így!

 

*

 

De sose is felejthetem el, hogy a királynak sem mehet dolga jobban, mint ott ment azután nekem.

Dehogy kellett egy szóval is noszogassam többet Esztikét, hogy estére künn legyen velem.

De még már én sokallottam! Nem mást. Csak az éjszakázást.

Mert azt az ember nem is gondolja, hány eleven ördög hordja farsangon még az ilyen gyenge húsú, szentkép orcájú fehérnépet is, mint ez az Eszti volt ottan.

Velem lehetett ez, akármilyen viháncban és egyébben, világos hajnalig, mikor már nekem is egy rettegés volt, hogy beszaladni lássam magamtól a konyhába, a ház fala mellett.

Micsoda? Az idejére az én Esztim még jobban csapdosta a hajnali párát a törlőrongyaival az ablakból, még jobban táncolt, dalolt végig az emeleten a szobákban, mint máskor.

Még frissebb volt attól, amitől nekem sokszor álltomban ragadt le a szemem, és majd-majd előrebuktam néha a rózsafa tüsökbe az álmosságtól.

Csak annyi volt a szerencsém, hogy jobban nem néztek ottan a körmömre, mit dolgozok. Mert akkor sokszor találhattak volna meg erre-arra a kertben, hogy ültő helyemben felborultam valami fa tövében, a füvön, és húzom a csendest, a legjobb munkaidőben, fényes nappal.

De hát, hogy a görcsösök elmentek a bányába, csak egyedül maradtam a kerti munkán. Nem fogadtak mellém más kezet.

És csak Luli nagysága nézett utánam egyedül, mit teszek-veszek. Ő pedig meg volt elégedve velem.

Már én nem is tartom magamban, a koporsómnak vagy hogy Szent Péternek valljam be, mint mondják: hogy én mi pácba kerültem ottan ezzel a Luli nagyságával is.

 

*

 

Csak ez már aztán volt, tudom, hogy amikor összejöttem Somával. Hát azután mondanám is el, ha eszembe juttatnák majd.

Most csak azon kezdjem, hogy aki nem látta Somát addig, az én voltam. Nem én azóta, hogy elváltunk, és jól leganyáltuk egymást az anyagraktár előtt, ahol Gurka dolgozott az irodában.

Ki nem tettem én egy tapodtra sem a lábam abból a kertből, amilyen jól megvoltam ott magamnak, hacsak nem küldtek valahová.

Csakis Eszti beszélt nekem Somáról, a velem jött szaktársamról, egyszer-másszor. Leginkább is azt, hogy az ő Feri bátyja és Soma kegyetlen jól megértik egymást, és együtt sütnek-főznek, gágároznak a pohár mellett, az urak ellen, na persze! Meg a templom ellen!

Hát én csak vállat rántottam erre, essen bár felőlem Somáékba a süly, urastól és papostól, mindegyformán!

Hanem hány napra arra, hányra nem, hogy a görcsöseim a bányához kerültek, így kezdi nekem Eszti:

– Hallod-e, Marcikám! Engemet arra kért meg a bátyám és az a Soma szaktársad is, hogy eredj el máma este oda a Legényegylet söntésébe, hozzájuk. De okvetlen! Én tudom, minek hívnak, de én nem mondom. Én nem ártom magam bele a bátyám dolgaiba. Te azért teheted, amit akarsz.

– Mit menjek én? Nem megyek én! – ráztam a fejem Esztinek ott a tornác alatt, mert ott beszéltünk, úgy délutánfelé erről.

De Eszti csak, hogy:

– Én azt mondom mégis, nézz el oda. Mert Feri bátyám azzal állt elő, hogy neki köszönheted, hogy idejutottál a méltóságosékhoz, hát annyit megtehetsz, hogy elmégy pár szóra hozzá és a szaktársadhoz.

– Hát igaz, hát igaz! – mondom. – A bátyád segített ide. De azt mégse tudnám, hogy minek járjak én hozzá este, hogy a poharamat az övéhez ütögessem és ahhoz a gazember szaktársaméhoz? Már csak inkább temelletted ülök.

De Eszti erre is csak jobban noszogatna, hogy: de menjek le! Ő tudja, minek, mondja, és így és úgy!

Utoljára is már azt mondom:

– Na, ha te, aki tudod, minek hívnak oda, megmondod, hogy minek hívnak, akkor elmegyek.

– Nem! Nem! – tiltakozik ettől az én Esztim. – Én nem akarok tudni semmiről. De csak azt ajánlom: egyszer, egy este eredj el. Hiszen azután is találkozhatunk, ha nem késel nagyon a kocsmából.

Már csak a kíváncsiság tömlőnek ett volna ki belülről, ha nem tudom meg ettől a lánytól, hogy mi van a késztetése mögött. Hogy ő küld a kocsmába maga mellől este! Hát hallott még ilyet valaki fehérnépről?

Ne is mondjam, hogy utoljára azt böki ki az én Esztim, hogy a Feri bátyja dolgát velem és a szavát, mit bánná ő! De hát Soma, az én szusztársam szúrt tüskét neki a begyébe azzal, hogy Soma röhögve azt mondta neki rólam a Feri bátyja előtt, hogy ha én nem megyek este, mikor lehet, a kocsmába, akkor csak egy tarthat engem vissza attól, hogy valami szoknyán ülök rajta. Nagy a gyanúja, hogy az Eszti pendelyét őrizem éppen!

Nahát így! Eszti maga is bevallotta, hogy bár oda is köpött Soma szeme közé ezért az arcátlankodásért, azért bizony kegyetlen elveresítette őtet a Soma beszéde a Feri bátyja előtt.

De milyen dühös lettem erre én arra a ravasz gazemberre, Somára! Azt sem tudom, mit nem tettem volna vele, ha a kezemben tartom a nyakát egy kappan módjára! Mert igaz is, hogy csak kappan az, akinek jobb a pohár egy fehérnépnél, és csak a pohara mellől irigykedik másra.

De megállj, te pernahajder! – azt gondoltam magamban. – Most már elmegyek oda a butikotokba, hogy ne köszönd meg nekem.

Így aztán már nem is firtattam többet Esztitől, hogy mi az, amit ő okának tud, hogy a bátyja is hív engem.

Csak még azt beszéltük meg ottan Esztivel, hogy csak azt szaporítom a Feri bátyjával és Somával a kocsmába, amit nagyon muszáj, és hamar hazajövök, hogy Eszti ne hiába virrasszon értem.

 

*

 

Hát este, atájt, amikorra Csurinyák Feri üzente, hogy ott legyek a Legényegylet söntésében: gyere, Marci! Elmentem!

De amin töprenkedtem és tanakodtam magamban én, csak az volt: hogyan hágjak rá okosan ennek a tolvaj Somának a tyúkszemére, hogy megunja hergelődni velem tíz háztája messziből is? Hogyan hát?

Nyitok be a söntésbe!

De meg is hökkenek egy kicsit. Mert csak Csurinyákot és Somát gondolom, hogy várnak.

És a kármentő körül, ahol Soma a boroscsapokat gyilkolja, tán magának többet, mint a vendégeknek, ott ülnek, nagy beszédben, füstben, a szép, meleg este, mit is tudom, tán heten is, mint a gonoszok!

Az egyik közülük csakis úgy nézett ki, mint az ördögök királya a gyehenna legfenekéből. Ez egy nagy, fekete szakállas bányász volt. A neve: Buzugó Jakab. Az orra éppen olyan, mint a karvalyé, és a fekete szeme úgy villogott az emberre, mint a fekete átok.

Erről a Buzugóról mindenki beszélte, hogy aranytolvaj. Abból vett nagy jószágot magának, kettőt, és a városi takarékban tartja a pénzét.

Ezé a Buzugóé volt a postafogat is. A fia járt vele. De megesett, hogy az öreg Buzugó ment a postával, és a fia dolgozott addig helyette a bányában.

Mert hát a kincstári munkát nem adta fel se az öreg, se a fiatal Buzugó. Hiába voltak gazdagok.

Mondták is, hogy csak az aranylopás miatt kell nekik tessék-lássék a kincstári munkában maradni. Na!

De rajta sohasem fogták a tolvajláson ezeket száz csendőrrel sem. Itt, a bércek közt, minden kis szurdékban tárna volt, és a hegyek úgy összevissza voltak furkálva, hogy ezer helyre foghatta akárki, honnan vált be ércet, ha megszorították.

Így ezek a Buzugók és mások is itten!

Na, és még ott ült egy olyan bányász, hogy azt hitted volna róla: ez a sírból kikelt halál! Egy hosszú ember, magasabb Sománál is, és csak csont és bőr és szinte zöld penészszínű. A nagy, barna szeme elakadt a levegőben, mint a holt emberé.

Mi? Hogy volt ennek fene baja?

Ez volt a legnagyobb verekedő és táncos az egész Sárgapatakon fiatalabb korában, és ez vitte eddig a zászlót is a kincstári parádékon. Úgy hívták: Pertik Ezsaiás.

Ott volt egy Boros Ferenc nevű. Erről azt mondták, okos, mint Boros. Ott volt egy Hutzikán nevű. Ez meg az a csontváz Pertik Ezsaiás voltak ketten a legerősebb emberek a faluban.

Részegen megtették, hogy az érctörő mozsárba töltöttek bort maguknak, és úgy koccintottak a két mozsárral, amiket más ember alig hogy felheppentett a földről.

Na, és még mit tudom én, kik voltak ott Somával és Csurinyákkal.

Egyiket sem ismertem, mikor benyitottam oda, hát az ütő is megállt bennem, ahogy egyszerre elhallgattak, és mind rám nézett vad szemmel.

Csakis Esztitől tudtam meg azután, hogy kik közé cseppentem itt.

De mondjam tovább.

Néznek rám. Én meg állok ott az ajtóban. Mert Csurinyák is, Soma is a hátát fordította az ajtónak éppen.

Utoljára is észrevesz Soma:

– Aha! Itt vagy? – int nekem a csap mellől.

– Minek híttál? – hebegtem ottan.

– Jöjjön csak, jöjjön! Szervusz, barátom! – vesz észre Csurinyák is, és jönne hozzám.

De éppen a szakállas Buzugó kérdi előbb tőle, rám:

– Ki ez?

Csurinyák legyint:

– Szaktárs-szaktárs! Beszélhetünk előtte akármit.

– Na, csak vigyázzunk! – így a csontváz Pertik is, mint egy vizsgálóbíró, rám.

– Ülj le, tessék! – mondja nekem így tegezve már Csurinyák. – Szolgálhatok neked egy pohár borral? Majd aztán leszel szíves hozzászólni a dologhoz.

Kacsint nekem Csurinyák, látom, és kacsint rám Soma is. De minek kacsintanak? A nyavalya tudja.

De hát leülök a lóca végére, ahol a söntésből az ajtó hátra vezet valahová, és Csurinyák elém tesz egy jó pohár bort.

Na, ez eddig a legokosabb abból, hogy idejöttem.

Veszem a poharamat, hogy nyeljek egyet arra az ijedtségre, ami kiszárította a torkomat is bejövet.

De látom, arra mind nyúlnak az asztalnál a boruk után, pálinkájuk után, és emelik felém a poharukat koccintásra. Hát sorba koccintok mindenkivel. Az utolsókkal a lócán, át is kell hajoljak az asztalon.

Mi van itten? Éppen, mint az olyan vacsorán, ahol a követ szavalja, hogy elengedik a polgárok adóját, csak lessék!

Ezt láttam, nemegyszer, kivált, mikor a cigánybandának, hordtam a bőgőt a városban.

Éppen úgy ülnek ezek itten. Az jutott eszembe.

Mert Csurinyák a világra úgy lökte el magától a kezét, mint egy képviselő, ahogy Buzugóra mutat, és azt mondja:

– Hát folytasd, kedves szaktársam!

– Én már megmondtam a magamét! – dörmögi erre Buzugó a szakállába. És meglöki Pertiket: – Beszélj te, nyakigláb!

De nem! Boros kezdte:

– Én azt mondom maguknak, hogy az üzemmel csak jobb békében élni. Még a deputáció sem okos a méltóságos úr elé csak akkor, ha meglátnánk, hogy szállítja lefelé a munkabérünket is, amit nem is lehet.

Tyűjj! Hogy erre mi lárma és hadonászás lett ott?

Boros, egy akkora kis majomképű ember volt, éppen mint a méltóságos. Csak fekete.

Hát erre a kis emberre rá mind, akik ott voltak, hogy azt hittem: na, mindjárt széttépik.

De mi? A kis pukkancs rá se fittyentett, hogy a Pertik nagy lapát keze hadarást az orra előtt. És még a Buzugók is, Hutzikánnal együtt, mint a dühödt kuvaszok ordítanak rá.

– Coki, coki, coki! Hát nem hallgattok szót, hogy először is ki kell azt puhatolni, mit akarnak a méltóságos úr körül azok a rablók! Azután tenni valamit! – így Boros a többinek. De amilyen éles, visító hangja volt, minden szavát jól értettem én is, az asztal túlsó végén.

Látom, hogy a szomszédom, egy kövér, nagy bajuszú ember, egy Salánky nevű bányaács, kacag.

Kérdem tőle:

– Mondja hát, min tanácskoznak maguk?

– Na, ezt maga tanácskozásnak nevezi? Akkor a kutyamarakodás is az! – mondja és tovább. – Csak arról van szó, hogy ezeket hatukat kitették a kincstári munkából, mert vallottak Henkerszky ellen a bányaromlásnál, és aztán szájaltak vele. Ott azt a kicsi Boros nevűt visszavették máma a kincstárhoz. Azért beszél így itt. De mind félünk, hogy munkabércsökkentés lesz és elbocsátások, mert kaptak jó munkaerő bányászokat az üzemhez, magántársulatoktól, olcsóbban, az anyjok büdös szentjét!

– Ahán! – bólintok. Mert gondolom: ne tudj róla, hogy rólam is beszélsz az anyám szentségével, fúlj meg!

De már fordul is el előlem a szomszédom, Salánky, és ordítja bele a nagy hácácáréba:

– Hagyjátok Csurinyák Ferit beszélni!

Na erre a többi: Hagyjuk! Hagyjuk! Halljuk! Halljuk!

Hát Csurinyák erre, mondom, mint a követ, mikor az országot-világot boldogítja, odaáll ki a söntés közepére, és onnan rá:

– Szaktársak, ide hallgassanak! Ha maguk közül olyanok, akik még mostan benn dolgoznak ennél a rablószövetkezetnél, azt hiszik, hogy nem kell nekik törődni a kirúgott társaikkal, azok buta állatok! Hát rájok nem fog kerülni a sor, ha egyszer ezek a vérszopók olcsóbb munkaerőt találnak, ezekben a nyomorult borzos-sárgapatakiakban? Vagy nem fogja itt a kincstári fosztogatóknak keze lenyúzni mindenkiről még a bőre után a húst is a csontjáról? Na, gondolják meg!

– Ez igaz!… Úgy van!… Jól beszél!… Ő érti ezt csak!

Így összevissza az egész asztal mellettem Csurinyákra. Különösen Salánky, a szomszédom, az a kövér duda, meg Soma a csapnál, ők hadaráltak kézzel-lábbal, hogy Csurinyák jó próféta. És megint:

– Hagyjuk Csurinyákot beszélni. Halljuk! Halljuk!

Rá Csurinyák:

– Itt csak egy segít, én mondom maguknak, szaktársak. Ha az egész munkásság, mint egy ember, összeáll, és mindig egyhangúlag lép föl ezek ellen a zsarolók ellen. Hiszen mindenütt a világon így áll össze a munkásság szakszervezetekbe, csak még nálunk, ebben a piszok, rongy országban nem jutottunk idáig. Már van ugyan itt a városban is ipari munkásoknak valami szakszervezetük, úgy hallottam, de nem tudnak megegyezni a különböző szakmabeliek jól, mert kevesen is vannak. De ha itt a bányászság és a zúzdák és a fatelepek munkássága összefog, akkor nincs Isten, aki bírjon velünk. Úgy diktálunk, ahogy akarunk, ezeknek a vérszipolyoknak a munkabérben. És összeköttetést létesíthetünk a külországi, nemzetközi munkásszervezetekkel. Ezt bízzák rám. Én voltam künn, és láttam, hogyan élnek ott a szervezett munkások. A külföldi munkás leveti este a munkaruháját, és felöltözik úgy, hogy nem tudod megkülönböztetni az igazgatójától sem. A külföldi munkás színházba jár és hangversenyekre. A külföldi munkásoknak olyan könyvtáruk van egy-egy telepen, hogy még! Nem mint itt, ilyen rémregények, a munkásköri olvasóban, maguknak, amiket a plébános úr válogat ki, ez a vén, véres nyakú kandúr! Igen, az úrpárti Istenével!

Nahát, még nem tudom, hogy miket sorolt el Csurinyák, hogy: hogyan parancsolnak a munkások a külországokban az uraknak, és hogyan élnek, hogyan nem.

Csakhogy már erre kezdtek az asztaltól belehümmögetni és dünnyögni és legyintgetni a Csurinyák beszédébe.

Mindössze-vissza Soma és mellettem ez a kövér bányaács, Salánky helyeselt Csurinyáknak, és pisszentette le a többit.

De hát nem lehetett! Kezdtek megint összevissza beszélni az egymás szavába.

Pertik Ezsaiás, ez a halál-langaléta volt csakis, aki legutoljára maradt a szóval. Mert azt mondja Csurinyáknak:

– Hát nézzed, Feri, én tudom, hogy te többet hordasz a kobakodban a könyvekből hozzám képest. De már én csak megmondom neked a magamét. Meghallgatod?

– Na halljam! – Csurinyák erre és a többi is hagyta Pertiket, hogy kibeszélje magát.

– Én nem tudom, hogy van a te külországaidban a munkás sorsa. De én nem is kívánkozom arra, hogy én azt a félkótya színházat nézzem, és azt a kornyikálást hallgassam tán, mint amit klimpíroznak itt a kincstári tisztnék. A fülem fáj, csak ha hallom. Én ezeket nem irigylem az uraktól. Én meg vagyok elégedve, ha egy deci mellé ülhetek itt a cimboráimmal, tiveletek, és én a fohászomat az egy vasárnap a templomban így is a Nagy Jó Istenhez küldöm, ha a plébános részeges is, mert nem ő az Isten, aki bizony felettünk van, és megmondom, nem is szeretem, mikor őtet előttem káromlod. Én már csak ezt mondom!

Így Pertik! És bizony mind-mind a többi bányász is neki adott igazat. Már csak Soma és Salánky maradt a Csurinyák embere, hiába nézett akármelyikre, és hiába akart magyarázni külön-külön mindnek Csurinyák.

Utoljára is Csurinyák már szinte kínjában rám néz, aki csak hallgatok ottan, és így:

– Na lássák! Az embernek az lesz a sorsa, amivel megelégszik, és nem nyitja ki a szemét, hogy a vérén és a verejtékén mások poszognak jólétben. Maguk azt is igazságosnak tartják tán, hogy szerződött üzemi munkások létükre kidobálhatják magukat a kenyerükből, és mehetnek napszámosnak mostan. Ő, lássák – mutatott rám Csurinyák –, ő, lássák, aki már járt itt-ott a világban, ipari munkás létére bizony gazságnak tartja, hogy őtet cseléd vagy napszám-munkára fogják. Igaz-e, szaktárs?

Így nekem Csurinyák! Én meg magamban gondolom, csak legalább kitalálnád jobban, hogy minek legyek úgy elkeseredve az urak ellen? Hiszen a Luli nagysága jóvoltából a méltóságosnak a jó ruháját ribolom, a szakácsné jóvoltából sokszor különb falatokat eszem a méltóságosék asztaláról, mint a méltóságos maga. Ne is mondjam Esztit, akivel azt csinálom, amit a méltóságos csak szeretne. Ezért gazemberezzem itt le őket veletek?

De hát, persze, meg nem mukkantam, csak ültem ottan, mintha siralomházban tartanának a méltóságosék kertjében mint világlátott bőrmunkást.

Hanem most már Csurinyákot nem hagyták beszélni tovább.

Most Hutzikán állt oda beszélni. Ennek is szép kis háza és nagy kertje volt, bányász létére, és lesipuskázásra járt az erdőbe, akár a kincstári, akár a grófi területekre.

– Hát én amondó vagyok erre – kezdte –, hogy ha összeállnának érettünk deputációba a társaink az üzemnél, amiért elbocsátottak, ezt bizony meg kéne tenniök, maguk érdekében is, a méltóságos úrnál! Hadd tudja meg, hogyan önkényeskedik velünk a sáfár, és hogy kérjük, legyen több belátással az üzem az olyan munkásaival, akiknek a nagyapjoknak a nagyapja is ebben a hegyben vágta a követ a kincstár javára. De hogy fenyegetőzzünk, hogy mi munkások összefogunk! Az hiába! Én is amondó vagyok! Hiszen kapnak az urak munkást ezeret helyettünk!

– De nem! – kiabálta ebbe a Csurinyák és Salánky, a bányaács meg Soma. – Minden munkással meg kell csinálni a szervezetet.

Csakis ezt hajtogatta egyre Csurinyák, és csudáltam, hogy erre nem lett zsivaj.

Hanem a kicsike Boros kérdezte ezt:

– Na, és ha az idegen munkás mégis inkább beáll az üzemhez olcsón, mint velünk tárgyaljon?

– Akkor le kell ütni! Mint a kutyát, leütni!

Ezt Soma ordította a vastag hangján. De úgy, hogy még egy-ketten kacagtak is.

Erre szólt először Buzugó!

Na, olyan csend lett egyszerre, mint a templomban a prédikációnak.

– Emberek! Én azt mondom, különbség ember és ember közt mindig volt, és mindig lesz. Hogy én vagy más, aki dupla munkával, kuporgatással szereztem valamit magamnak, akkor kezdjek összeállni naplopókkal vagy rongyosokkal, éhesekkel, az meg éppen nem igazság. Az urakkal sincs baja az embernek, ha jók. És vannak jók is köztük, ahogy vannak gazok is. Ezekkel a gazokkal kell csak leszámolni. Van annak, és volt már annak módja, nem is egy. De az ilyenhez nem olyan összefogás kell, hogy mennél több fül halljon róla, és mennél több nyavalyás, lecsperdi szájú tudjon róla. Hanem csak olyanok, akinek helyén van a szíve a másikért, ha kell!

Szinte megrettyent az inam is, ott ülve, az asztal mellett, ahogy láttam, hogy a vén Buzugó Pertikre néz, Pertik visszakacsint rá, csak alig, a szeme sarkából, és úgy a kicsike Boros is, aki pedig nem is volt facér még, csak bólint oda Buzugónak.

Haj, hüm! – Gondoltam. – Ezek valamin nagyon értik egymást.

Micsoda? Csurinyákon is azt láttam, hogy mintha elfehérednék.

Egyesegyedül az én disznó, gazember Somám, az kezdett el egyszerre hangosan röhögni:

– Na erre is ihatunk! Ez se rossz! Én mondtam legelőször is. Mert az úgy van, hogy aki nagyon nagy legény, az már nem is néz a lába alá, olyan büszkén lép. De így, ha a nyakát szegi valami gödörben, hát kire lehet fogni, hogy kiásta neki? Hah-haha-hihihi!

 

*

 

Hát, hetye-petye-lefetye! Egy Jakics nevű bányász, aki a kicsi Boros mellett ült, és az sem volt elbocsátva az üzemtől, egy csomó időt beszélt Henkerszkyről, a sáfárról.

Egyszerre belökik az ajtót. Két bányász állít be. Az egyik így kezdi már az ajtóban:

– Akarjátok tudni? Engemet és eztet itt velem szombattól az anyámba küld a felőr, és úgy hallottuk, még négyünket jövő szombaton. Na és aztán, így lassan a többit is. Mert persze, hogy egyszerre az egész munkásságot nem ereszthetik szélnek. Hiszen az átadás zavart csinálna nekik.

Juhuhuj! Erre mi lett?

Az a lárma és az a hadonászás! De az semmi!

Hanem Csurinyák?

Csurinyák a székre ugrott, és hogy mit tett az? Sírt, halljátok! Sírt! Úgy ordított sírva. És tízszer mondta egymás után ezt a borzasztó káromlást, a plafonnak tartva a két karját:

– Hát lássák! Én nem hiszek abban a vén Úristenben, az urak Istenében, mert így kéne nevezni! De ha már ott van fenn is, akkor is láthatják, hogy még ő is az én igazamat láttatja be magukkal. Most ideküldte ezt a két szaktársat, legyen! A maguk vén Istene! De itt vannak, hogy lássák már be végre, ne halogassunk egy percet sem a szervezkedésre.

 

*

 

Már én nem is tudom tovább rendesen mind elbeszélni, hogy még ki mit gágározott ott összevissza.

Csak az maradt beszéd, hogy Csurinyákra kezdett hallgatni mindenki újra.

De már én is megelégeltem hallgatni itt ezt a kortesugatást.

Hát ahogy Soma a csap mellől előjött, elkaptam a kaputját:

– Hát én nem töltöm itt neked az éjszakámat! Nekem keserves munkám van holnap! – mondom így. – Verd a pofád, minek hívtatok ide?

Na erre Soma:

– Várjál, rögtön! Aztán mehetsz!

Odamegy Csurinyákhoz, és a fülébe súg rólam. Így sugdosnak egy darabig ottan.

Utoljára is Csurinyák úgy int felém Somának, mintha mondaná, hogy rendben van, és Soma jön hozzám:

– Na, gyere, kikísérlek egy darabon.

Hát kimegyünk Somával a csillagos ég alá. Na! Szinte jólesett szusszantani egyet a friss levegőből az után a füst és lárma után.

– Ide hallgass! – ránt rajtam Soma, ahogy szokta, az erőszakos marha. – Csurinyák nem akarja, hogy tudják benn a többiek, mire kér téged. Mert neked se lehet jó belőle. Holnap deputáció megy a bányaigazgatóhoz, érted?

– Hallottam már benn eleget! – mondom.

– Nahát! – tovább Soma. – Amit a hivatalban mond a bányaigazgató a deputációnak, az csak lárifári. Mert körülötte azok a tolvaj tisztek rágják a szájába, hogy mit mondjon a munkásoknak. De azt kell tudjuk, hogy mit beszél a bányaigazgató a feleségének, meg különösen annak a vén ringyó sógornőjének, aki a szukaprépost itten. Azt mondja Csurinyák, te már tudhatod, hogy délután a vén, veres majom méltóságos valami lugasban kártyázik, ahol te sündörködhetsz a kerti munkán. Hát hallgasd meg, mit beszélnek, és hozd ide a szót.

– De hát mi? – kérdeném én.

De Soma letorkol:

– Ne ugass most sokat, mert be kell menjek! Tudom, mit akarsz mondani, hogy: Csurinyák nem tudja-e spionkodtatni a húgát? Nem! Mert ez nem akarja ezt megtenni az édesbátyjának sem, ez az utolsó, piszok, hókapofájú szajha! Az Eszti húga!

– Az anyád! Érted? Az anyád!

Így én Somának egyszerre szembe!

Olyan dühbe jöttem, hogy ez a tömlöctöltelék leszajházza az Esztimet, hogy csak itt-ott, hogy a szó helyett egy követ nem kaptam fel az udvarról, hogy a Soma fejéhez csapjam.

Persze egyszerre meg is bántam. Mert észbe kaptam rögtön, hogy ezzel mit tálaltam ki Somának. Ez a gazember nem is hergelődött fel az anyja szidásán tőlem.

Röhögni kezdett ott:

– Ajahajaháj! Te Kakuk Marci! Hát én nem orrontottam, és nem mondtam mindjárt Csurinyáknak, hogy tőled nem őrzi meg, hogy ne lássad a húga pendelye fonákját, ha mellé ereszt téged? De ha ezt nem bánja Csurinyák, amilyen megkergült ez, ezzel a világigazgatással, majd én tudom, kinek szólok Esztikéről és rólad. Majd Gurka, a segédaltiszt…

Akár hiszik, akár nem, úgy ráugrottam Somára, arra a nagy lajtorjára, mint hörcsög a kutyára. A torka a markomban volt.

De hiába persze! Egyet sodorintott rajtam a gazember, röhögve, és ott tántorodtam már félre tőle a kocsma udvarán, a sötétben.

Hát felkaptam egy téglát a földről:

– Látod ezt? Ha te olyan tiszta és becsületes lányra kitátod azt a piszkos szádat… akkor!…

De Soma röhög csak, és azt kérdi tőlem:

– Hát nem búboltad meg? Akkor kár a nevedért, ha ott vagy vele, és nem tudtál semmit csinálni a tisztességével.

– Az tisztességes lány! – mondom én erre. – Ahhoz nem fért még senki!

– Hogyne! – röhög tovább Soma. – Tisztességes lányoknak van száz forintjuk váltatlan! Mint az Esztikédnek!

Csak elhűltem erre! Hát ez a Csurinyák az édeshúgát is így kiadta ennek az országos tolvajnak, amilyen ez a Soma volt. Így beférkőzött a bizalmába Soma. Na!

Persze, tettem magam: én nem tudok semmiről!

De már egy szó, két szó, csak elvállaltam Somának, hogy eljövök, és elmondom, amit kihallgathatok a méltóságáéktól, a deputáció ügyében.

Így váltam el ott Somától.

Na! Megállj, Soma! Itt eszembe jutott, hogy tolok ki vele a sok mérgemért, amit elnyeletett velem a gazember.

El is mondhatom mindjárt itten, mit tettem.

 

*

 

Másnap estefelé, megint éppen úgy, mint előző nap, csak Eszti szólott, hogy: a Soma szaktársam vár, azt üzente a Feri bátyja vele nekem.

De most már olyan nagyon Eszti sem volt rajta, hogy menjek el, minden este így legyen már. Tegyek, ami jólesik! – azt mondta. Én munkatársaimnak hordhatom a szót, ha akarom, a helyemből, de ő mint cseléd, nem!

Így és tovább. Tanakodunk-tanakodunk, mi lenne jobb, mi nem, hogy ne zaklassanak bennünket? De utoljára Eszti is azt mondta: mégis jobb, ha elmegyek, legalább tudjuk, hogy mit koholnak, sütnek-főznek az üzem körül Feri bátyjáék.

Hát veszem magam! Gyere, Marci!

Soma úgy mondta, hogy egy kis szellőztetőablakot verjek csak az udvarról, ő arra kijön a csapszékből, nem muszáj megint ott mutatkozzam az embereknek benn.

Hát jól van. Megverdesem a kis ablakot, és Soma már künn is van.

Mi? Egy kis csobolyó bort is kihozott, hogy ne szárasszam ki a torkomat a hírhordásban.

Így ültünk le a kerítés alá, egy garmada hídlásdeszkára, a sötétbe.

– Na – kezdi Soma nekem. – Látod, te büdös gazember! Mit mondtam, hogy itt jól élsz?? Ide se akartad dugni azt a csálé pofádat. Hát ne rám hajts ezentúl? Ide hallgass! Ezek a koszos bányaférgek itten, most már biztos, hogy összeállnak egy szakszervezetbe. Már Csurinyák választ is kapott a városból, hogy onnan is jön ki holnap, holnapután valami ilyen őfajta lázító, és tán még Pestről is lejön ilyen. Ez nem hazugság! Láttam a levelet a szememmel, érted? Na de, csináljanak ezek, amit akarnak, nekem csak az a beszéd, hogyha lesz itt valami iroda vagy miféle, akkor a csaposságot odavágom, mert beülök oda a szakszervezeti irodájukba ezeknek, még az is lehet, hogy pénztárjukat is kezelem.

Na, már itt nem bírtam, hogy ne röhintsek egyet. Jóra bízzák a pénztárt! De Soma:

– Ez nem röhögés, te vadbarom. Tán még rád is szükség lehet majd persze.

– Köszönöm-köszönöm! Én megvagyok magamnak a helyemben! – mondom.

Hát Soma:

– Jó-jó! Hiszen éppen az a legjobb, ha a bányaigazgató háza körül megtartanak. Ezeknek, Csurinyáknak nagyon kell, hogy emberük legyen a bányaigazgató háztájéka körül, akiben megbíznak. Most is Csurinyák rám esett kegyetlen, hogy minden szórul jól kérdezzelek ki, amit hallottál, hogy a bányaigazgatónál kiejtettek erről a reggeli munkásdeputációról. Hát halljam. Na! Jutott a füledbe valami?

– Még máma én magam is beszéltem a bányaigazgatóval magával! – mondom.

Mert ez igaz is volt. Csakúgy, ahogy itt elmondtam a Soma nagy kíváncsiskodására: – Na, na, na! Hogy? Hogy? Hogy?

– Hát! – mondom. – Úgy volt, hogy máma délután a szakácsné, a konyhán, mikor kiadta nekem és a fickónak meg a többinek a finom, kövér, bivalytejes kávét uzsonnára, hát azt mondja: ő már akármennyi feketekávét tölt magának, idestova nem tudja meginni a finom tejsűrűt. Na erre Eszti, hogy: biz’a, ő se. Rá a fickó: biz’a ő se. Csak a bejáróné csettingette a száját a tejsűrűs kávéra. Hát én azt mondom: jaj, én, tudnék aztán olyan finom uzsonnát, ami meg máshoz is visszaadja az ember étvágyát, az pedig a fokhagymás pirítós, hideg, borsos borlevessel. Tyű, erre Eszti is, a fickó is rá a szakácsnéra, hogy ők pípet kapnak, ha nem csinálhatnak rögtön maguknak egy kis fokhagymás pirítóst, és a szakácsné is szinte nyögött és sóhajtott, hogy csináljon, ne csináljon borlevest a konyhának fokhagymás pirítóssal. Micsoda? Mikor már megcsinálta hirtelenében a szakácsné a konyha külön uzsonnáját, miért, miért nem, arra jön Luli nagysága a méltóságossal, és meglátják, hogy borlevesezünk a tornácon. Szimatolnak, kérdeznek, hogy mit uzsonnálunk? A szakácsné még meg is van rettenve, és mondja, hogy csak olyan szegény emberek uzsonnáját csinálta nekünk. De hát a méltóságos azt mondja: ó, jaj, Istenem! De finomakat eszegélt ő ilyen fokhagymás pirítóst, mikor a főiskolán járt, hát ő is kér most ezt uzsonnára. Ne is mondjam! Luli nagysága is kért, és amikor az erdőtanácsos jött, annak is fokhagymás pirítós kellett, hideg borlevessel. De ez semmi! A méltóságosnak annyira ízlett ez az uzsonna, hogy azt mondta: ő életében ilyen csuda finom uzsonnát nem evett! Az erdőtanácsos is úgy csámcsogott, mint a hízó malac. Elég az hozzá, hogy mikor Esztitől megtudták, hogy ezt az uzsonnát nem is a szakácsné, de én, a kertészlegény találtam ki, hát odahivattak a lugasba az urak engemet, és három hatost és egy szivart kaptam tőlük, és megígértették velem, hogy amit tudok még ilyen finom faladékot, arra okvetlen megtanítsam a szakácsnét. Így bizony!

Soma ott a sötétben csak hallgatja, hallgatja, ahogy ezt mind apróra mesélem neki. És himget és hümget és fészkelődik az én Somám.

Utoljára is már hadarint egyet mérgesen Soma a kezével, és így nekem:

– Jó, jó, hát látom, benyaltad magad ezeknél az uraknál, te betyár! De ne ezt beszéld nekem mostan, hanem azt, amit kihallgathattál, hogy a munkásokról beszéli ott a családjának bizalmasan a bányaigazgató. Vagy nem is beszéltek a munkásokról?

– Dehogynem! – mondom. – Éppen arról beszéltek aztán, a szegényebb népekről. Csak nem a bányaigazgató, hanem inkább a felesége, a méltósága.

– Nahát, ezt mondjad el nekem, ha hallottad! – firtatja tőlem Soma nagy kíváncsin.

Hát rá én:

– Hallotta azt az egész kert, nemcsak én. Mert a bányaigazgatóné úgy rikácsolt, mint a mátyásmadár, mikor megérezte azzal a finom kis orrával azt a kegyetlen büdös fokhagymaszagot az egész konyhán. Úristen őrizzen! Mit kapott a szakácsné tőle. Mert az volt a legnagyobb hiba, hogy éppen ma este van vacsorán a méltóságoséknál a gróf. Hát hogy a grófnak forduljon ki a bele a fokhagymaszagtól a háznál? Ez tette egész bolonddá mérgében a méltóságát. Még csak az a jó, hogy ki nem adtak engemet se az úrék, se a szakácsné, a büdösségért, a méltóságánál.

Na, itt Soma újra már fel-fel is ugrott a deszkákról félig, hogy fenyegessen:

– Hát mondom! Ne ezt beszéld nekem! Hanem amit a munkásdeputációról hallottál! Mert nem ajánlom, hogy a csúfságoláson kezdjed velem.

– Mi-mi? – kérdem én. De csak úgy fickándozik bennem a kacagás, hogy Soma rágja magát a szavamon. – Mi-mi? Hát várd, hogy mondjam töviről hegyire, ahogy Csurinyák biztatott. Vagy itthagylak!

Így Soma visszaül megint. De még borral is kínál, és rágyújtunk, hogy lássam: na, türelmes akar lenni, csak beszéljek!

Kezdem hát így:

– Beszélt bizony, éppen a munkásdeputációról is a méltósága az urának, ott a lugasban aztán, ahová kiment a konyhából. Hogy mit? Hát előbb ott is azon kezdte, hogy nagy patáliát csapott a fokhagymáért, amit ha megérez a gróf a házán, hát soha többet a tájára sem jön. Így! Aztán Luli nagyságával, a húgával kezdett veszekedni a méltósága, hogy ő a rossz szelleme a háznak, aki az ilyen büdös parasztszokásokat elnézi a háznál, és még rábiztatja a bányaigazgatót is, úgyhogy akkor nem csoda, ha már a munkások a fejére nőnek a bányaigazgatónak, és a rendeletei ellen deputácókkal járnak a nyakára és fenyegetőznek. Így bizony!

– Na? Na? Na? – biztatott itt engemet Soma egyre. – Na? na? na? Hát aztán mit felelt a bányaigazgató?

– Jaj! Már nem is felelhetett! – mondom Somának.

– Hát miért? – lökdös és döföget Soma. – Mondjad, miért?

– Csak azért, mert kinek feleljen, ha egyedül maradt ott a lugasban a bányaigazgató? – mondom, ahogyan volt is.

De Soma mérgesen:

– Hogyhogy lehet ez? Te ne csúfságolj velem, te Kakuk Marci, mert itt dörgöllek oda az udvarhoz rögtön. Hát hogy maradt egyedül a bányaigazgató?

– Csak úgy – felelem –, hogy a méltósága akkor, ahogy szokta is, ha veszekszik mindig, egyszerre elájult, és az erdőtanácsos és Luli nagysága vitték be a karjukon a díványra! A bányaigazgató maradt csak egyedül a lugasban. Ő ugyan bánta is a méltóságát, a feleségét, ájuljon tőle!

– Na és ez volt az egész? – kérdi Soma. – Többet nem is hallottál a deputációról?

– Dehogynem! – mondom.

De már meg is ijedtem egy kicsit, amilyen dühösen ugrott fel ott megint Soma, és majdhogy nem ordított rám:

– Hát arról ugass! Ne másról!

– Csak arról? – kérdem jámboran én. – Hát Csurinyák azt kívánta tőled, hogy töviről hegyire hallgass ki.

Már Soma, láttam, olyan dühös rám, hogy azt se tudja: mit tegyen? Mert azt tudta ő, hogy én nem vagyok olyan buta, hogy a szavából ne értsem, mit akar tőlem. De azt nem tudta, hányadán álljon azzal, hogy: miért ugorkodnék vele.

Hát rám förmed így:

– Nahát, ha annyira nem vagy használható, hogy emberünk légy a bányaigazgatóéknál, majd ne félj, Csurinyák gondoskodik másról oda, a helyedbe. De még csak a derekad is épen maradjon, ezt én mondom neked.

Meg – mondom – megrettyent az inam egy kicsit erre, ettől a nagy, dühös, marha Somától. De, persze, nekem állt följebb, így:

– Hát mi? Ha nem hallgatsz meg! Most mondanám éppen, hogy mit nyilatkozott a bányaigazgató a deputációtokról az erdőtanácsosnak. Mert az kérdezett aztán róla a lugasban.

– Mit, mit, na? – várta Soma.

– Hát, hogy azt kérdezte az erdőtanácsos a bányaigazgatótól: „Na és mondd, csakugyan még mindig zúgolódás- és mozgolódásotok van az üzemnél a bányaszerencsétlenségetek miatt?” Ezt kérdezte!

– És rá a vén veres mit? Ez nagyon fontos! – bele Soma a szavamba a türelmetlenségtől.

– Hogy mit? – feleltem én. – Hát a bányaigazgató azt mondta rá, hogy: jobb, ha a tök ászt hívta volna ki az ő ütésére Luli nagysága. De nem tudom, hogy minek mondta a tök ászt valahogy pik ásznak, az erdőtanácsosnak, a bányaigazgató!

Tyű! Már ki sem érem jól mondani ezt. Soma a nagy lapát kezével megmarkolná a nyakamat, mint egy veszekedett állat.

Igen! Ha én el nem ugranék a deszkasarangról mellőle. És vesd el magad! Ahogy bírok, loholok tova az udvaron, és ki a kertkapun!

– Na, megállj! Rabló, gazember, tolvaj, szoknyapecér. Kakuk Marci! Megállj! Ezt a derekad bánja meg!

Ezt ordítja Soma váltig utánam, és amit a kezébe kapott, egy kijáró kerteléslécet zuhintott a nyomomba. Neki ez a kertkapunak, hogy csak úgy döngött.

Erre is jöhetett ki Csurinyák a csapszékből, az utca felőli ajtón. És az kiabálni kezdett!

– Mi az? Mi az? Mi kell, Soma? Mit ordítasz?

Soma csak szíd engem ottan a sötétben Csurinyáknak, hogy:

– Kötni való tolvaj, gazember ez! Majd ellátjuk a baját. Énrám bízzad csak!

Erre én a sötétből és egy fa mellől kiabálom vissza, de jámboran, Csurinyáknak:

– Ne hidd, szaktárs! Ne hidd! Nem akart meghallgatni ez a részeges korsó. Neked elmondok mindent, amit akarsz.

 

*

 

No hát, így toltam ki az én Somámmal a gaz áskálódásaiért. Mert Csurinyáknak ugyan hiába gágározott rám Soma. Csurinyák odajött hozzám, és neki rögtön elmondtam, hogy:

– A bányaigazgató azt mondta a deputációról: a bányászok dolga az, ha mozgolódnak és zúgolódnak, ő rosszat sosem akart nekik, de az üzem érdeke az első, az üzemnek pedig nem döntheti ő el, hogy mi jutányosabb, hogyha selejtes munkaerő termel olcsón; vagy drágán a jobb munkaerő, ezt Henkerszky bírálja el az embereknél, és Henkerszkyre még soha senki nem foghatta, hogy az intézkedései az üzemnek kárt csináltak.

Ezt így elmondtam Csurinyáknak értelmesen.

Csurinyák meg is köszönte nekem. És abban maradtunk, hogyha megint szüksége lesz rám, hát ő maga üzen Esztivel, a húgával, értem.

Na, Soma! Nesze! Ha te nekem, én is neked!

 

*

 

Én aztán, ha jól vélekszem, nem is tudtam, nem is törődtem többet a Somáék és senki más dolgával ottan.

A béremet is a fickó hozta el mindig. Azért se mentem én. És raktam félre a keresetemet.

Mert ne higgyék, hogy tán én csak színeskedtem azzal annak a szép, fehér Esztimnek, hogy: a kezem-lábam ledolgozom érte, ha összejövünk. Ezt szívemből mondtam én.

Mindketten már azt is megtárgyaltuk, hogy csak Gurkától szabaduljon Eszti, akkor kipakol a bácsijának és mindenkinek velem, és egybekelünk rendesen. Úgyigen!

Csak az, hogy Gurkától nehezen tudott menekülni Eszti. Hiába tett és beszélt akármit a Gurka orra alá. Az mindent eltűrt tőle.

Egyszer már ő, Eszti beszélt arról is, hogy nem vagyunk abba a helybe ragadva, és elmehetünk máshová is ketten.

De még az se rossz: honnan jött erről szó köztünk Esztivel?

 

*

 

Mondtam azt vagy se? Nem is tudom, de attól fogva, hogy egyedül dolgoztam ott a kertben, hát Luli nagysága úgy elült velem sokszor, és úgy elbeszélgetett, hogy már én kezdtem furcsállni jobban ezt.

Mi?

Már ha magunk voltunk, majd olyanokkal kezdett kötődni velem, mint akinek rám csiklandik a kötője alatt.

Görbüljek bár hétrét, ha hazudok!

Egyre velem akarja bizonygatni magának, hogy nem múlt még el felette annyi idő, hogy ne akadjon még meg rajta szem.

Hát mit mondjon erre az ember egy ilyen nagyságának? Csak azt, persze, hogy sohasem hinné az ember, hogy már elmúlt negyven.

Mikor pedig Eszti mondta nekem, hogy ötven se lesz többet Luli nagysága. Na!

De még tőlem Luli nagysága azt is megkérdezte, úgy incselkedve, hogy hát: ha tegyük fel, hozzám való fehérnép volna ő, tetszenék-e nekem, és elvenném-e feleségül őtet?

Úgy segéljen! Csak az igazat mondom, hogy mind ilyenekkel piszkálgatta bennem a kutyaságot, ahogy egy percre egyedül maradtunk valahol.

Egyebet se mondjak, hogy többször elvitt magával az árokra is fürödni, Eszti helyett.

Mert úgy volt, hogy messzebb egy kicsit a falutól, az erdő alatt, ahol zúzdák még nem mocskolták össze sárgára a patakot, jó fürdőhely volt, és mindenki odajárt a faluból is.

De persze, a kincstári uraknak meg a grófi uradalom tisztjeinek külön fürdőkabinok álltak gerendákon az árkon keresztül építve, fagereblyével meg vasszűrővel is.

Hát ide a méltóságáék után Eszti vitte egy nagy gyékénykosárban a fürdőruhát, törülközőt, papucsot, ha odamentek fürdeni.

De hát Luli nagyságának kedve szottyanhatott fürödni akkor is, mikor Eszti a reggeli bevásárlásokon volt a szakácsnéval, és a fickó is odatekergett valahol, és így engem rántott elő, a fürdőruhás kosárnak, már utóbb mind többször.

Elég az, ahányszor a fürdőkabinhoz értünk, Luli nagysága mindig eltréfált velem, hogy: ő aztán nem azért hozott magával engem, hogy valahogy ráleskelődjek fürdése közben valami deszkahasadékon, mert ő meg is mondja nekem, hogy ő bizony meztelen fürdik, és a fürdőruha neki csak akkor kell, ha kimászott a vízből, de még akkor is inkább a megszólásért, mert itt az úriasszonyok az üzemtől mind olyan szemérmeteskedők, csak titokban csinálják a disznóságot.

Hát ilyenekről tárgyalt velem Luli nagysága.

Én meg, hogyha Luli nagysága már szólt is, hogy pocoson láthatom a vízben őtet, hát amíg künn az árokparton vártam rá, vagy eluntam én is a lubickolást, persze hogy kerestem hasadást a kabin deszkázatán, hogy beleshessek rajta Luli nagyságára.

Na, nem is mondom, hogy csak a keresztény kiskátéra gondoltam, mikor ott csakugyan pucéron láttam fityegni Luli nagyságát a kabinpadlón, meg heverni erre-arra.

Így, mondhatom, nagyon megjárja fehérnép volt. Kivált, ha a nagy szalmakalapját a fejére borította hevertében ottan. Egy fiatal lánynak is nézhetted csakugyan… Tán tudhatta is ezt a vén cirmos, hogy így lesetett magára velem.

Elég az hozzá, hogy e miatt a fürdőruhahordás miatt fogott először gyanút Eszti, hogy utoljára is rosszat suttyonkodhatok így a nagyságával.

Szólt többször is nekem ezért Eszti, tudom. Toporzékolt és köpködött Luli nagyságára, és ezt meg azt a gyakornokot emlegette, akivel Luli nagyságának ticsitacsija volt és a többi.

Na! Hát hogy engem félteni kelljen ott Esztinek ettől az öreg úri nagyságától? Már azon csak mindig röhöghetnékem jött, nem más.

Hiszen mondjam csak az igazat, az sem volt már néha nekem gyerekjáték, hogy Esztinek legyek elég legény.

Nem maradt az el ugyan egy éjszakát se, hogy ki ne jöjjön hozzám, az első estétől fogva, az én Esztim.

Csak azt csudáltam jobban, hogy rajta semmi meg se tetszett abból, ha másfél órát is aludt egy éjszakából. Pedig ő a dolgától el sem heverhetett lopva erre-arra, mint én napközben.

Mégis az én szelíd, fehér Esztim csak a lábujjhegyén táncolt egész nap, és a danáját hallottad. Én meg, bár majd dupla kosztot faltam, csak kezdtem a színem veszteni, mint a krumplivirág a pincében, a sok éjjelezéstől és egyébtől.

Már-már volt velem úgy is egy-egy este, hogy csak nyavalyásnak nem akartam nézetni magam Esztivel, de inkább elszöktem volna aludni a kijövetele elől.

Úgy én! De persze csak hozzám kellett érjen Eszti, már elfelejtettem mellette, hogy az ágy aludni is való.

Mert jóképű, kezes fehérnéppel, amilyen keszeg a csontom, de még szégyent nem vallottam. Az se hazugság!

De hát hogyha egy kedvesemnek egyik éjről a másikra ember vagyok magamért, még aztán nappal is akadjon tennivalóm fehérnéppel, mint Eszti gyanúsított meg Luli nagyságával, hát arra már én is azt gondoltam, hogy akkor a gúnyámban sem marad itten belőlem senki utoljára is.

Hát csakis a kacaghatnék vett elő, ha Eszti még a duzmogáson kezdte nekem Luli nagyságája miatt, hogy azzal is lepakliznék mellette.

És mégis-mégis, mi történik egy délelőtt.

 

*

 

Benn a virágházban piszmogok valami kaktuszokkal. Azzal lep meg Luli nagysága.

Beszélünk, amit beszélünk a kaktuszairól, egyszerre miről, miről nem, azon kezdi nekem, hogy bár ő kisebb a nénjénél, a méltóságánál, azért a méltósága meg se mozdítja azt a virágdézsát, amit ő felemel.

És így meg úgy. Hogy ő akár a réten is egy sorba állhatna a parasztnőkkel, és a zúzdában a seprűslányokkal kitenne.

Nézzem csak! És emelintgeti ott nekem a kaktuszosdézsákat.

– Lássa, lássa? – mondja nekem, és virgonckodik ottan, csapdossa a hátamat, persze kacagva.

Na jó! Hát a mókával engem se kerget el senki! Nem is tudom, hogy miket hadrikálok ott a Luli nagyságának. Csak egyszer elém áll, úgy, ahogy ülök ottan a hárságyon, kétfelől a két kaktuszosdézsa, és azt mondja: na, emeljem meg őtet, csak úgy a könyökétől, hogy milyen könnyű madárhúsú ő.

Odaáll a két lábam közé, és kacag-kacag a szeme a szemembe, mikor odanyomja a két könyökét a tenyerembe, hogy emeljem meg őtet.

Nahát, emelintek egyet rajta. Csakugyan, mint a pehely.

De ahogy ottan hozzám súrlódik, és csak az egy szál bornyúszájas pongyolája rajta, hát amennyi ördög, mind összeszaladt belém, hogy nagysága ide, nagysága oda, csapjam le arra a hárságyra.

De mi? Tán ő mást akart?

A malomkerékre kössenek engem, ha nem éreztem, hogy a markomból egyszerre ő maga, Luli nagysága siklasztja ki az egyik könyökét, hogy ott hátraheppenjen énrám. És mintha ettől fészkelődne, még jobban az ölembe nyomta magát, és így fordította hátra rám az arcát, mit tudom, mit sipegve.

Hát én fajankó nem vagyok. Már a karom át is volt a melle alatt, és rajta a szám a száján, ahogy nyújtotta, is oda nekem, ő maga, ez a Luli nagyságám.

Így na!

Csak azt mondtam rosszul, hogy talán értem volna összecsókolódzni ott vele.

Nem! Mint a csinálmány éppen, már mikor a szám a Luli nagyságám szájához érne, egy fertelmes visítást hallunk.

Na, ugrik le rólam a nagyságám, és én is kapom össze rá magam. Mi történt?

Kerülök hirtelen a virágház ablakának.

Hát a nagy úton a szakácsnét látjuk megdermedve. És Eszti éppen szalad elfele mellőle.

A szakácsné kosara a földön, ahogy elejtette, és visít úgy, hogy a keze fejét tartja a szeme elé.

– Jaj! Segítség! Eszti, maga itthágy engem?

– Mi leli magát? – visítja mellőlem Luli nagysága is.

– Kígyó, kígyó, nagysága! Egy kétméteres kígyó! Csuda, hogy nem mart meg. Idemászott a fűbe! Itt előttünk. Én nem merek arra menni! – visítja a szakácsné.

– Ugyan! Badar beszéd! Az nem bánt! – kiabálja Luli nagysága vissza a szakácsnénak.

És látom jól, hogy nagyobb a Luli nagysága bosszúsága, hogy a szakácsné megzavart bennünket. Talán vissza is hívna Luli nagysága engem már a fal mellé, az is lehet. De hát most Eszti kezdi a visításon a fűből.

– Itt mászik! Ni-ni-ni! Marci, Marcii! Jöjjön, üsse agyon!

Hát már az Eszti hangjára én hagyom ott Luli nagyságát, kapok egy rózsakarót a kezembe, és szaladok ezzel a nyárssal, oda az út mellé, Esztihez, mint a háborodott.

Na, mi lett ebből?

 

*

 

Ahogy odaérek Esztihez, Eszti kikapja a kezemből a nyársat, és ő ront oda a fűbe, valami kőrakáshoz, és azt piszkálja, döföli szerteszét a kígyó után:

– Itt van, ide bújt! Vegyen követ, Marci! Csapja agyon, ha kiugrik. Oda álljon. Majd én szurkálom itt.

De hát ahogy ottan javában hajkurásszuk a kígyót Esztivel, egyszerre a hátunk mögött van Luli nagysága.

És a szeme is csak úgy szikrázik, ahogy Esztire kiabál így:

– Hagyja azt a szegény állatot! Mit vétett az magának?

– Micsoda szegény állat egy ronda kígyó a nagyságának? – nyelvelt vissza Eszti. Mert azt nem kellett félteni, hogy hagyja magát: – Majd itt megmarjon valakit a kertben? Üssük csak agyon, Marci, ha kibújik!

Hát erre én látom, hogy még a rendes formáját is elváltotta a Luli nagysága képe.

Ugrik oda Esztihez. Az épp a kígyó után matat a kőrakás alatt, és a hátsóját mutatja nekünk. Hát Luli nagysága kirántja hátulról az Eszti kezéből a nyársat, és hogy erre Eszti megfordul, a nyárssal fektíroz az Eszti feje körül, és kiabálja rá:

– Maga nekem szegül ellen? Ostoba liba. Hát olvasson könyveket, ha otthon magát ilyen hülyeségekre tanították, hogy a mi vidékünkön bánt valakit a kígyó. Akkor megtudja, hogy a kígyó az ilyen kertben éppolyan hasznos állat, mint a madarak és békák, mert a kártékony férgeket pusztítja.

Én is csak képedek el erre. A szakácsné is az úton. Az még szól is:

– Na még ilyet se hallottam!

De Eszti! Láttam, akár a kölykös szuka, olyan veszettül állt oda Luli nagysága elé. Tán a nyársat is itt-ott hogy vissza nem vette a kezéből, ahogy nézte, és így neki:

– Már nekem ilyeneket hiába kiabál a nagysága! Az a butaság éppen a könyvekben, hogy a kígyók nem bántanak. Én megmondom a méltóságának, hogy itt kígyókat tetszenek tűrni a kertben. Tán még szaporíttatni is őket?

– Elég oktalan, gyáva szerzet az, akárki is, akit egy szegény, ártatlan, hasznos állat ijeszthet meg! – mondja erre Luli nagysága. De az még na! Hanem egyszerre megint a nyársat sodorintja el az Eszti orra előtt, és így ripakodik rá: – De maga egy szemtelen, szájas fruska! Értette ezt?

Tyűhó! Az én Esztim már éppen egy másik karót rángatott kifelé a földből, egy ojtvány mellől, hogy nekiessen vele a kőrakásnak a kígyó után.

Hát erre Eszti odavágja a karót, és rá a bőgésre:

– Ez már mégis sok! Miért vagyok én szemtelen, szájas cefre, amiért nem akarok kígyóhizlaldát csinálni a kertből? Én megyek a méltóságához, és megkérdem, hogy kinek a cselédje vagyok hát itten? Mert ha a méltóságáék cselédje vagyok, akkor ő parancsol nekem, és a méltóságát a nyavalya veszi elé még a varasbékától is, nemhogy a kígyótól. Igen! Ezt is tessék megérteni!

Így sírva-zokogva, szipákolva fordult vissza-vissza Eszti Luli nagyságához, ahogy rontott befelé a házba.

Luli nagysága pedig, mint egy nősténysárkány, úgy pöfögte:

– Na csak menjen-menjen! Ebadta, mazna lelke! Majd meglássuk!

Avval Luli nagysága is bement Eszti után. Utána meg a szakácsné sápítozva.

Ottmaradtam egyedül.

Hát ez történt! Azt sem tudtam, kacagjak magamban vagy bosszankodjak?

A kígyót aztán én is észrevettem, ahogy a kőrakás alól kidugta a fejét. Na, büdös bestia! Te voltál az oka ennek a hácácárénak.

Hamar vágtam a kerítésnél egy erős szilvafa fattyúvesszőt. A végét meghasítottam, és lesbe álltam a kígyóra.

Úgy tova délfelé csakis megcsíptem a kígyót. Az ágasommal a földhöz szorítottam. Aztán az ágast madzaggal járomnak csináltam a kígyó nyakába, és így, mint az ostort, vittem a kígyót magammal. Csakugyan, mint egy eleven ostort! Mert úgy csapkodott, tekergőzött a boton nekem.

Ez volt a kerti munkám egész az ebédig. Na!

 

*

 

Hogy mi volt benn a nagyságával?

Hát csak az, hogy a méltósága sem adott igazat Esztinek, csak félig.

Mert ugyan Eszti előtt mondta Luli nagyságának, hogy: nem szereti, ha sértegeti az ő szobalányát! És ezen persze összeveszett a méltósága a húgával. De hát ez rendes dolog volt.

Hanem azután Esztit is előfogta a méltósága, és megdorgálta őtet. Hogy hát: ha ő fél is a csúf állatoktól, de azért nem hatalmaz fel senkit, hogy kegyetlenkedjék a háza tája körül!

Na! Így volt. De hát ezt én csak este tudtam meg Esztitől, ahogy itt elmondom.

Mert más a beszéd, hogy mi történt még ott azzal a kígyóval.

Gondolhatják, hogy én a kígyót nem azért lestem, és nem azért készítettem ki ostornak, hogy magamnak őrizzem meg.

Csakis mókát akartam csinálni vele a konyhának.

Hát megvártam az ebédet, nehogy valakinek kifordítsa a belit, azután mentem oda a kígyós pálcámmal a konyhaablak alá.

Itt elkiáltottam magam:

– Hé, asszonyok, lányok, ide kifelé hozzám, ha menazsériát akarnak látni. Itt látható a szerecsen, aki a nyakába veszi a kígyót.

Azzal a kígyót, persze a boton, csakugyan a nyakam köré tekergettem, mire kijönnek a konyhából. Vagdosott is a nyavalya férge, úgy hogy majd-majd kiverte a szemem. De már nem hagytam, hadd csináljak viháncot ezeknek a fehérnépeknek.

Hű, mi is lett ott, a ház oldalánál!

Kijött mind a konyhából: Eszti, a fickó, a bejáróné, még a vén, pohos, szent mámi is, a szakácsné. Egyik jobban visongott, hápogott-sápogott, mint a másik, ahogy ott láttak a kígyóval a nyakamban. De közel egyik se!

Én meg egyszerre közéjük szaladtam. Hát erre, mint a szembekötősdinél, négyen ötfelé. Még a vén szakácsné is, a nagy hasával, csak úgy gurigázott elfelé a házszegletéhez előlem.

Így először.

De azután Eszti, amilyen bátor egy cefre volt ez ugyan, egyszerre, mit gondolnak? Elkapja azt a botot, a kígyóval a kezemből. El az!

De még mi? Ő kezd el, mint az ostorral, sodorintani a nagy fene féreggel erre-arra a levegőbe. Utoljára pedig paccs! Csap egyet a falon a kígyóval végig. Csap oda még egyet. Csap a földre. Csap erre, arra.

Hallják! Akár a megvadult kancacsikó, ez az én szelíd Esztim. Még a szeme is csak úgy szikrázott, és csak úgy lihegett, ahogy csapdosta azt a szegény földi férget.

– Te ronda állat! Miattad kapok én ki? Azzanyád kínját is!

Nem nyugodott, hallják, ez a lány ott addig, amíg csak egy cafat nem maradt a boton a kezében abból a nagy, fekete kígyóból.

 

*

 

Na, röhögés ezen, és sápítás ezen is, és beszéd ezen is.

Amikor már ott vagyunk a tornác előtt, mert a kígyós botot a szemétre vetette Eszti, hát eléáll nekünk a bejáróné.

Ez olyan vajákosféle asszony volt, aki füveket ismert, és rostán búzaszemet ugráltatott jövendőmondásnak. Elkezdi:

– Jaj-jaj! Itt valami nagy baj lesz! Meglássák! Kígyó valaki útjában, az álnok gondolat. De ha valaki rögtön négyfelé köp maga körül, akkor eltávolítja ezzel az álnok szándékot, hogy elérje, amit akar. Ha nem köp, legalább úgy tegyen, mintha nem látta volna a kígyót, és ne beszéljen róla. Az is jó. De amit maguk tettek, az nagy veszedelem, meglássák. Kígyót kergetni is civódás és vérontás. De kígyót kínozni és megölni, az éppen az erőszakos halál, éppen az, amit a kígyóval követtek el. Vegyék ezt csak tréfának. Énnekem mindegy!

Így a bejáróné nekünk ottan.

De erre nem röhögött senki. Még én is, mintha megütöttek volna belül, hogy hátha beteljesedik a szava az ilyen vén, vájákos ringyónak, mint sokan beszélik.

A vén, pohos szakácsné hány is egy keresztet magára, vagy kettőt is, és persze, mikor már végighallgatta a bejárónét, akkor mondja:

– Jaj! Ilyet keresztény-katolikus hivőknek nem is szabad elhallgatni, mert a babona az ördög tudománya. Nekem ne is beszélje tovább. De hogy bizony van valami abban, amit mond, az biztos.

És az máig is mindig eszembe jut, hogy a vén szipirtyó, az a patikás Gáborné, ahogy hívták, csakugyan minden borzasztóságot megmondott előre, ami megtörtént azután, a kígyóból.

 

*

 

Én ugyan már az egész kígyóhistóriát el is felejtettem volna estére, ha Eszti elé nem hozza.

Hogyan? Hát hogy Eszti elkezdett ott nekem erőlködni az égvilágon, hogy: ő most már törik-szakad, itthagyja ezt a helyét.

Minek? Mert a méltósága nem adott neki igazat a kígyóval, és ő nem lesz a Luli nagyságának, ennek a vén szukaprücsöknek a lábakapcája!

Ezt nekem ottan Eszti. De kegyetlen erősködik rajta.

Ez ilyen volt, ez az Eszti. Hogyha jött neki valami makranca, akkor abba úgy belelovalta magát, hogy azt is kimondta, amit maga se hitt a saját szavának.

Így ott is éjjel Eszti az ágyban, mellettem, már azt kezdte sorban beszélni, hogy: ha tegyük fel, a fogadós bácsija mint gyámja ellenkeznék vele, hogy eleressze innen Sárgapatakról (hogy ezt sose lássa!) máshova szolgálni, hát akkor majd elszökik ő velem olyan helyre, ahol nem lesz két gazdája, akik ketten háromfélét parancsoljanak neki.

Így pereg-pereg-pereg a nyelve az én Esztimnek. És már olyanokat is mond a Luli nagyságánkra, hogy azt sem tudom, honnan találja ki?

Hogy Luli nagysága az ő minden lépését és szavát vigyázza a háznál, ő tudja!… De még a Jóisten krétázzon róla, miket nem beszélt.

Na, beszél-beszél! Hagyom! Mert már ismerem őtet. De hát Eszti döfköd engem egyre, hogy: na de szóljak hát hozzá!

Utoljára is mondom neki kereken perec:

– De hát mit akarsz ettől a Luli nagyságától, azt nem értem. Hát most is lehurrogta a nénje, az asszonyod, éretted. És ne is mondjam, ahogy te mondtál magad is oda Luli nagyságának. Csak ez az igazság! És ettől jön neked innen szökhetnéked, ebből a jó helyből?

Na, mit gondolnak?

Az én Esztim erre még az ágyból is kiugrott mellőlem. Úgy egy szál ingben táncolt az odúm közepén. Úgy pocskondiázott engemet.

Hogy én Luli nagysága mellett fogok szót ellene? Nahát, csak ezt akarta tudni, hogy: ezt szemtől szembe is meg merem tenni neki? Most aztán végeztünk! Megutált!

Én csak ott az ágyból:

– Hogy-hogy-hogy? Mi-mi-mi? – hebegek ott, és arra vigyázok, hogy a párna a kezem ügyében legyen, ha valamit hozzám vágna ez a megveszekedett jérce itten.

Ez még semmi volna mind! De azt sem fogom érteni soha, hogy azt honnan vehette ez az Eszti? Hogy egyszerre nekem így:

– Tudom én azt, hogy nem hiába vivegetett magával téged ez a vén lotyó a fürdőházba se, és nem hiába bujkál el veled a kertben meg az üvegházba se. A szakácsné visítása is róla ugrasztott le, mikor kifutottatok az üvegházból. Azt hiszed, énnekem nincs szemem, hogy meglássam rajtatok? Tolvaj, lator, zsivány!

Nahát, erre ne váljak ott egy tátogatóvá, hogy ezt tudja ez a lány, hogy már itt-ott a hityirityizésen tartottunk Luli nagyságámmal?

Persze, járt aztán a szám neki eleget, hogy kibeszéljem ezt a fejéből.

Egy jó náthát is kaptam attól, hogy ottan a hűvös éjszakán pőrén kellett a meleg ágyból térüljek-forduljak Eszti körül jó csomó időt, amíg lecsitítottam, és visszacsaltam az ágyba, már künnről, a harmatos fűről, ahová kifutott.

Persze mikor már Eszti megint mellettem volt az ágyban, hát kígyó ide, kígyó oda, hogy az csak veszedelmet jelentsen! Ne is mondjam, ahogy én is elfelejtettem a tolvaj-zsivány-latorozását Esztinek, úgy neki is eszébe jutott, hogy drága-szívem-egyetlenem vagyok neki, akár máskor is.

 

*

 

De már hogy csakugyan valami ticsitacsi ne lett volna újra Luli nagysága meg közöttem, hát attól csak, úgy gondolom, a Nagy Parádé ütött el.

A bánya névnapján volt a Nagy Parádé. Ez pedig pár napra jött Péter-Pálra, Sarlós-Boldogasszony napján.

A bánya főtárójának a frontján is ki volt rakva szépen bányavirágból ez, hogy:

 

Sarlós Boldogasszony táró

 

Hát erre a nagy bányaünnepélyre az egész Sárgapatak a száját nyalta már napokkal azelőtt. Mi? Már akkor emlegették nekem, hogy mi minden lesz a Nagy Parádén, mikor első nap bekaptam a méltóságosékhoz.

A Nagy Parádéra háborodott ott aztán meg mindenki a méltóságosék egész házatája körül.

És ki dirigálta az egész hajcihőt, mint Luli nagysága?

El nem is tudnám én azt sorolni itten, hogy mi minden után járt ez a kis fityfiritty Luli nagysága, mint egy parancsnok.

Még arra is ő vigyázott, hogy milyen színű és formájú lampionokat akasszanak a tárna frontjára, hogy világítva kiadja nagy betűkkel ottan:

 

JÓ SZERENCSÉT!

 

Utánanézett annak is Luli nagysága, hogy milyen nyírfát hoznak az erdőből, szekerekkel, amivel majd az utat szegik a tárótól a bányaigazgató kertjéig.

Ott járt, ügyelt Luli nagysága a kertben, ahol az ácsok húztak asztalokat és lócákat az egész falunak, még a környékének is, arra a nagy vacsorára, amit a bányaigazgató adott a névnap estéjén.

Mit tudom én még! A fáklyákat is külön leszámodoltatta maga előtt Luli nagysága, amik a bányászbandának kellettek.

Elég az, hogy ebben a lótás-futásban telt el, keveset mondok, három nap, négy nap nekem is, a fene Nagy Parádé miatt.

Már hogy Luli nagysága tudta, hogy ügyes vagyok ebbe-abba, hát vitt magával mindenfelé, vagy engem küldött csak maga helyett, akiben megbízott.

Ne is hazudjak, hogy a bányafelőrök és gépmesterek előre billentettek nekem kalapot, ahol Luli nagyságával jártam, vagy neki jártam. Még tisztek is paroláztak és értekeztek velem.

Úgy igen!

Egyszer még két rongyos zúzdamunkástól a kezem sem tudtam visszakapni, hogy meg ne csókolják. Mert ezek azt hitték, valami irodai hátramozdító vagyok! Nahát, akivel elbeszél és elkacag a bányaigazgató sógornéja!

Többet se mondjak ennél, hova vitte ott az Isten a jó dolgomat, Kakuk Marci létemre. De Luli nagyságával négyszemközt sose kerültem azután, akármilyen embere lettem úgykülönben.

 

*

 

Na, mikor felvirradt Sarlós Boldogasszony napja, hát a konyha körül öt vagy hat bányászné emelgette a kondérokat a szakácsné keze alatt, és férfimunkások hámozták a krumplit, tízen is.

Ezeknek aztán a vacsoránál is fel kellett szolgálniok az asztaloknál.

Luli nagysága még reggel magához intett engemet félre, és azt mondta:

– Marci! Maga kevés szóbul is ért, én tudom. Magát is be kell fogjuk este a ház számára. De amivel én magát megbízom, az nem az, hogy maga is a tálakkal szaladgáljon. Ha segít itt-ott az embereknek, jól van. De a maga dolga inkább az legyen, hogy a körmükre vigyázzon. Ezt majd én most megmondom nekik, hogy magának tartoznak engedelmeskedni!

Hát ez lett volna az én dolgom az esti vacsorán, a gazdámék kertjében. Luli nagysága ki is hirdette ott mindjárt a konyhán, hogy én rendezkedek a felhordókkal, és meg is fenyegette őket, hogy pórul járatja, aki hánykolódik a szavam ellen.

Nem is volt baj ebből, mondhatom. Ha volt, ami rágja a szívem azon az estén, az egyéb volt.

De tartok sorjában.

 

*

 

Délelőtt volt a hárompapos nagymise a templomban. A prépost jött ki a városból.

A templomból jött díszmenet arra a nagy térre, a hivatalok elé.

A kis veres bányaigazgató beszélt az igazgatóság erkélyéről. Meg még ketten.

Rá a banda! És körül a hegyek csak úgy horkantak-morkantak a nagy mozsárdurrogástól. De más nem is volt. Estére készült itt a nagyobb cécó, amit mindenki emlegetett.

Ebédet ugyan nagyot adott délben is a bányaigazgató a kertben. De nem voltak ott, csak a jobb szőrű népek, a prépost, a bányatisztek meg a grófi uradalmi tisztek, és a penész, aki tudja, kik.

Kiszolgálni való akadt persze a konyhának ezek számára is, mert jól megültek bandaszó mellett az asztaloknál a délutánba. De ez az egész simán megment.

A kivilágítás utánra várta a kert a munkásnépet, tán vagy hat hosszú-hosszú asztalra, szépen kidíszítve akörül is nyírgallyal.

Ennek csakis olyan szaga van, hogy az ember jókedvet és étvágyat kap tőle, és a mécsolaj is szinte jól szaglik a nyírgallyal együtt.

Persze én nem mozdulhattam el a kertből, hogy a tárnánál ott legyek a kivilágításnál és tűzijátéknál. De még jobban láttam az egészet, mintha ott lettem volna.

Hát a fickó hajzás alatti pucikjából lajtorja vitt a háznak a zsindely tetejére, a zsindelyen. Oda lehetett ülni kényelmesen a ház tetejére, a lajtorjafokra. A fickó megmutatta. Oda másztam fel én este a kivilágítást nézni.

Nahát, annak a párját se láttam soha, amit ott! Az szentigaz!

A hegyből, az erdők alul, a hetedik határba is kilángolt pirosan és sárgán a teméntelen lampion, ahogy kiadta így: Jó szerencsét! A tárna felett.

És aztán a tárna alul egy jó félkilométeres út, csakugyan, mint egy tüzes kígyó, egész a bányaigazgató kertjébe, a ház alá, ahonnan bámultam ezt a hajzásról. Minden nyírfán mécs lobogott az út hosszában, és még keresztbe kötött dróton is lampion lógott le öt-tíz lépésre. Majdhogy az embereket meg nem ismertem a ház tetejéről a tárnánál is. Olyan világos éjszakát csináltak ott.

És egyszerre süstörög fel az égre egy rakéta, rá a másik, pukkan szerte kékre-zöldre-sárgára-pirosra. A nagy riogatás, amit erre az a nagy tömeg nép művel, majd az emeletes házat nem rázta meg alattam.

Bele a banda: húzd rá! Megint a hegyek reszkettek a mozsárdurrogástól is. De még a falu tornyának a harangja is mind kongott-bongott.

Nem tudom, mi leli az embert ilyen parádétól, hogy engemet a sírás csuklaszt meg attól, hogy úgy tetszik nekem az ilyen.

Ott is, a ház hajzásán, ha valaki lát, hát biztosan féleszűnek tart, hogy hol a szemem-szám elmered, hol mint a majom a láncon, ugrálok és ujjujúzok ott a lajtorján magamban ezen a nagy hacacárén.

 

*

 

Nahát aztán, hogy mi bolond szokás volt ez ott? A táróról az egész bányászság úgy jött el a kertbe libasorban. A mécsessel a kezükben. Nemcsak a munkások. Elöl a bányaigazgató is mécsessel a kezében, és utána a tisztek, altisztek, előmunkások, munkások. Persze a banda legeslegelöl, fáklyák közt.

Ezt előre mondták nekem a konyhán, hogy így lesz, és csakis láttam a ház fedeléről.

Persze csak azt, ahogy megindultak a táróról a kertbe. Mert aztán le kellett jöjjek a fedélről, hogy helyt álljak a dolgomért a vacsoránál.

De nem volt ott semmi hiba. Ahogy jött az egész bányaüzem libasorban, úgy foglalták el az asztaloknál a helyüket, a bányaigazgatótól lefelé az utolsó zúzdasepregetőig.

Inkább is az asszonynépnél volt tülekedés, ki hová szoruljon közülük az asztaloknál, szembe vagy nem szembe az urokkal, kijökkel, mijökkel.

Erre aztán négy nagy kondért egy asztalra számítva, feladtuk a gulyást és rá a túrós csuszát. Mondtak egy-két köszöntőt is. Nem sokat. Mert a bányaigazgató nem szerette a sok szavalatot. Aki nem végezte be jó helyén a köszöntőjét, belezendített a banda, akár a szava közepébe is.

De tán kár is tovább beszéljem ezt. Egyéb az okosabb.

 

*

 

Mit láttam meg a kertben, mit gondolnak?

Az én Soma szusztársamat. Azt bizony.

Mert csak a vacsora került ki a méltóságosék konyhájáról. Az ital, az ki volt adva a fogadós Csurinyáknak. Az hozta.

De hogy? Hát úgy, hogy egy nagy hordó bor volt csapon. A csap mellett Soma.

Azonkívül söröshordót is csapoltak, és azt is Soma kezelte.

De nekem nem nagyon viszketett, hogy a sok kocódásunk után megint bratyizni kezdjek Somával. Észre sem veszem, hogy ott van, ha nincs dolgom vele. Csak az, hogy volt.

Oda kellett álljak a csapolás mellé, ha azt akartam, hogy a felhordók az italt is rendesen vigyék, kivált az uraknak.

Így Soma a csap mellől hamar rám vetette a szemét, és ugyan kikapott rajtam a pocsék szájával. A felhordókkal is kiröhögtetett, hogy ilyeneket kiabált oda hozzám:

– Na, te kancsi tolvaj! Már látom, hogy benyalod itt magad, hogy kitúrod utoljára a bányaigazgatót is az üzemtől. Te vigyázol mások körmére itt? Na, ugyan? Inkább is rád kéne vigyázzanak annyin, mint ahányra te itten, hogy ne művelj gazságot, ami körül az orrodat tartod, te főzsivány!

Így nekem Soma a csap mellől. De szünettelen. Én meg gondoltam: rosszabb, ha visszaszólok. Ugass, míg berekedsz!

Na, igen, ha csak rajtam állt volna, hogy hallatlanná tegyem magamnak ott ezt a piszkos Somát. De hát ott volt a vacsorán a Csurinyák Feri is.

Ott ültek, egy asztal végén, a nagy berbencetokás Csurinyák, a felesége. Az is jó, hogy cövek fölé ült a lócán, mert leszakadt volna alatta. Ott volt a vejük, a menyük, az egész Csurinyák-had. Még Gurka is ott ült velük.

Feri utálta a rokonságát. Láttam, csak fészkelődik, nézeget erre-arra, mint aki himlősök közé került.

Így, mikor meglátott ott engemet, azt sem tudom, minek köszönjem, hogy annyira addig van érettem, int nekem Csurinyák Feri az asztaltól, de úgy, mintha a lelki üdvösségét hoznám neki, és jön oda hozzám:

– Szervusz, kedves szaktársam! Na, már találjak itt valakit, akivel egy jó szót tudok váltani.

Rázza a kezemet, tapogatja a hátamat Csurinyák Feri, és hív, hív el, hogy üljünk le egy koccintásra valahol.

Hát én persze csak szívesen fogadom a nagy barátkozását Csurinyáknak. De mondom neki, hogy: nem kezdhetem a tütün, se a tanyázáson, mert az úrék felügyelőnek tettek arra, hogy jól hordjanak az emberek itten, és rám leshetnek.

– Már ilyen bennfentes lettél ezeknél a rablóknál? – kérdi Csurinyák, és úgy vág szemmel rám, mint akik értjük egymást biztosan abban, hogy jobban szót hordhatok a gazdámról neki.

Így velem ez a Csurinyák.

De hogy nekem azért nem tetszett volna, hogy Csurinyák a nyakamba varrja magát, mert ő az úréknak nem volt embere, és kitiltották a házuktól?

Dehogyis, dehogyis! Nem is hittem, hogy törődik ott, abban a nagy ricsajban, valaki azzal, hogy ki kivel puszizkodik össze.

Egyébként ett a méreg ezzel a Csurinyák Ferivel. Éppen az édes húgáért. Esztiért. Nem is mindjárt először, csak később.

 

*

 

Mert úgy volt, hogy Eszti engemet már előző este simogatva és csókolgatva kérlelt, hogy azt nekem szó nélkül el kell nézni, hogyha Gurka Pali a mulatságon egész este az ő sarkában lesz.

Hát csakis Eszti szolgált fel, amit szolgált, az úrék asztalához. Ha egy perc ideje volt aztán, mindig leült a fogadós bácsiék közé, és persze Gurka mellé, a vőlegénye mellé, az én Esztim.

Mi? Vacsora után, alig vártatva, mikor a banda rázendített a ropogósra, kezdték a szépen ledöngölt porolóhelyen a táncot. Először az úrék. A bányaigazgatóné, Luli nagysága, a vén erdészné, mind-mind ott szellőztették az alsószoknyájukat a banda előtt.

Rá aztán a bányászság is. Persze illendően, csak a füvön kezdte járni a szegényebb nép, külön az úréktól.

Így Eszti is, Gurkával, tán második párnak ugrottak fel az asztaltól, és járták hatalmasan ott a recepicét.

Hogy járták-e? Jól láttam, hogy Gurka egyetlenegy fordulóra sem adta ki a karjáról Esztit. De senkinek. Ahogy pedig ez illett is volna.

Nem az! Egyszer kérte el a fickó bátyja Esztit Gurkától. Ez egy jóvágású legény volt. De Gurka emiatt is úgy járt egyedül a táncolók közt, mint a vadállat a ketrecrács előtt. Nem kért más fehérnépet táncra Gurka Pali. Csak Esztit kérte vissza a fickó bátyjától még azon egy tánc alatt.

Már ezen picsogtam is ott magamban.

Mert gondoltam: nem tudom, mit fájjon a szívem azon, hogy így zsebre vágod az Esztikémet, te Gurka Pali, de azt igen jól teszed, ha így őrzöd nekem is Esztit mástól, a mafla pofáddal.

Na!

De tréfa ide, tréfa oda, rágta bizony a szívemet eléggé, hogy Eszti úgy elviháncol a rokonai közt ezzel a Gurkával, és elkapja még a szemét is arról-felől, ahol gondolja, hogy rám pillanthat.

Nekem meg ott kell ténferegjek jámboran! De még mi? Rólam se szakad le éppen az Eszti bátyja, a Csurinyák Feri, mint Esztiről Gurka.

Kellett ott egyre hallgassam, hogy Csurinyák mind az övét beszéli az úri népről.

– Hogy a legfeketébb fene pusztítsa ki ezeket a pöffeszkedő embernyúzókat! Na lássad, hogy el tudják azt hinni, hogy: egy ilyen rongy mulatsággal bedugják a szegény nép száját. Az ő keserves keresményükből vonnak le pedig erre a mulatságra is az üzemnél. Mégis eljönnek a marhák. De még itt a táncnál is, lásd, hogy rápöfögnek a szegény népre, és külön vonulnak illegetni magukat, külön tánchelyre!

– Na! – mondom. – Azt ne irigyeld tőlük. Csak több por száll ezeknek az úri páváknak a viganója alá a döngölt földről, mint a fűről a szegénynépre. De is szeretném látni, hogy a lóvakaró-keféről hintik fel egyszer kosszal az ilyen tánchelyet, hogy kapkodnának ezek a dámák a lábuk közé.

Bántam is én ezeket. Mikor a szemem-fülem Esztin és Gurkán járt ottan nekem.

Na, egyszer észrevettem, hogy Eszti egyedül szaladt be a konyhába, vagy hova szaladt, hogy hát Gurka csuda hogy nem megy utána.

Kapom magam én is, és megyek a konyha felé. Éppen a feketekávét hozták volna az urak számára másodszor. Hát éppen dolgom is lett volna a konyhán.

Na, a tornácon, ahol két bejáróné is traccsolt éppen valamit együtt, szembe jön Eszti velem már nagy sietve.

Messziről int a fejével nekem, hogy: most hagyjam nyugton!

De hát már méregbe jöttem, és azért is útját álltam. Persze azt mondom:

– Hallja, Esztike, a méltóságos asszony nincs megelégedve a… nem akarom itt hangosan kimondani.

És nézek a két bejárónéra.

Eszti, látom, dühös. De biccent azért, és int félre:

– Jó, hát jöjjön – mondja.

Na, mikor félreállunk, Eszti meg se várja, mit mondanék.

– Hát hogyan lehetsz ilyen mafla és gyalázatos? Tudod te, hogy kell színeskedjek? Ha eszed van, és istened van, Marcikám, drágám, ne lásd, ne halljad, mit csinálok! Ferivel vagy, látom. Az a legjobb! Őneki hízelegjél, hiszen őneki van legtöbb szava érettem a bácsiméknál. A gyámságomat is magának kérheti ő. Mulass vele, Marcikám, drága!

Micsoda? A tornác végében az árnyékba rántott el Eszti egyszerre, a mosókamra ajtajában. Ott a nyakamba ugrott, és összevissza csókolt, úgyhogy majd kiestünk a tornácra.

Hát már ezzel be kellett érjem!

 

*

 

Eszti aztán otthagyott, és megint visszaszaladt, persze a fogadós Csurinyák nagybácsiékhoz. De már azok éppen elkészülődtek.

Mert ott az volt a szokás, hogy ilyen mulatságon végigjárták a falu minden kocsmáját. De még sokszor a szomszéd falukba és telepekre is elmentek.

És hogyan is? Mint ahogy a tárnától jöttek ide a kertbe, libasorba, mécsessel a kezükben.

Ez valamiféle bányászszokás volt, így járni, és abból csinálták a legnagyobb mókát, hogy aki a sorban legelöl ment, azt a többinek mindenben utánozni kellett.

Ha a vezető körüljárt egy fát, mind körüljárt az egész sor, ha a vezető megbotlott, és hasra esett, akkor a többinek is így kellett tenni, ha a vezető megcsipkedett egy fehérnépet, akkor utána az egész sor végigcsipkedte, ha a vezető kurjantott, akkor a többi is végig. De nem egyszerre. Egymás után mindent így.

Azon meg lehetett hasadni a röhögéstől, ahogy ezek a bányászok csinálták ezt.

Volt valami neve is ennek. De elfelejtettem.

Elég az hozzá, hogy az asztaloknál már kiabálták, hogy indul a sor, és a banda is kapkodta össze magát.

Nahát, most mi történik?

Amint ott Csurinyák Feri meglát engem, hogy visszajöttem, rögtön elfog.

De hát nem érkezik nekem el se kezdeni ezt a világlázító gágározást, mert kegyetlen kiabálja oda őtet a hordóhasú nagybácsija.

Miért? Hát csak azért, mert Soma oda jutott a csap mellett, hogy már elrúgta magától a vendéglősipart is a nyersbőr szakma után.

Az én Somámat úgy elgyalázta az ital, hogy elvesztette az édes eszét.

Nyaklott összefele, és a nyelve alig forgott a szájában.

Így kezdett el szavalni az én Somám, éppen mint Csurinyák Feri, az égvilágnak, ott a csapnál: hogy ő nem kapcarongy már egészen, hogy éjt-napot dolgozzon, és nézze, hogy mulat más. Ki van már neki szedve a zsírja eléggé! Csak a fogadó söntésébe szegődött ő el csaposnak. Másutt ő is úr, és ő is megforgatna egy fehérnépet itten, a kutyaistenit is!

Ezeket ordibálta, krákogta, habrigyálta össze az én Somám a fogadós Csurinyáknak, amikor az azt parancsolta neki, hogy: töltsön meg még annyi üveget, amennyi kell, azután verje ki a hordóból a forgatós csapot, mert menni kell vissza a fogadóba!

Na, én már rá is készültem, hogy a nagy behemót fogadós most már odakanyarít Somának egy csárdást az ugatásért.

De még olyan galambmájú embert se láttam, mint az az elefánt Csurinyák.

Akik körül voltak pedig, mind őtet röhögték, hogy fogadós létére szembe kutyateremtettézi őtet a részeg csaposa. Mégis, a fogadós Csurinyák csak röhögni kezdett másokkal, és azt mondja:

– Nahát, ez elitta az eszét itten nekem a csapolástól! Most bízhatom másra. Tessék.

Többet se is felelt Somának a berbencefejű gazdája, és így kezdte mindjárt odakiáltani az öccsét, Ferit, mellőlem. Annak adta ki aztán az ordrét, amit Somának adott volna.

Azalatt is én mibe pottyanok bele?

Sompolygok odafele a hordó hátától ehhez az oktalan Somához, és kezdeni akarom neki:

– Hát légy eszeden, te vadbarom, hogy kitéteted magadat a finom helyedből. Ez kell neked? Részeg fővel csinálsz eszeveszettséget?

Ahogy engemet észrevesz Soma, megfordul rögtön, majd el is tántorodik a lábáról, így esik bele a nyakamba.

A Jézus egerit is neki! Rákezd ott az én Somám sírni-zokogni nekem a részegségtől, és utoljára erővel-erővel, hogy összecsókol engem. Merthogy én egyetlen pártfogója vagyok még neki a világon, és a lelke, egy komája!

Irgalmatlan röhögnek ottan rajtunk még a legrészegebbek is.

Még a Csurinyák-had között Eszti is Gurkával csak úgy lökdösik egymást a kacagástól.

Én hiába rázom, döfölöm, szidom ott Somát. Csak mászik rám, és sírja-bőgi-taknyolja bele a képembe a szíve nagy fájdalmát.

 

*

 

Ezalatt a banda indult is kifelé a kertből, és elindult már a libasor is.

Persze, most nem a bányaigazgató vezette. Az ottmaradt az erdőtanácsosékkal és még más öregekkel és úribb népekkel. Egy fiatal bányatiszt vezette a libasort.

Elindult az asszonynép is. Csurinyákék is. Velük persze Gurka és Eszti is.

Csurinyák Feri most esett rám csak igazán:

– Kedves szaktársam! Nem hagysz most már cserben engemet, hogy látod, ez a disznó Soma odalett! – mondja nekem Csurinyák Feri. – Tudom, hogy neked lejárt már itt a munkád, és talán már leülnél nyugton egy pohár mellé, vagy megszorongatnád és megcsöcsörésznéd ezeket a lotyókat a banda előtt. De tekintsed a helyzetemet.

– Hát mit csináljak? – kérdem.

– Csak hogy gyere velem, és segíts nekem, amit lehet, a csapnál vagy a felszolgálásnál a fogadóban.

Na, erre szívesen vállalkoztam. Miért? Mert Eszti is odament, és legalább ráleshettem. Így is elmentem volna a bányászlibasorral, ha Csurinyák nem is kér. Csak persze nem pincérkedni.

Váltig is siettettem Csurinyákot, hogy megelőzzük a fogadóban a bányászlibasort, és készen várjuk. Csurinyák legyintett a kezével:

– Mikor érnek azok oda! Ráérünk!

Hát csakis, hallják! Nem volt több a bányaigazgató kertjéből a fogadóig egy futamodásnyira. A bányászok libasora mégis több mint másfél órát ment addig.

Mert csak a kertben eltelt vele félóra, amíg a vezető bányatiszt meg-megkerültetett a sorral egy almafát, és bevitte a sort egy meszesgödörbe, a porta mellett, ahol a falat csinálták.

Keresztülmentek azután az öreg hajdú lakásán a sorral. A hajdú felesége, egy sovány, göthös vénasszony, lefeküdt már. Hát annak a bányatiszt benyúlt a paplanja alá, hogy azt mondja: kicsoda az, aki lefekszik bányanévnap éjszakáján?

Na, erre mind az egész sor benyúlkált a vénasszony paplanja alá. Fogdosták össze a vén csoroszlyát.

De tán nem is haragudott annyira érte, csak mutatni kellett neki persze.

Hát így ez a libasor.

Ne felejtsem pedig, hogy Somát is ketten cipeltük, karon-vállon Csurinyákkal, mint a hullott dögöt.

Sokszor le-le is löktük az útfélre Somát, ha megálltunk nézni a libasort. Fel nem ébredt az. Horkolt, akár köztünk botorkált, ahogy vittük Csurinyákkal kartól, deréktól. Akár odacsaptuk valahová. Vagy odatámasztottuk falhoz, kerítéshez. Rég ismertem már, hogy ilyen álmú dög ez a Soma, ha utoléri. Mintha az anyjában tudná magát visszabújva, ahová százszor elküldtük Csurinyákkal mérgünkben.

 

*

 

Na, a fogadó udvarán keresztül Somát beráncigáltuk Csurinyákkal a pucikjába. Az özvegy takarítóasszony adta ezt a kis lyukat ki Somának. Meg még egyebet is talán, amennyit Somának kellett a fehércseléd. Nem is volt otthon az asszony. Csurinyák vette ki a kulcsot az ablakból a Soma odújába.

Hát zsupsz! Lelökjük Somát a vackára, és Csurinyák, ahogy elöl megy, már künn is van az ajtón.

Egyszerre Soma a vackáról, a sötétből nekem:

– Te-te-te! Marci! Ha-ha-hallod, te… ezek itten… ne-nem jóban törik a fejüket. De mink nem tudunk se-semmiről. Érte-te-tetted?

– Hogy-hogy-hogy? Mi? Ugass hát! Nem értelek! – rázom ottan, faggatom Somát. De hiába.

Mi lehet ez?

Áhh! – gondolom. – Részegen ugat ez hetet-havat össze. Dögölj magadnak!

Otthagyom! Otthagyom Somát. És be én a fogadóba Csurinyák után.

De mi volt az, amire engem Soma figyelmeztetett? Rögtön meghallják itt.

 

*

 

Csurinyák Feri már kiáltott értem, a kármentőajtóból. Arra kért engem, hogy vállaljam én a Soma dolgát a csapnál.

Honnan, honnan nem, egyszerre ott láttam a söntés asztalánál Salánkyt, a kövér bányaácsot és Pertiket, a halálpofájú langalétát. Utánuk jött Buzugó, a fekete szakállával, és a fia.

Részegek voltak ezek is. Ki tudja, hol ittak eddig. Az öreg Buzugó kezében volt a bányászfokosa. Ezzel csapott az asztalra.

– Nekünk nem kell ez a kincstári lőre. Hozz másbul, Feri, nekünk, és hozz mindenkinek itt, aki velünk akar inni. Adj ide tíz liter bort!

Kilobogtatott egy tízpengős bankót az öreg Buzugó. De Csurinyák Feri elhárította a pénzt magától.

– Mit akarsz ezzel, öreg szaktárs. Így se nekem fizetsz, azt tudod te jól. Kár kivételeket csinálnod annyira. Azon nem fordul meg semmi, hogy iszol és eszel az urakéból, hanem hogyha összefogunk ellenük mind.

Erre az öreg Buzugó a fokos nyelét behúzta, mint szokta, egy karikába, a nadrágszíján, és vissza Csurinyák Ferinek:

– Te is magad tudod jobban a dolgodat, fiam, én is a magamét. Én azt mondom: ha jól akar csinálni az ember valamit, azt mentül kevesebb szem lássa és fül hallja. Mert ami a csőcselékhez jut, az az ebek harmincadján van.

– Hát akkor meg kár, hogy ide jöttök mulatni most! – mondta erre mérgesen Csurinyák Feri. Nem értettem, miért? – Minek? Ha nektek csőcselék a szegényebb munkásszaktárs? Minek jöttök közéjük?

– Na-na! – szólt erre Pertik. – Na-na! Éppen a harmincötödik bányásznévnap ez, amit megértem a Sarlós Boldogasszony-műveletnél. Igen, amíg most ki nem löktek. Hát már csak iszom egy pohár bort akkor, hogy el ne felejtsem ezt a napot! Hen? Mi? Se más!

– Hallod ezt? – kérdezte Buzugó Csurinyák Ferit, és mind összenézett, Salánky, Pertik, a fiatal Buzugó.

Ez valahogy nagyon megütött engemet ott a csapnál.

De hát egyszerre csak beugrott a kármentőbe egy-két fehérnép az ivóból, és utána csűstűl a többi. A Buzugó menyei, lányai voltak ezek, meg a Pertiké és Salánkyé is, és a kis Boros odajött szintén két nőszeméllyel.

Hát ezekkel felkeltek az elcsapott bányászok is, és bementek táncolni az ivóba.

Így mentek-jöttek, táncoltak, danoltak aztán jókedvvel mind. És törődött is itt a fene mással, mint a vigassággal.

Csak azért mondom, mert az a borzasztóság, ami ott történt azután, úgy ért engem is, mint a lidércjárás rossz álomban.

Henkerszkyt, a sáfárt, én jól láttam, milyen jókedvűen mulat a bányaigazgató kertjében, és hogy forgatja a szoknyákat a táncban. Itt az ivóban is láttam őtet nagy jókedvében.

Egyszer az ivó ajtajában állt meg, és be is nézett a söntésbe. A banda nem húzott éppen, és ezek a Buzugóék nagyban koccingattak. Hát láttam, Henkerszky visszakapta a fejét róluk az ivó ajtajában.

Azután pedig azt is hallottam, hogy a feleségének, aki hozzá jött, azt mondta:

– Elég, elég, elég, mamuskám, elég nekem ebből. Lefekszünk most már. Megyünk.

– Jó szívem, jó szívem! – ezt felelte Henkerszkyné, egy szép, barna asszony, az urának.

Azt is hallottam, hogy a Buzugóék asztalánál egy bányász így nekik:

– Rátok lesett itt az a gazember, mit csináltok?

– Csak lássa! – felelte erre Pertik, és utána mondott egy olyat Henkerszkyre, amit kőhöz mérnek, és rajta mind kacagott.

– De megy már haza, elég neki a mulatság! – szólt megint a bányász, és utána röhögve: – Még ha a kincstáréból is mulat, akkor is sajnálja magától, és kétszer is bevenné, ami már kiment belőle, azt is.

De erre nem röhögött a bányásszal senki az asztalnál.

Csakis abban voltam, hogy ezek tán most is arra készülnek, hogy belekötnek Henkerszkybe és megrakják. Azért jött nekik a posta, hogy készüljenek, mert megy el Henkerszky!

De hát semmi! A banda ráhúzott újra. Kurjantás és tánc és bolondság. Még Csurinyák Ferivel mi is énekeltünk a csapnál.

Így kezdett már virradni megfele. De még csak alig-alig.

Egyszerre, amikor a banda legjobban recsegteti, künnről hallunk egy mozsárdurranást. Rá még egyet.

Na, megint durrogtatnak, tán a bányanévnap hajnalára. Csak azt gondoltam én is.

De mi telik bele? Két perc!

Elszakad a banda recsegtetése feliben. Az ivó hirtelen egy nagy kavarodás. Micsoda? Egy perc alatt csak egy-két tökrészeg maradt az ivóban. Azt is cibálták mások kifelé milátni.

De Csurinyák Feri hiába futott ki megtudni: mi történt? Visszajött azzal az ivó felől, hogy: nem tudják.

Na! Abban a szent percben egy asszony ront be az udvar felől hozzánk, a kármentőbe. A Soma özvegy takarítónéja.

A két keze az iszonyattól az arcán, és kezdi:

– Jaj, mentsen meg az Isten mindőnket a gonosztól! A sáfárt szertevitte a dinamit, amit az ablakába tettek. Ott fekszik vérében az eresz alatt. Én is láttam. Hogy mi történhetik meg manap is, csendőrtől, hajdútól, tömlöctől, akasztófától!

Persze, erre rögtön mind kifelé a söntésből, ivóajtón, udvarajtón, aki csak ott volt.

Az asszony éppen belém csimpajkodott, ahogy kirontottam én is, és nekem magyarázta legjobban is az iramodásnyi úton a Henkerszky lakásáig, hogy mi történt.

– Ott hallottam, lelkem, magától a sáfárnétól, az ura teteme mellett, hogyan dinamitozták fel. Nem vettek azok semmit észre, mikor az imént hazamentek a fogadóból, a házuk körül, pedig már szürkült jól akkor is. De a dinamitgaluska oda lehetett téve az egyik ablak párkánya alá, a fa és fal közé szorítva, a kapszlival és a gyújtózsinórral, készen. Mert mi történt? Éppen mikor már vetkőztek a sáfárék, hát megverik az ablakjukat, és kiált is valami férfihang így: „Sáfár úr, sáfár úr, hívatja a tiszt úr a fogadóba!” Hát erre Henkerszky kinyitja az ablakot, hogy beszéljen a bányatiszt küldöncével. De hát nem lát senkit az ablak előtt. Azért kihajol az ablakon. Abban a percben: dumm! A dinamit az ablakpárkányból. Úgyhogy a szerencsétlen sáfárt, ahogy a nagy, derék ember kihajolt, hát éppen szembe érte a robbanás. Igen! Fel is hajította majd az ablak felső keresztfájáig őtet. A felesége a szobából látta ezt, ahogy utánaszaladt aggódva, hogy mit törődik részegek tréfájával. Az asszonyt nem érte semmi baj. Hanem a sáfár, már biztosan halottan, kiesett előre fejjel az ablakból, és le fejjel előre a fal mellett, és ott a fal alatt magától a test, mintha bukfencet vetett volna, úgy maradt egy merő vérében feküdve, arcával az égnek.

Így nekem ott mindent, futtunkban, a takarítóasszony.

Na, mikor odaértünk szívszorongva, hát persze ember ember hátán a ház előtt.

Alig tudtunk odafurakodni, hogy lássuk mi is a sáfár tetemét a fa alatt.

De már három kakastollas csendőr és őrmesterük zavarta tova a népet a véres lepedőtől, amivel a Henkerszky teteme le volt takarva.

Mellette ült a felesége egy széken, jajgatva, kéztördelve, és a cselédjük még a tánchoz való piros viganóban ott csitította, vigasztalta az asszonyát.

 

*

 

Mennyit, mennyit nem maradtam ottan a sok ember közt magamban iszonyodva? Nem sokat.

Mikor már újra a kármentőben vagyok benn, hát az udvar felől lépnek be szintén Pertik, Salánky és a két Buzugó meg két bányász és egy erdőkerülő.

Buzugó, az öreg mondja éppen:

– Hát mi közünk nekünk hozzá, ha felbombárdozták. Tán mink jobbat kívántunk neki? Ki kívánt ennek jobbat?

Erre a Buzugó fia még röhögni is kezdett. De csak egyedül röhögött. Senki vele. Megirtóztam szinte ettől.

De nem mondok előre semmit. Röhögött a Buzugó fia, és éppen rám kiáltott így:

– Úgy-úgy, hát! Na mit nézel, szaktárs? Add elő csak a borunkat. Megihatjuk erre is az áldomást.

Én erre megfordulok az üvegeik után. Hát Csurinyák Ferit látom az ivó felől be.

Sápadt, sápadt, mint a házi vászon. A szája leleffedve, és így rázza a fejét:

– Ez gyalázatosság! Ez gyalázatosság!

És látom, hogy a szemét elfutotta a könny.

De mit gondolnék, mit mondanék? Az ajtóban a csendőrőrmester. Vele két csendőr.

– Ne mozduljon innét senki!

Ezzel kezdi az őrmester.

Erre persze nagy handabanda ottan. Hogy így és úgy. Milyen címen meri csendőr jámbor munkásemberek mulatságát zavarni?

Csak az volt a beszéd, hogy mindőnket egytől egyig, akik voltunk, bekísért a három csendőr az őrszobára.

Nem! Se nem nyúltak hozzánk, se nem szóltak hozzánk egész a faluházáig a csendőrök.

Persze ezek velem nagy ógás-mógásban, egész úton, hogy: micsoda dolog ez?

Csurinyák Feri, az olyan volt, mint a háborodott. Sírt-sírt, úgy, mint egy gyermek, és mind ezt hajtogatta, hogy:

– Ez a gaztett most tönkreteszi az igazságos munkásszervezkedést. Átkozott legyen az elkövetője!

Nahát, belökdöstek bennünket egy rendes szobába a faluházán a csendőrök. Leülhettünk, rágyújthattunk. Még egy kortyot a pálinkásüvegből is húzhattunk sorban.

Nem féltek azok egy szemernyit se a csendőröktől, egy se. Még az öreg Buzugó azt is mondta az őrmesternek, hogy:

– Vigyázzon, őrmester úr, hogyha nem parancsra hozott ide maga minket, a krumplivirágba ne kerüljön a nyakán, hogy békés polgárokat kísérget be. De miért is?

Hát erre az őrmester:

– Nahát, még nem bántotta magukat itt senki, és nem is fogja, amíg elválik az, aminek ki kell tudódni.

Az őrmester erre otthagyott. Csak egy csendőrlegény maradt velünk a szobában.

De ez csak ült ott, mint az arkangyal. Mukkot sem szólt. Csak rámordult, aki firtatni próbált tőle valamit.

De ki szabadított ki engemet onnan a csendőröktől? Meg kell adjam, hogy: Soma!

Már tova délfelé is járt, mikor egyszerre az őrmester csapja ki az ajtót, és onnan, a kezében egy céduláról, nézi le és olvassa:

– Katzky Márton!… Melyikük az? – kérdi.

– Én! – ugrok elé.

– Hát maga elmehet! – szólt az őrmester. – De figyelmeztetem magát, hogy a munkahelyéről és a szállásáról addig el ne távozzék, míg be nem idézik magát ide.

– Jól van! – mondom. De az őrmester:

– Vallani, maga is azt vallja, hogy ezek közül a társai közül itten a fogadóból egyiket sem látta elmenni a robbanás előtt?

Nahát, erre könnyen felelhettem, hogy: nem! Mert csakugyan nem is láttam, ment-e el, nem-e valaki a fogadóból. Mikor táncra mehetett, hátramehetett dolgára. Na, ilyet!

Künn az irodában felolvastak nekem egy írást, csak arról, amit itt kérdett tőlem az őrmester, és azt aláírtam.

Azzal elengedtek. Soma jött velem.

És lapítva és retteneteskedve:

– Mit tudok én? Semmit se tudok! Te sem tudsz semmit. Értetted? Ha jót akarsz! Arról sem egy mukkot sem, hogy hallottál volna beszélni a söntésben ezektől a sáfár ellen. Semmit-semmit. Mert én mondom, hogy itt kegyetlen pórul járhatsz.

Na én nem hagytam magam:

– Csak magadra vigyázz, akinek a nyaka a hurokba kerül. Ne engem fenyegess és oktass! – mondtam vissza Somának. – Hogy bár az akasztófán csüngnél!

– Na ez a hála és köszönet, látom, tőled, aminek most is kirántottalak a slamasztikából! – kezdi erre Soma.

És el is mondta, hogyan járt benne, hogy engemet kihozzon a csendőrök keze közül. Esztivel hozatott egy cédulát Luli nagyságától, hogy kieresszenek engem, mert a méltóságosék jótállanak érettem. És csakugyan erre eresztettek ki.

Hát ezt, jól van, megköszöntem Somának, mint jó szusztársnak. De hát abból egy szót sem tudtam kivenni belőle, hogy mi köze neki ehhez a gaztetthez.

Nem! Erre Soma csak: kuss és coki nekem és nekünk ehhez a borzasztósághoz! És: hagyjam őt békén!

Hanem amint utunkban éppen ott vágunk keresztül a sáfár háza előtt, hát megállunk.

A sáfár háza előtt, aminek a fala és fél ablaka megrongálódott a robbanástól, csendőr áll, kettő. Ezek messze távolítják el, ha összeverődik milátó nép a ház körül.

Na, de hát ha embert nem eresztenek a ház közelébe, látjuk, hogy: jön a szomszéd palánk felől éppen az a sánta kopó, amit idejövetkor láttunk ezen a szent helyen először.

Ez a sánta kutya éppen a Soma takarítónéja kutyája volt. Most már tudtuk! Úgy jött el két kerten keresztül a kocsma udvaráról ide.

Nem törődött a csendőrrel. Az se vele. Ott szaglászott a forró napon, a véres köveken, a sánta kutya.

Szakasztott, akár először láttuk, hogy az a kutya a bányaszerencsétlenség tetemei vérét nyalja, akikről azt beszélték, hogy Henkerszky miatt vesztek oda, mert spórolt az üzemnek a bányakötéssel.

Nekem egyszerre a gyomrom is kavarogni kezdett. Csak szédültem ott és tántorogtam.

De Soma is, láttam, váltja a színét ugyan! Ráharákol, ahogy szokta, és nekem:

– Hallod te, Marcikám, társam, én azt ajánlanám neked, hogy elég volt nekünk, ami időt itt töltöttünk. Szedd össze a motyódat, és upre kormos! Fogadd szavam!

De hát én erre persze: nem és nem, és minek, mikor megvagyok itt?

Most Soma már nem erőszakoskodott. Láttam, inkább rettenetesen tanakodik magával valamin. Otthagyott utamra.

 

*

 

Hát ha én itten elmondanám, ami lefetyelést összekavart ott az a gyilkosság!

Engemet már másnap délelőtt becitáltak a faluházára újra. Ott a vizsgálóbíró hallgatott ki. De miről?

Csak arról, amit már úgyis elmondtam a csendőrőrmesternek. Mást nem is kérdett tőlem, hogy hát: előbb én közösködtem az elcsapott munkásokkal vagy se?

Erre nézve Somát nyaggatta nagyon meg a bíró. Meg Csurinyákot. Az megint sírt és ordított ott a kihallgatása alatt, hogy ő nem gyilkosságra bujtogató, hanem éppen arra, hogy békés szervezkedéssel javítsanak a munkások sorsán, hogy ilyen gazságok ne essenek a világon!

Na, még mi volt? Semmi!

Ott tartották ugyan Buzugóékat két napig a faluházán, de azután kieresztették mindet.

Mi? Csak nagyobb kacagás volt a faluban azon, hogy a vizsgálattal egyes-egyedül Csurinyák Feri járta meg. Mert a vallatása alatt haramiabandának nevezte a kincstári üzemet, és a bíró ezért kétheti tömlöcöt sózott rá a városi fogdában.

És erre a fogadós Csurinyák azt mondta: – Ezt nagyon jól tette a bíró!

Hány nap telt el erre, hány nem? Nem sok?

Na, egy éjszaka éppen nálam fekszik Eszti az ágyban. Ott mondja nekem:

– Hozok neked egy jó hírt és egy rossz hírt.

– Na, halljam! – én.

– Hát – mondja Eszti. – Jövő szombattól felemelik a sitedet. Négy pengővel kapsz többet. Mert a bányaigazgatóság belátta, hogy a munkások zúgolódásának és mozgolódásának az oka az volt, hogy a régi, drága, de jó munkaerő helyett Henkerszky és Luli nagysága a méltóságos úr körül olcsóbb munkaerőt akartak benyomni az üzemhez. És mi lett a vége?… De neked csak jó, hogy a jobb munkabért kapod ezentúl.

– Pűha! – mondom erre még tréfásan Esztinek. – Akkor csak úgy járok, mint az urak. Azok közt is amelyik mentül kevesebbet dolgozik, annál több fizetést húz. Már én is csak lézengek itt a kertben, azért emelik tán a béremet.

De Eszti nem kacag a mókámon. Mert azt mondja:

– Csak az a baj, hogy éppen erre van egy rossz hírem is neked. Most már reszketnek itten a méltóságosék a vizsgálattól, és Luli nagysága azt mondta nekem, hogy: már nem tarthatja tovább érted a hátát. Be kell menjél dolgozni, legalább tessék-lássék, a bányába is. Aztán megint visszarendelhet ő ide a kertbe.

Megbocsássa az Isten a bűnömet, hogy erre én egészen odalettem. Felülök az ágyban, és így Esztinek:

– Na, ha így van, akkor én meg kell mondjam neked utoljára az igazat. Ha én innen abba a ronda bányába lemennék, csak miattad tenném, hogy kiadod az útját Gurkának, és megmondod itt a méltóságoséknak és a bácsidnak is, hogy én vagyok a jövendőbelid.

– Jaj, azt nem lehet, Marcikám! Most nem lehet. Majd-majd talán. Nem tudok ettől a Gurkától most még megszabadulni.

Így Eszti, majdnem sírva ott nekem. De én neki:

– Hát pedig az Isten itt süllyessze el ezt a helyet akkor tőlem, hogy én bányába járjak, és akkor más szállásom legyen, és ne járhassak hozzád, és te se hozzám. Én itt nem maradok, ahol, ha ügyeskedő és az urakhoz dörgölődő az ember, akkor a munkástársai robbantják fel, ha meg nem, akkor a hegy gyomrában csak arra várhat, hogy mikor lapítja oda véres palacsintának a sziklakő.

Ennyit érek tán mondani ott Esztinek. Egyszerre dörömbölnek az ajtómon.

Künn holdvilág volt. Eszti bújik a paplany alá, és onnan szűköli:

– Jaj, Marcikám, be ne eressz senkit. Ki lehet az?

Ugrok ki az ágyból. Még jó, hogy elreteszeltem az ajtót. Kérdem:

– Ki az?

– Én vagyok, Soma! – hallom.

Na nem sokat alkudtunk az ajtón keresztül. Én mérgesen persze, hogy: mit zavarodik? Soma kitalálta, hogy fehércseléddel vagyok. Hát mondta: csak jöjjek ki, nem kíváncsi a titkaimra, és mit is tesz rájuk!

Hát leültünk künn Somával a padra, és Soma hamar-hamar sugdosva, retteneteskedve kezdi beszélni nekem.

Innét rögtön szökni kell nekünk. Miért?

Mert a Soma is búbolgatta éppen a szállásán, nem a takarítónéját, sem a lányát, hanem a takarítóné testvérhúgát.

Ez hétszámra van künn az uránál, a bércek közt, mert az ura a vízeresztőnél munkás. Szombat, vasárnap jött haza. Akkor Somával aludt. Persze úgy, hogy Soma juttatott neki egypár pengőt.

Hát éppen a bányanévnap éjjelén is be akart surranni ez az asszony Somához, amíg részegen feküdt Soma. De hát Soma álmosabb volt, mint az asszony kellett volna neki, és kirúgta és kizavarta magától az asszonyt.

De ez még a Henkerszky felrobbantása előtt történt. És Soma abban volt, hogy az asszony, mint máskor is, hétfőn pirkadatkor már szedi magát az útra, a bércekbe, a vízeresztőhöz. Igaz is volt ez. Az asszony már fenn a hegyoldalból hallotta a robbanást a Henkerszky házánál, és ha azt is gondolta, hogy mozsár robbant, de az a baj, hogy előbb lesett ki valamit a Soma kamrájából.

Mit? Hát Soma itt kipakolt nekem.

A fiatal Buzugó azt mondta neki, hogy legalább meg kell ijesszék Henkerszkyt egy dinamitgaluskával, amit a háza fala alatt sütnek el a bányanévnap éjjelén.

Hát Soma beleegyezett, hogy a kamrája ablakába tegye addig Buzugó a dinamitot, amíg elviszi aztán a kerteken keresztül Henkerszky házához.

Így is volt. Buzugó megverte a kert felől a Soma kamrája ablakát, hogy adja ki a dinamitot, és úgy ölte meg vele a sáfárt azután.

De ezt soha senki sem tudta volna meg, ha a takarítónője húga nem jön haza éppen csomagolni, és nem hallgatja ki a fiatal Buzugót, hogy: mit hallott és látott a Soma kamraablaka körül a dinamittal.

Hát az asszony hazajött a vízeresztőről hétre rá este, és Soma, még szerencse, hogy a takarítóné lányának a babájától megtudta, hogy a takarítóné húga a csendőrökhöz készül befújni, mit hallott és látott a Soma kamraablaka körül a robbanás előtt.

Az erő is kiszaladt a kezem-lábamból erre.

Mert mi? Hogy nekem nem lett volna ehhez közöm?

Hát ahogy Soma mondta: nem az a beszéd, hogy ki ne tisztázódjunk talán ebből a kalamajkából, de hogy most az asszony besúgására, már nem mint gyanúsak, hanem mint bűnrészes vádlottak kerülhetünk a csendőrök kezére, hogy vallassanak és agyonkínozzanak. Ez a beszéd.

Soma azt mondta: Csurinyák Feri is szökik. Talán még egy bányász is. Buzugóéknak házuk, jószáguk itten. Talán bedughatják az asszony száját, ha bedughatják. De hát, amit asszonynép pusmog… Na!

Így és tovább Soma nekem.

Mire gondoltam én is? Hiszen már ha itt is maradnék, és a csendőrök se tegyék rám a markukat, hogy hamis esküs tanú voltam egy gyilkosságnál, hova jutok? Bányamunkára? Jusson a kórság!

Soma hagyta, hogy visszamenjek Esztihez. Várt künn rám.

Hamar elmondtam Esztinek úgy, ahogy és annyit, amennyit, hogy: mibe kerülhetek itten!

Eszti is hápogott, sápogott, de ő is azt tanácsolta, hogy: ha így van, és a bátyja is szökik, hát legjobb nekem is.

– Majd visszajöhetsz, Marcikám, ha tiszta lesz a levegő. Addig ettől a juhpásztorfi Gurkámtól is megszabadulok, Isten segítsen téged, drágám!

Ebbe maradtunk Esztivel. De még azt is kisütöttük, hogy majd ő a méltóságoséknak rólam azt mondja: találtam szakmabeli munkát a városban, odamegyek, általa tiszteltetem a méltóságosékat, és csókoltatom Luli nagysága kezét, hozzám való sok jóságáért!

Sírva, csókolódzva váltunk el Esztivel egymástól. Hamar magamra vettem ahány ingemet, lajbimat, ujjasomat, hogy úgy néztem ki meleg nyáron, mint a Mikulás.

Soma szerencsére azzal jutott be a hajdúnál a kertkapun, hogy: a bányanévnapi mulatságon itthagyott egy nyeles csepegődézsát és más holmit, és neki csak éjjel van ideje eljönni a fogadóból, zárás után, a csap mellől.

Hát a hajdú minden batyunkkal kieresztett. Ránk se igen nézett.

 

Így, neki Somával megint a világnak.

Kakuk Marci vadászkalandja

Szép, holdvilágos éjjel szöktünk meg minden motyónkkal. Jó nagy batyunk volt. Mert összeszereztünk mindenfélét, egy váltóruhát, több váltó fehérneműt, ezt-azt. Akár házaló zsidóknak is nézhettek bennünket.

Szuszogtunk is cefetül, mikor felértünk a hegyoldalra, ahol az út a havasoknak ment már felfelé az istenverésébe, a szőlők közt.

Úgy volt, hogy itt a hegyoldalban találkozunk négyen: Csurinyák, a szobafestő segéd, az én Esztikémnek a bátyja és az a bányász, aki felrobbantotta a felőrt. Az a gyilkos.

Nem is én, de a társam, Soma beszélte meg ezekkel, hogy itt találkozunk velük.

Soma fújt nagyon egy követ ezekkel a zavargodókkal, addig is, nem én. Most meg, mióta a csendőrök szaglásztak a nyomunkban, hát Soma lehetett a tanácsadó legjobban köztünk, hogy: mitévők legyünk?

 

*

 

Na! Ott szusszantjuk ki magunkat, az úttól nem messze, egy kis üres sajtóház tornácán, a szőlő közt.

Még éppen nézem a Soma árnyékát a holdvilágon. Mintha ránk lesne ott a falról egy dézsafejű ördög.

Éppen olyan.

De Soma egyszerre így nekem:

– Te, én egyet mondok! Még jó, hagy késnek ezek. Késsenek is el maguknak a nyakunkról, míg a világ meg két nap!

– Hogyhogy? – kérdem erre. – Már cserbe akarod hagyni őket, akikkel együtt mocskoltad be a kezed embervérrel, és még engem is te ragasztottál hozzájuk erőszakkal eddig?

– Ne ugass másról! – Soma erre nekem. – Csak arról, hogyha eddig nem volt kedved ezekkel együtt lenni, most mitől jött meg hirtelen, mikor én mondom, hogy hagyjuk őket a penészbe?

Már én erre méregbe jöttem.

Így kezdem:

– Ha valakit zár alatt, nem a tömlöcben fognak tartani, hanem a bolondokházában, az éppen így néz ki, mint te. Elébb nem én istenkedtem neked, hogy ha szökünk is, ne egy gyilkossal szökjünk? Arra te azt mondtad, hogy ez a bányász, ez a gyilkos, gazdag aranytolvaj, aki mellett nem koplalunk a hegyekben, mert ellátja a pereputtya, s jó szurdékot tud, és az apja hamar elsimít mindent a bányatelepen, úgyhogy bátran visszajöhetünk ebbe a jó helybe.

– Hát ez így igaz is! – bólintott rá Soma.

– Akkor hát minek forgatod a szándékod úgy, mint a kerti szélkerep? – rá én mérgesen.

– Mert csak rájöttem, hogy ha ezekkel mégis elcsípnek, akkor már mint bűnrészesek, nem mint tanúk kerülünk csendőrkézre, és azok aztán nem simogatnak! – így vissza nekem Soma.

De már nekem csak a düh feszengett a begyemben. És csak inkább azért, hogy igazat ne adjak Somának, így én:

– Nem beszéltünk már egyszer erről? Hát most már én tartok amellett, hogy ha a csendőrök teszik ránk a kezüket, így is, úgy is eltángálnak. De mégis, ha itt ennek a bányatelepnek a környékén fognak el, hát itt van egy-két jó emberünk, aki kiszabadíthat. Csurinyák húga, Eszti, mindig szólhat értünk a bányaigazgatónak vagy a sógornőjének.

Evvel erősködtem Soma előtt. De megmondhatom, az én eszemben más járt, hogy itt a bányatelep körül volt bujkálhatnékom.

Szerettem én nagyon azt a fehér, gyenge húsú Esztit, a bányaigazgató szobalányát. Hát a madár se vágyik vissza jobban a fészkére, ahogy én epedtem magamban az után a lány után.

De hová is beszéljem? Soma is azzal állt nekem erre rögtön:

– Ki se tátsd a szád, te kancsi tolvaj, többet, hogy minek maradnál te erre inkább. Eltűrnéd tán a karperecet is a kezeden a csendőröktől, csak valahogy visszaülhess az Esztid pendelyére.

És ha te mondtad ki? És én rád hagyom? – szólok erre.

Hát Soma:

– Akkor is! Azzal nem leszel hamarább a babád mellett, hogy a bátyjával, ezzel a munkáslázítóval csípnek el és ezzel a dinamitos gazemberrel. Még inkább nem. Még úgy inkább, ha ezeket külön fogják el az én asszonyom bevádolására elébb a csendőrök, és kiszorítják belőlük a tettességet. Akkor már minket csak tanúnak köröznek, és ha nem, te jelentkezhetsz, ha akarsz. Nem hamarabb kerülsz akkor a babáddal össze? Csak tegyük fel.

Ezt nekem Soma. De hát most már mi legyen? Se té, se tova nem jutottam a tanakodással magamban. Csak Somával nem hagytam a magamét, és veszekszünk ottan.

 

*

 

Na, mi lett ebből? Egyszerre a szőlő alul, a fényes holdvilágon látjuk, hogy jönnek az úton, de batyu nélkül, Csurinyák Feri, a szobafestő és Buzugó.

Így hívták ezt a gyilkost.

Na, a kis sajtóházzal szemben megállnak az úton, és utánunk kiabálnak lassan:

– Héj-jéj te! Itt vagytok?

Soma meglök és súgja:

– Ne szólj! Jobb, ha nem találnak ránk itt, rám hallgass! De ha feljőnek, és meglepnek itt, legyen akkor, tartsunk velük.

– Legyen! – rá én, és erre lapítunk hát ottan Somával.

Lennről újra Buzugó, Csurinyák:

– Hé-hé te! Nem vagytok itt?

– Hátha feljebb vannak. Nézzük meg!

– Áhh! Hallanák!

Így azok lenn egymásnak.

Micsoda? Egyszerre Buzugó Csurinyáknak:

– Én azt tudom mondani neked, Feri, hogy ezek ketten csak afféle utolsó, országúti tolvajok. Sohase voltak ezek mesteremberek. Engemet egyik se fog kiadni, attól nem tartok, kivált Soma, aki csak velem rothad a tömlöcszalmán, mert rábizonyul a bűnrészesség, rá is. De ne reszkess! Apám elnémítja azt a banyát, aki a dinamitról tudott. Semmi se lesz ebből.

Erre Csurinyák így kérdi:

– Hát ne várjuk őket? Jobb?

– Azt nem mondom! – szól Buzugó, ez a gyilkos. – De nem nagy öröm ilyen pernahajderekkel egy lepényt harapni.

– Hüjj, az anyja teremtésit! Még azt halld! – én Somának súgva.

De mi? Most Csurinyák:

– Soma, az még hagyján! Annyi, hogy a torkának nem tud parancsolni, ha decit lát. Hanem a társát, ezt a Katzkyt, ahogy Soma hívja, ezt a Kakuk Marcit, ezt utálom iszonytatóan én is. Ronda talpnyaló ez! Az urak mellett kontrázott rám inkább, mint egy mukkot ellenük, mert hogy a bányaigazgató kertjében lophatta a napot. Ronda talpnyaló ez!

Csak neszintem, hogy mellettem erre a Soma hosszú lába is rázkódik a kacagástól. De fog és súg:

– Coki! Hadd csak! Hallgassuk!

Hát lenyomom csakis a dühömet, és hallgatózunk. Buzugó szól:

– Na, pedig azt pusmogták erről a Kakuk Marciról, hogy az Eszti húgoddal van jóba.

– Áhh! – mondja Csurinyák. – Arra adj te, amit pusmognak. Az én Eszti húgomnak Gurka Pali, a segédaltiszt a jegyese. Ilyen Kakuk Marciba a cipőjét se töröli. De nem a büszkeség! Hanem mert én is egy ronda, piszok pofának látom ezt a Katzkyt.

– Ejnye azt a!… – akarok mozdulni erre. De Soma lefog:

– Kuss! Mit mondtunk?

– Hát hagyjam ezt magamon ettől a meszelőpecértől? – mérgesen én.

– Mondta ezt valaha szemedbe is, amit itt, rólad? – súgja Soma.

– Nem! – felelem.

– Nahát, ha másnak szid téged, azt neki te is megteheted, ahogy már tetted is, előttem is. Az a fő, hogy mit akarjál összeakasztani vagy összefogni ilyen kapuszájú alakkal, mint ez? Kivált, ha arra számítasz, hogy ez segít neked összetenni a nyomorúságotokat a húgával. Hallottad! Mit várj tőle?

Hallgatóztunk ott még ezekre. De egy szavuk nem sok, annyi se volt jó ránk, Somával.

Utoljára Buzugó, a gyilkos, azt mondja:

– Hát ezek már, úgy látszik, nem jönnek. Mert eljöhettek volna eddig százszor. Menjünk. A szekér se várhat ránk örökétig. Kivirrad itt velünk.

– Azt nem lehet tenni velük! – mondja Csurinyák.

– Mi? – szól Buzugó. – Örülök, hogy van ürügyünk megszabadulni ilyen két széltolótól. Sokan is lennénk négyen, akárhol.

– Hát én is legfeljebb Somát sajnálom, ha lemaradt tőlünk! – mondja Csurinyák.

– Hát gyere, menjünk! Ne tanakodjunk! – Buzugó mondja.

Még kiabáltak utánunk, inkább is Csurinyák, mint Buzugó. De feljebb nem jöttek. És utoljára is hallottuk, elmennek maguknak.

De hogy Somát jobban vállalta mind a kettő, mint engemet, mert hogy Soma hűségesebb hozzájuk mint szusztárs? Csak jött, hogy röhögjek magamban.

Mert még ahogy az úton tova láttuk haladni őket a fényes holdvilágon, Soma éppen azt magyarázta nekem, hogy: csak az a kár, hogy ő is benne van a dinamitozásban bűnrészesnek, máskülönben egypár pengőt szerezhetne azzal, hogy besúgja a nyomozó csendőröknek ezt a gyilkos, aranytolvaj Buzugót és a nyálas társát, Csurinyákot… Így a derék Soma!

Na, mi lett tovább?

Már én Somára hagytam egészen, hogy irányítsa a büdöst, amerre jobbnak látja.

Hát Soma okumlált-okumlált magában, egyszerre így nekem:

– Egyet mondok! Most legjobb, ha el sem mozdulunk innen estig. Holnap indulunk majd innen tova ilyenkor. Még akkor se biztos.

– Hogyhogy? – kérdem. – Mit csináljunk itten? Azért ugrasztottál ki az ágyamból, hogy itt jobban aludjak, a pucér földön?

– Te mafla vagy ehhez! – kezdi Soma nekem. – A szállásunkról el kellett jöjjünk. Le nem füleltetjük magunkat, ha csak megint tanúvallomásra is tartanának benn az őrtanyán. Egy asszony szájára nem bízom a bőröm. De nem ez most a beszéd. Hanem, hogy nem arra szökünk, amerre akartunk, neki ennek a vadonnak. Nem!

– Hát? – kérdem.

– Ide hallgass! – rá Soma. – Jó ruhád van. Nekem is, tiszta váltó fehérneműnk. Még egy-más holmink is. Ezzel legjobb, ha vissza, el a városba szökünk. Nem a hegyek felé. Mert ha csakugyan a sarkunkba uszítja az a banya a csendőröket, akkor azok is inkább a hegyeknek orrontanak, hogy szöktünk. És ahol csak itt-ott pár ember van, az hamarabb kiad idegent. De a városban eljárhatsz akár fényes nappal a rendőrhivatal előtt is. Pláne hogy papírunk van, névre is, nem is. Hát csak rám hallgass.

– Estem a szavadba eddig? Csak azt értesd meg velem, hogy minek kell erre még itt várjunk holnapig vagy tovább? – így válaszolok én.

– Mire? – Soma vissza nekem. – Arra, hogy ezt már én tudom! Ezekkel a batyukkal nem mehetünk. Kufferbe kell tegyük a motyónkat, urasan.

– Hűha! – mondom. – Én ahhoz is hozzászoktam, hogy a féderes hintót, amivel utazom, négy paripa húzza vágtába.

– Nem móka, te kancsi tolvaj! – mondja Soma. – Most urason élünk egy darabig, meglásd. Pénz lesz, mint a szemét. Csak hadd menjek le holnap éjszaka a faluba.

Hiába faggattam Somát: mit akar csinálni? Csak annyit bökött ki, hogy: kufferrel és szekéren fogunk a városba érkezni, meglátom.

Hát gondolkoztam – gondolkoztam. Utoljára így én Somának:

– Hát alhatunk itt, nem bánom, egy éjszakát. De már holnap éjszaka, ha neked van szíved lemenni a faluba valami gazságban, nekem is van szívem, hogy lemenjek Esztikéhez, a kedvesemhez.

– Az nem lesz jó! – rázza fejét Soma. – Most nem lesz jó. Lesz rá még alkalmad, jobb. Most nem kell, lássanak a faluban, és kell, itt a motyónknál maradjon valaki.

– Áhh! – csapok én oda a sajtóház tornácának az oszlopára, hogy reng az egész kaliba. – Repedj meg a gazságaiddal együtt. Nem viszel bele többet! Nekem most is mi bajom lett volna itten, és mi bajom lehet? Pláne, ha elszöktek ezek ketten, akkor már a csendőrök gyanúját is magukra vették, ahogy jár is rájok az. Én már nem is félek ittmaradni. Megyek is le a faluba.

Na, erre Soma, láttam, kegyetlen megrettent.

Kezdte csak azon, hogy hát: nem ő hívott kóborolni a világba? Nem ő segített helybe engem ebben a faluban? Van pofám itthagyni őtet a bajban?

De én: nem és nem!

Erre Soma aztán a fenyegetéssel állt nekem. Hogy talán azt gondolom: ő nem ád ki engem, hogy hány pénzt érek? És ha, tegyük fel, kiszabadulnék a csendőrkézből mint országúti csavargó, majd a bányászok, akik eltették láb alul a felőrt, épkézláb hagynak itt engemet? Nem hallottam Csurinyáktól az elébb, hogy szeretnek? Kinek tartanak?

Így Soma rám. Persze egy kicsit lelappadt a kidüllesztett mellem mindjárt.

Ugráltam persze, hogy: így és úgy, gyilkos, haramiabanda cinkostársa nem leszek! És tovább! Meg ez! Meg az!

De hát Soma éppen azzal biztatott: ha le hagyom menni a faluba, akkor megszabadulhatunk innen végleg, urasan!

Na, így utoljára már csak azt akartam tudni, hogy: miben jár a faluban odalenn? Ha nem mondja meg előre, én is megyek le!

Erre aztán Soma elmondta, mit forralt ki magában. Hát szemenszedett gazember volt ez a Soma. De hogy mit is nem mert most, azt sem tudtam rá, hogy röhögjek, vagy a számat tátsam.

 

*

 

Hát Soma, az én szusztársam, azt fundálta ki magában, hogy a faluba Buzugónak, ennek a gyilkosnak az apjához megy le.

Minek? Mert hogy azt mondja neki: a fia jó búvóhelyre vitte volna őket magával, de meggondolta, hogy sokan ne legyünk ottan, hát arra kéreti az apját, adjon nekünk útiköltséget és szekeret a város felé, ahol jobban elsuttyanunk.

Na! Ezt eszelte ki Soma. Mit szólnak?

Én már aztán nem ellenkedtem neki semmiben. Jobbat nem tudtam kisütni így se.

De hogy történt?

Előbb arra szántuk magunkat, hogy lefekszünk és alszunk. Alszunk másnap is, egész nap, itt, ennek a sajtóháznak a padlásán. Este megy le Soma.

Igen, de ahogy ledöglünk, mellettem az én Somám csak forog és nyög és vackolódik. Felül, és pipára tölt megint. Egyszerre megráz, hogy: alszom-e én?

Nem aludtam még én se. De úgy tettem, mintha mérges volnék: mit háborgat?

Hát Soma kezdi nyíltan mondani, hogy: ő nem bízik bennem arra nézve, hogy én őtet faképnél ne hagyjam, ha másnap estig ittmaradunk. De jobb is, ha még most éjjel elvégzi a dolgát a vén aranytolvajjal. Annál jobb, ha álmából zörgeti föl. Éppen annyi az idő világos reggelig, amennyi alatt leszalad a faluba. Én csak aludjak itt nyugodtan.

Ezt Soma nekem.

És utoljára is, csakugyan szedi magát az én Somám, és otthágy engem magamban. Ott az!

Még gondolok ott magamban ezt, gondolok azt, közte leginkább, hogy: nem kéne nekem is lesuttyanni a kedvesemhez, míg Soma odajár?

De hát hosszút kellett volna loholjak a bányaigazgató kertjéig, és ott a kőfalat megmászni, és még azután jött volna a veszedelmesebb, Esztit felzörgetni a konyhában.

Csak azon vettem hát észre magamat, hogy a pipa kiesett a számból. Elaludtam én ott.

 

*

 

Mi tájt, mi tájt nem, mert a holdvilágból azt sem lehetett tudni, hogy mikor pirkad, mégis felrezzentem magamtól. Kinyitom a szemem. Nézek.

A szőlő közt ketten vagy hárman állnak. Úgy láttam!

Az ijedség még a verejtéket is kiszorította a homlokomra.

Kik állnak itten? Csak úgy figyeltem oda, ahogy alig vettem fel a fejem a batyumról.

Azok se moccantak. De a szemüket szinte láttam, hogy tartják rajtam.

Soha a nyavalyatörés jobban rám nem jöhetett volna, mint ettől.

Én magam se tudom, hogy jöhetett belém lélek rá, hogy felkönyököljek ottan, és tudni akarjam, kik jöttek ide rám lesni?

Szinte is akkor vettem észre, hogy a holdvilág, ahogy nyugszik lefelé, hát a sajtóház eresze alól éppen rám süt. Azokra meg, akik ott a szőlő közt állnak, a sajtóház árnyéka esik.

Persze már akkor mintha súgták volna nekem, hogy ez csali szemkáprázás. Nem áll előttem egy fia lélek se. Hiszen ők jól láthatnak engem a holdvilágon, és mozdulnának, hogy mozdultam.

Hasztalan! A kalapját, a fejét, a kezét-lábát láttam ott mindnek a szőlő közt. Láttam, na!

Mi lett utoljára is? Ahogy ott a hideg is lelt a rettegéstől, csak felkeltem, és lassan lemásztam a sajtó tornácáról, és oda, a szőlők közé.

Hát két nagy cövek volt. Ott torhásodtak el. Egy kút lánca göröngyőfájának verték oda le őket. Persze se göröngyő, se veder, se lánc nem volt már ott, és a kút száraz, beomolva.

Ezeket a cövekeket néztem én embereknek.

Már aztán eszembe jutott az is, hogy a holdvilág akire rásüt, lidércet láttat könnyen azzal.

De már azért akármi felől okosítottam meg magamat ottan, csak a fene evett, hogy egyedül vagyok és: mibe keveredtem? Már a fejem se tudtam letenni többet. Úgy ültem ott, vártam ott Somát, nagyon nyugtalan és rossz kedvvel.

Arra is gondoltam, hátha még le is fülelik Somát.

Így és amúgy, csak emésztettem magam egyre. Na!

Kezdett már jól virradni megfele.

Bányászok már mentek az úton lenn hamarabb is. Na, ezek a tárnák felé. De egyszerre szekérzörgés, lefelé a hegyen. Nem is egy szekér. Egy jön, kettő, három. Az utolsó mintha megállana itt az úton. Csakugyan!

Azon ketten ülnek. Egyik ugrik le, és jön fel a szőlő közt. Hát ki? Soma.

Na, hamar, hamar csak a motyót. A szekér nem várhat. Azután beszélhetünk a szekéren is.

Kapjuk a batyunkat Somával. Soma, látom, jókedvében van. Csap rám és röhög:

– Ne tarts most már semmitől! A kutyaszentségét!

Így felugrunk a szekérre. Az valami vizes bányahomokot vitt, amit úgy hívtak, sáberk. Ennek a tetejébe ülünk Somával a batyunkra és szénára. Azzal gyűhű!

Hát, ahogy már kezdi zötyögtetni a lelkünket a szekér, Soma rákezdi nekem:

– Csak lassan! Ne hallja meg ez a mokány! – utal a kocsisra Soma, és egyszerre kikap a zsebéből Soma vagy három tízest, úgy lobogtatja a nagy, bütykös, szőrös mancsában az orrom elé: – Ide süss! Mit ugattam neked, hogy urak leszünk?

El is mondja mindjárt sugdosódva, röhögve nekem, ahogy szokta Soma, hogyan nyomta ki ezt a sok pénzt a vén aranytolvaj Buzugó tárcájából. Én csak a számat tátom, ahogy Soma beszéli:

– Megdörömbölöm az ablakát! „Na, ki az?” Éppen ő néz ki, a vén aranytolvaj. Persze gatyában, ingben, az ágyából. Hát mit akarok tőle? Mondom. De a vén tolvaj néz-néz, és hümgetni kezd nagyon, hogy ő a fia szavára nekem pénzt adjon. Mert minek? Szó sincsen már arról, hogy a fia gyanúba is jöhessen a dinamitozásban. Jöhet is haza, jön is haza a fia a hegyekből, ahová csakis egy régi bányaművelést ment megnézni. Meg ez meg az. De hát mégis, mennyi volna az az útiköltség? „Legkevesebb száz forint!” – mondom… Hát erre a vén aranytolvaj majd hogy az ablak-keresztfát be nem töri a fejével, hogy rám förmedjen: bolondnak nézem én őtet?… „Na-na! Csak lassabban!” Persze én neki. De ő, hogy: mi kényszerítse őtet arra, hogy szökevényeket pénzeljen? Talán egy asszony pletykaszájától ijedjen meg, aki meséket talál ki a fiára?… Így a vén aranytolvaj nekem. De persze én rögtön: „De elfelejted, hogy annak az asszonynak nemcsak a fiadra jár a szája, hogy felrobbantotta a felőrt, hanem rám is, hogy a dinamitot magamnál tartottam, és ha megesküszik erre az asszony, az nem hamis eskü! Tudod-e? És az én büntetésem lehet másfél év, de a fiadé kötél is lehet. Hát ez nem ér meg neked egy százast? Akkor nekem sem éri meg, hogy éhen kolduljak az országutakon a gyilkos fiadért. Akkor én inkább leülöm a büntetésemet, és jelentkezem még ma éjjel a csendőrlaktanyán!…” Tyűha! Erre a vén aranytolvaj megint a homlokával üti az ablak-keresztfát, és hív be, hív be a házba, hogy ne beszéljek ott künn hangosan! Most már az én emberem, láttam. Beeresztett, bementem. De bizony benn még majdhogy nem a fenyegetésen kezdte. Hogy azt tudom-e, hogy a rágalmazás ellen is van törvény? És hogy az a bányászné, aki a fiára gyilkosságot pletykált rá, már tudni sem akart erről, mikor megszorították… Hát én hagytam ugrálni a vén aranytolvajt. Csak utoljára mondtam: „Na, majd hát innen én is elmegyek ahhoz az asszonyhoz, hadd lássam, nekem is letagadja, amit rám kiabált? Én is beszélek vele!…” Na, erre a vén aranytolvaj rögtön, hogy: hulljon ki a két látó szeme, ha negyven pengőjénél több van, vegyem el ezt, elégedjek meg vele!… Gondoltam: Inkább sietek már utamra. Azt mondom: „Na, beérem hetven pengővel is, legyen! Csak ide vele!…” Erre eléguberált hatvan forintot… Ehol, ezt szagold!

Sugdossa, röhögi el nekem ezt a szekeren Soma. Vickándozik a szekeren, majd lehuppan róla.

De még azt is elmondja, hogy egy kuffert is követelt ráadásnak a vén aranytolvajtól. De az nem adott. Mert azt mondta Somának, hogy nincsen szükség rá, hogy az ő holmijára ismerjenek Sománál.

Micsoda? Megeskette a keresztre Somát, hogy soha többet a háza tájékára, de még ennek a bányatelepnek a tájékára sem teszi a lábát.

Így még áldomásnak pálinkával és kaláccsal is megkínálta Somát a vén érccsempész.

Na, még ez mind semmi!

De ahogy mondja Soma, a pálinkásfrüstök alatt, a vén aranytolvaj, mikor már Soma a keresztre is megesküdött, hogy nem háborgatja többet, hát a Soma szeme közé nézett, és így Somának: – De vigyázz, Soma, ha te azt hiszed, hogy holnap nem muszáj megtartani azt, amit ma ígérsz, hát én arra azt mondom neked, hogy nemegyszer találtak itt már a bokrok alatt holt embert, akiről sosem tudták meg, hogy miért kapott egy golyót a belibe.

Erre röhögött ott nekem a szekeren a legjobban Soma.

Na persze, egy kicsit be is csiccsantott éhomra a pálinkásfrüstöktől. De mégis, ki se találtam volna, hogy mi röhögteti annyira Somát, ha a szavába nem esek neki így:

– Nana! Csak ez nem röhögés, ujjat húzni ilyen gyilkosokkal, akiknek egy ember, mint a vágócsirke.

Hogy mi? Soma mit szól erre? Csak azt, hogy:

– Ha ennek a vén aranytolvajnak annyi kelés nőne a nyakára, ahányszor még letejel ez nekem, a fiáért, akkor flastromból hordana kravátlit örökkétig. Messze se megyünk többet erről a környékről. Majd meglátod, hogy jövünk ide pénzmagért, ahányszor szorít a nyavalya, mint a takarékba, ehhez a vén aranytolvajhoz meg a fiához.

Ennél nagyobb és vakmerőbb gazembert, mint ez a Soma, én sohasem láttam!

 

*

 

Nahát, csak tanyáztunk ott azon a szekéren.

Soma hozatott egy üveg nerángasst a kocsissal. Kínálta azt is váltig. Ittam én is.

Már tán ott az úton, a szekéren, valami randaliát csináltunk volna. Előordítoztuk volna biztosan a népeket a falukból, amiken keresztülmentünk. Annyi volt csak az egész, hogy nemsokára nagyon kezdett sütni a nap azon a nyavalya, zötyögő szekéren bennünket.

Már így hiába! Nem ízlett se a pálinka, se a pipa olyan gyehenna forróságban. Még Soma egy esernyőt készült venni egy faluban ránk, hogy az alatt ellegyünk. De hát elálmosodott. El. És felborult ott Soma a szekeren, azon a vizes bányaporondon. Az még hűvöset is tartott alulról. Elszundítottam én is. Aludt a kocsis is, a gyeplővel a karján, az ülésdeszkán.

A lovak mentek és álltak meg maguktól, nem kellett félni, ahogyan elöl a másik három szekér, százszor-ezerszer megtették már ezek a szekerek ezt az utat.

Ezek a sáberkos szekerek nem a városba mentek, hanem csak egy másik faluba, a város mellett. Ott egy nagy kohótelep volt, és éppen olyan üzemek, mint ahonnan jöttünk, Sárgapatakon.

Hanem mi Somával úgy voltunk megalkudva a szekerünkkel, hogyha leterhel, azután minket bevisz a városba üresen.

Így is volt. Leszálltunk Somával, a motyónkkal együtt, és megvártuk, míg a szekerünk leterheli a rakományt.

Mit is csinált Soma ezalatt? Ez mindig olyan volt, ez a Soma, hogy a bolondériájáért felforgatott egy fél megyét is.

Most neki kuffer kellett, hogy azzal érkezzünk a városba.

Így akarta, urasan.

Hát már itt, a kohó környékét összejárta Soma, hogy kuffert kerítsen. De nem talált.

Valami rongyos, koszlott táskákat ajánltak csak Somának, amerre járt, vagy nem adtak kuffert pénzért se. Ez Somát csak dühösítette, és sarkallta jobban.

Én már tudtam, hogy inkább a hatvan forintját elfizeti, de kuffert szerez Soma. Hát már nem is vertem rá a számat. Szerezz hát kuffert!

Hiába! A szekérre kuffer nélkül ültünk újra.

A szekér üresen persze jobban hajthatott. Csak ez annyival volt rosszabb, hogy jobban rázott is a szekér.

Csak egy rossz kis falu volt a városig. Soma ebben a faluban is leszállt a szekérről, és leszállított engem is, hogy tudakoljak vele együtt akárkitől is egy kuffert.

Hát kaptunk? Itt se! Dehogy kaptunk.

Felültünk a szekérre, újra kuffer nélkül.

Na, még benn sem jártunk a városban, Soma már megint a kufferral kezdte. Azt mondja:

– Ha csakugyan köröznének, hát ha rendes helyen szállunk meg, csak ringy-rongy motyóinkon fognak legelsőbb gyanút, hogy kiadjanak bennünket. Kuffert kell szerezzünk, na!

Már nem álltam meg, hogy ne szóljak erre. Mondom:

– Én meg abban vagyok, te, hallod, hogy ha soha senkinek a szemébe nem akadtunk volna máskülönben, ezért a kufferért csak arra nem szúrtunk szemet, amerre nem jártunk.

Áhh! Beszélhettem én Somának.

Megállította a szekeret, és elkezdtünk megint járókelőket zaklatni kufferért. Már egy pohos ember rá is kiáltott Somára, hogy: mit állja az útját, mikor a piactéren ott lel egy szíjgyártót és bőröndöst, akitől vehet száz kuffert is, ha meg ócskát akar, akkor ott a zsibáru-piac a vasútállomás mellett.

Hát erre az ócskáspiacra hajtatott a szekérrel Soma.

Éppen állt a vásár javában. Rögtön találtunk egy sátort, ahol a teméntelen tarka kacat közt kuffer is volt, szatyor is, láda is, ahányat akartunk.

Na, a Soma szeme egy nagy, fényes, sárga, feketepántos, pitykés, záros bőröndre ragadt oda.

Alku erre, alku arra, csakis ez a nagy, fényes bőrönd került rá a szekerünkre. Nyolc forint volt.

Átraktuk bele a holminkat. Majd mind beletért, lepedőstül.

Most már hova gyerünk! Soma azt mondta:

– Csakis a legisjobb, ha itt a vasútállomás környékén keresünk szállást. Itt sok idegen jár mégis, hogy közte szemet nem szúrunk.

Elég hozzá, hogy odaszekereztünk egy fogadóhoz.

Emeletes ház volt. Nagyon sírt a fala a kőművesek után. De úgy különben szép nagy udvara volt és színje, beszálló szekereknek, és az utcára ki vendéglője, kármentővel.

Behajtattunk az udvarra, és Soma szobát rendelt kettőnknek, közösbe. Egy kövér asszonytól rendelte Soma a szobát, aki elénk jött, és valami hetesért kiáltott.

Na, ez a kék kötényes, vén tróger kapta fel a vállára a kufferünket, úgy vitte előttünk a lépcsőn, az emeletre.

Soma csak úgy vágott rám szemmel, hogy: veszem-e észbe, hogy megy nekünk?

Nahát igen! De mikor a szoba árát megtudtam, hát rá az inam is megrettyent a térdem alatt. Három pengő negyven volt a szoba napi ára.

A kövér asszony térült egyet, fordult kettőt a szobában, megráncigálta a függönymadzagokat, és kérdi így:

– Fürdőt parancsolnak az urak?

Rám nézett az asszony, de én nem tudtam, mit válaszoljak neki. Somára néztem volna, ha Soma nem az egyik éjjeliszekrény fiókját matatja nagy zörgetve.

Erre a kövér asszony vágott rám egy olyan pofát, mint aki pocsékba hágtam idejövet, és az ajtóhoz császkált, s onnan mondta:

– Majd szólnak, ha kell valami!

Azzal becsapta az ajtót ránk.

– A szentségét, te! Három forintot akarsz fizetni mindennap, csak amiért fedél alatt hálunk meleg nyáron? – kezdem Somának ottan a kiabáláson. De Soma:

– Azt teszed a legjobban, ha nem szájalsz. Járj rongyokban, és hálj hászjákon és lyukakban, sosem szerzel mást, mint krajcárt.

– De hát hiszen így egy hetet se húzol ki annyi pénzzel, amivel egy telket véssz már és ökröt, lovat. Mire való ez? – verem a számat én.

– Ne ugass! – vissza Soma. – Szépen beosztjuk ezt a pénzt. Majd előadódik itten valami. Neked is van dugott, spórolt pénzed. Hadd lám, mennyi van?

Nahát, megvallottam Somának valamennyi pénzemet, és éppen azon veszekszünk, hogy minek pótoljak én is a szálláshoz, mikor nekem olcsóbb is jó volna, és Soma utoljára is lepiszok-zsugorizott, és elvállalta, hogy ő fizet, lássam, kivel van dolgom!… És ez meg az… Egyszerre ránk kopognak.

Kicsoda?

Hát amikor megállt a szekerünk, ott láttunk a kocsmaajtóban kinézni egy keménygalléros, rendes ruhájú embert. Ez jött be hozzánk.

Olyan pofája volt, mint egy vizslakutyának. A fél szeme héja valahogy fel volt nőve, hogy azt hitted róla: gyanakszik ez rád valamiért?

Így is kérdi Somától a jónapotra:

– Hunnan szeleltek el maguk erre?

– Mi hogy hunnan? – támadt rá Soma, hogy azt hiszem, rögtön a falhoz lapítja a nagy mancsával. – Mit tartozik az magára, ki fia, bornya vagyunk? Maga mi címen dugja be ide a pofáját? Azt tudjam inkább!

Hát a ragadtszemű erre megrebbent, jól láttam. De elkezdte a kacagáson:

– Nana, hát ne egyen meg! Csak benéztem, nem csinálhatunk valami seftet.

– Hát mit seftelhetek én magával? Kicsoda maga? – Soma firtatja.

– Én vállalkozó vagyok! – mondja a ragadtszemű.

– No, azok mink is vagyunk a társammal! – mondja Soma.

– Mire-mire? – kérdi a ragadtszemű. – Ha szabad kérdenem, mire vállalkoznak?

Röhög bele a Soma szemébe ez a vaksi.

Erre Soma nagy dérrel-durral kapja elé a zsebéből a munkakönyvét, és szól nekem, hogy: adjam elő én is az én bizonyítványomat.

Mert Somának megvolt a munkakönyve, persze hamis névre, hogy a nyersbőr-szakmán dolgozik. Én pedig kaptam bizonyítványt a bányaigazgatóéktól, hogy a kertészmunkát jól végzem.

Na, a ragadtszemű vizsgálja a munkakönyvet. De megint röhögni kezd, és azt mondja:

– Hát nézzék, én így sem vagyok rendőrkopó, aki a dutyiba vigyem magukat, írás nélkül se.

Már erre Soma is csak néz, látom. És azt mondja egyszerre:

– De hát honnan tételezed fel rólunk, hogy mink görbe úton járunk?

Na a ragadtszemű erre megint megijed persze Somától, és dadogja:

– Hát csak mondom. Hát nem szabad mondani se semmit maguknak?

De már Soma dühösebb lett csak erre. Csak úgy tovább tegezve szorította a falnak ezt a vaksit, hogy: rögtön feltörüli vele a szobapadlót, ha azt nem mondja meg, hogy: mi gyanúsat lát rajtunk?

Így!

Hát utoljára is, mit gondolnak? A ragadtszemű megvallotta nyíltan, hogy ilyen nagy, sárga bőrönd szúrt szemet neki, a poggyászunk, a legjobban.

Én már erre nem állhattam meg a röhögést! Soma meg hápogott, tappogott, éppen mintha gondolná: na most meg velem kezdje a házsártoskodást?

De hát a ragadtszemű nem is kérdezett engem, hogy: min röhögök? Hanem ezt nekem mindjárt:

– Naja, látom én, hogy a maga társa ugrál. Pedig mit akarok? Ha elemelték valahonnan valamivel ezt a bőröndöt, hát esetleg tudnám továbbítani maguknak a holmit. Megegyezhetünk az árán hamar.

Már csak én ugrottam a Soma keze elé, hogy a vaksira ne tegye rá. És mondom:

– Hát jöjjön, nézze meg, mi van ebben a kufferban! A kettőnk holmija, más semmi. Mit tudja maga, min kacagtam én? Aminek vettük!

Na, mikor kinyitottam csakugyan a kufferunkat, azt mondja:

– Hiszen gondolom, hogy a nagyvásárra jöttek maguk, a holnapi napra, ide. Mert én is. Nem?

– Mit kérdezi, ha egyszer tudja, hogy arra jöttünk! – mondja rögtön Soma, és rebbent rám szemmel. – Nagygyűlés lesz?

– Pszű! – feleli a vágottszemű. – Tömve van ma estétől ez az üzlet vidékivel. Szobák mind, vendéglő reggelig!

– Az nem rossz – szólt Soma. – Az nem rossz!

Na, erre állunk ott. A ragadtszemű néz-néz, vizsgál minket. Egyszerre ezt kérdi:

– Mondják? Nem kártyáznak maguk?

Ahogy ezt kimondja, Soma, látom, már más szemet vet a ragadtszeműre:

– Micsoda, hogy nem kártyázunk? Az a beszéd, kivel? Magával?

Ne is mondjam, hogy én már tudtam, a maszlaggal a halat nem szédíthetik jobban el, mint Somát a kártyával. Értette is Soma az ördögbibliát úgy, hogy én le nem ültem vele soha. Hívhatott engemet. Mások se sokan, ha egyszer egy osztásra ültek le Somával.

De ne is beszéljem ezt. Maradtunk abban a rosszszeművel ottan, hogy majd lemegyünk aztán az ivóba, később.

 

*

 

Ezek sipisták! – mondja nekem Soma. – De ne reszkess, hogy én el nem bánok velük!

Én még nem is értettem jól, hogy a hamiskártyásokat hívják sipistáknak. De hát rábeszéltettem magam Somával, hogy beülök én is a pártiba.

Nem szívesen csináltam ezt én. Nem is másért, csakis azért, hogy mert tudtam, Somát már nemegyszer vitték a kártyapártiból egyenesen a rendőrőrszobára. Soma úgy volt mindig, hogy ha nem azért verekedett össze a társaival, amiért nyert, akkor azért biztosan, amiért vesztett.

Kelljen ez nekem? De mit csináljak?

Hát lementünk Somával az ivóba. A söntés persze már büdös volt nekünk. A fehérasztalosba ültünk.

Lehetett úgy délután négy-öt óra. Soma harapnivalót rendelt, és sört ittunk.

Az ivóban ültek két asztalnál. Valami vásárosfélék, feleségestől, leányostól, segédestől. Még két feketeruhás, valami papféle vagy kántorféle, sörözött, mint mi Somával.

Nagy ivószoba volt, keveset mondok, tizenkét asztal benne és három függőlámpa. Nyeljük már javában Somával az uzsonnát, mikor egy kisebb ivószoba felől jön be a mi ragadtszeműnk:

– Áá! Itt vannak már? Hát minek ide a nagyivóba? Minek nem a kisivóba? – kérdi tőlünk, és hív. – Inkább odaátra jöjjenek. Ott kényelmesebb. Itt banda húz, és zenebona lesz.

De Soma néz rám, és fumigálva a ragadtszeműnek:

– Jó az itt is nekünk! Minek üljünk máshová?

Így huzavona ide-oda a ragadtszeművel.

Utoljára megint a kisivó ajtajából kukkan arra felénk egy pofa. Ez csizmában volt, magyarnadrágban és olyan zekében, amilyen errefelé a gazdáknak, szekereseknek van. Szúr a bajusza, a kalapja félrecsapva a kobakján.

Kiáltja oda az asztalunkhoz:

– Hát, Máftyé, mi lesz? Játszunk, vagy nem játszunk?

– Mindjárt-mindjárt! Tessék egy pillanatot még várni, Orosz úr! – int a ragadt szemű Máftyé oda. – Egy pillanatot csak!

Azzal Máftyé elkezdi nekünk magyarázni Somával, hogy ez az Orosz úr egy gazdag bérlő. Nagyon gazdag! A vásárra jött sok pénzzel. Ez eltöltené az időt szívesen kártyázással akármeddig. Jól letejeltethetjük, ha szerencsénk van. Mert a kártyát alig olvassa, és úgy áll a kezében a pakli, mint a kutya szájában a tojás. De van-e pénzünk? Mert kicsiben ez a bérlő nem játszik.

Én csak hűlök el rá jobban, hogy Soma erre nyúl a rongyos tárcájába, és kivágja az asztalra a ragadt szemű Máftyé elé a tízpengőseit és ezüstöt:

– Pénzt akar látni?

A Máftyé szeme, mint a kandúré a sötétből, a pénzre rá és ránk azután:

– Na, így lehet beszállni egy rendes pártiba! Hát gyöjjenek!

– Csak lassan! – mondja Soma: és fal és nyakal velem, és kínálja Máftyét is. De az nem fogadja el. Csak sürgetne be minket a másik ivóba, hogy el ne szökjön a bérlője.

Utoljára is azt mondja neki: hát csak nem kezdjük éhomra az ördögbibliáját? Menjen, és tartsa ott addig szóval a bérlőjét Máftyé, míg jövünk!

Megy is hát Máftyé el.

Mindjárt csóválom a fejemet Somának:

– Kell neked mutogatni ennyi pénzt?

Soma csak röhög. És azt mondja:

– Bízd csak rám. Ezek alighanem cinkosok. Azt figyeld, hogyan tolok ki velük. Na gyere!

Igen, de amint felállnánk már, odajön az asztalunkhoz a kisasszony.

Pincérek szolgáltak ki ebben a vendéglőben, tán négy is. De a fizető egy kisasszony volt, Janka kisasszony.

Fiatal, formás leány volt ez ugyan! Virág a hajában, és nagy plajbász tűzve bele a kontyába. A kis kötőjén pedig a fizető, nagy bőrtáska.

– Szabad kérnem az urakat! – így áll elénk kedveskedve. – Ha átmennek a blatthoz, hozzák itt rendbe előbb ezt a kis cehet.

– Hát nem szökünk el! – mondja Soma, de nem sértődömmel, a kisasszonynak. Még meg is tapogatja neki a gyenge, fehér hátát a nyakánál.

Mi?! Janka kisasszony dűl erre bele a Soma karjába, és így Somának:

– Kár elmenjenek innen tőlem, lekopasztatni magukat ezektől a ronda kártyaspillerektől. A pinka nem az enyém. Az a tulajdonosé. A veres pincér kezeli el neki. Ez a Lajos. Inkább mulassanak itt nálam. Majd leülök magukhoz. Itt szépen húz a banda mindjárt.

Hát Soma erre kacsingat nagyban a kisasszony szemébe, és szorongatja váltig magához. De mégis azt mondja Soma:

– Lesz még időnk arra is, ne féljen, kis szívem. Majd mulatunk! Éntőlem nem keresett ember még kártyán. Csak rám bízza! Itt van a cehért!

Szinte a szemem koppan rajta, hogy Soma egy forintot úgy nyom bele a kisasszony tenyerébe, hogy a kezét neki a táskája felé hárítja el a visszaadástól. Pedig ötven pénz se volt tán az uzsonnánk. Nahát!

Vágok is egy pofát Somára, ahogy otthagy minket a kisasszony. De Soma kutyába se veszi, mit mondanék neki, hanem nagy dérrel-dúrral mászik rám és serpetéli:

– Ide hallgass! Kevés szóbúl érthetsz. Ha az uccu-kapod-bankot játsszuk ezekkel, ahogy én akarom, akkor te csak mindig arra a csomó kártyára tégy, amelyik mellé én a bal kezemet teszem. Értetted? A pénzt ne sajnáld! Rakjad a lapot. Nekem nyersz. De tudod, hogy jutott mindig abból neked, ha nekem volt. Másról aztán ne tudj! Na gyerünk!

Hát ez az uccu-kapod-bank úgy megy, hogy a bankos kártyacsomót emel az asztalra, ahányban megegyeztek, és minden csomóra rakunk tétet. Akinek nagyobb a csomó alján a lap, az nyer. A bankos választ legelőbb egy csomót. Ha egyenlő a csomó alja, akkor is a bankos nyert.

Hát jó! Beleegyeztem Somának ebbe. Ő adott a maga pénzéből nekem négy forintot apróban, hogy játsszak, és ne verhessem a számat, hogy a magam pénzét hajigálom a szerencsére.

A kisivóban már egyik asztalnál járta a kártya. De táblával, írásra játszott három kupecféle, meg egy gibicelt nekik.

A mi Máftyénk azzal az Orosz nevűvel és még egy másikkal ült. Az éppen akkor jött oda, egy Frici nevű kéményseprő. Spriccereztek ottan.

Paroláztunk rendesen velük, és mind urazta ottan egymást. A mi Máftyénk is így kérdezte:

– Na, mit játszunk, urak? Én ajánlom a huszonegyest, az tiszta munka. Aztán még legfeljebb a ferblit.

– Hozzon ide egy tucat magyar kártyát! – szólt már ezalatt a pincérnek Orosz úr, a rámáscsizmás. És a pincér rögtön ott volt egy csomag kártyával.

A kártya szépen be volt pakolva selyempapírba, és le volt ragasztva bélyeggel.

Orosz úr forgatta a kezében és nézegette. Meg ahogy szoktak az ilyen paraszt bérlők, mind firtatta a pincértől ott előttünk:

– Hát ez az újon-pakolt kártya drágább aztán? Mi?

– Valamivel igen! – rá a pincér.

– Mert tulajdonképpen jó lenne nekünk egy tucat játszott kártya is. Ki csal itten közöttünk? Egy se! És alulról is lehet osztani, ha a háta ismerős már a kártyának, vagy megsérült! – mondta Orosz úr.

– Ugyan már ne sajnálja azt a pár krajcárt, Orosz úr, egy pakli tiszta új kártyától. Az biztos, hogy ezzel senki sem játszott! – zsörtölődött erre Máftyé Orosz úrral.

Az meg erre elkezdte a körmével bontogatni a pakli kártyán a selyempapírt, nagy ügyetlenül. Utoljára is a paklit a Máftyé kezébe adta így:

– Na, hogy kell ezt hát felkaparítani? Csinálja maga, Máftyé! Meg ne sértsem a lapot, ne mondják, a körmömmel, a rossz körmömmel.

Nézem a Soma pofáját. Soma hunyorít rám, Soma fintorítja az orrát, majd a füléig, mint aki azt mondja: héj de jól mulatok! Hogy mi leli Somát? Én nem tudom.

Elég az, hogy Máftyé már fogja a pucér kártyatucatot, és kicsapja maga elé az asztal közepére:

– Adjak egy huszonegyes bankot, urak? Vagy osszak ferblire?

Erre Orosz úr azt mondja:

– Megálljunk! Én azt kikötöm, hogy én lassan számolom a lapot. Nekem az osztással nem sietnek.

– Ne féljen, Orosz úr! – szól erre Máftyé. – Szépen, lassan játszunk. Ugye, urak? Hát leosztok egy tízkrajcáros ferblire. Mázli legfeljebb egy forint. Benne vannak?

– Mehet! – int a kéményseprő.

– Lehet! – bólint Orosz úr is.

Ezek már ki is tettek aprópénzt, ezüstöt maguk elé, az asztalra. Orosz úr pláne egy ötforintos bankóra állított ki egy torony ezüstöt és kis torony hatost és krajcárt. Na!

De mi a kórság leli Somát? Ez elkezd mellettem hangosan röhögni. És így ezeknek az uraknak:

– Csak lassan, urak, lassan! Nem megy ez így!

Mi? Hogy? Mi? Na! Ez és az!

Még én is ráállok Somára itt, a többi úrral, hogy: mit akar hát?

Soma csak röhög, és nyúl a kártya után az asztal közepére. De Soma csak alig úgy fogja, nézegeti a kártyapaklit, egy lapot felülről, alulról, a közepéből, mintha csak babrálna a kártyával. Ezenközben mondja Orosz úrnak:

– Nézzék, urak! Én megmondom, hogy én csak az Istenben bízok! Benne is úgy, hogy Ő is csak akkor nem segít, mikor kéne a segítsége. Hej bizony!

Forgatja Soma a két szemét a plafonnak, és keresztet csinál a kártyapaklival, mint akár a miséspap a könyvvel.

Orosz úr csak bámul Somára, Máftyé is. Nekem csak ugrál bele a torkomba a kacagás a hasamból. A kéményseprő Frici el is kezd kacagni hangosan.

Csak Orosz úr mered bamba pofával Somára és Máftyé:

– Mit akar ezzel? – kérdi Somát. – Legyen szíves, mondja!

– Maga egyházfi? Maguk az egyháztól valók? – habogja ránk Orosz úr.

De Soma csak teszi most már egyik lapot a másik után a tenyerére, és kezdi sorban a lapok hátát itt is, ott is kaparni a körmével.

– Mi-mi? Mi baja magának ezzel a lappal? – kérdi Somától Máftyé, akinek Soma a képéhez közelítette a tenyerén a lapot, úgy kaparja a körmével.

– Csak ez a kis fekete szurok itten! – mutatja Soma a kártyán.

– A légy le nem köphette? – kérdi Máftyé. – Tiszta új pakli volt, láthatta. Mit akar éntőlem?

– Úgy kaptuk ezt a gyárból! – szól a pincér is, egy veres, sunyi fiatalember. – Új csomag, mind.

– Hogyne, látom! – mondja Soma a kártyán. – Mind a négy ászt és mind a négy tízest leköpte a légy a gyárban kétszer-kétszer, kétfelé, az alján itten, és a négy királyt meg a felsőket a közepükön.

Én csak bámulok. Én se látok semmit a kártyákon.

Orosz úr pedig Máftyéval együtt egészen odavan, hogy hát: mit tudnak ők ahhoz, hogy micsoda légypiszok és szurok és mi ragad egy pakli új kártya hátán?

De már a kéményseprő, az kezd nagyban biccentgetni Somának, hogy: hallott affélét, hogy megjegyeznek új kártyát.

Na, mi lesz ebből?

Már Orosz úr néz Máftyéra és az rá, és úgy fest, már Orosz úr mintha kelne fel bosszúsan onnan az asztaltól:

– Hát hagyjuk a rontásba! Ne játsszunk! Megmarad a pénzem!

De Soma erre így:

– Mondok egyet! Nincs semmi baj! A kártya nem számít, ha mindenki felvirított lappal játszik. Ezt játszom. Mehet ferbli, mehet huszonegyes. De felvirított lapokkal. Hát gilt?

– Ahh! Hát az ember meg se gusztálhassa a lapját! – mondja erre Orosz. Máftyé pedig dühös, látom, mint a fene. Azt mondja Somának:

– Akkor legyen szíves, engedje, hogy megkérdjem, nem hívna-e ki inkább minket nadrággombra játszani az udvarra?

– Igaz! Virítós kártyával csak a gyerekek játszanak! – mondja a kéményseprő is.

De Soma így:

– Akkor mondok mást! Játsszunk uccu-kapod-bankot. Az tiszta játék. Mert hogy csaljon az, aki az asztal közepén emeli szerte a kártyapaklit? Arra adok én is egy bankot. És állok minden tétet. Na?

Na! A kéményseprő hajlamos volt erre a játékra. De Máftyé és Orosz úr ógtak-mógtak; ők nem alacsonyítják le magukat taknyos gyermekek játékára.

Már úgy látszik, szétmegy a párti.

 

*

 

De hát azonközben, hogy a kéményseprő megmagyaráztatta, és megmutattatta magának Somával, hogyan megy az uccu-kapod-bank, odajött a kéményseprőhöz egy másik.

Ez egy kútásómester volt. A vasútnak vállalt. Azonmód jött a munkából. Csak úgy ingujjban volt, még a fekete köténye is sáros.

A kéményseprővel puszipajtás volt ez a kútásó, mert úgy állított az asztalhoz, hogy a kotrót hátulról fenéken rúgta. Az meg elköpött neki az orra előtt. Így köszöntek jó napot egymásnak.

Hanem ahogy a Soma magyarázatát hallotta a kútásó, azt mondja:

– Ismerem! Igaz, ez tiszta munka. Ebbe beszállok én is.

– Gyerünk hát, négyesbe már játszhatjuk! – szólt a kéményseprő.

Azzal Soma elkezdte rakni a kártyát, csomagokra az asztalra.

Egy csomagot kiválasztott magának. Egy csomag mellé a bal kezét tette Soma. Azt meg én raktam meg, hacsak valaki meg nem előzött.

Így kezdtük a játékot. És így ment tovább is.

Soma, az nem nyert. Dehogy nyert. Kitett maga elé vagy öt forintot apróba Soma, és egy ötöst, bankót. Már azt is felváltotta két kirakás után.

De ki nyert? Én nyertem. Nyertem és nyertem. Az volt a legritkább, ha éntőlem egy tétet behúzott Soma. A többitől inkább. Nagyon sűrűn.

Na de ne felejtsem, hogy mikor Máftyé és Orosz urak látták, hogy a játék jól megy köztünk nélkülük is, hát sóráltak-sóráltak az asztal körül, belebeszéltek a játékba. Utoljára is, úgy állva, kezdték ők is megrakni a Soma kártyáit. Addig-addig, míg beültek ők is rendesen a játékba. Volt hely még annál az asztalnál akár ötnek is.

Micsoda? Még jött kettő, még jött egy, még jöttek játszani oda a Soma bankjára, tudom is én hányan és kik. Már alig futotta a kártyapakliból a csomagokra, ahogy Soma kirakta az asztalra őket, és rakták meg.

Valami fél nyolcas vagy fél kilences vonat érkezett be, amelyikre az egész fogadó várt, hogy vendégeket, vásárosokat hoz. Hát akkor csakugyan tömve lett az egész kocsma emberrel.

A nagyivóban rárántott a banda. Meg kellett fulladni abban a füstben, melegben, ami ott volt.

De én már csak attól is megtébolyodtam volna, amennyi pénzt ott összenyertem.

Mindig úgy gyűrtem a zsebembe egy-egy bankót, mikor kimentem félrevaló dolgomra. Már két ötös és egy tízes volt a belső zsebemben. Csak azon kívül, ami pénzt magam elé tettem nyílt asztalra.

Annyi volt még az egész bökkenő, hogy mert látták, úgy nyerek mindig, hát többen tettek a kezemre. És sokszor majd én juttattam tönkre a Soma bankját.

Igaz, hogy aztán úgy tettem, hogy ha láttam, rakják a kezemet, hát más helyre tettem a magam tétjét, keveset persze, nem a Soma bal keze mellé. Így sokszor berántottam a gibiceimet, és aztán már nem raktak engemet egy-egy darabig.

 

 

*

 

Na de csak most már a végét beszéljem ennek a játéknak.

Az én zsebemben már hatvan forint volt bankóban. Énelőttem egy ötös meg valami apró.

Soma szidott sokszor, mint a fekélyt, engemet, hogy megkopasztom őtet. Szinte már én is azt hittem, hogy komolyan szid, úgy rám kutyaszentségezett.

Izzadt Soma ottan a bankadásban.

Na! Mitájt, mitájt nem lehett az idő, egyszerre Soma lecsapja a paklit az asztalra:

– Na! – azt mondja Soma. – Nekem elég volt már ebből a bankadásból. Elég pénzemet hajigáltam bele. Adja más, ha akarja!

Mi lett ebből! Jó kis kavarodás!

Máftyé találta azt mondani, hogy: jól megszedte magát Soma a bankon!

Erre Soma, mint a dühös állat, neki Máftyénak, hogy: ki nem látta, hogy hány ötöst váltott ő, ami elúszott a bankján? Rögtön kiveri a Máftyé fogát! és: az anyád erre-arra… Máftyénak.

De a többi is az asztalnál inkább a Soma pártján volt. Mert meg volt mindenki elégedve azzal, ahogy Soma bankárkodott. Kérték inkább Somát, hogy: adja tovább a bankot!

De Soma kiszámolta, hogy nyolcvan forintjába van neki az az ötös és apró, amit felvesz az asztalról. Azzal Soma felkelt. Nekem szólt így át az asztalon:

– Na, te nem mozdulsz, gazember? Nem is fizetnél egy üveg bort abból, amit kicsipáztál a bankomból?

Hát én persze láttam, hogy Soma csak azért förmedt rám, hogy ürügyem legyen vele menni el a nyereséggel. De hát csakugyan bosszús is lettem, hogy minek hagyjuk ott az asztalt, mikor még javában nyernék? Így vakkantok hát vissza Somának:

– Fizetni, fizethetek neked. De mit nyertem olyan sokat? – mutatom magam előtt a pénzt. De Soma rám:

– És amit a zsebedbe dugtál? Tőlem tagadnád el, te kötélrevaló? Kobozzalak ki?

Még az ütő is megállt erre bennem, hogy amilyen erőszakos marha ez a Soma, képes kifordíttatni a sok nyereségbankót velem a zsebemből.

Ugrok hát fel egykettő, és csak jobban habogok ott, hogy:

– Na és ha nyertem, mi közöd hozzá? Örülj, ha fizetek belőle!

Így!… Persze Soma is tudta, hogy majd egymás közt értjük meg egymást jobban. Hát csak az volt a fő, hogy veszekedve, nem veszekedve, de otthagytuk az asztalt.

Máftyé már kiáltotta is, hogy:

– Adok én egy rendes huszonegyes bankot, urak!

Na, ahogy beoldalgok Soma után a nagyivóba, hát a zsinat már kevesebb volt. Ültek még, ültek egynéhány asztalnál. Egyikhez odahúzott éppen a banda, és a prímást az egyik székre állították a vendégek, valami vidékiek, úgy reszeltették vele a keserveset maguknak.

De válogathattunk helyben Somával, hova üljünk.

– Csak arról okosítanál meg – mondom Somának –, minek hagytuk ottan most a kártyát, mikor még nyerhettem volna?

– Ráérsz még meghallani! – mondja Soma. – Csak guberáld elő a pénzt.

– Ne! Itt van! – akarom kivenni éppen a bankókat a zsebemből, mikor Soma rám vág a szemöldökével, hogy: hagyjam, hagyjam!

Mi az? Megbolondult ez?

Akkor veszem észre, hogy a hátamnál ki áll? Orosz úr!

Na, mit akar ez?

Hát Orosz úr rákezdi ottan nekünk, hogy: úgy legyen ő valaha boldog életében, hogy ő hazudik. De négy gyermeke sír otthon éhesen. Azért jött ide kártyázni az utolsó pénzén. De hát bevesztette a Soma bankjába. Most már visszanyerné a pénzét ettől a sok vidékitől a huszonegyesen, amibe most kezdtek. De nincsen kitartása pénzzel. Se Máftyé nem akar neki adni, se Lajos, a veres pincér. Most utasította el éppen. Nem kér ő egyebet tőlünk, csak hogy adjunk neki annyi pénzt, amivel mutyiba nekünk játsszék. Huszonegyesen biztos nyerő.

Már én el voltam rá készülve, hogy Soma mellbe kapja ezt a parasztot, és eldöngeti ottan rögtön.

De mi? Soma meghallgatta nyugodtan Orosz urat, és azt mondja neki:

– Hát én segítenék magának, csak azt mondja meg, miből? Láthatta, hogy engem is kifosztottak a bankkal. Itt a társam, ez a gazember nyert. Kérjen tőle. Ő ad talán.

Na, én erre azt hittem, hogy Soma rám akarja tolni, hogy én elutasítsam azt a parasztot. Én ugyan inkább megsajnáltam. De hát dühösebb voltam azért, hogyha arra gondoltam, én csakugyan adnék most a nyereségből Orosznak, mutyira, hát Soma aztán engem agyabugyálna el azért.

Soma pedig váltig fintorgott, hunyorgott rám. Csak én nem értettem, mit akar?

Elég az, hogy nagy méreggel fordultam neki ennek az Orosz úrnak, így:

– Én is alig nyertem valamit! Nem adhatok. Hagyjon békén engem, és kész!

– Na lássa! – mondja erre Soma Orosz úrnak rám. – Ez a zsugori dög! Nekem se adna, ha kérnék tőle.

– Ejjej! – mondja erre Orosz úr. – Ne beszéljen legalább. Maguk együtt vannak. És az Isten ne segítsen ki ebből a lebujból, ha maguk ráfizetnek, hogy velem adtak mutyit. Értsenek a jó szóbul.

Csak abban voltam, hogy kocódás kerekedik ebből itt a végén. De nem!

Soma néz-néz rám, mint aki sajnál, hogy milyen szerencsétlen mulya vagyok! És így szól Orosz úrnak:

– Hát nézze! Üljön csak be maga a pártiba. Majd aztán mindjárt megkapja a mutyiravalót. Csak menjen, üljön vissza!

– Jó! Megyek! Értekezzenek csak! – hagy ottan erre Orosz úr csakis bennünket Somával.

Alig hagy ott Orosz úr, Soma rögtön rám áll:

– Maflája! Minek nem adtál neki? Mikor intettem is neked! Adhatsz ennek bátran, ha hív. Nyer ez! Sipista ez! Te mafla!

Én pedig majd hogy szét nem repedtem a dühtől. És itt-ott a Soma fejéhez nem vágtam a sótartót az asztalról, ahogy dadogtam:

– Hát ha elköveteled tőlem mindezt a pénzt a zsebemből, mert a tiéd is, mit tudom én, kinek mit adnál belőle? És minek nem mégy te magad játszani és mutyizni ezzel a hamiskártyással, akitől más nyeri el a pénzét!? Ilyet se láttam!

– Mert ha tudván tudja is, hogy össze vagyunk mink is paklizva, ne lássa, az a fő! – mondja erre Soma. – Te nyertél, azt látta. Adtál volna neki itt te, ahogy intettem neked. De már nem baj így se. Higgyen, amit akar, ha nyer majd nekünk. Acci csak azt a pénzt!

Vettem ki a zsebemből, amit beleraktam, és odalöktem Somának. A piszkos gazember tudta pontosan, mennyit nyertem, hallják! Előre mondta, hogy nyolcvan forintnak kell lenni. De fel se markolta az asztalról a pénzt. Csak a tenyerét tette rá.

Na, mindegy! Én csak arra voltam egészen a háborodásig kíváncsi, és csak arról faggattam egyre Somát, hogy:

– De hát azt mondd meg, hogy minek hagytuk ott a játékot, ha egyszer nyertem neked, ha most meg ezzel a kártyaspillerrel akarsz összefogni, aki a szemed előtt veszti el a pénzét? Okosíts meg már egyszer erről.

Soma röhögni kezd rá, ahogy szokta, és lemarház, hogy már kezdje magyarázni:

– Hát ide hallgass!

Akkor ki heppen oda közibénk? Mint a kisasszony. Persze piros, tüzel a szép, fehér képe neki, mint a lámpa. Ott ivott, énekelt a másik asztalnál, a sok vásáros közt.

Nem is teketóriázik. Soma nyakába löki a meztelen karját. Még szinte lerántja a Soma fejét az asztalra magával. Mert lehajolt, hogy a bankót nézze, a Soma nagy tenyere alatt, és így Somának, tegezve:

– Ahán! Visszajöttetek mégis ide hozzám? Ezt nyertétek? Brávó! Na, mit rendeltek? Ha akarjátok, hogy igyak veletek, én ezt a pecsételt vöröset iszom. Két pengő csak üvegje. Hozhat?

A pincér már ott állt. Arra intett Janka kisasszony. És Soma is rögtön.

– Hozhat!

– Hányat? Egyet? Kettőt? – kérdi a pincér.

– Kettőt! – int a kisasszony.

– Kettőt! – hagyja rájok Soma.

Már ne is mondjam tovább. Soma hideg húst, salátát rendelt, hármunknak a kisasszonnyal, annak is majdnem forint volt a porciója. Odajött a kucséber. Soma elkezdett játszani vele a selyemcukorra, mazsolára, istenfenéje gezemicékre. Majd öt forintot szórt el, a legdrágább pakk cukrokra a kisasszonynak az én Somám, mint egy gróf.

Sajnálta a rosszkórság! Amiből ment, mehetett. Azt sem bántam, hogy a kisasszony csak a Soma pofáját dörzsölte össze a pirosítójával, nekem igencsak hátat fordított. Így is tele volt nekem az eszem-szívem az Esztimmel még.

De azért utáltam ezt a hangos dögöt, hogy odajött, és ezt a nagy ricsajt csinálta ottan. Mert nem hallhattam meg Somától, hogy: minek hagytuk ott a kártyát, mikor dűlt még a pénz a zsebünkbe rajta?

A bélemet majd kifúrta ottan ez, hogy: megmondja már nekem Soma.

 

*

 

Na, nemsokvártatva megint Orosz úr somfordált ki a kisivóból. Már nem is szólt, csak úgy állt ott meg az asztal előtt, mint aki a keresztanyja temetésére hív.

Soma? Soma ahogy meglátta Orosz urat, kapott egy poharat, beledűtött a máslásból, és nagy hűhóval:

– Na, gyere, igyál, koma! Ne búsulj! Tessék, nesze, rágjál ebből a mogyoróból, mazsolából.

Hát most már Orosz úr nem szabadkozott. Koccintott Somával, velem, és tömött a szájába is a kucsébercsemegéből. De a bort úgy nyelte le, mint a nadragulyalevet, olyan savanyú pofával, és a finom mazsolát úgy majszolta, mint a patkánymérget.

– Hát, halljátok! – böki már ki utoljára is Orosz úr. – Csak a Jóisten ellen való vétek ennek a sok pénzes vidékinek a zsebében hagyni a pénzt. De két krajcárral, ami nekem van, nem lehet kezdeni nagy játékot.

Hát erre Janka kisasszony, a Soma térdéről, csak itt-ott hogy reá nem loccsantotta a poharát Orosz úrra:

– Menj csak magadnak, ronda döge, a kártyáddal! Hagyj békét nekik! Mert a szemed közé csapom ezt! Érted?

Így!

De hát Soma, a Janka kisasszony háta mellől, odakacsintott Orosz úrra, és egyszerre érzem, hogy egy tízes bankót nyomott oda nekem a markomba. Azután Soma hangosan azt mondja nekem:

– Hát ha kedved van kártyázni a kománkkal, menjetek! Én nem tartalak vissza itten. Tegyetek ki mutyit és játsszatok!

Én erre állok fel. De Janka kisasszony, mintha csak tudná, hogy a Soma pénzével indulok, amit az asztalnál fecsérelne el Soma vele, csinál egy nagy lefetyelést ebből. Belecsimpajkodik a nyakamba nekem is. Ő nem enged engem se! És mond egy olyat Orosz úrnak, hogy mit húzzon az orrára, és vegyen a nyakába, és játsszon vele a kártya helyett, hogy Soma és a pincér majd meghasad a kacagástól.

Annál mérgesebb voltam én erre a kisasszonyra: mit okvetetlenkedik bele a dolgunkba itten?

– Hagyjon-hagyjon engem, drága! – veszem is le a szép, gömbölyű karját a nyakamból, és intek Orosz úrnak, hogy: – Mehetünk!

Hát aztán erre Janka kisasszony nekem is megmondta, hogy miben leljem örömemet a vele való mulatás helyett! De már velem nem akadékoskodott tovább. Maradt ott Somával és az üvegekkel.

 

*

 

Orosz úr már a kisivó ajtajában kezdi nekem, hogy: mennyi pénzt szántam rá a játékra? És mindjárt, hogy: csúsztassam csak oda neki azt. A többit bízzam rá!

– Ohó! A mutyit tegyük csak úgy, hogy lássa az egész asztal! – mondom erre én. – És én nem játszom!

– Azt is lehet! – mondja erre Orosz úr. De mintha nagyon csudálkoznék, hogy nem értem őtet. És mondja is a végén, hogy hát: – De hát nem jobb, ha a mutyi csak köztünk áll, szóra és bizalomra? Nem akar beülni maga is a játékba? Hiszen úgy egymás kezére mehet a játék tőlem is, magától is. Elfelezzük aztán a végén. Hát ezzel a szusztársával nem így tett?

Tanakodtam váltig magamban, hogy: hallgassak erre a kártyásra úgy, ahogy mondja, vagy se?

Bár ezt tettem volna! Másképp esik akkor minden ottan velünk.

De hát én, megmondhatom, semmilyen hamiskártyás praktikát nem ismertem. Soma mondta, hogy mindig arra a csomóra tegyek, ami mellé a bal kezét teszi, akkor nyerek. Hát ez meg is volt. De hogy mit tegyek ezzel az Orosszal, ha beülök vele én is a játékba? Ezt nem tudtam.

Somát kérdezzem meg? Mikor alig szabadultunk ettől az ördögbordától, Jankától.

Hát elég az, hogy én tartottam magam csak a Soma szavához, hogy: tegyek mutyit ezzel a sipistával, és aztán üljek a hátához és őrizzem.

Orosz úr rántotta a vállát erre is:

– Megmehet úgy is, ha maguknak jobb. Én azt sem bánom!

Hát most már néztük, hogy hova kéne beülni a játékba.

Orosz úr nem hazudott, hogy a kisivó csak jobban megtelt a kártyára, ahogy ürült a nagyivó. Odaszívódtak a vásárosok, italozók mind az ördögbibliára. Teméntelen volt, ami pénzt láttunk három asztalon is herdálódni erre-arra.

Máftyé ott ült, játszott egyik asztalnál. Azok körül a gibicek a hátukra másztak. Még széken is álltak fenn, hogy a bankot lássák.

Orosz úr meg is mondta nekem nyíltan, hogy ők Máftyéval értik egymást a kártyában. De éppen miattunk, a Soma bankján vesztek össze.

Én tettem magam, hogy értem is, nem is, amit Orosz pusmog nekem. Csak üljünk be már valahová!

Na mi lett?

Orosz úr összehozott egy pártit lógósokból, gibicekből meg két új vendégből. Egyik valami írnokféle volt. Mit tudom én!…

Elég az, hogy már asztalt is csak úgy találtunk egyet az ajtónál, a másik, udvarra való kijárónál. Azon állt a sok kabát, kalap garmadában, ahogy a játékosok lehányták magukról.

Ingujjban kártyázott mindenki persze itten a melegben.

Zavart csináltunk. Szidtak. De hát már mégis összeültünk. A veres Lajos, a pincér hozta az új pakli kártyát az Orosz úr kezébe, és az megint kezdte azon, hogy: az ő keze ügyetlen, bontsa fel más a kártyát, meg ne sértse a rossz körmével!

Én persze azt már tudtam, hogy az új pakli kártyák meg vannak jegyezve a hátukon. De el ugyan nem tudtam menni a kártya hátán: hogyan és miképpen?

De játszott, ahogy játszott ez az Orosz úr a mutyipénzzel! Az a beszéd, hogy csakugyan nyert ez!

Még a körmére sem kellett nagyon nézzek, hogy a zsebébe ne csúsztasson a mutyipénzből. Mert az egész asztal tudta, hogy mutyisták vagyunk. Orosz úr is nagyba kiabálta ki ezt, ha valaki hozomra akart tenni egy forintot is nála, hogy: nem lehet! mutyipénzzel játszik! Hát ha csent volna a mutyipénzből, szóltak volna nekem az asztaltól is.

Csak azért mondom ezt, mert többször el is suttyantam az Orosz úr háta mellől, hogy kinézzek Somára.

Na, Soma aztán benne volt a randalia vastagjában. Mit csinált az?

Éppen arra néztem ki legelőbb Somára, hogy a banda az ő asztalának húz.

Soma Janka kisasszonnyal összekapaszkodva énekelt. Rezgett, csörgött a függőlámpa ernyője, ahogy Soma kieresztette azt a bikahangját. A szeme keresztbe állt az én Somámnak. A kisasszony rózsája a Soma lájbigombja mellett. A Soma kalapja pedig a Janka fején, csárdásosan félrecsapva.

De azért annyi eszét még nem itta el az én Somám, hogy azt ne kérdje tőlem, ahogy az asztalukhoz ültem:

– Na, nem vigyázol rá? Nyertek? Vagy káput?

Mondom, hogy: triplája van már a pénznek Orosz úr előtt. Erre Soma rögtön egy üveg pecsételt máslást küldetett Orosz úrnak és nekem, hogy csak kedvvel nyomjuk az üzletet. És zavart vissza a kártyához Soma engem.

Persze, mondta, hogy azért jöjjek ki egyszer-kétszer megmondani: hol tart Orosz a nyereségben?

Na, másodjára mire jövök ki?

Hát valami más asztal is odaintette a cigányokat magához muzsikálni. De ezt már Soma nem hagyta!

Tudja az, aki ismeri Somát, hogy mire képes ez, még ha nincs is annyi a fejében, mint ottan. Csak átalkodjon meg valamiben.

Soma pörköltet rendelt a bandának és annyi fröccsöt és feketét, amennyit megisznak.

Már én, ahogy számítottam, nem is sok maradhatott a nyolcvan pengőből a Soma zsebében, ahogy világnak hajigálta ez a pénzt itt.

Én magam sem tudtam, hogy mit hallgassak az eszemre, mit nem? Mert mi?

Éppen attól az asztaltól, amelyik muzsikáltatni akart magának, de Somától nem tehette, bejöttek ketten, vásárosok, a kártyára.

Hová telepedtek? Éppen az Orosz asztalához.

A pénz degeszre állt ezeknek a tárcájukban. Az első lapra megtették az Orosz bankját, valami harmincöt forintot. Bevesztették persze. Akkor megtették a hetven pengőt!

Na, ilyen bank sem állt még itt az asztalon. A gibicek kukorékoltak és vinnyogtak. Másztak egymás hátára. Hújj-hajj! Szorítsad!

Ez még semmi! Már az egész bank száz forinton felül volt. Hát ezt már nem tették meg. De többet felénél.

Ezt kihúzták. Na, erre rá, a maradt bankra. Ezt bevesztették. Már kétszáz forint körül állt az asztal közepén.

Orosz nem retirált. Hagyta ütni a bankját, ha húzták is ki belőle. De inkább gyűlt mégis a bank.

Kétszáz forintnál is több volt már.

Hát én már magamban azt gondoltam: elégedjék meg az ember, ha a pénzén a tízszeresét nyeri!

Azt mondom Orosznak:

– Én jobban szeretnék most már, hallja, felezni. Retiráljon ki. Maga aztán játsszon magának, ameddig akar.

A pincér éppen húzta le a függönyöket az ablakokra. Mert már jócskán pirkadt künn. De hát ezek a kártyát jobb szerették lámpánál verni, úgy látszik.

Orosz tette magát, nem is hallja, mit mondok. Kezdem újra neki. Erre mérgesen hátraförmed rám, hogy: a játékot rábíztam, mutyit játék végén feleznek, ebben egyeztünk meg, ne nyávogjak!

Így kezdtünk kocódni Orosszal ottan. Én sem hagytam a jussomat. De hát az asztal is Orosznak adott igazat ellenemben. Mert hát én elvittem volna a pénzt magamnak.

És aztán ezek a jámbor marhák még szerették, ha nagy bank van az asztalon, és üt mindenki mindig, amennyit akar, az Orosz kezén.

Mit csináljak? Csak Somának szólok legelőbb is. Övé a pénz, ha részeg is.

Na, mikor kimegyek a nagyivóba, hát ott már az ablakokat csapkodja a takarítóné, és a székeket rakja egymásra, hogy súroljon vagy micsodázzon ottan.

Janka kisasszonynak jött a gazdája, leszámolni. Ez a fogadós egy sápkóros ember volt. Hosszú volt, nagy, hegyes hasa neki, és mégis sovány volt, és a képe összeaszva és fekete, mint egy cigányé.

Elég az, hogy amíg Janka kisasszony a söntésben számolt a fogadóssal és két pincérrel, hát Soma fölkelt, hogy benézzen velem a kisivóba, a kártyásokhoz.

Soma körülnéz a kisivóban, megnézi Orosz nagy bankját is az asztalon, röhög rá Soma, és már fordul is ki a kisivóból. Azt mondja nekem csak:

– Ha nyer, akkor jól van! Mit ugrálsz? Majd itt vagyok én, ha kell!

Így!

Erre már oda is ért a kisasszony hozzánk, a kisivó ajtajába, és bele is kapaszkodott Somába.

Már én mégis mintha valami büdöset éreztem volna előre ezen a dolgon, nem az Orosz bankját mentem őrizni. Hanem ottragadtam Somáékon, a nagyivóban, ahogy leültek megint a kisasszonnyal.

De most még nem is Somára estem az egyszer, hanem a kisasszonyra:

– Értse meg! – ripakodok rá én. – Hogy minek már kockán hagyni annyi pénzt az Orosz kezén? Mikor neki áll feljebb, ha felezésre kérem! Húztak is ki már a bankjából! Kihúzhatják az egészet! És akkor én is azt mondom, hogy inkább itt mulassuk el!

Erre már a kisasszony is az én pártomra kelt, Soma ellen. Ő is azon volt, hogy menjünk be Somával, és kényszerítsük Oroszt a felezésre. Reggel van, lefekhetnénk!

Mi lett erre?

Csak az, hogy Soma röhögött rajtam is, a kisasszonyon is. Már előbb hozatott valami drága tojásos pálinkát Soma, abból töltött, és itatott bennünket is. És a bandával is rárántatott megint Soma egy csendesre.

Hát én már most újra mentem volna Orosz urat őrizni a széke hátánál. De hát Janka ezt kérdezi Somától:

– Jaj ugyan! Mondjad nekem, hogy mivel jegyzik meg ezek a kártyát, hogy azt a lapot adják le a vendégeknek, amelyiket akarják, és mindig nyernek? Én itt vagyok már nyolc hónapja ebben az üzletben, és még nem tudtam kivenni ebből a ronda, vörös Lajosból, a pinka pincéréből, hogy csalnak a kártyán. Tőlem is mindig nyernek huszonegyen.

Soma elzavarta a pincért az asztaltól erre. A bandának megparancsolta, hogy csak: húzza tovább a csendeset!

Így kezdett magyarázni Soma a kisasszonynak a kártyacinkolásról pusmogva, röhögve.

Már én annyira kíváncsi voltam erre, hogy elfelejtettem Orosz urat, a mutyistánkat, a százas bankójával, és füleltem oda Somára én is.

Na, Soma aztán elmondta, hogy tűvel készítik ki a kártyát, ászra, királyra, tízesre ennyi-annyi szúrással. De persze kell ezért ehhez jó, finom tapintása legyen, aki oszt. És nem is érzi meg minden sipista a szúrást. Jobban egy kis szurokkal pácolják ki így a kártyát. Persze faggyúval vagy viasszal ledörzsölni, hogy ne ragadjon a kártya.

De ő ezeket a sipistákat zsebre dugja, ahogy zsebre is dugta.

Henceg-henceg ottan Soma kegyetlen a leány előtt.

Tán én már ott is hagyom, ha újra nem azon kezdi Soma:

– Tudni akarjátok-é, hogy én hogyan osztom le a lapot? Nekem nem kell pácolni a kártyát. Én megpácolom nektek a szemetek előtt a fél paklit, hogy észre nem veszitek. Hogyan? Na, igyatok csak! Isten-Isten!

Egy pakli kártyát hozatott oda a pincérrel, úgy magyarázta el nekünk ottan Soma.

Veszi a kártyát így, a két ujja közé, az asztalon. Nézzük meg. Ki lát ebből valamit? És már meg van jegyezve neki két kártya, négy kártya, hat kártya, nyolc kártya, itt a szemünk előtt a körmével, a kártya oldalán. Mert csak a hüvelyk- és a gyűrűsujja körme kell legyen ehhez hegyes. Na, de hogy hogyan és hol jegyzi meg a lapot, és azt kitapogatni a pakliból is? Az a beszéd!

Így Soma ott nekünk Jankával. És csakugyan hat kártyát, négy ászt és két királyt kiemelt Soma a szemünk előtt, ahányszor kértük, amelyiket!

Én is csak tátottam a számat rá, hogy miket tud ez a nyakigláb Soma! Most mutatja nekem is itt, mikor hány éve ismerem őtet.

De ezt bontsák ki, hogy mi történik erre?

Egyszerre az én Somám fehér lesz, mint a fal, a szeme felakad, a feje elkezd reszketni a nyakán, mint egy rossz rugón. Reszket a keze is. Tátog, fúj. Reszket-reszket Soma.

– Mi az?… Mi bajod?… Mi van ezzel?…

Én is, a leány is csak abba voltunk, hogy Somát a hányás környékezi a sok italtól. Én döfölni kezdtem, Janka rángatta, hogy vigyük kifelé, a pocsékságra, félre.

De hát nem!

Soma hárított el, és rázta a fejét, hogy: nem a gyomra készül felfordulni. Hagyjuk!

És egyszerre magához jött az én Somám. Káromkodott! Köpött! Na! Jobban volt!

Hanem a kártyára, az asztalon, egyszerre megint olyan csára fordult a tekintete Somának. És seperte-seperte el maga elől a paklit. Elvitette a pincérrel, hogy ne is lássa!

Csak a nagyobb csudától voltunk oda erre a kisasszonnyal együtt.

Hát aztán Soma rákezdte újra nekünk a magyarázatot. Hogy őtet valami átok vagy lidérc fogja a kártyával. Ő játszik, és vigyáz addig, ameddig. De ha egyszerre neki káprázni kezd a szeme a lapon, és zúgni a füle, akkor, ha nem teszi le rögtön a lapot, akkor kiveri őtet a verejték, és esik össze, mint a rongy. De még a rángás is előveszi, mint a rosszbajosokat. Ez még semmi! Akkor le se feküdjön aludni, mert ott hánykolódik el két éjszaka is, és az ital sem győz rajta ilyenkor, ha kártyázott.

Én se hallottam még ilyet és Janka se, ez a pincérlány. De hát el kellett higgyük Somának, amit mond, ahogy mondta. Mikor itt láttuk a nyüglődését szemünkkel. Na!

 

*

 

Na! Én azért egyszer kinéztem a kisivóba: mi van?

Semmi baj!

Orosz előtt a bank szépen felrakva a tízesekbe. Szerte az apró, garmadában.

Csak ezt a hírt hoztam vissza Somának és Jankának.

De most már Janka volt azon Somának és nekem, hogy:

– Halljátok-e, gyerekek! Mára csakugyan meg lehet elégelni a mulatságot. Vásárom van holnap. Délben is talpon kell legyek. Tinektek sem árt egy kis alvás. Gyerünk dögölni lefele. Vendégem már nincs, csak ti. Ezeket a ronda kártyásokat lecsipázza már Lajossal a fogadós is. Ebből a pinkából fizeti ki az évi adóját. Menjetek ti is a pénzetekért Oroszhoz.

Jól van! Láttam, hogy Soma érti már a magáét a kisasszonnyal, mert rávágott szemmel Soma mostan és felkelt:

– Na! Gyerünk hát!

Janka, azt hittem, még megvárja, amíg hozzuk a pénzt! De nem!

– Jojcakát, Somikám! – pacskolt egyet a Soma pofáján Janka, és adott egy puszit is neki. Azután engem is megcsípett huncutul, és hozzám dörgölte magát: – Szervusz te is, kiskomám! Szervusztok!

Így nekünk Janka, és ment magának, el a szobájába, a söntésen.

Mi történik erre?

Egyik kártyás, akivel Orosz ült, ez rohant befelé a kisivóból.

Sarkában van már a másik. Nagy hűhó!

– Hallja-hallja-hallja!… Magának a bankjával szökött meg az a tolvaj paraszt… Maga marha, itt áll?

Orosz úr, a mi Orosz urunk, elszökött a háromszáz forintos bankkal.

Hogyan?

Valami kislány jött be érte az udvarról, hogy kihívja egy percre.

Orosz erre kiment, felkapta a papírpénzt az asztalról, és zsebre gyűrte. Hát persze! Ha nem ültem én, a mutyista, a háta mellett!

De nem is gyanakodott senki rá, hogy Orosz kereket old. Mert még az aprót és az ezüstöt is otthagyta az asztalon, valami tizenöt pengőt. És ki is tartsa vissza? Senki pénzét nem vitte el ottan, csak az enyémet Orosz.

Futottak azért utána az asztaltól, és kiabáltak utána az udvarról, akik még a kártyán pénzük után akartak menni Orosszal. De már Orosznak híre-hamva se!

Hát ezt edd meg, ha főzted!

Ne is mondjam, azt a kavarodást, azt a vacarkodást, azt a kutyalakadárét, amit Soma csinált ebből.

Ki előbb az udvarra Soma. Ki az utcára! Ordítva persze. Tolvaj, zsivány! Ki látta Oroszt? Egy rámás csizmás parasztot nagyvásár reggel? Mikor minden második ember bugaparaszt a városban.

Na! Vissza Soma a fogadóba. És egyenesen neki Máftyénak. Azt kiemelte Soma az asztalon keresztül a pártiból, az inge elejénél fogva. A Máftyé cinkosa Orosz! Máftyé hozott minket vele össze! Máftyé a felelős! Adja elő, merre van Orosz?

Hiába-hiába! Az egész kártyabanda Somára ment rá. Nem lett verekedés. Lefogták, lenyomták Somát.

Nincs igaza, nincsen! Vigyázott volna a mutyistájára!

És így és úgy! Már engem nem rázhatott ki Soma a nadrágból, hogy nem őriztem jól Oroszt a kártyánál, mikor ő maga Soma tartott vissza, és én figyelmeztettem őtet egyre, legyünk résen Oroszra.

Én már a fejem sem tudtam, hol áll, ettől a bolondok farsangjától.

De Soma már nem állta, hogy firtassak tőle erről vagy arról. Kurtán-furcsán kezdte:

– Na, gyere most, feküdjünk le. Megmondom neked, nekem a leány ideadta a szobája kulcsát, nézzed! Hozzá megyek aludni. Majd holnap beszélünk!

Kimentünk a söntésen Somával, fel a szállodába, és Soma erre, én arra, más szobába.

Csak azt tudom, hogy el nem bírtam aludni. Hozzám is bekukkant a szobába egy elég helyre szobalány, és settenkedett, kelletőzött ott nekem.

De tintát és levélpapírt és bélyeget hozattam vele, és írtam az Esztimnek levelet, merre sodorgunk a városban, és hová írhat nekem ő is, megadtam a címet.

 

 

 

 

 

Már azt csak úgy nagyjában kell elmondjam, mibe kerültünk még ott, a Kakasban, ahogy hívták ezt a fogadót.

Másnapra kelve, mit mondanának, ki volt, aki bele nem nyugodott, hogy Orosz eliszkolt a pénzünkkel?

Janka!

Rákésztetett bennünket Somával, hogy menjünk el a Hánytatóba Orosz után. Az ott tanyázik rendesen. De kivált hajnaltájt mindig ott van, mert a Hánytatóba járnak az éjjeli leányok intézetéből a vendégek, és Orosznak ezek közt akad leginkább, akiket kifosztogasson. Csak vásárok, búcsúk idején mutatkozik itt a Kakas körül Orosz is, Máftyé is, a társa.

Hát jól van! Menjünk el a Hánytató-vendéglőbe, a város másik végén éppen. Janka elmagyarázta, hogy leljük meg.

Na, a söntés, az ivó ott is üres volt. Egy-két napszámos pálinkázott állva ottan.

De hallottuk a lármát egy belső szobából. Kártyáztak ott is vagy mulattak? Be voltak zárkózva.

Nem is férkőzhettünk oda be. Mert elénk állt az ivóban még a pohos, kopasz vendéglős. A pofája, az orra apró-apró veres érrel befutva, mint a beteg disznó hólyagja.

– Tessék parancsolni! Akarnak valamit az urak?

Így ez, nagyon hajladozva elénk. De állta el azért utunkat a belső szobába. Vettük észre.

Na, Soma, ahogy szokta, tálalta ki egybe: egy tolvaj, hamiskártyás, Orosz nevűt keresünk, két százasunk siratja őtet. Ide utasítottak.

Tyű! A vendéglős odavolt, láttuk.

– Sajnos-sajnos! – így kezdi nekünk és félrevezet, és: – Tessék helyet foglalni! Sajnos-sajnos! Tőlem vitték el Oroszt, az éjjel éppen, a kapitányságra. Két vendégem feljelentette. Ők is úgy károsultak, mint az urak, Orosznál. Én csak a kezemet moshatom ebben. Csak a rendőrségre fáradhatnak az urak.

Nekem erre egyszerre a pádimentum a lábam alatt kevés lett: merre állanék jobb helyre rá?

De Soma nagy garral húzza kifelé magát, hogy: ahán, a gazember Orosz, így és úgy, hurokra került hát? Na, majd a kapitányságnál utánatudakozunk!

Így!

Ez a marha, részeg Soma, hogy ez egyszer a kígyónál is óvatosabb volt, máskor az eszét a háborodottakéval cserélte ki, kezdi ennek a pohosnak, ahogy kérdi, mindenre:

– Honnan valók maguk?

– Sárgapatakról jövünk, vásárolni akartunk az üzemnek a nagyvásáron anyagokat, de kifosztott pénzünkből ez a gazember Orosz!

– És hol vannak szállva az urak?

– A Kakas-fogadóban!

– Úgy? Úgy?

Soma bátran, büszkén! De a pohos, jól látom, néz-néz, vizsgál már bennünket, és kegyetlen szúr a szeme ránk. Így! Isten áldjonnal elmegyünk onnat, abból az Aranynap lebujból, és haza a Kakasba.

 

*

 

Már azt bizony Janka sem helyeselte Somától, ha rám nem hallgatott, hogy a szállásunkat kiadta a Hánytatóban, a vendéglősnek, ha Oroszt a kapitányságra vitték, akinek károsultjai vagyunk. Nem!

De amit szaporítottunk még ezen az Orosz-dolgon, amit nem, azzal ez abba is maradt, úgy látszott.

Ott voltunk mármost a fogadóban Somával. A drága szobapénzzel. Az isten átkára bízva!

De Somának ez semmi volt. Ő nagyban bízott benne, hogy ahogy Janka ígérte, majd akad valami pénzes alak, akit kifosztogatunk a kártyán.

És Janka is tartotta ehhez magát.

Hát bántam is én már! Rossz dolgom nem volt. Urasan ment nekünk.

Csak azt ne mondjam erről a Kakasról el, hogy micsoda egy fogadó volt ez?!

Kongott ez egész nap. Jobban úgy látszott, hogy mint az elátkozott háznak a mesében, a tájékát is kerülik ennek a fogadónak az emberek. Az évi három baromvásárkor volt ebben csak vendég. Mert a nagyvásártér ott volt közel.

 

*

 

A vasútról ritkán bolondult be utas. Se söntésvendég, se kosztosvendég, se szállóvendég nem volt, csak mutatóba, itten.

Az egész fogadóban Janka volt a főnök. A veres Lajost csak orvosságtól lehetett látni nappal. Egy öreg csapos a kármentőben, a kövér szobaasszony ura. Ezek voltak még itt. Pincért, szobaleányt csak úgy fogadtak alkalmakra ide.

A fogadós is másfelé lakott. Volt egy másik fogadója. Abban lakott. Hajnaltájt jött csak leszámolni Jankával. Ha jött. Azt se mindennap.

Valami forgalom csak éjszaka volt itt a szállóban. Olyan suttyom-forgalom. Tán ahány tolvaj meg orgazda a vasúton szökött vagy lapított a fogdmegek elől, mind ide járt a városból.

Meg kik is nem jártak.

Féltek is ezek a rendőri vizsgálattól, mint a nyavalyarontástól, itt a Kakasban.

De hogy rájöttek már, hogy mégis minek tartott nyitva reggelig mindig ez a Kakas? Hát még a legtöbb vendég hajnaltájt bukott be ide.

Csakis olyan vendég, amelyiket már mindenhonnan kilöktek a városból. Garázdák, duhajok, pénztelenek meg ilyenek, na! Ezek jártak ide!

Volt azért, hogy bandával jöttek éjfél után korhelyek, és itt mulattak a Kakasban két nap, két éjjel is.

Hát úgy láttam, mi Somával még jól is jöttünk ennek a Jankának, hogy ne unja magát reggelig. Estig meg aztán döglöttünk mind a szállóban.

A költség?

Nekem is volt még egy kis dugacspénzem. Azt is facsargatta ki tőlem lassan Soma. Janka is adott hitelt. Még ő is fizetett nekünk.

Fizetett az! Mert élt-halt ez a lány a dorbézolásért. Tán ő is kezdte volna mindig a randaliázást, ha Somának ugyan biztató kell erre. Persze Soma józanon tán úgyse feküdt volna le soha, ha orvos rendeli neki a halálos kórságára ezt.

Csak így telt el ott egy nap, két nap, egy hét, két hét. Mintha észre se vettük volna.

Vagy háromszor csakugyan a kártyára is akadt Somának bolondja. Valami városi cipészmester és bádogos és ilyenek. Nyertünk is tíz pengőt, húszat, huszonötöt. Csak úgy, hogy velem nyerette Soma a kártyán ezt.

De hát nagy pénzzel ki jött ide mindennap? Azokat is jobban Janka ceheltette le magának.

Már ezeket ne is beszéljem tovább.

 

*

 

Kezdjem már el azon, hogy ez a Janka, a gömbölyű farával és avval a vad szemével, hogyan rántott be mégis engem a ticsi-tacsiba?

Hát Soma már harmadnap kezdte nekem nyavalyogni, hogy neki aztán elege is volna abból, hogy kibrűgölje magát a világból ezzel a Jankával. És éppen hogy csak nem keseregte nekem Soma, hogy csüng rajta ez a leány!

Soma, ez ilyen volt. Tudtam! Ennek a fehérnép módjával is több volt, mint kellett.

Már legelőször is, csak hogy a számba nem rágta Soma, hogy kapnám inkább le tőle magamnak ezt a leányt. Azután kezdett is kereken unszolni Soma engemet, hogy szabadítanám meg őtet Jankától.

Én persze erre mindig elejétől Somának:

– Nekem hagyj békémet! Nekem van kire gondoljak. Te is tudod. Nem kell nekem a babád. Csak maradj vele a jó dolgodnak! Na, jól van!

Egy reggel megyünk aludni a szállóba, csakúgy, mint máskor. Én külön, Janka viszi Somát a szobájába.

Egy esős, szeles, nyári nap volt, tudom.

De Soma csudára becsiccsantott, csakugyan. Mint a cirkli, megy összefele a Soma hosszú két lába, és csak pöfög, motyog, leffed le a szája.

Még én is segítek már Jankának támogatni Somát. És Janka tépi, szidja előttem ezt a dögöt.

Ez meg megy! Én is eresztem le a rossz, lyukas függönyt a szobámban, és csapom magam be az ágyba.

Már kevereg is velem az álom. Egyszerre, kop-kop, az ajtón. És a Janka hangja:

– Eresszen csak be!

Hát beeresztem Jankát:

– Tessék? Mi az? Baj van?

Na, Jankán csak úgy hevenyére, láthatom, a virágos rongyolája, ahogy hívta.

– Zárja csak be az ajtót! – kezdi. – Itt alszok magánál.

– Üjha! – nyelek én is egyet.

De Janka rá rögtön:

– Olyan részeg az a dög, úgy horkol, és még mit nem csinál a rondája. Én nem bírok most mellette aludni. Majd úgy veszi ő, ahogy akarja, hogy magához jöttem be aludni, az ő helyére. Mert én nem megyek most más szobába, hogy szava legyen ezért is a szobaasszonynak. Tessék csak! Feküdjön le! És szépen alszunk itten.

– Nekem jó! – mondom erre. – Nekem jó! Csak magának legyen jó!

Fekszek is vissza az ágyba, és csak éppen úgy magamnak röhintgetek rajta, hogy Soma azzal is elkergeti magától a babáját, ha alszik.

De erre Janka jön hozzám, ránt a takarómon, és így nekem:

– De te szemtelen, ha nem fogadod meg, hogy hozzám nem nyúlsz, hát abból nem lesz semmi rendes dolog, azt tudd meg.

Hát én már majdnem is bosszúsan feleltem neki, hogy: ne reszkessen tőlem, hogy bántom, van nekem jegyesem, akire gondoljak.

Na, erre Janka valami olyasfélét makogott még ottan, hogy hát: látott ő már mátkagyűrűs paráznákat is!… De ezzel ő is bemászott a másik ágyba mellettem.

Mellettem? Egészen a nagyszoba másik falához lökdöstem én is a Soma ágyát, csak azért, amiért Janka jött ki Somától.

Na! Rántom én fejemre a takarómat, ahogy szoktam. Még hogy eszembe se jusson kikezdeni ezzel a leánnyal attól, ahogy az ördög bújik az emberbe, ha fehérnép mozgolódását, sóhajtozását neszezi maga mellett. És már kevereg is rám megint az álom.

Hát egyszerre mire riadok? A Janka hangja, de dühösen, így:

– Hallod! Hallod?

– Na, mi az? – odanézek.

Hát Janka ül fönn az ágyán, és a szeme úgy villog rám, mint egy szukasárkányé:

– Hallod? – kiáltja rám. – Te nyomorult, piszok, te! Hát csakis képes vagy egy olyan leány mellett, mint én, elaludni? Itthagysz így engem?

– Hogyhogy? – kérdem. De persze már magamban rázott a kacaghatnék erre, és a lábam már le is löktem az ágyamról. – Hogyhogy? Hát nem te fogadtattad meg velem a lelkem üdvösségére, hogy hozzád nem érek? Az is baj, ha szavad fogadom?

Már ezzel aztán ott is voltam az ágya mellett neki, és én ültem oda, a paplanára, ahogy erre lefeküdt újra ültéből Janka.

De hát, amint csak odahajolok rá, hárít el, így:

– Nem! Most már eredj csak! Most már azért se! Nem kellek neked, a jegyesedtől, akire pedig tudnék mondani neked zokszót is arra, hogy én ne kellhessek tőle. De semmi-semmi! Eredj csak most már aludni. Alhatsz most már tőlem.

Hát már én tudtam, hogy az a legkevesebb, amit egy fehérnép beszél ilyenkor. Az a beszéd, amit vackolódik az ember ellen. Ez a Janka is mást tett aztán, mint amit mondott, ahogy fogtam, simogattam, erőltettem, sugdosva neki azt, amit.

A többi már meg ment.

Később aztán Janka azt mondja:

– Neked jött egy leveled. Idetettem az ablakpárkányra. Meg se nézted? Azt hittem, nekem szól, és fölbontottam.

Hűjj! Én nagy dér-durral az ágyból is kiugrottam.

Esztitől jött levelem! És ez elvette és felbontotta és elolvasta?

Elfutotta a szemem is a vereshályog!

– Hol van az a levél? Add elé rögtön!

Hát erre Janka az ablak párkányára nyúl ki az ágyból, onnan veszi fel a felbontott levelet. Ott volt előttem. A szemem nem szúrta ki az ablakban, az Eszti levele. Kikaptam a kezéből, és úgy pőrén, az ágy mellett állva, olvasom magamnak:

 

 

Hát Janka az ágyból, a jáspis-szemeivel, jól láthatta, hogy csorog az én könnyem a szememből, mikor elfordulok másfelé, elolvasni végtől végig a levelet. De nem volt ez a Janka, hiába, hogy pincérlány volt, olyan piszkos lelkű fehérnép. Hogy tán a csúfságoláson kezdje velem, hogy a jegyesem kiadott rajtam, akármilyen szép szóval is.

Nem! Inkább vigasztalni kezdett Janka engemet. Ezzel meg azzal meg tovább.

De hát utoljára mit is tett?

Egyszerre felkél mellőlem, és azt mondja: mégis visszamegy ő a szobájába tőlem Somához.

– Minek? Most már mégis? – én kérdem. – Most már mégis?

– Hát látom én, nagyon bánkódol, nem? – tapasztja be a számat.

Tudtam én, hogy Janka azt várja: marasszam! És nem sokat kérette volna magát tőlem. De hát jobb kedvemre volt csakugyan, hogy egyedül hagyjon engemet most akárki.

Hát csak ennyit Jankának én:

– Ahogy gondolod!

Csap hát ő a hátamra, és így:

– Ne búsulj, te szamár! Szerencséd aztán mindig akadhat, olyan, amilyen egy szolgáló. Mert más mi volt, ha úgy veszed, hogy túllátott rajtad?

Odacsókolt már a képemre is Janka, hogy: megy! Akkor már mégis nem állhattam meg, hogy ezt ne kérdjem tőle:

– Csak egyet mondjál meg még, ha már mégy.

– Na, mit? – rögtön Janka.

– Hát hogy ezt a levelet minek hallgattad el tőlem, és most mutatod meg aztán nekem?

Erre Janka nagyon-nagyon huncutul rám nevet, és azt mondja:

– Csak! Mert előbb azt akartam tudni, úgy is kellenék neked, ha nem tudod, hogy kirúgott a babád? Vagy csak azután?

Már erre muszáj volt elkacagjam magam én is. Ilyen fifikus lustát! De nem mind ilyen, ha szoknya van rajta? Na!

Ez persze azután már így ment.

Ha eddig se nagyon tartotta vissza Janka Somát az italtól, most aztán nem hagyta ki kézből egy éjszaka sem, míg olyan nem lett Soma, mint a rongybábu. Persze hogy Jankuci hozzám suttyanjon tőle.

Csak a csudám volt nagyobb, hogy Soma nem jött rá erre.

Soma tovább is csak nyavalygott nekem, hogy: így meg úgy, nem ismer engem olyan válogatósnak a szoknyában, ahogy össze nem ütök ezzel a Jankával, semmi áron!

Hogy mi? Már másnap vagy harmadnap, azon kezdi nekem Soma: hogy nem jót gyanít róla, hogy Janka, már mikor kelnek, se döfködi őtet oldalba, mint szokta, az ágyban.

– Most meg már ezen is sápítasz? – dohogok én Somának erre.

De Soma csak firtatná, hogy:

– Te alamuszi, kancsal tolvaj! Nem tehozzád jár el mellőlem a szobájából Janka? Szólj!

Esküdök én erre égre-pokolra Somának, hogy nincs nekem szemem másra most a jegyesemtől! Látom, Soma el is hiszi. Annál is nyugtalanabb az én Somám. Nem másért, mint ahogy mondja nekem Soma keservesen:

– Hát csípjen mást macájának Janka, hogy elcsapjon engem, akkor innen kicseppensz velem együtt, marhája, ha te nem kapod le magadnak őtet! Ezt se érted?

De én erre:

– Ne beszélj! Én, ha akarnám, se tetszenék neki. Tebeléd van háborodva ez egyedül.

Kacagok magamban, hogy Soma erre szomorúan mondja:

– Ez a baj! Én pedig már sehol se vagyok vele.

Annyi igaz, hogy ottan napról napra Janka tartotta már csak a lelket bennünk. Én is előadtam már minden petákomat, amit letagadtam. Se hücs ki, se prücs ki. Így álltunk ottan.

De hát ez a leány gálánt volt, azt meg kell hagyni. Fizetett ez, hitelezett ez, zokszó nélkül. Kártyára is ő adott. Ha akadt volna rendes játék. Csak nemigen akadt. Az a feneség!

Csak így telt az idő ottan. Ennyi gondunk volt. Na!

Még egy nagy rendőrségi vizsgálat is ott ért minket.

Valami dohányosokért volt. Ezek talyigán csempészték a szűzdohányt. Azzal fizettek Jankának és a veres Lajosnak a szállásért is, koszorúdohánnyal.

És aztán a fináncoktól a veres Lajos meg Janka elsanzelemarsoltatta ezt a két szűzdohányost, ahogy mondták ezek ezt. A fináncok kegyetlen dühösek voltak. Még azt is megmondták nyíltan, hogy: tőlük is kereshettek volna Jankáék besúgással annyit, mint a büdös bugacsempészektől! És ez és az!

Elég az, hogy a rendőrséget is a fináncok hozták a fogadóba. Csináltak ott egy olyan farsangot, hogy a tyúkketrecből az aprójószág is a fogdmegekre kotkodácsolt, ahogy szétkergették. Mert még ott is, a ketrecekben is utánaszimatoltak a dohányoszsákoknak.

Na, csak arra nem gondoltak, hogy a dohány a kerekes kút kávájának az aljában van, körüdes-körül rakva, az udvar közepén.

Elmentek nagy dühösen a fináncok, rendőröstül. De Janka sírt még utána is egy verset előttünk is. Mert a rendőrőrmester azzal is megfenyegette, hogy visszatoloncoltatja őtet a fogadóból a falujába. Úgy!

Csak szerencsénk volt Somával, hogy nem kerültünk semmi krédóba a vizsgálatnál. Annyi bajunk volt belőle, hogy aznap, a vizsgálatkor künn aludtunk Somával a baromvásártér üres bódéjában. Mert mégis jobb volt eltágítani a spiclik közeléből ottan nekünk.

 

*

 

Jól is tudom, hogy amikor ez megment ottan, ez a vizsgálat, már éppen az István király-napi búcsút vártuk rá pár napra. Na persze hogy mi is bezsebelhetünk Somával a jó vidéki vendégektől kártyán!

Csakhogy nem eddig volt. Somában már akkor nem fért meg a jólélek. Mind azon ógott-mógott, ókumlált Soma, hogy ha Janka adja nekünk a kártyaköltséget, akkor el is felezi, elherdáltatja velünk a pénzt, kényére vagyunk, és így és úgy! Csak másképp beszél az ember saját garasán!

Na, így nekem Soma. Addig-addig, amíg kisütötte: honnan szerez ő pénzmagot. Hát újra a vén Buzugótól, a gyilkos apjától, az aranytolvajoktól akart.

És csakis megrendeltetett Jankával egy szekeret. Úgy, mint másnap délutánra, jött volna szekér, mert nem baj, ha Soma estére érkezik Sárgapatakra. Nahát, miért is?

Ha valaki gyilkosokat és tolvajokat megy zsarolni, mint az én szusztársam, Soma.

De ki utazott el azon a megrendelt szekéren?

Kezdhetem csak onnan, hogy este ülünk ott a kisivóban.

Este? Már éjfél is múlt. De a fogadó olyan üres volt, még a bagoly is csak meghuhogta, és továbbrepült, mert hogy nincs kit ijesszen.

Egyszerre három vendég jött. Egyik volt a bádogosunk, akitől már sokat nyertünk. Vele két iparosféle. Tán egy molnár, tele tárcával és a kútásó.

Nem is voltak nagyon részegek. És a bádogos szeme, mint a kárbunkulus, rögtön rá a kártyára.

Na, Janka persze oda rögtön a vendégekhez, és a veres Lajost átszalasztotta a cigányokért. Ezek egy nem messze butikban reszeltek vagy itt a Kakasban.

A három vendég feketét kért és asztali vinkót csak. Megjárta ez is Jankának. Mert itt a csigerbor is drágább volt, ebben a Kakasban, mint másutt a máslás.

De csak elég az, hogy a bádogos inkább szeretett volna kártyázni. Néz rám, néz Somára, nézi a kártyát előttünk, az asztalon. Látjuk.

Utoljára is ajánlja a két társának, üljenek össze egy bankra. Mit? Mit játsszanak? Legtisztább játék az uccu-kapod-bank? A bádogos már Soma helyett is javasolja.

Nagyon jó! Janka már csúsztat is oda pénzt Somának és Soma nekem.

Kezdtünk játszani. A bádogos ad bankot. Nyerünk, vesztünk, kicsiben.

Utoljára kezdi Soma a bankot, mikor már tripla nagyok a tétek. És én ütök derűre-borúra, és nyerek, mint a veszekedett frász, mint máskor.

Így kivirrad lassan velünk. Már itt-ott gondolkodom, hogy fussak meg a nyereséggel. És Soma kezdi az izzadást és a sírást, hogy a veszteségből elég neki. Na!

Hát akkor bejön nagy, hangos hűhóval a fogadóba egy klárinétossal és egy kisbőgőssel a sarkában egy Kisfentőssy nevű vendég.

Erről a Kisfentőssyről annyit beszélt már nekünk Janka is és Lajos is, hogy azt is tudtuk, hogy egy veres eperlevél van a hasán ennek a Kisfentőssynek, és hogy mindig azt kiabálja: ő táltosgyermek volt, foggal született tíz hónapra, és üstökös járt akkor az égen, kétméteres farokkal. Hát kell ennél több egy úr születésnapjára?

Ha jön ez a Kisfentőssy, akkor két nap, két éjszaka szól a banda a Kakasban. Akkor az utcáról behozzák erővel az embereket inni és enni a Kisfentőssy költségére. Akkor a banda húz az ablak alatt, amíg Kisfentőssy lefekszik aludni. Persze nem egyedül, hanem Jankával. A taktust tartani kell a cigányoknak, mert Kisfentőssy kilő rájuk a revolveréből az ablakon.

Tyű! Azt a ropogós recepicéjét is!

A klarinétos már rá is zendített az ajtóban a kisbőgőssel. Hozzájuk az egész cigánybanda.

Kisfentőssy kalapja a fülén, az ujját pattintgatja legényesen, és bokázik nyalkán. Janka, mint a macska, az asztal mellől, a kártyája mellől, bele egyenesen a Kisfentőssy nyakába.

Puszit neki erről-arról:

– Gyulukám! Galambom! Hát téged is látni? Te gazember! Két hétre ígérted, és két hónapra jössz el hozzám!

Hát persze, ha ilyen vendég jön, de még gyatrább is, Jankának, akkor egy rossz szemet sem a vendégre, akár Somának, akár nekem. Nahát! Ez egy ilyen fogadóban regula, mint a katonáknál. Ezt mi betéve tudtuk már Somával.

Mondom is Somának a nagy zenebonában:

– Tán mozognánk, te, aludni mink? Este útra mégy úgyis.

Soma visszakacsint, hogy: rendben van, oldalogjunk elfele!

De hát nincs olyan!

Kisfentőssy énekelve jött be. És nem felelt az addig egy igét sem Jankának, sem senkinek, míg végig nem énekelte a nótáját. Ezt, hogy hát:

 

Réztepsiben sül a harcsa, Megfognálak, szívem Marcsa, Ha meg fogsz is, mit érsz véle? Tele lesz a markod véle! Tele lesz a markod véle!

 

Ez nem rossz nóta! Szép, úri hangja volt ennek a Kisfentőssynek. Jól énekelt. Janka is rákezdte vele együtt.

Csak hát Janka, nagy örömében vagy miben, a kezében felejtette a zöld hetest, ami kijött neki. Ezzel a zöld hetessel fektírozott Janka, ahogy dalolt.

Ezt meglátta Kisfentőssy, és meglátott minket az asztalnál, a kártyapakli mellett. Hát rákiáltott Jankára:

– Ejhéj, né csak, elhoztad a lapjokat a tisztelt uraknak. A zöld hetes! Hoci csak! Megtesszük rá a bankot. Ácsi, morék!

Így!

Kisfentőssy kikapta a kártyát a Janka kezéből, és rákiáltott a bandára.

Azzal jött oda hozzánk.

Janka váltig mérgelődött rajta. Váltig ütötte a Kisfentőssy hátát, és tépte a fülit:

– De hadd a kártyát! Ne játssz, te Gyuluka! Az Istenedet, hadd!

Kisfentőssynek hiába Janka!

– Na, mennyi a bank!? – már azt kérdezte, és egy marok bankót csapott ki maga elé az asztal szélére Kisfentőssy.

Soma erre vette a paklit kézbe újra.

De nem Soma, hanem a molnár és a társa kezdték magyarázni Kisfentőssynek: hogyan megy az uccu-kapod-játék?

Kisfentőssy meghallgatta őket, és rácsapott az asztalra:

– Nagyszerű! – azt mondja. – Príma játék. Be fogom hozni a kaszinóban.

Már a bádogos, az majdnem odavolt, hogy Kisfentőssy ráteszi az ujját a mellére, és így neki:

– De hiszen téged ismerlek, komám, valahonnét?!

– A rézmunkát én csináltam a méltóságos úrnak! – hajbókol erre nagyban a bádogos. – A kastélyra. A méltóságos úr kastélyára.

Hát erre egészen paff mind ottan. De miért? Kisfentőssy felugrik, és mint a dühös állat, a bádogosra:

– Hát te, ha ismersz a fatornyos falumból engemet, akkor azt is tudod, hogy nem vagyok méltóságos úr. Azt is tudod, ha eszembe juttatod itten, hogy a feleségem méltóságos bárókisasszony, és én vagyok a feleségem férje, azt én rühellem és utálom. Azt is kell tudjad, hogy akit kis- és nagyfentősi telegdi és apakői Kisfentőssynek hívnak, mint engem, annak bliktri a méltóságos cím, amit olyan szotyák bárók hordanak, mint a feleségem famíliája.

– Hát engedjen meg, Kisfentőssy úr! – így a bádogos, majdnem reszketve.

De mind reszketett ott. Vendég, pincér, cigány. Csak én meg Soma nem tudtuk: mitől rettegjünk? Még Janka se. Az meg éppen a Kisfentőssy fülét cibálta.

– Ugyan, ne kezdd a viszálykodáson! Ki fél tőled?

Na, ezt Kisfentőssy nem bánta Jankától. Hanem a bádogosra csak förmedt rá tovább, így:

– A bocsánat kész! De vagy Gyula komám vagyok neked, vagy nesze! Itt a kezem, csókold meg, és állj cselédnek a székem mellé, megfizetlek érte, és akkor méltóságos urazhatsz. Hát mibe maradunk? Szervusz vagy nem?

Odatartotta a tenyerét Kisfentőssy a bádogos képe elé. Az alig merte megfogni, és csak rebegte, mint a holtra, az áldást, hogy:

– Szervusz!

– Osszad! – kiáltotta Kisfentőssy Somára. – Osszad le!

A játék indult meg erre rendesen, Kisfentőssy ötösökben rakta a kártyáját. Na, éppen mintha az adóhivatalba adta volna be a pénzét, úgy nem húzott ki soha egy fityinget sem Somától.

Én nyertem, persze! Már volt egy olyan vastag csomó előttem a Kisfentőssy ötöseiből, mint egy zsoltároskönyv.

De nyertek a többiek is. Janka is, a molnár is.

Kisfentőssy már százast váltott. Vettem észre: lapít még a tárcájában több is. Tán ezresek is.

Minden szépen megment volna, csak Janka, ez csinálta a vesztemet. Előbb kezdett duzzogni Kisfentőssynek, hogy minek játszik a kártyával, mikor vele is játszhat jobban! Na!

Kisfentőssy rá se hettyentett persze. Erre Janka rám esett, hogy: ha mi abbahagynánk a játékot, hát Kisfentőssy neki maradna cehelni és egyébre, hát hívjam Somát el.

Persze csak úgy súgta ezt nekem Janka, és csípett az asztal alatt meg rugdosott.

Na de hát minek szaladjak a pénz elől? Irtó dühbe hozott ez a Janka az erőszakoskodásaival. Visszarúgtam, visszacsíptem én is őtet.

Micsoda? Fenyegetett súgva, hogy elkiabálja, hogyan játszunk hamisan Somával, ha a kártyát abba nem hagyjuk!

Már ettől csakugyan tartani lehetett, hogy ez a dög bajt kavar itten. Mert nemcsak mind dühösebb volt a kártya miatt, hanem mind részegebb is Janka.

Hogy ki mit ivott ottan? De ki mit evett-ivott, ha bejött az utcáról is, potyán, a Kisfentőssy költségére? Arról ne tudj!

A cigányok feketét kértek. Hát Kisfentőssy egy fél liter feketét rendelt mindnek, egy deci rummal, hogy két nap alatt se aludjanak el mellette. Ha nem isszák meg, lelövi őket

Úgy az! Ez nem volt tréfa. A pisztoly ott volt a Kisfentőssy farzsebében. A sok cigány sírva, jajgatva itta a fekete zaccos utolját, hogy szétszakadt tőle a fejük nekik. De meg kellett mutatni az üres kávésibriket mindnek Kisfentőssynek.

Nagy kutyakomédia volt ott!

 

*

 

Már fényes-fényes délelőtt ért ott régen. Soma kezdett ájuldozni a paklival. Éppen azt mondja Kisfentőssy:

– Na még egy bankot. Utolsót!

Egyszerre nagy handabanda az ajtó előtt, a nagyivó felől. A veres Lajos veszekszik, halljuk, valakivel.

Na! Kicsapódik az ajtó, és kicsoda be? Pűhó! Egy egyenruhás városi hajdú vagy rendőr. Itt egyforma ez a fajta.

– El az utamból! – így ordít rá Lajosra a hajdú most is, hogy előtte okvetetlenkedik Lajos. És szétnéz a hajdú. Jankára néz és neki:

– Takoss Johanna szállodai alkalmazott, maga az? Azonnal jön velem a rendőrségre.

Látom, hogy Kisfentőssy, mintha cirkuszban majmot látna, úgy vigyorog a hajdúra:

– Huhh! Be szigorú ember! – azt mondja.

Janka pedig, ahogy részegen a kontya kibomlik, azt csavargatja a fején, visítja a hajdúnak:

– Nem megyek! Nem megyek! Takarodjék el innét! Nem megyek!

A hajdú erre retteneteskedve néz Jankára, és jön, és fogja már a karját neki:

– Itt maga a törvény szolgájával beszél, ribanca! Szedje magát azonnal velem!

Janka mit erre? Fogja a Kisfentőssy karját, tépi ki magát a hajdúéból:

– Gyuluka! Hagysz, hogy elvigyenek? Kitoloncoljanak?

Hát erre a hajdú kapja el a Janka másik karját, amivel Kisfentőssybe kapaszkodik. Ránt egyet Jankán, és lök egyet Kisfentőssyn is, mintha az is hibás lenne. Pedig Kisfentőssy csak röhögött a Janka visongásán és az egész hajcihőn.

De nem is káprázott kettőt se ott mindnek a szemünk arra, ami ebből lett.

Janka egy poharat kap föl tele borral az asztalról, és zsupp! a hajdú szeme közé. A homlokát is felvágta rögtön az üvegcserép, és egyszerre lett piros a hajdú képe a bortól, a vértől.

Semmi ez még! Kisfentőssy is, amilyen köpcös, bikanyakú ember volt ez, kapja meg a szegény hajdút félkézzel. Cserdít rajta egyet, a hajdún, Kisfentőssy, hogy az ajtónak esik a hajdú. Lajos nyitja az ajtót. Kisfentőssy rúg is, lök is egyet a hajdún, hogy csak a nagyivóban szedi fel magát a pádimentumról.

Így! Már aztán a hajdú csak kívülről gágározott be oda ránk, rettenetesen fenyegetődzve. És elment.

Ki is tudná azt elmondani, ki mit lefetyelt ott össze a mi hajdúnk után.

Legislegtöbbet Kisfentőssynek hízelkedett, színeskedett mindenki, hogy: jól tette, kilökte a mihaszna-andrást! Mindenki tanú, hogy a hajdú tettlegeskedett először Kisfentőssyvel.

Na de, hát ez a Kakas-szálloda ott volt a vasúti állomás mellett. Nem ugyan a forgalmas úton, hanem az állomás hátánál.

De elég az, hogy a vasúti állomáson csendőrszolgálat van. És a hajdú, a véres fejével és a hivatalos paranccsal, hogy Jankát a városházára vigye, a csendőrökhöz folyamodott.

Még a cigányok kezébe is belemeredt a hegedűvonó, ahogy beállított a két kakastollas a fogadóba.

Persze már erre mink Somával iszkiri a kisivóból az udvarra. Csak onnét, az udvarról leskelődve hallottuk, hogy: mit tárgyalnak a csendőrök Kisfentőssyvel, Jankával és a bádogossal meg a molnárral.

Akkor is tudtuk meg jobban, hogy kicsoda fene nagy uraság ez a Kisfentőssy, mikor a bádogos feleselt a csendőrökkel:

– Hallják, maguk szerencsétlenek, hát a főispán, a megyei főispán sógorát akarják vasra verni? Hiszen öten vagyunk itt rá tanúk, hogy a hajdú kezdte a tettlegességet, ok nélkül, a méltóságos úrral.

Hát erre a két csendőr és a hajdú is lejjebb eresztette a hangot, és kezdték illendően méltóságos urazni Kisfentőssyt. De Kisfentőssy se röhögött már. Ő is rendesen, értelmesen magyarázta a csendőröknek, hogy a hajdú eljárása rovására írják, ami történt, mind!

A hajdú, hogy kozmás is volt ő is, meg miért is nem, már talán retirált volna a nagy panaszával Kisfentőssy ellen. De hát a csendőrök közül az egyik, egy háromcsillagos, kimondta a szentenciát: hatósági közeg elleni erőszakra ők, csendőrök a kenyerükkel játszanak, ha be nem kísérik a városházára Kisfentőssy méltóságos urat és Jankát. Tisztázzák ott a dolgukat!

Na, erre csak azt a visongást hallani, amit Janka művelt a csendőröknek és Kisfentőssynek, hogy ő a függönymadzagra akasztja magát, ha a rendőrségre viszik!

Már maga Kisfentőssy kellett hogy biztassa és nógassa Jankát, hogy: csak menjenek el a városházára, van neki ott, akivel elsimítja ezt a dolgot!

Így na! Szépen megcsinálták a csendőrökkel, hogy az utcán nem kísérik szuronyosan végig Jankát se, Kisfentőssyt se. Janka megy a molnárral, Kisfentőssy a bádogossal, az utca egy felén, a csendőrök a hajdúval a másik járdán. Hiszen el nem szöknek!

Elmentek csakugyan így!

Mármost mink ottan Somával és a veres Lajossal és a bandával, nagy tanakodóban, erről és arról és mindenről, mi kerekedik még ebből a hadd-el-hadd-ból? De hát a hajdú, csendőr ránk se kérdezett, a bankó a zsebünket majd kinyomta. Mitől tartsunk?

Soma nálam hagyta a pénzt mostan. Csak azért, hogy Janka nála inkább megvámolja.

Várjuk ezeket vissza a városházáról? Vagy feküdjünk le, elég nekünk?

Lődörgünk ottan erre-arra. Nem kell már sem enni, sem inni. Torkig-dugig vagyunk.

De hát nem sokat vártunk. Egyszerre csak visszaérkezik Janka. Úgyigen, a mi Jankánk.

Hív oda rögtön persze bennünket, Somával. Még el is zavarja onnat Lajost és a cigányokat, a mihallástól. Coki onnat!

És Janka kezdi mindjárt nagy sepetével elmondani nekünk, hogy: miért hívták őtet azonnalra a városházára?

Hát azért, mert sürgönyt kapott hazulról, hogy meghalt az anyja. Hirtelen halál. A sürgönyt lovasemberre bízták. Az elvesztette az adresszt. Csak a Janka nevét tudta és a várost, ahol van. Így jött a rendőrségre a sürgöny.

Kisfentőssy csakis elintézte a hajdúdolgot a városházán a tanácsnokkal. De megkente a hajdú markát is, hogy: ne ugasson. Mégis a rendőrkapitány maga elé idézte Jankát, és borzasztóan lehordta négyszemközt.

Azt mondta Jankának: mármost éppen hogy tudja, Janka tisztességes, módos polgáremberek gyermeke, hát dupla olyan szigorúan veszi Jankára azt a rendelkezést, amit kiad rá. A város rendőrségének most már elég Jankától a botrányokból a Kakasban. A hatóság elleni erőszakért, a hajdúért Janka négy hónapot kapna fegyintézetben, és hazatoloncolnák, és kitiltanák örökre a városból. Hát most örüljön, hogy az édesanyja haláláért és Kisfentőssy úr közbenjárásával elengedik ezt a büntetést Jankának. Igyekezzék otthon megjavulni, és azonnal – azonnal utazzon haza! De úgy, hogy: tegye még egyszer vissza a lábát ide a városba Janka, akkor rögtön esedékes rá tíz büntetése: tömlöc, dologház és zsupp! Úgy jegyezze ezt meg Janka!

Ott előttünk, Somával, olyan bőgést tett erre Janka, ahogy elmondta nekünk, hogy nem tudtuk hova csitítani: hiszen minden jól van, ha így végződött! Rosszabbul is járhatott volna!

Igaz, ez a piszkos Soma még szegény Jankánk ott tikácsolt és szipákolt, és már azon kezdte neki:

– Na ládd! És micsoda hergelődést tettél velünk, hogy pár pengőt nyertünk magunknak az úri macádtól, ettől a Kisfentőssytől. Most itt maradnánk egy büdös peták nélkül, hogy elmégy az istenfelejtette faludba.

Erre Janka Somának, de nagyon álmélkodva:

– És tik nem akartok engem elkísérni haza? Te már elszámoltál az ígéreteddel, amit százszor tettél nekem, hogy elcsinálod az anyám hagyatéki dolgát nekem mostohaapámmal? Most már itt maradnátok, mert van pár forintotok! Meddig is? Amíg az tart?

Na, mi Somával csak nézünk ezen egymásra. És én külön össze Jankával még jobban.

De Janka már kezdi mondani, amit százszor is elhallgattunk már tőle, hogy: otthon hány jószág rúgja a házuk oldalát, és a mostohaapjánál, a facsúszdában van könnyű munka nekünk. Ez és az és tovább-tovább.

Kísérjük el őt.

Soma, úgy látom, mégis tétovázik, menne is, nem is. De tán csak kéretné jobban magát Jankával.

Hanem Janka egyszerre, mintha elfelejtette volna, úgy mondja:

– Hiszen már Gyulukának is mondtam, hogy velem jösztök ti is.

– Hogy-hogy-hogy?… Mi-mi-mi? – hápogunk Somával.

Na, Janka rögtön mondja:

– Hát jön ide rögtön Gyuluka. Négyes fogaton visz haza engemet. Itt van neki a Szent János-fogadóban a bricskája, a parádés kocsisával. Azért ment el. Hajt ide rögtön. Ő így jár heteket városról falura.

Pűha! Már ezt alig tudjuk elhinni Somával.

De hát Janka szentül várja Kisfentőssyt, hogy az jön mindjárt, és őtet a négyesen viszi hazáig, a hegyek közé.

Megyünk segíteni csomagolni Jankának. Nem is sok holmija volt. Hamar összekaptuk. Egy kuffer és valami motyó.

De hát Soma meg én hogyan utazzunk? Hát Somának éppen meg volt fogadva délutánra a parasztszekér, egy ekhós parasztszekér Sárgapatakra. Mink azzal mennénk. Mert annak a szekérnek mindegy, hova mennénk. Kísérhetjük vele Jankát a falujába. Az igen! Így szépen ki is terveltük ottan. És Somával összehánytuk mi is a holminkat a nagy, sárga bőröndünkbe.

 

*

 

Már Janka éppen elszámolt Lajossal és a göthös fogadósunkkal. A cigányok ott aludtak már el. Mert azok is szentül várták Kisfentőssyt, ha az szavát adta Jankának, hogy visszajön. Azt, ahogy ismerték Kisfentőssyt, sereg se tartja fel, ha szavára mondta: ott lesz valahol!

Csakis egyszerre látjuk a négyest. Négy gyönyörű pejkóval. Hajt, nem is az úton, de keresztül a mezőn, a Kakas elé, a négyes, csinál egy nagy karikát a fogadó hátánál, és úgy áll meg ottan.

Nagy kerekű, magas-magas, náddal font bricska volt ez a Kisfentőssy négyesfogata. Kisfentőssy hajtotta. Mellette ült a parádés, darutollas kocsis, és hátul a bricskában még egy sujtásos léhűtő. Mert négyüléses volt a bricska, és még egy ülés kukra, hátul, a saraglya helyén.

Mármost csak jönne a mi nyavalya ekhós szekerünk is. Somával várjuk erősen, mert a szekérnek is etájt kellett érkezni Somának. Igaz, hogy érünk-e mi ezzel a parasztekhóssal a négyes nyomába, ha az elindul? Mindegy, hamar-e, későn-e? Na!

Csakhogy az ekhós helyett más jött oda nekünk Somával. A veszedelem a fejünkre!

Az a rendőrőrmester jött a fogadóba, aki a fináncokkal csinálta a handabandát a dohányosok után. Vele éppen az a hajdú, akinek Janka befakasztotta a fejét a pohárral, az jött vissza.

Mink persze Somával nem is láttuk, nem is vártuk ezt a két fogdmeget. A szobánkban voltunk, pakoltunk.

Már előttünk álltak, mikor halljuk, hogy: éppen bennünket keresnek!

Az őrmester vesz elő egy pecsétes írást, és arról olvassa az én nevemet: Katzky Márton! És a Soma nevét utána, de nem az apjáról valót, hanem azt, ami a hamis munkakönyvébe állt Sárgapatakon neki.

Hát ezek mink vagyunk! Kezdjük letagadni tán! Mi névre újra?

De kiment belőlünk a szusz is Somával, és a térdünk verődött össze az őrmester előtt meg a hajdú előtt.

Soma makogta, ahogy tudta:

– Mi dolguk velünk az őrmester úréknak? Máma érkeztünk vidékről ide! Bejelentettük itten a foglalkozásunkat.

Az őrmester vág erre egy pofát Somára, hogy a szava, a nagy szava rögtön elakad, és rá nekünk:

– Magukat négy heténél több, hogy körözik nálunk, úgy van, úgy, Sárg-ga-patakról! – olvassa ki ezt az írásból az őrmester. – Csak valami ügyben, bűnügyben, igen, tanúnak. Ez semmi baj! Hanem ismerik-e maguk Orosz Miklóst? Az magukra azt vallotta, hogy maguk hamiskártyások! De nem is Orosz bizonyította ezt, hanem a Hánytatóból súgták meg nekünk, hogy maguk Oroszon kereskednének a kártyarészükért. Hát ebből mi igaz?

– Ebből semmi, őrmester úr! – kiabálja rögtön Soma. – Ha nyert tőlünk Orosz? Nyert! Mi nem jelentettük fel. Ebből is bajunk lehet?

Na, erre az őrmester nevet. Még keresi is, hogy kire nevessen. De hát nincs senki neki erre, csak a hajdú mafla képe. Így jön oda az őrmester Somához, és szépen megtapogatja a Soma vállát, és mondja:

– Nem! Abból bajuk nincsen semmi. Nincs-nincs!

– Na ugye! – ránt Soma a vállán.

De erre az őrmester még jobban kacag, és így nekünk:

– Csak közveszélyes csavargás címén kell bevigyem magukat hozzánk. Abból ha tisztázzák magukat, már máma kijönnek ide, és kártyáznak, mulatnak, ahogy jólesik. Hát tessék! Mehetünk!

Jaj! Soma kezd el erre nagy haraggal, háborodással az őrmesternek, hogy így és úgy, békés utasok, akik poggyásszal jöttünk, tessék bár átvizsgálni!

Na bizony!

– Megálljunk! – int a hajdúnak. – Vizsgálja csak, Péter, át az urak ruháját. Mindent ki ide az asztalra a zsebükből. Kobozni kifelé a bélést is jól. Tudja már maga. Nem kell szíj! Jönnek az urak szépen velünk. Belenézünk a bőröndbe is. Bele. Szép bőrönd! – így mókázik az őrmester.

Ez mind ott történt a Soma kivette szobánkban.

Kezdték kikobozni a testi ruhánkat, holminkat. A hajdú minket, az őrmester a bőröndöt.

Hű! Akkor röhögtek egyet, mikor az én belső zsebemből a hajdú elérántotta a Kisfentőssy sok tízesét és ötösét. Alig fért a zsebembe, alig fért a hajdú markába.

Ez már teszi!

Na, ezt a pénzt jól átszámolta az őrmester, és ezt ő tette el, meg a Soma óráját is, amit a bádogostól nyert el az, most éjjel.

A többi apró vackot: bicsakot, pipát, a hajdú kötötte össze egy zsebbe valóba, és csüngette.

Az ajtó be volt ránk téve.

Igen, de amíg a hajdú és az őrmester a holminkat túrták, és minket koboztak, egyszerre veszem észre: az ajtónk nyílik. Lassan-lassan, csak egy kicsit nyílt meg.

Janka!… Látom az ajtórésen, int nekem, hogy: ne féljek! Majd ő kiszabadít! Biztosan a Kisfentőssy révén.

Én is ráérkezek súgni Somának, hogy: mit üzen Janka! Ne féljünk!

De Soma odavan. Nagyon sóhajt. Nagyon csóválja a fejét. Nem bízik, hogy kiszabadulunk ebből a pácból.

Ez a Soma ilyen volt mindig! Az ördögnek is szemfényét vesztette, ha svungban volt, de máskor meg, mint az oláh maláj, olyan mámóvá lett. Legjobban is a pénzre vetett olyan szemet Soma, amit az őrmester elvett tőlünk, mintha a sírásó hányná rá a rögöt.

De, hogy ne is felejtsem, a Soma nagyobb és sűrűbb szavát még jobban elvette az őrmester mással is.

Mert elővett még egy harmadik pecsétes írást is, és azt mondja:

– Hát most aztán mehetünk. De figyelmeztetem magukat, hogy csináljanak botrányt, kezdjenek egy hangos szóba, akár itt a fogadóban, akár az utcán, akkor vasra verve jönnek velem. Mert van itt olyan körözvény is az egyikükről, amivel már most is karperecet tétethetnék magukra. Munkásbujtogatónak is odaállottak már maguk. Ezt elfelejtik, he, mi?

Na, erre már Soma is, én is csak habrigyáltunk a világba; hogy mink így meg úgy!… Mert hogy ezek a fogdmegek ezt is tudják rólunk! Odavoltunk!

 

*

 

Na csak tovább, mi történt?

Az őrmester nem is a fogadón vitt keresztül bennünket, ahol jöttek, és Janka is várt ránk. Nem! Hanem az udvaron át mentünk ki, a nagykapun. Annak is ugyancsak félszárnya volt, a kapunak már.

De elég az, hogy hajdú még előre is ment, elparancsolni a közelünkből mindenkit. Így egy lélek nem sok, annyi sem búcsúztatott el minket innen.

Csakhogy a négyesfogat ott állt éppen az udvar nagykapujával átellenesen, a mezőn, Kisfentőssy pedig, míg Jankára várt biztosan, mit eszelt ki mulatságnak?

Kiállott a Kakas-vendéglő ajtójába, ahonnan nem láthatták őtet a négyesről, és éppen mikor mi kimentünk a kapun a fogdmegekkel, hát Kisfentőssy, ahogy bírta, ezt ordította a kocsmaajtóból a kocsisának:

– Andris! Lökd közibök a gyeplőt! Hadd lám, megismerik a hangomat és idejönnek?

Már erre az őrmester is megállt velünk, hogy lássa: mit csinál a négyes?

András csakis a lovak közé lökte a gyeplőt. És Kisfentőssy a kocsma ajtajából hangosan szólította a lovait a nevükön, csettingetve nekik:

– Gye te, hé! Julcsa! Miska! Gye te, hé! Karola, te!

De elébb semmi! A négy pejkó inkább a finom füvet vizsgálgatta erre-arra a mezőn. Mégis! Az egyik ló hátulsó volt pedig, felkapta a csótáros fejét. És röhintett. Arra elöl is egy, éppen így. Rá a társa elöl is röhögni!

A csuda nem veri meg! Csakis, a négyes szépen megindult arrafelé, amerről a gazdájuk kiáltotta őket.

Na, Kisfentőssy, a bőgőnyi hangján, még jobban:

– Itt vagyok, itt! Gyere te, hé! Julikám! Te, Kígyó, te!

És a kocsis is a bakról ordítva:

– Mennek, tekintetes úr! Fordulnak!

Így na!

Mink nézzük ott ezt a komédiát az őrmesterrel és a hajdúval álmélkodva.

Egyszerre erre mellettem az én Somám olyat ordít, hogy majd fává válok. De még az őrmester is, hajdústól.

– Gyula! Gyula, te! – ordítja így Soma Kisfentőssyre: – Nézzed, lefogtak itt ártatlan ezek! És visznek. Hát elhagysz minket!?

Kisfentőssy erre ott volt rögtön előttünk.

Hogy micsoda? Soma most már bőgve, sírva, mint egy taknyos gyermek, hogy: így-úgy, segítsen ki a fogdmegek kezéből minket Kisfentőssy!

Persze, láttam, Kisfentőssy se vág felénk valami boldog pofát. És az őrmester is rögtön áll eléje, és neki:

– Itt baj van, itt baj van. Három körözvény van ellenük. Be kell vigyem őket. Csak odabenn lehet valamit tenni. Ott is nehezen!

Így az őrmester Kisfentőssynek, mintha főnöke lenne. De Kisfentőssy csak alig hallgat rá. Inkább Somának, mérgesen:

– Na, de ne danolj és ne hörögj itt nekem szégyenszemre. Most nem segíthetek így se rajtad. Hallod, az őrmester úrnak parancsa van, hogy bevigyen. Ha ártatlan vagy, majd kiengednek. Mondod, hogy az vagy, és én is tudom. Ne félj! Majd én!

Már akkor a Kisfentőssy hátánál ott volt Janka is, nagy pusmogva, nyavalyogva rajtunk. Lajos is. A cigányok is. Még a sápkóros vendéglős is és a kövér szobaasszony is. Az egész vendéglő és fogadó. Ott volt már az öreg csapos is a szegletnél.

Kisfentőssy visszafordult, és rájuk ordított.

– Na, befele-befele-befele innét! Befelé! Mert rátok vágok!

Hát erre az egész had ember tűnt el megint a fogadó szegleténél előttünk. Utoljára Kisfentőssy is.

Az őrmester pedig ránk förmedt mindjárt:

– Aló mars!

Azért az én Somámat mellettem mintha kicserélték volna. Húzott rám egy ravaszat a pofáján, menet. Most már mintha mondaná: ne búsuljunk! Ezt értsem belőle!

Hát jól van!

Kerülünk ki a réten át a Vasút utcára. Úgy megyünk, hogy még árkokat is kell ugráljunk. Hát a Vasút utcán is alig volt ezen az oldalon ház.

De még künn sem vagyunk a Vasút utcán, az őrmesternek eszébe jut:

– Hű, hallja! – mondja a hajdúnak. – Hogy nem mentünk előbb az állomásra? Át kell vegyek egy írást az állomásfőnökségen. Már mindegy. Maga is beviszi ezeket. Csak tartsa az őrszobán őket, ne adja át senkinek, míg nem jövök. Értette?

Ezzel az őrmester otthágy bennünket a hajdúnak, és szalad el az állomásra a dolgában.

Hát megyünk most már egyedül a hajdúval a városba, a Vasút utcán végig.

Úgy délután négy-öt óra tájt lehetett ez. Forróság volt, por volt, alig láttunk embert künn az utcán.

Soma váltig kezdett volna beszédet a hajdúval. De az leteremtettézte, hogy: tartsa a száját! Hát Soma így próbált velem pusmogni ezt-azt.

Na, ezt hagyta a hajdú. Csak itt-ott mordult ránk, így:

– Lassan! Lassan! Mellettem! Semmi setepete!

Hát ettől ugyan Soma már azt is súgta nekem:

– Ha pihentebb volnék az éjszakától, letakarítanék egy rendeset ennek a kopónak, és megugranék tőle.

– Ne, azt ne! – súgom vissza. – Majd Kisfentőssy tesz valamit, mondod.

Ezzel éppen odaérünk egy utcakereszteződéshez.

Erről volt egy járdás, forgalmas utca a város piaca felé. De azon messzebb volt a rendőrkapitányság. Más oldalon egy éppen olyan féloldalas út, mint a Vasút utca. Kertek, mezők, majorok egy oldalán.

A hajdú éppen gondolkozik: erre vigyen vagy arra bennünket?

Na, vág neki inkább a közel, rossz útnak, a kertek közt. Nem vagyunk még meddig sem ezen az úton. Somának egyszerre kacag-kacag a szeme rám, és súgja:

– Te. Ha doktorért kell szaladj nekem, csak Jankához fuss, és ottan várj.

– Hogy? Mit mondasz? – rá én. Mert még attól is megijedtem, hogy meghibbant tán ez, és égnek beszél?

De Soma:

– Csak Jankához. Értsed. Ha doktorért enged, nekem.

Hát ha ettől repednék szét, akkor se értem ezt Somától.

De micsoda?

Soma hirtelen csúnyán-csúnyán hörögni kezd, mint a hízó a kés alatt. És lepp! Amilyen hosszú az én Somám, hanyatt a fűre, az út mellé.

És ott a füvön még csúnyábban tikácsol a levegőért, és ráng-ráng a lába neki, mintha köszörűt hajtana.

A szeme felfordul Somának és forog. A szája szélén jön a tajték, még tán véres is az.

A hajdú, az velem együtt csak bávult meg: mi van evvel?

Egy öreg-öreg, tehetetlen, selyemkendős asszonyság megy el éppen a kertből. Az visítja a hátunknál:

– Jaj, én nem bírom nézni! Orvos kell ennek. Ez szívgörcs. Nyavalyarontás! Fogják, szorítsák legalább a kisujját neki, míg orvost hívnak. Azt mondják, az használ.

Ráesünk Somára, a hajdúval, és a hajdú a Soma bal kezét, és én a jobb kezét fogom, szorítni a kisujját Somának.

De a vénasszony ránk visongja:

– Csak a bal kezét, az elég! A másikuk menjen orvosért!

Üff! Énnekem már közben eszembe jutott a Soma szava. De hát úgy vegyen elő engem is ilyen rosszbaj, ha tudtam hinni, hogy Soma tenné magát ezzel a görcsökkel, ahogy csinálta ezt ez.

Mégis a hajdúra nézek, így:

– Fussak hát ennek orvosért, meg ne ölje a görcs?

Na, a hajdú volt annyira megijedve, hogy hamarjában még ő magyarázta nekem, hogy az öregasszony kertjén át éppen a szomszéd telek a másik utcán egy orvos kertje. Hívjam ide rögtön.

Már csak utánam kiáltotta a hajdú, hogy:

– De maga vissza, de maga vissza, egykettő!

Én kettőt se tanakodtam, mit tegyek? Vettem lábam a nyakamba, egyenesen a Kakasba vissza, a mezőn át.

Mert gondolom: ha akármi baj van, jöhettem ismerősökhöz vissza, ha orvost nem leltem, ahová érte küldtek. Soma aztán a saját utasítására döglik meg, ha igazán is rájött ott a baj, nem mórikálja.

Beállítok én, fulladástól, futástól félig halva én is, a Kakasba.

Mondom, ahogy tudom, Jankának, Kisfentőssynek: mi történt Somával! De persze nekik elmondom, mit súgott előbb Soma nekem.

Erre Kisfentőssy kezd el röhögni:

– Bravó-bravó! – mondja. – Falhoz áll a rendőrség. Várjunk hát!

Már éppen vitték ki a kocsmából a likőrösüvegeket a csézának az ülésládájába, az útra. Már indult volna Kisfentőssy Jankával.

Már a mi odarendelt ekhós szekerünk is megérkezett éppen. És minket tudakolt a Kakas udvarán.

Ne is mondjam, mennyit várunk ottan. Negyedórát se. Egyszerre a szálloda ablakából a szobaasszony észreveszi Somát is, hogy itt van már, fut idefele, közel a Kakashoz.

Levisít nekünk a szobaasszony az ablakból.

Persze Soma nem a réteken keresztül szaladt, mint én. Hanem a kertelések alatt jött.

Mindegy már! Ott van Soma. Ő is egy-egy szuszogás, reszketés. Inkább a karjával hadarássza el, mint a szavával Soma, hogy: meglépett a hajdútól ő is, de nem szaporíthat semmit, mert a sarkában jöhet, lármát csaphat mindenfelé a hajdú. Csak egypár forintot adjon Janka, mert elvették minden pénzünket. Már vesszük is nyakunkba az utat, amerre tágasabb a rendőrkopóktól.

Inti nekem Soma, a homlokára bökve, hogy okos voltam, hogy elértettem őtet és ide futottam. Szava se volt már a fulladástól. Csakis mind az, hogy: innen csak iszkiri el, gyorsan!

Na de Janka ezalatt beleesik egyszerre a Kisfentőssy nyakába, és nyalja-falja a képét, ahol éri neki, és rimánkodva ránk utal:

– Gyuluka! Gyuluka! Én kezeskedem neked, hogy ezek olyan becsületes fiúk, mint akikre én mindig a kulcscsomagomat hagytam. Ártatlan tartóztatják le őket, egy piszkos hamiskártyás besúgására. Segíts rajtuk, Gyuluka!

– Hát mit akarsz? – feleli erre Kisfentőssy. – Hiszen megígértem: kiszabadítom őket, ha lehet, a városházáról. De mit tegyek nekik, ha künn vannak? Pénzt adjak? Azt adok! Netek!

Kivesz Kisfentőssy egy csomó bankót, és lökné oda Somának. De Janka visszatartja:

– Nem pénzt! Tedd el. Hanem hozzad őket is el velem.

Hű! Már erre Kisfentőssy is vakarni kezdte pogányul a tarkóját.

De egyszerre:

– Na jól van! Hát gyertek csak. Andris! – kiáltja oda Kisfentőssy a kocsisát. És kezdi nekik magyarázni: – Ti lemaradtok, Andris, mostan a kocsiról. Evvel jösztök utánunk, evvel az ekhós parasztszekérrel, értitek? Beteszitek a két barátom poggyászát, mindenét, mert helyettök jösztök. Ha feltartóztat akárki, csendőr, hajdú benneteket, nem tudtok semmiről, csak hogy az én cselédeim vagytok. A könyvetek megvan. A Körülganéj-csárdánál megvárunk benneteket a kocsival. De tanítsátok ki a kocsisotokat is, ezt a buga parasztot, hogy ha kérdik, vagy a nyomotokba jönnek, hát más útra vigyétek a kopókat, ne utánunk.

Így Kisfentőssy a kocsisának, vadászának.

Azzal mondja nekünk Somával, hogy: ugorjunk csak gyorsan fel a csézára. De jó lesz, ha keresztbe, az ülés alá fekszünk, míg kiérünk a városból.

Két perc se már! Hepp, hepp, hepp! Fel a bricskára mind. Janka Kisfentőssy mellé, a bakra, és mi Somával keresztbe, lekuporodunk a magas nádfonat alá, a csézába.

Kisfentőssy csettint csak annak a négy táltosnak. Soha is az az ostort kezébe nem vette rájuk.

Mentek azok, mint a szél. Már a portól se láttuk rögtön ezt a várost, hogy merre köpjünk rá, búcsúzásnak, Somával.

Hát ezt vegyék észbe!

Sokat ne mondjak, hogy úgy vágtatott az a négy pej csikó az egyenes országúton velünk, két óra hosszat, talán többet is.

Kisfentőssy hátra se fordult ránk. Csak egy kezével a Janka derekát fogta, a másikban a lovak gyeplője. És csak szóval buzdította őket:

– Na-na! Karola, te! Polkát jársz? Csekk-csekk, te, Kígyó fiam! Mi lél már?

Így a lovainak Kisfentőssy, akár a négy gyermekének. De meg szebben, mint az én tanítóm, aki többet magyarázott nekünk a hátunkon a nádmézzel.

Elég az, hogy odaérünk már a kaptatóhoz. Ezt úgy hívták: Omodé-hágó. Innen már a sűrű erdő közt vitt az országút, és mind fölfelé a bérceknek.

Az Omodé-hágó első meredeke után jött egy nagy tisztás az erdőben. Forrás bugyogott ott három is, kőgaráddal megcsinálva szépen. Még faszent is állott a tetején, kőketrecben.

Ezen a tisztáson állott egy csárda. Úgy csúfolták, hogy Körülganéj-csárda.

Kisfentőssy a kaptató elején lecsendesítette táltosait lépésre.

Hagyta, hogy menjenek a lovak maguktól az úton, ő pedig, visszafordult a bakon hozzánk, a kocsiba, és Jankát is visszafordította. A gyeplőt? Azt csak úgy lazán a karjára akasztotta Kisfentőssy.

Elé persze a likőrösüveget, és poharat mindenikünk kezébe, mert az ülésládában mindent pakolt Janka a fogadóból.

Így, Kisfentőssy azon kezdi:

– Na, most aztán meséld el, te emeletes lókötő, hogy tudtál te is meglépni a hajdútól? Kíváncsi vagyok rá! Annyit már tudok ettől – mutatott rám Kisfentőssy –, hogy a nyavalyarontást magadra hoztad, és ezt doktorért szalasztottad el a hajdúval. Kezdd hát onnan!

Nahát erre Soma, ahogy a lovak húzták szépen, lassan a bricskát a kaptatón, mondja el nekünk:

– Hát csakis, legjobban attól féltem, hogy ez a marha társam nem ért el jól engem, és csakugyan odahozza a nyakamra a doktort. De hát volt esze neki!… De meg még már attól is féltem, hogy nem bírom tovább csinálni a szívgörcsöket ott a füvön a hajdúnak. Hát mit tettem? Kinyúlok neki ott egyszerre pihenni, mintha magamhoz jönnék. Már a hajdú hajlik is rám, hogy: jobban vagyok-e? Én erre, persze, csak alig nyöszörögve, mint a haldokló: „Egy kis vizet, vizet, ha Istent ösmernek!…” Na, a hajdú kapkod, hogy: honnan kerítsen ő nekem vizet? De ott volt egy vénasszony boton, ott sápítozott. Az hát rögtön a hajdúnak, hogy: ő elszalad vízért, rögtön. És tipegett is elfele, a szőlőkertjébe, a viskóba… Én, míg a hajdú elnézett, bekaptam hirtelen a számba két cigarettányi dohányt. A papirost persze kiköptem. Ezt a dohányt majszoltam meg jól-jól, fekete bagólének, a számban. De még közben nyöszörögtem a hajdúnak: hol a társam? Hol? Minek engedte el? Nem bírok én a lábamon menni máma, ha nem segítenek. Minden szent percben várhatom, hogy visszajön rám a görcs. Ó, jajjajaj! És így, na! A hajdúnak ottan, amíg elécsoszogott egy csobolyó vízzel a vénasszony. Itt a víz, itt a víz! De hát én a fejemet se bírom felemelni. Csak meg kell itassanak. Hát a hajdú is rám hajol, a csobolyót a számba segíteni, hogy igyak… Na-na-na! Mikor jól televeszem vízzel a számat, akkor teszem magam, mintha megint még jobban elévenne a görcs, hányok egyet magamon a füvön, és jól megcélzom a hajdú két szemét, mikor éppen nagyra nyitja le rám ottan! Azzal pruhháhá! Az egész sűrű, fekete bagólevet bele a számból a hajdú szeme közé!

Ahogy Soma ezt ottan előadta nekünk, hát Kisfentőssy, Janka, de még én is, majd hogy ki nem estünk a bricskából az iszonytató kacagástól.

Kisfentőssy már Soma helyett akarja mondani:

– Na, és felugrottál, és iszkiri onnat!

– Dehogyis! – rázza erre a fejét Soma. – Nem mozdultam én, mert nem is gyanakodott az a hajdú, hogy ezt is csinálva csináltam a szeme közé a vízzel, ahogy ő csak annak hitte a dohánylevet is. Megvártam én még azt is, hogy a vénasszony törölgetni kezdje a hajdú szemét a kötőjével ottan. Még jobban nyögtem, hangosabban jajgattam ott a füvön. Úgy, hogy mikor felugrottam már én, a vénasszony háttal állt nekem, a hajdú nem láthatott, hát már a hetedik szőlősmezsgyén is túlértem, akkor hallottam, hogy a hajdú a vénasszonnyal együtt sivalkodik utánam: „Emberek, fogják meg! Fogják meg!” De hát merre fogjanak meg az emberek az utcáról, ha odajöttek is? Hiszen sehol se láttak. Szaladtam bátran tova a kertek alatt.

Fenn, a Körülganéj-csárdánál, az erdőben, már jól estére hajlott, mikor felértünk.

Itatni-etetni kellett a lovakat, és Kisfentőssy szállást akart nekünk is, mindőnknek.

Ne is mondjam! Olyan dögök voltunk már, hogy csak az ágy sírt utánunk.

Alig vacsoráltunk.

Persze Kisfentőssy Jankával ment aludni. Az az egy vendégszoba volt ebben a rongyos csárdában.

Mink is alhattunk volna ugyan Somával a kocsmárosék hálójában, mert volt két ágy, de hát gondoltuk: záros, négy fal között mindig büdös lehet nekünk, ha utánunk jönnek a rendőrkopók! Mink hát Somával kimentünk aludni valami góréba, finom, friss szénába.

El is húztuk a csendest hajnalig.

Akkor Kisfentőssy kocsisát és inasát hallottuk ugatni a csárda udvarán.

Mentünk kifirtarni ezektől, hogy: mi érte őket miattunk.

Hát a kocsist az inassal bizony még a Kakas udvarán érte a hajdú az őrmesterrel. Éltek azok a gyanúperrel: hova kell utánunk jönni.

De hát mit tegyenek egy idegen úr cselédeivel, akiket akárhányszor otthagyott Kisfentőssy másutt is? Az ekhósszekér kocsisát pedig ki se kellett tanítani, hogy azt mondja a rendőrőrmesternek: őtet Sárgapatakra fogadták fel, mit tudja, ki?

Elég csak az, hogy a rendőrök már mentek volna elfele. De a kocsis meg az inas kihozta a mi nagybőröndünket az udvarra, és a rendőrök elmenet azt látták meg, hogy felemelik az ekhós szekérre azt.

Na vissza ezek! Kié a bőrönd? Ki bízta rájuk? Így és úgy.

Kényszerítették a kocsist, inast, szekerest, hogy hajtsanak a bőrönddel a kapitányságra.

Persze a kapitányságon megint a faggatásukon kezdték: hiába berzenkedtek ezek! Késő, öreg estig ott benn tartották őket. És utoljára is csak úgy engedték ki, hogy a bőrönd a kapitányságon maradt.

Dühösek is voltak ránk a kocsis és az inas, mint a veszett állatok. Éjjeli utat tettek miattunk. Szemüket se hunyták le, hogy a Körülganéj-csárdához keresték, turkálták az utat.

Volt mit hallani tőlem Somának, hogy ezért a ronda nagy kufferért járt fél napot, és járatott engemet is, és forgatta fel a várost.

 

*

 

Hát persze, mikor Jankáék Kisfentőssyvel előbújtak, Janka csak a biztatásunkon kezdte: ne óbégassunk semmit, lesz minden!

A kocsis és az inas azt hitte, most már Kisfentőssy visszaveszi őket a bricskára, és minket rak le a parasztkordéra.

Dehogy azt! Csak odaparancsolta őket Kisfentőssy az ekhó alá. Minket vett vissza Somával a bricskára. Váltig vicsorgott ránk a kocsis meg az inas, mint a kutyák a házukból, az ekhó alul, csúfságukból.

Egyebet ne is mondjak, hogy Kisfentőssy Jankának is azt mondta rólunk Somával, hogy: generális fickók vagyunk mi, és ő keveset mulatott életében olyan jót, mint velünk. De még azt is mondta, hogy: kár, hogy cigányok nem vagyunk, mert ha még muzsikálni is tudnánk neki, akkor maga mellé venne kommencióba minket Somával.

A danolás, handabanda ment is máskülönben pogányul és ocsmányul a bricskán egész úton. Az erdők, hegyek visszakiabálták a nagy zenebonánkat. Tán meg is ijedt tőlünk az a gyönyörű, vadon hely, amerre mentünk.

A Körülganéj-csárdától már eltértünk a nagy országúttól, csak feljebb-feljebb a vadon bércekbe.

Uram, ne hagyj!

Mikor egy helyütt Janka megmutatta az útról, hogy hová tartunk: az ütő megállt bennem! De Soma és Kisfentőssy is csak bámult.

Egy borzasztó, csimpes-csompos, szurdékos sziklabérc felé kanyarodtunk fel. Annak az aljában volt a Janka apja háza és facsúszdájuk.

A sziklabércnek egyik részét másnak is hívták, mint a másikat.

Kokastaréj-szikla volt az, amelyik alatt a Jankáék telepe állt. Ettől tovább fenyegette az eget még egy ocsmányabb szikla, amit úgy neveztek: Királykorona-szikla.

Ej, sokszor szeszes fejjel is a lélek rebegett bennem, hogy ahogy mentünk az úton, hát erről csak a szikla – és arról meg, mint a kárhozat, a meredek. Úgyhogy a patak lenn alig hallik, hogy zubog a nagy, pocsék kövek közt.

Kisfentőssy és Janka csak úgy megfordulva a bakon felénk, Somával. A négyes ment magától a meredeken. Isten nevében. Ott állt csak meg, ahol, mint kevés helyen, nagyon fordult vagy ágazott az út.

Igazán, ilyen okos lovakat be lehetett volna ültetni esküdtnek egy községi tanácsba, mint ezek.

 

*

 

Mire érkeztünk meg a Jankáék házához? Éppen az anyja temetésének utolsó virrasztójára.

A Janka mostohaapja jött ki elénk a virrasztó asszonyok közül a tornácukról.

Görbe hátú, nagy bajuszos vénember volt ez a Janka mostohaapja.

Ínrángása volt az egyik kezén. Ez a keze, mégpedig a jobb, mind ütötte a hasát neki. Az ujjasa, a lajbija kikopott, kikoszlott azon a helyen, ahol a jobb keze ütögette.

De máskülönben elég jó erőben mozgott a vénember.

Legelőbbis Kisfentőssyvel volt hercehurca. Janka még pityergett is, csak mérgében inkább, hogy Kisfentőssyt ott nem tudta tartani a házuk vendégének. Még az éjszakára sem!

Nem! Kisfentőssy nem állhatta a halottat, a halottas házat, a temetést. Az erdővédnek a házában sem akart meghálni itten, nem messze.

Utoljára is csak két lámpásos kísérőt adtak Kisfentőssynek a facsúsztatótól, és nagy parolázás, búcsúzás. Kisfentőssy visszafordult éjnek éjszakáján azon a rettentő úton a négyesével.

Mármost itt voltunk mi Somával egy idegen házban, a vadonság közepén, kényre-kedvre, egy peták, egy váltó testi ruha, semmi nélkül.

 

 

 

 

 

Janka beszélt rólunk a mostohaapjának, amit beszélt. Az még elég szíves és jószavú volt mihozzánk.

Bánta is az, hol szedett fel bennünket a leánya, és hogyan vesztettük el a poggyászunkat!

Kaptunk vacsorát, jót, kaptunk szállást, jót, egy külön, tágas, pádimentumos kamrát, a szép, hosszú kőházban, Somával. Jankának is külön hálókamrája volt, a mostohaapjának külön megint. Két asszonycseléd, egy vén, egy fiatal aludt még a konyhában is. Tehén volt a háznál kettő, tejelő, igásló egy pár, szép istállóban, egy fiatal legény kocsisuk volt.

Soká fenn tanyáztunk Jankával és az öregjével. A vendégszobában volt kiterítve a halott. Ott virrasztották az asszonyok. Mink meg a tornácon ültünk. Az erdővéd is átjött. Mert ennek a háza ott volt nem messze. Családos ember volt. Két gyereke, felesége, anyósa.

Az erdővédnek akkor este kétszer mást mondott mirólunk Somával Janka, hogy mik és kik vagyunk. Először Somára mondta, hogy kérője neki, és én a Soma öccse vagyok, de csak unokaöccse. Azután meg engemet mondott Janka kérőjének, és Somát az ő volt vendéglős gazdájának mondta.

De hát hogy Kisfentőssyvel láttak érkezni bennünket ide a négyesen, és látták, hogyan komázott, parolázott velünk ilyen nagy úr, hát se a Janka mostohaapja, se az erdővéd nem mert volna olyan széltolónak tartani bennünket Somával, ahogy megérdemeltük volna. Még ugyan megembereltek meg tisztelturaztak bennünket itten.

Másnap a nagy temetésen mi is ott rendezkedtünk Somával, és ott kullogtunk Janka és mostohaapja után. Csak az udvarról a kert végébe vitték Janka anyja koporsóját. Ott temették el. Mert a falu temetője legközelebb három és fél óra volt oda-vissza szekéren.

Temetés után nagy halotti torra hívták meg Jankáék az egész gyászkíséretet. Enni-inni volt ott annyi, hogy sok.

Ne is mondjam, hogy Soma meg én a faluból a pappal, a laktanyából a csendőrőrmesterrel és két csendőrtársával és az erdővédekkel koccintgattunk. Még köszöntőt is kaptunk, amire Soma felelt.

Na!

 

*

 

Hát azt már mondtam, hogy a borzasztó, merő kőszikla úgy állt az ember előtt a Jankáék kertje végében, mint a toronyra néznél fel. A más oldalon meg az erdő. Éppen hogy orvosságnak találtál egy-egy rétet, tisztást, amin egy-két boglyát lelj vagy szénatartót meg juhos-karámot.

De ennek a szurdéknak a legnagyobb átka az volt, hogy a bérc északos oldalán feküdt. Volt olyan hely ezeken a sziklákon, hogy sohase sütötte nap, és a hó meg jég ott érte meg az új telet a falevelek alatt, ilyen sziklapucikokban.

A Jankáék kertjét is alig érte nap, csak fényes délben egy kicsit. A cseresznye augusztusban ért meg itten. Csak havasi eper meg málna meg gomba volt itt dögig-dugig. Szedhettél az útról, egy lépést se tégy az erdőbe érte.

A facsúszda éppen azon a nagy szakadáson volt, a bérc oldalában, füves, málnás irtás mellett, ahonnan kezdve a sziklákat már nem Kakastaréjnak, hanem Királykoronájának hívták.

Ez a Királykoronája-szikla tartott mit tudom meddig, tovább. De úgy kanyarodott el, hogy egy része már majdnem a bérc deles oldalán állt. Arra volt egy falu, nem messze a sziklák aljától sem. Barkásteleknek hívták.

A falu és a Jankáék majorja közti úton még ott volt, egy hegyvápában, a sziklák alatt, több szép épület. A grófnak volt vadászkastélya itten, és a grófi erdésznek háza, birtoka. Azután az erdővédeknek házai meg egy jó nagy csendőrlaktanya.

Azt ne is említsem, hogy erre-arra talált az ember egy-egy rongyos kalibát, ahol szenet égettek, meg miből tengődtek ezek a hegyi mokányok.

A Jankáék facsúszdájának a munkásai is a faluból jártak ki hétszámra. Fenn a favágók meg a csúsztató munkások egész nyáron is ott laktak, kunyhókban, a sziklák közt, családostul.

A szekeresek is a faluból jöttek persze a szilfáért. Ezt fűrészmalom vette át Jankáéktól. Annak dolgozott ez az egész facsúsztató.

Gábris bácsinak hívta kicsi-nagy az egész környéken a Janka mostohaapját. Gatyás mokány volt az egész pereputtya Barkásteleken. Csak a Janka édesanyja volt valamiféle polgárleány, kádár vagy szíjgyártó, azt sem tudom, de városból vette el Gábris bácsi, már mikor Janka anyányi hajadon volt.

A mostohaapja rokonsága a faluból váltig is fenekedett Jankára, az örökség miatt persze. De hát Gábris bácsi közel se eresztett magához egy falusi mokány atyafiát sem. Utálkodásban, haragban élt azokkal.

Na hát, tartott volna itt bennünket egy percig is a házánál isten nevében, és etetett-itatott volna Somával ez a vén paraszt? Olyan se a világon!

De mit eszelt ki Janka? Csak azt, hogy elhitette mostohaapjával, hogy Somának meg nekem sok pénzünk van dugacsba. Csak persze letagadjuk, mint ő, a vén paraszt.

Bekapta, be, ezt a legyet a vén mokány, hogy Jankát is mi pénzeljük és pénzeltük. Bánta is az, hogy mi fejében! És melyikünknek engedi magát simogatni a Janka leánya! Azt se firtatta!

Csak azt nézte az, hogy Jankát négyesfogaton hoztuk ki, és ezüstszurkálós, piros sallangos dohányzacskót hozott neki Janka a városból. És degesz bugyellárist mutatott neki bankóval Janka. Az igen!

Tán még azt is elhihette a vén erdőpusztítója, hogy Kisfentőssy a kocsisunk volt, akit visszazavartunk. Ahogy mindent Jankára hagyott ez a vén mokány, mert pénzt látott nála, és nem kellett féljen, hogy ingyen pusztítja a háza éléskamráját velünk együtt… hát mondhatott volna annak mesét is a leánya a Kacorkirály kutyája farkáról, hogy mind megigenelje neki azt!

És nekünk Somával egy rongy fityingünk se, a rajtunk való ruhán kívül egy váltó ingünk se. Még a borotvámat is csak véletlen felejtettem a zsebemben, hogy a szakállunk hosszúra ne nőjön ott, mint az elátkozottaknak.

Arról is ne próbáljon faggatni engemet valaki, hogy mit is csináltunk mi ott, abban a vad szurdékban, eleinte? Mert a fene meg tudna felelni erre! Én nem!

Ettünk-ittunk, pöntyögtünk, lődörögtünk erre-arra, nappal is, este is! A legtöbbet még az volt a gondom, hogy Jankát és Somát békítsem és csitítsam. Mert szakadatlan veszekedtek ezek.

Soma mind pénzt és pénzt akart kicsikarni Jankától! Hogy őtet a házőrző kutya le ne vizelje egy peták nélkül a zsebében! Csak arra!

De hát Jankának abban igaza volt; hogy: minek pénz, ahol mindenünk megvan, ha nem akarunk elszökni?

Soma csak egyre! Hogy Janka az oka, hogy tőlünk a Kakasban az őrmester kétszáz forintot vett el, mert Janka küldött a Hánytatóba, ahol a címünk a rendőrkapitányságra került. Soma csak mind ezt hánytorgatta a Janka orra alá. És azt, hogy: így hát akkor illő, hogy Janka térítsen meg neki az elkobzott százasaiból valamit is!

Hát Janka persze könnyen felszámolhatta erre Somának, hogy: van pofája még követelőzni rajta, mikor ő a lelket mióta tartja kettőnkben?

Janka szerzett rögtön nekünk váltó fehérneműt. Igaz, csak háziszőttes volt, de még erősebb, mint a bolti holmi. És megvarratta nekünk rendesen az erdővédnével az ingeket, gatyákat úgy, ahogy akartuk Somával.

Hogy meg a ruha leszakadjon rólunk, és téli felsőnk legyen? A gúnyánk, cipőnk csak kitart az októberi vásárig. Akkor így is, úgy is leszekerezünk, együtt az erdővédékkel a városba, a nagyvásárba. Ott majd vesz ő nekünk, ami kell.

Ezekkel az erdővédékkel sütött-főzött itt együtt legtöbbet Janka. Majd is egész nap ott lógott az erdővédné nyakán. Ott még segített is azoknak Janka mulatságból a házimunkában, gombát szárítani, havasi epret szemelni és egyebet, mit! Csak hogy pletykálhasson az erdővédnével és az anyósával.

Otthon, a házuknál, Janka ugyan nem mozdított egy törlőrongyot sem odébb. Még az ágyát is a házicselédekkel rázatta és vettette meg.

Nem is szólt ezért a vén, fösvény mostohaapja Jankára. Még szerette, ha kisasszonyozták a leányát és kényeztették.

Szerette ezt a Jankát a vén kacska. Még azt is mondanám, hogy mibe is nem volt tán a mostohaleányával. Mert Jankától az kitellett könnyen. De hát észre nem vettem utánok afféle félregyerét soha.

Janka ráugrándozott a vén kacskára, és az ölében fickándozott eleget, ott előttünk. Tépte az öreg bajuszát eleget. Az meg tűrte sunyian, és kacagott ennek.

Igaz, ha úgy fürge és éber volt ez a vén kacska, nem is kellhetett már ennek fehérnép, csak legfeljebb csiklandásra. És mivel törődött ez a fapusztító a legtöbbet, mint a gazdaságával?

Hajnalban talpon volt ez a vénember, és estig lótott-futott. Este vette a zsoltároskönyvét, és ezzel ült, olvasta, nagyobb csudára, pápaszem nélkül, és sóhajtozott ottan. De a tyúkokkal már le is feküdt.

Nagy ritkaság volt az, hogy az öreg is fennmaradt velünk valami mókázásra, pityizésre. Akkor is, esett le a szeme, és ment magának pihenni. Vén dög volt ez már, na!

Persze azt ne is mondjam, hogy Jankával mi itt is vederszám égettük a lámpábavalót. Itt is éjfél ért ott mindig bennünket együtt. Kártyáztunk is, dominóztunk is, de csak krajcárba vagy orronverőbe. Janka tudta már: kikkel ül le velünk.

Az erdővéd majd minden este velünk tanyázott. De volt elégszer, hogy más erdővédek, fuvarosok meg a fűrészmalomtól való emberek háltak meg Jankáéknál. Többször a csendőrőrmester és más csendőrök töltöttek ott velünk időt. Dehogyis tartottunk mi már ezektől. Úgy poharaztunk, puszipajtáskodtunk velük, mint a Janka rokonai, hogy többet se kérdjél!

Én bizony meg is voltam magamnak jól itten.

Soma! Soma, az morgott és sápogott csak. Az nem érezte jól itten magát.

De mit tegyek vele?

Jankával már aztán Soma egészen összerúgott. Egymáshoz se értek itten jóformán, ahogy kezdték. Nem azok!

Arra pedig itt már rájött, rá kellett jöjjön az én Soma szusztársam, hogy Jankával én is jóba kerültem utána.

Azt nem is bánta Soma semmit! Nem is állhatta már ez ezt a Jankát, hogy féltse valakitől. A paraszt szakácsnét vagy a fejőasszonyt, vagy micsoda csúf, löttyedt, gacsos lábú asszonyt inkább környékezte meg az én Somám. Meszesgödörbe essek bár, ha hazudok, hogy ezzel az asszonnyal mászkált ki hébe-hóba Soma a kert végébe a holdvilágon.

De hát ott volt még az erdővéd, Zachariás!

Megmondom, hogy volt ez!

Ez a Janka nem tudott meglenni anélkül, hogy egy férfival ki ne kössön, aki csak egy szép-jó napot kívánt neki.

Hát Zachariás, ez a kerülő, éppen egy jóvágású fiatalember volt. Már ha egyébért nem, azért is hozzádülleszkedett volna, és a szemébe kacsingatott volna Janka, hogy nekem fájdítsa vele a szívem. Csakúgy, ahogy minden fehércseléd szokta tenni ezt arra, hogy az ember ne felejtse, mi kell neki. És ha ő nem teszi, majd más teszi. Így!

Elég csak az, hogy Zachariásnak kétszer se kellett kacsintson Janka, hogy magába bolondítsa ezt a feleségétől vagy amellett is. De hát Janka simán ennek a kerülőnek meg nem adta magát mellettem.

Dehogyis az! Még ugyan tette előtte a szemérmest Janka. Hogy ő csak kötődik a férfinéppel, de bizony a pendelye fonákját még nem látta neki senki. Nem is fogja, csak a pap áldása után.

Ne is mondjam, hogy leginkább is velem meg Somával akarta bizonygatni Janka az erdővédnek, hogyan vigyázott ő a tisztességére a városban. Mi csak ismertük őtet! Nahát!

Ebben Soma, meg kell hagyni, rendes volt. Nem locsogott el a kerülőnek Jankáról ő sem semmit. Meg aztán Soma össze is kapott Zachariással, és nem is beszéltek többet ottan.

Zachariás így csak engemet nógatott-faggatott Jankáról. Csakis azért, hogyha Janka csak tőle óvná azt, amit mástól nem, hát legalább tudja.

Hanem Soma, már hogy Jankával összeutálkozott, az erdővéddel összekoccant, és velem is haragvóban, morgóban volt, mint a kutya, hát Soma unta magát ott persze. Utoljára is kivel barátkozott össze az én Somám? A vén, kacska Gábris bácsival.

Kísérgette az öreget Soma erre-arra az útjába, erdőbe, legelőre, facsúsztatóhoz. Az öreg Gábrisnak nagy-keserves dolga akadt valami juhaival, hát a facsúsztató után alig győzött nézni. Így Somát mint írástudó embert megbízta, hogy a csúsztatónál ő vegye át a munkát a munkásoktól a fuvarozásra, helyette, egyedül.

Miben egyeztek meg Somával? Azt én bizony nem tudom. Soma csak annyit mondott, hogy ő jó napokat csinál a favágóknak meg a csúszdás embereknek a vén kacska számlájára.

Sajnálta Soma ezeket a nyomorult páriákat, hogy élnek puliszkán és hagymán meg vackoron, és bizony, rászámított a vén Gábrisnak a bérükre duplán, ahol tehette.

Persze Soma abban volt, hogy mert a fűrészmalom szállít egyre a fadepóból, hát az öreg Gábris sosem jön rá, hogy: mennyit ír ő be a csúszdásoknak és favágóknak.

De bizony a vén Gábris, két hét se kellett, hogy észrevette a nagy kárát a Soma kezén. Csinált egy nagy patáliát a depónál Somával is, az embereivel is. Visszaszámoltak, összeszámodoltak, össze-vissza számodoltak. Csak annyi vége volt, hogy Soma csúful összekapott az öreggel is.

Most már aztán jó embere nem maradt Somának az egész háznál. Janka még a szemébe is megmondta, hogy: akár mehet is Soma, amerre a part szakad, ha senkivel össze nem férhet.

Soma már olyan dühös volt erre az egész házra, hogy a farkasok a hegyen sem vicsorogtak különbül rá.

Soma kesergett a fülembe, és noszogatott, hogy: gyerünk utunkra onnét! Fenyegetett is! Csinált az már mindent, csak hogy onnat felkerekedjünk.

 

*

 

De csak Zachariásról kell még előbb elmondjak valamit.

Ezt a Zachariást az ember akármeddig elhallgatta, mikor az ő kerülői dolgait mesélte. Mit csinálnak a lesipuskások a faluból, és hogy sörétezett meg ő többet közülük, még se tettek jelentést rá. Azután meg hogy: hogyan járnak a farkasok a téli karámok körül, és bizony a medvék is, mert nem alszik az mind egész télen, a bitang erdei jószág, bizony előcsalja a medvét álmából is szépen. Hát aztán meg, hogy: hogyan hajtják a farkasok az erdei vadat, éppen mint a kopók, ciholva, és hogyan kerülnek az őz, a szarvas elé a farkasok, de úgy, hogy jelt adnak ciholással, merre hajtsák a prédájukat, egy a másnak, mintha csak emberi eszük volna nekik.

Elhallgattad volna erről Zachariást akármeddig is. Olyan állatokról is tudott ez, amiket tán csak a menazsériában mutogatnak, ketrecben. Borzot fogott ez, és ásott ki a lyukából nem egyet, és vadmacskát, aminek van egy nagyobb fajtája, azt hiúznak hívják. Az az ágról ráugrik az őzsuta nyakára. Ez a Zachariás a szemével is látta ezt. Lőtt ez vidrát is, ami a halak után úszik a patakban, és a pisztrángot ellesi, ahogy vándorol csapatostul mind feljebb a patakon, nem tudom, mikortájt, az idejét, és csak csuda, hogy ahol esik a víz, hát a zuhogóból felugrik a pisztráng csapattal is a patak felsőbb folyásába.

Mi minden agancsa meg madárszárnya meg vadbőre volt a házában ennek az erdővédnek? Csudáltuk is Jankával eleget.

De hát ez még mind semmi!

Mert ez a Zachariás azt beszélte, hogy fenn-fenn, a Királykorona-sziklán vadkecske van. Ez olyan nagy, mint az őz, hasonlít is az őzre, kocavadász össze is vétené vele. Csak hát az őz ugyan moccanni sem tudna olyan helyen, ahol a vadkecske otthon van. A sziklán úgy jár, úgy szökdécsel ez a vadkecske, hogy nem hiszed el, olyan helyen is meg lehet teremtett szerzetnek állni. Ugrik ez a vadkecske átal négy-ötméteres szakadékon; hogyha lebuknék, akár tíz torony magasságból esne. De hogyha már sokszor láttak kötéltáncosokat a cirkuszban leesni, még olyan döglött vadkecskét nem talált senki, amelyik elvétette az ugrását. Pedig a pirinyó vadkecske ott jár az anyjával a sziklán mindenütt, és még a régi öreg vadászok is azt beszélték, hogy a kis vadkecskét az anyja löki a szarvával maga előtt, ha nagyobbakat kell ugrani a kicsinek, mint a lába bírná.

Na, ez mind szép volt, és jó volt, és hittük is Zachariásnak ezt a vadkecskéiről a Királykorona-sziklán, mint akár a többit is, amit elmondott. Csak már mégis, ahogy ez odavolt ezekért a vadkecskékért, sokalltuk is már, kacagtuk is már Jankával és Somával ezt a Zachariást.

Mert ez úgy meg volt akadva ezekkel a vadkecskékkel, hogy tán a puskát is arra veszi rá, aki letagadja neki, hogy a Királykorona-sziklán vadkecske jár.

Micsoda? Lemarházta és lekutyateremtette Zachariás előttünk még a könyvírókat is ezekért a vadkecskékért. Mert mutatta nekünk a nyomtatott könyvben Zachariás, hogy úgy áll benne írva ezekről a vadkecskékről, hogy azok nálunk sehol-sehol az országban nincsenek, kipusztultak már mindenünnét, ahol voltak valaha, csak még talán-talán az sem bizonyos, valami, nem tudom, hogy hívják bérceken tanyázik, nagyon kevés vadkecske a mi országunkban. Csak hát Királykorona-szikláról nem tudott a könyv, hogy azon vadkecske járjon.

Zachariás pedig az anyja emlékére is megesküdött, hogy mikor ő mint tizennyolc éves suhanc az Ünőkő nevű bérc alatt volt a Komázdy grófok erdésze mellett, hát ő maga is szemével látott három vadkecskét.

Merre van ez az Ünőkő? Hát ezt a Királykorona-sziklát hívják Ünőkőnek a másik oldalán. Az a deles felén fekszik a bércnek. Ottan vannak faluk egészen fönn, a bércen, ahol itt, az északos részén, már csak törpefenyő nő és havasi eper.

Hogyan látta Zachariás a vadkecskéket?

Úgy, hogy egy öreg kulcsár az erdészlakban mindig beszélt arról, hogy az ő gyerekkorában még minden évben kijöttek a grófék, sok-sok úrral, a vadkecskékre vadászni. Csak hajtókkal lehetett ezeket a vadkecskéket puska elé keríteni, mert vadászkutya nincs olyan, se vizsla, se kopó, amelyik a vadkecskét nyomon kergeti.

Az öreg kulcsár meg is mutatta a bércen Zachariásnak, merről-felől-meddig tartott a hajtás a vadkecskére, és hogy ő látott eleget lelőve belőlük.

Hiszen azért is maradtak aztán abba a nagy vadászatok, hogy kilőtték az urak az Ünőkőről a vadkecskéket, meg síppal-dobbal elkergették őket.

De hát az öreg kulcsár, Ambrus bácsi mondta, hogy azért maradt még vadkecske egynehány a bércen. Csak odamenekültek a bérc északos oldalára, amit Királykorona-sziklának hívnak, és amit meg nem közelít emberfia sehonnat sem.

Úgy bizony! Hát erre Zachariás, mint fiatal suhanc, nem sajnálta a fáradságot, hogy járja-mássza a bércet a vadkecskék után. A favágók, madarászok, juhászok is mind bizonyították, amerre járt, hogy láttak vadkecskéket. Nagyon-nagyon messziről csak, mert nagyon-nagyon elriadtak minden emberlakta helytől, na persze.

Így utoljára is Zachariás, csakugyan, egy hajnalban éppen a Királykorona-szikla legtetejes tetején látott meg szintén három vadkecskét. De hát messze-messze voltak a lövéstől, és az a borzasztó szakadék volt Zachariás előtt, amelyiken át csak a madár repül a Királykoronára, akár az ünőkői oldalról, akár máshonnat.

Egyéb sehol semmi nem esett Zachariással és ezekkel a vadkecskékkel. Egészen aznapokig, hogy mi idejöttünk Somával a facsúszdához, semmi.

Egy reggel, amint Zachariás megkezdi a kerülőútját a bércen, a felesége délre várja. De aki nem jön haza délre, az Zachariás. Mi? Várják otthon vacsorával! Zachariás nincs! Már a felesége, az anyósa, a két csárrámpója sápítoznak, pityeregnek is; mi érte Zachariást a bércen? Lesipuskás, vadállat, kőgörgeteg… mi árthatott Zachariásnak?

Zachariás nem jelentkezik éjszaka sem. Fenn van az egész családja kétségbeesésében. Én meg Janka is odaát voltunk az erdővédéknél, hogy vigasztaljuk őket. De hát mivel?

Zachariás odavan egész éjszaka. Már pirkad. Zachariás odavan. Már Janka a facsúszdától küld el három embert Zachariást keresni a bércen hajnalban.

Hiába bizony ez is! Kettő ezek közül az emberek közül is visszaérkezik, hogy hiába füttyentgettek Zachariás után a Kakastaréj alatt, ahová ment. Tülköltettek Zachariás után a faháncstülökkel a juhászokkal is. Semmi hír Zachariásról. Pedig hát ezek a juhászok, favágók füttyel meg faháncstülökkel úgy beszélgettek itten egymással egyik helyről a másikra, mint a táncban a legények ujujuznak egy a másnak.

Nincs és nincs Zachariás!

Már mikor nem is várta senki Zachariást, már mikor jelentést is akarnak tenni az erdészhivatalban, hogy eltűnt Zachariás… egyszerre Zachariás beállít.

Semmi baja annak. Éppen egy kicsit maszatosabb, borostásabb, mint máskor.

Na: hol járt, mi történt?

Zachariás elmondja, hogy azért maradt el a bércen, mert vadkecskét látott a Kakastaréjon.

De egészen csára áll a Zachariás feje is a nagy hűhótól a vadkecskék miatt. Mondja, milyen magasan járnak a vadkecskék, ahová puska nem hord se alulról, se felülről, se oldalról a Kakastaréjon. Csak tán valahonnét egészen el, a Kakastaréj nyugati oldaláról lehetne megközelíteni a vadkecskéket. Arrólfelől a hegyi rétek egészen a sziklára jönnek fel.

Mondja Zachariás, hogy hallotta ő még ma reggel is a tülkölést, füttyentgetést, amivel keresték őtet. De éppen akkor lesett a vadkecskére újra. Hiszen azért maradt künn egész éjszaka a bércen, hogy lássa, megtartják-e a vadkecskék a járatukat a Kakastaréjon, vagy csak véletlen kergetődtek el arrafelé?

Másnap is ott jöttek el a vadkecskék. Hát akkor az ott a rendes vadcsapásuk a forrásvízre vagy fűre. Már csak les vagy hajtás rájuk, és megvannak!…

Persze az a sok átok és a sok nyavalya, amivel az erdővédné és anyósa törette ezeket a vadkecskéket az ijedségükért és aggodalmukért!

Az sem volt kutya!

Ennyi hercehurcát csináltak ott azok a rongy vadkecskék. Pedig ez csak a kezdetes kezdete volt a többi sok galibának, amit álmodni sem álmodtunk, hogy mind a vadkecskék hozzák ránk ottan.

Zachariásnak aztán már nyugsága nem volt több, hogy a vadkecskéket látta. Csak a vadkecskék után járta minden kerülőútját a bércen. És hozta a postát a vadkecskéiről, hogy most így, most úgy látta őket, most ennyit, most annyit, és hogyan és miképpen kellene őket lövésre kapni? És tovább-tovább! Hogy hát a Kakastaréj másik oldala, ahová talán fűre járnak a vadkecskék, az már kincstári erdő egy felében, más felében másik nagy uradalom területe. Csak ott meg ne sejdítsék a vadkecskéket, hogy onnan le ne puskázzák őket a vadőrök és lesipuskások.

Csak ezt hallottuk Zachariástól nap nap mellett. Már utoljára úgy felpaprikázta ez a Zachariás azokra a rühes vadkecskékre a mi kíváncsiságunkat is, hogy: mire nem vett rá bennünket?! Hogy másszuk meg vele a bércet egy hajnalban: ő biztosan megmutatja nekünk is a drágalátos vadkecskéit egy helyről, fényes délelőtt, a Kakastaréjon.

Már jól benn szeptemberben jártunk, mikor ez történt. Előtte éppen esett egy huzamban vagy két hetet az eső. Ki se tettük a lábunkat a házból. Már még Janka tüzet is berakott a búbosba, olyan hűvös idő begyeredett itt, ebben a vadonban.

Hát este azzal fekszünk le korán, hogy pirkadat előtt felver Zachariás, és megyünk vele a bércre vadkecske látni.

Janka meringyát csinált, hogy sütünk fenn szalonnát hagymás kenyérre, és egyebet mit nem pakolt. Egy nagy cilinder pálinkát is. Azt berbenceszám tartotta a Gábris bácsi, és mérte a famunkásainak.

Így elindultunk sötét hajnalban Zachariással a bércre.

Merthogy Soma még mindig kutyabarátságban volt Zachariással, hát úgy mentünk, hogy Janka elöl tartott Zachariással, én meg Somával hátul, utánok.

Somának a szája egy percre be nem állt nekem, Jankára persze meg az erdőkerülőre. Lökdösött Soma egyre, és mutogatott rájuk, mintha nem lett volna nekem is szemem, hogy lássam, a mi babánk, Janka, hogyan kelleti magát ennek az erdőbakternek.

– Na-na! Ezt nézzed csak! – döfögetett engem Soma, ahogy másztunk felfelé a rossz csapáson, a gyükrökbe kapaszkodva. – Nézzed, hogy húzza fel a szoknyáját akarattal a babád, hogy végiglássa ez a lábszárát.

– Bánom is én! – mondtam erre. – Lássa felőlem tovább is, attól se vakult még meg senki. Ha még csak úgy nézheti, hogy nem fér hozzá, az ő baja.

– Na-na, vigyázz! Hogy nem fér hozzá? – mondta Soma. – Odanézz csak, hogy dülleszkedik hozzá Janka a mellével, hogy segítse, mikor egyedül jobban menne. Ilyen dögbe ragadsz itt annyira?

Így és tovább nekem Soma egyre. És persze arra lyukadt, hogy abból a végén semmi jó sem lesz ránk sem, hogy Janka így kikezd Zachariással. Már Zachariásné régen gyanút fogott. Már alig beszélnek Jankával. Kelljen-e nekünk ilyen rossz ribanc kényén tengetni itten, mint Janka? Nem jobb volna kicsalni még most Jankából annyi pénzt, amennyivel ellépünk innen ilyen borzasztó tél elől, itt a havasok alatt, amilyen jön? Mert adja össze Janka csakugyan magát Zachariással: akkor majd kirúg minket egy peták nélkül. Pláne, ha elhitte, hogy Janka egy szűzleány, amilyen marha egy ilyen erdei bojnyik, mint ez a Zachariás, és otthagyja a családját, feleségét Jankáért. Meg nem teheti?

Már ahányszor és amennyit hallottam én ezeket Somától, fájt is tőle a fülem. Nem is feleltem már neki egyébbel, mint hogy: vén banyának volna jó a suton ezzel a jajgatással.

És persze hogy:

– Azt mondd meg, hogy hova mennénk el innen, ahol nincs nagyobb bajunk annál, hogy eszünk-iszunk, alszunk?

Másztunk-csúsztunk ottan közben felfelé azok közt az istenátkozta kősziklák közt. A sas úgy repült fel előttünk, hogy mikor utánabámultunk, merre száll, hát a hetedik hegyhát kevés volt neki, hogy egyet lebbentsen a szárnyán, míg eléri.

Szépen sütött a nap. Szólt a madár az erdőben. Hallottuk egy helyt, rettentő nagy labodák és bürkök közt, messze tőlünk, lent a patakban, hogy kurrognak a vaddisznók. A malacsivítás mintha csak egy kőhajításnyira jött volna tőlünk. De egyet se láttunk meg. Eliszkoltak valahová rögtön.

Zachariás pedig már lekapta a puskát, hogy odadurrant közibük.

Utoljára is egy ilyen kisebb, bürkös, páfrányos vízér mellett telepített le minket Zachariás a meringyával. Száraz pernyét törtünk, szedtünk, és tüzet raktunk. Így, szalonnát pirítva és pálinkázva vártunk azokra a vadkecskékre.

Ideát, ahol ültünk, a szikla felettünk, mint a torony. Szembe velünk szinte úgy a szikla, hogy a tetején a nagy, gyönyörű szálfák csak olyannak látszottak, mint a kis havasieper bokor, ahol persze nem a puszta, merő kő és kő, egy a máson, mintha az ördög keze rakta volna így fel ezt az égig.

Zachariás mutatta nekünk messze, fenn, a puszta sziklán, hogy visz egy vékony kis csapás. Mintha barna cérna volna keresztülkötve csak a kőszálon. Ott járnak el a vadkecskék, hogy innen látni lehet őket, ahogy állnak, mozognak. Kiálthatsz rájuk innen, nem félnek, nem bánják!

Csakis igaza volt. Egyszerre a fényes napon, délelőtt, éppen Janka visította:

– Ni-ni-ni-nézzétek! Azok-azok ott a vadkecskék lehetnek. Én látom őket! Oda nézzetek!

Persze mi is meresztjük oda a szemünket, ahová Janka mutat. És Janka nem is arra a csapásra mutatott, ahová Zachariás várta a kecskéket, hanem még feljebb a kőszálon. Ott mozgott három, négy, öt vadkecske. Két nagyobb, három kicsi, mint a bolhák éppen.

Zachariás váltig kezdett hőködözni, mikor ott is megláttuk a sziklán az ő vadkecskéit, négyet, ahol ő mutatta a csapást.

Tyűha! Ha ezek megint más vadkecske-csapat: hány lehet még akkor a Kakastaréjon és a Királykoronán?

Zachariás mondta, ahogy leérünk, megrendeli reggelre a szekeret magának az erdészhez. Járjon ki neki az erdész vadászati engedélyt a Kakastaréjra, amelyik kincstári terület, nehogy aztán baj legyen, ha lelő vadkecskét. Ezért!

Na persze a pálinkásbutykos járt kézről kézre ezalatt. És kinek lett a legvirágosabb kedve? Mint Jankának. Danolt, vickándozott, lefetyelt a mi Jankánk, és utoljára is odaült a Zachariás térdére előttünk. Zachariás úgy csókolgatta hátulról lopva-lopva a Janka nyakát, és fújta vele a nótát, hogy a Kakastaréj majd ránk omlott.

Már Soma ezt nem állhatta tovább szó nélkül. Hangosan így nekem Soma:

– Te hallod! Tán mink el is mehetnénk, Marci, félre egy kicsit, míg lelohasztanák itten a kisasszonyt.

Erre persze Janka:

– Ne nézze, akinek nem tetszik!

És Zachariás is:

– Mehet, akinek nem tetszik!

– Na-na! – feleli Soma. – Talán be egy kicsit az erdőőri lakba, beszélgetni ottan Zachariás asszonysággal.

Tyűha! Erre persze Janka is, Zachariás is neki Somának, hogy: micsoda piszok dolog, tréfálkozásból felvenni valamit, és vádaskodni indulni! Soma is vissza ezeknek, hogy: tréfa, ami tréfa… és a többi.

Csak az elég, hogy eddig se Janka, se Zachariás szót nem váltott Somával két-három hete, most itten éppen a nagy veszekedésben békültek ki utoljára.

Csak mondjam: hogyan és micsodán.

Ez a Királykorona legtöbbet fellegben volt, sokszor úgy is, hogy az oldalán úszott a sötét felhő, és a csúcsát sütötte a nap. Elég az, hogy a felleg árnyékában egyszerre csak megindult ránk a szél is a bércről. Ott fenn ennyi szélnek is foga volt. Kivált ránk nézve, Somával.

Zachariás, az hozzászokott a bérchez, ingujjban se fázott. Jankának meg ott volt a meleg bőr kacabajkája a Zachariás táskaszíján. Ezt Zachariás mindjárt a vállára terítette.

De hát mink, Somával, a porcelán ujjasunkban, rögtön vacogni kezdtünk a szélben.

Soma pedig már felhajtott a pálinkából, jobban, mint restellje, ami bántja. Soma hát elkezdte a magáét, a nyavalygást Jankának.

Itt dideregjen és fagyoskodjon ő felsőruha nélkül, ebben a vadonban? Meddig és mi végre legyen ez? Adott volna neki Kisfentőssy útravalót számolatlan, és Janka nem hagyta. Pedig Janka miatt vették el azokat a százasokat is tőlünk a fogadóban, miket Kisfentőssytől nyertünk. Na és Janka az októberi nagyvásárra biztat felsőruhával, amíg az Isten hidege is megvehet itten, a havasok alatt!

Na, így Soma! Kegyetlen kizúgolódta magát megint Jankának. Itt-ott, hogy sírni is nem kezdett, ahogy szokta ő részegen, Soma.

Hát csakis az lett, hogy Janka beleegyezett, hogy Zachariás, amikor mostan leszekerezik az erdészéhez a vadkecskék miatt, hát hajtson Barkástelekre át. Onnan is hozhat Somának meg nekem ködmönt és lábbelit.

Meg is maradtunk abban, hogy Janka ezekre a holmikra rögtön a Zachariás markába számolja a költséget, ahogy leérünk, előttünk.

Na! Sose is tudtuk, hogy mire lett jó nekünk Somával ez!

Mire leértünk a bércről, este volt. Ne is mondjam, hogyan kellett nekem támogatni Somát, úgy benyelt a kisüstön főtt szilvából, amit vittünk. Zachariásnak mégis kedvére valóbb volt Jankát csúsztatni lefele a rossz ösvényeken, mert fogdoshatta, szorongathatta ott, ahol akarta. Én bizony az én Soma páromat úgy eleresztettem egy helyt, hogy lehemperedett a patakba, és a nadrágját két darabban hozta vissza.

De már mit beszéljem ezt el mind?

Kezdjem csak ottan, amikor otthagytam én Somát, már horkolva és böfögve, a disznóját, az ágyon. Na persze, hogy Jankához menjek, a kamrájába.

Talán már kezdett is pitymallani mostan, mikor kijöttem, Jankától. Hát amint benyitok Somához, majd fává leszek.

Soma nincs az ágyában. Lámpánál ül, és a nadrágját varrja. Vele szemben Zachariás.

– Na, itt van már, az istenit! – mondja Soma. – Köszönd, hogy nem húztalak le a babádról, hogy itt vagy már, csak annak!

– Micsoda-micsoda? – én akarok ottan színeskedni.

De Soma bosszúsan nekem:

– Csak hadd, csak hadd ezt! Tudja már ő, mibe vagytok ezzel a cefettel. Azt hallgasd meg: mit hoz ő hírnek. Azután verd a pofádat, hogy nem lett volna jobb hamarább készülni innet elfele nekünk. Na, beszéld csak neki is! – int Soma Zachariásnak. – Most aztán ugorhatunk.

Hát ahogy én csak jobban hüledezek rá, Zachariás elmondja, hogy: az egyik csendőr nála az este csak úgy két szó közt kérdezte tőle, hogy hívják Gábris bácsiéknak ezt a két hátramozdítóját?

– Minek?

– Mert a törzsőrmesternek a nyomozási parancsai közt látott valami Májer Árpád nevet, akit munkásbujtogatásért, csavargásért, hatóság elleni erőszakért és többrendbéli csalásért köröznek, és alaposan gyanúsítható, hogy kiskorú Takoss Johannával él együtt törvénytelen viszonyban.

Csak elmeredek én is erre. Májer Árpád néven volt beírva Soma a hamis munkakönyve miatt mindenfelé, ahol jártunk, Sárgapatakon és a városban.

Ez kellett nekünk csak!

De már Soma meg Zachariás meg is tárgyaltak ottan mindent.

Zachariás megmondta a csendőrnek, hogy ő más nevűnek és nagyon rendes embereknek tud bennünket Somával, és a csendőr nem firtatta különben tőle halálba a dolgot, mert hiszen hivatalosan ki sem kapta ezt a körözvényt lenyomozásra még a törzsőrmesterétől, csak úgy véletlen nézett bele a törzsőrmester íróasztalán. Zachariás mégis jónak látta átjönni, és megmondani nekünk ezt a körözvényt, hátha mégis hozzánk van köze ennek a körözvénynek.

Ez az! Soma ijedtében is, álmosan is, meg aztán, hogy Somát úgyis a nagy mehetnék törte már, hát kipakolt mindjárt Zachariásnak minden dolgunkról Sárgapatakon és egyebütt, annyit – amennyit.

Még abban is megállapodott Soma Zachariással, hogy a szekerén szöktessen el bennünket innét Jankáéktól, a világnak, még máma.

Én nem tagadom, megrettenni, megrettentem nagyon. De bizony nekem nem esett olyan könnyen, mint Somának, hogy innen koma tova, de hova?

Mindjárt azzal feleltem a Soma nagy buzgóságára, hogy kapkodjam én is össze magam az útra:

– Várjunk, na várjunk, az utolsó szóig!

Persze Soma erre egy szavamat se várta. Esett nekem retteneteskedve Zachariás előtt a dühös piszkolódással és unszolással:

– Te megkábolyodott marha! Ahhoz akarod te tartani magad, amit Jankával kiterveltetek, ha itt is keresnek a fogdmegek? Hogy eldugatod magadat vele valami juhoskarámban vagy merre, itten? És vártok, és lementek az őszi vásárra, ahol elválik az, maradhattok-e a városban? Hát nincsen kizsuppolva Janka a városból? Hát nem vittek el már bennünket felőle a rendőrkopók? Hát tett ő akkor egy lépést érettünk, mikor ott volt neki a Kisfentőssyje?

Majdnem habzott a Soma szája, úgy verte ott rám Zachariás előtt.

És kibeszélt az már mindent az égvilágon, félrészegen, álmosan.

Még az is hagyján! De olyanokat is ugatott ott Soma, amit ő se hitt el. Mert neki az volt a szokása az ilyen gágározásnál, hogy odalegyintette a hazugságot, amit kigondolt éppen, az igazság közé. Ezt olyan bátran ordította, akár az igét hirdetné a bibliából.

Most is ottan Zachariás előtt min kezdte el? Hogy ő csak ilyen cédának az áldozata, mint Janka! Őneki örök pénzkitartást biztosított egy sárgapataki aranyász, akinek kimentette a fiát gyilkosság vádjából. De Janka őtet kisemmizte ebből a pénzekből, és behálózta magának.

Így Soma, és közbe-közbe mind rám mutatott Zachariásnak, és nekem is a szemembe:

– Lehet tanúja ő ennek, élő tanúja, ő, itt előtted! Tessék! Most felelj!

Mármint én! Nagyon szépen! De a számat sem értem kitátani, Soma már azt szavalta, hogy: Janka hogyan is firundcváncigolta kifelé őtet az ő nagybirtokos puszipajtásának a barátságából is.

Igen! Már hogy Kisfentőssy, akinek kastélya van, és aki idehozott a négyesfogatán, a Soma puszipajtása volt. Százakat nyert tőle Soma, amiket Janka feljelentésére elvettek a városi fogdmegek Somától. Igen! Itt is a Janka keze lehet ebben a csendőrségi körözvényben.

Hadonászva, futkosva habrigyálja ezt ottan Soma nekünk Zachariással. Éppen, mint akire a kötéllel lesnek már, hogy a bolondházba vigyék.

De mind csak úgy kérdi tőlem Zachariás előtt most is Soma:

– Na, igazam van vagy nincsen? Te légy a tanúm! Most szóljál, előtte!

– Mondom-mondom! – szólok én. – Hogy elvesztetted azt a féleszedet is, ami volt. Mit mondjak egyebet?

De Soma csak tovább!

Hogy Janka, ez az utolsó, rossz vérű dög, mikor vele volt jóba, miket tett, de csak azért, hogy már a másik kezével a zsebében is kotorásszon a pénzért. Hát egy ilyen utolsó utcai rongyot nem akarok én itthagyni? Egy szusztársamért, akivel együtt indultam a világba? Hát való-é ez egy embertől? Zachariás, aki ezt hallja, legyen a bíró ebben!

Én már azt gondoltam, hogy Soma inkább emberévé teszi Zachariást bolond beszéddel is, mint én okossal. Mert hát Zachariás azt is kibökkentette előttem, hogy azt a három ötös bankót, amit Janka a felruházásunkra adott, ő már át is adta Somának, útiköltségünkre.

Egyszerre odacsaptam az asztalra azzal a pálinkáscsobolyóval, amit Soma persze most sem engedett ki kezéből, hajnali áldásra!

– Hát most szót hallasz, vagy a fejedhez vágom ezt a csobolyót? – ordítottam én is. – Nem vagyok én veled összenőve! Menj el utadra innen, ha tetszik. Én maradok! Legyen, ami lesz! És kész! Nem hallottam tán rosszul, hogy Zachariás csak a te nevedet látta körözvényen. Majd szökhetek én is, ha engemet is keresnek a csendőrségtől!

Soma?… Na, erre úgy elképedt, hogy a szája is leleffedt a mulyának.

Mert mindjárt Zachariás is rákontrázott Somának:

– Igaz! A körözvényen a csendőr csak téged látott kiírva. Marcit nem! Én kérdeztem pedig tőle.

Hűhohohó! Soma mit kezdett aztán erre. El se is tudom beszélni.

Hogy én ki vagyok és mi vagyok! És mit köszönhetek már neki! És most megismert, hogy cserbenhagyom a bajban. És csak azért nem nyúl hozzám, hogy agyoncsapjon, mert nem is piszkolja be a kezét egy ilyen utolsó ribancok latrával, mint én! De hát ha én így teszek vele, majd lesz neki gondja rám. Akár csípik el őtet a csendőrök, akár nem, majd tudja ő a módját, hogy jusson az őrszoba fülébe a laktanyán egy kis cédulán is, hogy van még itten egy társa is annak, akit köröznek, és akiből kiszedhetik ezt-azt, ha egy kicsit megszorongatják a nyakát!

Na, már ahogy Soma itten részegen elkezdett röhögni azon, hogy: majd ha ő engem kiad ártatlan is a csendőröknek, ráfogásokkal, és a csendőrök nem kezdik velem a kímélgetésen majd, ha a kezükben vagyok, helyette is, aki okosan meglépett… És így tovább, tovább Soma… Hát ezen már Zachariás is megbotránkozott.

Mondta is, fejcsóválva, Soma szemébe, hogy:

– Na nézzed, ha te már árulkodónak is beállsz, akkor nem csodálom Marcit, ha nem tartja nagy véteknek utadra hagyni téged egyedül.

Ebből láttam, hogy ez a Zachariás mégis igazságos lelkű ember, akármilyen erdei vadóc létére.

Ne is mondjam, persze hogy Soma, mikor már látta: egészen le van ganyálva, és nem használ se handabandája, se fenyegetése, hát mire fordított?

Pláne részegen nem volt ennek a Somának szégyene sem, ha ő valamit ki akart erőszakolni!

Egyszerre, mint a gyermek, bőgni kezdett, és összetette a kezét, úgy könyörgött nekem, hogy: tartsak vele, ahogy eddig is!

Hát persze már nekem sem volt szívem megátalkodni a szusztársam esenkedésére, a magam javáért.

– Jól van! – mondtam. – Megyek hát! Dögölj meg! Hogy mindig temiattad esek ki minden jó soromból.

Így kiabáltam mérgesen. Zachariás még kacagott is rá. Mert Soma, alig még csak beleegyeztem a könyörgésébe, már ott előttem:

– Na igen! Ágál most a rongyosa, hogy rászorulok. De azt én nem hányom fel neki, hogy még jó helybe csak az én révemen kapott be. Magamagától csak a városi cigánybandában a bőgőt hordozta. Büdös Kakuk Marcija!

Erre persze én is vissza Somának. Zachariás csitított le, hogy ne verjük fel már újra a szánkkal a házat.

De csoda is, hogy a nagy szavunkra se Janka, se a vén, kacska mostohaapja fel nem riadtak.

Még aztán mi is történt?

Először is én azt mondtam, hogy: nem bízom benne, az útravaló nála legyen. Ide vele, legalább a felével.

Hát Soma erre odalökte nekem mind a három ötöst. Várta tán, hogy visszalököm. De eltettem.

Zachariás előre elment az udvarára, a szekérhez. Csak azért, hogy elhajthasson a szekerével az udvaráról, és az úton várjon ránk. Nem volt szükség rá, hogy a Zachariás családja is lásson engem Somával a szekéren.

De alig teszi ki Zachariás a lábát, Soma megfog engem, és azt mondja:

– Te, én azt mondom, hogy ha már így is üldöznek a csendőrök, hát kötni való bolondok vagyunk, ha hirtelen meg nem próbálunk pénzmagot vinni innet.

Hogy jutott ez eszébe Somának?

Úgy, hogy a vén Gábris bácsi már felkelt, és hallottuk, hogy mint máskor is, kimegy az istállóba, megkezdeni a szemleútját. Hát Soma erővel-erővel rá akart venni, hogy menjünk be az öreg kamrájába, és próbáljuk felfeszíteni a pántos ládáját. Abban tartotta külön kulccsal Janka is a pénzét.

Alig-alig tudtam lebeszélni Somát erről. Jobban is csak avval tartottam vissza, hogy fenyegettem: felköltöm Jankát rá!

Így aztán Soma elállt a ládafeszegetéstől. De már attól nem tudtam visszatartani Somát, hogy be ne surranjon azért az öreg Gábris kamrájába, és le ne akassza az öreg kurta bekecsét.

Hiába istenkedtem! A vén fapusztító finom, báránybőrrel bélelt bekecsét Soma elhozta a szekérre a hóna alatt.

Zachariás elirányított bennünket Somával a testvérbátyjához. Ez is erdőkerülő volt, egy Sósmező nevű községben, úgy félnapi járóra, csak itt a hegyek közt. Hogy tán még munkát szerezhetünk a Zachariás testvérbátyjánál, erre biztatott. És adott velünk Zachariás levelet is a bátyjához.

Így na! Ezzel búcsúztunk volna el Zachariástól és persze a szekértől is, mert arra már nem futotta volna költségünk. Barkásteleken, a kocsmánál történt ez mind.

De hát persze, ha már ott vártunk Zachariásra a kocsmában, Soma áldomást akart fizetni Zachariásnak is, a kocsisnak is a jóvoltukért.

Beültünk hát a kocsmába.

Zachariás pedig még húzódozott is most a poharazástól. Azért is leginkább, hogy a csendőrök könnyen járhatnak arrafelé, vagy a fűrészmalom emberei, és minek lássák őtet velem meg Somával?

Zachariás legjobbnak ajánlotta, ha mennél hamarabb nyakunkba vesszük Somával az országutat. Két faluval odébb már más vármegye határán vagyunk túl, más csendőrőrs járatában.

Így és ez és az! De Somától nem lehetett maradás a búcsúáldomással. Soma azt mondta, és igaza is volt neki, hogy:

– Abból csak fizethetek egy liter bort, ami felsőruhára van itten a zsebemben, mikor én már hoztam magamnak egy jó téli bekecset? Nem igaz?

Rendben van! Csak röhögött ezen Zachariás is, Somával és mindünkkel, hogy ugrál majd a köcéje miatt a vén, kacska Gábris! És kezdtük a koccintgatáson.

Künn szép, napos idő volt. Délutánra alig fordult még, mikor betelepedtünk a kocsmába.

Ahogy ottan lebzseltünk, jöttek-mentek persze más vendégek is, legtöbbnyire szekeresek, parasztok. De beállított a faluból a csizmadiamester, egy Dékány nevű kis ember szintén, egy spriccerre.

Jól ismerték egymást Zachariással. Odaült a csizmadia asztalunkhoz. Odatette a decisét is, és Soma, ahogy a csizmadia decise kiürült, már nem is engedte hozatni. Töltött neki a spricceres pohárba a mi borunkból.

Csak ahogy illik.

Elég hozzá, hogy ahogy a csizmadia nézegette a rossz lábbelinket, és azt mondja: van neki két visszahagyott pár csizmája, tán éppen jó lenne nekünk, Somával, olcsón adná.

– Na mégis, hogyan? – mi erre.

Csak nyolc forint a két pár. De alku nélkül!

Hát az olcsó volt csakugyan vadonatúj csizmáért.

Addig-addig, míg Dékány áthozta a két csizmát a műhelyéből.

Felpróbáltam én az egyik párat. Pompás! Soma a másik párat! Na! Somának egy kicsit nyomta torokban a lábát a csizmája. De maradhatós volt azért neki is az övé.

Ne szaporítsam a szót. Soma lecigánykodott még egy pengőt a csizmadiától az árból, és kifizettük a csizmákat.

Az igen! Csak hát kelljen is tán külön mondjam? Az én Somám, csak egyszer odaüljön a pohár mellé! Mértékről aztán ne tudj többet, Soma!

Már valami mokányok is odaültek az asztalunkhoz a faluból. Odakerült valami dudás is meg egy tilinkós. Azok rárántották a recepicét.

Tyihíjj, azt a kutya nerángassad! Csináltunk ottan egy olyan veszekedett ricsajt, hogy netovább! És ott ért bennünket a kocsmában a sötét este.

 

*

 

A csizmadiát vitte el legelőbb is a felesége közülünk. Azután otthagytak az anyánk kínjába bennünket a parasztok is. Soma vállalta el azok cehjét is! Már ez dukált is, ha ő hívta őket oda. De ezekkel ment el a dudásuk is és a furulyásuk is.

Ki tartott ki velünk legtovább? Akinek eleitől fogva legnagyobb mehetnékje volt onnan! Zachariás!

Zachariás meg is mondta, hogy addig már ő se szedelőzik, amíg nem látja, hogy útnak indultunk.

Láttuk jól, hogy Zachariás minél tovább akar tólálni el bennünket Somával a környékről is. Na persze, hogy neki is bajt és szégyent ne csináljunk, ha elcsípnek a csendőrök. Meg biztosan Janka miatt is, hogy útjába ne legyünk újra valamiképpen. Mit is tudom. Csak az, hogy ez a Zachariás ott sírt a nyakunkon még danolás közben is, hogy: jó lenne már indulni!

Márpedig Somát, amennyire benyalt az, mégsem mozdította volna el Zachariás, hogy a kocsmában ne érjük meg a reggelt is.

De éppen mikor a dudásunk otthagyott, bejön a kocsmába egy fura szerzet.

Azt is hittük előszörre, hogy a menazsériából szabadult. Mert a pofája tisztára mint a majomé. Ráncos, rücskös, csak tíl-túl egy két szőr bajuszának, szakállának. De a karja s a mellén, a nyakán is csupa szőr.

Kilátszott ez az inge alól, mert az nyakatlan volt és olyan kurta, hogy ha felkapta a fejét, hát a púpja a hasán is kilátszott.

Tüsző volt az inge alatt, szép, varrott bőrből, amilyet ottan hordanak a mokányok a hegyek közt, és gatya rajta, mezítlábra. De két lába is, úgy gacsosan, befelé mozdult, mondom, mint a majom jár a menazsériában.

Na és a kezében két könnyű kis lajtorja és két lapát, kocsorba, meg valami gyermekjáték, kismalom vagy miféle. Ez mind összekötve hárssal. A hátán pedig, csak úgy hársszíjon, egy nagy kalicka, a nagy kalickán pedig egy kis kalicka.

De így volt! Kacagás vagy nem ez!

A kis kalickában egy pár gerlice volt. Nagyon szorultak szegények. A nagy kalickában egy fekete mókus volt, meg egy másik kisebb vörös, amit pelének hívnak.

Hát ez a csumának is ocsmány szerzet állított oda be a kocsmába.

– Mi a Habrincs? – kiáltott rá a mi furulyásunk éppen kimenet.

Erre ez a majom Habrincs a szájába vette a két ujját, és elkezdett éppen úgy fütyülni, mint a furulya. De szakasztott úgy! És még a másik kezével és a könyökével úgy tett, mint a dudás, a torkából pedig nyefegett és tutult ehhez is, mint a duda.

Így csúfolta vissza ez a majom Habrincs a furulyásunkat.

Az persze kacagott. De kacagott erre a Habrincsra mindjárt mindenki. A kocsmáros is, a felesége is, a nagyleánya is. Zachariás is, mink is, Somával.

Zachariás is csak azt kiáltotta az asztalunktól a majom elé:

– Na, mi a, Habrincs? Hogy vág a bajusz!

– Hegyesen bizony! – felelt meg erre Habrincs Zachariásnak, és azután elkezdett csak úgy a szájával éppen úgy kukkurúzni, mint a gerlice. Rá kacagott is, úgy mint a vadgerlice, azután ugatott, mint a kutya, morgott, vinnyogott. Ez még mind nem elég! Úgy csinált, mint a malac, úgy is fütyült, mint a rigó. De megtévedhettél, olyan jól utánzott ez a majom minden hangot.

Persze Somának rögtön annyira megtetszett ez, hogy odaültette mindjárt ezt a majmot az asztalunkhoz, és kínálta borral, kínálta kolbásszal!

De Habrincs nem! Csak egy deci szilvóriumot fogadott el, hogy hozasson neki Soma, és sósfonatost evett hozzá. Se bor, se kolbász nem kellett neki!

Hát akkor én már tudtam, hogy kicsoda ez a Habrincs, Soma is félig-meddig.

Janka is beszélt már nekem erről a hegyi majomról eleget, Zachariás is.

Csak azt adom tovább, amit ezek mondtak róla.

Ez a Habrincs keresztelte meg az öreg Gábrist vagy húsz éve, hogy attól lett kacska és rángatódzó kezű.

Hogy volt ez? Hát ez a Habrincs egy árva gyerek volt. Egy szénégető nevelte fel kegyelemből. De a mostohaanyja, a szénégetőné persze úgy tartotta, mint a kutyát, még annál is gyalázatosabban.

Onnét is ragadt rajta ez a Habrincs név. Mert a mostohaanyja akárhogy dolgoztatta őtet, sohasem adott neki a zsírral berántott ételükből, hanem csak lisztes vízzel habart neki ételt. Hát már aztán, mikor nagyobbacska volt ez a fiú, több falusi favágó előtt rákiáltott a mostohaanyjára az étele miatt egyszer:

– Hallod-e, vén szajhája! Rántsd be az én paszulyom is, ne csak habarintsd-habarintsd!

A sok veréstől hibás beszédű és hadri szavú lett ez a Habrincs. És kivált is azon kacagtak a favágók, ahogy a habarintást kiejtette a mostohaanyjának. Így maradt ezen rajta a Habrincs név, mint énrajtam is a Kakuk Marci.

Legénysorban ez a Habrincs Gábris bácsinál dolgozott a csúsztatóban, és egy ünnep előtt éppen Gábris bácsi rosszallott tőle valami munkát. Már mikor a bérét kiadta, ekkor kezdte ezt, és vissza akarta kergetni Habrincsot a munkahelyére. Éppen egy nagy, kemény tél volt. Gábris bácsinak a fejében is volt egy kicsi szeszkó, talán Habrincsnak is. Elég az, hogy Gábris bácsi a nyaka közé sózott Habrincsnak a fütykösével, Habrincs pedig vissza neki a balta fokával. De olyan szerencsétlenül bizony, hogy Gábris bácsi ottmaradt vérébe fagyva a nagy havon. Ott találtak rá. Úgy hűlt meg annyira az a karja is, amelyikre ráesett a havon, hogy sohasem gyógyították ki a rángásból.

Habrincsnak nyoma veszett. Kereshették a csendőrök is, hiába! Jobban ismerte ez a Habrincs a bércet, mint az erdei vadállatok, hogy őtet megtalálják!

Egy esztendőre rá, ahogy elszökött, két csendőr utánament a bércre. Ezt a két csendőrt, azt mondják, Habrincs maga után csalta egy borzasztó meredekre. És mikor a két csendőr künn állott a sziklán, se té, se tova nem moccanhattak előre, csak visszafordulhattak, ekkor Habrincs felülről, a szikla tetejéről elkezdett köveket zúdítani a két csendőrnek a visszafelé útjába. Csak úgy, hogy ne érje őket a kő, hanem mozdulni ne tudjanak. És így a szikla tetejéről eskettette meg a két csendőrt Habrincs arra, hogy többet nem üldözik. Mert máskülönben csak a Jóisten krétáz az életükről, hogy rájuk zúdítja a követ, őtet pedig fegyvergolyójuk nem érheti el szikla tetején.

Ezt Janka és Zachariás és mindenki így beszélte erről a Habrincsról. De még azt is, hogy nagyon dicsérték széltében őtet, amerre ismerték, és Gábris bácsi maga-maga járt közbe a csendőröknél és a szolgabírónál magánál, hogy ne üldözzék tovább érette Habrincsot!… Így!

Nem is bántott ez senkit! Az erdőből élt ottan ez a Habrincs! Fúrt, faragott, laput, gombát, gezemicét szedett, és madarat fogott meg akármiféle kölyökvadat. Ezekkel járta a környéket, de még a nagyvásárokat is.

Meg is házasodott! Csak családja nem lett neki. A felesége pedig maradhatós, fiatal menyecske volt. Volt egy kis rétjük és kis viskójuk.

Amikor odaült Habrincs az asztalunkhoz a retyerutyájával, legelőször is Zachariás esett rá a faggatásával, hogy vadkecskéket látott-e Habrincs az errefelé való bércen?

Hát Habrincs a nyilallást kívánta magának minden porcikájába, ha ő már olyan közelről is nem látta a vadkecskéket a Királykoronán, hogy akár kővel meghajíthatta volna őket.

Erre persze nagy embere lett rögtön Zachariásnak.

Somának pedig annyira jó mulatsága volt a majmot látni és hallgatni, hogy meg nem unta. Az tetszett legjobban Somának, ahogy Habrincs mindenre megfelelt, de úgy, hogy triplán mondott minden szót. De megint kukorékolt is, és bőgött is, mint a medve, és huhukolt, mint a bagoly.

Én már aztán ebből a vásári komédiából nem sokat láttam. Második éjszakát töltöttem volna már talpon-ébren, hát elnyomott ottan a buzgóság engemet a széken. Ezek hagytak is! Nem törődtek velem a Habrincsukkal.

Mitájt, mitájt is nem volt, hogy felrázott Soma.

Na, alig tudtam kitámbálódni az álmomból. De hát Soma rángatott: – Gyere, megyünk! Lesz rendes szállás! Dögölhetsz ott.

Zachariás még ott volt, és Habrincs is.

Habrincs vitt bennünket haza, magához. Addig húzódhatunk meg nála, ameddig jólesik! Habrincsnál aztán a csendőröktől sem kell tartsunk, hogy az ne suttyantson el előlük.

Zachariás is váltig biztatott minket ezzel. És aztán el is búcsúztunk tőle a kocsma előtt. Ő, Zachariás, vissza, mink tovább az úton, kifelé a faluból, Habrinccsal.

 

*

 

Na, jól van! Süt szépen a holdvilág, sötét nincsen. De hát a bércről a rossz, csípős szél bizony dudál, mint az elátkozott lelkek danolnának.

Én, ahogy aludtam is, akkor fázinkóbb az ember, nagyon kezdek dideregni. Mérges is vagyok!

Kezdem is Somának a keserveset a fülibe:

– Az átok fogjon meg, hogy én rád hallgattam, és otthagytam a jó helyet! Minek is? Azért, hogy eligyad a téli felsőre valómat, és vacogjak?

– Na, ne nyűglődjél! – biztat Soma. – Majd szerzünk. Amit elittam, velem ittad! Ha fázol, vedd ki a pokrócot a batyuból, és terítsd magadra. Én is csak panyókán hordom ezt a bekecset, amilyet te is hozhattál volna a vén fatolvajtól, ha marha nem vagy.

Meg is állunk hát, hogy kivegyem a bugyrunkból a pokrócot a vállamra. Habrincs is áll, és néz ott bennünket a holdvilágon, a ketrecekkel a hátán és a kocsorbákkal, lajtorjákkal a kezében.

De hát én még ki se érem bontani a batyunkat, Soma is fel akarja próbálni a bekecset. Most először!

Húzná fel bizony! De a bekecs reccs! Reped a hátán a húzástól. Még úgy se menne fel. De Soma erővel belenyomja a nagy karját. Már rajta van mégis.

Jajjajaj! Dehogy! Ha a hóhér köt kötelet rá, akkor se fojtogatja jobban ez Somát, mint a lopott bekecs.

Ő mondja ezt! És cibálja is lefelé magáról újra a bekecset, a bekecs megint reccs! Egy nagyot tovább a hátán, a varrásnál, amíg Soma lecibálja magáról.

Már én is abbahagytam erre a bugyor kötögetését, hogy kiröhögjem Somán magamat, és én is segítettem le utoljára róla a bekecset.

Persze már mikor a kezemben volt, hát egyet gondolok: felpróbálom én magamnak. Tyűha! A bekecs úgy pászol rám, akár anyámból jöttem volna ki vele, mint a bőrömmel.

Soma ezalatt váltig káromkodik. De hát utoljára is megnyugszik magával abban, hogy: amilyen finom, új bekecs ez, könnyen kicseréli majd valahol egy nagyobbra, vagy ad túl rajta, hogy másikat vegyen magának.

Csakhogy én egyszerre mást gondolok. A bekecs rajtam van. Elugrok egy kicsit tovább Soma keze ügyéből, Habrincs mellé, és azt mondom Somának:

– Nézzed csak, Soma! Itt az Isten igazsága sült ki, hogy nekem jó ez a bekecs. Ahogy elpucoltad az én felsőruhámra való költséget a kocsmában, hogy majd szerzünk nekem is bekecset, most itt van, nekem jó a bekecs, és neked is szerezhetünk másat úgy, ahogy nekem akartuk. Igaz-e vagy se?

Húj! Soma erre a bekecsért a száját se fárasztotta. Csak ugrott nekem, hogy leráncigálja rólam.

De én se vagyok rest! Szaladok Soma elől. Szaladok Habrincs körül, úgyhogy azt a majmot a ketrecével körülforgatjuk, ott az út közepén, a holdvilágon. Mert hát persze Soma is kavarog Habrincs körül, hogy a hosszú karjával elkapjon engemet.

Habrincs? Az csak röhög rajtunk!

De mi lett a szerencsém, hogy Soma nem tudott elfogni? Hát csak az, hogy Somának a csizmája, amit az én pénzemen vett meg, szűk volt nagyon a torkában, csakúgy, mint a bekecse, amit Gábris bácsitól lopott.

Lépni Soma még tudott a csizmában. De már szaladni? Azt nem bizony!

Megállott Soma erre! Kezdett ordítani rám, fenyegetve, hogy: egy követ vesz fel, és agyoncsap, ha vissza nem adom a bekecsét!

De hát én a Habrincs háta megül bátran visszaordítottam, hogy:

– Tessék, ordítsad, csődítsed ránk ki álmából a falut, vegyél követ, ugródj az égig, táncoltasson a nehézség! Ezt a bekecset vissza nem kapod, mert ez engem illet! Ebbűl a szóbúl érts!

Már hogy Soma látta, hogy se haragja, se fenyegetése nem segít, és tán be is látta magában, hogy igazam van ellenében, hát mit tett? Odafolyamodott Soma ehhez a dadogó, majom Habrincshoz, hogy tegyen ő igazságot közöttünk! Ha Habrincs is amondó, hogy a bekecs engem illet? Legyen! Legyen az enyém a bekecs!

Na jó! Ez a hegyi majom Habrincs vállalkozott közöttünk bírónak.

De hát elébb persze tudni akarta, hogy: hogy és miként állunk ezzel a bekeccsel?

Leültünk az út szélére. Habrincs közbül, Soma innen, én meg onnan-felül hozzá, elmondtuk ki-ki a magáét a bekecsről Habrincsnak.

Habrincs hömget, makog magának, és utoljára kidadogja:

– Ho-hogyha, enge-gegem ké-kér-de-tete-tek, hát a kö-kö-kö-köce Ma-ma-marcinak jár ki inkább-ba-ba-bat. Igen!

Ez így beszélt! Öt darabba egy szót.

Na de Soma!

Ne is beszéljem tovább a Soma mérgét. Mert nem volt elég neki, hogy ingyen lopta másnak a bekecset, még a csizmájában sem tudott tovább járni, úgy kezdte rontani a lába fejét.

Utoljára is csak azt tehette Soma, hogy felvágta a finom új csizmáját a torkában, hogy rendesen járhasson benne.

Így érkeztünk fel, jó sokára, késő-késő éjjel vagy tán már hajnal felé is, a Habrincs viskójához.

A Habrincs háza rendes kis gerendaház volt. Két kis szobája. Középütt pitvar, szabad kéménnyel. A falon szentképek, még tükör is volt cicabarkacsomóval.

Az egyik szobában a Habrincs anyósa lakott. Nem is! Hanem az anyósa anyja. Egy olyan vénasszony, hogy az már nem is látott, nem is hallott, alig mozgott már. De azért a házimunkát ahogy-úgy elvégezte.

Hol volt a Habrincs felesége? Az apjánál, a juhok mellett. Mert Habrincs elagyabugyálta, és elszökött.

Na, azért Habrincs nem félt, hogy nem jön vissza többet a felesége! De hát éppen azért, mert nem volt asszony, jól jöttünk mi Habrincsnak.

Már ezt Habrincs éjjel az úton elmondta nekünk, hogy őtet életében nagyobb szerencse nem érte, mint az őszön.

Mert őtőle minden tavaszi szőlőkötözés előtt egy boltos a szomszéd faluból, feljebb, átvett egy köteg ráfiát. Így hívják azt a háncsot, amivel a szőlőt kötözik a gazdák.

Persze a boltos továbbadta a ráfiát a tizedik faluba is. Hiszen szőlők nem is voltak, csak messzi, lejjebb, innen a bércekről.

De csak elég az hozzá, hogy az idén Habrincs valami olyan fákat talált az erdőn, aminek a háncsa sokkalta jobb volt ráfiának, mint az eddigi fák, könnyebben fejtődött róluk a háncs, és mint a selyem, olyan volt. Habrincs a nevét is mondta ennek a fának, aranycserfa vagy ezüstszilfa, a penész tudja már!

Az a beszéd, hogy a boltos tőle ebből a háncsból egy kocsiderékkal rendelt! Kötegszámra persze, úgy viheti Habrincs, ahogy akarja, a tavaszig.

Írást, számodolást nem tudott ez a Habrincs, az igaz, de azt az ujjain is kiszámította ő magának, hogy ha egy kocsiderékkal vesznek át a ráfiából, hát abból ő egy riskát vehet magának. Erre a riskára vágyott nagyon már egyszer ez az erdei majom. Ne is mondjam, hogy a riska nyakába a kolompot előre megvette éppen aznap, mikor velünk találkozott. Somával jót nevettünk ezen mi meg Zachariás a kocsmában.

De éppen abból láttuk Somával, hogy amilyen hóborgós ez a Habrincs, hát olyan jólelkű.

Azt ajánlotta nekünk Habrincs, hogy segítsünk neki ráfiát csinálni felibe. Ő adja az anyagot, szállást, azt eszünk, amit ő, és a munka ára fele-fele.

Éppen búsult már nagyon, hogy a felesége most hagyta ottan éppen, és már utána akart menni, ami nem jó! Mert az asszony elhiszi attól magát, és még makrancosabb lesz, ha nem magától jön haza, meghunyászkodva.

Hát igaz! Habrincs azt is megvallotta, hogy neki van más munkája is! Valami bogyókat kell szedjen most ősszel egy patikába, az erdőn. Ezt a kundsaftját sem szabad elhagyni neki, hogy máshoz forduljon.

De hát azért mégis szép volt ettől a majomtól, hogy ezer idegen létünkre részesített a keserves keresményéből bennünket Somával.

 

*

 

Csakis ott töltöttünk Somával ennél a Habrincsnál, nem is tudom, tán két hetet is.

El se is lehetett volna menni kedvünk addig, mert pocsék idő ért ott már másnap. Eső, hideg, kövér eső és csúf köd, hogy az ablakon ki nem láttál mást, mint fehér ködöt.

Csináltuk hát a ráfiát Habrincsnak. Ez könnyű munka volt. Két bakja volt Habrincsnak, vonókéssel. Hántottuk az aranycserfa ágakat Somával, akár a huszárok lovagolnak, gyi, te-te!

Habrincsé a rosszabb munka volt a felesből, egyedül. A fát válogatni és hozni az erdőből a pocsék esőben, és azután a háncsot tisztítani és kötni csomóba. Ezt Habrincs csinálta.

De ment volna minden itt is jobban, ha Somával nincs galibánk megint. Már Soma a kosztot is sovánlotta. Ez még hagyján! De Soma nem akart egy nap se meglenni köztünk tütü nélkül.

Hogy ő este legalább egy pohár pálinkát ne igyon, mikor a dologgal öli magát? Na, azt aztán nem!

Ez a Habrincs olyan jószívű volt, hogy még egy cilinder pálinkáért is lefuttatta magát Somával a faluba. Két este beszopatta velünk a sok pálinkát, a vénasszonyt is berúgatta Soma.

És másnap persze zavarta Habrincsot új cilinder nerángassért Soma. Na, Habrincs, még másodszor is, harmadszor is lement a faluba pálinkáért.

Negyedszer már aztán ebből a pálinkahordásból lett egy patália Soma meg Habrincs közt meg közöttem is. Mert én is a Habrincs pártját fogtam Soma ellen.

Soma azon kezdte Habrincsnak, hogy: ha nem hoz pálinkát, akkor adja ki, ami jár az eddigi ráfiamunkáért, és maradjon magának!

Habrincs erre persze vissza Somának, hogy: ő a Soma munkarészét így sem tartaná meg, de hát várni kell Somának is a sorára, míg beszállítja a ráfiát, amiből nem vihet mindennap egy öllel harmadik falu távolra.

Így és úgy! Csak az lett ebből, hogy Soma itt is, akár Jankáéknál, rákezdte a nyűgdölést: menni onnan, menni és menni!

Már annyira erőszakoskodott, hogy nem akarta többet kezébe venni a vonókést egy percig sem. Adja ki Habrincs nekünk, ami részünk jár a ráfiából.

Jól van! Habrincs egy reggel háromfelé osztotta a ráfiát, magának vette a legnagyobb csomót. Kapd fel, Soma, kapd fel, Marci! Elindultunk. Jó kis utat tettünk ezzel a háncsterűvel. Megizzadtunk alatta a hideg hegyi szelen is. Pedig mind lefelé mentünk abba a faluba, ahol a boltos átvette a ráfiát.

Meg is pótolta az árát Habrincsnak. Megkaptuk a részünket. Elbúcsúztunk.

Csatakosnak hívták azt a falut, ahová igyekeztünk azután Somával a Zachariás bátyjához.

Habrincs mutatta meg annak is a legjobb útját gyalogszerrel. De könnyű is volt eligazodni, mert azt a nagy kőszálat, amelyik alatt ez a Csatakos feküdt, majdnem mindenütt láttuk az utunkról.

Azt ne is mondjam, hogy most már Somával egész úton úgy veszekedtünk, mint a kutyák.

Jankáért is, Habrincsért is, egymás hetedik öreganyjáért is. De a keservesebbet csak Soma káromkodhatta.

Nap sütött, nem sütött, de fújt a hideg szél a bércről pogányul.

Rajtam a jó báránybőr bekecs. Somán a porcelán ujjas. Feltette a hátára Soma a pokrócot! Még az se nagyon óvta, kétrét hajtva, ettől a nyavalyahideg széltől.

Úgy is vacogott!

De ez még na! Hanem akivel találkoztunk az úton, minden teremtett lélek nagyot nézett Somán a pokrócával. Hogyhogy egy nadrágos ember tegyen a vállára kendőt, amit csak fehérnép használ? Szemet szúrt ez nagyon!

Ez éppen nagyon csúfondáros nép, ez a hegyi mokányfajta. Ezek hónapszám nem látnak néhol nadrágos embert. Hát bámultak, lökdösték egymást, röhögtek az én Somámon a vállkeszkenőjével.

– Héjte, hallod? Hát bajusza van a feleségednek, a kendővel a hátán?

Így az egyik! A másik meg:

– Ló hátára való a pokróc, hé! Megcsapja valaki ostorral, atyafi!

Azzal se dicsekedhettek el persze, amiket Soma visszakiabált erre nekik. De már a röhögést nem vehette le magáról Soma. Csak a kendővel együtt, ha azt is leveszi a hátáról.

Le is vette! Hol levette, hol visszatette a hátára Soma a pokrócát! Ezen is emésztődött jobban egész úton. Hogy emberek előtt fázni muszájtott neki inkább, mint azzal a fene pokróccal járni.

Kesergett is eleget! Szidott engemet! Civakodtunk gyalázatosan!

Hol éjszakáztunk? Egy rossz szénatartóban. Másnap: gyere tovább! Mint a kivert kutya megint. A fele-fele pénzünket majd otthagytuk két rossz kocsmában, csak hogy jóllaktunk, és leöblítettük egy decivel.

Most már Soma sem volt olyan nagyfiú, a decis mellett se. Csak mind a Zachariás bátyjával volt nagy, jó reményben, hogy az tán bandériummal fogad bennünket.

A másik Zachariás valami olyan fikciós kulipintyóban lakott, hogy tán hét szegletnél is többre épült, mint amennyit a nóta danol.

Kívül volt persze a falun ez a ház. Két tornáca volt, elöl-hátul verandája volt, a hajtása szögében is volt ablaka.

Kereken rácsos kertelése volt ennek a kulipintyónak. Minden oszlopának a hegyébe rózsabimbó faragva. Váltig is mondta Soma nekem, mikor megláttuk ezt a házat!

– Na, ne búsulj! Ez módos ember! Szebb, látod, a háza, mint a Jankucidnak is, nemhogy az erdei majmodnak, ahol meg akartál ragadni.

– Na, csak azt tudjuk előbb, hogy hogy fogadnak? – én erre.

És jókor is mondtam ezt, mert még oda se érünk, meg se nyitjuk a ház szép recéskapuját, csak előrohan három olyan kopó, mint a szopós bornyú.

Puhh! Ugrálnak a kapura. Vicsorognak, vonyítnak kegyetlen elénk. A kapu rácsának a léceit is majd szikáncsnak marcangolják.

– Ide hogy jutsz be?

A ház felől jó darabig egy lélek se mozdult a nagy kutyahácácáréra. Utoljára is már a kutyákat is túlordibáltuk Somával, míg előjött a házból egy csinos szolgáló.

Fel a köténye korcába tűzve a viganója, úgyhogy a térdét is mutatta. De még feljebb is lebbent a szoknyája, ahogy a kopóknak rúgott: – Csiba! Coki! Elmenjetek!

Azzal oda a rácshoz.

– Na? – kérdi tőlünk Somával. – Mi járatban vannak? Minek nem jőnek be az udvarra? ’Sz nincs zárva a kertkapu.

– Hát hogy húzassuk le magunkat ezekkel a dögökkel? – mondja Soma.

De a leány úgy legyint, mintha ölbeli bárányokra tenné, a kutyákra:

– Ezektől félnek? ’Sz nem bántanak. Csak ugatnak. Jár itt minden ember ki-be tőlük nappal.

Soma néz rám, én rá. Röhögnénk is ezen. Mert a három nagy dög most is hol erre, hol arra ugrik a kertelésre, fogvicsorítva, nyüszítve, hogy mészárszéket nyitnának a húsunkból.

De mit makogunk Somával, mit nem, a szolgáló nagyon türelmetlen ripakodik ránk:

– Hát mukkanjanak, mi szél fújta ide magukat? Vagy bemegyek!

Na, erre Soma veszi a cédulát, és kishúgámnak nevezi a leányt, hogy átadja neki:

– Ezt hozzuk a gazdája édesöccsétől! Tud olvasni?

– Mondja csak meg, hogy mi áll a cédulájában! – így vissza a szolgáló.

Erre Soma, de most már nagyobb garral, mondja a leánynak, hogy:

– Ha nem tud olvasni, nem kötöm az orrára. Látszik is magán, hogy nem sok tanítómestere volt. Kösse be, legyen szíves, ezeket a dögöket. Majd a gazdájával beszélünk.

– A gazdám nincs itthon! Csak a gazdasszonyom! – a lány.

– Ha nincs, beszélünk a ténsasszonnyal is. Csak kösse be a kutyákat! – Soma.

– Hova kössem? Nincsenek ezek kötve soha! Vadászkutyák ezek, nem komondorok! – a szolgáló.

Na, már sok mondani is, hogy alkudozott ott Soma ezzel a parasztlotyóval. Utoljára is csupa kacagás volt, hogy kerültünk beljebb.

A leány becsalta egy darab szalonnával, amit Soma adott neki, a három dögöt az elkerített baromfiudvarba, hogy bemehessünk.

Addig is Soma nekem:

– Na, tán benn az asszonyával jobb, ha te beszélsz, ha nincs itthon az ember. Te értesz jobban ezeknek a büdös fehérnépeknek a nyelvén. Hátha benyalod magad velem együtt nála. Ne csak a cédula!

Így! A szolgáló csapja a kutyákra a baromfikertelés ajtóját. Hát megyünk bátran Somával. Keresztül az udvaron, a ház felé. Nálam a cédula.

Nem érünk az udvar közepéig se! A legnagyobb kopó neki a baromfiudvar ajtójának, kilöki. És ránk egyenesen, mint a veszekedett fene, mind a három nagy, dühös dög.

Erre Soma, vesd el magad, a hosszú lábaival egyenesen a kulipintyó ajtójának.

Persze hogy a három nagy dög mind Soma után rontott. Nem haraptak? Nem, a fészkes fekélyt!

Ha nem lettem volna is úgy megijedve, mint a nyavalya, hát jobban kacagtam volna rajta, hogy kapta rá Soma a ház ajtójában a három kutyára a pokrócát, amit persze a hóna alatt tartott itten. A három kutya pedig úgy rángatta, tépte, marta azt a pokrócot, hogy egy rongy lett a széle.

Éppen mikor Soma beugrott az ajtón a kutyák elől, és berántotta magával a megrojtolt pokrócát is, hát az én szolgálóm is talált egy karót az udvaron, és azzal esett neki a három kopónak: csihé, puhé, zuhé, vonyítás!

Ilyen kutyakomédia csakugyan!

De hát én okosan mindenütt a szolgáló háta megett, míg a botot is kereste, míg a kutyákat csapdosta. Csak úgy jutottam be a házba, mint a követ, mikor a hajdúk takarítják előtte a választóktól az utat.

 

*

 

Somát már úgy leltem, hogy benn nagyban tárgyal az erdőkerülő feleségével.

Tőlem már csak a cédulát kérte el, hogy megmutassa.

A kerülőné éppen forrázott disznóhólyaggal befőttes és lekváros üvegeket és csuprokat kötözött be. A kisleányai, három, és a kisfia ott segített neki ebben. Azért is nem mozdulhatott elénk ettől a munkájától a kerülőné.

Nem is kínálta ez meg se a Somát, se engemet, még székkel sem. Hiába olvasta el a cédulánkat, hiába maszatolta össze lekváros kezével, utána is csak a fejét kezdte rázni:

– Jóemberek, én nem tudok magukért semmit se tenni. Az uram fegyvergyakorlata elől felülvizsgálatra ment be. Azt sem tudom, mikor jön meg. Mindennap jöhet, de benn tarthatják gyakorlatra is két hétre. De hogy maguk az uramhoz most idejöttek az öccsétől, a sógoromtól, az éppen kár. Mert visszaútban az uram éppen Barkástelek felől jön haza kerülőn el, a városból, csak hogy meglátogassa az öccsét. Csak maguk is oda menjenek vissza. Ott lelik biztosan az uramat, vagy az útban szembetalálják.

Ezt nekünk a kerülőné.

Hát Soma erre persze nagy erőszakosan kezdte hazudozással a kerülőnének, hogy:

– De hiszen hát minket, gondolja meg az asszonyság, hogy a sógora, Zachariás, mint a legjobb barátunk, a jó, biztos munkahelyünkből tántorított ide magukhoz. Csak azzal, hogy az urának szüksége van értelmes, írástudó emberekre. Miránk! Hát már csak inkább itten várnánk az asszonyság urára. Egy kis szállást már csak nem sajnál tőlünk addig, míg az ura hazajön. Engedjen meg ebben az asszonyság! ’Sz alig húzzuk már a lábunkat az úttól. Van tán egy rossz priccs itt nekünk, pihenni, ebben a házban.

Na, erre még mellettem a szép kis szolgáló is megnyikkant:

– Hely, hát az volna itt elég, azon nem múlik, ha az asszonyság akarja. Mert egyedül vagyunk, és félünk is éjszaka.

Ezt csak inkább is nekem mondta a kis szolgáló. De meghallotta az erdővédné is éppen. És rá a leányra nagy szájjal:

– Hogy gondolsz ilyet te már! Idegen embereknek az uram távollétében szállást éjjelre és a házamban? Már a falu szájáért is! És az uram is mit szólna? Neked könnyű!

– De hát mikor írásban látja, hogy a sógora ajánl ide minket. Nyúlnánk itt mink tán valamihez vagy az asszonysághoz? – mondja ártatlan Soma. De már nem is bírta megállni, hogy rám ne süssön félszemmel.

Miért? Hát mert ahogy ez az erdővédné a becsületét féltette annyira, mikor olyan ocsmány egy szerzet volt, mint az éjszaka. A képe ragyás, tokás, hunyori, a nagy zsáknyi melle a hasára löttyedt, a nagy hasa a térdire löttyent.

Hát ettől, egy ilyen emeletesre hízott tehéntől, csak inkább is attól tartott volna az ember, hogy hívja, nem hogy elszemérmeteskedje magától az embert.

Még a kis szolgáló is elértette, minek rántom meg a fél orrcimpámat. Ő is visszarántotta nekem. Evvel, már láttam, hamar ticsi-tacsiba kerülnénk itten.

De hát mihaszna-mihaszna minden az erdővédnétől. Soma istenkedhetett, gágározhatott, magyarázhatott annak. Küldött-küldött-küldött el minket isten hírével.

Soma már aztán, nem is csuda, feldühödött. Hanem mikor csak még az első zokszót tette Soma hangosabban, az erdőkerülőné úgy csapta oda a disznóhólyagot a kezéből az asztalra, hogy csak toccsant:

– Micsoda? Maga énvelem akar szemtelenkedni itten? Látja a szegletben ott az uram töltött puskáját? Én is lelövöm ezzel a verebet is golyóval, ha akarja tudni, kivel áll szembe. Eltakarodjanak hát rögtön! De rögtön! Rögtön!

Ne is mondjam, hogy künn a kutyák most is nyüszítve, ugatva kaparták az ajtót. Hát az én Somám, ahogy meghunyászkodott az erdővédnétől a puskára, hogy kifelé induljunk, csak jobban megrettenhetett újra a kutyáktól: hogyan menekülhetünk ki innen épkézláb tőlük?

– Hát ki se mehetek! – kiabálta Soma. – Zárassa be előbb a kutyáit, hogy le ne marjanak!

Erre az erdővédné a leánynak:

– Csald el azokat a kutyákat a baromfiudvarba, és állj az ajtó elé, hogy ki ne jöjjenek, míg ezek elmennek. Bár inkább a sarkukba kéne uszítani a kutyákat ilyen tolakodóknak!

Ez volt az isten áldjon nekünk ettől az erdővédnétől.

…Gyerünk most már tova, koma, de hova? Csakugyan így álltunk ottan.

Én csak egyet tartottam legjobbnak: térjünk vissza ahhoz a majom Habrincshoz. Ott meleg szobánk van, biztonságban vagyunk, és hogy valaha kikecmeregjünk ebből a görbe vidékből, csak Habrincsnál szerzünk rá pár krajcárt.

Jól van! Hát Habrincshoz mi Somával már olyan biztosra mentünk, mikor olyan kapósak voltunk neki a munkánkkal eddig, akár hazatartanánk.

De mi történt bizony!

A Habrincs vityillója udvarán egy fehércseléd fogad minket Somával. De még milyen szemrevaló. Fiatal, takaros. Ez volt a Habrincsnak a felesége.

Még egy másik asszony is kijött. Az is volt olyan jó formájú és tiszta, hogy megakadjon rajta a szeme akinek, annak. Ez a Habrincs anyósa volt pedig.

A vén, vaksi anyjok ezeknek csak a fejét dugta ki ránk az ajtón.

De tudták már ezek az asszonyok, hogy kik és mik vagyunk mi Somával.

Azon is kezdték nekünk mindjárt, nem is csúnyán, nem is szépen, hogy:

– Na persze, a munkára jöttek vissza? Arra már hiába, megmondta maguknak az uram, amikor itthagyták őtet. Itt vagyunk mink már neki azóta, két jó kéz, dologra.

Nesze nekünk! Jól jártunk itt!

Még Soma sem mert pofátlankodni ezekkel az asszonyokkal, amilyen szépen beszéltek velünk. Meg is mutatták, hogy: egy fekvésnyi helyet is hol adhatnának nekünk a házban, mikor nekik is szűkösen van? Csak a Jóisten áldásával küldhetnek maguktól utunkra!

Nem is szemtelenkedtünk már itten Somával. Fordultunk utunknak!

Pedig ne is mondjam, hogy az este szállott ránk majdnem ott az erdőben. Alig volt már egypár vörös krajcárunk.

 

 

 

 

 

De nem akarom már a világba nyújtani a beszédet ezekről a keserves napokról.

Betelepedtünk Somával majdnem az utolsó pár fityingünkön egy kocsmába. Ünőkőalján.

Ültek még több asztalnál is falusiak. Váltig kérdezősködünk tőlük Somával a sárgapataki völgybe vivő út felől. Ezt mind szívesen magyarázta meg. Arra már inkább tettették magukat kukának a büdös mokányai, mikor valami szállást firtattunk tőlük, persze isten nevében.

De semeddig se tartott az majdnem, hogy ott ülünk. Bejön a kocsmába egy vadászruhás úr. Már legalább a ruhája nagyon vasaltos, nagyon uras volt, mint amiféle ember járt-kelt erre. És vadonatújan ragyogott ennek fegyvercsöve, tülökszopókája, késtokja, mindene. Nagy ember volt különben, és a haja, amikor levette a sörtés süvegét a fejéről, olyan hirtelenszőke volt, mint a kismalac szőre.

Ez a dagadt vadász odaül egyenesen a kocsmáros mellé, és mit kér inni, mit nem, de zsidóul vagy németül kezd hadrikálni.

Soma nagy hegyesen tartja a fülét odafele: mit beszél a vadász?… Mert Soma, az úgy beszélt németül, akár magyarul. Somának az anyja német volt, én is ismertem. Hanka néninek hívták, és Sváb Hankának csúfolták.

De a vadászt beszéljem már.

Fülel-fülel odafelé rá az én Somám, és látom, egyszerre olyan a Soma pofája, mintha az üdvöt hallaná hirdetni a vadászéktól ottan. Kacsint is rám Soma, nagy boldogan, mint akik szerencsét fogtunk.

Egyszer látom, hogy amint a vadász kérdezi a kocsmárost, az elakad, dadog. A vadász nem érti, és forog a feje körül, mintha a kocsma falán Kossuth Lajostól kérne tanácsot, a képről.

Erre Soma felugrik mellettem, és hangosan odafeleli a nyelvén a vadásznak, amire az kíváncsi.

A vadász hagyja is ottan rögtön a kocsmárost, és jön hozzánk oda. Hozza is magával a borosüvegét, és rögtön helyet szoríttat magának a vadász a lócán. De csak hadrikál Somával, rajtam keresztül, egyre németül.

Persze én nem értek abból egy mukkot sem, mit beszél Soma és a vadász. Csak azt nagyon vehettem észre, hogy a vadász is boldog Somának. Soma még inkább a vadásznak.

Utoljára is hagyom őket összeülni a lócán: zabrigyáljatok! Úgy hallgatom őket a pad végéről.

Na, így ez, meddig is, meddig is nem! Utoljára a vadász kiissza a borát, és aztán ötös bankóval fizet. De csak az ő üvegét.

Már éppen azt gondolom: nem tanultál sokat a gálántságból, hogy a mi deci pálinkánkat fizetetlen hagyod, németje, csak így barátkozol!

De hát mi? A vadász három fényes forintot tesz Soma elé az asztalra, és a noteszét tartja Soma elé, a ceruzájával. Abba Soma belekanyarít valamit, tán a nevét, és a három forintot zsebre Soma.

Azzal a német parolára adja a nagy mancsát Somának, de nekem is, és nagy barátságosan integetve indul magának.

Na, ezt már értem én is a németjétől, és ha ez a szokásuk, tartsa meg az Isten!

 

*

 

Soma persze aztán apróra elmondta nekem, mikről tárgyalt Háinrik úrral, ezzel a némettel, és micsoda egyezséget kötött vele.

Ezeket a szerencsétlen vadkecskéket a bércen, hogy tán elszaporodtak, és többet mutatkoztak a sziklákon, itt is jelentgették egyre a grófnak. A birtokon itt három Názábrolszky gróf volt. Nem is egy, kettő itthon lakott, valahol az országban. Egy fiatal Názábrolszky gróf, akit itt Ünőkőalján is mindenki ismert mint nagyon jószívű úrfit, és Dinikének hívta mindenki a kastély körül, a külországokat járta eddig ez a Dinike gróf, és most jött csak haza. Még gyermekkorában telebeszélték a fejét itt Ünőkőalján a vadkecskékkel, vagy talán a vadászásukat is látta, hát Dinike gróf csakugyan bekapta a maszlagot ezekről a vadkecskékről, és kijött ide az ünőkőalji kastélyába.

Talán látta is, mint mink, a szerencsétlen vadkecskéit, tudom is én ezeket a vadászdolgokat!… Az elég, hogy Dinike gróf elrendelte a nagy hajtóvadászatot az egész bércre a vadkecskék után. Mind-mind, végig, a kincstári részen is, engedélyt szerzett a gróf a vadászatra. Többet se mondjak! Háromszáz hajtót kell fogadjon Háinrik. Minden ötven hajtóra egy vezetőt, aki ismeri a bércet, és dirigálja és összetartja az embereit, és felel érettük. Ezek a hajtók egy nap kellett mind felálljanak, és elinduljanak erről-arról a bércen kilométerek-meg-kilométerekre, és kergessék oda a vadkecskéket, hogy az urak lelőjék őket.

Szédült az én fejem is, ahogy csak hallgattam Somát, hogy magyarázza el nekem Háinrik szava után, merre-merről állnak, indulnak a hajtók, és hol a vadászok, és hol törhetnek csak ki a vadkecskék… A nyavalya meg tudja jobban ezeket elmondani is.

Háinrik is csak rajzokon és térképeken mutogatta Somának meg a vadászati tervezetet.

De ne hagyjam ki a legjavát. Attól esett hasra itten a grófnak minden hátramozdítója, hogy a nagy vadászatra, az uradalomba, idevárnak valami külországi uralkodót, királyt vagy micsodát. Ezt Soma sem tudta, még tán Háinrik sem: kiféle-miféle ez? Csak annyit tudtak, hogy Felséges Úrnak kell őt szólítani.

Mit beszélek? Nem is szabadott tudni erről egy teremtett léleknek sem az uradalomban, hogy ez a Felséges Úr idejön. A gróf nem akarta, vagy a Felséges Úr nem akarta, hogy az újságokba kitegyék, hogy ő idejött vadkecske vadászni.

Persze körül hét határban nem tudtál megkérdezni olyan tehénpásztort vagy szénégetőt, de tán pendelyes gyermeket se, aki ne tudta volna, hogy ekkor és ekkor az uradalomba érkezik a Felséges Úr, és vadkecskét megy lőni az urakkal.

Már én, ahogy ezeket a csuda dolgokat mind a fejembe beszélte Soma, és ezt a Felséges Urat a kocsmáros maga is nagyban erősítgette előttem, hát éppen azt mondtam:

– Már csakugyan, ilyen bolondság csak a nagy uraktól telhetik, akiknek nincs egyéb dolguk, hogy a jószágukat és a környékét felforgatják egypár koszos vadkecskéért. Azok a szegény vadkecskék ott fenn, a havas bérc tetején, ha eszük volna nekik, mit is gondolnának, hogy ennyi temérdek ember készül rájok, szegényekre, hogy kiirtsa őket a világból. De miért is? Mikor már csak a sziklán a moszatot rágják, ami senkinek se kell. Csakis, hová mentek volna már pusztább és átkozottabb helyre, hogy csak békén legyen a nyomorult életük?

 

*

 

Na de azt beszéljem inkább, hogy valamennyi vártatva egy mokány keresett bennünket Somával a kocsmában.

Ezt küldte utánunk Háinrik úr, ahogy Somával megbeszélték, hogy elvigyen bennünket szállásra.

Gábrisnak hívták, Pocos Gábrisnak, ezt a parasztot. Ez a legtehetősebb grófi zsellér volt, csahos, napszámoskergető, urasági tányérnyaló, spionféle volt ez.

Persze, egész úton lefetyelt nekünk ez a Pocos Gábris.

Először persze ez is a vadkecskékről a bércen meg a Felséges Úrról, ez a sánta lidérc, mert sántított a féllábára ez a Gábris.

– Tudják-e, hogy mi van itten? – magyarázza ez a bicegő nekünk, Somával, ez a Gábris. – Negyvenhárom idegen naplopót tartok én számon máig az uradalom nyakán, és főzetek nekik napszámos eledelt, hogy már kondérom sincs több nekik. Magukkal most negyvenöt lesz! De holnap, holnapután száz és még több ingyenélő is érkezhet ide, mind ingyenkosztra és -kvártélyra. Mert ki mit dolgoztat ezekkel a gazember, zsivány tolvajokkal?

– Na, maga, hallja, szépen tisztel bennünket szemtől szembe! – mondom ennek a lificnek én. De hát Soma nagyban hunyorgat rám, hogy csak hagyjam eztet beszélni… Hát jól van!

– Hát hogy lehet ez? – kérdi Soma szépen ezt a Gábrist, nagy ravaszon megint rám kacsintva.

– Hogyan? – magyarázta a sánta Gábris. – Hát azt hiszik, elkap hajtónak itten a környéken egy tisztességes embert? Háromszáz hajtót parancsolt a gróf. Az uradalomból, az alsó uradalommal együtt sem telik ki több ember hatvannál. Azok is otthagyják a fűrészmalmot, a favágást, őszi munkát, trágyázást. Hát honnan szedtük volna össze a hajtásra az embereket? Amennyi léhűtő, orvvadász, fatolvaj, csavargó, koldus, félkótya volt a környéken, azok csődültek csak ide. Úgy bizony! De még ezek is azt mondták, már az elsők: hogy hát ők hogyan várjanak itten arra a hajtásra két hetet? Éhen dögöljenek? Ha pedig más munkát vállalnak, hogyan hagyják ottan? Erre a méltóságos gróf úr bizony azt parancsolta, hogy az uradalomnál kell tartani, törik-szakad, munkán vagy nem munkán, ezt a sok ingyenélőt. Fél napszámot kapnak és kosztot, szállást. Persze hogy erre összesereglett ahány tolvaj, éhenkórász a környéken csatangolt. De nem is lehet azóta egy rossz kapanyelet künn hagyni a ház körül. Tyúkra, csirkére, kacsára ugyan vigyázni kell. Mert tűnik el. Még malac is hibázott.

Jól van! Ezen csak kacagtunk Somával. De már mikor odaérkeztünk a grófi zsellérház végében egy nagy pajtához, Soma csúnyán összerúgott ezzel a sántával.

Ahogy ez a Pocos mondta, az igaz volt, hogy rettentő szedett-vedett egy nép kevergett itt ebben a nagy pajtában meg körülötte.

Ez a nagy pajta kőépület volt félig. A fal fele pedig fagerenda, csak úgy összeróva.

Két nagy búbos kemencét láttunk ebben a pajtában. De ez egyik felében volt, és kéményüknek csak a pajta fala volt áttörve. Talán valaha istálló volt ez a pajta, és a búbosok a kocsislakásokban voltak. De a közfalukat lebontották. Fene meg tudja!

Csak elég az, hogy ez a teméntelen ember, még több asszony is, csak a búbosok körül tanyázott, szalmazsúpon, rongyon, pernyehalmon, ki mit szerezhetett vagy szeretett derékaljának. A pajtának több mint a fele üresen maradt persze, amekkora épület volt ez. Ide aztán szemetelt, rondított ez a csürhe nép. Csak legfeljebb félrébbkotorta a szemetet, aki újon jött ide, és persze minél messzibb volt a búbosoktól, annál jobban fázott, és szagolta a büdöset az.

Hát itt ilyen szép rend volt!

Na, és mit mondott ez a sánta Pocos Gábris nekünk, Somával?

Hogy hát mivel bennünket a főkerülő ajánlott neki szállásra, azért nekünk ő ide kihoz két szalmazsákot, és azon jól fogunk aludni.

Tyűhaj! Erre Soma! Még az anyja istene körül is járt ennek a sántának. Hogy minket ilyen büdös, komisz helyen akar elszállásolni? Lepedős ágyat és rendes kosztot ad nekünk. De rögtön! Mert Háinrik úr azt ígért. Vagy azt a kutya erre meg arra!…

Pocos Gábris annyira semmit se tudott a mi külön szállásunkról és kosztunkról, hogy Soma nagy dúlva-fúlva elment Háinrik úr után, a főkerülői lakba.

Engem otthagyott Soma ezzel a sánta zsellércsahossal.

Gábris bevitt a házába addig, míg megjön Soma.

Ott ültem a családja közt. Hozattam egy kis pálinkát. Pocosné megkínált vacsorával.

Átjöttek vagy hárman a szomszéd zsellérek is. Tanyáztunk ottan, na!

Meg is untam én már hallgatni ezeket a parasztokat a grófékról meg a gazdatisztekről meg az új rendről meg a sovány földekről meg a tavalyi jó termésről… mit tudom én!

Az én Somám nincsen!

Közel lehetett már éjfélhez is, mire Soma megjött. De kivel jött Soma?

Hát Háinrik úrral és még egy másikkal, egy erdésszel. Ez még kövérebb volt, mint Háinrik úr. Alig szuszogott, a nyaka, pofája mint a ministránsposztó, még veresebb tán.

Be is voltak ezek kaparászva jókicsit, Somával együtt.

A sánta Pocos Gábris a nagy megtiszteltetése miatt azt se tudta, merre kergesse a családját kifelé, hogy helyet adjanak az úri vendégeinek.

De nem akartak ezek az erdészek itt időzni. Csak azért jöttek Somával, hogy engemet hallgassanak meg a vadkecskékről.

Igen! Hogy és mint láttuk ezeket a vadkecskéket a sziklán Zachariással és Jankával? Mondjam el!

Hát persze elmondtam! Csak a színtiszta igazat. Merre mentünk fel a Jankáék facsúszdájánál, hogy kapaszkodtunk a Kakastaréj-szikla alá! Hol futkostak azon lejjebb is, feljebb is a vadkecskék.

A kövér főerdész, mert ez volt a főerdész, nagyban hümgetett rám. Ez értette minden szavamat. Meg is esküdtem neki a szemem világára a vadkecskék felől.

Jól láttam, hogy nagy embere lettem ezzel Háinriknak is. Soma meg ugyan diadalmaskodott, bratyizott ezekkel az urakkal. Csak ezekért a hitvány vadkecskékért.

De én abban voltam, hogy Soma talán Zachariást is bele akarja hozni ebbe a vadkecske-pakliba. Vagy mi? De hát nem! Dehogyis! Egészen más lett ennek a vége.

Háinrik meg a pohos főerdész elékapták a zsebükből a rajzokat, és elkezdtek magyarázni rajtuk egymásak, és osztoztak, mutogattak a rajzokon! Se láttak, se hallottak ezek.

Hát én Somának beszélhettem akármit tőlük.

– Ne búsulj! – Soma persze nekem, ahogy szokta: – Énnekem külön szállásom van már ennél a németnél, ott tart magánál. Majd neked is csináltatok itt vele jobb helyet.

– Még szép! – mondom. – Hogy velem is törődsz! Nem férnék ott el veled?

De Soma erre dohogva is meg hímezve-hámozva is, hogy:

Hát nem vinnélek oda, ha lehetne? De mikor nekem is csak a konyhában szorít helyet, és onnan is be kell vegye aludni magukhoz a cselédjöket.

Már láttam, hogy Soma útjában lennék. Amiért, azért, nem szívesen vinne magával mostan a németjéhez.

Jól tudtam, Soma ilyen!

De hát nem kezdtem neki a szemrehányáson, mert kíváncsibb voltam rá, hogy: ugyan mi a fenén vannak így megakadva ezek az erdészek, hogy éjnek idején járnak el ezekről a vadkecskékről kérdezősködni?

Hát Soma megmondta mindjárt:

– Nem tudják ezek, azt nem tudják, hogy: hová állítsák lesre a vadkecskékre azt a Felséges Urat és a többi vadászt is. Mert minden erdőkerülő, minden favágó és szénégető másfele látta ezeket a vadkecskéket. És mind csak messziről látta őket. Meg sem közelítette azokat még ember ezeken a sziklákon. Ezt ókumlálják.

Mikor ezt magyarázza Soma, hirtelen eszembe jut nekem egy nagyszerű!

– És mit kapnék? – kérdem. – Mit, ha én meg tudnám mondani nekik azt is?

– Beszélj bolondokat! – Soma rá nekem. – Azt már nem tudom megmondani nekik én se. Amit csak úgy hasból tanácsoltam nekik, hogy erre-arra álljanak a vadászok, arról-erről a hajtók, rám se hallgattak többet. Mert ne félj, azért kiismerik magokat ezek a rajzon is, merre-hogy áll itt a bércen, meredeken a szikla, merre van rét és erdő, akármi.

– És ha én mégis meg tudnám ezeknek mondani, hogy merre lehet úgy hozzáférni ezekhez a vadkecskékhez, hogy akár kővel meghajigálhatod őket? – mondom rá erősködve én, mint aki tudom, min erősködöm.

Így szórul szó, mink is osztozunk ott a zsellérházban Somával. Úgyhogy mi is elfeledkeztünk az erdészekről, és ebben kap bennünket a főerdész:

– Mi az? Mi az? – kérdi Somától. – Mit akar ez a maga embere?

Erre persze én odaállok a főerdész nagy hasa elé, és bátran kezdem:

– Csak azt, hogy én tudom, ki vezeti oda a bércre az urakat, úgyhogy kővel hajigálhatnak a vadkecskékre.

Ne is mondjam! A főerdész erre meg-kedves-barátomozott rögtön, és a hátamat lapogatta. Még majd karon is fogott, mint a menyasszonyt. Csak beszéljem: hol érik közel a vadkecskéket?

Persze már erre én értelmesen elmondtam, hogy Habrincs, ez az erdei majom, aki éveket élt a bérceken, hogyan bizonygatta nekem, merre tudja ő a vadkecskék járását biztosan.

Csakis, a főerdész is hallott már erről a Habrincsról, vagy ismerte is. Elég az, hogy:

– Rögtön elé kell keríteni nekem ezt az embert! – máson se kezdte a főerdész.

Soma már ugrott is oda, hogy hiszen jól ismeri ő is ezt a Habrincsot, elhozhatja szekeren akár holnap is a főerdésznek.

De hát a főerdész elhárította Somát:

– Hagyja csak hát, barátom! Ha ő ajánlotta, elhozza ő nekem azt az embert! – persze rám a főerdész.

Mindjárt megfogadta nekem a Pocos Gábris szekerét hajnalra Barkástelekre. Öt forintot kaptam a kezembe, hogy hát Habrincsot kártalanítsam, mert a munkájából hozom el, és nekem is jusson valami.

Így kitettem Somával! De még a németjével is, hogy félrerúgtak.

 

*

 

Elhoztam Habrincsot a főerdésznek. Szívesen jött az, ha három forintot kereshetett.

Felmentek ezek aztán másnap, nem is, csak harmadnap, az Ünőkőre, Habrinccsal. A pohos főerdész is. Az ember nem is hitte volna, hogy az még meg tudja hurcolni a hegyen is a nagy háját. A német Háinrik úr persze velük, és más két kerülő.

Én nem mentem velük. Soma ment. Pedig rá is csak annyi szükség volt, mint rám. De Soma nagyon benyalta, befúrta magát ennél a Háinriknál.

Mire én Barkástelekről visszajöttem a szekeren, hát Somán már a Háinrik viseltes ruhája volt. Igen, az! Akár erdővéd vált volna az én Somámból. Még egy lábszárra való bőrt és szeges topánkát is kapott Háinriktól. Az még semmi! De Háinrik másik tula zsebóráját is mutatta Soma a mellénye zsebéből. Nem hogy lopta! Hanem Háinrik adta oda neki, hogy pontosan, időre-órára járjon neki Soma.

Na, miben is járt Háinriknak az én Somám? Hajtókért persze. Az embereknek való felpénzt is Somára bízta Háinrik. Lapított egy-két bankó az én Somám zsebében. Nagyban mutatta nekem!… Az erdőkerülőkkel is Soma trafikált.

Kellett is félteni az én Somámat valahol?

Én nem irigyeltem Somát! Azt meg nagyon tudtam, hány pénzt fog ő még érni a németjének.

Én is megvoltam magamnak. Pocos Gábris, ez a zsellércsahos, rendes, meleg ágyat vettetett nekem. Abból ettem, amiből ők. Persze ők is csak a javát csaklizták el annak a temérdek ételbe valónak, amit a hajtók számára kaptak az uradalomtól.

Azt is mondjam, hogy tán a hat napból vagy öt napból, amit a vadászatig még ezeknél a parasztoknál lebzseltem el, az utolsó hármat a Pocos Gábris menyecskelányával aludtam? Mert ennek az ura hétszámra járt el az alsó uradalomba!

 

*

 

Hát a kastély körül előgyelegtem én milátni, egyedül, többször. De nagyon sokat nem láthattam. A falu felől kőkerítés volt. Hátul felől, a park felől pedig olyan ronda nagy kutyák rohantak akárkire, aki oda közeledett, hogy lemarták egykettő, ha ki nem szaladt a kastélyból valami naplopó vagy cefre.

Leginkább is csak a nagykapun leskődtem be itt-ott. Kivált az utolsó nap, mikor egyre-másra jött a sok hintó a kastélyba. Jöttek dámák is elegen, nemcsak urak. De ki tudta, hogy melyik másik ezek közül az úri népek közül? A léhűtők a kastélyból mindnek úgy hajlongtak egyformán.

Pedig nagyon kíváncsi lettem volna arra a Felséges Úrra, hogy az hogy néz ki, ha megérkezik? De nem láthattam, mondom.

Hát csakis azért mentem ki a bércre én is a vadászatra, azt látni. Máskülönben ülhettem volna otthon nyugodtan magamnak, afelől hogy oda kergettek. A hajtók, azok elmentek már előző nap a pajtából. Két erdővéd vezette őket. Külön-külön osztottak harminc-harminc embert. Kolompfát vittek magukkal vagy csak tűzi kurtafát. Ezt ütötték össze, vagy a fákat, sziklát ütötték ezzel, és ordítani kellett nekik, hogy felriasszák, és az urak felé kergessék a vadkecskéket. Ez volt a dolguk csak.

Hajnalban kezdték el másnap a hajtást, messze a bércen. És még az semmi is, a bércen éjszakázni, valami odúkban. De éppen aznap, alighogy ezek a hajtók kivonultak, megeredt rájuk a havaseső. Délután már nagy kapca hó kezdett esni, rendesen. Estére vastagon fehér volt minden. Itt lejjebb, a faluban is. Hát még fenn, a bércen?

Esett-esett is a hó egész éjszaka, mintha csak megrendelték volna erre a vadkecske-hajtásra.

Mert ennek éppen kedvezett. Kitől is tudtam meg én ezt, mint Somától.

Soma, az már iszonytató értette ezeket a vadászdolgokat. Magyarázta ő azt is nekem, hogy: honnan indulnak el háromfelől a hajtók? A Királykorona-sziklán kezdik, és zargatják a vadkecskéket az Ünőkő felé. Ez a hó csak jó a vadászoknak. Mert legtöbbet is a hó szorította le a vadkecskéket a sziklákról, hogy már az erdőszélen és réteken is lássák őket.

Hát én persze Somának csak lábatlankodtam ottan a vadászaton meg a németjének. Mert szükség nem volt rám. De már hogy velük megyek, Soma se bánta. Segítettem vinni nekik a vadász retyemutyákat legalább.

Sötét éjjel volt még, mikor elindultunk a bércre csak mi négyen. Háinrik, egy erdőkerülő, Soma és én.

Mink azért mentünk olyan korán fel, mert Háinrikra volt bízva, hogy annak a Felséges Úrnak jó leshelyet csináljon, és a többi vadász uraknak is, a vadkecskékre.

De megátkoztam én is százszor magamat, hogy erre az útra vállalkoztam, mikor nem is muszájlott. Meg arra a Felségesre is miket mondtam áldásnak!

Mert kegyetlen volt cubakolni abban a nagy hóban felfelé. Még lefelé na. De mikor a hegyoldal hosszán cubakoltunk a hóban. Az volt keserves! Az nem is bírta sokáig, aki elöl ment a hóban. Mert annak volt a legrosszabb, törni elöl az utat. Azt sorban felváltottuk.

Kétszer se pihentünk nagyobbat, és reggel négytől cubakoltunk déltájig. Akkor értünk helybe. Na, hála Istennek!

Pedig hol voltunk? Mikor visszanéztem le, a falura onnat, hát azt hittem volna, tíz jó kőhajításnál nincs messzebbre onnan, ahol vagyunk. Ezt tettük meg fél napnál több úttal! Az ördög hurcolja meg a ronda bérceit!

Egy nagy, meredek, havasi rét volt ez. Persze csupa merő, fehér hó. A napon az ember szeme elvakult, amíg sütött éppen déltájban pár órát.

Mikor felfelé mentünk, persze rézsút és keservesen kapaszkodva, visszacsúszkálva a hóban ezen a réten, hát úgy látszott, hogy a rét felső hajlásától kezdődik a sziklakő. Azon már csak bokrok lapultak. Nagy tíl-túl egy-egy szálfa, kettő.

Kivált éppen szemben, ahogy mentünk, nagy sziklahajlás látszott, ahol több nagy fa is volt. Emlékeztem, a faluból nézve, messziről nagy, nyitott sziklahasadást láttam itt. Éppen mintha az ördög fűrészelte volna ketté a bércet.

Ezen a hasadáson innen is nevezték Ünőkőnek a bércet, és túl kezdődött a Királykorona-szikla. Jól mondjam! Hogy itten éppen mintha élben ért volna össze a szikla, rézsút a rét felett. Mert azután széle-hossza tovább terült el erről is, túl is a sziklának, mintha száz torony és templom állana összevissza.

Jobban már nem tudom elmondani ezt.

Mert az volt a beszéd csak! Hogy éppen ottan, ahol a Királykorona-sziklát mintha az aljában késsel leszelték volna, befelé a hasadás majd-majd összeért, több helyen is ottan.

Hát Habrincs itt látta többször a vadkecskéket. Hogy itten fenn ugrálnak által a Királykorona-szikláról az Ünőkőre, és aztán az Ünőkőn vesd el magad! Tovább, el a szikla közt.

Akár a Királykorona-sziklán zavarta meg valami a vadkecskéket, akár az Ünőkőn, itt ugráltak által, és menekedtek meg akármitől, állattól vagy embertől erre vagy arra.

Csakis innen, a rétről lehetett ezeket a vadkecskéket lövésre kapni, ameddig fenn, a hasadásban átugráltak, és egy darabig az Ünőkő oldalán szökdeltek el. A sziklára már nehéz volt utánok mászni, még akinek szíve is volt arra. Mert a kőcsonkok közt hamar eltűntek ezek az ugriháziak.

Vagy hogy tán megközelítsed őket a hasadás túlsó végéből? Pűha! Ott olyan meredek volt a sziklafal, hogy ki se hajolhattál úgy, hogy az alját lásd. És ha voltak is olyan padkaféle helyek a sziklafalban, azokról se igen láthattál fel a szikla tetejére.

Mindent elmagyarázott, mutogatott ott nekem pihenés alatt Soma és az erdővéd. Mert őnekik már Habrincs a fejükbe töltötte ezeket, mikor itt voltak.

De tovább mondjam!

Kerestünk egy jó száraz helyet a szikla alatt. Odatelepedtünk. Még száraz pernyét is hoztunk, és tüzet gyújtottunk, és szalonnát sütöttünk.

Háinrik ugyan habrigyálta Somának, hogy a füstszag elijesztheti a vadkecskéket. De a kerülő meg Soma letorkolták. Merthogy így sem törhetnek ki másfelé a vadkecskék itt, hacsak a hajtók ellen nem fordulnak, azt meg nem teszik!

Hát finoman belaktunk ottan, és elég rendesen köszöntgettünk egymásra a pálinkásbutykosokkal is.

Azután már Háinrik és a kerülő elmentek, hogy mindenütt jelet szúrjanak a hóba, merre álljanak a vadász urak és a Felséges.

Somát meg engemet el se vittek magukkal. Még Háinrik rám is förmedt, hogy: maradjunk a helyünkön, nem szükséges nekünk a vadász urak előtt fityegni!

Somának az jó is volt! Ha leülhetett a butykos mellé.

De hát én most is legkivált a Felséges Úrra voltam kíváncsi. Hol áll az? Milyen? Mit tesz?

Onnan a mi odúnkból alig lehetett kilátni másfelé, mint a falu felé meg az erdőkre. Előttünk volt egy nagy kőszál, mint egy dupla fejű óriás. Még szinte szakállának látszott a bokor rajta.

Kimásztam én hát inkább a hóra, hogy lássak a vadászokra.

Meg is érkeztek azok nemsokára. De hát az Ünőkő felől jöttek fel sorban, és mindjárt le is vezette Háinrik és a kerülő a szikla aljába a leshelyükre. Így messzebb voltak tőlem, hogy láthassam, melyik-másik.

Ott is maradtak, jó néhány lepésre egymástól, a havon, a réthajlásban. Itt kettő, ott egy, ott egy és tovább. Persze a sziklahasadást és a vadkecskék csapását vizsgálta mind az Ünőkő felől. Ahogy csak biztosan Háinrik és az erdőkerülő megmutatta nekik. Onnan is jól láttam ezt a helyemről.

Én kifelé a hóra néztem persze. Meg a hasadásra fel. A szikla alá nem.

Egyszerre már, mikor jó darabja állok ott künn, a szikla alól hallom a Háinrik és az erdőkerülő hangját.

Nagy beszédben jöttek ezek. De ott a rét bal szélén kerültek fel, úgy látszik, alulról, és a sziklacsonkok közt meg a nagy hóbuckák közt nem látszottak.

Mert nem is mondtam, hogy ebben a nagy, ocsmány sziklahasadásban, kivált a szikla alatt, tán ötméteres vastag is volt néhol a hó. A szél befútta ide, meg a szikláról is lecsúszott a hó. Csak minél lejjebb a hasadásban, annál jobban feltorlott a hó. Sok helyütt mint a taréj, úgy állott.

De elég az, hogy úgy vettem észre, Háinrik nagyon mérgesen hadonászva magyaráz az erdővédnek. Azért is tán, mert az erdővéd szintén csak minden harmadik szavát értette ennek a malacszőrű németnek a fanyelvén.

Kíváncsi voltam: mi baja lehet Háinriknak?

Hát utánok suttyantam a havon vissza fel, az odúnkba. Somát úgy leltük, hogy összekucorodva, a feje a térde között, hortyogott, mint a réztrombita, a legöregebb.

Persze Háinrik felkiabálta Somát. Csapta le táskáját, puskáját. Csapta le a nagy fenekét is. És kérte a másik csobolyó pálinkát Somától úgy, ahogy mérgében iszik az ember.

Erre rá ottan mind a koccingatásra és Háinrik a nagy beszédre Somával.

Soma azután persze elmondta nekünk jobban az erdővéddel, hogy miért van oda Háinrik.

Felséges Urat már előbb felbőszítették valamiféle léhűtői, akiket magával hozott. Ezeket már az úton lekutyateremtettézte a Felséges és hazazavarta. De persze nem maradtak le a nyakáról. Jöttek az urak után hátul.

Na, jól van! A Felséges aztán a lesállásnál kezdte a nagyobb patáliát.

Mert hát odaállítottak melegítő pokrócokat és vadászszéket ülésre vagy tán heverésre is a Felségesnek a hóra. Meg olyan két szőrcsizmát, mint két puttony, amiben a havon járnak, állnak, aki persze fel tudja benne emelni a lábát.

Hát ezeket a holmikat a Felség mind felrúgta, és az erdővéd meg Háinrik után vágta. Hogy nem pubika ő, hogy őtet kényeztessék! Csuda, hogy a nevelőkisasszonyt nem rendelték ide ki mellé! Az anyjokba kergette maga mellől Háinrikot és az erdővédet. Csak a puskával meg egy üveg konyakkal maradt ott a Felség a lesálláson.

Ezen nevettünk a legjobban, mikor Háinrik után Soma beszélte nekünk, hogy a Felséges miket mondott a grófnak és a pohos főerdésznek. Hogy tud ő már olyanról is, hogy más Felségnek a kóbor cigányokkal taníttatják ki először a medvét láncon, hogy szalutálni tudjon, amikor a Felséges Uraknak kieresztik az erdőbe! Az bizony! Így ő nem akar vadászni itten! Nincs szüksége, hogy a népek nevessenek rajta, és újságokban mókákat írjanak, hogy előbb tánciskolát jártak azok a vadkecskék, amiket a Felség lelőtt. Hát így! De már azért is még kíváncsibb lettem én erre a betyáros Felséges Úrra!

Tudja, aki tudja, hogy fenn, a bércen lárma, kiáltás messzibb hallik. Hát ahogy az erdővéd magyarázta, nekünk már régen hallani kellett volna a hajtókat. Azt a csapatot, amelyik a Királykorona-sziklák innenső alját zargatja végig.

De hát nem hallottunk elébb semmit, mikor jöttünk, és ide érkeztünk. Most pedig már minden hangot mi fogott el? Éppen szemközt felől, az Ünőkő felől, kezdett csúnyán zúgni a szél.

Be is borult jól az ég is azóta, hogy itt fenn voltunk. De még a felleg magasan járt. Nem várt az erdővéd se zegernyét vagy mit. Ez ismerte erre jobban az időjárást.

Szél-szél! Az jár a havas bércen mindig. Hideg alig volt.

Éppen félrébb álltunk evvel az erdővéddel hallgatózni a hajtókra, hiszen már delen is túl járt az idő. Hallottuk is a lármát, bár egybe a szélsüvítéssel.

De az erdővéd azt mondta:

– Ha felkergették már ezeket a vadkecskéket, azoknak most-most, ebben a szent percben kell itt lenni. Híjj, de én is odagyújtanék nekik! De úgy látszik, mégse kapták őket fegyvercső elé az urak se. A beste dögeit! Nem durran egy puska se!…

– A’! – mondom én erre a kerülőnek. – Mit haragszik maga ezekre a szegény tetves vadkecskékre, hogy e közt a seregnyi ember közt, ami rájok csődült, még maga is rájok puffantana? Én inkább erre a Felségre volnék kíváncsi. Csak érte jöttem ide, és színét se látom.

Na, erre az erdőkerülő nekem:

– Hát ha megkockáztatná, hogy mindenütt a szikla alatt megy, akkor megláthatja. A Felség áll legislegalul egyedül. Csak ki ne bújjon a hóra, mert nem állok jót a bőréért akkor. Egypár pofont, azt aztán biztosan kap, ha a leshelyek körül meglátták.

Már én magamban gondolom: ha ennyi utat megtettem ide azért a Felségért, én megnézem.

Megmutattattam még egyszer jól magamnak a kerülővel, merre bujkálhatok el a szikla alatt és meddig. Azzal kaptam magam és elindultam.

A kerülő persze visszament Somáékhoz pálinkázni.

Lassan, lapítva mentem, persze. Dehogy vett észre engemet valaki. Inkább is attól féltem, hogy kezem-lábam kitöröm a síkos meredeken, ahogy a sziklafal alatt haladtam.

Vártam egy-egy darabot egy-egy sziklacsonk mellett, és már vagy három-négy leshelyen is láttam állni az urakat.

Persze háttal álltak, ültek nekem. Kettő is, három is állt együtt. Erdővédek, inasok vagy micsodák, az urakkal. És a szemük mindnek fenn, a sziklán, átellenben, a vadkecske-csapán.

Már-már úgy néztem, közel lehetek a szakadás végéhez, mert a szikla majdnem összeborult fenn, és a hó irtón fel volt torlódva.

De elfelejtem mondani, hogy amikor én erre az útra indultam, kegyetlen kezdett elborulni az ég. Már ott, ahol mint a bolthajtás, hajolt a szikla, olyan homályos volt, akár öreg este. És a szél, mint a veszekedett fene, kezdett el hujjujozni a hasadásban.

Most pedig, mikor már itt utoljára megálltam, hogy meresszem a szemem rá arra a Felségre, ha itt van, hát egyszerre olyan sötét szállt le, hogy már a fehér havon se láttam tovább tíz lépést.

Rá esni a hó is! Olyan hó, mint a tű. Az embert szinte csípte, szúrta, ahogy nekicsapta a szél a bőrének.

Mit is tegyek, az istenit? Gyere vissza, Marci, inkább a többihez. Azon gondolkoztam.

De ezenközben a nyavalya zegernye most kezdte istenigazában.

Hallottam, a vadászok is ordítanak egymásnak, mit, mit nem! Biztosan, hogy hiába is állnak már a lesen ebben az ítéletben.

Hát a szél egyformán csapott a sziklafal alatt is és a havon is. De még amilyen fene meredek volt ez a hasadás, jobb volt cubakolni a hóban, mint ahol nem volt hó, a fal mellett. Mert ott jeges volt a föld, a szikla. Forrás szaladt ott a szikla alatt, mindenütt.

Éppen arról gondolkoztam, hogy a jégen csúszkáljak, vagy kiugorjak a hóra. Hát egyszerre egy borzasztó ordítás! De olyan, hogy azt hittem, a szél, a zimankó is megijed rá.

Ez semmi! De valami irtózatos recsegés-ropogás, zubogás vagy micsoda, ez is hallik.

Kiugrok én a hóra, és én is ordítok:

– Hé-hó! Mi az?

De már ezt el sem tudom mondani, hogy volt.

A sötéttől, a széltől, a zegernyétől mégiscsak láttam, hogy mintha másnak látnám lefelé a szakadást! A hótorlódás alacsonyabb vagy mi? Tán rögtön is észbe kaptam, hogy a feltorlódott hó lecsúszott a szakadásból a túlsó oldalon a mélységbe.

Már akkor késő volt!

Egyszerre éreztem, indul velem is lassan a hó. Indul lefelé! Úristen! Kapaszkodhattam már vissza! Kapaszkodhattam a sziklafal felé is. Hiába!

Jött-jött velem onnat is, mindenünnet a hó a lábam alatt.

Azt se tudom már, hogy el nem ájultam az ijedtségtől. Csak révedeztem, hogy csúszok-csúszok a hóval, mind sebesebben, és egyszerre supp! Le a mélybe!

Véged neked, Marci! Ezt úgy gondoltam biztosra! Mert ne legyek boldog, ha még akkor is észnél nem voltam, csak éppen szédültem, mikor vagy jó néhány emeletnyi magasból lehuppantam a hóval.

De mi? Semmi bajom! Szinte nem is éreztem, hogy sokkal jobban megráz az, hogy már le is huppantam megint a hóra, mint mikor éreztem, hogy zuhanni kezdek.

Csak csúsztam megint lefelé a havon, persze a nyakamba esett elég, és itten még kegyetlenebbül vágott a szél. Pedig előttem is csak hóhegyet láttam, és a hátam megett a szikla csak pár méterre, pusztán. Már amennyit tudtam látni abban a borzasztó, kavargó hófúvásban.

Csak elég az, hogy rögtön rájöttem arra, ide valami nagy sziklapárkányra csúszhatott le a hó a szakadás száján, és itt toronynak torlódott fel. Azért nem estem én olyan nagyot. A hó megmentett.

Igen! De arra is rögtön rágondoltam, hogy ha még zuhan hó lefelé, hát az eltemethet, vagy agyoncsaphat valami görgeteg szikla is. Kaptam magam, ahogy csak bírtam, és vackolódtam a hóhegyen lefelé, csak a sziklafalhoz megint.

Így hamar el is kecmeregtem a szikláig, csakugyan. Már egy bokrot is megfogtam. Mert azt, ahogy itt csapott a szél, alig állotta ember. Tán le is sodor valahová ez a kegyetlen vihar, ha nem éppen szerencsére a sziklafalnak fúj. Hiszen a hasadásba is szembe süvített be.

 

*

 

Hát most, ha azt kérdeznék éntőlem, hogy azután mikor már itt voltam, hallottam-e valami másféle hangot is én a szélzúgástól? Csak meg kellene valljam, hogy: igen, többször mintha hallottam volna valami ordításfélét.

De hát persze ezt én csak felülről, a hasadás szája felől hallottam. Hát abba is lehettem, hogy a hasadásból ordít le valaki vagy többen. És oda fel innen már csak a madár jut fel vissza, szárnyon. Azután meg az is igaz, hogy az ember, ha életéért meg van rettenve, hát azt nézi, hogy a bőrét mentse elébb, ahogy tudja. Másra gondol akkor a legkevesebbet.

Én is csak azt néztem, hogy mentül messzebb legyek ettől az átkozott sziklahasadásnak a közeléből, ha lehet. És ennek a hógörgetegnek a közeléből.

És láttam, mehetek tovább, egészen jól a sziklafal mellett, a sziklapárkányon, bokrokba kapaszkodva. Sok helyt hó sem volt itt. Ahol egy-egy csonk kiállott, mint a hasadásban. Ilyen helyt fújtam ki magamat annyira, amennyire. De különben kecmeredtem tovább, mint a veszekedett bolond.

A hófúvás? Az nem szűnt meg egy percet sem. Az a zsihúu-jíhúu! amit a szél tett, az ember fülét fájdította legjobban. A csapó hótól meg alig láttam.

Három-négy lépést magam előtt még sohasem tudtam, hogy bokor, szikla vagy mi?

De biztos, el is megyek mellette, ha bele nem botlok. Hogy mibe?

Hát egy szegény, nyavalya, döglött vadkecskét leltem ottan a havon, félig már betemetve.

De bele is huppant ez jól attól is a hóba, ahogy lezuhant a szikláról ide. És tán nem is itt a havon ütötte agyon magát, hanem már feljebb, egy sziklacsonkon. Ide már dögölve hullott le ez, mint a szotyós gyümölcs, szegény.

De mit gondolkoztam én ott ezen! Láttam, mikor felvettem, hogy csupa aludt, fagyos vér a feje és a szügye neki. Tapogatom!

Úgy tetszik, még meleg! Ejha!

Kerestem hamar madzagot.

Kötöm össze ennek az árvának a lábát, hátsót, elülsőt, külön, és kapom a nyakamba. Még meleget is tartott a hátamon. Az utolsó-utolsó szikra is benne volt még a nyomorultban. Benne, még sokáig. Mert a hátamon még össze-összeráng, éreztem, egy óra múlva is.

Ahogy mentem-mentem azon a sziklapárkányon, láttam, hogy ez lefelé tart szerencsére. Csak meddig? Azt nem tudtam.

De nagy-nagy keservesen mindig találtam valami helyet, ahol alább-alább csúsztam, és bokor és fa is mind több volt, amibe kapaszkodhattam. Egy helyt pedig egy meredek, sima, havas rét jött. Azon úgy csúsztam le éppen, isten nevében, hogy azt sem tudtam, merre állok meg?

De már közel-közel zúgott az erdő hozzám, legjobban ez biztatott, hogy kijutok valahogy tán emberlakta helyre.

Itt lejjebb-lejjebb még mintha a zegernye se volt olyan háborodott már. Vagy szűnt is valamit.

Elég az, hogy egy helyen, már az erdő szélén, jött, hogy ordítsak már örömömben.

Mit látok meg, nem is messze? Világot. Ablak lehet, még azt is kivehettem, több világos ablak. Ház van ottan, biztosan!

Na csak oda! El ne tévesszem!

De nem is lehetett eltéveszteni, úgy látszott, mert a völgy egyenesen odahajlott a házhoz.

Hogy mondom? Már akkor, mikor erre rájöttem, egyszerre mintha meglöktek volna ottan:

Hiszen ez a Jankáék háza! Itt jöttem le a Zachariással, mikor a vadkecskéket láttuk. Annak a meredek rétnek a tetején tanyáztunk tűz mellett, ahol most lecsúsztam a havon.

Pűha! Abban a szent pillanatban már az is eszemben volt, hogy: hiszen Habrincs is valami szakadásról beszélt nekem, hogyha annak a szájából az ember háncskötélen leereszkedik a sziklán, akkor két és fél, három óra alatt lenn van a facsúszdánál.

De egyebet se mondjak, hogy úgy ki voltam állva, hogy az erdőben, mikor már utat is leltem, hát nem bírtam már. Találtam, szerencse, széltől fordulva éppen, egy akkora faodút, mint egy kemencepucik. Ebbe berogytam és pihentem. Még aludtam is egyet a száraz levelen, a vadkecske a fejem alatt félórát, mennyit.

Már ez a kis pihenés helyrehozott, kiszíttam egy pipa dohányt is még. De aztán: gyere, Marci!

Hát csakugyan itt voltam megint a facsúszdánál. Láttam a hegyoldalról még azt is, hogy már csak a Janka ablakában ég világ. A másik ablak, az öreg Gábrisé, sötét.

De hát inkább a Zachariás háza felé tartottam, mint Jankához állítsak be. Zachariásék ablakai lenyíltak az erdőre. A ház háttal volt. Nem tudtam, fenn vannak-e.

Abban biztos voltam, amennyire ez a Zachariás odavolt a vadkecskékért, hát tán álmából is felzörgethetem ezzel a szegény kis döggel.

Csakis, nemcsak fenntaláltam még az egész erdőkerülő hadat, hanem még éppen ott volt náluk vendégüknek a másik Zachariás. Az, amelyiknek a nagy hasú felesége kilökött Somával a házából.

Amikor Zachariás és a másik, a bátyja is meglátták azt a rongy vadkecskét a hátamról? Azt sem tudták, merre töröltessenek széket nekem!

Le rólam a havas culát! Üljek a tűz mellé. Még meleg bort is főzetett nekem a feleségével Zachariás rögtön.

A vadkecskét? Hogy vizsgálták azok? Micsoda egy örömmel!

Csak az volt a legnagyobb csudájuk, hogy lövés nincs a vadkecskén! Nem golyó érte a vadkecskét. De ha nem érte golyó, hát akkor az csak a szikláról heppenhetett le.

Ilyen csudát! A világ hetedik csudáját! Hogy a vadkecske félrelépjen a sziklán.

Nem tudta ez a két Zachariás: hova legyen a csudálattól?

Persze engemet aztán kikérdeztek mindenről. A vadászatról, hajtásról. És el is mondtam nekik hamar mindent. A Felséges Urat is! Egyebet is. Mindent!

De úgy segéljen! A legjobban csak arra volt kíváncsi ez a két erdőbakter, hogy merre találtam rá a vadkecskére a havon.

Már amíg beszéltem nekik, kimentünk a konyhába a vadkecskével, hogy felakasszák, és lefejtsék a bőrét, rá ne hűljön.

Éppen néztem! Kis nyeszlett gidó volt. A kis bundája csupa cafat. A két kis szeme mintha könyörgött volna az embernek: ne bántsál, mit vétettem neked?

Hogy ilyen utolsó kis jószágért eget-földet összeforgatnak, falunyi embert utánakergetnek, elpusztítani ezt a havas sziklán… Mi mulatság ez? Igazán!

De ilyen vadászfélének ugyan mit is mondjak ilyet?

Ez a két vadcsiszár szinte boldog volt abban is, hogy nekieshet késsel ennek a kis ártatlannak. Értették is ezek ezt a bőrnyúzást. A hentes nem jobban. Ketten, két jól fent késsel, egykettőre lehántották a kis vadkecske irháját, úgyhogy a szeme lyuka is épen fejtődött le, és a koponyájáról a kis szarva is.

Na de még nem voltak készen a nyúzással, ez a két pecér, engem már nem hagyott nyugton az ördög, hogy legalább átnézzek Jankáékhoz. Csak az ablakon keresztül is nézzem meg, mit csinál.

Elég az, hogy szedem magam, a konyhából, csakúgy, mint félre való dolgomra, szépen.

De hát Zachariás, úgy látszik, élt a gyanúperrel, hová suttyanok el. Úgy a késsel és a véres kezével futott ki utánam az udvarra:

– Mégy ugye, mégis átal? – utánam Zachariás. – Én csak attól óva intlek, Marci, hogy rákopogjál erre a ringyóra. Ez tömlöcbe dug téged, amilyen dühödt terád! Még most is emleget. De jó szó nélkül. És megteszed, hogy még az én házamra is ráhozod a csendőröket magadért, amiért menedéket kapsz nálam.

Így Zachariás nekem! Persze már arra kicsit megrettyent az inam, hogy ennyire kéznél van Jankánál a csendőr, ha csakugyan rám akarná uszítani.

De csak nem tudtam békén maradni. Csak rálesek Jankára és jövök! Megígértem Zachariásnak, és kifelé ezzel magamnak az udvarról.

 

*

 

Tudtam, a két nagy, örvös szelindek addig ott van a Janka szobájában, és a másikban, a medvebőrön hevernek, amíg Janka le nem fekszik. Akkor ereszti ki őket. Ezek le nem marnak, rám se ugatnak tán, ismernek még.

Bátran megyek a kertelésajtónak az útról.

Sötét volt nagyon. De holdvilág volt valami, és már régen nem esett, sem nem fújt. Hideg se volt nagy.

Hát éppen amikor kattan a kertajtó zára a kezemben, látom, hogy a Janka világos ablaka előtt emberalak áll. Leskelődött a függöny résén.

De meghallotta a kertajtó-csappanást, leugrott a tornácról, és oda, egyenesen hozzám.

Még először majd hogy a micsoda is belém nem hűlt! Mert a csendőrre gondoltam, hogy az rám lesett itt. Futottam is volna, meg is merevedtem itt, az ijedtségtől.

De hát rögtön láttam, ez nem csendőr.

Egy ember, kalap nélkül, az egyik kezében egy táskaféle, ládikaféle. Ő kérdi tőlem így:

– Maga ide? A ház?

– És maga, mit akar itt? – én is erre a faggatáson kezdem.

– Én eltévedt. Kell nekem kvártél vagy kocsi, vagy hátasló tovább. Én fizet sok, akármennyi.

Már gondolom, tudom, ki lehet ez. Mindig jártak erre, kivált ősz felé, vigécek, kelmével, hencsenbencsennel, egyebekkel. Ha ez így töri a szót, az lesz. Kérdem is tőle:

– Maga vigéc? Mit árul?

Erre mérgesen, úgy hallom, nekem ez a pofa:

– Az mindegy maga, én kicsoda! Én huszár itten Magyarország két év. Megtanult én a magyar beszéd.

– Azt nagyon szépen! – mondom neki erre. – De itt van két akkora szelindek a háznál, hogy egy huszárt is lehúznak a lováról. Jó lesz, ha vigyáz!

– Hát magával megy! – mondja nekem. – Nem ide be maga, a házba?

– Nem! – rázom én is a fejemet. – Én nem megyek be. Menjen csak! Csak vigyázzon!

– Hát mi? Hogy? – kérdi.

– Rám haragszanak idebenn! – mondom.

– Na de minek? Nem mond meg? Hát mondd! – így faggat.

– Hát mert egy jó barátom ellopta itt a gazda kabátját, és azért dühösek rám is.

– Maga tolvaj? Áhá! Nagyszerű-nagyszerű!

Így az én vigécem. És elkezd kacagni. De úgy örül annak, hogy én tolvaj vagyok, mintha az örökösöm lenne.

Azután azt mondja:

– Csak egy szép kisasszony benn!

– Bizony! – mondom. – Az! Szeretne szállást az ő szobájában?

– Haj-haj! – mondta az én emberem. – Szeret-szeret! Hogyne! De lehet ezt a kisasszony! Ez nem úri kislány? Nem házikisasszony? Nem tisztességes? – így firtatja nagyon.

– Dehogynem! – felelem.

– Hát akkor fuccs, hogy kezdje ezzel! Nem?

– Meg kell próbálni! – mondom én erre neki. – Tisztességessel tisztességesen kell megpróbálni, nem tisztességessel nem tisztességesen.

Kacag erre megint az én vigécem és mondja:

– Áh! Maga nagy huncut ember! Hát nem gyere, néz meg már a kisasszony?

Na hát, odasuvakodunk ezzel a vigéccel a tornácra, beleskelődünk a Janka ablakán.

Janka ült, és szerencsekártyát vetett az asztalon. Így szokta ezt ő mindig… Nagyon szomorún ült ott egyedül.

De hát, úgy látszik, a két nagy, dög kutya benn megérezte, hogy járnak a tornácon. Egyszerre az egyik, mint a hordóhang, rá morogni. A másik rá erre az ugatásra is.

Janka rögtön kelt fel az asztaltól, és az ajtónak.

Csak annyit érkeztem még szólni ennek a vigécnek, hogy:

– Ne szóljon rólam! Vigyázzon a kutyáktól!

És én leugrottam a tornácról. A ház megé elbújtam. Itt vártam mennyit, mennyit nem. Pár percet.

Vissza leskelődni én az ablakhoz.

Hát az én Jankám már a vigéccel ül a szobában. Úgy láttam, nagyon örült neki. Nagyon körülveszi, babusgatja. Üveg van már az asztalon pálinkával, és nagyban beszélgetnek.

Gondolom is: nincs itt mit keressél már, Marci!

Kedvetlen otthagytam a tornácot, és indultam magamnak, hogy megyek vissza Zachariásékhoz.

Na, hogy onnan hamar tovajussak, azt megtehettem. A Zachariás bátyjának a szánkója hajnalban befogott neki. Én is mehettem vele.

Azt is mondjam, hogy Zachariás, a másik, nyolc forintot ígért nekem a vadkecskéért. Ezt elfogadtam egy szóra tőle. Meg is kaptam!

A Zachariás bátyjánál is aludtam egy éjszakát. A felesége a nagy, löttyedt hasával szívesebb volt most hozzám.

Szánkón mentem Ünőkőaljára onnan is.

De mi vár itten?

Persze hogy a Pocos Gábris házába állítottam be legelőbb. Csakhogy vele nem is beszéltem, mert nem volt otthon. A felesége meg a menyecskelánya fogadtak. De milyen hűhóval.

Soma kikérte Háinriktól a felpénzt tán ötven hajtóra is. És se hajtó, se felpénz. Még egy csomó hajtó, azok közül is, akik Somának jöttek a szavára el, a kastélyba ment követelni a pénzt. A gróf fizette ki őket maga!

Háinrik puskával kereste Somát. De eltűnt az, mint a kámfor. Hacsak a csendőrök nem tették rá Somára a kezüket, akiket Háinrik Soma után uszított.

Így.

Hát én most már megmaradtam magammal abban, hogy ott legyen Soma felőlem, ahol akar. Én szedem magam egyedül, mentül hamarabb, ebből a görbe vidékből. Nincs kedvem többet mindig a tömlöcöt kerülgetni akárhol ezzel a Somával. Hazavergődök én valahogy a városomba! Erre vágytam már legjobban. Volt is tizenöt forintom útravalónak.

 

*

 

De ki volt az, akivel én a Jankáék kertelésénél beszéltem?

Az volt az a Felséges, akire olyan kíváncsi voltam. Ez a Felséges is leesett velem együtt a hócsuszamlással, és ő is úgy kecmergett le utánam a bércről Jankáékhoz az ablakvilágra, mint én.

Erre rá nem jöttem!

Nem! Mert hát én a szakadásban is felülről hallottam csak az ordítást a szélben, és abban voltam szentül, hogy csak egyedül kárhoztam le.

A zsellérasszonyok pedig, ha mondták is, hogy a Felséges úr is eltévedt a vadászaton, kerestette is őtet a gróf, de mondták: magától megjött szánkón másnap estére a Felséges…

Hát már mit is mondjak erről még?

Hogy egy ilyen Felséges úrral szemtől szembe beszéltem, aki egy szavával akár főispánnak megtehet akárkit, és csak pökhendiskedtem vele. Szóljanak ehhez!

 

Kakuk Marci hősszínész

Ünőkőaljának hívták azt a nyomorúságos falut, ahol Soma, a társam, faképnél hagyott.

Együtt indultunk csavarogni a világba. Vele kerültem el ide, az istenverte havasok közé.

Igaz is! Voltam már mentségtelenebbül is, mint itt!

Utóbb össze tudtam kaparítani annyit, hogy: a rongyoson kívül volt egy rendes ruhám is, fehérneműm is, és a kis zacskómban egy tíz- és egy ötforintosom lapított.

De rám jött nagyon, hogy visszatérjek szülőhelyemre, Málnás-Újvárosba. Nem hogy azt gondoltam, ott úgy fogadnak: elhajtják a polgármestert állásából, és helyébe tesznek, hanem vágytam már nagyon látni azt a helyet, ahol nevekedtem.

Soma, a társam is hiányzott itt nekem, ezer idegenben. Ez a nyakigláb kapcabetyár százszor jobban eligazodott mindenütt, mint én. Ügyvédnél írnokoskodott annak idején, és nem félt az sem csendőrtől, se senkitől.

Csak ő, Soma volt mindig, aki kieszelt valami okosat, hogy a bendőnkbe falatot és a fejünk alá vánkost kerítsünk akármerre. Na persze nehezebb munka nélkül.

A nagy vadászat előtt is Soma volt az, aki beszerzett bennünket hajtóknak. Nemcsak! Hanem Soma úgy benyalta magát a grófi főerdőkerülőnél, egy németnél, hogy az rábízta Somára a hajtók szegődtetését. Persze a végén az én Soma társam csúful behurgolta a főkerülőt a hajtók bérével. Amire én lekecmeregtem a bércről, a vadászatról, az én Somámnak hűlt helye volt a faluban.

Az urasági cselédek azért megmagyarázták jól nekem: tartsak mindig lefelé a völgyön, három kisebb falu után elérek egy Csorrantós nevű, nagyobb községbe. Már onnét, nem is sokért, vonaton is mehetek, ha akarok, a városomba.

Na, Csorrantósig, nagyobb szerencsémre, még szánkót is kaptam. Csak egy deci pálinka áldomást fizettem a falusi, mokány gazdának, aki elvitt.

Sötét hajnalon indultunk persze, ahogy ilyen falusi parasztok szoktak indulni dolguk után. Ne hazudjak, még délidő sem volt, hogy a kis mokány csikókkal a szánkó megállott egy kis kocsma előtt Csorrantóson.

Hát beülök ottan a rácsos kármentő mellé, ebbe a csárdába, falok valamit, és rendelek magamnak egy fél liter bicskanyitót, hogy tudjak jobban tanakodni rajta: szánjam csakugyan a költséget vonatra hazáig innét?

A csaplárné, egy csinos, fekete, tagos asszony, úgy láttam, nem nagyon biztat, hogy: firtassak valamit nála. Ahol rám is tévedt a szeme, ott se vett kutyába se.

Gondolom: kászálódj, Marci, innét valami barátságosabb helyre! Föl is állok.

De éppen akkor bukik be az ajtón valami magamfajta, felemás szerzet. Abiza!

Mert olyan falusi bekecs volt ezen is, mint rajtam, de a lábán nem csizmába húzott nadrág, mint amilyet falusiak hordanak, hanem pantalonnadrág. A fején pedig köcsögkalap, vagy ahogy hívják, városi pincsikalap. (Hordtam ilyet én is a városomban.)

Na de mit látok? Az a beszéd!

Alig lép befelé ez a városiból-falusiból összeszedett tróger, az én harapós képű, helyre csaplárném, tyű, milyen somolygósra húzza a száját! Csakigen! Ez elé a tróger elé. Micsoda? A parasztgazdák vagy micsodák, a másik asztalnál, azok is, csak azt látom, olyan szíves pofát csinálnak erre a senkiházira, mint a szerencsemalacra.

Ez a tróger pedig egy nagy csomag cédulát szorongat a hónya alatt. És alig mondott jó napot, már nyálazza az ujját, és vesz a cédulákból egyet-egyet. Tesz a csaplárné elé, a kármentő polcra, tesz a gazdák elé, az asztalra, gyorsan-gyorsan a céduláiból. Még engem is megnéz, mintha elém is akarna tenni cédulát. De aztán csak egy ravaszat kacsint oda rám és fordul el.

Hová?

Hát a csaplárnéhoz, aki elé az első cédulát tette.

A csaplárné erre neki:

– Na, töltsek, Kálmán, neked egy pohár bort?

– Nem, nem, ténsasszony, köszönöm! – rázza nagyban a fejét a tróger: – Sietek! Nagy utam van máma még! Tetszik látni! – mutatja a cédulákat a hónya alatt. – Betakarítom a termést!

Erre a csaplárné ezt kérdi:

– Hát mégis mentek elfelé?

– Megyünk-megyünk! – bólintott rá szomorúan a tróger. – Sajnos!

– Hát nesze! Isten segítsen meg!

Húzza ki az asztalfiókot a csaplárné, és látom, egy hatost nyom a tróger markába. Ahogy a tróger köszöni, és aztán megy a parasztokhoz, hát azok is nyitják kifelé a bugyellárist, és mind ad a trógernek. És egy-kettő azok közül is sajnálkozik, hogy a tróger búcsúzik el.

Az ajtóban azután ez a cédulás léhűtő összecsapja a bokáját, szalutál a pincsikalapjához, és nagy bátran:

 

Hogyha adtak, jól tették! Visszajövök erre még! Narancs, citrom, répa, retek! Áldja Isten kegyelmetek!

 

Azzal ki az ajtón a cédulás.

Én csak abba voltam, hogy azok a cédulák, amiket ez a tróger osztogat, olyanok, amik jók féláron a lutrira.

Hát nem is voltam kíváncsibb rá, hogy ebben a barátságtalan csapszékben kérdezgessek tovább. Mentem már magamnak, ha felkeltem elébb.

Hanem, ne felejtsem, mikor ez a cédulás naplopó bejött a csárdába, hát az ajtón kívül hagyott valami kisgyereket. Rá is förmedt arra, hogy: – Itt várj!

És a kis kölyök künn kegyetlen sivalkodott az ajtónál, míg a tróger apja benn járt.

Micsoda? Sivalkodott az még jobban azután is, hogy már a tróger visszajött hozzá. Éppen láttam, mikor kimentem, a kocsmaajtóból, hogyan ráncigálja az a gazember ezt a szegény kisfiút a kis karjánál, rúg egyet a kis fenekébe, ripakodik rá:

– Elhallgass! Az anyád ribanc nemjóját, aki itthagyott!

Így viszi ezt a kisfiút keresztül az utcán ez a cédulás, és mit tesz persze? Bemegy egy nagy kapun a céduláival, az utca átellenes során. A gyerekre pedig irgalmatlanul ráordít ott is a kapuban, és fenyegeti, hogy kitekeri a nyakát, ha nem vár nyugton rá ottan!

Hát, nagy hideg nem volt. A nap sütött, az eresz csepegett. Szinte jólesett künn, a friss levegőn, a szép, fehér, havas világban az embernek. De hát már egy kis kölyöknek más, ha nincs kedve rá, hogy hurcolják faluhosszat sétálgatni. Pogányság ez!

Éppen ezeket gondoltam erről a cédulás betyárról, a kis fattyával, amint bandukoltam magamnak, még azt sem tudtam, merre is, ezen a Csorrantóson végig. Nahát!

Csakhogy alig érek túl a harmadik-negyedik házon, az én cédulásom, hiába hogy ellenkező irányban indultunk el a csapszékből, hallom, hogy az ordító kis csárrámpójával megint a hátamnál jön sietve az úton keresztül.

Így, mikor mellém ér, már nem állom meg, hogy meg ne szólítsam. De csak így szépen, mókázva:

– Na hallja, maga is fordítva csinálja a mesterségét, mint más!

– Hogyhogy, mi? – kérdi.

– Hát mert – mondom – más rendes kéregetőt éppen fordítva, a gyereke vezet, és a gyerek megy be kéregetni, amíg az öreg virginál az ajtóban. Maga, látom, tótágasra állította a mesterségét!

– Ki kódul? Maga kis ökör! – feleli erre a cédulás. – Én színházi kellékes vagyok. Vakulj meg!

Odatartja a cédulás csomagját erre az orrom elé, és hagyja, hogy olvassam el, mi áll rajta nagy betűvel:

 

Se pénz, se posztó, Búcsúzik a színlaposztó!

 

És még azonkívül kisebb betűkkel az a rigmus is rajta a cédulán, amit a kocsmában mondott el búcsúnak ez a kellékes.

– Jól van! – mondom. – Az orrodat azért nincs mit felhúzzad énrám, hogy kéregetőnek néztelek. Hiszen láttam, hogy a markodat borravaló elé tartod, majdcsak inadszakadtára.

– Hát ez egyszer van! – szól a kellékes. – De más munkából is akad nekem elég, legyen nyugodt, ha előadást tartunk.

– Ja! Mennek most tovább ebből a faluból? Hallottam! - mondom.

– Fenézünk! – legyint a kellékes erre, azután azt mondja: – De csak azt akarom mondani magának jóakaratúlag, hogy itt ne nagyon faluzzon a lakosok előtt erre a mezővárosra, mert az lett már két éve ez a község, és leütik magát, ha nagyon faluzik.

– Jó, legyen! – rá én. – De hogyhogy nem megy a maga színháza el, ha maga búcsúzik?

Na, itten egy szép nagy, rácsos-kerteléses, kőverandás ház előtt álltunk meg éppen ballagóban a kellékessel, és az ott nekem:

– Hát várjon egy percet, ha kíváncsi. Ide beviszek emléklapot. Fogja ezt a ronda kölyköt… Ne vernyákolj, te!

Azzal a kellékesem beugrott a rácsajtón, és mert rögtön elébe szaladt nagy ugatva egy tarka kutya a verandáról, hát annak kezdte a csitítását, míg a lábát kapkodva bement.

 

*

 

Nekem meg ott volt a kezemben a kisfiú keze. Veres volt, mint a pecsenye, a hidegtől, pedig a kis pár kesztyűje ott lógott madzagon a nyakában. Bőgött persze, szipákolt persze tovább nekem is.

Hát már előbb leguggoltam hozzá, felhúztam a kis kesztyűjét, megtörültem a kis orrát, és szépen kezdtem neki a simogatással:

– Nahát, ne óbégass már, kisfiam. Nem bánt senki. Mondd meg inkább: hogy hívnak?

– Elemér! – feleli erre nekem értelmesen a gyerek, csak persze Ejemérnek ejtette a nevét.

De látom, hogy csak elvadították ezt a kis jószágot. Mert már hagyja is abba a bömbölést, és szépen néz rám.

– Hát minek nem szeretsz édesapáddal sétálni?

– Nem aputám ez! Ez Kálmán! Aputám elutazott! – így magyarázza mindjárt nekem a kis tökmag magától.

– Hát anyukád? – kérdem.

– Elutazott anyutám is! De majd elvisz! – válaszolja.

– Hát minek hagyott itten? Miféle a te anyukád? – így firtatom.

– Műjésznő! Az én anyutám műjésznő! – kétszer is elismétli előttem ezt a kis babszem.

Már értem! Valami színésznő gyereke ez, aki tán másüvé szerződött, és itt ni, erre a kellékesre hagyta a kis magzatát.

De nem érek rá ókumulálni ezen. Már künn van a kertből a kellékes, és a kisfiú abba a nyomba elölről kezdi az ordítást. Rá se hederít a kellékes már. Azt mondja:

– Délig ez most már megment. Délután ez van még. Estig lejárom! Mármost cseveghetünk. Maga miféle?

– Mindegy az magának! – rá én. – De csakugyan tanácsot adhatna nekem, hogyan jutnék el olcsóbb szerrel innét Málnás-Újvárosra?

– Püha! Az messze út! Még vonaton is. És drága! Persze a pénzmag nem veti föl magát. Azt gondolom! De csakis, tudom, szoktak majdnem naponta járni innen fazakosszekerek, jó ekhóval, vásárosok is, még mindenféle más fuvar is jár arra innét. Igaza van, hogy ilyen egy alkalmatosságra ingyen is felkérezkedhet, ha jótét szívű emberre akad.

– Na ez az! – bólintok rá. És a kellékes rögtön vissza nekem:

– Legjobbat is azzal tesz, ha velem jön a Nagyvendéglőbe; ott leghamarabb tudakolódik meg egy-más a maga számára. De érdekes, hogy az idényszezonba fel volt véve a mi társulatunknak ez a maga Málnás-Újvárosa, két hónapra, éppen tavaszra, szezonutóra. Csak már, hogy most mi legyen belőle? Nem tudom!

Még ahány ilyen színházi trógert láttam, az mind úgy nagyra volt azzal, hogy ő színtársulatnál mozdít hátra. Ez is úgy beszélt a társulatról, mintha csak utána következnék a színigazgatója. Éppen azt gondoltam itt is magamban: hát a kolompos szamár a juhok előtt szintén abban lehet biztosan, hogy a pásztort is ő vezeti.

De hát, mint hogy felpaprikázzam ezt a nagyszájút, inkább azon faggatom:

– Na igen, nem is mondja, hogy merre csapja el a színtársulatát? Ha jól hallom!

– Kell azt elcsapni nekem? – feleli a kellékes. – Elcsapta azt már az Isten a világbul! Hiszen már nem vagyunk, csak hárman, tagok, és én a kellékes. De ebbe beleszámol már az igazgatóné is. Így állunk itten, barátom!

Én persze erre csak nógatólag neki:

– Na ne mondja! Hát hogyhogy fogytak le így? Nem kíváncsik a népek az előadásokra?

– Azok? Azok jönnének. Csuda közönség van itt, Csorrantóson, kivált a zenés darabokra. Tele kasszák voltak most is itten, amíg három hétig játszottunk! Igaz, az október, szeptembervég, az jó hónap itt, a szüret, betakarítás után. Hanem tudja, van nekem egy igazgatóm, annál piszkosabb, bolond zsugorit maga nem talál lakat alatt sem. Én mondom azt magának, hogy ahogy ez bőrt nyúz, díszokleveles hentes lehetne. Ezzel szöktette el a társulatát, hogy most itt állunk.

– És maga hogy nem hagyja ott? Ha egyszer ilyen! – kérdem én.

– Hát mert engem muszáj, megtartson ő itten. Itt a sok kellék. Valaki kell mellette. Ha maradunk, ha megyünk. Nekem muszáj, adja jajgatva is a gázsimat, és fizesse az ellátásomat a vendéglőben. Na, amilyen az! Meglássa, ha velem jön. De különben én megnyugtatom magát, hogy én csak jobban jártam azzal is, hogy szétment a társulat. Bár minden helyen kétszer mennénk tönkre, mint itten. Az nekem csak tiszta pénz!

Csak bámulok erre rá: – Hogy mondja?

– Hát mit gondol? – magyarázza erre nekem a kellékesem. – Énnekem az a borravaló a legnagyobb jövedelmem, amit a színlaphordásért adnak rendesebb népek, hát tán ne kívánjam magamnak, hogy egy helyen többször is búcsúzhassak? Hen?

Na, erre már jött, csakugyan kacagjak:

– Hát igaz! – mondom. – A halottkém, harangozó, pap, kántor, ministráns mind annak örül, amin mások sírnak, a gyásznak, járványnak. Minek ne boldogulhatna maga is a gazdája vesztén?

Röhögött erre. De mondta:

– Nem sajnálná a gazdámat, ha ismerné! Ne mondjak egyebet magának, hogy ezt a kölyköt is azért kell magammal cipeljem városszerte, mert meg nem tűrik maguk mellett az igazgatóék. Csak annyit is, hogy meleg szobában legyen velük.

– Hát az övék ez a fiú – kérdem.

– Dehogy! – mondja a kellékes. – Ez a primadonnánk fattyúja. Egy gazdatiszt az apja. El is ismerné ezt a fiút, el is venné az anyját. De az nem akar kimenni vele a tanyára, az uradalomba. Se a gyereket nem adja oda az apjához, mert akkor meg nem fejheti az apját pénzzel a gyerekért. Érti?

– Ehem! – bólintok. – De hát hol a gyerek anyja, hogy magára hagyja ezt a kicsit?

– Na ja! Hát az anyja, a primadonnánk, az itthagyta a társulatot, mert nem tudott kijönni ezzel az igazgatóval. Az most Tótvároson van, egy másik társulatnál. Tótvároson van neki egy gazdag fűszeres barátja. A feleségem már utána is ment oda tőlem Tótvárosra. A feleségem a szobalánya neki.

– Püh, de összevissza vannak, hallja csak! – rá én.

De az még legyint:

– Ez semmi! Akkor volt nagyobb kutyakomédia itten, mikor a fűszeres először idejött Tótvárosról a primadonnánkért, és persze ennek a gyereknek az apja, a gazdatiszt, megtudta a titkos postásoktól, hogy a primadonnája a fűszeressel mulat. Nahát, a gazdatiszt olyan könnyen nem szabadulhat be a birtokról, és a primadonnánk is elég hamar neszét vette, hogy eltólálja a fűszerest, amire a gazdatiszt megjelent itten, lóháton, mint Árpád apánk, nagy ólomgombos kutyakorbáccsal. Az én szegény feleségem meg az anyósom azt sem tudták már, hogy mikor mit tegyenek ezzel a gyerekkel. Hozzák az anyjához, hogy mellette legyen, mint az apja, a gazdatiszt követeli, vagy dugják el a gyereket és tagadják el? Mert a fűszeres, az utálja! Így megy nekünk ezzel a kölyökkel!

 

*

 

Na, amíg ezeket ott az úton elmesélte nekem ez a kellékes, a kisfiú már nem óbégatott. Figyelt, fülelt a szóra, jól láttam néha a kis arcán. És sokszor szinte már tátotta a kis száját, hogy ő is belebeszéljen a kellékes szavába.

Most aztán egyszerre meg is szólal a kisfiú:

– Tótvájoson születtem én. Julis néninél születtem. Odavitet anyutám most is.

– Na, oda ugyan nem vitet! – mondja erre a kellékes annak a csöpp jószágnak. De mintha komájának mondaná, nem is gyereknek: – Havratil bácsival szűrte össze a levet megint anyád, és Havratil bácsi kukra rúg, hogy szétmégy, csak Tótvárosra menj!

Hát erre a kisfiú mit tesz? Nyújtja a kis tenyerét a kellékesnek így:

– Na fogadjunk, hogy anyutám Tótvájosra vitet? Tudod is te!

Ilyen okos, szép kisfiút én még sose láttam!

De a kellékes már nem is hederített rá többet. Nekem kezdte újra:

– Az én anyósomat hívják Julis néninek. Bába az. Nála babázott le ennek az anyja, és neki volt kiadva azután ez a fiú. Tudja, az anyósom jobban szereti most is ezt a prücsköt az édesanyjánál. Az anyósom kényeztette el úgy, hogy én se bírok vele, a feleségem se. Azért Julis nénizik az anyósomért ez a kölyök.

– Na, magával, úgy látszik, minden dolog fordítva van! – mondom. – Mert másfelé az anyósoktól reszketnek a kölykök, hiszen még a mese is a gyermekeket a vasorrú bábával eteti meg.

– Már ez pedig így van! Alig is tudtuk elhozni ezt a prücsköt az anyósomtól az ősszel Tótvárosból, amikor idejöttünk Csorrantósra. De hát az édesapja, a gazdatiszt, így kívánta, az anyja mellé, őtet, a feleségem gondjába. Persze most Tótvároson meg a mostohaapja, Havratil, ez a mérleghamisító, látni sem akarja ezt a kölyköt az anyja mellett. Így maradt rám itt. Mert a feleségem az anyjával ment. A keresetét minek hagyja el az anyja mellett? És nem is volna baj, hogy itt mellettem van a kölyök. Küld pénzt nekem érte az anyja amennyit-annyit; csak az, hogy mozdulni nem tudok tőle egy tapodtat. Rongál, gyújtogat, tör ez a gazember mindent össze, ha egy percre egyedül hagyom. Rá meg nincs kire bízzam. Te átok!

Csak úgy mókából megütötte a gyerek fejét az öklével. De bizony a kicsi rögtön a fogával kapott a kellékes keze után, és a nyelvét öltögette rá.

 

*

 

Na, így értünk oda a Nagyvendéglő elé. Szép, emeletes ház, utcai fronttal, nagy vaslánc és virágágyás előtte, szépen gondozva, látom. Az épület is újon meszelve. Ámulok el, hogy ennek a trógernek és a gazdájának itt a szállása, ebben a pompás épületben. Előtte most is két úri hintó áll, Kossuth-kalpagos kocsissal. Ez már teszi!

Csakis, fordulunk be a szép bolthajtásos kapun a fogadóba. Ott is, a kapu alatt, beljebb, tükör, pálmafák, hűha! Még a lépcsőkön fölfelé is vastag, drága szőnyeg és csillár lóg és ragyog mindenfelé.

De hát, ahogy vezet a kellékes, megyünk valamiféle nagy, gömbölyű kövekkel kövezett udvarra át. Az már bizony kopottabb, piszkosabb hely. Egyik felén emelet, a másikon csak földszint.

Hát itt állnánk meg talán? De bizony haladunk keresztül még egy másik udvarba.

Ez már csak földszint. Nagy-fene udvar. Beszálló kocsiszín a végében. Istálló is. De előtte nem hintók és bricskák, hanem rossz parasztszekerek. Hulladékokon verekedik a sok baromfi, galamb, veréb.

Hát éppen a trágyadomb, a szemétdomb mellett, az udvar végiben, az utolsó ajtón mentünk be a kellékessel. Büdös is volt, nyirkos is volt, sötét is volt itt, mint egy tömlöcben. De még itt is, egy szűk folyosó végiben álltunk meg, egy ajtónál. Itt laktak ezek!

Az utolsó előtti ajtóban személyzet lakott a szállodából. A még utána következő ajtó meg valami raktáré volt és műhelyé. Csak úgy szaglott belőle a firnájsz, petrol, kocsikenőcs, faggyú.

Azon túl volt a színigazgatóék szobája. Mutatta mindjárt a kellékes nekem. Azzal kinyitotta az ajtójukat.

 

*

 

Na, ez a szoba éppen olyan volt, mint egy bánya. De igazán! A bánya szájából jön ki úgy az ember, mint ebbe a szobába bement.

Mert az ajtónál még vaksötétben álltál. A szoba hosszú volt, és még az ablak is olyan messze állott a vastag-vastag falban, hogy a párkánymélyedés egy külön kis szoba volt.

Az még semmi! De az ablak vaskos rácsán keresztül az ember az utcáról nem a fejét látta az embereknek, akik az ablak előtt elmentek, hanem csak a cipőjét a járda szélén.

Ez volt a régi fogadó épülete. Az utcát feltöltötték előtte, mikor az új Nagyszállodát elejbe húzták emeletre. Hát a padlása leesett a pincébe ennek a régi épületnek.

De a szoba különben jó meleg volt. A tűz parázslott egy kis vaskályhában benne.

Micsoda? Az ebéd ott volt kitálalva az asztalon, rendes terítékkel. A kisfiú egyenesen oda is ült a helyére, és a kellékes engemet is hívott, hogy: tartsak velük. Csak ahogy illik!

De én persze isten áldásával elhárítottam, és leültem magamnak, amíg ettek. Na, igaz, egy villaheggyel mégis rám tukmált a csuszájokból a kellékes, hogy: lássam, milyen rosszul főznek a vendéglőben.

Szidta csiriznek, kukacnak, genyának előttem a csuszájukat.

De láttam úgyis, hogy ez a kellékes ezzel a zúgolódással egyébre akar kilyukadni előttem. Hát csak bökd ki! – gondoltam.

Na, csakis! Kezdte is!

– Tudja, már ha az asszonyok nem volnának olyan kapzsik, mint amilyenek, így az én feleségem is, hát én már ma megugranék innét, ahogy a könyökömön jön ki itt minden. De a feleségemnek mindegy az is, ha kétfelé lakunk, csak kétfelé keressünk. Tótvároson is akadna nekem rögtön alkalmazás, ha nem színtársulatnál, egyebütt, ha a feleségem nem abban erősködnék velem szemben, hogy elébb legyen meg az új alkalmazás, akkor hagyjuk ott a régit. Hát legyen neki! Meg aztán azt mondja, hogy: hátha mégis idejön vissza a primadonnája játszani Csorrantósra még ebben a szezonban, és akkor megint szét vagyunk, ha én meg Tótvároson helyezkedem el. Na, hát ez az!

Én hallgattam-hallgattam ezt persze. Futotta az időmből.

A kisfiú azután, hogy evett, felmászott egy székről az ablakba. Ott volt neki a kis rezidenciája. Ajjaj! Láttam, játéka van elég. Képeskönyv és katonák, trombitája, dobja, még kis verklije is volt ennek. De mivel játszott? A szénvonóra kötötte a piszkos kályhatörlő rongyot, és azzal csapta a falat, és sepert, processziót énekelt, mit nem! Maszatolta össze magát. A kellékes szidhatta!

De nem is törődött most mással, mint a nagy beszéddel, ez a kellékes. Ez ilyen lefetyelő volt.

Csak elég, hogy elkezdte ott nekem hánykolódva, dicsekedve, már míg az ebédjét falta ez a kellékes, és azután hogy kiszíttunk egy pipa dohányt a kis kályha mellett, hogy azt mondja:

– Na ja, maga így talált engem itten, hogy csak azt hiszi, egy színházi kellékesnek nincs egyéb dolga, mint sétál, és begyűjti magának a borravalót, mint megyek is mindjárt. De hát ne féljen, az igazgató már írt, és Tótvároson is járt tegnapelőtt új tagokért, ezek már karácsony hete előtt megérkeznek ide. Akkor kezdődnek rögtön a próbák. És nekem nemcsak a színlapragasztás és -hordás a dolgom és a díszlethurcolás, lámpatakarítás, terem és egyebek, hanem én vagyok az ügyelő is a próbán és előadáson, maga nem tudja, mi az!

Na, én azt csakugyan nem tudtam. Hát aztán a kellékes megmagyarázta, hogy:

– Na lássa! Trógermunkának tartják egy kellékesét, és pöfögnek csak rá a színész urak és hölgyek, de ha valaki ügyelő is, mint én is, arra nem pöföghetnek, mert egy ügyelőnek jobban kell tudni a színdarabokat, mint a színművészeknek, hogy tudja beküldeni őket a színpadra, a végszóra, pontosan. Ez az! Én csak a kárpitosságot tanultam ki, azt is csak félig, de biztosítom magát, hogy itt felmondok, ha kell, magának tizenöt darabot, és a zenéjét, ha kell, itt éneklem el. Tudja maga, mi ez?

Már erre én kérdem:

– Hátszen akkor talán játszhatna is mint színész?

– Én? – csap erre a mellére az én kellékesem. – Hát azt hiszi, már nem ugrottam én be tagok helyett? Tízszer! Érti aztat? Tízszer már. Még tapsot is kaptam, nyílt színen én, úgy nézzen rám. Itt kaptam, ebben a Nagyvendéglő nagytermében, a közönségtől, akárhogy pöfögnek rám a színész urak és nagyságák. Februárban lesz egy éve!

– Mért nem maradt akkor meg színésznek? – persze én rá.

– Hát-hát, lehetnék, legyen nyugodt. Csak annak sora volna elmondani magának, hogy az volna a legkönnyebb, hogy én játsszak mint szerződtetett színész egy színtársulatnál, itt vagy másfelé. De most muszáj már lóstassak elfelé ezekkel a cédulákkal, mert hamar rám sötétedik. Azért egyet mondok magának!

– Na halljam! – rá én.

– Maga nekem nagyon rendes, becsületes embernek látszik. Nem olyannak, aki valamihez nyúl! – így nekem a kellékes.

– És mit akar ezzel? – rá én.

– Mert nem jobb, ha beülünk este egy pohár borra együtt a söntésbe? Fuvaroskocsi ott mindig van, akitől kiszedje, tud-e fuvart Málnás-Újváros felé? És aztán, ha már lél vagy nem lél holnapra kocsit magának, és az éjjel itt érte, hát adhatok szállást magának itten egy éjjel vagy kettőre. Üres a feleségem ágya, lássa!

– Hát azt szépen megköszönném! – mondom én erre.

– De hát akkor! De hát akkor – szinte dadogja nekem a kellékesem – annyit csak megtesz nekem, hogy vigyáz erre a ronda kölyökre nekem, míg visszajövök. Na?

Na! Csakugyan végre már kibökted, mit akarsz tőlem! – gondolom magamban. – Szárazdajka még úgysem voltam!

Elég az, hogy csakugyan ottmaradtam a kisfiúval, és elment ez a kellékes, aki legjobban pap lehetett volna. Miért? Mert csak pap csinál a kurta igéből olyan hosszú prédikációt, hogy a hívei elalusznak. Hát persze!

 

*

 

De ne is mondjam, hogy az a kis zsivány miket beszélt össze nekem, ahogy együtt tanyáztunk! Kibeszélt az olyanokat az anyutájáról, hogyan szorongatta Havratil bácsi és csókolta az anyutáját, és még mit, mit nem! Elbeszélt mást is ez a kölyök, mindent, mi történt Julis néninél. Hogy visított ott egy vajúdó asszony, és egy másik kisasszonynak, aki odajött lebabázni Julis nénihez, hogyan tették bele befőttesüvegbe, pálinkába a kisbabáját. Ilyenekről tudott ez, na!

A hasam megfájdította a kacagással ez a kisfiú, ahogy szóval tartott ottan. Észre se vettem, hogy beesteledik lassan.

Már régen vissza kellett volna érkezni a kellékesemnek, ahogy ígérte. De hát nem jött.

Lámpát gyújtottam persze. Ki-kinéztem persze a ronda, sötét folyosóra, udvarra. De hiába!

Már egyszer mégis ránk nyit egy kövér, elég csinos képű kisasszonyféle.

A kis Elemérke, csak csudálom, kiált mindjárt eléje így:

– Mi kell! Menj ki innét!

– Csak nézlek, mit csinálsz? – mondja a kövér kisasszony. És azután rám néz: – Na, magára hagyta itt őtet Kálmán?

De én nem is érek felelni, még bólintni se erre, Elemérke egy olyat mond a kövér kisasszonynak, hogy: mit csináljon az ő kis fenekével! Hogy én majd fává leszek!

Nem is szaporít rá többet az én gömbölyű kisasszonyom. Húzza vissza az ajtót köszönés nélkül. Hát ilyet!

– Ki volt ez a néni, hogy ilyen szépen tisztelted meg? – kérdem a kölyköt. Azt mondja:

– Ez? Ez csak Györgyi? Egy büdös ribanc!

Persze jibancnak mondta ezt, hogy megint majd elévett a görcs a kacagástól, ahogy állott a kis szájában ez a sok csúnyaság, ennek a kis betyárnak.

De hogy tovább beszéljem! Kiszedtem, amit kiszedtem a kisfiúból, erről a kövér Györgyikéről. Megtudtam tőle csakis, hogy ez a karmester lánya, színésznő, együtt laknak az igazgatóékkal ezek itt a szomszédban.

De már akkor jó későcske is lehetett. Hét óra felé, tán nyolc felé is.

Türelmetlenkedtem bizony azért a kellékesért; hova van oda annyit? A kis Elemérke pedig kezdett elbágyadozni, azt is láttam.

De mit? Kellett ezt a csuda kis betyárt félteni, hogy ne segítsen magán?

Elébb is elhozatta velem, az ajtó mellől, egy kredencből, a feketekávés csuprot és a tejet. Rátetette velem a kályhára, és kenyeret piríttatott velem magának vacsorára.

Azután megvettette velem a kis ágyát. Kivetette velem a hálóingét a vánkosa alul, és felöltöztette magát. Micsoda? Rám szólt, hogy: várjak ott az ágyánál, míg elmondja az esti fohászát.

Na, letérdepelt a nagy, sárga ingében, csakugyan, mint egy kis angyal, és összetette a kis kezét.

– Isten adjon jó éjszakát az én édes anyukámnak, apukámnak, Julis néninek, Lidikének és Kálmánnak!

Így! Szépen keresztet vetett, és lecsapta magát az ágyára.

De csak most jött a nagyobb csudám ezen a kisfiún, igazán! Mert ahogy már a vánkosán hevert, azt mondja nekem:

– Te most már, ha akarsz, mehetsz el spriccerezni, Kálmánhoz. Én alszok. Nem kell őrizzél itten már engem!

Hát nekem, igaz, már nemcsak a türelmetlenség feszigette a begyemet. De az éhségtől is már kopogott a szemem.

Veszem hát magam, zárom rá a kisfiúra az ajtót, és kimegyek magamnak. Na, hová is?

Az udvar sötét, csak egy-két lámpa az istállóknál. Megyek arra hát.

Megszólítok egy kocsisfélét. De így:

– Mondja, földi, egy Kálmán nevű színházi kellékest keresnék!…

Ennyit mondok! Az én emberem úgy néz rám, mint egy szerencsétlen együgyűre, ahogy mutat oda nekem egy világos ajtóra az udvar szegletében, és mondja:

– Hát ott nem találja?

– Mi az ott? – kérdem.

– Hát a kissöntés bejárója innét, az udvarról.

Köszönöm meg! Megyek be a kissöntésbe. Még ki se nyitom az ajtót, már csakis az első, akit látok, Kálmán, a kellékes.

Mit tesz? Nagyban magyaráz valami kötényes mesteremberfélének.

Meglát engem! Tán mégis egy kicsit megütődik, hogy otthagyott bitangba a kölykivel? Sose az! Még szemtelen ő kérdi:

– Na, mi a?

– Mit hogy: na, mi a? – rá én mérgesen neki. De hát Kálmán rám se hederít. Mert fogja a kötényes kerékgyártót az ujjasától, és rántja vissza, ahogy az már kászolódni akar, nyilván mert láthatja, hogy én a kellékesért jöttem. De hát a kellékesem már habrigyálja: – Ide hallgasson hát! A bakok magától okvetlen kellenek nekünk, és kap minden előadásra három jegyet a bakjaiért, hogy hozhassa el a feleségét, a lányát vagy akárkit. Én kezeskedem erről magának.

– De mikor, mikor? Meddig heverjenek nekem azok a bakok, és álljon bennük a faanyagom? – firtatja a kerékgyártó.

– Értse meg, hogy karácsony hete előtt itt kell legyenek az új tagok a színtársulathoz. Akkor már próbálunk, és a színpad áll. Vagy tartja hát addig nekünk a bakokat, vagy kérek mástól. Kapok eleget három esti jegyért.

– Az más, az más! – feleli erre a kerékgyártó. És látom, néz rám, hogy türelmetlen akarok már beszélni a kellékesével. Hát a kerékgyártó menne újra. De a kellékes ragad a köténye csücskibe, és hadarja neki:

– Hát igen! Azt értse meg, hogy csak énhozzám fordulhat itt mindenki ennél a színháznál, hogy mi kell, mi nem. Tud valamit az igazgató tán pontosan egyéb kellékekről, azt hiszi? Rám megy itt minden, ha ezer gondom is van. Az új tagoknak szoba, ellátás, kinek a gondja lesz? Tán nem az enyém? Tán a Nagyvendéglőbe szállnak ezek a ripacsok, háromforintos szobákba? Én tudom itt a városban a dürgést, minden helyen, minden vacakért. Nélkülem plűre menne nemegyszer az egész társulat. Mégis csak a pöfögés a jutalmam a társulattól.

– Hát hallja, az istenit magának, meddig álljak még itt? – szólok már bele mérgesen a kellékes szavába én.

De mi? Még csudálkozik:

– Hát mit akar tőlem?

– Hogy hiába várakoztatott otthon! – mondom: – Éhen-szomjan!

– Nahát, most már itt van, egyen-igyon, üljön le! Ki tartja vissza? Én szolgáljam ki magát?

Igaz! Jött inkább is már kacagjak magamon, hogy olyan mulya vagyok. Egy öreg, ingujjas hetesféle szolgált ki a kissöntésben. Kértem tőle kolbászt és hagymasalátát, amit ajánlott, és rá egy fél liter csigert. Amellé ültem.

Az én Kálmánomnak pedig habzott a szája tovább a kerékgyártónak:

– Megmondjam magának? Sokan kérdik tőlem: minek nem igyekszem a kellékességből fölkapni színésznek, ha már a tehetségem rá megvan? De én arra csak azt felelem: azért! Azért legyek inkább kellékes tróger, és megkeressem jól a mindennapimat, mint feszítsek színművész úrnak, és üres zsebbel csak a potyát lessem. És a feleségemet elnézzem, hogy odatartja a városi uraknak a térdét simogatni az asztal alatt, mint elnézik a színész urak, és még egyebet is, amiért selyemruhát meg lakkcipőt vesznek mások őnagyságáéknak. Én már azt bizony nem!

Ne is mondjam, hogy ahogy ott ülünk a söntésben, hát az nem volt üres. Kártyát vertek a másik két asztalnál. Meg amerre a söntés utcára szolgáló ajtója volt, ottan egy hosszú asztalnak még két szál cigány is muzsikált, mulatóknak.

Ismerte azt a kellékest itten mindenki! Idevalósi volt. Kálmán volt ez mindenkinek. Kiabáltak oda neki még a hosszú asztaltól is, hogy:

– Igaz, Kálmán! Ne hadd! Ereszd, hogy menjen!

Kálmán pedig mit tett erre? Azt mondja a kerékgyártónak:

– Igen hát! Pénzt keresni tisztességesen nem szégyen! Nézze csak meg! Betakarítok ott is valamit ezektől.

Azzal Kálmán, ami még maradék búcsúcédulája volt, odament vele a mulatókhoz, és osztogatni kezdte. Na! Tűrte, igaz, a mókát, meg hogy cibálják, hátba ütögessék, de csakis tele marok hatossal tért vissza. A kerékgyártóval csak néztük!

Az aztán mégis felkelt már. És elment.

Késő is volt már. Tova éjfél felé. Én is tettem volna már magam vízszint, ahogy a kocsi összerázott a jó téli, hegyi levegőn, hajnaltól.

De mi lett?

 

*

 

A kellékes rendel két fröccsöt, és azt mondja:

– Ezt még bekapjuk, azután lefekszünk.

De én erre neki:

– Ne haragudjék, de azt már csak úgy, ha ezt a két fröccsöt én fizetem. Mert az nem volna illő dolog, hogy még fizesse a fröccsömet is, aki a szállásomat adja. Már inkább fordítva.

– Azt már nem! – rá a kellékes. – Amit kértem, azt én fizetem. Ha aztán tetszik, kérhet még maga is.

Püha! Láttam már, hogy ennek nagyon viszket a zsebében a búcsúborra való. Ez nem döglik le ma eggyel-kettővel. Mondom hát:

– Hiszen rendben van! De ha már itt ülünk, nem nézne körül, hogy kitől tudakolhatnánk nekem valami alkalmatosságot az utamra?

– Áhh! – mondja a kellékes erre. De alig néz szerte: – Nincs most itt senki olyan. Hanem ide hallgasson, hogy én mit mondok majd az új ripacs uraknak!

Na! Vettem észre, hogy most megint hallgathatom vagy egy órát a hánykolódását. Nem unja ez! Ménest, gulyát vehetne ez rajta, ha pénzre válthatná, mennyi beleszorult ebbe a dicsekedhetnékből.

De hát még a kellékes el sem kezdi, látom, hogy egy kövér, sárga kaputos ember, aki a kártyaasztal túlján áll, nagyon néz hozzánk át. Néz, és már intett is oda!

Most, ahogy a kellékesem kezdi nekem a sűrűbb szavát, egyszerre jön oda a kövér sárgakaputos.

Még ahogy nézem, éppen azt gondolom: na, ezt mintha zsírba mártották volna! Mert mind fénylett ennek a zsírtól a nagy, puffadt képe, az orra hegye veresen, de a kaputja is, még a mancsa feje is, mintha zsíreső áztatta volna ezt a kövér embert eddig, míg idejött.

– Te, Kálmánkám, te! – így kezdi a kellékesnek. – Szánj még rám ötven pénzt. Megkapod. Tudom, arattál ma!

– Ne haragudjon, karmester úr, de a maga számára nincs több. Szegény ember vagyok, hat forintommal tartozik. Adja meg előbb azt. Azután beszélhetünk.

Így a kellékes!

De a karmester erre csak röhög:

– Az jó vicc, te állat! Ha én most kiguberálhatnék neked hat flórest, akkor nem kérnék tőled. Két hatost adj legalább.

– Nincs, karmester úr, mondtam! – rá Kálmán.

– És ha én azt mondom neked, hogy befújlak Somkerekinél, hogy búcsúpénzt gyűjtöl, holott éppen most kapott itt karácsonytól egész farsangon játszási engedélyt az édes gazdánk, mit szólsz ahhoz? Még csalónak is fel lehet jelenteni tekegyedet, Kálmánkám, te, főkellékesünk!

Ez a karmester ilyen furcsán beszélt. És csak röhögött még mindig. De már láttam, a kellékes egy kicsit kisebb legény lett. Ezt kezdi már:

– Azért, hogy a blattra tegye, nincs mit adjak magának! Parancsoljon, ha iszik velünk, egy fröccsöt. Parancsoljon, ami tetszik!

– Azt is kérhetsz! – bólint erre a karmester. És már le is ült oda hozzánk. Nekem parolát adott, és azt mondja: – Tálass Gusztáv karnagy.

– Katzky Márton a nevem! – mondom én is. De már, hogy a kellékes három új fröccsért kiabált, én is bele: – Hohó! Megmondtuk: ezt én kérem! Három fröccsöt kérek! – kiabálok az öreg ingujjasra.

– Jól megy tekegyeteknek! – szól erre a karmester. – Szeretem, mikor azon kapnak hajba a nagyurak, hogy melyik legyen gálántabb. De tán már akkor csakis, kérnétek a vörös borból, az százszor jobb itt.

Na jó! Hát vörös borból kértem három fröccsöt én az öreg kiszolgálótól.

 

*

 

De mikor éppen a karmester és én a vörös borról rendelkezünk, hát az asztal előtt megáll egy magunkfajta senkiházi, ahogy ránézvést mutatkozik. Nagy bátran odahajol az asztalra közibénk, hogy azt mondja: – Ez az okos, hogy vöröset rendeltek. Mert majd aztán jövök én. Ide pislantsanak!

Mutat ez a naplopóféle az ujjasa alatt nekünk egy hektónyi cilindert, valami veres borral vagy pálinkával, mit tudni! És azzal leül ez is az asztalhoz.

– Áh! Nagyszerű! – kacsint rá a karmester erre a léhűtőre. – Mi az, Rudi? Mi az?

Erre a Rudi azt feleli, hogy még ma is törik ki a nyelvem, ha kimondom: „Karminatíva!”

– Finom, finom! Karminatíva! – rá a karmester. De az én kellékesem felfújja bizony a képét, és így a másiknak:

– Vicc csak! Én nem iszom lopott pálinkát. Hogy majd aztán a méregkeverő gazdád feljelentsen.

Na, hogy erre mit felelt a kellékesnek az a másik? Azt kőhöz mérik, ha kimondják illendő helyen.

Meg is esküdött azután rá, hogy a nagy cilinder pálinka nála nem lopott holmi, hanem azt úgy kapta ma este a gyógyszerészsegéd úrtól. Ha nem hisszük, bár gyerünk át a vendéglő fehér asztalos részébe, elöl. Ott van az a segéd úr, rásüthetik, ha hazudott.

Hát így a kellékest letorkolta ez a naplopó és a karmester is, ennek pártján.

Azzal a léhűtő a nagy, veres pálinkás üvegét az asztalunk alá tette, hogy majd ahogy kifogy a spriccerünk, helyébe abból a piros pálinkából töltsünk.

Na persze azután a kellékes megmagyarázta nekem, hogy ez a Rudi a laboráns a patikában. Onnan hozza ezt az itókát.

Mi? A karmester, az azt is tudta, hogy ennek a pálinkának literje tíz forint. Úgy igyuk ezt!

Milyen volt? Hát jó volt! Csuda jó volt! Még a zamatja is más volt, mint a parasztpálinkának, az szent! Édeske volt, de csak amennyire kellett, hogy itassa magát. És a torkodon? Mintha az édes álom maga lett volna, amit lenyeltél. Ez olyan volt, ez az úri, gazdag betegek pálinkája. Mit is csudálni?

Csak inkább is azt beszéljem: mi lett tovább ottan?

 

*

 

Hát a karmester és a laboráns Rudi, azok már jó kapatosak voltak, mikor hozzánk ültek. De bizony én is, a kellékes is, ahogy azt a karminatívát kezdtük az asztal alól töltögetni magunknak a spricceres poharakba, hamarost beértük mi is a kótyagossággal a karmestert és Rudit.

Csakis attól rettegtem leginkább, hogy a kocsmáros a söntésasztal mellől utoljára is megneszeli, hogy nem az ő italát fogyasztjuk, és akkor lesz nemulass!

Hogyan? Hát, mert ha nem is látja meg, hogy töltögetünk a poharakba az asztal alól, mégis, egy kocsmáros szeme észreveszi, hogy a vendégeinek hangosabb a kedve, mint amennyit fogyasztanak.

Már ezért, még a többi is, mind, részegen is okosollották, hogy tessék-lásséknak rendeljünk még három veres fröccsöt, míg ott vagyunk. Hát ezt is én rendeltem!

De hát mindhiába! Ennek a karminatívának valami finom, erős szaga volt, mint van az más pálinkának is! Hát aki csak az asztalunk tájára jött, az érezhette ezt a finom illatot.

Már vagy két alak oda is tolakodott, hogy kérdezzen: mit iszunk? És ha sikerült is ezektől letagadni, és elutasítani őket, már egyszer a kocsmáros is körülkerülte az asztalunkat, és úgy tetszett, erősen szimatol. Na!

Ez a kocsmáros nagy-puskás ember volt. De nem olyan kocapuskás. Hanem medvét is lőtt ez, magában, hajtáson kívül, a bércen, beszélték. Ami agancs volt a kocsmája falán, azt is mind ő durrantotta le.

Ez veszedelmes egy vadember volt.

Ne szaporítsak sokat! Már maga a karmester is, amilyen részeg volt, javasolta, hogy táguljunk elfele innet.

Na, de hová is?

Ez a karmester, a püffedt, zsíros kobakjával, özvegyember volt. Idős se volt ez nagyon, jobban negyvenes, mint ötvenes, bár ami haj maradt a fején, az nagyon szürküllött. A laboráns, az meg legény volt pláne.

Hát ezek letten azt ajánlották, hogy: menjünk el a helybeli éjjeli mulatóba! Ők itt azt úgy nevezték, „sógoregylet”.

Magamban átkoztam magam, hogy: minek nem feküdtem le inkább éhkoppal a kis Elemérkével együtt?… Csak vele tartottam én is ezzel a bandával.

 

*

 

Na, a nagy cilinder még félignél valamivel kevesebbel tele került el velünk a kocsmából.

Az utcán hát mit tettünk? A laboráns elemelt a kocsmából két borospoharat. Csak azzal, hogy holnap visszaviszi. Egy pohár volt a karmesteré és a laboránsé, a másik az enyém, a kellékessel.

De mókából úgy fogtuk egyszerre két kézzel a poharunkat, és úgy koccintottunk egyszerre, és úgy ittunk, hogy el nem hagyta a másik sem a közös poharat.

Messzi volt ez a nyavalya sógoregylet itten. A városnak éppen a túlsó végén, egy nagy vízimalomnak a határában. Még a puszta rétek között is mentünk egy darabot.

De a kellékes még a sűrű házak között a fülére csapta a kalapját, és nekieresztette a hangját egy nótára:

 

Amék kislány sokat szeret, Sajdirididiridom! Jámbor asszony ritkán lehet, Sajdirididiridom-dom! (De) Nevezi az urát lónak, Hol deresnek, hol fakónak. Sajdirididiri dom-dom-dom!

 

Jó hangja volt ennek a büdös trógernak. Jól is énekelt. Én is viszem valahogy a szólamot, mondják azt mások is. A karmester pedig, az éppen úgy tudott énekelni, mint a mestersége is hozta, hogy szépen összevágott a más hanggal az övé, ahogy kísérte, hol lejjebb, hol feljebb. Jól ment volna köztünk a nótázás. Na!

De a laboránsnak, annak botfüle volt. És az még nem lett volna baj. De hozzá erős, a legerősebb hangja volt. És az se lett volna még mindig baj. Mert befoghatta volna a száját, hogy mást hallgasson énekelni, ha ő nem tud. De a laboráns Rudink a legjobban szeretett énekelni mindőnk közt, és fújta kegyetlen velünk, mihelyt rázendítettünk.

Már ezen összejöttek itt, ezzel a laboránssal, a karmester és a kellékes.

A kellékes nekilökött egész bátran a könyökével a laboráns hasának, hogy az olyat csuklott, mint a kukorintás, és így neki:

– De ne ordíts bele hát, Rudi te! Aki istened van!

– Minek ne énekeljek? – persze erre a laboráns. – Nem tudok tán úgy énekelni, mint te? Hát most mondjátok? Na?

Még meg is fogta Rudi a karmesternek a vállát. Persze a karmester szintén csak szépen, ahogy ő szokta, Rudinak, erre:

– Nana! Ha tudnál ilyen hamisan kártyázni, ahogy énekelsz, mindig nyernél!

És én is a laboránsnak.

– Igaz! A varjúk papja, az lehetnél, ahogy károgsz!

De hát hiába! Kezdett a kellékes új nótát, a laboráns beleordított. Kezdett a kellékes a karmesterrel olyan nótát a színházi darabokból, amiket csak ők tudtak, és én is hallgattam szívesen, mert olyan szépen vitték együtt a szólamot… a laboráns: nem! Azért se! Ez beleüvöltött. Az anyja keservit is!

Már talán ott is hagytuk volna ezért ezt a piszkos laboránst, vagy elverjük magunktól. De hát persze ő hozta a pálinkát, az övé volt. Nem lett volna nyakolajunk a nótázáshoz. Hát nyeltük a mérget ettől a Ruditól, és szekáltuk, ahogy tudtuk, a pocsék vonyításáért.

Így értünk oda a sógoregylethez.

 

*

 

Szép, nagy ház volt itten ez a sógoregylet. A kapuját két meztelen angyal tartotta.

Benyitunk a csengetős, nagy vaspántos kapun.

Olyan volt ez a sógoregylet háza, hogy körül az udvarán magasra rakott kőtornác futott, és ottan nyíltak a lányok szobái.

Azonkívül volt egy nagy, kivilágos terem, ezt a nagyszalonnak hívták. És még volt két kisszalon.

A nagyszalon úgy tele volt mostan, hogy még a cigány cimbalmán is ült egy úr egy kisasszonnyal, ahogy benéztünk rájuk a tornácról.

De hát még a tornácra kijött elejbünk egy lány, akinek fehér csipkés köténye volt, és kulcsköteg lógott nagy karikán az övéről. Azzal játszott.

Ezt úgy hívták ottan, a lányok között, gazdika. Ez volt ott, mondhatni, a nőstény főpincér.

Mondjam meg azt is mindjárt, hogyan volt ottan? Ennek az intézetnek nem volt italmérési engedélye. Csak feketét, teát, csáját szabadott ottan adni a vendégnek. Persze a feketét lehetett dupla, tripla rummal kérni, úgyhogy már nem is volt a csészében fekete. És szintúgy a teát, csáját.

Azonkívül aztán bizalmas, gálánt vendégeknek mértek ottan akármit is külön a kisszalonokban.

Hát mi szerencsésen úgy érkeztünk éppen, hogy az egyik kisszalonból elmentek valami jól fizető urak. És ezekért befűtötték a kisszalont, ami most már kárba veszett volna, ha üresen áll.

A karmester, az értekezett közülünk a gazdikával, aki azt mondja:

– Menjenek az urak szobára, lássák, tömve vagyunk. Hívjak lányokat?

– Ráérünk, galambom! – vissza a karmester.

Éppen ebben a pillanatban nézett ki egy kövér-kövér, de még elég szép asszony a tornácra. Volt olyan vastag aranylánc a nyakában, és annyi karperec, függő, gyűrű kezén, fülében, hogy ha vízbe öli magát, biztos a fenekére húzza ez a sok csüngülüngő.

Ez volt a főnöknő itten. A karmester? Csak bámulok! Nagyot hajbókol e felé a csüngőkkel rakott húshordó felé, és a kalapjával is a földet veri a karmester, hogy köszön:

– Kezét csókolom, édes Lityi mama!

Csörög az arany a kezén Lityi mamának, mint a rabon a bilincs, ahogy szívesen int a karmesternek:

– Isten hozta, karnagy úr, minálunk! Persze kicsit elszopogatnának még az urak?

– Na igen! – bólint a karmesterünk.

– Gazdika! – parancsolja erre a főnöknő, de ugyan kurtán: – Lehet a kisszalont az uraknak!

Azzal a nagy, pirosítóval subickolt hájfejével megint biccent egyet a főnöknő a karmesternek, és az vissza nagy kezét csókolomot. Már a főnöknő be is heppent az ajtón a tornácról.

De bizony én jól láttam, hogy a főnöknő rosszul látott, amikor mibelőlünk szeparévendégeket nézett ki.

A gazdika váltig húzogatta mindre ránk az orrát, karmester urastól, és ugyan odalökve mondta még a szavát is nekünk, hogy:

– Na, halljam, mit isznak, kérem? Tessék! Nincs időm!

Már még a kisszalon ajtóján be sem léptünk jóformán, a karmester leköszönt mindjárt a nagy szerepéről a gazdikával szemben. A laboráns? Az a karmesternek a háta megé állott éppen!

De hát ki döfte ki a mellét? Csak igen a kellékes.

Megcsörgeti a mi Kálmánunk a zsebében a sok búcsúhatosát, és ő is, mint egy szolgabíró, majdnem úgy:

– Hozzon elébb, gazdikám, négy feketét. Aztán meglássuk!

– Feketét? – pittyeszti persze rá a száját a gazdika: – És csak négyet abból is az uraknak? Hát maguk akarnak csak inni? Ne jöjjön be lány magukhoz? Vagy azoknak semmit?

Ez az! – gondolom. – Terül már a vizes lepedő ránk fele.

De Kálmán int bátran helyettünk is a gazdikának:

– Hozhat-hozhat.

Prüha! Nyolc fekete itten, az legkevesebb három hatos darabja. Nyolcszor hatvan pénz, az négy forint nyolcvan.

Így számodolom én magamban ezt, mint az imádságot mormogják a gonosz ellen.

Nagy fiú vagy, Kálmán, az igaz! De nehéz lesz kiszámolni a hatosokból ennyit. Az is igaz!

Én bizony nem tudok máson ógni-mógni magamban, mint ezen.

De hát a kellékes röhög. Röhög a laboráns is. A karmester mondja:

– Ne búsúljatok! Kihúzzuk nekik ezzel a feketével! Mert csak ez kellett. Láttátok? Jóba vagyok én itt a tulajnővel. Csak a gazdika pofáját kell bedugni két hatos borravalóval. Azután veheted elő az üveget, Rudi, bátran. Iszunk a feketéscsészékből. Isznak velünk a lányok is, ezer örömmel.

Na persze ezt hamar-hamar, addig susmogja össze nekünk a karmester, míg magunk ülünk ottan.

De alig is jut a végére a szavának, már lebben is be két tunikás hölgy. Utánok rögtön még egy.

Na, nem is jött több. Együnkre és egy feketére nem esett pár. De annyi baj legyen! A karmester feltalálta magát azon nyomban, a gazdikának szólt:

– Igyon velünk maga, édes gazdika, egy feketét. Amivel több van!

Így! Csakhogy a gazdika a felduzzodt képét nem változtatta meg.

– Köszönöm! – rázta fejét. – Én nem érek rá! Majd benézek még.

És azzal már ott se volt.

 

*

 

Hát kevergetjük a feketét. A lányok másznak az ölünkbe. Az egyik éppen, egy Dóra nevű, rólam a karmesterre csimpajkodik. Nagy, egy tagos dög volt ez a Dórika. Ne mondjak nagyot, a melle akkora mint egy túrós tömlő. És a haja felsütve, felbodorítva akkorára, mint egy bokor. A lábam majd eltörte, mikor rólam a karmesterre ugrott:

– Édes tatucim! – azt mondja. – Ne hagyjátok, hogy az öreg Laci a szalonban üljön, mert jöhetnek vendégek, akik elviszik a másik kisszalonba. És akkor itt ültök gyászban.

Ki volt az öreg Laci?

Az öreg Laci a zongoramester volt az intézetben. Mert itten bizony a nagyszalonban cigány cimbalmos kalimpált. De a két kisszalonban két külön zongora volt, és ezeken az öreg Laci játszott, akiknek, azoknak.

– Hadd csak, hadd! – szólt a karmester. De rá egy másik lány, egy Malvinka nevű, szőke:

– Minek hagyni Lacit? Köteles ő verni a zongorát, ha szeparévendég van. Lenéz ő benneteket, hogy be se néz? Majd én hívom!

– Ne-ne-ne! Nincs szükség rá! – fogja a karmester ezt a lányt is.

Mire a harmadik lány, egy Kamilla nevű, egyszerre:

– De hát, ti oktondiak! Hiszen ő karmester! Ő játszik nekünk. Tatucikám! Nyomd meg hát ezt a zongorát!

Na! Rácsimpajkodtak a lányok mind a hárman a karmesterre, és felrángatták helyéről. Kérette-kérette magát. De utoljára is odaült. Na, miért is?

Mert Rudi, a laboráns, itt is egyszerre félpofán csapta magát, és elkezdte a keservesét danolni. Már erre a karmester inkább ment a zongorához, csak hogy ne hallgassa a laboráns ordítását.

Tyühaja héj! Egy olyan sűrű hoppszpolkába kezdett bele a karmester ottan mindjárt, hogy majd-majd a szék kezdte emelgetni az embert rá!

Ugrott is fel a kellékes egyik lánnyal, és rá a táncot. De a laboráns se hagyta magát. Az is rá, a párjával. Na, táncolni legalább nem táncolt hamisan ez! Dűlni meg már dűltünk ottan mind a sok karminatívától, amerre a fejünk vitt.

Engem se sokat döfögetett a párom, Dórika. Felugrottam én is vele a hoppszpolkát járni. A nagy, százötven kilós farával persze inkább ő vitt engem, mint a szekérkerék a sarat. Egyszer is, ahogy nekikavarogtunk a laboránsnak a párjával, azok úgy estek tenyérrel a falnak, mintha a gépkerék vágta volna őket szerte. Na!

Hanem az én nagy párom, táncolhattunk bár halálba a nagy jókedvtől, mégis egyre súgva firtatta tőlem:

– Mondd csak, picikém! Hát melyiteknek van itt lóvéja? (Így hívják cigányul a pénzt.) Melyik a fizess közületek? Ez? Vagy te vagy? Mentek szobára? Mit fogtok kérni inni? Héjj finom aszúborunk van! Vagy konyakot isztok?

Hát én persze erre csak morogtam. Hangosat csak kurjantottam, rikkantottam én is, a táncnak. Nahát!

De amennyire nem láttam duplán, mintha a többi társam is így tett volna a másik két lánnyal.

Igen! Javában rúgtuk éppen a veszedelmeset, mikor benyitott ránk a gazdika újra. Csak azért, hogy felvegye azt az italrendelést, ami nélkül nem nyitnak és fűtenek itt egy szeparét.

Az én Dóra párom, de a többi lány is, váltig csendesített rögtön a táncon, hogy hát álljunk szóba a gazdikával. De én – és a kellékes is és a laboráns is –, se szemünk, se fülünk a gazdika felé. Tyűhaj! Rúgjad, magyar! A karmester meg éppen úgy dolgozta azt a zongorát, mintha most töltené ki rajta éves haragját!

Kiabálhatott a gazdika:

– Urak, urak! Nincs időm itt járni maguk után! Legyenek szívesek, és most kérjenek italt. Legyen szíves… legyen szíves… legyen szíves!…

Persze hiába! Dühöset toporzékolt, rázta a kulcskötegét, mint az angyal a gyerekeknek karácsonykor, a gazdika, utoljára is. És kiment újra.

Na így!

De hát persze már tüdővel és lábbal se bírhattuk soká azt a büdös polkázást, ha jókedvvel igenis.

A laboráns csapta le magát legelőbb. Mindjárt rá a kellékes. Én utoljára vezettem az asztalhoz a nagyfarú páromat. Már akkor a karmester se ütötte a zongorát. Jött ő is az asztalhoz vissza. És kezdi is ő a lányoknak így:

– Na, picikék, mostan aztán akartok-é tütüzni valami ilyen finomat? Életetekbe ilyent nem szoptatok! Vedd csak elő, Rudi! És tölts csak bele a kávéscsészékbe.

A lányok paff mind, bámulnak. Azt sem tudják, min!

Mert, mint a kocsmában is, a laboráns szépen az asztal alá állította a karminatívás üveget.

Mostan húzta csak elő nagy garral a laboráns az üvegjét.

Na, erre még nagyobb hőködözés a lányok között. De aztán nyilván láthattuk, hogy bizony egy lánynak sincs nagy kedvére ez a dolog.

Még a legjámborabban az én százkilós Dórikám kezdte a protestálást:

– Hát hogy gondolod, te, Muki vagy Rudi, vagy minek hívnak, hogy idehozol innivalót? Lássa meg a gazdika, kilöket vele, hogy hetet fordulsz.

Na, erre a laboráns, ahelyett hogy meghúzná magát, csap a kehes mellére egy döngölőset, és így:

– Szeretném én azt látni!

– Meg is látod rögtön! – rá a szőke Malvinka. – Én szólok a gazdinak!

De Kamilla és Dóra visszatartották ezt a szőkét a vádaskodástól. És megint Dóra szépen a laboránshoz:

– Hát kikelsz itten verekedni talán a főnökkel, aki egyedül megesz? És rég rád uszítja a portást, a zongorást és a cimbalmost, meg a nagy kutyájokkal lemaratnak. Láttad-e láncon azt az udvaron? Mint egy borjú! Ezt akarod?

Hát csakugyan, én is, a kellékes Kálmán is, esünk is ráfele a nyavalyás Rudira, hogy adja alább azzal az üveggel, és táguljunk inkább innét.

De bizony a büdös laboráns jobban feltalálta magát a szorultságban hármunknál.

Úgy röhög egyet, mint az ördög a Zsuzsanna-játékban a lányokra, és azt veti oda nekik, csak a fogai közül sziszegve:

– És ha én meg azt mondom nektek, hékám, hogy itt egy finánc civilben a szalonban? Mi? És rögtön hívom, és én beszélek vele, hogy láttam, amint italmérési engedély nélkül adtatok ebben a szeparéban vendégeknek pecsételt bort? Erre mit mukkantok, gazdikástul, főnököstül, kutyástul, hadd hallom?

Erre a lányok? Nagy paff bizony! Megint, mind a három, látom. De leginkább is köpködni kezdenek a hangosabb szó helyett a laboránsra:

– Te pofátlan! Feljelentenél?

A laboráns persze röhög kegyetlen, mint aki kert felül áll. És aztán így kérdi:

– Nahát, isztok, vagy nem isztok, ha szépen kínállak finom snapsszal benneteket?

Erre a három lány néz erre, néz arra. Nem tudják: mit tegyenek.

Hát a karmester kezdte újra okosan, hízelkedve:

– Na, picikék, gyertek, igyunk, ez az igazság, és ne lefetyeljetek! Örök világ, az bánja meg, aki ilyet nem kóstolt. Töltsd csak, Rudi!

– De mi lesz, ha benéz ránk a gazdi és meglátja? – csakugyan ijedten kérdi a nagy Dóra ezt.

– Kell neki látni? – rá a karmester. – Ő kávéscsészét lát itten. Italt benne csak akkor, ha benne hagyjátok, amit ez a Rudi tölt nekünk. Ereszd csak, fiam!

Így! Már a lányoknak se volt mit tenniök. Hagyták, hogy töltsön a laboráns a karminatívájából a csészéjükbe. És már még a szőke Malvin is felvette a kávéscsészéjét, csak ezzel:

– De aztán, pockok! Rendelni legalább egy konyakot per kopoltyú, hogy baj ne legyen a gazdival!

– Meglesz! – mondja erre most már a kellékes is nagy garral. – Ne fázz, amíg engem látsz!

 

*

 

Na én, bárha volt jócskán a fejemben, csak jó élesen figyeltem azért, hogy: mit szólnak a lányok a mi finom karminatívánkhoz?

De káprázik az én szemem?

Ahogy lelöki az első lány a vöröspálinkánkat, vág olyan pofát, hogy a vackorlétül se különbet tenne. Issza a másik lány! Az is olyan, mintha tíz ránccal több lenne a pirosítós képén, mint volt. Utolsó az én Dórám! Már az, mintha élne a gyanúperrel, csak úgy nyal bele a kávéscsészébe, hogy a felét nyeli le a karminatívának, fele még a szájában, és az orrát úgy húzza fel tőle.

Azzal fut a köpőládához, és plots! Beleköpi az egész korty pálinkáját. Onnan vissza dühösen a laboránsra a nagy Dóra:

– Itasd te meg az édes, jó, keserves anyáddal ezt a moslékot! Te ronda lator!

– Úristen! Én is érzem! Mi ez? – a másik lány.

Rá a szőke Malvin már a laboránsnak bele a pofájába dugja a fejét:

– Mit mert maga megitatni velünk? Borbélyszesz ez? Micsoda ez?

– Na így!

 

*

 

Csak azt mondhatom, hogy ha most ez eszembe jut nékem, a kacagás vesz elő nyilallásig engemet.

De ottan? Boldog sose legyek, ha én magam is csak csupa ámulás nem voltam; mi leli ezeket a nyafka, finnyás cefréket?

Éppen attól jön most legjobban kacaghatnékom, ahogy ott elébb együnk se tudta hamarjában: hogyan jártuk meg avval a karminatívával?

A laboráns is maflán néz. Na, annak nem is kellett nagyon ezt erőltetni. A kellékes se vág más pofát. Rám egyik, én a másikra, harmadikra.

És mind a lányokra rá, elég bosszúsan:

– Mi az? Mi nem tetszik?

– Mit köpködöl?

Így és úgy és amúgy! Csakis a karmester volt közöttünk az első, aki – mint a lányok – szintén csára húzta az orrát, és a foga húsát nyaldosta erősen, hogy:

– Csakugyan, ez valami illósóféle, ami ezen az italon szaglik. De hát eddig ez nem érzett rajta. Nők használnak ilyesmit. Nem itt került ez beléje?

– Hát még ez az arcátlanság! – rá Kamilla a karmesternek. – Hogy mi purcintottunk bele a pálinkátokba?!

– Ezt a szemtelenséget! – a szőke Malvin is dühösen.

Na, Dóra, az már nem is beszélt. A nagy, fehér praclijával megmarkolta a laboráns kravátliját:

– Most szólj! Honnan került bele ebbe a pálinkába pacsuli, ha eddig se te, se a társaid nem éreztétek? Mert rögtön beléd szorítom a szuszt. Röhögtél az elébb. Rajtunk röhögtél? Vagy szólsz, vagy meglakolsz itt a kezemtől.

Csakugyan, erre a többi lány is, a karmester is, mind a laboránsra ádázkodott. Még a kellékes is. Még én is. Pedig nekünk még nem volt semmi bajunk a karminatívával. De hát utáltuk ezt a Rudit.

– Na, hát várjatok, várjatok, várjatok, hogy mondjam! – vackalódott köztünk a laboráns, és aztán beszorult a szegletbe, ott álltuk körül, és hagytuk, beszéljen:

– Hát én mit tehetek erről? – kezdte. – Mert az csak úgy lehetett, hogy a gyógyszerészné ilyen sóoldatot használ hajszesznek, mert kopik a haja. Ha csak ebből az oldatból nem vétette el a segéd úr, hogy belecseppentett ebbe a karminatívába. Mert háromból töltik össze ezt is. És így adta aztán nekem a segéd úr ezt az üveget. Hát nem mondtam nektek? Tanúskodjatok. Nem mondtam a Nagyvendéglőben? – mondja a karmesternek a laboráns.

– Hát igen! Mondtad, mondtad! – rá a karmester: – De hát én is azt hittem, hogy becsületesen loptad ezt a pálinkát a patikátokból, mint máskor, és nem azt hozod el, hogy traktálj vele bennünket, amit a moslékba küld veled a patikusod. Az anyád büdös keservét is!

– De várjatok! – kiáltja erre a laboráns, ahogy szorongatjuk fenyegetve. – Hát ahogy ti nem éreztetek semmit ezen a pálinkán, én sem éreztem. Szagoltam, kóstoltam a segéd úr előtt is, hogy hát: mi baja van ennek? És a segéd úr is azt mondta: nincs baja semmi annak, csak más vegyület. Igya, ha szereti. Ártani, nem árt.

– Az nem árt az embernek, ha felfordul a gyomra valamitől? – Dóra mászik rá a laboránsra: – Hát bele is halnak csömörbe! Én se bírok egy hétig se egy korty szeszt inni most már, hogy ezt a rondaságot lenyeltem.

– Én megmondtam, hogy lehetett minden meg az én tudtom és akaratom nélkül! – bele a laboráns a nagy lefetyébe, ordítva. – Az illósó az üveg fenekére szállott, fel sem is keveredett eddig, csak most, az üveg utolján. Fogadjunk, hogy most sem érzel a pálinkán semmit, ha egy kicsit ülepedni hagyod!

– Idd meg apáddal, te piszok csirkefogó! – Dóra mérgesen!

– Disznóval itass büdös pálinkát! – a másik.

– Még újra kínálni mered, az anyád ne sirasson! – a harmadik.

Mi történt?

Na, csak amit a forgószél csinál az úton a porral, papírral, ronggyal. Olyan egy kavarodásba került ott az a kisszalon.

A három lány neki Rudinak. Egyik tépte, a másik rúgta a hegyes sarkú, piros papucsával a laboránst. Azután le is kapták a papucsokat, és avval dolgozták meg a laboráns fejét.

Micsoda? A karmester a nagy hasával a falhoz nyomta ezt a szerencsétlent, és a nagy mancsával: – Ne, innét, ne, túl, ne, a fejed búbjára egy!

Így cibálták-tuszkolták a laboránst az ajtó felé, és hepp!… Ki az ajtón!

Mit beszélek! Már hogy a kellékes látta, hogy mindenki a laboránst üti, ő se akart lemaradni, hogy ki ne töltse rajta a mérgét. A kellékes is ott püfölte a többivel, ahol a többitől hozzájutott, ezt a laboránst. De még az ajtónál, mikor már egyik lány kinyitotta előre, én löktem az utolsót a laboránson, hogy kiessen a tornácra. És be az ajtót utána!

Csak akkor sajnáltam meg már, amikor még egyszer visszanyitott a laboránsunk, és láttam, hogy csupa véres egy karmolás a képe, és a szeme alatt máris kékül egy nagy kuksz.

De hát kellett ezt sajnálni?

Hiszen nem akarta ez beérni azzal, amit kapott!

Nekiugrott az ajtóból megint a kellékesnek, akit legközelebb ért. Már se látott, se hallott. Mint a veszett állat, vágott, ütött maga körül a mi Rudink.

Persze megint csak hamarosan kívül került az altón. Legfeljebb a másik szeme is kék pápaszemes lett, és egy csomó haja maradt a Kamilla ujja közt. Na!

 

*

 

Akkor meg mi történt?

Odakünn meghallották az ordítozást, dulakodást. Vagy csak véletlen jöttek ki a tornácra a főnökék? Elég az hozzá, hogy a laboráns kiheppenőben éppen beleesett a főnök karjába.

Ez a főnök egy nagy, fekete, marcona ember volt. Azt mondták, hogy: talián! Majmot táncoltatott, és úgy tetszett meg a feleségének, aki ittfogta az üzletben, magának.

Csakis rosszul beszélt magyarul ez a főnök, és olyan pofaszakállat hordott, amilyet a forinton Őfelsége hord.

Én elébb azt hittem, hogy úgy hívják ezt a főnököt, hogy Halfagár. Mert a karmester úgy emlegette előttünk. De hát aztán megtudtam, hogy csak azért nevezi ezt a főnököt a karmester Halfagárnak, mert van egy olyan füzetes regény, annak a címe: Halfagár, a tengeri rémkalóz.

De hogy folytassam csak a laboránssal. Ez a boldogtalan bolond azt se nézte már megvadultában, hogy kivel botlik künn össze. Csak sodoringatta a karját a csihé-puhéra, és rugdosott meg mit nem.

Erre aztán a főnök, az a hatalmas ember, megkapta a gallérjánál a laboránst, mint egy szöcskét a gyerekek, és szépen, az udvaron keresztül, a kapuhoz vitte. Nem is bántotta, csak legfeljebb ülepen rugdosta itt-ott csinján a Rudinkat, ha már nagyon vackalódott a markában, és nagyon ordítozott. És a kapuból Rudi: hepp! Ki a járdakőre. Ordíts ott, ha megvesztél, és menj neki a kőangyaloknak a kapuban!

Így bizony!

 

*

 

Már ezután mi jött?

Jött a nagy hetye-petye-lefetye. Persze ez is mind a szegény Rudi rovására. És a szót ki vitte? Hát ki más, mint Kálmán, a kellékes.

Mert ne felejtsem, hogy a laboráns, ahogy a tüdeje bírta (az meg bírta annak, azért is utáltuk meg a hamis danolásért), hát a laboráns, míg a főnök kifelé szállította, azt ordította legisinkább, hogy: majd a pénzügyőrséget és a csendőröket hozza ő el ide a sógoregyletbe, ahol tilos szeszt mérnek, csak ő nem ihatik gyógykeserűt, ami ki van véve a tilalom alul.

Így!

Hát a főnök nagyon fejcsóválva, homlokráncolva jött be vissza kívülről a szeparéba hozzánk. Hogy azzal kezdi:

– Nahát, én azt hittem, hogy egy kisszalon-vendég nálam, az úriember. Hát hogyan került önök közé ez a fráter?

Már akkor a kellékes benne volt a nagy magyarázatban a kövér főnöknőnek a laboránsról. Mármost újra kezdte a főnöknek. De a csudám nagyobb volt ezen a kellékesen, hogy már itt, a fülünk hallatára kétszer másat mondott el.

A főnöknőnek azt, hogy: a Nagyvendéglőben a laboráns erővel odatolakodott az asztalunkhoz, de az ő szavára elkergettük, és csak ide, az intézetbe jövet ragadt ránk az úton, és ittunk a karminatívájából az úton, mert hát ottan nem kérhettünk italt magunknak, mert kitől?

Na! De már a főnöknek a kellékes azt is letagadta, hogy mi az úton ittunk a laboráns pálinkájából. Az csak itt töltött bele a büdös gyógypálinkájából a mi feketéscsészénkbe, hogy észre sem vettük.

Legyen nagyobb a bámulásom? Még a karmester is, a lányok is úgy bizonygatták a kellékes szavát, mint a színigazat.

Már én, hogy a bendőmben lötyögött a laboráns karminatívája, és a fejemben a gőze, átallottam annyira ezt a beszédet, hogy amíg a kellékes tovább handabandázott, ezt súgom oda a félemeletes Dórikámnak mellettem:

– Hát hallja, ha már ezt a Rudit kilökték, jól van, kilökték. De ez a Kálmán, nézze csak, hogy letagadná még azt is, hogy a Rudi pálinkáját itta velem együtt eddig. Miért? Mert be van gazolva ettől a főnöktől, hogy kilebbenti őtet is velünk együtt az utcára a laboráns után.

Így én! De a nagy Dóri, dehogy, a világért sem adott igazat nekem.

– Hova gondol? – mondja. – Hiszen maguk rendes, jó rendelő vendégek. Kálmánt, azt ismerjük mi, és a karmestert is. Hova gondol?

– Hát csak arra – mondom én őszintén –, hogy hát, amint lássa, ez a Kálmán itten ijedtében is, részegségében is úgy érzi magát, mintha ezer holdja közepén ő volna a földesúr, és rendel itten derűre-borúra feketéket, konyakokat, és pedig a végén nem biztos, hogy futja a zsebéből is a peták úgy, mint a pofájából a szó. Azt könnyű szórni!

Minek mondtam ezt?

Mert éppen akkor jött be a gazdika egy tálca konyakkal. Ezt, még az elébb rendelte első ijedtségében a kellékes, mikor a kövér főnöknő jött be a gazdikával a verekedés lármájára. Akkor a főnök még künn a laboránsot szállította az utcára.

Most azután itt, a főnök előtt, a kellékes csak büszkén odaintett a gazdikának:

– Na, csak végre hozza ezt a konyakot már! Megmondhatja maga is a főnök úrnak bár, hogy szükségünk volt nekünk annak a rongyos patikasöprögetőnek a pálinkájára? Nem rendeltem én itt rögtön feketét és konyakot?

– Úgy van, úgy! – bizonygatta ezt a karmester. És a gazdika rá:

– Igen-igen, főnök úr! – váltig somolygott a gazdika is a kellékesre.

Nahát! Én meg magamban most is, mint a fohászt eresztik a hívek az égnek, úgy rebegtem össze ezt a két borzasztó cehet: nyolc fekete, nyolc konyak, nyolcszor hatvan meg nyolcszor nyolcvan (legkevesebb a konyakok), négy pengő nyolcvan meg hat pengő negyven. Úristen, csak itt ne hagyj el! Ezzel a díjbirkózó, medveszelídítő főnökkel és a nagy kutyájokkal az udvaron. Hogy szabadulunk ki innét, ha jön a fizess? És nincs lóvé elég.

 

*

 

De hát a bajban mindig más történik, mint amit az ember vár. Egyszerre, ahogy a főnök nézi a konyakostálcát, és úgy sandítva ránk is pislant, azt mondja:

– Hát én arról meg vagyok győződve, hogy önök olyan úriemberek, akik nemcsak hogy nekem nem készítenek bajt, de még ha más is, piszok ember akar engemet kárba ejteni, hát azellen is mellém állanak. Önök engem értenek? Az előtt az úr előtt, aki mostan elhagyta a házamat, önök csak feketét rendeltek, és hogyha önök konyakot is kértek, hát a konyakra nézve, fizetés nélkül, az én privát vendégeim. A karnagy úr, Kálmán úr és ön! – mutat rám a főnök.

Püha! Rögtön elértjük. Na, még ezt se?

Fél a büdös talián, hogy a laboráns feljelenti, és ha mi amellett tanúskodunk, megbírságolják a konyakért. Inkább ingyen iszunk most itten!

Hajladozok én nagy szívesen a főnök előtt a szavára. Hajladozik a karmester is. De ez a nyomoronc Kálmán, mintha a nagyzási mánia egészen az eszére szállt volna, elkezdi a főnöknek:

– Hát azt mi nem kívánjuk a főnök úrtól, hogy itt potyázzunk. Mi megfizetjük, amit rendelünk.

Bizony egy úristen, hogy nekem a sápkór lepi el erre a pofámat, és az inam is megretyeg a lábamban, hogy ez a kellékes mekkora szerencsétlen, bajszerző barom! A karmester is, látom, alig bír a mérgivel.

De szerencse, a főnöknek a kövér felesége súg valamit, és a főnök erre a kellékesnek:

– Tudom, tudom, kérem! Hiszen éppen azt mondom, hogy önök előttem kiválogatott úriemberek. Azért nem szabad önöknek megsérteni engemet, és el nem fogadni, ha megkínálom egy pohár snapsszal önöket itt, az én saját számlámra. Tessék csak használni! Magamat ajánlom!

Ezzel a főnök odamutat a konyakostálcára, és már megy is elfele. A kövér felesége is somolyog ránk, és az is el. El a gazdika is utánok.

 

*

 

– Hogy a rosseb egye körödes-körül azt a buta pofádat, amit nem bírsz betartani! – mondja a karmester a kellékesnek. – Már a frász belém állt majdnem, hogy ez a Halfagár nem ellenkedik veled, hogy: de azért is fizessük ki ezt a konyakot!

– Én nem potyázok! Van nekem pénzem! – büszkén a kellékes. De a karmester:

– Hátha van is pénzed, és fizetsz is, de jegyezd meg, hogy elég sosincs a pénzből. Hátha nem marad rá, hogy egy kicsit gyógykúrára menjünk reggel innét? Hát nem? – néz rám a karmester.

– Én nem is szólok! – mondom. – Mert ezt a Kálmánt csak is elébb-utóbb gyógykezelni fogják elmebajtól.

Már a kellékes nekem állt volna persze. De a karmester megelőzte. Mert azt mondja nekem:

– Ne bántsd különben őtet. Mert a zavarodott ember sokszor okosabbat tesz az okosnál. Jó, hogy hencegett a főnök előtt. Tudod, miért? Mert első szavára ennek a Halfagárnak én is azt hittem, hogy azt csak úgy képletesen érti, hogy az ő vendégei vagyunk ezeknek a konyakoknak az erejéig, és így kell valljunk a fináncok előtt érette. De hogy hát ez a barom Kálmán hencegett, hát most már biztos, hogy ez a konyak a főnök számlájára íratott fel. Jól van, Kálmán!

Ezt mondja a karmester. És én csak elhűlök, hogy erre a kellékes rákezd röhögni, és azt mondja:

– Hát én tán, azt hiszitek, nem tudva-akarva csináltam ezt? Na, igyunk!

Igen! Ez a kellékes ilyen volt. Hogy ennek mindegy volt, hogy bolond vagy okos, csak ő valami fikciósat csináljon, amivel kidöfi a mellét.

De megálljunk! Még nem is érkezünk a jó nagy pohár konyakot lenyelni, már a gazdika jön be egy új tálcával, és kicseréli teli poharakkal az üreseket előttünk.

Olyan paff erre az egész társaság, hogy nem is szól egy szót senki: mi ez? Igaz, a gazdika is csak kapja gyorsan a tálcát, és már künn is van a kisszalonból.

 

*

 

Hát persze aztán az új tálca konyaknak nagy a hűhó, amikor a gazdika kiment. Mindenikünk csak abba van, hogy a főnök meg is duplázza a gálántságát ezzel az új tálca konyakkal.

Ereszd, hogy menjen!

Nem is vesszük jóformán észre a nagy csiricsáréban, hogy az ajtón megint besuvakodott valaki.

A zongorás jött be.

Ez egy veres hajú, borzasztó csúnya pofa volt. A foga elöl kiállott az ajka alól, mint a tengeri nyulaknak, és nem is kellett röhögjön, csak beszéljen, az egész ínye végig látszott ennek, mint a halálfőnek, a szájából.

Na, belecsap a zongorába. Azt a hoppszpolkát kezdi éppen, amit a karmesterünk abbahagyott.

A kellékes megint ugrik fel a párjával, Kamillával, és rúgják a port. De a szőke Malvinka, az is belekapaszkodott a karmesterbe, és az hiába szabódott erősen a nagy hasával, a lány csak rávette a háccácáréra.

Csak az én bivalytagú Dórikám maradt a helyén velem. Én ugyan előbb noszogattam a táncra. De ő így nekem:

– Hadd ezeket, hadd háborodjanak meg a táncért. Okosabbat mondok neked!

– Na mit? – én rá!

– Hát el innen, a kaputól balra, két utcával, van egy pék, tán tudod?

– Idegen vagyok itt, már mondtam! – felelek.

– Akkor is megtalálsz egy üzletet tán. Világos már annak az ablaka. Az udvarról kerülj be, és hozzál egy stanicli meleg kiflit. Én élek-halok ezért. Tudod, kávéval úgy enni, hogy az ember a meleg kiflibe teszi a vajat. Csorog a nyálam, ha csak rágondolok. Te nem szereted ezt?

– Kell a fenének! – mondom erre én. Nem is tudom: miért?

De dicsérem mindjárt magamat, hogy így beszéltem. Mert a nagy Dóri azt mondja:

– Értem is megteheted, édes kis szívem, hogy hozol meleg kiflit nekem. Már ki is készítettem a szobában ma reggelre magamnak a kávét és tejet. Mert tudtam, hogy csak akadok itten egy kedves vendégre, aki hoz nekem meleg kiflit.

Már ahogy ezt mondta, valahogy félősen, ez a nagy dajna, szeget ütött a fejembe a meleg kiflije. Azt kérdem hát tőle:

– Hát aztán, ha annyira szereted azt a meleg süteményt, hát minek nem küldetsz magadnak minden reggelre, vagy hozatsz a portással?

– Jaj! – súgja erre a nagy Dóra. – Éppen akartam mondani neked, hogy csak vigyázz, hogyan hozod be a kiflisstaniclit ügyesen a kabátod alatt. Ne szúrjon szemet. Ide be se hozzad a kisszalonba. Vidd egyenesen az én szobámba. Az első az a bal lépcsőtől, az udvarról. Én nyitva hagytam már az ajtóját. És akkorra már ottan várlak. Mert nekem van csak itten egyedül szobám. A többi lánynak mindnek kettőnek van egy.

Na! – gondolom erre magamban. – Azt nem csodálom! Mert egyedül elbírod azt biztosan, amit két másik lány, ahány ki is telnék belőled.

De nem csinálok mókát. Mert kíváncsibb vagyok: mi van ezzel az eldugdosni való, meleg kiflivel?

Kérdem is:

– És azt sem értetnéd meg velem, hogy minek kelljen úgy szurkolni egy stanicli meleg kiflivel, ha ide hozom be, mintha dinamitot hoznék a ház alá?

– Jaj hát – feleli a nagy Dóra –, ha te nem tudod még, hogy hogy meg van tiltva itten nekünk a főnöktől a meleg kifli, az csak csuda!

Erre csak bámulok egyet persze: – Hogy mondod?

– Nincs két hete se, hogy két orvos is szaladt ide délelőtt amiatt, hogy több nyavalyás lány rosszul lett a meleg süteménytől. Bezabáltunk mind, tudod. Én kaptam ki legjobban a főnöktől. Két pofont kent le nekem: hogy én nyomorítottam meg az intézetet, mert tőlem látta a többi lány ezt a meleg kiflizést. Hát én tehetek róla, mondjad?… De azóta szigorú tilalom áll itten a főnöktől a meleg süteményre, akárki hozza. A pék se mer küldeni. Csak hát vendég vehet persze és belophatja.

– Na, így szépen biztatsz engemet! – mondom erre. – Hogy elhiggyed, rohanok is el beszállítani neked azt a meleg kiflit, és azután tartom a hátamat, páholjon el a főnököd, ez a medvetáncoltató.

– Mindent hittem rólad – mérgesen nekem erre a nagy Dóri –, csak azt nem, hogy gyáva rüpők vagy, egy lánynak nem tenni eleget a kívánságának! Pedig éppen azt akartam mondani, hogy ha kiflit hozol nekem, akkor ingyen lettem volna veled szobán. Hiszen azért is nem kértelek úgy, hogy: gyerünk ki előbb innet szobára, és ottan unszoljalak a kiflit hozni, hogy ne lássa itt Kamilla, ez a spion, és fújja be a gazdinak esetleg! Hanem látod, te most kimennél előre, míg ezek táncolnak, semmi feltűnő ez akkor, és aztán én is eltűnhetek, és már úgy jöhetsz be, hogy benn voltál velem a szobában, és én ott maradok. Maflább lennél, hogy ennyire ne tudj kijátszani egy rongyos tilalmat? Nem néztem ki ezt belőled!

Így egyre az én nagy Dórám. Rágja a fülem. Dűti magát hozzám. Ölelget, babrál, mit nem csinál nekem a meleg kiflijéért.

Már utoljára is azt mondom neki:

– Na, gyere, előbb álljunk fel mi is, táncoljunk egy sort ezekkel. A kavarodásból nem szúr úgy szemet, ha eltűntem, mint hogy itt susmogtunk, és megyek el rá, és mégy el rá!

– Jól van, jól van, helyes! – ugrik fel Dóra csakugyan, és akarjuk járni a veszekedettet mi is hát.

Csakhogy abban a szent percben hagyja abba a vereskutya zongorás. Elég már a kellékesnek is a tánc. Nem újrázza. A karmester meg éppen csak tántorodik szuszogva vissza az asztalunkhoz a párjával.

Hát én súgom hamar Dórának:

– Már most várjál! Majd elmegyek, ha megígértem. De egy kicsit várj!

Így!

 

*

 

Mit ülünk, mit nem ottan? A konyakokból jutott a zongorásnak is egy. Még maradt is egy. A veres majom odaült közénk, és nagy bratyizásba kezdett mindjárt a karmesterrel mint muzsikus szaktársak.

Ez a veres zongorás tartott is egy darabig szóval mindünket. Mert magyarázta, elbeszélte apróra, mit tett előbb itt a három úri vendég a kisszalonban a három lánnyal, akik aztán kicserélődtek ezekre a miénkekre a nagyszalonból.

Hogy játszottak faramuci játékot is. Tudja, aki tudja, mi az. Én mit meséljem!

Az elég csak, hogy egyszerre azon vesszük észre magunkat a nagy Dórával, hogy helyettem és helyette a kellékes tűnt el a Kamillájával.

Jaj, Dóra persze dühös! Majd hogy le nem köpköd, milyen makutyi, gyáva vagyok. De már azon ő sincsen rajta, hogy most tűnjek el, míg a kellékes vissza nem érkezik Kamillával. Inkább azt mondja: majd elmegy sürgetni őket!

Hát kis ideig hallgatjuk megint, mit tovább a veres zongorás a karmesternek és az annak. Azután Dóra szedi magát, és kilebben mellőlem.

Ez eddig rendben van!

De hát az ember milyen, ha a fejében van! Én is óvatoskodtam addig, míg nem kellett, most, hogy kellene, mert már csak a karmestert hagyom ott a zongorással, egyszerre mintha égetni kezdene a székem bársonya: ugorjak el róla.

Kapom én magam, és otthagyom a karmestert a veres társával. Ott én!

A portásnak okosan azt mondom (még csuda, hogy részegen is olyan jól eszembe jutott!):

– Nem eresztett ki két csizmás embert most? Egyiken sárga kaput volt.

– De igen! – a portás vissza. – Éppen most!

Persze! Hiszen a tornácról láttam, hogy két ilyen alak ment ki éppen!

– Na! Akkor eresszen ki hamar, egyik elvitt tőlem valamit. Visszajövök mindjárt. Akkor megkapja duplán a borravalóját! – én rá.

Így okosan! És ne is mondjam, csakugyan futtig futva mentem, amerre Dóri megmagyarázta, a második utcán balra, a péküzletig. Vettem ottan egy stanicli meleg kiflit. Szó nélkül kaptam ott. Azzal vissza megint futtig futva a sógoregyletbe.

A portásnak csakugyan a kezébe nyomtam két hatos borravalót. Gondoltam, ez mégis megéri nekem, hogy ingyen szerelmeskedek itten egy lánnyal!

Csak még egypár kifliért. Na!

De sokkal többe került nekem ez az ingyen mulatság! Rájövök itt.

 

*

 

Hogy be is valljam rögtön, akárhogy is biztatott engem ez a nagy tehén Dórikám, milyen pompásan mulatok majd vele a szobájában, én magamban csak attól tartottam, hogy ha ez a hústorony az ölébe vesz, úgy fogok kinézni, mint a kitett gyermek a nagykapuban.

Nem is másult meg egyre-kettőre ez a gondolatom, amint besurrantam, és már vele voltam a szobájában, ezzel a Dórival.

Mert mit csinált? Volt egy kis asztala a kiskályhája mellett. Amikor meglátta nálam a kiflisstaniclit, és megropogtatta a kifliket, hogy melegek-e? Jaj! Nagy örömmel abroszt kapott kifelé a sifonjából, és megterített szépen. Micsoda? Kékrojtos asztalkendőt is tett az asztalra kettőt. Azután pedig még majdnem friss, zöld tormalevélben vajat hozott oda. És a kályháról forró kávét vett le meg egy kislábos tejet.

– Na, gyere! Egyél te is velem! – hívott engemet. De hát én csak szabódtam majdnem hogy bosszúsan magamban. Mert hát azt gondoltam: talán majd a kávéházba menjek azt csinálni, amit itt akarnék, ha itten kávézok? Nahát!

– Nem kívánom én soha meg a tejeskávét. Asszonynép döglik csak úgy ez után! – így hárítottam el a kínálását Dórinak.

De ő nagyon szépen, kedvesen nekem:

– Tudom azt én, tudom, elég baj az. Mert inkább ilyet szeretnél, mint a szeszt meg a bagózást. Nem szégyen az férfinak sem, ha édes szájú. Ezeknek a cefréknek pedig itt velem, az intézetben, váltig is prédikálom mindig, hogy még férfi szájában is csak méreg a szesz és a dohány, nemhogy nőszemélyeknek.

Püha! Csak nézek erre a nagy Dórira: miket beszél ez?

De ő tovább nekem:

– Igen, igen, akárhogy bámulsz rám! Az ember a fejét, pláne egy szukáét, úgy veszti el csak, és az életét is, ha az italra adja magát és a füstölésre. Tehetsz te mást akármit, csak azt ne tedd. Mert attól sorvadsz és hervadsz el, az italtól és a bagótól. Se az éjszakázás, se egyéb nem fog ki rajtad, itt, egy ilyen házban se, ha jól gondozod magadat. Csak nézz meg engemet! Várj, ideülök!

Na, míg idejutott nekem a nagy Dórikám a prédikációjával, hát a keze és a szája a früstöktől sem állt el. Keveset mondok, hogy három kiflit úgy tömött bele a nagy szájába, hogy csak kettétörte, és felét-felét egyszerre duplán hajtotta a kiflinek, úgy kapta be. Rá egy nagy csuporból egy olyan korty kávét, hogy másnak kétszer cigányútra szaladt volna a fele.

És így, tele szájjal, még engemet is egyre unszolt az evésre:

– Na, csak tessék, falj hát. Mit kíméled? Ne csipegess nekem, mint egy ártatlan madárka, ronda férfi létedre. Kapd be csak ezt!

Ő nyomott vajat a fél kiflire, és tömte nekem is a számba bele.

Most pedig már, ahogy elébb szembeültünk két széken, Dórikám a nagy bivalytomporát zsupp, átalcsapta az ágyára, a szélére, és ezenközben a kis, könnyű asztalt is felemelte már, és odarakta kézügybe. Engemet pedig a székemről szintén oda intett maga mellé. Csak azért persze, hogy mutassa meg a húsát nekem.

– Csak nézz meg engemet! Csak tapogassad meg bátran, hogy az én mellem, amennyit dögönyözik, azért olyan, mint a gumilabda. Fogd meg a Kamilláét, ő öt évvel fiatalabb nálam, én nem is tagadom, és a melle, mint két nyiszlett dohányzacskó, üresen, és a képe olyan ványadt, ha nem keni vastagon rá a pirosítót, ami kieszi, mint a cserzett bőrt, de hamuszínbe! Miért? Csak a száz cigarettáért és száz konyakért, amit minden éjjel elfogyaszt ő és a többi is. És még a vendég is utálja, hogy mindig csak fizess a neve, ezekkel a nagy cehekkel, ha ilyen lányokkal ül le. Persze a főnökék ezeket szeretik, a Kamilla-féle lányokat inkább. Mert mit bánják ők, ha a lányok bőre az ebek harmincadján vész el. Őnekik csak haszon. Hozathatnak új lányt eleget. Cserélhetik őket, mint a juhot, ha megnyírták. Ezt tudd meg, hogy hogy van ez bizony igazában, és engemet nézz meg így, ahogy vagyok. Fogd meg a combomat. Fogd itt, tessék, a nyakam bőrét. Ez nem toka, ez nem lötyög.

Így tapingattatta össze és csipdestette össze magát a kezemmel Dórika úgy, hogy ő vitte oda a kezemet mindenhová magán.

Hát csakis, ez a lány amekkora volt, minden tagja, mint a tömör gumi neki. De ahogy fogdostam ezt ottan, éppen megint azt gondoltam magamban: na, Marci, ennek a nagy darab húsnak gyürkőzhetsz neki olyan gőzzel, amilyennel bírsz, a végén azt fogja megkérdezni tőled, hogy: tulajdonképpen mit akartál tőle?

 

*

 

Na, már mikor az asztalt a csészékkel el is tolta Dóri az ágytól, és csak úgy ültünk a szélén, tovább, tovább beszélt ő. Csak erről az ő makkegészségéről itten, ebben az intézetben.

– Látod, én, hogy nem iszom, csak éppen, hogy a főnökék ne ugassanak rám, hogy a vendéget nem dűtöm be kedvcsinálással az ivásra, hát énrajtam nem fognak ki a főnökék sem. Ez a többi lány itten csak a főnökéknek keres és az ügynököknek, akik minden hónapban utaztatják és szegődtetik őket, mert ha nincs vendég, aki fizet, akkor ők azt a büdös dohányt és italt számlájukra is íratják, és így boríttatják magukat adóssággal, és így hervasztják el, hogy aztán a vendégeknek se kelljenek. Én? Én, látod, négy éve vagyok itten, egy helyben. Vendégem van olyan is, aki elmegy, ha nem ülök vele, és mást kínálnak neki. Hány? Száz! Minden éjjel annyi vendégem van, ahányat akarok. Adósságom nincs egy peták se. Ruhám? Mind az enyém. Ide nézz!

Csakugyan, olyan gyönyörű fehérneműt, mint ennek a nagy lomnak volt! Stikkolt, csipkés holmi! Csakugyan!

– Azt hiszed, hogy a főnökék egy büdös mukkot szólhatnak rám? Nekem félretett pénzem van! Nem sokat vegzálhat engem itten senki! Mert megyek, ahová akarok, ha nincs adósságom a főnöknél, amit át kell vegyen az új intézet velem. Ezeknek a többinek egy saját rongyuk sincsen, és úsznak az adósságban, a főnökék és az ügynökök markában, a hülyék. És mit tesznek részegen? Ezt hallgassad meg jól!

Már erre, hogy külön kíváncsivá tegyen engem, mit mond, az én Dórikám, csak úgy fele karjával, mint egy szalmaszálat, leborított engem a párnájára.

Mert hogy mondjam, akárcsak az előbb a kávéval, most meg ahogy beszélt, közben meg-megcibált:

– Na, vetkezz! Mindent húzz le. Ne félj! Engem nem sürgetnek, nem zavarnak!… Tiszta ember vagy, látom. Szeretem, ha valaki ügyel magára. Velem nem is fekszik le minden büdös, rongyos, piszkos, beteg tróger. Éppen erről akarok beszélni.

Így nekem Dóra. Már persze úgy-ahogy levetkeztetett, és felborított maga mellé az ágyon. Ő persze csak kikanyarította a nyakából, mint a zsákot, a piros tunikáját, és már úgy volt, ahogy az anyja szülte. A két papucsát a plafonra rúgta, és úgy kapta el, hogy letegye.

És azután elkezdte:

– Tudod-e, hogy a legtöbb lány itten velem akkor adja oda magát vendégnek, amikor részeg? Akkor nem bánják, akárkivel vannak. Részegen nem vigyáznak! Jó nekik, aki jön. Érted te jól, mit mondok! Hogy más az, hogy valakivel úgy fekszem le, hogy kell az nekem, és más az, hogy csak a forint húszra gondol az ember, vagy amennyit kifacsarhat belőle, hogy csak már menjen! És akkor úgy is viselkedik az ember egy ronda vendéggel, muszájból, és vigyáz magára, és csak gyerünk, végezz, fiam, dögölj meg! Nahát, mit magyarázzam! Így az ember, mint én is, el se fárad, hogy készre csinál tíz ronda, büdös, piszkos latort. Persze ha iszik egy lány, akkor azt nem bírja, hogy ügyesen visszatartsa magát, és csak gyere-mehetsz, jóember, akivel van! És csak azzal legyen odaadással, akit kedvel. Úgy, mint én, bizony! Énnálam úgy van, hogy ha öt napig nem jön vendégem, akit megszeressek, akkor öt napig is csak annyi nekem minden férfi szobavendég, mint egy köpés. Ennyi ni!

Na! Pont ahogy keresztülköpött rajtam Dórikám, és már éppen azt gondoltam, amit a babona tart, hogy mára nem leszek szerencsés, hát egyszerre mit tesz?

Alám dugja a nagy karját, mint egy pólyásgyermek alá, és majdnem úgy emel oda magához, hogy azt mondja:

– Na de most már hagyjuk ezeket! Te, látod, tetszel nekem! Nem vetted ezt észre?

Így és más! Olyan nagyon szerelmesen kezdtünk ottan csókolózni, hogy észre sem vettem már, csakugyan, hol vagyok. És csakugyan, azt sem tudtam: hányadán is álljak ezzel a duplára nőtt lánnyal, hogy ez semmi után sem szűnt meg hozzám ezzel a kedveskedéssel. Úgy legyek boldog, ha hazudok!

Hogy ez minek tartott éppen engemet magához valónak annyira? Máig is csak bámulok rajta!

De ez egyre, ez a nagy Dóri, hogy: velem igazán szívesen marad együtt, és maradjak csak akármeddig, jöjjek máskor is mindig hozzá, ő majd rendet csinál magához, ha nincs is pénzem! És így tovább. Ahogy mondom!

De utoljára már olyanokon is kezdte, hogy: hozzon ő nekem bár tíz tanút rá, hogy neki van itt a városban egy cipészlegény kérője?! Ez a cipész már itt ebben a szobában letérdepelve sírt előtte, hogy menjen hozzá feleségül, nevelje a két kis gyermekét, ő, mint a csillagot az égen, úgy becsüli meg!

És minek nem megy ehhez a cipészhez, ő, Dórika? Mert iszik ez is. És nem mértékkel, ahogy még na! Hanem ahol a szesz szagát megérzi, már az ördögé.

Nékem meg persze azon kezdi aztán, hogy: ahogy látott engemet, hogy hogyan kezelem a poharat csinján, és hogyan szólok csak abba, amihez közöm van, hát az tetszik neki bennem legjobban! Na!

Azután pedig azt is elmondta nekem, amit csakugyan mindenki tudván tudva beszélt ottan, hogy: mi szégyen is az, egy éjjeli intézetből venni feleséget, mikor Tótvároson egy gyáros van, aki a feleségét egy éjjeli intézetből váltotta ki, és most ugyan nagy tekintetes asszony ez az éjjeli lány!

Na, így nekem ez a nagy Dóri ottan. Csak hogy a számba nem rágta már: köpjem ki neki, hogy annyi félretett pénzével és kelengyéjével én is elvenném őtet feleségül, mint a részeges cipésze venné!

De hát én magamban majdcsak hogy nem azt gondoltam: ha már csakis keresztet vennék egyszer a nyakamba, mégis inkább a könnyebbekből választanék.

 

*

 

Mit akart tőlem ez a nagy Dóri, mit nem? Csakugyan annyira tetszettem ennek, hogy üzleti lány létére így töltötte velem az idejét? Az egyszer szent, hogy a világos reggel ért ottan nála a szobájában.

De még mikor eleresztett, akkor is azt mondta:

– Ha nem volna olyan drága a hálóvendég taksája, és kitudnálak ereszteni magamtól napközben is, vagy itt tartani a szobámban, hogy észre ne vegyenek, hát finoman alhatnánk együtt. De hát eljössz majd máskor is. Hétfőn, szerdán és pénteken van leginkább kevés vendég itt. Isten áldjon, drága Marcikám!

Így bocsátott ki engemet a Dórim. És ő azt ajánlotta, hogy a szobájából legjobb, ha egyenest kisurranok a házból, utamra.

Bár azt is tettem volna. Kevesebb bosszúsággal kötöttem volna be akkor ezt a mulatságot.

De hát én az én Dórikámnak nem mondtam meg, hogy a kellékesnél van szállásom. Csak azt, hogy szesztársam a kellékes.

Így hát, hogy amikor az udvaron voltam már, a tornácról még lármát és csörömpölést hallottam, éppen a kisszalonból, ahol voltunk, gondoltam, a kellékes és a karmester még ott lehet. Csak nem szököm el az ingyen szállástól az utcára, csak a Dóri szavára.

Na, megyek fel a tornácra, és be a kisszalonba.

Mit látok ottan? Azt se felejtem el egyhamar.

Egy lány, egy kicsi, gyönge kis feketerigó, az ott ül az asztal mellett, és keservesen, zokogva, rángva sír, és sír és sír ottan.

Mellette áll egy valami kófic legény. Az sajnálja, látom, ezt a kislányt, és csóválja a fejét.

És a kislánynak a tunikája elöl szerte nyitva egészen, látszik annak mindene. Mit törődik vele. Zokog, zokog az, hogy a szíve szakadtától féltsed azt, igazán!

Ott állnak a többi lánytársai is, négyen, öten, hatan. Cigarettáznak, nézik, csevetelnek róla. Persze ezek oldalvást, háttal nekem, aki az ajtóban állok. De nem is hederítenek rám sokat.

Csak egy lány éppen hogy megnéz, amikor odalépek hozzájuk. Ettől kérdem:

– Na, mi leli ezt a szegényt? Megverték?

– Ahh! – rázza a fejét az én lányom, és mintha nem is mókáznék, mondja komolyan: – Cuci kell a kicsikének. Bőg a mamája után.

– Na, ki tudja, mi fáj neki! – mondom én. De csak az a lány, aki rám fordult, az felel rá:

– Van is igazán oka bömbölni a fülünkbe nekünk! Azelőtt cseléd volt Tótvároson. Hordhatta a vizesdézsát a kútról és az urai után a büdös mosogatóteknőt meg az éjjeliedényt. Itten kisasszony! Csak pacsulit szagol, szolgáló készít neki fürdőt, és kosztja van fúlásig és ruhája, mindene. Mi kell még neki?

– Nana! – mondom én erre. – Akadhat itten azért az ő számára olyan dolog is, amit nem kíván.

Tyű! Erre a lányok mind olyan dühösen néznek rám, mint a szukafarkasok. És egy másik nekem:

– Talán az, hogy olyan vendéget is kell fogadjon, aki nem tetszik neki? Vagy mert hogy a városban nem hívják meg rózsakoszorús szűznek? Hát hiszen mindenki tudja itten róla, hogy amíg privát volt és szolgált, esténként öt-hat diákot is keresztüleresztett magán. Hiszen úgy került ide! És most adja itten a mélabúsat nekünk. Mert eljött ide hozzá véletlen éppen egy diákja, és eszébe juttatta tán, hogy szorongatta azelőtt a kapuhoz. Vagy a mamája jutott eszébe?

Na! Mit szólj ehhez, Marci? – én is magamban. És ácsingok ottan báván.

De micsoda? Már éppen a kellékest kérdeném és a karmestert, hogy induljak dolgomra, mikor megkapnak hátulról, a kaputomtól:

– Á! Hát itt van, jómadár? Elszökni a cehvel? Az becsület? Egy mukkanás nélkül!

A gazdika, az áll velem szemben, mikor megfordulok. És a portás áll mögötte, a nagy kapukulccsal a kezében, az is akkora, mint egy sudrimankó!

– Mi a fenét akar tőlem? – én a gazdinak. De az ugyan kerepelve vissza:

– Hát nem kértek maguk itt, ebben a kisszalonban, tőlem nyolc feketét és nyolc konyakot?

– Én nem rendeltem egyet se! – mondom én. – Kálmán rendelt!

– És az nem piszkos, aljas, utolsó dolog, elszökni a fizetség elől, mint a Kálmánja és a barátja és maga? Hát nem velük ivott maga is?

– Ittam! Rendben van! – mondom erre. De persze eszemben volt, hogy kezdjem. – De maga mit követelhet rajtam és Kálmánon is? Hiszen a főnöke itt maga előtt mondta, hogy vállalja a cehet.

– Hohó! – erre a gazdi. – Azt leszámítottam maguktól. A főnök, az nyolc konyakot küldetett maguknak. De maradt nyolc fekete. Azt, tessék, fizesse meg! Mert volna pofája, hogy tőlem levonják a főnökék, egy szegény lánytól?

Hát már ez a zokszó megütött csakugyan! Ne is mondjam, hogy még tetejébe szorulhattam ottan jobban is, a portástól és a lányoktól is, annyitól, amikor láttam, hogyan bántak el a laboráns Rudinkkal.

Azért gondolom, isten neki! És a gazdinak:

– Hát még ha azt mondaná, hogy fizessem ki azt a részt, ami négyünkből rám esik, akik ott voltunk, legyen benne igaza! Bár én semmit se rendeltem, és akit megkínálnak, és mégis az fizet, minek hívják ezt?

Egy lány erre kacagni kezdett. És mellette egy másik, na! Hogy jobban nézem, Kamilla így a gazdinak a pártomon.

– Hát nincs igaza neki? Én ott voltam, ő nem rendelt semmit! És nyugodt lehetsz, a főnök nem húzza le neked, amit nem fizettek ki ezek. Tudod te, miért! Hagyj békét neki!

Hát erre az én gazdikám, mint egy szukasárkány, neki Kamillának, hogy: mi köze az ő dolgába, buta, taknyos, csipás szájalója! És Kamilla erre vissza, és bele a többi lány is, ki ezen, ki azon a párton. De hogy miket mondtak azok egymásnak? És hogyan fenyegették egymást?

Kacagtam volna máskor biztosan halálba ezen, ha nem az én bőrömre ment volna a beszéd! De hát itten csak azt várhattam, hogy ha jobban hajba kapnak ezek a cefrék, a végén jut nekem is a hegyes cipősarokból a fejemre meg a hátuljomba, mint a laboránsnak jutott.

Elég csak az, hogy ahogy egy szempillantásra elakadt a nagy csiricsári, én hangosan:

– Hát miattam baj ne legyen! Ha nem is vagyok köteles, elvállalom, hogy kifizetem a feketét. Na? Mennyi az?

– Négy forint nyolcvan csak! – mondja rögtön a gazdika.

Ez csak őneki! Négy bőgő nyolcvan!

De nem szólok rá semmit. Veszem ki a kebelemből a pénzeszacskómat. Ha mulattál, Marci, fizess! És akarom leszámolni a négy forint nyolcvanat. Még maradna vagy négy forintom úgyis.

De hát a gazdika erre:

– Hát nézze! Én nem nyitom ki a számat, ha egy vas borravalót nem ad nekem. De gondolja meg, hogy maga hamarabb megkapja a barátjától, akivel mulat, mint én, ha fizet helyette. Fizessen a feketékkel, konyakokkal együtt hat pengőt, na! Legyen a többi az én károm.

Na! Kamilla és még vagy két lány megint ógott-mógott ezen. Lepofátlanozták a gazdikát, és vendégbőr nyúzónak nevezték. De hát a portás vastag hangját hallottam szintén, hogy morogja:

– Mit sajnáljátok? Van lóvé annál! Ingyen mulasson valaki egy éjjeli házban?

Nahát, itt már láttam, nem menekedsz istennek ezektől. Kiszorítottam még egy forintot az öthöz a gazdikának, és odalöktem neki:

– Itt van! Én szegény utasember létemre az útravalómat adom oda azért, amit más erővel rám tukmált! Fogja!

Azzal gyerünk, Marci, e helybül, míg újabb bajjal nem kötöd be. Mentem!

De az ajtóban hallottam, hogy Kamilla kiköpött a gazdi elé, és utánam szólt:

– Nagy bolond voltál! Én mondom neked!

Mire pedig az udvarra értem, és a portás utánam a nagy kulccsal, hogy nyisson nekem, hát olyan istentelen zenebonát hallottunk már a kisszalonból, hogy ne is mondjam! A portás váltig röhögött nekem hozzá: hallom-e, mi kerekedett utánam? Odanyomtam neki megint egy hatos borravalót.

Igaz! A nagy gőgömben gondoltam arra is, hogy hátha még csakugyan visszakerülök ide, ahogy Dóra hívott. Akkor ez a portás jobban betartja a száját rólam, ha észrevesz valamit utánam.

 

*

 

Na! Fényes reggel van már. Persze télen egy kis köd és zuzmara. De mégse nagy hideg.

Már alig is tudtam eltalálni vissza, ahová akartam, a városi Nagyvendéglőbe. Azt a rövidebb utat a mezőkön, ahol jöttünk, az a diák mutatta meg nekem, aki ott állt a mellett a kis fekete lány mellett a kisszalonban, mikor az sírt.

Beszélt is ez a diák nekem egész úton, hogy farsangoltak a társaival e körül a kislány körül. Persze nekem a fejem a magam bajával volt tele meg álmossággal.

Így találtam meg a Nagyvendéglőt.

Persze nem a portának kerültem, hanem a sikátorban, a söntés ajtóján mentem be.

Na, ott más kiszolgáló volt reggel, annak idegen voltam. De megtudtam tőle, hogy: a kellékes és a karmester még csak az elébb mentek el! Cudar beteg volt mind a kettő! Böfögtek, csuklottak egyre.

Nekem az a karminatíva nem is ártott meg, mondhatom. Ha böffent is belőle a torkomba, nekem csupa finom volt. Mert mértékkel ittam belőle, és a salakját meg se kóstoltam.

 

*

 

Kerülök én be a Nagyvendéglő hátsó udvarára a söntésből, és onnat a kellékes szobájába.

Hát ott mit lelek?

Horkol az én Kálmánom az ágyon. De nem a maga ágyán, hanem azon, amelyiket már nekem szánt éjjelre, a felesége volt ágyán. És hogyan? Ruhástul döglik ott Kálmán, és a lába van a párnán, a feje a lába helyén. Így húzza a lóbőrt ottan.

Elemérke pedig, a kisfiú, csak úgy, a kis hosszú angyal hálóingjében, ott kuporodik Kálmán mellett az ágyon.

Már kiabálja is elém a kis huncut:

– Részeg Kálmán! Okádott is. Nem vetkezett le. Lebukott az ágyra. Tálass bácsi tette fel a fejét, hogy bele ne menjen a vér. Te is részeg vagy?

Meg kellett volna enni ezt a kis kölyköt, hogy milyen értelmes és mérmondó volt ez.

– Én nem vagyok részeg! – felelem neki. – De álmos vagyok én is nagyon. Lefekhetném!

– Mulattatok az éjjel, gazemberek! – így a kis kölyök. – Az se baj!

– De többet nem is kérek az ilyen mulatságból! – mondom én őszinte bosszankodásomban. – Csak már aludhatnám ki magam itten és hazautazhatnék. De azt sem tudom, lefekhetem itten vajon? Ezt az ágyat adta Kálmán nekem, az az övé.

Már igazán jött, hogy kacagjak magamon, hogy felnőtt ember létemre butább vagyok egy gyermeknél. Mert azt mondja Elemérke:

– Hát ha ő feküdt a te ágyadba, feküdj te az ő ágyába.

– Csak azt teszem! – felelem erre. – Vetkezek.

Azzal kezdtem lefelé húzni a csizmám a Kálmán ágya szélén. A kis Elemérke pedig ezenközben a Kálmán ágyáról egyre faggatott, hogy: hol van nekem odahaza? Van-e apám, anyám? Minek nem maradok a társulatnál, ha színész vagyok? Ne tagadjam! Jobb szerződést kaptam talán én is Tótvároson, mint az anyukája?

Nahát, ilyen okosan firtatott kifelé a soromból ez a kis kölyök. Ezalatt pedig ráült a kellékesre az ágyon, éppen a hasára, és onnan fektírozott felém.

Én emiatt neki persze:

– Ne ülj Kálmánra, Elemérke. Hagyjad őtet aludni, ha részeg volt. Ne ébresszed fel!

– Nem ébred ez fel, ne félj! – feleli erre nekem Elemérke. És azzal mit tesz? – Ide nézz! – mondja.

Már ezt nem bírtam meg rosszkedvemben sem kacagás nélkül!

Ráheppen hirtelen Elemérke a Kálmán hasáról a Kálmán fejére. És ott a kellékesnek a pofájára csapja oda a kis fundusát többször! Hogy mutassa nekem, milyen mélyen alszik ez a részeg disznó.

És csakugyan, a kellékes úgy horkolt tovább, mint előbb. Csak a karjával sodorintott egyet, és motyogott valamit.

Azután pedig, amikor már én ágynak vetkőztem, a kis kölyök leugrott a Kálmán ágyáról, és elém állott:

– Na! Én meg tudok mosdani is magamtól, és felöltözök, és vigyázok rátok, ne félj! Csak a cipőmet gomboljad be!

Odahozta nekem a kis cipőjét a cipőgombolóval, és csakugyan rágomboltam a kis lábára.

De hogy már mit is csinált azután ez a kis betyár, felöltözött-é, evett-é valamit, mit csinált? Én már azt nem tudtam számon tartani többet.

Csak annyit makogtam neki, hogy:

– Elemérke, tüzet ne csinálj!

Ő pedig vissza, hogy: ne féljek, nem gyújt meg semmit, de tud ő tenni a kályhára is… Ezt magyarázta nekem ott az ágy előtt, de már azt én csak úgy hallottam, mint a víz alól.

 

*

 

Úgy is aludtam én ottan éppen a kora téli napnyugtáig.

Arra nyitottam csak ki a szememet, hogy az ablak az utca felől még világos, de már a szobában ég a lámpa. Ezt valahogy megcsudáltam, ahogy nagy lárma után az ember miken, miken nem, haszontalanságokon tanakszik magával.

De persze mindjárt ráocsúdtam: hol, miben vagyok.

Felülök az ágyon. A kellékes odajön az asztaltól:

– Szervusz! – neki én.

– Szervusz! – ő vissza nekem. De nagyban, de nagyban röhög.

Hanem én savanyúan kezdem el bizony neki:

– Nincs mit nagyon röhögjél. Mert engemet jól bevittetek a karmesterrel a pácba. Otthagytatok, és az útra való költségemet fizettem ki helyettetek az utolsó petákig az intézetben. Hat forintot!

– Hogyhogy lehet az? – jobban csudálja előttem a kellékes. És rá a sűrű lefetyének rögtön.

– Az csak szép szó! – én neki erre. És aztán persze elmondom, hogy mi történt velem reggel a gazdival.

Hát a kellékes teszi előttem a nagy bánkódást. De mit érjek ezzel?

– Hüm, hüm, hüm! Az isten kutyafáját is! – így járkál ottan fel és le előttem, és csóválja a fejét. A szája be nem áll. Hogy hát: mit is lehetne tenni? Csak legalább neki maradt volna pénze. De hát ő is elherdálta!… Talán, ha valami jó keresetet szerezhetne nekem itten Csorrantóson! De mit és hol?… És mi is legyen most már velem?…

Persze én nem válogatom nagyon, mit ejtek ki a szentekről csakugyan, keserves dühömben.

Hát egyszerre nyílik az ajtó. A kis Elemérke jön be. Annak a kövér kisasszonyfélének a kezét fogja, aki már egyszer benézett ide, és akit szépen fogadott Elemérke. Györgyike ez, a karmester lánya.

Egyszerre mondják majdnem Elemérkével:

– Egy bácsi keres!

– Egy úr akar beszélni veletek!

– Szabad? – halljuk máris utánuk az ajtóból. – Jó estét, urak!

És kicsodát látunk bejönni? Hát az intézeti főnököt!

Na, paff vagyunk. De a főnök jön előre. Kezet nyújt nekünk Kálmánnal. Azután azt mondja:

– Beszélhetnék önökkel egy szót négyszemközt? Ha őnagysága nem haragudna meg!

– Én megyek, megyek, megyek! – rá a karmester lánya, és fordul ki máris csakugyan.

Csak a kis Elemérke marad benn, és tátja a kis száját ottan. Persze vele nem törődik a főnök.

Már a kellékes széket hozott oda neki, és a főnök:

– Köszönöm! Nem ülök le! Sietek! Na, egy percre! – így leül és elkezdi. – Sajnálattal hallottam, hogy a gazdim tévedésből valami italt fizettetett ki, ha jól tudom, önnel, ma, zárásunk után.

– Igen! – bólintok én, és Kálmánnak: – Na hallod, Kálmán?

– Kérem! – szól bele rögtön a főnök. – Tévedés van itten, mondom. Hisz nálunk egyáltalán szeszes italt nem is lehet, csak teában és csájában kiszolgáltatni vendégnek. Ami italra pedig privát vendégeim voltak, hát ugyebár, azt csak nem fizetik ki. Én tehát a legnagyobb bocsánatkéréssel visszatérítem most önnek, amit kifizetett. Parancsolja!

Egy tízes bankót nyom a kezembe a főnök.

Na! Tán ellökjem? De persze azért elbávásít ottan ez a dolog. Dadognám, hogy: csak hat pengőt fizettem, nincs visszaadni! De annyit érek mondani:

– Csak hat forint…

A főnök hárít egyet a karjával, és így:

– Tehát ezzel rendben volnánk, azt hiszem! És mint úriemberektől, remélhetem, hogy ha rosszindulatú rágalom érné az üzletemet bárki részéről, hogy ottan szabálytalan árusítok szeszesitalt, akkor önök mint úriemberek, akiket ismerek…

Már az én Kálmánom nem is bírja hagyni tovább beszélni a főnököt. Húzza ki magát az én Kálmánom, hogy milyen úri emberek vagyunk mi, és mint egy gróf, a főnöknek:

– Csak bízza ránk, Noselli úr! Csak bízza ránk!

– Igen! – hunyorít egy kicsit ránk a főnök. – Értjük egymást. És én itt sem voltam, ugyebár? Egyáltalán itt sem voltam. Ajánlom magamat, uraim!

Nagy parolázás megint köztünk. És a főnök, csakugyan, mint a garabonciás diák, már levegővé vált.

Éppen azt gondolom azzal a tízes bankóval a kezemben, hogy csak a mesében jön vissza így a tallér, akárhányszor kiadja a szegény obsitos katona. Na!

 

*

 

Hanem az én kellékesem ugrik a nyakamba. Majd leránt:

– Hühahaha! Hühahaha! Urak vagyunk! Mit mondtam neked? Nem mondtam neked?

– Azon kezdem, hogy nem is mondtad! – rá én. – Azon kezdem, hogy éppen semmit sem tudtál tanácsolni, mit tegyek egy vas nélkül?

Na, ezt hallatlanná teszi az én Kálmánom, ahogy szokta. És felvesz énrám egy olyan szigorú pofát, mint egy tanítómester:

– De annyit kijelentek – szól –, piszok, utolsó gazember az, aki egy mukkot szól erről a pénzről és erről a dologról! Megesküdhetünk rá, hogy ha szeszt ittunk az intézetben, nem fizettünk. Hogy és mint és egy és más, arról coki! Adj kezet rá!

– Jól van! – felelek, és odalököm neki a praclimat, ha ezt a komédiát akarja. De magamban azt gondolom: nagyon is a kettőnk pénzének tartja ez ezt a tizest énnálam, hogy úgy örül neki!

Micsoda? Egyszerre bukik be ajtóstól a szobába a karmester a nagy hasával. És a szája a fülénél, ahogy kezdi:

– Tíz pengőt kaptunk! Sajdirididiridom, haj!… Hadd lám csak! – így nekem a karmester. De én persze:

– Mit mutogassam? Azért adta nekem ezt ez a Halfagár, mert hat pengőt és még a hetediket is elfizettem reggel utánatok, az útra való költségemből.

Na, a karmester erre mindjárt ecetes képet vág:

– Igaz ez? – kérdi Kálmánt.

– Hát igaz! – ismeri el Kálmán. Ő is savanyúan.

De már én itten azt hittem, hogy a karmester azzal jön elő, hogy hát, ha a főnök neki is szólt a tízesről, amit adott, hát akkor ez nemcsak engem illet!

Nem! A karmester csak nagyon szépen nekem:

– Na, csak nem fogsz facariskodni velünk itten? Hiszen ha útravalódra is hagysz hét forintot, akkor is fennmarad három a tízből, ezt már csak megisszuk.

– Azt lehet! – mondom.

– Gyerünk hát! Ég a bélem! – mondja a karmester, és hozzá olyan csüggetegül, mint az anyja sírjánál tenné. – Pedig abban voltam, hogy többet adott ez a Halfagár nektek. De hiába, a kölyök jól látta, hogy csak tízes volt, egy darab.

Hát ilyen csudát! A kis büdös Elemérke volt a postás a karmester lányához, a kövér Györgyihez és az apjához, a tízesről. Hozzájuk surrant ki a kölyök!

Ez ilyen kis betyár volt. Az ujjait még meg nem tudta számolni. De a bankót megismerte, hogy: ötös vagy tízes. És a kártyán már a huszonegyest össze tudta adni.

 

*

 

A söntésben persze egy fröccsből tizenegy lett. Danolás lett és más háccácáré!

Hova kerültünk éjfélre megint el? Na, hová is, mint újra a sógoregyletbe?

De hát most már nem jött a közelünkbe se a főnök, se a felesége. Tették, mintha nem látnának, ahogy benéztek. És csak ott henteregtünk mi is a nagyszalonban a vegyes polgársággal. A karmester ott aludt el egy bársonylócán, ülve. Kálmán, az belekeveredett valami iparossegéd komái közé.

Én elszöktem tőlük aztán reggelfeléig. Kitalálhatni hová?

A nagy Dórihoz bizony! Már láthattam, hogy ez a temérdek nyershús megkedvelt engemet. Kávéztunk újra, és másegyéb mi, elölről.

Kálmántól mehettem külön is haza. Két szobakulcsa közül egyiket ideadta.

De csakugyan azzal döglöttem le aludni, hogy ahogy itt megy velem, ezen a Csorrantóson, ha el nem kecmergek innen közelebb, csak olyannak készülök ki itten a dorbézolástól és egyébtől, mint egy repedt furulya.

 

 

 

 

 

Sose tudni, hogy mindig jobb volna-é, ha az történnék, amit az ember elvégez magának és rávár.

Már én úgy gondoltam, hogy a másnapot meg sem érem ottan, a Nagyvendéglőben, Kálmánnál. Mert csakugyan akadt volna egy csizmadiamester nekem, aki a vásáros szekerén csak azért vitt volna el Málnás-Újvárosnak a félútjára, hogy segítek neki összerakni a sátrát a nagyvásárjára, és kirakodni az áruját. A söntésben botlottam össze ezzel a csizmadiával.

Másnap reggel, kereshettem volna fel a csizmadiát jókor. Csakúgy persze, hogy este el nem indulok farsangolni a világért se már! Inkább egyvégtében heverek rá egy éjszakát, hogy hajnalban frissen keljek.

Na, de hát még este nem volt, még java délután is alig, ahogy ottan szendergünk a kellékessel, hát egyszerre, mintha árvíz, tűzvész, döghalál együtt rontana ránk. Az ajtón nagy visongatva be egy öreg dáma. Repült a csipkétől, csörgött rajta a karperec, a haja a sok loknitól, frufrutól, mint egy szarkafészek.

Utána egy kis fekete ember. Olyan hegyes orra volt, mint a patkánynak, és pápaszeme neki. Ez is kiabálva. Mögötte pedig egy derék, nagy legény meg egy másik lebernyegben egy kisasszony, egy másik asszonyság, még egy és még egy kóficféle, na meg a karmester kövér Györgyi lánya is, és utoljára az apja, a karmester is.

Csuda, hogy a malter a falról nem kezdett hullani, amilyen nagy csiricsárit, tappogást, dobogást, forgolódást műveltek ezek.

Már ott állt az egész had a Kálmán ágyánál. És Kálmán ült fenn az ágyon. De a nagy zenebonában egy a más szavából nem értett senki semmit.

Még én se, ahogy ott lapítottam a másik ágyon, az ablak felé. Csak hát azt láttam, hogy Kálmánt kunérozná ez mind itt, merthogy fényes nappal döglik.

Utoljára is a kis pápaszemes ember, egy nagy, görbe bottal, amivel bejött, rávág egyet a Kálmán ágya fájára, hogy csak csattan. Úgy ordít rá a többire:

– Ácsi! Ki veri a pofáját tovább, ha beszélni akarok?

Na, erre nagyobb csudámra az egész társaság meghunyászkodott. Pisszenés se volt, míg az igazgató beszélt.

Mert ez volt az igazgató, ez a kis fekete patkány. Kapatzay Benő volt a neve.

Hadonász a botjával a Kálmán feje körül. Hogy azt kiabálja rá:

– Fizetés és koszt és lakás nem ezért jár neked! Két napja nem láttalak! Búcsúcéduláztál, gazember! Mindent tudok, ne félj! Cégérre hordozol meg a városban, hogy megbuktam! Majd erről számolunk! Most szállásért és ellátásért lomolsz az uraknak és hölgyeknek, ahogy kívánják. Ki abból az ágyból! Kapj ruhát magadra! Te gazember!

Hát Kálmán, mint a kurta kutya, a szemét dörzsölgetve rángatta felfelé a lábbelijét az ágy szélén, és csak durcásan vissza az igazgatónak:

– Hát adott fizetést? Akkor gazemberezzen, ha kiadja a gázsimat előbb!

– Voltam még adósod? – az igazgató vissza. – Nem jobban jön neked karácsonyra a gázsid? Nem ráérsz elinni azt?

Na, így vitáznak Kálmán meg az igazgató. Azután az igazgató a többinek:

– Hát csak Kálmántól mindent, ami kell nektek! Nekem dolgom van, én megyek. Szervusztok! Holnap tízre próba. Ki lesz különben írva a táblára is.

Ezzel indul kifelé az igazgató. És ahogy kihúzza a lábát, rá megint az éktelen handabanda ezek közt a színészek közt.

Mind Kálmánnak neki azok, nő, férfi az ágy körül. Tíz szájjal se győzne felének felelni Kálmán, ahogy firtatják ezer fenéről ezek.

Most már az ura helyett az igazgatóné csinálna rendet. De hát az, ha jobban rikácsol, hogy csend legyen, csak annyit ér el, hogy a többi hangosabban kiabál.

Mit tesz erre az igazgatóné a sok holmijával? Nekimegy az egész társaságnak, és kezdi kifelé lökdösni őket a szobából, így:

– Gyertek, na, gyertek, gyertek kifelé innét. Majd odajön nektek a kellékes. Így sose öltözik fel, ha nem hagyjátok.

Na! Mint a kondás, egy nősténykondás a csürhét, úgy hadarintgatja kifelé a csipkés kézelős karjával az igazgatóné ezeket a színészeket. De az ajtóban meg egyszerre a kis igazgató nyomja vissza ezt a társulatot. Mert visszajött. Elfelejtett valamit! A kezében hoz egy kék borítékos levelet az igazgató. Lobogtatja, látom, a levelet, és igyekszik félre a társulat útjából:

– Helyes! Menjetek csak átal, hozzánk. Menjetek! Beszédem van még a kellékessel.

Ezzel az igazgató megvárta, amíg mind kimentek, és négyszemközt marad Kálmánnal. Engemet tán nem is látott az ágy fájától az ágyon. És csak a kis Elemérke lábatlankodott ottan körüle szája tátva.

Kálmán a lavórban prüszkölte a vizet mosdva. És így oda hozzá az igazgató a levéllel:

– Ez neked jött, az én postám közt hagyta neked a levélhordó. Nem bontottam fel, mert észrevettem, hogy neked szól, és nem szokásom a más leveleit olvasni.

– Jó! Tessék csak letenni az asztalra! Vizes a kezem megfogni! – feleli Kálmán.

De az igazgató neki:

– De szeretném tudni, hogy a feleséged mit ír valamiről. Mert tőle kaptad ezt a levelet. Mi?

Nézi Kálmán harákolva a vizes képével a levelet, és ahogy az igazgató mutatja, mondja:

– Igen! A feleségem írása! Az igen! Tessék csak letenni az asztalra.

– De szeretném tudni, hogy mit ír a feleséged ennek az anyjáról, Karoláról! Hátha mégis meggondolja magát, és otthagyja azokat! Ennek az anyja érdekel.

Nyom egy barackot az igazgató a kis Elemér fejére. Persze hogy kedveskedjék neki. De a kis Elemér jön, hogy kacagjak. Elkapja a fejét a baracktól, és morcosan az igazgatónak fel, bátran mondja:

– Anyutámból nem eszik! Engem visz el Tóvárosra. Vén zsugori!

– Nem kussolsz, takonypolc! – erre az igazgató Elemérkének. És Kálmánhoz újra: – Nyisd ki hát, olvasd már el ezt a levelet!

– Rögtön, rögtön! – feleli Kálmán türelmetlen, a türülközővel bajlódva: – Nincs száz kezem!

– Felbontsam neked? – kérdi erre sürgetőzve az igazgató.

De hát Kálmán nem is felelhet. Mert az ajtón bekukkant az igazgatóné, és visítja be:

– Benő, Benő, Benő! Gyere! Rád van szükség! Azonnal! Hát erre az igazgató Kálmánnak:

– Na, majd megmondod, ha van engem érdeklő a leveledben. Hívnak el!

Ezzel kimegy az igazgató is.

 

*

 

Már nem az igazgatót és nem a színtársulatát, de engemet ott az ágyon is kihozott a béketűrésemből ez a kellékes, amit csinált.

Várták, hogy elkészüljön és menjen. Várta a levél őt az asztalon. És a kellékes a bajuszát kötötte ki.

Jobbra húzta a bajuszkötőt, balra húzta. Pennaszárral igazította meg a bajuszkötő alatt a bajusza szőrét erre meg arra meg vissza.

Megcsap a guta, ha ezt tovább nézem! Hogy micsoda egy tróger ez!

– Hát minek nem hagyod már ezt, ha várnak rád? – szólok már utoljára az ágyból.

– Azért, mert várjanak! – felel Kálmán. – Mert jusson eszükbe, ha siettetik az embert olyan dologban, ami nem kötelessége, hogy nyomjanak nekem egy-két hatost ide cigarettára. A kellékes gondja a színlap, jegy, díszlet. Mi közöm a társulat szállásához?

– De hát az ember tesz szívességet! – mondom. – Te dicsekedtél, hogy még kölcsön is kérnek ezek a színművészek tőled, olyan koldusok, csak a ruha mutat rajtok, hát megtehetsz nekik annyit a sok dolgod felől.

Éppen hogy ezt mondom, az ajtót megint benyomja valaki künnről. A kellékes nem is várja, hogy: ki az, mit akar? Durcásan morog oda:

– Megyek-megyek! Megyek már!

És csakis sietne már. De hát az ajtóban az igazgatóné visszatartja. Mert azt mondja:

– Most elmentek az urammal a városházára mind. Félóra múlva jelentkezzél. Hivatalos óra utánig legkésőbb végeznek. Nézz a terem után és a kellékek után addig.

Ezzel el az igazgatóné. Kálmán pedig nagy mérgesen:

– Nahát, ezért ugrasztanak ki az ágyamból, és sürgetnek lóhalálba! Az istenüket! Ez most aztán már így megy! Minden órában más parancs, más tennivaló, más kellék, más színlap, fuss ide, nem oda! De meg is elégeltem már ezt! De megelégeltem!

Hát én ott az ágyban már megint egeret éreztem szaladgálni és kaparászni a hátamon azon, ahogy ez a kellékes viselkedik.

Mert már én számon tartottam azt a kék levelet ottan az asztalon, ami az igazgatót is érdekelte.

És most ehol van! Idő került rá, hogy vegye a levelét és olvassa. De nem! Rá se hederít. Azt kezdi beszélni nekem:

– Legalább, az istenit, csinosabb hölgytagok érkeztek volna! De láttad? Mint a maskara, mint a boszorkány, mind vén, csúf, csipás némber! Ezekkel akar ez színházat? A kutya sem jön be, én mondom, ha Karolát, ennek a ronda kölyöknek az anyját vissza nem szerződteti ide. Az igen!

– Anyuta tesz rátok! – szól ebbe bele a kölyök, hogy én kacagok. De a kellékes rá se fülel Elemérkére. Tovább a magáét folytatja:

– Tavaly volt itt egy szende. Tyű, az aztán döfte! Huszonegy éves volt, de tizenhatnak nézted. Nagy egy lotyó volt. Három babáját forgatta a kisujja körül itten, akiktől kapott az mindent. És még az sem volt elég neki!

Na, én elhallgatom ezt. De ha hiszem is, ha nem is ezt ennek, amilyen kérkedő ez, csak egyre azt várnám már, mikor nyúl hát végre ez a Kálmán a leveléért az asztalon. Tán megfeledkezett róla? A kíváncsiság engem ezért emészt jobban.

Szólok már utoljára:

– Te! Hát nem bontod fel már azt a levelet?

Hát erre a kellékes:

– Mit bontsam? Úgyis tudom, mi van benne! Átkozódás meg szemrehányás meg jó tanács meg követelés meg fenyegetés a feleségemtől. Vártam már minden percen ezt a levelet.

– Hogyhogy? – kérdem.

– Hát, mert van itten a feleségemnek egy jó, titkos postása. Egy nagynéném. Már tudván tudom, holta feleségem számon kéri: hova raktam a pénzt a búcsúcédulákért, és tán azt is, hogy mit kerestem két éjszaka a lányok intézetében! Naponta kétszer fordul itt a posta Tótváros és Csorrantós között!

Ezzel az én Kálmánom köp egyet pont a kék levél közepébe, az asztalon. És kezd sodorni egy cigarettát.

– De ha más is van benne? – mondom. – Az, amit az igazgatód kérdez!

– Azt is tudom betéve már! – Kálmán vissza nekem. – Hogy Karolával nem bír kijönni, hogy a kútba ugrik, mert pofont mer már ígérni neki Karola. Fogadjunk, hogy nem is lesz más benne? Na? Akár ki se bontsam máskülönben.

– Jó, na, fogadjunk egy liter borba, hogy más is lesz a levélben, mint elsoroltad.

– Azt úgyis megisszuk, ne félj, máma este, ha jöttek tagok. Ricsaj lesz máma a vendéglőben, attól ne félj! De ne! Bontsd fel és olvasd el, ha olyan kíváncsi vagy rá! – ezt mondja nekem Kálmán, és fricskáz egyet a kék borítékos levelén énfelém úgy, hogy az az asztalról éppen elém esik a padlóra.

Na! Kapom már fel ezt a nyavalya levelet, és olvasom fel hangosan.

 

*

 

„Kedves Egyetlenem, Kisuram!

Én hála istennek egészséges vagyok, amit viszont is kívánok neked is. De továbbá arról tudatlak tégedet, hogy nem először és nem másodszor írtam már és írom, hogy ezt a szekatúrát ettől a dögtől ember nem bírja el!”

Na, erre a kellékesem kezd el előttem úgy röhögni, hogy nekiesik a sifonnak, és azt dögönyözi, döngeti a hátával.

– Mit mondtam? Liter borba fogadtál? Most jön az, hogy: ő nem tehet arról, hogy a Karola haja csupa gubanc, mert a fűszerese passziója, hogy borzolja, markolja, tépi, ha rájön az enyeleghetnék, és Karola minden fésülésnél görcsöket kap attól, hogy a feleségem nem ért a fésüléshez és fodorításhoz. Na, csak olvassad!

Hát erre én tovább a levelet:

„Hanem hála légyen a magos Istennek, most már megszabadultam, és te is megszabadultál velem együtt a cselédsorstól és pláne a színikomédiások korpakenyerétől. Ide rám hallgassál, édes egyetlenem, szívem szerelme, drága férjem, hogy micsoda egy szerencse ért minket.”

– Hajvalavé! – legyint erre a kellékes. – Ezt is tudom már! Hogy csak ragaszkodjak még ide a társulathoz tavaszig.

De én mégis:

„A minorita papok kismajorjára már letettem a foglalót a gvárdiánnak, hogy odamegyünk újév napjától. Én a mosást és a templomi fehérneművasalást is elvállaltam szívesen, két krajcárral olcsóbban, mint eddig, hogy kedvet csináljak a kolostorban irántunk. Az édesanyám már átköltözött a kismajorba, ahonnan halálesettel ment ki Dagadós Gábor, a kasznár, és csak a holmijuknak kértek tavaszig egy zugot a padláson, amit meg is adtunk.”

Nahát erre az én kellékesem kiesett a csúfondároskodásából. Nyúlik a képe, látom, és nehezen szedi a lélegzetét. Még abban vagyok inkább, hogy rossz ez a hír.

De hát mást mond a Kálmán szava, mint amit a képe mutat. Hadarni kezd az én kellékesem nekem vagy egy litániahosszat csak arról, hogy: mekkora szerencse csakugyan az rá, hogy az anyósa és a felesége a papok kismajorjának az örökbérletébe jutott. Disznó, liba, selyemhernyó, méhészet meg az meg más és a többi.

Na persze, hogy a kellékességet úgy felrúgja itten, mondja az én Kálmánom, hogy kukkra áll!

De most már kapta is ki a leköpött levelet a kezemből, és ő olvasta tovább.

Csak úgy hallottam tőle a többit: mi van még a levélben?

A felesége inti, hogy csak nyugodtan csomagoljon össze minden holmit. Ráér újév előtt megérkezni Tótvárosra. Szedje csak ki a színigazgatóból a nyolc forint fizetéshátralékát. És a kis Elemérkét ne hozza magával. Az anyja már tudja, hogy Elemérkéért kell jöjjön.

Nahát, ez volt a levélben. Az én Kálmánom, mint akit kicseréltek, helyét sem leli a szobában. Leül, feláll, térül-fordul az öröme nagy gondjában.

Utoljára is rám néz, és azt mondja nekem:

– Egyet szólnék neked, te! Megérdemelné ugyan ez a fösvény, kuvaszkutya igazgató, hogy egy mukk nélkül hagyjam itten a legnagyobb pácban őtet. De hát hadd lássa, ember vagyok! Meg aztán az is igaz, hogy úgyis itt kell maradjak addig, míg kivasalom belőle az e havi gázsimat, és addig könnyen állíthatok neki magam helyett embert a társulatához. Sürgős teneked, hogy hazautazzál? Jó helyet találsz te otthon rögtön magadnak? Szólj csak?

Ez a kellékes nem is tudott egy okos szóval megmondani valamit. Hát én rögtön a szavába:

– Nagyon értelek! Szegődnék-e a helyedbe ide?

– Ezt akarom mondani! – ő rá.

– Igen! Ha csak rajtam állana a vásár. De kellek-é és megfelelek-é a helyedbe? – én vissza.

– Rám bízd csak! – legyint Kálmán, és aztán szokása szerint belefog egy félórás magyarázatba.

Feldicséri előttem először is úgy ezt a kellékességet, hogy micsoda egy aranyvilág, hogy ha nem ismerném már, azt hihetném, hogy talán a főispán, polgármester, szolgabíró is mind azon gondolkozik majd környékszerre, ha megneszintik, hogy Kálmán otthagyta az állását: ne jelentkezzenek-é helyébe?

Mert először is fizetés és ellátás jár egy kellékesnek. Azután borravaló, amerre a színlapokat hordja, búcsúzóra.

Ezt mind elmondja nekem ottan Kálmán apróra, bizalmaskodva és büszkélkedve. Persze azzal végezi, hogy: ne búsuljak, ebbe a sok fortélyosságba ő mind bevezet engemet, amíg itt lesz.

Csakugyan, attól a perctől fogva már egy tapodtat se maradtam le Kálmán mellől. Vitt mindenüvé magával, hogy kitaníttassa velem a mesterségét. Az egész tantestület és esperesség minden tanítója, papja együtt nem oktathatott volna ki jobban, mint ez a Kálmán. Az szent!

Már akkor melegében elindultam Kálmánnal, hogy szállást csináljunk a színészeknek. A helyek persze már ki voltak pécézve Kálmánnak ismerős házaknál.

A színészek, színésznők velünk jöttek, és kiválasztották maguknak a szobákat, kinek hogy tetszett, együtt, külön, szebb, gyatrább odú.

Azután szállítottuk el Kálmánnal a színészek holmiját egy kézikocsin. Nem sok retyemutyájok volt. Csak egyik kisasszonynak, Piroska nevűnek volt nagyobb poggyásza. Ettől csakugyan kapott Kálmán ötven krajcárt, és én egy marék szivart meg egy hatost.

Így jöttünk vissza a Nagyvendéglőbe.

Elemérkére persze rázártuk az ajtót, de úgy, hogy kívülről benne hagytuk a kulcsot a zárjában. Csak ő nem tudott kijönni elcsavarogni a szobából. Oda bejáratosak már tudták is, hogy rá kell csak kívülről a gyerekre zárni az ajtót. Disznóságot, rontást-bontást így is művelt a kis betyár, akár az orrunk előtt is, a szobában.

Hogy aztán este talán a lótás-futástól eltörődve lefeküdtünk volna? Olyan se bizony!

Csak hát nem a kissöntésbe ültünk be pácolódni a füstön, mint a sonka. Nem!

Mert hát a színészek és a színésznők estére majd mind ott tanyáztak a Nagyvendéglő szép, virágdézsás, csilláros nagyivójában. Tálass, a karmester is ott ült velük. Még az igazgató és igazgatóné is, ameddig-addig. Azok aztán elmentek aludni.

Hanem a többi színész, a karmester is velük, lányostul, ott mulattak hajnalig bizony a Nagyvendéglőben, cigánybanda mellett. De még ugyan nagy randaliával.

Meg is mondom, mit tettek ezek a színészek. Mert hogy hát a zsebük maguknak bírta volna ezt a cehelést? Arról szó se volt!

Beültek ezek a színészek egy fröccs mellé, egy fekete mellé, és ott lebzseltek. A vendéglős, a cigányok, a pincérek csak mind örültek ennek. Mint a szöcskék, olyan szívesen ugrált ott mind ezeknek az éhenkórász színészeknek.

Miért?

Hát mert a többi asztalnál városi urak, gazdag, jó vendégek, vidékről szálló vendégek és ezek meg azok, mind szívesen ült össze ezzel a komédiásnéppel. Ezek a jókedvet csinálták nekik. Danoltak a cigánnyal szépen, és a színésznők se nagyon kímélték a kacsintást, dörgölődést, ahol érdemes volt.

Kinek az öröme és haszna volt ez, mint a vendéglőé?

Hát ezt én is tudtam jól. Nem kellett magyarázza el nekem Kálmán. Még mint suhanc, hordtam én a nagybőgőt a cigánybandának a városomban. Sokat láttam ilyen mulatságokat.

Elég csak az, hogy Kálmán tanácsára most már a nagysöntésbe ültünk be, a nagyivó mellé, és nem a kissöntésbe.

Kálmán rendelt bátran italt, harapnivalót. Még két másiknak is. Egy kocsisnak és egy szíjgyártó segédnek, akiket ismert. Durákoztunk krajcárba, hallgattuk a szép muzsikát a nagy ivóból.

 

*

 

De már hogy Kálmán előrebocsátotta nekem, hogy: másnap a Nagyvendéglő nagytermében lesz dolgunk, ahol a színház játszik, és jön éppen az ácsmester, hogy összerója a színpadot, aminek a gerendázata, deszkázata megvan… Hát én már ott a söntésben tova éjféltájt nyugtalankodtam, és nyűgösködtem Kálmánon:

– Gyerünk dögölni már! Mit költekezünk tovább itten. Elég legyen már.

De Kálmán:

– Ráérsz aludni! Adódhat elé még itt valami!

Alig mondja ki ezt Kálmán, észrevesszük a karmestert a kövér képével a söntésajtóban, a nagyivó felül. Int nekünk.

– Na, mi az?

Hát a karmester hamar elmondja, hogy egy gőzmalmos állja most itten az egész murinak a cehjét. Piroska tetszik neki, az a fiatal színésznő. De hát Piroska már hazament aludni. Most a gőzmalmos éjjelizenére vinné a bandát a Piroska ablaka alá! De nem tudja senki a társaságban: Piroska merre lakik?

Kálmán persze ugrik fel. De hív magával engem is, és vágja nagyban a pofát rám, hogy: meglátom, mi lesz ebből!

Hát csakis megyünk befelé a szép, piros szőnyegen a söntésből a karmester után a nagyivóba.

Az egyik szegletben négy asztal is volt tán összetolva. Ott ricsajozott a gőzmalmos a színészekkel.

Egy kopasz, szőke, veres képű fiatalember volt ez. A karmester ahogy a fülébe súgott az asztalnál, rögtön felugrott, és jött oda hozzánk. És csak így:

– Tudjátok, hol lakik a művésznő? Elvezettek?

– Hogyne! – böködi a fejét Kálmán.

De hát most már az asztaltól is odajött egy színész is. Egy Sebessy nevű, szép szál fiú.

Ráteszi ez a karját a gőzmalmos nyakára, és így neki:

– Még most korán van, Pistukám, éjjelizenézni. Majd aztán adunk neki egy alaposat. Kikkk!

– Igaz-igaz! – mondja erre a gőzmalmos, és már fordulna is el tőlünk. De eszébe jut hirtelen, hogy: – De hohó! Vártok ti, hogy aztán elvezessetek?

– Hogyne! – szól a kellékes megint nagy hajbókkal a malmosnak. De a kezével, látom, Sebessy a színész felé int, úgy, mintha poharat hajtana föl, szomjasan.

Erre Sebessy rögtön a gőzmalmosnak:

– Talán ültesd ide az ivó sarkába, egy pohár bor mellé, addig a kellékesünket, a társával.

– Adj nekik! Üljetek le ott valahol! – így a gőzmalmos a pincérnek és nekünk kurtán.

Csakhogy Kálmán azon nyomban feleli:

– Künn a söntésben van egy kis cehünk, inkább azt tessék levenni a nyakunkról. Ott várunk.

– Menj, és hozd rendbe ezekkel! – kiált a pincérre a gőzmalmos: – Igyanak akármit a számlámra, míg várnak.

Így! Visszamentünk nagy röhögésben a söntésbe. Kálmán különösen nagy garral volt, hogy lássam: hogyan megy ez itten velünk! Azt a kutyairgalmát!

Kértünk is aztán derűre-borúra a gőzmalmos költségére, amit csak kívántunk, mind a négyen.

De hát amikor elvezettük a cigánybandát a Piroska ablaka alá, és már elrántották a cigányok a keserveset és a vígat is rá, a gőzmalmos a cigányok kifizetése után nekünk Kálmánnal is egy ötös bankót nyomott oda! Csak azért, hogy rögtön eltakarodjunk a ház tájékáról is.

Persze, mert az éjjelizene alatt már értekezett a gőzmalmos az ablakon keresztül a művésznővel, és biztosan nem kívánt hozzá tanúkat, merre jut be hozzá.

Bántuk is mi ezt igazán Kálmánnal! Vettük már mi is az utat. Na, hová is?

Mondom, hogy fáj a szám már elmondani is. Elvertük az ötöst mint áldomást a sógoregyletben Kálmánnal, hogy hát úgy is kellékes lesz belőlem, és döge lesz a pénznek!… Hozzá elment az én maradék pénzem is. És megint a nagy Dórától támolyogtam haza reggel, mint a nyúzott kutya.

 

*

 

Másnap?

Másnap az igazgató dörömbölt fel a görbe botjával délfelé. Lekapta cudarul Kálmánt. Kálmán meg persze most már bátran feleselt vissza, hogy a rúdja kifelé állt a kellékességtől. És a fizetését követelte azonnalra!

Arról, hogy faképnél hagyja, nem szólt még.

Hanem mi történt? Amire nem is gondoltunk. Az igazgató kimegy, de kisvártatva visszajön. A karmestert hozza magával.

És aztán azt mondja Kálmánnak:

– Egy ürügyed volt csak eddig ellenem a gyalázatos resteskedésre, hogy hátralékban maradtam a gázsiddal. Itt van, nesze! De most aztán még egyszer mulassz a kötelességedből, akkor mehetsz panaszra az Úristenhez is, hogy felmondás nélkül repülsz ki tőlem. Tanúm legyen a karmester úr!

Ezzel az igazgató a nyolc forintot leszámolja az asztalra.

Kálmán csak néz rám, és fintorgat nagyban. Én értettem jól, hogy mit fintorgat, de a karmester, az egész másra vette ezt!

Mert mikor az igazgató kimegy, hát a karmester visszajön, és így szól Kálmánnak:

– Na, ez a vén, zsugori dög azért nem ad nekem már napok óta egy pakli dohányra való előleget se, hogy neked kell fizetni, mert makrancoskodsz. Remélem, csak egy üveg sört fizetsz most. Elhozza Marci!

Hát erre Kálmán nagy pöffeszkedve, röhögve kitálalta a karmesternek, hogy: ő csak ezt a pénzét várta az igazgatótól, és még máma csomagol Tótvárosra. És aztán borzasztó nagy hűhóval és nagy pofával, mintha az egész világ összedőlne az elmenetele miatt, Kálmán szavalja:

– Előttetek mert engem fenyegetni azzal, hogy felmondás nélkül kirúg? Már most én mutatom meg neki, hogy úgy hagyom itten, azt sem hallja tőlem: bikkmakk!

Hát én csak nézek erre a Kálmánra! Mikor két napja majdnem erővel varrja a nyakamba a mesterségét, és már többet egy prépost se oktathatott rá, mint ő, erre a színlaphordásra és egyebekre.

De hát egy ilyen bolondnak szólni? A karmester is, aki még jobban is ismerte nálam ezt a kellékest, hagyja gágározni őtet, és nekem szól ennyit:

– Hát ti már beszéltetek róla, hogy helyébe állsz?

– Csak megfeleljek! – felelem én erre, csak persze szerényen. – Megmutatni, már megmutatott ő nekem mindent. Írni-olvasni tudok úgy, mint ő. Legfeljebb a városban nem vagyok még olyan ismerős.

Na, a karmester bólingat nekem erre kicsit elgondolkozva. De Kálmán minek veszi ezt? Hogy tán a karmestert kétségbeejtette, mi lesz őnélküle a színházzal? És elkezd még jobban hahotázni, olyan nagypofájúan, mint előbb:

– Hihhahaha! Hát pedig én egy napot se maradok. Arra mennek Marcival, amire mennek! Ezek után nincs közöm semmihez. Hihhahaha! Ezt kifogta, velem ez a vén zsugori!

Erre a karmester egyszerre bosszúsan legyint:

– Fészkes fene beléd, hogy olyan pótolhatatlan volnál itten. Nem ördöngösség egy kellékes dolga! Majd én is útbaigazítlak, Marci, ne félj! És szólok most a direktornak rólad. Beválsz, ajjaj, nekünk, talán jobban nála.

Ezzel megy is a karmester kifelé.

– Na, mit mondott? – megy eléje Kálmán. – Na?

– Hát azt mondta a direktor, hogy ide se jön, hogy ne is lásson többet. A gázsidat megkaptad. Adj át mindent Marcinak. Én vigyázzak rá. És mehetsz az anyádba! – mondja el a karmester.

Már én nem bírtam a kacagást azon, amilyen pofát vágott erre Kálmán. De rákezdett a karmester is röhögni velem. Még a kis Elemérke is táncolva vihogott körülöttünk ezen a csajbókos, izgága kellékesen.

 

*

 

Hát persze a karmester a legnagyobb bizalmasa volt az igazgatóéknak, akármilyen elzüllött egy pofa volt ez. És összepuszipajtáskodhattam én is vele, azért karmester urazni kellett őtet nekem is máskor, amikor nem a szesz beszélt egymással kettőnkből. Megkedvelt ő engem, és az igazgatóéknak is csak jót mondott rólam.

Már akkor mindjárt be is vitt hozzájuk, és kezet csókoltatott velem az igazgatónénak. (Mert az igazgató elment már dolgára. A városházára járt ez mindig keréncsélésekre a társulatnak.)

Na, aztán mikor kijöttünk onnan, és a karmesterrel a Nagyvendéglő nagytermébe akartunk átmenni, hogy nézzük meg, mennyire haladtak az ácsok a színpaddal, hát elénk ugrik a szobából Kálmán.

Már első dühében nem is tudott mást mit kitalálni ellenem, mint elkezdi:

– Hát most már ne menj addig el innét, amíg nem segítsz nekem becsomagolni a holmimat. Mert én nem maradok már itt egy éjszakát sem. Ennyi köszönettel lehetsz!

– Érteni, aztán ezt sem értem! – felelek én erre. – Mert ha imént futottál volna el nyakra-főre, suttyomban, amíg azt hitted, hogy az igazgató nem ereszt, ez rendben van. De most hová rontasz el lóhalálába, mikor az igazgató az anyád kínjába utasít el. Ráérsz este is csomagolni, amikor segíthetek neked a dolgomtól, ha már helyedbe álltam itt.

Nahát, mit habogott, mit nem erre Kálmán, de azt tette, hogy hozzánk szegődött a karmesterrel a Nagyvendéglőbe menet.

Ott persze minden rendben ment. A két ács annyit ácsolta már azt a színpadot össze, hogy vaksötétben is összerótták volna, álmukból riadva.

Én meg a karmester dolgunkra is indultunk. De ki kezdett el külön rendelkezéseket az ácsokkal, és fumigálni a munkájukat? Mint Kálmán!

A karmester kiabált rá aztán gorombán, hogy ne üsse az orrát oda, ahová már nincs köze!

Én meg röhögve mondtam, hogy:

– Nahát, a kárörömöt akartad, hogy pácban hagyod a színházat. Most meg még nyelsz azért, hogy erővel gyámolítod?

Így na! De még mi lett tovább ezzel a kellékessel aznap?

 

*

 

Nem szakadt le rólunk Kálmán azután se, egész nap. Holott útbaigazítást nem adhatott nekem olyant sehol sem, amit ötször nem hallottam mát tőle.

De ő akarta mindenütt megmondani, hogy én kaptam be a helyébe. Persze hogy sóhajthasson hozzá, hogy: már azt aztán nem tudja, hogyan látom el a színházat!

Nyomdában voltunk, kellékekért voltunk! Mit tudom én.

Csakhogy estefelé én szavamállón emlékeztettem Kálmánt, hogy hát: kezdhetünk összecsapni a retyemutyáját, segítek!

De mi? Kálmánnak már nem sürgős a menetel! Pedig amíg rajtam lógott napközben, és én zargattam is el már a sarkamból, azt is mondta, hogy csak azért jön velem, mert fél, hogy elszökök tőle este a csomagolástól, és ki fizeti meg neki azt, hogy egy napját elfecséli a tótvárosi munkájából? Ez a hála tőlem!

Na és most már a másnapot sem bánta. Dehogy! Én talán már le is feküdtem volna magamnak, de Kálmán kézből nem hagyott. Hogy ő már úgy nem megy el, hogy: meg ne igyunk egy fröccsöt este isten áldjonnak.

Addig-addig, hogy mégiscsak a nagysöntésben talált bennünket az este.

Énnekem igazán galambepém van, mondják is! Szököm inkább a viszálykodástól, mint keresem. De már ez a kellékes a handabandájával csakugyan úgy dühbe gurított néha, hogy: itt-ott le nem takarítottam neki egy isteneset!

Csak ebbe telt az idő nekem unalmasan ottan. És nyaggattam haza Kálmánt egyre!

Persze a nagyivóban megint állt a muri cefetül.

Ismerkedési estét tartottak a színészek. Cédulát is osztogattunk rá. Azért is jártunk a nyomdában délelőtt.

Elég az, hogy kijön egyszerre a karmester a söntésbe. Engem keres és félrehív.

Minek is? Hát idecsúsztat a kezembe a karmester egy kulcsot.

– Ide vigyázz! Ezt Piroska adta ide nekem. A szobája kulcsa. Te tudod a járást oda. Elszaladsz, és befűtsz jól a kályhájába. Fűtőanyagot találsz a ládában, a kályha mellett. A háziak ha kérdeznének, semmi közük nekik ehhez. A művésznő este szeret meleg szobában lefeküdni, és elfelejtett este a tűzre rárakni. Lehet, hogy még parazsat is lelsz a kályhában. Csak az a fő, hogy itten senkinek se szólj, hová mentél. Érted? Egy forint itt van. Ez a tiéd!

– Értem! – mondom. De hát láttam, hogyan izeg-mozog Kálmán a székén, és mint a hiúz, a szeme rajtunk, már tán jönne is oda. Azért a karmesternek hozzáteszem: – Csak Kálmán erővel rám ne ragadjon. Mert ennek a szája aztán itten be nem áll.

Hát erre a karmester azt tette, hogy ő maga vezetett ki engemet az utcára, és őrt állott a vendéglőajtóban, míg tovaszaladok, ki ne jöhessen utánam Kálmán. Na!

 

*

 

Na jól van! Befűtök én a művésznőnél. Persze tudtam, mi végre, ki lesz a vendége, kitől suttyant nekem a flóres. A háziak mát régen aludtak.

Jövök vissza a vendéglőbe.

Ne felejtsem, hogy Kálmán este már mérték nélkül kezdte az ivást. Az eszéből, amennyi esze volt amúgy is, már kevés volt, mikor elmentem. Mire visszajöttem, Kálmánt már jobban tartotta elöl az asztal, hátul a fal, szerencsére, hogy ültében is ne nyaklódjék össze, mint a rossz bugylibicska.

Egy borbélysegéddel és egy kocsissal ültünk most egy asztalnál. De hát összement ottan egy asztal a másikkal a zsúfoltságban.

Csak elég, hogy alig lát meg engem Kálmán, csinál, ahogy tud, részegen, rám egy nagy titkolózó képet, és hozzá majdnem ordítja:

– Hé-hé-hé, ’gye meg a franc a fejedet! Ide súgd csak nekem, hová küldtek?

– Jó, jó! – bólintok én erre, hiszen látom, kivel van dolgom, és mikor leülök, mondom legyintve: – Semmi, semmi!

Azzal fordulok az üveghez, hogy töltsek magamnak, mert megszomjaztam a szaladástól és tűzpiszkálástól, fújástól.

A borbély és a kocsis nem is kíváncsi semmire. Se senki más. De Kálmán döfölni, cibálni kezd el.

Nem hagy kézből:

– Nahát, ugass már! Merre lóstattál? Mi volt? Ugass már!

– Mit akarsz tőlem? A karmester a szivarszipkáját hozatta el velem. Mert ő nem mozdulhat, tudod jól, az igazgatóék mellől! – bosszúsan én.

Hát erre Kálmán máris a dühöngésen kezdi nekem:

– Te piszok! Már olyan nagyra vagy a helyemben? Letagadtam én valaha tőled egy petákot? Látszik, hogy egy országútról vetődött, ronda csavargóval tettem jót! De még várj! Mert elránthatom én a nótádat.

Persze én csak bávulok ezen. És inkább a többinek mosakodom:

– Na nézzétek! Vegyem fel ettől?

Azok is mondják:

– Hadd, hadd!

És békítik Kálmánt: mit akar tőlem, mikor nem vétettem neki?

De Kálmán:

– Hát nem láttam tán, hogy bankót nyomott a kezébe a karmester? Mit tagadja le? Piszok ez, utolsó!

És ez meg az! Tovább!

Én persze erre magyarázom, hogy: csak egy kulcsot adott nekem a szobához a karmester! És mindenki hiszi ezt. És a pártomon van mindenki. Hogyha mást is kaptam, mi köze volna hozzá Kálmánnak?

Nagyon okosollanak is engem, hogy hátrálóan viselkedek inkább Kálmánnal, mint verekedést, kavarodást csináljak vele.

Mikor már Kálmán minden pocsékolásából kifogyott ellenem, hát akkor elkezdte, micsodán is? A színtársulaton, ahonnan kicseppentette magát.

Hogy micsoda egy utolsó társulatot csődített ide mostan ez a fösvény direktor. Micsoda lőcsös, hektikás színészeket szerződtetett. És a színésznők? Prűha! Ilyen repedt sarkú, sáros hátú dögöknél, mint ezek az új színésznők, ugyan különb, kéthatosos cigányszajhák vannak itten Csorrantóson, a városvégi putrikban.

Na! Ahogy ezt mondta nagy ordítozva Kálmán, és illegette magát, mint a színidámák szokták, hát kezdtek kacagni rajta a söntésben. Csak ez kellett Kálmánnak! Még hangosabban és még csúfondárosabban kezdte el erre mesélni, hogyan zavart el éjjelizene után a gőzmalmos minket a Piroska ablaka alul, hogy bemásszék hozzá.

Erre pedig egy ötössel vette az ígéretünket a malmos, hogy befogjuk a szánkat. Hát ez igazán piszok dolog volt Kálmántól.

Na de, aki részeg! – gondoltam, és nem szóltam. Nem is kellett. Mert szólt helyettem a vendéglős maga.

Éppen ott járt, és meghallotta, mit gitározik és mit bohóckodik itt Kálmán:

– Elég legyen! Kálmán, elég legyen a színésznőkről, mert kiteszem a frakkodat! – így a vendéglős.

De Kálmán, mint aki süket, kezdi éppen azon, énrám fordulva:

– Most is azért ment el a karmesternek a megbízásából ez a szemét alak, hogy Piroskának, ennek az országos…

Bizony nem érkezett már szegény Kálmán tovább a nagy előadásával. A vendéglős a nagy markával kirántotta az asztal és a fal közül. És Kálmán, két pillanat, kívül volt az ajtón.

Még azt is hallottam, hogy a vendéglős odakünn kegyetlen megrázza Kálmánt, és egy-két csárdást is lecsattant neki. Nesze neked!

 

*

 

Hát persze egy ilyen garázda részeget nem sokan sajnáltak. Én se mentem volna utána, ha egy szálláson nem vagyunk még valameddig.

El voltam készülve, hogy kemény kocódásom és keserves éjszakám lehet még ezzel a kellépessel.

De mi történt?

Mikor lassan Kálmán után lopóztam a fal mellett, hogy: mi lett vele? merre van? Észreveszem, hogy ott ül az épületnek a sarokkövén.

Már láthat, ha akar, hogy jövök, de nem is mozdul. Arra gondolok persze, hogy majd csak egyszerre nekem ugorhat, és kővel vagy akármivel fejbe vág.

Hát csak távolabbról szólítom szépen, csendesen:

– Kálmán te! Hát látod, csak bajt zúdítsz magadra. Keresed csak a bajt. Gyere szépen, menjünk haza, feküdjünk le. Csomagolni akartál.

Így én! És Kálmán? Csak odafordítja rám a fejét, és a legszebben ő is vissza:

– Ezt érdemeltem én tetőled? – azt mondja, és csuklik, hallom, a hangja a sírástól: – Ezt érdemeltem?

– Hisz én nem bántottalak, Kálmán! – én rá. De Kálmán csukladozva:

– Hát nem túrsz ki engem innét az állásomból? Nem ebrudaltatsz ki engemet?

Az állam is leesik erre. Még ha részegen is mond ez ilyet.

– Hát nem valami papok majorjába mégy? Nem te örültél annak? Nem te invitáltál magad helyett kellékesnek?

– Dehogy örültem! – zokogja ottan Kálmán. – Átkozott lesz nekem még az a pillanat is, mikor az anyósomnak, annak a fogas sárkánynak és a feleségemnek együtt esek a körme közé ottan, egy ronda majorban. Csak a nyakam fog ottan nyúlni a keserves munkától napestig. Verjen meg tégedet az Isten, hogy odakényszerítesz engemet innen, ahol meg voltam én elégedve!

Ez nincs eszénél! Azt már láttam. De csak jobb, ha a csendes bárgyúság jött rá, mint a dühöngés. Mit szaporítsak vele? Húzom el a kőrül, és hívom:

– Gyere hát innen haza! Elittad az eszedet! Majd kialszod magadat.

Micsoda? Az én Kálmánom erre csak tovább sírva karolja által a nyakamat, és támolyog velem, hogy majd lever engemet is a lábamról. Indulunk.

Ez rendben van! De egyszerre az én Kálmánom, mintha a szerelmetes mátkájának tartana egyszerre engemet, rántja oda a fejemet az övéhez, és meg akar csókolni.

Mondja is:

– Hadd csókoljalak meg! Egyetlen jó lélek vagy hozzám a világon, tudom én!

A kutyaistállóját! Alig tudom valahogy úgy forgatni a fejemet, hogy Kálmán legalább ne a számat csókolja, csak a nyakamat, pofámat összevissza.

Hát szokták ezt sokan részegen. Az anyjok ne sirassa őket!

De csak annak örülök, hogy végre hazaérek ezzel a bolond döggel. Ott a szobában már nem is vált belőle más, mint egy tele zsák. Hagyta el kezét-lábát. Úgy maradt az ágyon, ahogy odalöktem, és rögtön a horkolásnak fogott neki.

 

*

 

Abba voltam: legalább ez egy éjszaka éjfél előtt ágyba jutok én is, és reggel frissen kelek munkámra.

Éppen a csizmám húzom le. Dörömbölik az ajtót. Rántom vissza a csizmát. Mi az istencsudája? Ahogy az ajtót kinyitom, egy gyönyörű, de gyönyörű, puccos, kalapos, csipkés, prémes dáma előttem az ajtóban. És még ő kérdi így tőlem:

– Hát maga ki?

Mondom neki. És amíg mondom, hogy én vagyok Kálmán helyett az új kellékes, a dáma mögül egy másik, nagyon csinos fehérnép mutatkozik elém.

Ez volt a Kálmán felesége. Egy bogárszemű, darázsderekú, helyre mozgású asszony. Terkának hívták. Ez kezdte most mindjárt így a dámának, persze az Elemérke anyjának, Karolának, mert ez jött ide el vele:

– Na, mit mondtam, Karola nagysága? Nem azt, hogy Kálmánt holtrészegen leljük itt? Ahol van ni!

– Rázza fel! – mondja erre, de nem Karola, hanem másik szobalányféle, aki bejött ezek után a kocsissal, az ostor még a kezében annak.

Megy a felesége Kálmánhoz, és istenesen megdöföli. Persze Kálmánt, akár egy rongybábot, tehetik-vehetik, magához az nem jön, és csüng, lóg a feje, keze, még ahogy ülve böködi is fel az ágyon. Motyog csak: – Plep-plep-plep!

– Mi van ezzel, Úristen? – néz énrám a felesége megrettenve.

De mikor mondanám:

– Hát nézz, nemcsak ma estéről való ez a gaborgya rajta! Semmi baja, ne féljen!…

Közbevág a Kálmán felesége. De akkor és rögtön, nagyon szívesen és nagyon bizalmasan hozzám:

– Hát megteszi maga nekem, hogy segít a motyóinkat összerakni. Hajnalban indulunk. Kocsival jöttem, a nagyságával együtt.

– Hogyne, hogyne! – én persze rá.

Azzal mindjárt a matatáson kezdi is Terka. Nagy sápítással és rosszallással: mi is lett ebből a szobából, nélküle, na persze!

Karola meg a másik asszony pedig Elemérkéhez mentek oda már rég! Azt a kis ártatlant az anyja nem hagyta felserkenteni álmából. Segített a kocsis is. Felvették Elemérkét ágyáról, a derékaljával együtt, úgy vitték el alva. Csak az anyja csókolta össze, és igazította bele a kis kezét a dunyhájába, hogy meg ne fázzék künn.

Hova vitték? Én azt se tudtam.

Elmentek-elmentek! Nekem Terka, a Kálmán felesége adott ott tennivalót az ő holmijokkal.

De mi lett ebből?

 

*

 

Egyedül vagyunk ottan ezzel a helyre kis asszonnyal és Kálmánnal, ezzel az elhullott állattal. Mert mi is volt más ez?

Rakosgatunk, kötözgetünk össze ottan mindent, edényt, ruhaneműt, és persze kiről beszélünk, mint Kálmánról!

Én persze annyit bevallok, hogy együtt dorbézoltunk már negyedik éjje. De merre és hogyan is mulattunk? Azt persze elhallgatom. De Terka rögtön kitalálja, és ki is mondja, hova vetődtünk el mi Kálmánnal reggelig. És nagyon elkeseredve teszi hozzá nekem:

– Azt hiszi, én nem tudom, hogy ez, míg mellette vagyok is, akárhányszor összeadja magát ribancokkal a hátam megett? Én? Alig kellek neki! Pedig én nem vagyok az az asszony, aki szintén máshoz fordul, ha epekedés bántja, mikor szép és fiatal.

– Elég rosszul teszi! – szaladt ki nekem a számon erre.

De hát, hogy egy ilyen helyre kis menyecske hangoztat előttem ilyen panaszt, már akaratlan is kiszaladt ez a számon.

Terka pedig rá mellém jön, és nagyon komolyan nekem:

– Lássa, maga is azt mondja! Sokan mondták már azt nekem, hogy bolond vagyok. Hát ilyen léhűtő mellett, mint ez itt! De engem másra tanítottak.

Így ez abba is marad! De inkább is azért, mert a kocsis meg az a másik szolgáló beszóltak, hogy: hajnalban zörgetnek, most aludni mennek már. Hát így „jójcakát”, „jójcakát”! Terka bezárja utánuk az ajtót, a kulcsot kétszer is ráfordítja az ajtóra.

És mármost megint egymagunk vagyunk. Csomagolni is alig van már. Nincs is már mit! Azt nézzük éppen. Csak az ágy várna miránk is. Hogy mondjam is, én éppen az ágyam szélére ültem le, ahogy szoktam.

Mert már beszéltünk erről Terkával, hogy hát: tulajdonképpen már ez a szoba az én szobám, és csak én adok szállást őnekik az éjjel Kálmánnal. Meg is egyeztünk akkor már, hogy: Kálmán ágyában helyet szorít magának az asszony, ott alszik.

Na de most, ahogy leülök az ágyamra, Terka is mellém ült.

Hát ez ugyan semmi! Hiszen már a csomagolásnál össze-összesurlakodott velem ez a kis asszony. Vettem is észre ezt, meg nem is, mondom. Mert sok fehérnép szokása az ilyen dörgölődés. De csak merj vele kezdeni ezért!

Hát én is csak úgy sandítva, oldalról megnézem ezt a kellékesnét, ahogy ott ülünk. És ő fordul meg erre rám:

– Na mit néz? – kérdi. – Jó maszatos vagyok. Így ne nagyon nézzék meg az embert.

Én erre egyszerre, azt se tudom, mi lél? Odahajlok hozzá, és azt mondom:

– Olyan egy csinos menyecske, amilyen maga, nem tudná semmi kulimásszal bekenni magát, hogy rendes embert a fene ne egye érte.

Tyű! A szeme ragyogott erre, úgy tetszett ez neki! Láttam. De elhajlott azért tőlem és felállott.

Megfogom most már a kezét. És csak úgy félszemmel nézek át a kellékesre. Mint a föld alatt, olyan az álma annak.

– Oda fekszik le, amellé? Azt is kérdezhetném, minek? – ezt súgom Terkának.

És a kezét, érzem, alig húzza, amikor hamiskásan vissza nekem:

– Hát hová feküdjek?

– Jöjjön, megsúgom! – húzom én erre a kezétől vissza magam mellé.

És nem rántja el, ül vissza, csak a szeme vált ijedtté, persze Kálmán felé.

Nem is tudom már. Tán azt súgtam neki Kálmánra, hogy:

– Attól ugyan!…

És így, ahogy a bal kezemmel nyúltam át a kezéhez, a jobbal vonom magamhoz a vállától.

– Jaj, Istenem! Nem! Nem! – ellenkedik persze Terka. De mit csinál ezenközben?

Úgy, mintha azt sem tudná, mit tesz, összerázkódik, és a bal kezemet a kezében beszorítja, ahogy ül, a térde közé, és a térdét összenyomja többször, ahogy rázkódik, a kezemmel.

Nahát, csak úgy mondhatom el tovább, ott, az égő lámpa mellett, a részeg ura jelenlétében mi történt, hogy az én édes kis Terkám, mikor már nem is akartam tőle én semmit, még mindig azon tiltakozott, hogy: nem! nem! Felébredhet az ura!

Így volt! Boldog ne legyek, ha hazudok.

Micsoda?

Terka azután odament a Kálmán ágyához, és mert Kálmán közben keresztbe feküdt, Terka mérgesen, hangosan lökdöste tovább az ágyon Kálmánt, hogy magának helyet csináljon!

Kálmán, az meg se nyikkant. Az orrával a falnak fújta tovább a kását.

Hát Terka melléfeküdt, szintén csak úgy, ruhástól, és onnan integettünk egymásnak egyszer-kétszer, mit, mit nem!

Én már azt hittem, ebben is marad a dolog. De nem!

Terka, valami vártatva, egyszerre kiugrott Kálmán mellől, az ágyból, és elfújta a lámpát.

De azután nem Kálmánhoz ment vissza, hanem hozzám jött.

 

*

 

Meddig maradt, meddig nem aztán velem ott Terka? Maradt eleget!

Beszélgettünk is sokáig egymással nagy sugdosódóan persze.

Azt már minden asszony megteszi, aki félrelép az urától, hogy sápít annak, aki rávette a ballépésre, hogy így és úgy! Hát ez a kis Terka se máskülönben nekem.

De hogy legalább megvigasztaljam, bár nem szokásom a más befeketítése, mégis elmondtam Terkának Kálmánról azt, hogy: mennyire nincs kit sajnáljon, ha megcsalta. Mit nyilatkozott nekem Kálmán róla és az anyósáról!

És ez meg az. Elég annyi, hogy már abban is megegyeztünk Terkával, hogy találkozunk még majd Tótvároson. Mert biztos, hogy a színtársulat megjárja Tótvárost is a szezonban.

Így surrant aztán vissza Kálmánja mellé Terka valamikor talán hajnaltájt mellőlem.

De hát itt már, ezen a Csorrantóson, úgy látszott, bele kell törődjek, hogy minden jóban részem lehet, csak a pihenésben nem.

El is forgolódtam alvás előtt, és nyugtalan is aludtam. Mert mégiscsak nem tudtam kiverni magamból a szurkolást, csakugyan, mint egy eszelős: hátha Kálmán mégis megneszezte a dolgot köztem és a felesége közt? És csak lapít, majd álmomban sújt agyon egy székkel.

Persze semmi!

Álmomból felvertek, igaz, mikor Kálmán és a felesége elment. Kálmán akart éppen parolázni velem. A felesége és a kocsis hagytak volna engem aludni.

De miért szaporítok szót ezzel?

Azért, mert aztán, mikor Kálmán a nagy habrigyálása és búcsúzkodása után már otthagyott, hát egyszerre ki surran vissza hozzám, mintha elfelejtett volna valamit?

Terka!… Oda, az ágyamhoz! Hirtelen lehajolt, megcsókolt. És a kezembe nyom valamit a paplan alatt.

Egy órát. Egy falat zsebórát.

– Dugd el ezt! – mondja. – Bár úgyse tudja senki, hegy ennek a gazembernek hoztam volna ajándékba. De aki így fogad?… Na, Isten áldjon!… Látlak még majd Tótvároson. Kálmán ír majd, én is bele!

 

*

 

Most már aztán igazán magamra maradtam mint a színház kellékese.

Délelőtt, nem nagyon korán, már első próbát tartott a színtársulat. Ott kellett legyek.

De hamar beletanultam mindenbe. Mert nagyon tetszett nekem, hogyan csinálják a színházat. Eresztettem le csigán a díszletet, vagy állítottam oda egykettő, ahogy rendelték. És hallgattam a szép éneket, szavalatokat a színészektől.

Ne is felejtsem, a kis Elemérke anyja, Karola is ott tartotta már a kottát a többi színésszel. Az igazgató megegyezett vele, vagy a fűszeresével kapott össze Tótvároson? Én bizony nem tudom.

Csak az szent, hogy a legszemrevalóbb volt Karola ottan a színésznők közt. Legszebb hangja is volt, mint a csicsergő fecskének. És ahogy táncolt, a cipője orrát feljebb rúgta a fejénél.

De nem is lakott ez a Karola künn a városban, valami rossz kis lakásban, mint a többi színész és színésznő. A Nagyvendéglő emeletén tartott szobát magának és a szobalánynak. Elemérke is ottmaradt aztán vele. És alig mutatkoztak, amerre a többiek.

Három vagy négy napra rá a tiszttartó, az Elemérke apja is megszállt vagy néhány napra a Nagyvendéglőben. Jóvágású fiatalember volt, sárga bőrkabátban. Kaptam tőle én is egy forintot és egy finom szivart. Mert Elemérke beszélt neki rólam, hogy játszottam vele, és csináltam neki csókát, csattintót papírból.

Hanem mit beszéljek én ezekről, amikor alig láttam őket? Csak a sok sertepertét, susmogást hallottam az ügyeikről, mint már Kálmántól is.

Az igazgatóék meg a karmesterek körül kellett sündörködjek én legtöbbet.

Az igazgatónak, ennek a vaksi, kis fösvény, szekánt patkánynak a keze alatt megállásom nem volt már azután. Az igaz; dicsért is, hogy jobban használhat a színház Kálmánnál. De rám is kapott, hogy készséges és serény vagyok, és olyan munkát is velem végeztetett el, amire Kálmán tekergőket fogadott segíteni, és költséget csinált ezzel neki.

Mégis, nagyobb mérgemre, ez az igazgató a nevemet sem tudta megtanulni. Kálmánnak szólított mindig. Tízszer mondtam neki, másoktól is hallhatta. Ennek csak Kálmán maradtam.

Ilyen volt ez az igazgató. Így megcsökönyösödött sok mindenben, mint a féleszűek. Mégis úgy ugratta ez ottan, akik a keze alatt doboztak, mint a szöcskéket.

Még jött több színész és színésznő oda. Három, négy és még egy utoljára. Egy fiatal, szép színésznő jött. Emiatt Karola összeveszett megint az igazgatóval, és kis híja, hogy megint nem pakolt a színtársulattól.

De aztán kiegyeztek, kibékültek mégis valahogy, és már én karácsony első napjának estéjére szét is hordtam a színlapot a megnyitó előadásra.

 

AZ OBSITOS KARDJA!

 

Ez állott a színlapon. Szép darab volt. Tánc, ének sok volt benne.

De ahogy az utcát róttam is, ahány ember, mind egyet tudakolt tőlem.

Először azt, hogy: én vagyok-e Kálmán utódja? De azután, hogy: hova ment Kálmán? Mert azt beszélik, hogy… így és úgy. Utoljára pedig hogy: mi lesz Karolával? Marad-é, megy-é? Játszik-é, nem-é? A fűszerese idejön-é, ha ittmarad, vagy a gazdatisztje megy Tótvárosra utána, ha oda megy Karola?

Felelj erre, Marci, egyszer, kétszer, tízszer, százszor. Mindig erre, mindig erre. Hogyhogy Kálmán helyett te vagy? Hogyhogy Karola visszajött, és megint menni készül?

Legyek bár kuvaszkutya, ha nem szédültem már, a fülem nem csengett, a szemem nem káprázott, mint akit ájulás környékez, mikor a maradék színlapokkal visszafelé jöttem. Csak ettől, hogy amerre jártam, mind egyet kellett beszéljek el annyiszor.

Kínáltak sok helyütt pohár borral, pálinkával, harapnivalóval is, borravalót is kaptam! De sehol egy hely nem akadt, ahol szóba álltak velem, hogy elölről ne kellett volna kezdeni a magamét Kálmánról és Karoláról!

Ott voltam boldog, ahol a színlapot hirtelen beadhattam valami szolgálónak, gyereknek, kapun, ablakon, kerítésrácson át, és gyassz tovább, Marci!

A hideg rázott rögtön, ha beintettek, beszólítottak valahová, mert tudván tudhattam, csak az jön: mi lett Kálmánnal, és mi lesz Karolával?

Csakugyan, lélekkel és szusszal ezt a rettentő lefetyelést csak olyan bírhatta, mint előttem Kálmán, aki bolondja volt a handabandának.

 

*

 

Hát én ottan Csorrantóson annyi ismerősre tettem szert a mesterségemmel, mint soha sehol, másfelé. Háromfelé is meghívtak a Szentestére engemet.

Csak hát a bibije az volt a dolognak, hogy karácsony szombatjának reggelétől a kántálás idejéig kellett éppen kihordjam a színlapot. Hát annyit cubakoltam a hóban, a városon kívül is, hogy amire visszaérkeztem, kora délután, már csak a döglésnek való voltam.

Úgy is végeztem el magamban, hogy: ráérek beállítani karácsonyestézni később is, ahová kedvem tartja.

Addig is ledőltem magamnak a hosszú szobámban, ami csak kongott velem. De fűtőanyagom volt. Még meg is gyűlt, amennyit a Nagyvendéglőből kijárónak adtak be. Mert mit voltam otthon?

Elég az, hogy a meleg szobában lefeküdtem, és húztam a csendest ottan magamnak.

De a színtársulat is, majd az egész hivatalos volt a karácsonyestére ide is, oda is, a városba. Legistöbben a Karola macájához, a tiszttartóhoz mentek ünnepelni, ennek a tanyájára.

Ez a tanya volt úgy három, három és fél óra kocsin, Tótváros és Csorrantós között.

Csakhogy a sok színész után már reggel kocsit küldött be a tiszttartó, és Karolával, Elemérkével együtt kimentek. Ezek csak másnapra, karácsony első napjára voltak visszajövendők.

Az igazgatóék is hivatalosak voltak persze a tiszttartóhoz. De hát a vén, fösvény, patkány igazgató lefújta az elmenetelt. Hivatkozott arra, hogy neki csúzos a lába kocsizni, és dolga van egész karácsony szombatján és első napján is a színházzal, és hát úgy végezte el, hogy a karmesterékkel együtt ők otthon, a szobájukban karácsonyestéznek. Így volt legalábbis ünnepszombat délutánjáig. Éppen addig, ameddig az igazgatóné elindult, hogy hát vásároljon ezt és azt a karácsony estére utolsó percben: italt és a karácsonyfára egy kis vicik-vacakot.

Akkor mi történik? Meglátja az igazgatóné az uradalom kocsiját a Nagyvendéglő előtt. A kocsi másodszor fordult akkor színészekért, akik csak délutánra szabadulhattak a dolguktól.

Elég az hozzá, hogy az igazgatóné frufrus fejében így is szívesebben járt a szándék arra, hogy vendégségbe menjen karácsonyestére, mint otthon kuksoljon… Hát mégiscsak arra kezdte unszolni az urát, hogy induljanak ki a tiszttartóhoz ezzel a kocsival!

Na persze! Ott szorította meg éppen ezt a fösvény színigazgatót, amikor a zsebébe kellett nyúlni a vásárlásra. Ettől tudta, hogy a csúz is mindjárt szűnik a színigazgató térdében.

Nincs is tovább! Az igazgatóék két más színésszel és Györgyikével, a karmester lányával, felültek volna a kocsira.

Igen, de hát hol a karmester? Nem lelték a karmestert.

Elbogározott valamerre! Hiába járták meg érette a Nagyvendéglő tájékát. A karmester kámforrá válott.

A kocsi pedig már nem várhatott. Pogányság is volt váratni a kocsist tovább. Meg parancsa is volt a gazdájától az érkezés órájára.

Hát nagy hercehurca! Utoljára is az igazgató és kivált az igazgatóné kezdték rábeszélni Györgyikét, a karmester lányát, hogy induljon el velük apja nélkül.

Persze Györgyike nem akart semmi rábeszélésre apja nélkül menni.

Egy szó, mint száz, megtették az igazgatóék azt a csúnya dolgot, hogy elmentek maguk a kocsival, a karmesterék nélkül, akiket pedig azzal marasztottak le előbb éppen erről a vendégeskedésről, hogy ők nem mennek.

Hát ez nem volt a legszebb eljárás az igazgatóéktól. Én is azt tartottam!

 

*

 

Hogy én honnan tudtam erről ilyen apróra, amikor ott se voltam?

Hát engemet először csak felzavart a szobámban a nyugtomból Györgyike, amikor lélekszakadva kereste az apját, hogy tán nálam van? De mást nem mondott.

Még azt sem láttam, hogy el lett volna szontyolodva. Hát megütött engemet, hogy egyszerre mintha a folyosóról a Györgyike hangos sírását neszezném.

Mi ez? Már kinézek!

Csakis Györgyike keservesen sír ottan, a zsebkendőjébe trombitál, és megint neki a kegyetlen sírásnak.

De hiába megyek hozzá! Nem tudok egy igét sem kivenni belőle, hogy: mi a baja?

Nem! Otthágy engemet, és befut a szobájokba.

Hát mit tegyek veled, ha nem szólsz, és nem kell a vigasztalásom?

Vissza én is a szobámba.

 

*

 

Megmondhatom, ez a Györgyike nem hogy mafla lett volna, csak olyan nehéz felfogású volt. Ez a szóra is csak állt, bámult, és csak időre szólt vagy tett valamit.

A kövérségével meg a pattanásaival volt ez mindig vitában magával. Nem evett, és a patikát, újsághirdetéseket bújta mindig szerekért, vértisztítókért, meg mit tudom, mikért, ez a Györgyike.

Hanem hogy ülök ott magamnak amennyit-annyit, rám nyit Tálass, a karmester:

– Te itt lapítasz? Magadban?

Na, rögtön mondom neki, hogy a Györgyikéjét milyen zokogásban láttam befutni az igazgatóékhoz.

Mert én abban voltam: az igazgatóék otthon vannak. Györgyike semmiről nem szólt nekem, mondom.

De hát aztán, hogy a karmester rögtön átalment a szobájukba, megtudni, mi van? Még két percet se töltött ott. Megint visszarontott hozzám.

Na persze, már csak a dühének is kellett valaki, akinek elmondhassa: micsoda piszokságot műveltek vele és Györgyike lányával az igazgatóék.

Ebből kerekedett aztán furcsa egy dolog.

 

*

 

A karmester amikor már azt is elmondta nekem, hogy az igazgató egy huncut peták nélkül hagyta itt, én ajánlottam persze hogy:

– Gyere akkor velem! Jó helyre viszlek én karácsonyestézni!

De a karmester:

– Hogyan menjek? Még ha egyedül volnék. De a lányommal együtt kujtorogjak hívatlan vendégségekbe?

Már erre aztán nem tudtam tanácsot adni. Legfeljebb azt mondtam, hogy:

– Nekem ugyan tulajdonképpen legjobb kedvem volna nem menni el sehová, amilyen fáradt vagyok.

Na!

A karmester néz-néz rám, és azt mondja:

– Gyere át hozzánk, a mi szobánkba. Ne hagyjam már egyedül a keservével azt a gyermeket. Kieszelünk talán valamit még.

Így átmentem a karmesterrel a szobájokba.

Ez sem volt nagyobb az én barlangomnál. Csak olyan hosszú, és az ablaka a járda szélére nyílt. De volt egy benyílója hálókamrának, függönnyel, és a benyílóból is nyílt még egy kisebb kamraféle.

Ebben a két benyílóban lakott a karmester a lányával.

Hát Györgyikét az igazgatóék szobájában leltük, a kályha mellett. Sírt még most is. A feje a széke karján, a könyökén.

– Hagyjuk őtet, szegénykét! – mondta nekem az apja. És mindjárt elkezdte beszélni, hogy: – Nem bántana semmi egyéb, tudod, ennek a piszkos lelkű Benőnek – (így hívta a direktort) – az eljárásából, de ő is tudja, mennyire szeretem a halat, és itt milyen drága. Finom halat vitetett ki a gazdatiszt innen a Nagyvendéglőből a tanyára. Hát legalább annyi pofája lett volna Benőnek, hogy ha már itthagyott, rendelt volna egy adag halat a karácsonyesténkre ide a Nagyvendéglőből.

– Hát énnekem van két forintom! – mondom én. – Ha lehet abból elhozatni azt az adagot a halból és egy liter bort? Én szívesen!

– Köszönöm neked, köszönöm! – feleli a karmester. – De forint ötven egy kis adag hal, barátom!

– Püha! – mondom. – Hát akkor hozzunk azt, amit lehet. De idejekorán, mert bezárják a vendéglőt lámpagyújtás után ma este.

 

*

 

Így tanakodunk ottan. De ahol álltunk, a szoba sarkában, hát ottan egy nagy ládán állt egy kicsi, rézpántos láda.

Csakhogy a karmester, mérgében mostan, odacsap az öklével a kis rézpántos ládára, és azt mondja nekem:

– Ezt tudnád bár itten kinyitni! Mindjárt volna minden!

Én nem is gondolok semmire. Csak ahogy megnézem a pántos ládát, mindjárt veszem észre, hogy az a régimódi zár van rajta, kettő, amit mesterember az ujjával kinyit. Hát biggyesztek a számon:

– Ezt kinyitni? Ez ugyan mi?

– Te értesz ehhez? – kérdi erre, de a komolynál is mohóbban, a karmester. – Kinyitnád?

– Ha arra kerülne, egy perc alatt! – felelem.

– Mondd, te? – kérdi a karmester erre. – Te tán ilyen zárakat feszegetni jártál eddig csavargóban?

Kacagok persze erre és mondom:

– Nem loptam én soha egy gombostűt se senkitől. Se rendőrrel nem volt bajom. De a kovácsinasságon kezdtem el, és azt hanyagoltam vagy tizenegy hónapig.

– Hát nyisd ki ezt a ládát, az én felelősségemre! – kér rá komolyan a karmester.

– De kié ez? – kérdem én.

– Kié? – néz rám a karmester. – Az enyém! Nyisd ki. Elhánytam a kulcsát valamerre.

– Ezek az igazgatóék ládái! – mondom.

– Értsük meg egymást! – mondja erre hunyorgatva nekem a karmester. – Ha én téged behívtalak, hogy nyisd ki ezt a ládát, mert az enyém, akkor én vállalom ezért a felelősséget. Te arról tudsz, amit mondanak neked.

Na, így kacagással is, nagy komolyan is, már haraggal is, hogy vonakodom, addig unszol engemet a karmester, amíg csakis átmegyek vele az én szobámba, ahol Kálmánnak a szekrényfiókja tömve volt szerszámmal. Reszelő, vasfűrész, srófhúzó, kalapács, minden volt ott, ahogyan kell is a kellékekhez egy kellékesnek.

De már akkorra Györgyike is abbahagyta a sírást. Ő is odajött velünk, és ő is csak azon erősködött: nyissuk csak fel a gyalázatos igazgatóék kisládáját, mert ez a legkevesebb, amit megérdemelnek tőlünk!

Na! Hamar görbítek, reszelek ki egy alkalmas, vastag drótot a kellékhez való kissatun. Már megyünk is vissza a kisládához.

Ne is mondjam! Kétszer se próbáltam bele a drótomat a láda két zárjába, már a karmester fel is törte a láda fedelét.

Én félreálltam, csak ketten matattak a ládában jó sokáig, a karmester meg a lánya.

Velem persze már jó előre megvolt a pakli, hogy be is tudom zárni a ládát, ahogy kinyitottam. És éppen azért, mert én előbb még az igazgatóékon is sajnálkoztam, hogy szegény emberek létükre számon tartják azok, ha kár éri őket… hát a karmester már a csudától is odaintett utoljára engemet a ládikóhoz.

Miért? Csak azért, hogy a szememmel győződjek meg: kiket sajnálok az igazgatóékban?

Hát csakis, a kis rézpántos ládának mit láttam a fenekén? Nem is! Hanem mert dupla feneke volt a kisládának, és a vendégfenekének a fele kinyílt, erre rájött a karmester és a lánya… mit láttam a kisláda fele fenekén? Egy fatálat, az jó félig ezüstpénzzel. És egy kötegecske bankó ötös és egy vékonyabb tízes. De még a láda másik fele fenekében is lehetett dugott pénz!

A karmester kész is lett volna megszámolni ezt a pénzt, és továbbmatatni még. De én figyelmeztettem, hogy: idestova zárják a vendéglőt már!

Hát erre a karmester kikapott egy ötös bankót a nagyobb csomagból, Györgyike meg egy forintot a fatányérból, ami le volt nyomtatva papírfedővel. És kezdték is visszarakni szépen a holmit a ládába.

Szóltak nekem is persze: minek nem veszek el egy forintot legalább, mikor látom, a sok panaszból mit kell hinni az igazgatóéknak?

Én nem vettem ki a ládából semmit.

Még éppen Györgyike gyáva kutyázott le érte! De megfeleltem neki azzal, hogy:

– Legyek, ami vagyok, minek terheljem vétekkel magamat, amíg nem muszáj? Engem nem károsítottak meg, és nem bántottak az igazgatóék!

Hát a karmester is a pártomra kelt.

A ládikót mindját be is zártam. És elmentünk a karmesterrel.

 

*

 

Mit? A karmester nem is tartott semmiféle gyanútól vagy ettől-attól. Ő maga egyedül ment volna el halat rendelni és bort. Én intettem arra, hogy: mégse tanácsos neki egyszerre bankóval fizetni a főpincérnek, mikor egy fröccsre se tudott kiszorítani még aznap.

Magamnak tettem rosszat ezzel is. Mert hát arra kit is kérjen meg a karmester, hogy fizessen az ötössel hamarjában? Csak engem nyaggatott És rá is vett.

Én pedig, hogy addig csakugyan nem volt több közöm a dologhoz, mint hogy egy ládát felnyitottam, amit a karmester magáénak vallott, most már pácba jutottam azzal, hogy hát akkor hogyhogy én fizettem ötös bankóval mégis?

Kezdtem a szurkolást nagyon és a magammal évődést, emésztődést. Visszamenet a Nagyvendéglőből kegyetlen nyűgösködtem a karmesteren: mi lesz, ha így meg úgy és ez és az?… Ha, egyszóval, rajtavesztenénk ezen a dolgon, amit ő csak jó tréfának tart, mi lesz akkor?

De hát volt ez a dagadt karmester olyan becsületes tolvajnak is, hogy az anyja emlékére esküdött meg nekem, hogy magára vesz ő mindent, ha rájön az igazgató erre a kis megrövidítésére. Na!

Már erre egy kicsit megnyugodtam.

De hogy mondjam! A Nagyvendéglőből csak valami Györgyikének való mákos és diós patkót hoztunk készen. A halat és a hozzá való hagymát, tejfölt, mit tudom, mit a karmester nem restellette nyersen venni meg a vendéglő konyhájából. Mert ő maga akarta elkészíteni Györgyikével valami hazai módra a halat.

Hát jól van! A kis tűzhelybe bedurrantottunk, hogy az oldala már nem is vörös, de fehér izzásban volt. És a karmester még kötényt is kötött maga elé a szakácskodáshoz.

Györgyike szépen megterített. Hoztunk egy fenyőágat is karácsonyfának. Amint pedig a hal rottyant egyet a tűzön, már tálalt is Györgyike. És nekiláttunk!

Tyűjj! A karmester csettingetett a főztjének nagyban, és dicsértette velem is. Koccingattunk rá.

Már utoljára Györgyike is azt mondta, hogy:

– Azt sem tudom igazán, hogy minek sírtam annyira amiatt, hogy nem karácsonyestézhettem olyan undok állatokkal, mint Benő bácsiék? Százszor jobban ünneplünk itten! Hát nem?

Na, de nemcsak ennyiből állt az este.

Elment Györgyike a benyílójukba, és előhozott egy aranyozott, esztergált fájú, sok húrú izét… Hárfának hívják azt. Láttam én már nagyobbat is, ilyen hárfát, két cseh fiú játszott azon. De ez, a Györgyike hárfája csak akkora volt, hogy asztalra állíthatta, és úgy játszott rajta két kézzel.

Csakugyan, az angyalokat festik az égben ilyen hárfával. Hát amilyen szépen játszott ez a Györgyike, és énekelt az apjával, akár a mennybéli szenteket és angyalokat hallottad volna.

Pedig az apja egyre-másra gyatrállotta a Györgyike játékát, hogy: – Nem csoda, kijött belőle, mikor sose veszi kezébe a hárfáját!

Azt is elmondták nekem erről a hárfáról, hogy még a Györgyike nagyanyjáé volt. Olyan régi. És sokat ér ez. De koplaltak ők már, és nem váltak meg ettől a hárfától.

Persze legtöbbet karácsonyi éneket énekeltek. Ámbár más szép dalokat is.

Elég az, hogy a karmester elkezdett engemet is nógatni, hogy énekeljek nekik én is olyan karácsonyi éneket, amilyent az én hazámban zengenek.

Biztattak, unszoltak. Hát isten neki! Rázendítettem én is egy betlehemes énekre, mert ilyest akartak hallani tőlem.

Ne is mondjam, hogy olyant választottam, amilyent legszebb éneknek tartanak nálunk környékszerte. És tetszett is a karmesteréknek. Tovább kértek, hogy még énekeljen.

Persze én csak az illendő vallásos verssel kezdtem el énekelni ezt a kis éneket. Akár itt is elmondhatom. Így van:

 

Íme hála légyen Az magos Istennek! Gloria im excelsis Szent Fejedelmének! Emelgessük lábainkat, Ez nagy öröm! tagjainkat, Muzsika zengésre. Muzsika zengésre. Jászolban fekszik, Nincsen megvetése. Barmok közt nyugszik, Ez a fizetése! Párna helyett kemény szalma. Nincs szegénynek nyugodalma. Ez a fizetése! Ez a fizetése!

 

De amint a karmesterék hallgatják-hallgatják tőlem ezt a kis éneket, hát legjobban ez tetszett nekik. Megismételtették velem. Váltig csudáltam.

Egyebet mondok? Már mikor többször elismételtem, hát ők is velem énekeltek, és Györgyike a hárfán is kipengette ezt a kis danát.

Le is jegyezte a karmester ezt az éneket kótapapírra, és melléírta azt a csintalan versét is, amit neki elmondtam.

Hát így vigadunk ottan szépen, jól a Szentestén! Azt se sejdítettük, mi következik még.

 

*

 

Egyszerre forog a kulcs az ajtó zárjában. Mert Györgyike bezárta az ajtót, nem volt kíváncsi a koringyálókra, ha ugyan odajöttek volna.

De ha kulcs forog a zárban, az csak az igazgatóék kulcsa lehet. Fává leszünk ottan mind az ijedségtől! Hiszen Györgyike szemével látta felülni a szánkóra az igazgatóékat. Csak nem a lelkük jár haza itt a tanyáról?

És mégis! Az igazgató bukik be a szobába a görbe botjával.

Na, én ugrok fel az asztal mellől, és oda a kályhához, mintha a tüzet csinálnám. És aztán persze sündörögj innet, Marci, kifelé!

A karmester is felugrott, és ment az igazgató elé. De a karmester azért nem vesztette el a lelkét:

– Mi a fene? Hát visszajöttetek? – kérdi az igazgatótól.

– Csak én! – feleli az igazgató. – A feleségemnek kedvesebb nélkülem is a háccácáré. Nekem úgy elkezdett nyilallani a szánkón a lábam, hogy örültem, hogy félúton visszafelé találtunk egy szánkót, a Dillinger állatorvos szánkóját, az visszahozott.

Így jőnek befele az ajtótól beszédben. Már ott az asztal előtt vág a direktor szavába a karmester:

– De aztán bennünket, édes Benőkém, gyalázatosul itthagytatok. Az se jutott eszetekbe, hogy egy falat és egy korty nélkül vagyunk egy karácsonyestén. Ez sem a legszebb dolog! Valld be csak, Benőkém, édes! Ez jellemző rátok!

Na, erre a nagy zokszóra az igazgató csak vállat rántott:

– Először is ne engemet, hanem a feleségemet okold, hogy velem is megjáratta ezt a szánkózást, a fájós lábammal. Másodszor meg kerestünk itten síppal-dobbal téged, hogy magunkkal vigyünk. Hát inkább én kérdezhetném tőled, hogy merre kujtorogtál el? És aztán, amint látom, nem szűkölködtök itt se!

Persze az asztalra mutatott az igazgató, ahol ott ült Györgyike. Fel se kelt arra, hogy köszönjön az igazgatónak. Még ahogy nézett, a morcos képén sem igazított rá, hogy hová is kívánná az igazgatót innét.

Én álltam csak ottan úgy, mint a madár a kígyó torka előtt, megdermedve. Nem is bírtam másra gondolni, mint reszketve arra, hogy: na most minden kisül mindjárt!

Az igazgató éppen oda rám fordult, és így a karmesternek:

– Kálmán is itt van? Vele mulattok tán? Na-a-a!

Hát erre a karmester félszemével mérgesen marasztal engem a helyemen, és bátran lép az igazgatóhoz. Súgja neki, de hallhatom én is jól, mit súg:

– Bizony, kérlek, a kellékesünktől kölcsönöztük ezt a kevés költséget a karácsonyesténkre, hogy ne nyeljük az éhkoppot itt, ahogy tifelőletek tehettük. Most már ki nem kergetjük ezt a fiút. Legfeljebb elmegyünk, ha kifogásod van ellene.

– Nem, nem! – súgja erre az igazgató is. – Rendben van! Majd én mindent kipótolok neki. Csak tudod, a feleségem… és a társulat előtt, az kényes, izé… a kellékessel…

– Tudom, tudom! Nem muszáj tudniok… – feleli a karmester. És már az igazgató nekem meglapogatja a hátamat, ahogy odajön a kályha mellé:

– Hát ülj, ülj le csak, Kálmán fiam! Ülj! Csak hadd melengetem meg egy kicsit a térdem. Kutyául fájtak a szánkóban. Leülök aztán én is hozzátok. Majd meghalok éhen én is. Csak egy percre kigémberedjek.

Hát így van.

Az igazgató sütteti a fájós térdét a kályhával, és a vaksi szemén a pápaüvegét törölgeti.

A karmester pedig rettenetes képeket vág rám, hogy olyan nyavalyásul viselkedek. Még Györgyike is rám-rám bök a szemöldökével dühösen az asztaltól, hogy: szedjem össze magamat!

És már, hogy ez se használ nekem, és ott bávulok gyámoltalan a kályha mellett, és az igazgató szinte nem is tudja tőlem jól melengetni a térdét, hát odajön hozzám a karmester.

Fogja meg a karomat. Csíp egyet rajta. Ránt egyet rajtam az asztal felé:

– Parancsolj, fiam! Ülj le hát! Ha az igazgató úr szívesen lát téged. Ne légy szégyellős!

Ezt nekem hangosan és szépen a karmester. De a keze, mint egy hentesé, úgy markolász meg engem. Nyom le a székre, mint a vallatottat, és mellém ül, úgy súgja:

– Mit vagy oda? Dögölj meg! Ezzel árulhatsz el! Mafla szerzet!

 

*

 

Ezalatt Györgyike a hárfát pengette, hangolta az asztalon, és az igazgatónak egyre a maga baján járt a szája a kályhánál.

Mind azt magyarázta, hogy: az urasági szánkó alulról volt hideg a lábának, hiába szorította a felesége térde közé a térdét, ha alulrúl hűlt fel a lába.

Az igazgató mind ezt beszélte a kályhánál. Csak hallgatott volna rá valaki!

De Györgyi pengette a hárfáját, vagy ha nem, akkor babrálta az arca bőrét, ahogy szokta. A karmester meg többet nyaggatott engem az asztalnál, hogy ne szurkoljak most is.

Csak az én szemem meredt rá a vén kis patkányra a kályhánál. Hát így, a vaksi szemével is láthatta ezt az igazgató, és majdnem hogy nekem beszélt.

De mit is kezdett most?

– Farkaséhes, farkaséhes vagyok, fiam. Úgy ennék már egy kis valamit. Mitek van? Halat láttam, ha jól láttam. Azt rendeltem volna én is! Adtok egy falatot? Akármit!

– Tedd melegre, Györgyi, Benő bácsinak a maradékot! Hagytunk eleget! Mintha tudtuk volna. Megkóstolhatod, milyen finom! Én csináltam!

Így beszél a karmester a lányához és az igazgatóhoz. De a szeme egyre rám vág: hallom ezt? Látom ezt? Hát akkor mit félek? Mintha ezt mondaná nekem.

Györgyi pedig nagy ímmel-ámmal mozdul, hogy odategye a nagylábast a halétek maradékával a tűzhöz. Maradt elég a lábasban csakugyan. Persze már a frisse elkotyvadt.

De hát ahogy a kályhán csak egy kicsit kezdett az a halétek odasülni, hát a szaga szállt persze felfelé.

– Huh! Be fáintos még a szaga is! – szimatol nagyban az igazgató. – De kavard csak meg, Fitoskám! – (Így nevezték ezt a Györgyit.) – Vagy add csak a fakanalat, hadd kavarjam!

– Fogja, fogja! Tessék! Szívesen! – adja oda Györgyi a fakanalat az igazgatónak. De persze úgy, mintha a kötelet adná, amivel bárcsak felakasztaná magát.

Az igazgató fogja a fakanalat, és kavarja a halat, és lökdösi ide-oda a lábast a kályhán. És mind beszél! Hogy azt mondja:

– Igazán a gyomrom az asztalhoz húzna. De a lábam, ez a nyomorult, rossz portéka, visszamaraszt ennél a melegnél.

– Györgyi te! – mondja erre a karmester a lányának: – Tedd oda csak a kisasztalt a kályhához Benő bácsinak, a terítékkel. Ott is vacsorázhat, melegedve.

Nekem pedig a karmester súgja, de már nem fenekedve, hanem jókedvűen kacsintva:

– Legalább csámcsog ottan, és motyog ottan magának. A frász a belibe neki!

Györgyi persze ezalatt odalökte az igazgató elé a kisasztalt, és rá a terítőt, tányért, szalvétát, evőeszközt.

Nekiesik az igazgató a lábasból a halnak. Fal kegyetlen és teli pofával, makogja-makogja egyre:

– Nahát, hogy micsoda egy finom vacsorát begyerintettetek. Igazán, szegény ember csak egyszer jut egy évben ilyen pompás falathoz. De micsoda felséges ízű ez a hal! Ezt az ízet igazán nem tudja előállítani vendéglői szakácsné. Ez házi íz! Gratulálok, gratulálok ehhez! Pompás!

A karmester ezalatt már rám ötször is úgy fújta tele a nagy, zsíros pofáját levegővel a kacagástól, hogy már attól tartottam, de Györgyivel együtt, hogy nem bírjuk el a kacagást.

Mert hát hagyján lett volna, hogy az igazgató pénzén mulatunk, és ő is azon mulat. De mert tudtuk: azért dicséri olyan nagyon ezt a halat, mert mégis bántja a fösvény lelkét, hogy azt hiszi: rajtunk potyázik, és ezzel a dicsérgetéssel akar fizetni…

– Tölts bort, Györgyikém, Benő bácsinak! Igyunk mi is, Marci. Adjon Isten sok ilyen karácsonyestét erőben, egészségben! – köszöntgeti nagyban ez a huncut karmester az igazgatót.

És odajárulunk koccintani a kályhához.

Hovatovább már az én félelmem is elpárolgott, hogy: mi lehet ebből a kifordított vendégeskedésből? Már csak a rettentő kacaghatnék kapirgálta az én torkomat is.

Hát egyszerre a vén patkány a kályhánál a koccintásunkra azt mondja:

– Nem hagytátok, hogy elmondjam, ami az én mostani helyzetemhez hajaz itten, az egyszeri cigányról való adomát. Attól is azt kérdezte a gazda, akinél szállást kért a cigány, hogy: „Aztán mit akarsz inkább, te moré, jóllakni vagy melegedni?” Mire a cigány így felelt: „Csak egy kis szalonnát pirítanék a tűznél, gazduram, ha adna!”

Én is tudtam ezt az adomát, nyilván a karmester is, de hát mintha összebeszéltünk volna, egyszerre: – Phühahahaha! Úgy kezdtünk el kacagni a karmesterrel. Mert csak jó ürügy volt inkább az igazgató mókázása, hogy kikacagjuk magunk.

Néz-néz ránk az igazgató is, hogy: annyira tetszik nekünk az adomája!

És rá ő is kezdi velünk a hahotázást.

Hát erre a karmester puffadt, veres képe, látom, kékül el, és a fulladás veszi elő a szörnyű nevetéstől őtet. Csorog a könnye neki. Nyomja a kezét a hasára, szívére, úgy sápítja, hogy: rosszul lesz!

Györgyi is csak tikácsol már. Én is úgy heppegek a széken, mintha az kocogna velem, mint a ló.

Na így! Nem bírunk meg se szűnni ezzel a kacagással. Mert csak egymásra kell vessünk egy pillantást a karmesterékkel, mint a nyavalyarontás görcse, úgy áll mibelénk a vihajgás újra.

Keveset mondok, félórát hahotáztunk így. Az igazgató semmit se sokallott, a vén makutyi, ebből a kacagásból. Részegebbnek is tartott bennünket, mint amennyire csakugyan voltunk is.

Micsoda? Már a végén, mikor a karmester, elfeküdve a székén, a zsebkendőjével itatta magáról az izzadságot, ami nagy rázkódásától kiverte, és hápogni se bírt már, az igazgató azt mondja:

– Ennél csak még jobb vicc az, amikor a cigányt akasztani viszik. És a siralomházban azt kérdik tőle: na mit kíván utoljára? Meglesz a kívánsága! Hát a cigány erre azt feleli: csak franciául szeretne megtanulni, nincs más kívánsága.

Hát az igazgatónak szinte zokon esett, láttam, hogy erre, az ő jobbik adomájára már nem tudott kacagni egyikünk se.

 

*

 

A karmesterékkel szándékunkban volt éjféli misére menni. De az igazgató az ágyat kívánta, álmos lett, és arra kért bocsánatot, hogy lepihenjen.

Így se volt sok már éjféltől. Felkerekedtünk hát a karmesterrel és Györgyivel, és hagytuk a vén patkányt lefeküdni.

De előtte az igazgató azon kezdte, hogy hát: ó nem hagyhat engem, szegény kellékes létemre, költekezésben, mibe került a vacsora? Egyetlen utolsó forintját el kell fogadjam tőle, mint a vacsorához való részesedését. Amivel több volna a forint, nem kéri vissza.

Hát én szabódtam volna illendően ettől. De a karmester megint nagy retteneteskedve integetett nekem a direktor háta megül, hogy: tartom rögtön a markomat a forintnak?

Így kénytelen-kelletlen elvettem az igazgatótól a tallért.

Mert azt mondja nekem a karmester:

– Ettől rögtön elvégy minden krajcárt, ha kínál vele, hiszen máskülönben, a vén, zsugori dög megimádkoztat és megdolgoztat minden fillérért.

– Na jó! – felelem. – Csak a gyanútól vettem el azért én tőle most ezt a pénzt.

– Ó, szerencsétlen, jámbor állat te! – mondja erre a karmester: – Neked még mindig a láda jár az eszedben? Hiszen ha már eddig nem jött rá, hogy valamit orrontson, honnan szereztünk pénzt a vacsorára, akkor a ládája hiányáért csak a feleségét fogja gyanúsítani, hogy az kilopta, mint nemegyszer is, a láda kulcsát a párnája alól, éjjel, ahová elrakja. Most meg éppen rá van készülve a feleségére, hogy elhagyta a szánkón. Bárcsak elverné a görbe botjával. El is fogja!

Csakis úgy lett!

Nagyon patáliázott másnap az igazgató a feleségével. Nem tudom, a láda hiánya miatt is? De rajtunk arról sose krétázott senki semmit! Hálisten!

 

*

 

Hát az első előadáson úgy tömve volt a színház, hogy a nép majd szétnyomta a nagytermet. Volt elég lóstatásom! A lábam majd leszakadt, a torkomat rekedtre ugattam.

Azután is jött nép a színházba. De persze már több-kevesebb.

A zenés, mókás darabokra jöttek mindig. Az igazgató, a vén hörcsög, váltig kesergett ezen.

Mert ő azt mondta, hogy a zenés darabok többe kerülnek neki, mint amennyit behoznak. Annyi ruha kell, díszlet kell. Még sokszor utcai csavargókat és suhancokat is kellett fogadni, felöltöztetni a darabhoz, katonáknak, vadászoknak őket. Meg a helybeli rezesbandából kellett fogadni zenészeket a karmester keze alá.

Ezen sírt az igazgató. Ő inkább játszotta volna a szavalatos darabokat. Azok kevésből kiállottak. Az igazgató és a felesége is mindig játszott ilyenekben, és sokszor csak egy-két szereplő ődöngött, ágált ezekben a darabokban a színpadon. Próba is kevesebb kellett ezekhez a szavalatos darabokhoz.

De hát a közönség nem jött ezekre. Hiába hordtam ki a színlapot. Néhol a kezemből is kiütötték, hogy: mit kíváncsi valaki arra, hogy a haza dicsőségére egymást lövöldözik fojtással a színészek, és ott haldokolnak, hörögnek? Na!

Még inkább jöttek afféle szomorújátékokra, amikben szívszerelmi bánatról nyavalyogtak. Sokan szeretnek pityeregni a színházban, jól láttam. De ezekkel sosem telt meg a nagyterem.

Nekem persze a színlapkihordás volt a legnagyobb nyűgöm. Meg a kellékszerzés. A belső munkám a színháznál pipa volt.

De künn a városban kerestem mindig pár hatost, ezt-azt. Egy özvegyasszony, a patikus sógornője vagy testvére egyik színészbe, egy Várkonyi nevűbe volt belebolondulva. Ettől mindig két hatost kaptam, ha nem is hoztam levelet tőle a színésznek vagy üzenetet.

De Sebessy, a fő énekes színész után veszkődtek legjobban a fehérnépek a városban. Egy nagyon csinos, negyvenes hentesné, az ki nem eresztett a boltjából, hogy ne adjon egy jó szál kolbászt, mit, mit nem, egy-két hatost is, csak mert mindent elbeszéltem neki Sebessyről, amit tudtam vagy hallottam. És hordtam én ennek a Sebessynek levelet, csomagot, virágot egész horda nőtől, asszony, lánytól.

Rajta is vesztett ez a Sebessy cefetül a szoknyázáson.

 

*

 

Nekem is lett itten nagyon furcsa évődésem a szoknya miatt. Kivel? A karmester Györgyikéjével.

Mert hát nekem nem volt ínyemre, hogy azt folytassam ezzel a kellékességgel, amire Kálmántól láttam példát! Hogy én is előadások után, vagy amikor dolgom nem volt, bár nagy ritkán esett meg, de akkor csak a söntésben henteregjek, és ott lessek koncra? Én bizony, ha eloltottam a lámpákat a színházban, hol tértem be a söntésbe, hol nem.

Inkább tettem, hogy lelkem csöndességében ültem magamnak a szobámban, és olvastam, hevertem.

Könyvet meg régi bekötött újságokat, képeslapokat annyit hordhattam el magamnak, amennyit akartam, a Nagyvendéglőből.

Mert volt ott két terem. Az egyik teremre Polgári Kör volt írva az ajtó fölé, a másik teremajtón Népművelődési Könyvtár felírást találtunk.

Egy Józsi nevű pincér vitt be ezekbe engemet. A kulcsok oda voltak akasztva az ajtóra, egy palatábla mellé.

Hát, nagy szekrények tele könyvekkel ottan. De az asztalokon mindenfelé bitangban könyv, könyv és újság. Nem tartotta ezt számon senki, csak a pókok, amik beszőtték a szekrényeket, és a por, ami lepett be itten mindent.

Hozhattunk, vihettünk ezekből a könyvekből számolatlan. Nem kereskedett ezért rajtunk senki!

Ne hazudjak, a szakácsnét láttam csak egyszer ott a vendéglő konyhájából, hogy nagy, pakoló ívpapírért kajtatja a szekrényeket, és dühösen beleköp az utolsóba, hogy csak kis ív papírt lelt, és hiába porosította össze a szép, fehér kötényét ebben a piszkos Népművelési könyvtárban.

Hát pedig én bizony sok szép olvasmányt leltem magamnak ebben a könyvtárban. Vittem oda a szobámba, délután vagy éjjel, előadás után olvasni.

Így legalább a keresményemet se herdáltam el, mint Kálmán. Félre is raktam pár forintot magamnak. És csakugyan többször én adtam kölcsön a színészek közül az éhenkórászabbaknak. A karmester? Az örökkétig tartozott nekem. Igaz, ő az igazgatónál is éves előlegben volt. Mert a fene ezt a karmestert annyira ette a dorbézolás után, hogy soha az tán hajnal előtt le nem feküdt. Mindig abban a büdös sógoregyletben virradt meg. De felőlem bizony ingyen is ott várhatott abban az intézetben a nagy Dórim a kávéjával. Egyszer vetődtem el megint hozzá egész farsang alatt.

 

*

 

Egy este, lámpaoltás után, hazajövök a szobámba.

Egyszer csak, mint többször azelőtt is megtette, Györgyike nyit be rám. Na de máskor sokszor szó nélkül vissza is rántotta az ajtót, ha látta, egyedül vagyok.

Most jön befelé.

– Hát itt ül, maga, egyedül?

Na! Leteszem a könyvet. Felülök hevertemből a díványon. Megmondhatom, nem is nagyon örömest.

Nagyon tetszett a könyv nekem. Inkább is arra lettem volna kíváncsi, mi történik tovább benne, mint kezdjek itten ezzel a Györgyikével, na, mibe is?

Már én azt fehérnépről úgy tapasztaltam mindig, hogy ha önzetlen helyen, egyedül keres meg, imakönyvet szorongasson bár, csak egyet gondolhatol a szándékáról. Hetye-petye-lefetye mind a többi addig.

Ezzel a Györgyikével pedig, ha bejött hozzám ide, nem hittem, hogy simán, eggyel-kettővel szegeletre jöjjek azzal, amit titkolva akar tőlem. Annyira meg nem is tetszett ő nekem, hogy nagy keserves vesződséget megérjen, amibe belekeveredtünk utoljára is.

De hát persze amilyen szívesen és kedvesen csak tudtam, úgy feleltem azért neki:

– Inkább olvasok itt magamnak, mint nyeljem drága pénzért azt a vinkót és füstöt a söntésben. Tessék, foglaljon helyet, Györgyike! Maga is otthagyta, látom, a nagyivót.

– Köszönöm! – ült le csakugyan oda elém Györgyike, ahogy a széket odatoltam neki. És azt mondja: – Én is úgy utálom azt a társaságot. Azt sem tudom igazán: hol legyek már? Apuskám szid, hogy minek nem tudok ott ülni a társulat asztalánál, mint más színésznő? De mikor úgy unatkozom ottan. Egyek és igyak, és tűrjek szemtelenkedéseket ezektől az undok, vidéki kóficoktól. Mint a kanászok, mind. Azt hiszik, mert valaki színésznő, rögtön megkaphatják egy vacsoráért és a szép szemükért. Vagy pedig rögtön hátat fordítanak az embernek, és akkor nézzem, amint másnak udvarolnak ottan, és üljek ott, mint a sült hal, az asztalnál, az apuskám kedvéért?

– Nagyon igaza van! – mondom erre. – Mennyivel okosabb, ha az ember vesz egy könyvet és olvas.

– Igen! Könnyű magának. De én még azt sem tehetem. Mert ha bemegyek, és olvasni kezdek, akkor vagy Benő bácsi kezd velem zsörtölődni, vagy Ludmilla néni, hogy inkább a szerepet tanuljam, vagy inkább kézimunkázzak, vagy azzal nem hagynak olvasni, hogy beszélnek nekem mindig az éhenhalásról, nyomorúságról! Ki bírja ezt ki? Még azért is szólnak, ha külön égetem a lámpát, és az ágyban olvasok. Nem tudja maga, micsoda pokolban élek én!

Csakugyan, én tudtam, hogy sokat szenved ez a szegény Györgyike az igazgatóéktől. A korhely apja is több bajban, mint örömben és dédelgetésben részelteti.

Sajnáltam persze őtet szívemből. Pláne, ha így panaszkodott előttem.

De hát én mit segíthetek rajta?

Legfeljebb is azt mondhattam neki:

– Hát jöjjön be máskor is, Györgyike, akármikor, ide hozzám. Itt azt tesz, amit akar, nálam. Hozhat könyvet és olvashat. Adhatok most is. Nézze!

De erre Györgyike:

– Hogyne! Már mit ne? Köszönöm különben magának, hogy ide magához invitál. De még mit ne? Ezt tudják meg rólam, hogy egy legényhez járok be. Pláne a színházi kellékeshez, színésznő létemre. Akkor lenne nekem nemulass!

Mit tegyek veled akkor? – gondolom én is erre magamban. Györgyikének pedig mondom:

– Hát akkor legfeljebb azt ajánlhatom, hogy addig ülhet itt, míg nem vagyok itthon. A szobakulcs, tudja, a tégla helyén.

Ott tartottam a kulcsot egy kijáró tégla helyén, a folyosó fala szögletében. Innen vették ki, ha a vendéglőből jöttek az ételemmel, és nem leltek itthon.

– És akkor azt hiszi, nem kezdenének pletykálni rólam, ha valaki így látna meg itt a maga szobájában, hogy nincs itthon?

Nahát megint mondhattam volna Györgyikének azt is, hogy: ugyan kicsoda firtatja annyira a nyomát, hova jár, ugyan mikor és ki néz el hozzám ebbe a ronda lyukba?

Tedd hát, drágaságom, amit akarsz! Maradsz? Mégy? Tessék, édes szívem! Én se tudom, mit tégy, ha te nem!

Ezt gondoltam ottan magamban. És vártam hát: megy el Györgyike tőlem a szóbeszéd miatt. Veszem elé a könyvet legalább.

De hát Györgyike ült tovább, és elkezdte nekem:

– Tudja, csak én egyszer kiszabadulhatnék ebből a helyzetből. Olyan boldog és gazdag és akármilyen nagy színésznő lehetnék, hogy még! Maga nem hiszi azt el? Maga azt hiszi, hogy nem vagyok elég szép? Vagy kövér vagyok? Mondja, nagyon kövérnek nézek ki?

Hát persze, hogy elég löttyedtnek találtam én is Györgyikét, mint más is. De hogy kedvére beszéljek:

– Áh! Dehogy! – mondom. – Csak a rendes, dundi kislánynak találom. Formás is, amennyire kell!

– De hízelgésből ne állítsa ezt nekem. Ne bókoljon! Mondja meg a színtiszta igazat. Csak bátran!

– Azt mondtam! – erősködök én.

– Nahát, lássa, még a rendesnél sem vagyok jobban elhízva. Hát még a színpadon? A színpadon egészen más! Ott még jó is, ha az ember nem egy nyiszlett figura. És jól kifestve nem számít ott az arcbőre sem az embernek. Direkt csúnya nők is gyönyörűek a színpadon. A hangom, a táncom is megfelel. Mikor Karola a hangjával most sem léphet a nyomomba se.

Hát ez igaz volt! Ennek a Györgyikének talán még a Karoláénál is szebb volt a hangja. És mozogni sem mozgott rosszul a vastag derekával. Azért szívesen hagytam rá, hogy:

– Nekem, el is hiheti, hogy akármelyik más színésznőnél jobban tetszik a maga éneke és játéka.

Erre Györgyike rögtön:

– És a közönségnek talán nem? Na persze, ha nem tesznek első szerepekbe Benő bácsiék. Itt van csak a Karola példája, itt Csorrantóson, ilyen rossz kis fészekben. Ő éppen az én mostani szerepeimmel kezdte. De amikor aztán a tiszttartója elkezdett udvarolni neki életre-halálra, akkor az elhozta a színházba a barátait, az egész úri kaszinót és az uradalom kasznárait, és akik az uradalomnak dolgoznak, és ezek csinálták Karolának meg azt a nagy sikerét itten.

– Hát fogjon maga is, Györgyike, magának egy valakit az itteni urak közül! – csak ezzel biztathatom én is ezt a szegény kislányt ottan.

De mondja is ő már:

– Ha nekem olyan szerencsém volna a férfiakkal. De hozzám minden férfi olyan undok. Csak éppen megkapjon mindenik. Másra nem kellek. Attól pedig koppanjon a szemük a nyomorultaknak. Elég volt nekem a vőlegényemmel egyszer. Tudja maga, ki volt az én vőlegényem?

– Nem én! – felelem.

– Érdekes! Maga nem tudja, hogy nekem Sebessy a vőlegényem volt, három éve múlt ennek? És aztán, amikor jobb szerződést kapott, nem vitt magával, és így szétmentünk. Pedig az ő révén is lehettem volna a társulatnál primadonna. De a nyomorult, mikor már azt is kierőszakolta, tudja, hogy viszonyunk legyen (ő volt az első az életemben, és ő is alig párszor), akkor még csak nem is írt nekem. Ilyenek a férfiak. Az igaz, hogy neki annyi nőrajongója van. Tudom, visz neki maga is leveleket.

– Ajjaj! Mindennap! – vallom meg persze. Hiszen azt így is tudta az egész színház és az egész város erről a Sebessyről. Na! És ez a nagy szoknyapecér maradt volna meg ilyen kis túrós tömlő mellett, mint ez a Györgyike.

Éppen ezt gondoltam el ott magamban. Úgy, hogy észre sem veszem, csak mikor ránézek: Györgyike, a zsebkendőjével a szájában, elpityeredett egyszerre.

Na! Hát melléállok én is. És csak szépen, a hátát simogatva vigasztalom:

– Sose vegyen annyira a szívére mindent, drága Györgyike!

Így én! Györgyike pedig rágja-rágja a zsebkendőjét és pityereg. De a karomat aztán megfogja, és ahhoz nyomja a fejét, úgy zokogja:

– Nincs senkim nekem, Marci, higgye el! Egy ember legalább, aki jó szívvel volna hozzám!

Na! Én tudom, hogy ha már egy lány valakit kiválaszt, hogy annak panaszkodja ki így a lelkét, akkor nem is akar már messzebb menni azért a jó szívért, akit keres.

– Bár én volnék olyan helyzetben, hogy segíthetnék magán, Györgyike! – mondom, csak tovább cirógatva neki a fejét. De hát az se biztos, hogy ha jobb sorban is volnék, tetszenék-e én magának?

Paff! Mit válaszol erre az én Györgyikém? Azt mondja:

– Az az én legnagyobb bajom éppen, hogy nekem, ha valaki megtetszik, mint maga is, az mind olyan senki vagy szegény ördög, akitől mit várjak!

No hát erre persze rögtön az ördög pusmogja a fülembe, hogy: ne meredezzek itt maflán Györgyike mellett! Ha már idekerült, hogy egy lány mondja meg az embernek, hogy tetszik neki, azt galádság megjáratni magad után. Szinte már egyszerre csinosabbnak is, kívánatosabbnak is látom itt Györgyikét a szobámban, mint bejövet. Ez így van az emberrel.

Dugom is oda a fejem az övéhez a széken, és magamhoz karolnám. De nagyon csínján!

De hát Györgyike, nagyon szelíden ugyan, rögtön elhárít:

– Nana, Marci, azt hagyjuk csak még!

Úgy!… Hát erre én mit is makogok? Állok ottan és állok. Györgyike kezdi újra:

– Az igaz, hogy ha van valakije az embernek, inkább legyen egy éhenkórász, mint olyan, akinek még tíz ronda viszonya van énkívülem, és szalad minden nő után. Hát nem?

Tőlem kérdi Györgyike! Csak azt felelhetem:

– Na lássa! Hát nem igaz? Én sose vetnék szemet másra, ha magával jóba kerülnék. De látom, idegenkedik tőlem. Sajnos!

– Ezt hagyjuk csak mostan. Majd egyszer beszélhetünk róla! – felel erre Györgyike. – Azt akarom inkább mondani, hogy én úgy csodálom magát is, hogy maga olyan elégedett a sorsával. Kálmán, maga előtt, az bizony erőszakoskodott is Benő bácsival, hogy léptesse fel őtet. És fel is léptette kétszer. Persze majdnem szégyent vallott vele az előadás. Igaz, próba nélkül ugrott be Kálmán, nem is tudom, ki szerepébe. De magának jobb a hangja is a Kálmánénál, és a fellépése is különb. Igazán alig kellene egy kissé pallérozódni magának, hogy egy jó színész váljék magából. Segédszínésznek, a karba, már így is futva beválna. De persze annak nem érdemes nagyon vacarkodni. Olyan kevés a gázsijuk.

– Jól mondja! – bólintok én erre.

De Györgyike nem hagy beszélni:

– Na igen! Azt akarja mondani, hogy maga jobban megél mint kellékes a borravalókból, ahhoz képest, hogyan tengődik egy segédszínész? Na igen! De azért egy segédszínész mégis majdnem egyenrangú, sőt, egyenrangú is egy színésszel, és bármikor fel is léphet. A kellékes pedig? Az mégis egy munkás csak! Kár igazán, hogy maga olyan nemtörődöm természetű!

Én csak nézek-nézek nagyokat erre. Inkább tréfára fordítom ezt a dolgot. Azt mondom:

– Na és, ha énbelőlem is olyan első énekes színész lenne, mint Sebessy, akkor maga szeretne, Györgyike?

– Világos! – vallja be Györgyike. – Világos, hogy akkor inkább, mint most.

– Úgy? – mondom. – És ha akkor én is úgy tennék magával, ahogy az ilyen elkényeztetett színészek szokták? Akkor másodszor járná meg velem? Hiszen előbb lám azt mondta: többet ér még mindig egy senkiházi is, mint egy csapodár. Nem?

Nem! Györgyike el sem akarta érteni a tréfát:

– Rosszul teszi! – szólt rám. – Rosszul teszi, hogy nem veszi komolyan a szavamat!

És így elölről kezdte, hogy: csodálja, abban a helyzetben, amiben vagyok, boldog vagyok, és nem törekszem előre; és így-úgy, ez meg az. Még azt is ajánlotta Györgyike, hogy szabad időmben a zongoránál énekelni tanítana ő maga engemet.

Igen! Azt sem tudtam, hogy mit jelentsen ez. Majdnem az unalomig, a bosszúságomig karattyolt ottan Györgyike nálam. De más semmi!

Csak mikor kiment, külön megszorongatta minden ujjamat, ahogy kezet adott búcsúzásra. Az ajtóban pedig, ahogy kikísértem, odanyújtotta a képét nekem. De csak féloldalt, és oda is mutatott a pofikája közepére, hogy:

– Na, itten szabad megcsókoljon!

Hát én erre már nem láttam a pörsenéseit. Utánakaptam a Györgyike derekának, hogy visszahúzom a szobámba az ajtóból. De biza ő ügyesebb volt. Kifejtette magát a karomból, és egy pillanat, künn volt az ajtón! Becsapta az orrom előtt!

Hallottam, hogy künn kacag egyet rajtam. De hát én igazán azt sem tudtam, hogy: dühösködjek rajta, hogy ez a lány így szárazon kiszökött tőlem, vagy örüljek, hogy megszabadultam már akárhogyis tőle? Ilyen visszásul álltam ott!

Mit beszélek? Fetrengtem egész éjszaka, ahogy mind azokon gondolkoztam, amiket ez a Fitoska karattyolt össze nekem. És csakugyan, egyik percben úgy evett a nyavalya, hogy mindenáron legyűröm ezt a lányt, de a másik percben a mérgem lett nagyobb, hogy bolondot járassak magammal, egy ilyen kis szuka varasbékával, aki, azt sem tudom, hogy tetszik-e nekem vagy se?

 

*

 

Hanem, ha azt gondoltam tán magamban, hogy ez egy estébe múlt is minden ezzel a Györgyikével, tévedtem bizony!

Másnap este, a lámpaoltás után, egy kicsit bementem a söntésbe. Mert behívott egy fröccsre egy szabómester, akinek több munkát szereztem a színháztól.

De sokat nem időztünk. A kecske is álmos lett, én is okosabbnak tartottam, ha lelkem csendességébe térek haza.

Hát ez meg micsoda? A szobám ajtójához nem lelem a kulcsot a téglahelyen. Megyek az ajtóhoz. Be van belülről reteszelve.

Ki nyitja ki nekem az ajtót? Fitoska. Lámpát is gyújtott, úgy ült ottan, és várt rám. Hát ebből meg mi lesz megint?

Csak szakasztott az lett, mint előző este.

Csak mostan nem azon, hogy Sebessy elhagyta, hanem mennyit szenved az apjától, és az apja elvette tőle azt a pénzt, amit a varrónőnek gyűjtött a gyönyörű, új, drapp ruhájára, aminek a kelméje már mióta megvan neki.

Nahát! Még azt sem titkolta tőlem a Fitoskám ottan, hogy: azt az új, drapp ruháját gondolja ő olyan csinosnak, olyan ennivalónak magát benne, hogy leghamarabb is abban a ruhában akadhat meg valami gazdagabb gavallérnak a szeme rajta, aki azután majd veri a nagydobot, az ő sikeréért.

 

*

 

Ez aztán így ment minden áldott este. Hacsak valami megbízással nem kellett várjak a söntésben, vagy a városba nem zavartak el, persze borravalóért. De még akkor is megvárt Györgyike legtöbbször. És aláhuzigálta a könyvben, ahol olvastam, az olyan helyeket, ahol szerelmetes dolgokról volt szó. Meg babonaságokat, egy kis képet, a haja fürtjével, odadugdosott a holmim közé. Ilyeneket tett. Na!

Persze nappal, mások előtt egy szemrebbentéssel se árulhatta el Györgyike se, én se, hogy mekkora barátkozásban vagyunk. Csak az szúrhatott volna legfeljebb szemet valakinek, ha azt látta volna, hogy próba után Györgyike engemet nyaggat a zongoránál. Énekeltetett a darabokból velem mindent, és igazán többet dicsért és biztatott, hogy jól énekelek, mint gáncsolt, Györgyike.

 

*

 

Meg kell mondjam, hogy azzal a drapp ruhával annyi siránkozását kellett hallgassam ennek a Fitoskának, hogy már egyszer azt mondtam neki:

– Nézze, Györgyike! Én másra spóroltam össze ugyan magamnak pár forintot, de hát ha már azt állítja, hogy a szerencséjét kaparintja meg ebben a ruhában, én kifizetem a varrónőjét. Majd visszaadja nekem valamikor azt a pénzt.

– Csakugyan? – örvendezett erre a Fitoskám. – Megtenné ezt? Én restelltem magától kérni, igazán, ilyesmit.

Egy csepp, hogy erre ki nem szaladt a számon: hogy hát bizony nekem is akadna olyan szoknya, aki nem vonakodnék annyira tőlem, ha már ajándékot lát a kezemből.

De jó, hogy nem szóltam! Mert a Fitoskám maga fordította arra a szót, hogy meglássam, majd ő hálás lesz még nekem ezért a ruhacsináltatásért, kamatba, majd egyszer, amikor nyugton tehetjük.

És úgy lett csakugyan ez, ahogy nem is vártam. De hogyan is történt?

 

 

*

 

Már Györgyike egyre-másra újságolta nekem naponta, hogy az igazgatóék nagy emésztődésben vannak Karola miatt. Karola mégiscsak itt akarta hagyni a színházat.

Igen! Beszéltek előttem erről többen is, hogy: azóta, hogy Karola künn karácsonyestézett a tanyán, azon döntött magában, hogy mégis hozzámegy a gazdatiszthez.

Meglehet is, legjobban a kis Elemérke fiáért másult meg a Karola szándéka erre. Mert a kis Elemérkének annyira tetszett az apja háztájékán, a lovak az istállóban, és a varjúkra, nyulakra lövöldözni járni az apjával, hogy csak szívszakadásba ordítozta volna magát, ha elhozzák a tanyáról. Ott is maradt.

Ezt mind hallottam én Györgyikétől és másoktól, a társulattól.

Mármost aztán az igazgató kétségbe volt esve, hogy többet Karolát már vissza nem kaparítja a társulathoz. De még akörül is volt valami baj, hogy itt Csorrantóson sem töltheti le a társulat Karola nélkül azt az időt, amire már bérletek vagy mik voltak összeszedve. A gazdatiszt minden héten benn volt kétszer is sürgetni Karolát, és alkudozni az igazgatóval, és amint hallottam, inkább százasokat kifizetett ez a gazdatiszt, csak hogy Karolát hazavihesse.

Elég az hozzá, hogy tartott a színház Karolának egy jutalomjátékot, és tartott egy búcsúelőadást. Mind a kétszer zsúfolva volt a színház, és annyi bukétot löktek fel Karolának a színpadra, mint egy nagy kertészet.

De ezzel aztán Karolát el is vitte a gazdatisztje a tanyájára. A színház pedig készült át Tótvárosra, éppen március elejére. Pedig úgy volt, hogy csak április és májusra megyünk Tótvárosra, ahol – nagyobb város létére – a tavaszi mezei munka nem von el közönséget a színháztól, mint Csorrantóson. Sok lefetye volt erről ottan. Az igazgató háromszor is odavolt Tótvároson.

De nekem ebből az egész kavarodásból csak az volt a beszéd, hogy mint Kálmán, a búcsúzócédulákkal én is összeborravalóztam magamnak vagy nyolc pengőt. Azután pedig jött a nagy, keserves munkám a pakolással.

De hát a társulat már el is utazott vonattal Tótvárosra.

Az igazgató pedig addig okumlált, kalkulált, amíg kisütötte, hogy: ha kétszer átrakodják, induláskor is, érkezéskor is a kellékeket, az még többe kerül neki, mintha megalkuszik a társzekeressel, hogy vigye át a kelléket Tótvárosra. Mit tesz az, ha lassabban utazva, később érkezik meg a díszlet, de nem rongálódik a sok rakodással.

Kívülem még kellett valakinek maradni a társzekérrel másnap reggelre. Mert sok volt a kényes, féltett holmi a társzekeren. Hát az igazgatóék utoljára is éppen Fitoskát hagyták velem a társzekér mellett.

Ne is mondjam a többit. Fitoskával az utolsó éjszakán Csorrantóson együtt aludtam, bizony, akár a paptól jöttünk volna. De tán az én szobámban? Az se!

Fitoska oda vitt be magához az igazgatóék szobájába, és az igazgatóné újra kipakolt, csipkés; gyönyörű ágyneműjén aludtunk… Amennyit!

 

*

 

De csak abban maradhatok meg, hogy még ilyen furcsa, visszás egy ügyem sosem volt fehérnéppel, mint ezzel a Fitoskával.

Én még inkább tépődtem magamban, hogy ez a Fitoska halálba van oda érettem, és én azt sem tudom, mennyire tetszik nekem. Édesezett, drágázott már azután, még az semmi, hogy mennyire. De miken járt ennek a Fitoskának az esze, mint a kótyagos káprázásán.

Ő már nagyszerűen kitervelte előttem az éjszaka és másnap egész délelőtt, amíg a társzekeren együtt ültünk, vagy pedig sétálva, szépen ballagtunk a jó országúton, hogy: mi lesz Tótvároson?

Tótvároson neki már így is csak elsőrendű szerepei lehetnek. Tótvároson ő könnyen lepipálja Lujzát, az új primadonnát. Akkor Tótvároson már ő rendezkedik a színháznál. Az első dolga lesz Tótvároson, hogy engemet beállít a társulathoz színésznek. Várkonyinál különb vagyok én már úgyis. Sebessy elébe is kerülhetek még én. Akkor aztán egybekelünk. Mert hogy mennyire szeret ő engem, csak ebből láthatom, hogy képes volt egy ronda társzekeret kísérni miattam. Ha nem miattam tenné? Akkor azt a patáliát hallhattam volna, amit tett volna az igazgatóékkal, hogy színésznő létére társzekér kísérőnek kényszerítik őtet.

 

*

 

Hanem mikor megérkeztünk Tótvárosra a társzekérrel, ahová kellett, a színházhoz, egy nagy udvarra, hát éppen a karmester fogad egyedül bennünket.

Velem csak éppen parolázott, és félrehívta Fitoskát. Vele beszélt hosszan. Aztán mindjárt hoztak egy trógert, és azzal hamar-hamar minden holmijokat átrakatta a karmester az igazgatóék holmija közül egy másik szekérre.

Amikor ez megvolt, a karmester felültette a lányát a szekérre. Györgyike éppen csak lopva intett nekem egy: isten áldjont! Nem is nagyon barátságosan, igazán. Azzal elhajtott a szekérrel.

Akkor azután a karmester odahívott engemet magához. Áthívott volna egy fröccsre a kocsmába. De én a dolgommal szabódtam előle. Így ott az udvaron elmondta nekem a karmester, hogy:

– Itt nem mesze egy szép kis helység Szarkáshalom, oda pályáztam meg a helybeli bandába a karmesterséget. Érted? Segédkántor is lettem. Ezért is jár valami. Máskülönben lakás, fűtés, világítás, két lánc kert és évi kétszáz forint fizetés. Holnap már ott vagyok. Teszek ennek a vén, ronda, büdös igazgatódnak a fejére és a rongy színházára. Képesnek tartom, hogy a holmimból visszatart az előlegem miatt, és hogy tovább maradjak nála, a bőrömet nyúzatni vele. Azért szedettem le Györgyivel a holminkat. Szegény kismadaram! Erre is ráfér egy kis jó, falusi kényelem és nyugalom a sok szekatúra és hányattatás után.

Ezt végig ottan nekem a karmester.

Csak arra kért, ne áruljam el az igazgatónak, hogy: hova tűnt el? Ne zaklassa őt többet az igazgató. Amennyire kellett, hogy utódjáról gondoskodhassék az igazgató, levelet hagy neki még ma.

Ezzel nagy kézszorítással elbúcsúztam a karmestertől ottan.

Sosem láttam többet. Sem őtet, sem a Fitoska lányát.

Azért mindig csudálni fogom ezt magamban. Hogy ez a Fitoska azok után amibe kerültünk, és amilyen nagy odaadást mutatott hozzám, mégis el tudott hagyni úgy, hogy többre se méltatott a szekérlőcsnél.

 

*

 

De amire annyit buzdított ez a Györgyike, hogy törekedjek fellépni mint színész én is, az megtörtént itten velem Tótvároson Györgyike nélkül is.

Hát itt a színház külön színház volt, csak úgy hívták, hogy városi Vigadó. Hátul az udvarán lakott egy gépész, erre volt bízva a színház. Ez takarította a segédjével, inasával, ezek gondoskodtak fűtésről, világításról, mindenről.

Itt még kevesebb volt a belső dolgom, mint Csorrantóson, a színháznál. De annál keservesebb volt a színlapokkal a dolgom. Tízannyi utam volt ebben a nagyobb városban, és a színlap kiragasztására külön embereket kaptam magam mellé. Mert itt ez volt a nagyobb munka.

Találkoztam itten Tótvároson csakugyan Kálmánnal is. És a feleségével is. Nagyon messze laktak azok, künn, egy nagy-nagy erdő mellett. De azért a Kálmán felesége háromszor is aludt nálam. Mert mindig benn maradhatott éjjelre a városban a majorból azzal az ürüggyel, hogy a nagynénjééknél hál. Az én szállásom meg éppen egy macskaugrásra esett onnan.

 

*

 

Nem akartam összekeverni a szavam, hogy amikor a Györgyikével való ticsitacsimról beszéltem, megemlítsem, mit tett ő egyszer meg.

Hát próba után ő maga, Györgyike, ottmarasztotta Sebessyt, a fő énekes színészt, hogy hallgasson meg engemet, hogyan éneklek. Én nagyon restelkedtem, de hasztalan! Nem tudtam menekedni Györgyikétől.

Persze már aztán, hogy Györgyike ne valljon szégyent velem, minden kurázsimat összeszedtem Sebessy előtt.

Énekeltem több darabból, amit megtanultam; úgy, ahogy Györgyike kísért a zongorán. De kivált olyanokat, amiket Sebessy szokott énekelni, annak vetemedtem úgy neki, ahogy tőle hallottam meg láttam.

Sebessy meg is dicsért. Nevetett is rajtam, és a hátamat veregette, hogy:

– Bravó! – mondta. – Egész jó színész lehet még belőled. Csak még azzal nem sokra vitted. Bár jobban meggondolnád!

Ezt mondta nekem Sebessy. Nagyon rendes, barátságos fiú volt ez. Nemhiába szerették úgy.

De minek kellett ezt említsem? Rátérek mindjárt.

 

*

 

A színházban ottan, Tótvároson, a színpadról ki kétfelül folyosó vitt. A folyosón öltözőszobák voltak, és a két folyosó összejött hátul az udvarra vivő kapunál.

Erről felől akárki bejöhetett a színházba. Jöttek-mentek is itten, mindig az udvar felől, akinek dolga volt a színészekkel. Kellék itt jött be a színházba. Nyitva állt előadás alatt is, próbák alatt is ez a kapu, és ugyanúgy az udvar kapuja is tárva.

Mert hát a színielőadást látni úgyse lehetett innét hátulról, se a próbát, legfeljebb a díszleteket láthatta, ha ki bepillantott a folyosóról. De ki volt erre kíváncsi? És azután hamar elzavarták, akit ácsingani láttak sokat, idegent a folyosón.

Na már mostan, már úgy március vége tájt, szép, meleg tavasz járta, és a színház bizony sokszor kongott. Arra telt meg egy este először, hogy az igazgató éppen azt a darabot tűzte ki, amit bemutatkozónak játszottak Csorrantóson. Az obsitos kardja volt ez.

Sokszor ment ez a darab Csorrantóson is. Én már minden éneket, minden szót betéve fújtam belőle, annyiszor láttam próbán, előadáson.

Na, megmegy az első felvonás meg a második, már a harmadik előtt való szünetre özönlik kifelé a nép.

Pont akkor mi történik a színház hátulsó folyosóján?

Én éppen ott állok! Nem is! Ülök ottan a folyosón, egy kis háromlábú, színpadi széken.

És mit is törődöm azzal, hogy egy jól megtermett, kiöltözött, kifent bajuszos ember járkál ottan előttem a folyosón le s fel. Úgy halványan mintha ismertem volna, hogy cipészmester. A kezében egy fonott botot lógat. Olyan dróttal font bikacsököt. Jól láttam még azt is.

De mit törődném vele, mondom, ha nem érdeklődik tőlem semmiről? Biztosan dolga van valamelyik színésszel. Azt várja! Várja felőlem!

Jól is gondoltam ezt! Csak azt nem tudtam, hogy: mi végre vár itten Sebessyre, a fő énekes színészre, ez a cipészmester?

 

*

 

Na, mikor zuborog a taps a színházban – igazán úgy hallott az ideki, mintha egy nagy tó vizét főznék, és az fortyognék, rotyognék –, hát a cipészem éppen oda áll a folyosón, ahol a színészek jönnek elő a színpadról, és mennek az öltözőszobájukba.

Éppen szólnék is neki, de csak barátságosan, útbaigazításért, hogy: ki után ténfereg itten? De nem érek szólani.

Jön ki a színpad felől két segédszínész. Azok majd fellökik ezt a lábatlankodó cipészmestert. És azok után jön lassan elő Sebessy.

Erre az én cipészem odaugrik Sebessy elé, és se szó, se beszéd, a sodronyfonatos bikacsökjével egyenesen a Sebessy arcába vág.

Mint a marha, olyat nyögött-hörgött erre Sebessy. De már kapja a másodikat a bikacsökkel, és ahogy összenyaklik Sebessy a falnál ezekre a pogány csapásokra, supp! supp! supp! A hátára, nyakára is, csak úgy zuhog a bikacsök a nagymarkos cipészmester kezéből.

Bizony isten, ha az életemmel is akartam volna segítem ennek a Sebessynek, ez elől a vad bőrgyilkos elől, akkor sem tudtam volna. Mert úgy fává meredtem előbb, és azután olyan hamar lezajlott ez az egész szörnyűség, hogy csak szemrebbenéssel és megreszketéssel mérhetted.

Sebessy a falnál már aztán össze is rogyott, tán csak inkább félelmében, készakarva, védekezésből. Elég az, hogy a cipész még utoljára egy rettentőet rúgott is a Sebessy véknyába, hogy attól is ordított egyet, mint a vágóbarom. Azzal felhemperedett Sebessy ott a folyosó fala tövében, éppen egy fali lámpa alatt.

A cipész pedig olyan dérrel-durral suhogtatta a bikacsökét, mint egy arkangyal. Ember nem mert ahhoz közelgetni sem. Így sustorogta a cipész oda Sebessy felé kimenet a foga közül:

– Ezt tudod, te, miért kaptad! De ez még nem az utolsó. A Magdikámért. Mindenhol, mindig erre várhatsz tőlem, amerre jársz! Gézengúz!

Ezzel a cipész el bátran, nyugodtan. Senki se tartóztatta ezt fel se a folyosón, se az udvaron nem állt útjába, vagy szaladt az után senki.

Pedig mire tovament a cipész, már összerohantak a színészek, színésznők Sebessy köré a folyosóra. Az udvar felől is szaladtak már befelé oda.

Ez így történt.

 

*

 

Hát én persze legelőbb is Sebessyhez szaladtam oda szintén. Én vettem fel a fejét a kőről, és tartottam az ölömbe, guggolva.

Nem volt az magánál se először egy jó darabot. A homloka egy merő vér, a képe is be volt szakadva a szeme alatt a bikacsöktől. Még ezer szerencse, a szeme világát nem érte és oltotta ki a csök ólomhegye.

Körülöttünk már nagy sápogás, letyefetye persze. Kötést csinált az egyik segédszínésznő a zsebkendőjéből a Sebessy fejére, hogy elállítsa a vérzést. A másik segített nekem tartani Sebessyt fektében.

Éppen arra ocsúdott fel Sebessy, hogy a vértől törülgették a sebeit, és sziszegett nagyon fájdalmában. De az első szava mégis az volt, nagyon rimánkodóan:

– Gyerekek! Az istenért, ami történt itt velem, az történt! Ne terjesszétek tovább. Inkább így legyen. Megérdemeltem ezt ettől a vadállattól. Rosszabbat is tehetne nekem. Ha a hírlapba kerül bele a botrány, tönkre vagyok téve.

Ezeket nyögte, nyögdécselte Sebessy ottan, és esengett nekünk, hogy: elzavarni onnan minden idegent, zárni be a folyosó kapuját, magunk közt maradjon ez a borzasztó eset!

 

*

 

Na, valahonnét előkerült az igazgató is. Utat adtak neki, hogy Sebessyhez hajolhasson oda szintén:

– Úristen! Mi történt ezzel? Hiszen nem bírsz a lábadra se állani. És már a szünet lejár. Csengettetnem kell a harmadik felvonásra!

Az igazgatónak persze ez volt legelőször is az eszében. Nem is csoda. Mert már a közönség szállingózott vissza a színházba. Hallatszott, hogy dobognak, recsegtetik a székeket.

Hát azt igazán bámultam, ahogy erre ez a Sebessy erőt vett magán. Feltápászkodott, úgy-ahogy segítettem, és mellettem a társai is. És nyöszörögte oda az igazgatónak:

– Nem lesz baj, Benőkém! Nem jövök ki rögtön a harmadikban. Megpróbálom végigcsinálni a szerepemet. Csak segítsetek. A képemet kell rendbehozzam. Milyez szerencse, hogy szakállt ragasztok a harmadik felvonásra. Valahogy eltakarhatom ezt a hasadást a képemen. Csengettess csak, Benőkém. Jövök én. Semmit ne orrontson erről a közönség, könyörgök nektek!

Így nyögött, hápogott, erőlködött ott Sebessy, amint támolyogva, nagyokat lélegezve vitette magát velünk a folyosón az öltözője felé.

Csakhogy éppen amint az igazgató nekem szólt, hogy: eresszem el hát Sebessyt a más támogatására, és csöngessek a harmadik felvonásra… hát érzem, hogy Sebessy, mint a sóbálvány, nyaklik vissza rám, és a feje a mellére bukott. Elájult.

Na, megint nagy hetyepetye, kavarodás. Az igazgató a kalapját gyürcsölte kínjában össze, mi lesz az előadással?

De már Sebessy megint kinyitotta a szemét, és eszméletére tért. Csak éppen a lábán nem tudott egészen megállani.

– Nem bírok, Benőkém! Mégse bírok, úgy látszik. Megrugdosott nagyon a földön ez a vadállat. Állítsatok be helyettem valakit. Gyorsan. Ne legyen baj. Ne sejtsen semmit a közönség.

– De kit, kit, kit? – gyürcsölte a rossz kalapját az igazgató ottan.

És erre persze elkezdték a tanakodást hirtelen: ki álljon a Sebessy helyébe obsitosnak?

Várkonyi? De akkor ki ugrik be a Várkonyi szerepébe? Egy másik. De annak ki vegye át a szerepét? Egy segédszínész, Jankó nevű lett volna még a legjobb Sebessy helyébe, mert alakra legalább hasonlított Sebessyhez. De ez a Jankó most érkezett, néhány napja, és csak a saját énekelnivalóját tudta. Hangja is mély volt ennek ahhoz, hogy veszedelem nélkül énekelhesse a Sebessy szerepét. De már mégis cibáltuk lefelé Sebessyről az obsitosmundurt, és Jankó szaladt el, hogy átvegye a karmesterrel hirtelen a szerepét.

Az igazgató jajgatott legjobban ottan, hogy: tönkre van téve a színháza. Ez az Obsitos az első darabja, amelyik menne, most ez a beugrás mindent elronthat ezzel a új segédszínésszel.

Sebessy megint elgyöngült, úgyhogy majdnem mint a tetemet vittük be az öltözőjébe.

A közönség már begyűlt magától, csengetés nélkül a színházba. Már dohogott. Tapsoltak is. Fütyültek is.

A karmester és Jankó pedig nem tudtak szegletre jönni a szereppel. A karmester le kellett eressze a szólamot Jankó miatt, mert az nem bírta olyan magasan énekelni, mint kellett volna, és nem tudtak ilyen kutyafuttában szegeletre jönni.

Ilyen kegyetlen slamasztika támadt!

 

*

 

Hát benn az öltözőben, mikor az igazgató megint beszaladt, mint a bolond, kétségbeesve, Sebessy egyszerre odamatat rám:

– Ezt a fiút öltöztessétek fel, Benőkém! Ez lejátssza jól nektek a szerepemet. Ezzel nem lesz baj! Én láttam, hallottam. Csak gyorsan-gyorsan. Fessétek ki, drága komám!

Na, mi lett ott velem erre?

Hárman rángatták le egyszerre a ruhát rólam, és közben már a negyedik a pofámat dörzsölte be festékkel, és mázolták a szemöldökömet, vagy ragasztották azt is, fehér szöszből, mint a nagy, fehér szakállat, az államra.

Mert ebben a felvonásban az a legszebb jelenet, amikor az öreg obsitos átadja a kardját a fiának, aki háborúba megy a burkusok ellen. Persze az öreg obsitosnak szép éneke van azzal, amint utoljára suhogtatja a kardját.

Úgy tudtam én ezt, mint a vízfolyás.

– Játszottál már valaha? – kérdezték tőlem.

– Csak Sebessy úr előtt! – vallottam be őszintén, ahogy rángattak és maszatoltak ottan.

De hát mikor odahozták a karmestert, és az a hangsíppal a kezében megpróbáltatta velem, hogy: hogyan énekelem a vén obsitos nótáját? Hát egyik színésznő még tapsolt is az énekem után az örömtől, hogy: nem sülnek fel velem az előadáson.

Csak arra biztattak, hogy: bátran álljak oda, bátran utánozzam Sebessyt. És ha elvéteném a játékot, akkor is tegyek úgy, mintha legjobban csináltam volna, mert majd a többi szereplő helyreüti a hibát a darabban.

Megjegyzem, a pofánk hasonlít is egymáshoz a Sebessyével. Csak én egy kicsikét magasabb vagyok, ő meg zömökebb, vállasabb nálam. Hát így csak az obsitosruha lötyögött rajtam egy kicsit, a nagy, fehér szakáll alatt ugyan meg nem mondta volna senki, hogy nem Sebessy játszik a bőrömben.

 

*

 

Ne is mondjam, hogy az igazgató maga állt be kellékesnek helyettem. Az igazgató rángatta meg a felvonáskezdetre a csengőt. Én akkor még készen sem állottam mint vén obsitos. A pofámat alakították javában.

De a közönség lármázott már nagyon, és nekem csak a felvonás közepe táján kellett belépni a színpadra. Hát kezdhették a felvonást.

Kétszer kellett bemenjek a színpadra, és kétszer jöjjek ki. De utoljára már csak úgy, az egész társasággal együtt kellett énekeljek, és akkor olyan veszett danolás volt, hogy akár a Csicsónét is fújhattam volna a karban, senki ki nem vette volna azt.

Aki pedig arra volna kíváncsi, hogy hogyan csináltam végig ezt a fellépést, hát bátran felelhetem annak, hogy jól bizony!

Reszkettem legelőbb egy kicsikét, nem tagadom. Kivált pedig az volt fene kényelmetlen, hogy amikor kijöttem a színpadra, a lámpavilág annyira kápráztatta a szememet, hogy a közönséget ettől, na meg a szurkolástól is, olyannak láttam éppen, mint mikor álmában üldözi az embert ezer szem, árusmód, firtatólag, fenekedéssel.

De hát olyan bátran, kiabálva szavaltam el a mondókámat, szakasztott, mint Sebessy. Még én magam is csudáltam, hogy tudom ezt. És az énekeket is kivágtam szépen.

Tapsoltak bolondjára nekem. Dübörögtek is. Négyszer, ha nem többször mentünk vissza a színpadra a felvonás végén. És egyszer előbb engemet is megújráztak, ne felejtsem ezt se.

Minden tagom remegett és izzadt, mint a meghajszolt lónak, mikor visszajöttem az öltözőszobába a többiekkel vetkőzni lefelé.

Csak dicsért mindenki és bravóztak. De egyéb semmi se volt a jutalmam ezért a fellépésért igazán.

Már ott este, az igazgatón kezdve, mindenki Sebessynek a lakására szökött a színházból hanyatt-homlok: mi van azzal? Pedig Sebessy a lábán ment el az udvaron át is, csak az utcán várta bérkocsi őtet.

Még a gépészt és a segédjét is elvitte magával az igazgató Sebessyt kísérni és támogatni. Hát előadás után az én nyakamba szakadt a lámpaoltástól az öltözők és színház becsukásáig a gépész dolga is. Ezt nyertem első jutalomnak a fellépésre… Na!

 

*

 

Ne hazudjak! Mikor előjöttem a színpadról, odatuszkoltak, utasítottak elém egy szobalányt egy levéllel.

De a borítékján semmi írás. És a levél leragasztva. Kérdem hát ettől a szolgálótól:

– Sebessy úrnak szól ez?

Na, olyan morcosan, mint akinek a kenyerét pocsékba löktem, a szobalány nekem erre:

– Hát annak, aki az obsitost játszotta.

Erre, amint éppen megállt ott mögöttem egyik segédszínész, rám szólt: – Vedd át csak Sebessynek. Neki szól ez!

Azzal a segédszínész már ment is tovább vetkőzni. De a szobalány állt elém, és rám förmedt szinte:

– Hát ha maga játszotta ezt az obsitost, másnak ne adja át a levelet! A nagysága így bízott meg!

Már erre én, hogy mókával elüssem, ami gyanúja jött ennek a mogorva szobacicának, mi történt Sebessyvel, hát azt felelem:

– Nahát akkor, ha nekem szól ez a levél, és még nem bízik, hogy átvettem, ehol van, lássa! Átadom még egyszer magamnak.

Ezzel a levelet átteszem a bal kezemből a jobba a szobalány előtt, és megkapom a derekát, hogy egy kicsit magamhoz szorongassam, ne vágjon olyan orrot harapó képet rám.

Mi? Olyan bökköt nyom a mellemnek ez az erdei vadleány, hogy majd a falnak tántorodok. És amíg csak megfordul, és faképnél hagy, egyre-egyre vissza nekem:

– Ki jogosította fel, hogy ölelgessen? Tisztességes lány vagyok én! Mind ölelgetne itten, akihez egy szót szólok. Ilyen piszkos, aljas népség közé küld engemet az asszonyom!

Nahát! Még az udvarról is hallottam, hogy veri vissza a szájat a színházra ez a szobacicus.

De mi lett még ezzel a levéllel is?

 

*

 

Hát én, mit tagadjam? Csakis azt hittem, hogy most már színész lesz belőlem. Ha nem a Sebessy helyébe, máséba.

Eszemben volt ugyan az, amit Kálmán mesélt az ő fellépéséről, és hogy azután is az maradt, ami volt. De hát Fitoska mondta, hogy Kálmán hazudozott. Kálmánnal éppen hogy szégyent nem vallott a színtársulat, mikor fellépett. Én pedig ilyen tapsot és újrát kaptam. Hát ez más!

Keveset aludtam az éjjel, az egyszer igaz! Ahogy tervelgettem magamban, hogyan lesz mégis különb sorom mint színésznek. Kivált ha arra gondoltam, hogy a társulat a szülővárosomba tart, és ott lépek fel. Ahhoz aztán mit mond a városom, Málnás-Újváros? Pűha, ilyet is még!

Így és tovább én magamban mindenről, egész éjjel, kis híja. Egyebet ne is említsek, hogy még azon is töprenkedtem: hordani kezdjem-e reggel a színlapot kifelé? Mert hogy jön ez össze azzal, ha este megint fellépek?

De hát az igazgatóék persze sokkal későbben keltek fel, mint a színlapot kellett kivinnem. És kire se lett volna rábízzam. Szépen kihordtam én, mint rendesen.

Senki, egy lélek, egy helyt se tudott róla, hogy Sebessy helyett ki lépett fel.

Én se locsogtam ki, szótartólag.

Így érkezek meg a próba idejére a színházhoz.

 

*

 

Hát még a kapu előtt, az udvaron találom az igazgatót:

– Na, jó, hogy jössz, Marci! – fogad. – Éppen Sebessyhez akartam küldeni valakit. Hogy hogy van? Mit üzen? Eredj át hozzá. Menj, fiam! – zavar el sürgetve az igazgató, és már csak mikor megfordultam, jut eszébe, még szép tőle, hogy utánam kiáltsa: – Ja! Gyere csak vissza. Derék fiú vagy. Kitettél magadért az este, és miértünk, a társulatodért. Nesze csak, egy pohár borra. Na! Nincs több nálam apró. Majd kipótolom!

Egy hatost adott nekem az igazgató. Pedig az erszényében hallottam, hogy csörög az, amire szokta mondani, hogy: majd kipótolom máskor! Kedvem is lett volna visszapöccinteni neki a hatosát.

De mit ugráljak, mint Kálmán? Zsebre tettem a hatost egy: köszönöm szépennel, és futottam a dolgomra, ahová küldtek.

 

*

 

Na! Sebessynek a lakásán már ijedt szemmel fogadott a háziasszonya. Valami hivatalnokné volt ez.

Hogy mi történt ezzel a Sebessyvel? Nem tudta a háziasszonya sem. Engem faggatott. Persze én befogtam a számat.

Pedig a cseléd is, a háziasszonnyal együtt, elmondta nekem, hogy Atyala, a cipészmester volt érdeklődni tőlük, mielőtt én jöttem, arról: hogyan van Sebessy? Ők azt hitték, hogy tán cipőszámláért érdeklődik a cipész Sebessy után. És mondták persze: „Beteg a színész úr.” Mire a cipész, mint nekem mondok, azzal ment el:

– Úgy igen! Még tartozunk egymásnak a Sebessy úrral. Majd lerovunk még a tartozásból, csak gyógyuljon meg ő, és dugja ki a fejét az utcára.

Ezt bontsd ki, te szegény Sebessy! – gondoltam én is. Nemcsak a háziai.

Hát alig is eresztett be engemet is magához Sebessy. Fel volt öltözve, és láttam jól, hogy pakolt a kufferjába. Észbe vehettem könnyen, hogy: biztosan a cipész elől szökni készül.

De hát nekem Sebessy csak annyit kívánt mondani, hogy:

– Légy olyan jó, Marci fiam, örök hálára kötelezel, ha azt mondod a színháznál, hogy ágyban fekve találtál. Ne haragudjon Benő, de gondoskodjon helyettesemről. Nem bírok színpadra állani se ma este, sőt, talán több napra nem. Köszönöm, fiam, hogy megállottad a helyedet a szerepemben. Elmondtak nekem az este mindent. De most jobb, ha mész, és értesíted Benőt, Marci fiam. Ez a legfontosabb: gondoskodjon helyettesemről!

Szivart nyomott a számba Sebessy, és tuszkolt kifelé magától. Semmiről se akart tudni többet.

A levelet el is felejtettem átadni neki. Úgy kopogtam vissza vele a szobájába.

De be se eresztett. Csak úgy a zárt ajtón keresztül mondta, talán ingerülten is, hogy:

– Levél? Címzéstelen? Lila boríték? Tudom akkor. Hagyj vele most engem! Tépd össze. Égesd el. Lökd el! Mit bánom én! Csak hagyj békén engem!

Ezzel mentem vissza Sebessytől a színházhoz.

 

*

 

Örültem csak, persze, a Sebessy magaviseletének. Mert most már biztos voltam, hogy tovább is én lépek fel helyette. És azután, mit tudni, mi göböződik ki ebből?

Csakhogy, amikor benézek a próbára, mit látok?

Éppen az Obsitost nyaggatja a karmester. De Sebessy szerepében Várkonyi énekel. És a Várkonyi szerepét Jankó, a segédszínész csinálja.

Nem mondom, hogy nem esett zokon ez nekem. Még a szívem is összeszorult a keserűségtől.

De talán tolakodjak, könyököljek, gágározzak, mint Kálmántól láttam? Sok érvénye annak sem volt, észbe vehettem. És nekem nem kenyerem az erőszakoskodás.

Na, azért az igazgatónak, mikor a Sebessy üzenetét átadtam neki, és ő hozta fel előttem újra, hogyan segítettem ki a pácból a színházat, annyit odamondtam, hogy:

– És tessék mondani, ha egyszer szükségből beváltam, nem válhatnék be a színtársulatba mint tag is?

Mit felelt erre az igazgató?

– Nincs sok értelme annak, fiam! Jól beválsz te kellékesnek. Maradjon meg mindenki a mesterséginél. Máskülönben, ha iparkodsz és tanulsz, és hűséges maradsz, még arról is lehet szó, hogy színészt faragunk belőled.

Hát ezt értem el csak!

 

*

 

Már én mielőtt eltéptem volna ezt a levelet, megmutattam éppen annak a segédszínésznek, aki előtt a szobalány átadta nekem. Miskaynak hívták ezt, egy pohos, veres ember volt, mint egy mészároslegény. Tán az volt csakugyan azelőtt, míg erre a komédiáskodásra nem adta a fejét.

Többször adtam neki cigarettára hatosokat, és fizettem neki egy-egy fél liter bort. Jó komaságban voltunk.

Ez már tudta azt is, ez a Miskay, hogy: minek készítette ki a cipészmester Sebessyt annyira.

Hát a cipésznek volt egy fiatal fruska nevelt lánya, mert gyermektelen volt. És ez a Magduska háborodott úgy bele Sebessybe, hogy éjjeket kiszökött hazulról, és szórakozott Sebessyvel. De hát Sebessy unta már a kislányt, és úgy akart szabadulni tőle, hogy átaladja a kislányt egy komájának, valami nőtlen adótisztnek. Így berúgatta magánál a kislányt, és aztán otthagyta a komájának kényére-kegyére.

De mármost aztán Miskay sem tudta: mi és hogy történt tovább? Rajtakapta-e a kislányt a nevelőapja az adótiszttel, vagy csak a kislány vallotta ki aztán, miben fetrengették őt meg? Csak az a beszéd, hogy a kis Magdika a nevelőanyja altatóporával megmérgezte magát.

Szerencsére idejekorán segített rajta hánytatóval vagy mivel az orvos. A kislánynak kutya baja lett. De hát a nevelőapja fortyogott kegyetlen Sebessyre, és így látta el a baját a nevelőmagzatáért.

Na! Mindjárt hozzátehetem, hogy azután többektől hallottam, és igaz is lehetett, hogy a cipészmester is kozmás volt bizony a kislánynak a becsülete körül, attól is tudott lenni bőszebb Sebessyre, hogy leütötte a kezéről a kinevelt Magdikáját.

Nagy perpatvar és botrány vált még azután ebből a dologból. Éppen amikor már a mi színházunk búcsúzott Tótvárosról. Az újság is írt erről.

Persze akkorra már Sebessynek híre-hamva sem volt Tótvároson. Még másnap este kereket oldott Sebessy a rádühödt cipésze elől. Csak az igazgatónak és a primadonnának hagyott értesítést egy cédulán.

Hát mikor a levelet Miskaynak mutattam, és persze mondom, hogy Sebessy rám hagyta, hogy: pusztítsam el! Miskayval előbb felbontottuk. Csak az volt a levélpapírra firkantva:

 

„½4 és ½5 között várom az I. 64-ben, a V.-ban. G-je.”

 

Én ebből egy betűt nem értettem.

De Miskay alig is gondolkozott, ahogy megnézte és megforgatta a kezében ezt a pár sort, és kezdi nekem:

– Annak a szobalánynak a nagyságája várja ezt a büdös gazember Sebessyt a Vasúti Szállodában, első emelet hatvannegyedik ajtó. Én mondom neked, van ilyen színészbolond bestiák közt olyan is, hogy mindegy annak, csak férfi legyen. Ha Sebessynek fumigálni való ez a dög, akkor éppen gondolom ezt. Én elmegyek oda Sebessy helyett.

– Nanana! – felelem én erre ennek a veres hentes Miskaynak: – Ha már arról van szó, elmegyek én is.

– Igaz! – hagyja rám mindjárt Miskay. – Megérdemled, akármi sikerülne ott neked. Te ugrottál be Sebessy helyett. Még azt sem tudni, mi lesz, ha elmondod ezt annak a dámának.

Na, így Miskay, még arra is kitanított, hogy előbb, ha lehet, a szálloda körül tudjak meg egy első emeleti vendéget névről. Miért? Hogy ha megszólít a szálló portása, felelni tudjak: kihez megyek.

Hát én el is szántam magam erre, hogy felmegyek ahhoz a hölgyhöz a szállodába. Mármost csak azért is meg kellett tegyem, mert ha nem teszem, Miskay tette volna meg.

De hát mit értem el ezzel is! Egy nagy semmit!

Délután négy óra felé elmentem a Vasúti Szállóhoz. Csakis nagyobb volt ott a jövés-menés, hogysem utamba állt volna valaki felmenet. Hiszen színlappal is jártam oda, ismertem a dürgést ottan.

Na, nyeltem vagy kettőt előtte, hogy mit is kaphatok egy idegen szobába kopogásért, amikor az emeleti folyosón a 64-es ajtó előtt álltam.

De már isten neki! Kopogok!

Rögtön nyílik az ajtó. És csakis, egy úri dáma fogad egyedül.

De hát az állam leesett, hogy: ez várja Sebessyt itten? Selyemruha, igaz, és a haja felbodorítva. De egy ráncos, fekete vénasszony volt. A nyakán olyan pöttyös a bőr, mint a kanpulykának.

Csakis, a háta megé pillantgattam, hogy tán a lánya is itt lehet.

De hát ijedten, rebegve-hebegve kérdi tőlem:

– Kicsoda ön?

Na, erre én se különbül dadogom neki, hogy hát izé is, a Sebessy úr beteg, és a levelét nekem átadta, hogy izé, tudósítsam aztat, aki várja őtet itten.

Erre a hölgy már beeresztett legalább az ajtóból előbbre. De se le nem ültetett vagy mi? Csak úgy elém állva firtatta, hogy hát: mi van Sebessyvel?

Tétováztam: mondjam, ne mondjam el, mi érte Sebessyt? Utoljára is elszántam magam rá, és elmondtam, hogyan páholták el a szemem láttára a színházban.

– De hiszen fellépett! Nagy sikere volt! – mondta a hölgy.

– Csakhogy nem ő játszott az utolsó felvonásban, hanem én helyette.

Már itten ezt is kiböktem, ha mindent előbb.

– Igen? – nézett ez a vén dáma csakugyan úgy végig rajtam, mintha azt fürkészné, hogy talán ahogy Sebessy helyett énekeltem, vajon egyébnek is embere lennék helyette?

De hát én nem nagy kedvet találtam magamban, hogy vétekre gondoljak ilyen vén, száraz lom mellett. És a hölgy még bólogatott rám nagyon barátságosan, hogy: igazán köszöni a szívességemet, hogy idefáradtam! Már én kihátráltam az ajtón egy:

– Minden jót kívánok!-kal.

Hát ez volt az egész, ezzel a címzetlen levéllel, amit mint hősszínész kaptam.

 

*

 

Továbbra is csak mint kellékes mozdítottam hátra ennél a társulatnál. Igazán nem is volt panaszra okom ottan. Félre is volt rakva egypár flóresem, mikor a szülővárosomba érkeztem a színtársulattal.

Ottan a városomban csábított el ebből a mesterségemből a társam, Soma, akivel a világba indultam erre a nagy csavargásra annak idején. Hogy mivel csábított el?