Medvetalp és barátai

I. Elkezdődik a mese

– Téged hogy hívnak?

A kérdés egy félbeharapott töpörtős pogácsa mellől jött. A kérdező azonban nem jött elő a pogácsa árnyékából.

Ott voltak mind az asztalon: Alattyán mackó, a pogácsa és a kérdező, egy egészen apró, pogácsaszínű mackó.

Hárman.

– Alattyán a nevem – felelte Alattyán mackó udvariasan. Az egészen apró medvének annyira tetszett ez a név, hogy elhatározta: ő is nevet választ magának.

Kérdő szemmel nézett VALAKIRE, aki nem az asztalon álldogált, mint ők ketten, és nem is hasalt, mint a pogácsa, hanem csak odakönyökölt melléjük, és törte a fejét.

Mivel Alattyán mackó nem kérdezett semmit, csupán a radírját vakarászta, az egészen apró, pogácsaszínű mackónak nem kellett sietnie. Megkérdezte a VALAKIT, aki most éppen leírt egy szót az asztal lapján heverő papírlapra, hogy ő nem kaphatna-e nevet. Magában azt gondolta: „Hogyha Alattyán megkérdez, már tudjak én is valami szépet mondani.”

A papírlapon ekkor már ez állt: POGÁCSA. Az egészen apró medvének nagyon tetszett, csak nem tudta, mi az. Ő még nem tudott olvasni.

Alattyán azonban radírozni is tudott, mert a VALAKI most elkérte tőle a fehér Elefántot, amit eddig vakarászott, és így, ketten együtt, sőt hárman, az Elefántossal eltüntették azt a szép szót a papirosról.

És akkor a VALAKI, aki ott ült az asztalnál, mert ez az ő ÍRÓASZTALA volt, odaírt egy még szebb szót, aztán hátradőlt a Nyikorgón – vagyis a széken –, és csak nézte.

POGÁCSÁS. Ez állt ott.

Nézte ezt a szép nevet. Meg a többieket is: Alattyán mackót, egyik legrégibb barátját. És Alattyán új, jó szagú játékát, az Elefántost. Nézte a pogácsát, amelybe szívesen beleharapott volna, csak:

Nem hozott be tányért, és nem szeretett volna az asztalra vagy a szőnyegre morzsázni, mert akkor bárki beleléphet, és ezt Alattyán is tudta: egy mackó gyönyörű, ha régi, de nem szép, ha zsíros, és azért sem akart most pogácsázni ez a VALAKI, mert ahhoz ezt a pogácsát el kellett volna venni onnét, és az az egészen apró medve a pogácsa árnyékában ült.

„Talán azt képzeli – gondolta Alattyán, aki ismerte BARÁTJA minden gondolatát –, talán azt álmodja, hogy sivatagban jár-kel, és most leült egy szikla tövébe vagy egy fatörzs mellé.”

Alattyán nem volt erőszakos medve. Álmodjon a másik mackó, amit akar.

Úgy nagyjából.

De a világossárga íróasztallapról azt a pogácsát nem lehet elvenni. Mert akkor az egészen apró medvét erősen sütné a nap. Napszúrást kapna a fejébe vagy az oldalába.

Alattyán látta a papíron a szép szót, és most ő is megkérdezte az új, pogácsaszínű medvét:

– Hát téged?

Az pedig, még mindig csukott szemmel, mintha álmodna valamit, így felelt:

– Pogácsás vagyok.

És leporolt magáról néhány egészen apró morzsát.

Egy radír, ha például elefánt van rajta, könnyen kap nevet. Ő lesz Elefántos.

Lehet őt, persze, másképp is nevezni: Radi, Radírka.

Alattyán úgy gondolta, hogy „Radír Rudi”, például, az ma már nem divatos.

Alattyánnak nagyon szép, divatos lila mellénye volt és fehér bundája.

A mackóöltözet már csak ilyen: alul van a bunda, azon a mellény. Vagy bármi más.

Harminchat éve ismerték egymást a BARÁTJÁVAL.

Alattyán volt az első mackó ebben a házban.

És ma jött egy újabb. BARÁTJA, akit idehaza csak Medvetalp néven emlegettek, felnőtt volt. Sokkal magasabb Alattyánnál. És soká-soká nem játszottak olyan nagyokat, mint régen.

Most újra minden megváltozott.

Vajon miért, töprengett Alattyán mackó. Nem tudta. Az új medvéknek azonban örült. Itt van ez a Pogácsás. Olyan pogácsaképe van, és egészen kicsi, és szivacs az anyaga.

Vagyis szivacsból van.

És egy pogácsa társaságában érkezett.

Medvetalp lement vásárolni. Aztán egy kirakat előtt nagyon elgondolkodott, zsebre vágta a pogácsáját, amelybe épp bele akart harapni, és már bent is volt a boltban, s amikor kijött, a pogácsa mellett, a zsebe mélyén ott lapult a zacskójában egy EGÉSZEN APRÓ, POGÁCSASZÍNŰ medve.

Így kerül – néha – egy új medve a házhoz.

De hogyan kapja a nevét?

– Te már tudsz olvasni? – kérdezte Alattyán mackó Pogácsás mackót.

Mert akkor elolvashatta, amit Medvetalp a papirosra írt, és azért tudta mindjárt a nevét.

– Nem mindjárt tudtam a nevemet – mondta erre Pogácsás, aki alig ismerte még húsz perce Alattyánt, de már kitalálta minden gondolatát. – Csak aztán.

Alattyán egyszerre mindent értett!

Csak nem tudta volna – egy felnőttnek! – elmagyarázni. Medvetalp azonban, aki harminchat éve volt a barátja, megértően nézte.

És most Alattyán is feltett egy nagy kérdést. Azt kérdezte Medvetalptól:

– Mondd csak, Medvetalp, én hogyan kaptam a nevemet?

Mert azt, hogy a Pogácsás hogyan kapta, mindnyájan tudták. Ezért is falatoztak olyan jókedvűen a pogácsából, már kint a konyhában.

– Tessék? – kérdezte erre Medvetalp.

Most mintha ő álmodozott volna egy kicsit.

– Én hogyan kaptam a nevemet? – ismételte meg a kérdést Alattyán mackó.

– Nem is tudom már – hangzott a válasz. – Tényleg, nem is tudom.

A felnőttek se tudnak azért mindent, gondolta megvigasztalódva Alattyán.

És olyan jó kedve lett, hogy Pogácsást nyomban odaültette az ormójára.

Ormónak nevezik a mackók azt a gombot vagy göböt, amely az orruknál van és többnyire kiáll. Néha fényes és ragasztva van, máskor csak szép fekete és varrták, de másféle ormó is akad, egyszerűen: mindenféle.

Mert mindenféle medve is van.

Alattyán nem volt nagy medve; még akkora se, mint ez a könyv. Elfért két tenyéren vagy egy tenyéren: ha kicsi az a tenyér, kettőn, ha nagy, egyen.

Felültette Pogácsást az ormójára, és azt mondta neki:

– Egyél!

Mert Pogácsásnak nemcsak pogácsaszíne volt, hanem verébszíne is, és Alattyán tudta, hogy a verebek szeretik a morzsát.

Medvetalp pogácsájából pedig gyönyörű morzsák potyogtak.

Pogácsás ott ült az ormón. Szép fényes, fekete ormója volt Alattyánnak, és Pogácsás elhatározta, legközelebb úgy ül majd, hogy lássa magát benne. Mint a tükörben.

Volt mit nézni, az bizonyos. Festett ormója volt, és festett zöld nyaksálja. Ilyen mackó volt Pogácsás.

– Ugye, nincs pogácsaképem? – kérdezte Alattyánt. Mert Közös Nagy Barátjuknak nem tudta még a nevét. És Medvetalp nem medve volt, hanem ember, és nem tudott azonnal olvasni a játékmackók gondolataiban.

Alattyán tudott olvasni. Csak azt nem tudta, mi az, hogy GONDOLAT. Meg akarta kérdezni BARÁTJÁT, Medvetalpat, hogy a gondolat az az ember… vagyis a mackó fejében van?

„Például én – gondolta Alattyán – Medvetalpra gondoltam, amíg nem volt itthon. Azt gondoltam: Mikor jössz már haza, BARÁTOM?”

– Medvetalp – kérdezte akkor Alattyán mackó –, te is szoktál rám gondolni, ha egyedül vagy itthon, mert én elmentem valahova?

– Szoktam – felelte Medvetalp.

Pogácsás ezalatt kerekre nyitott szemmel ült Alattyán fényes fekete ormóján, és azt nézte, hogy milyen szép tarka kockás terítő van a konyhaasztalon.

Alattyán kitalálta a gondolatát, és azt mondta:

– Az nem terítő, hanem Viaszos Vászon.

– Tehát akkor – vette át a szót Medvetalp – nézzük, kit ismersz már nálunk, kis Pogácsás.

Pogácsás azt mondta:

– Hát…

És a két HARMINCHAT ÉVES BARÁT, a felnőtt Medvetalp és a szintén felnőtt Alattyán mackó elmondták neki:

– Ismered Elefántost, aki egy radír; ismered Írót, aki asztal; ismered Nyikorgót, aki egy szék, de nem Író széke, hanem Zongoráé, akit viszont még nem ismersz. Zongorán lakik egy medve, akit ÍGY HÍVNAK.

– Hogy így? – kérdezte Pogácsás, és lehuppant Viaszos Vászon egyik szép halványzöld-rózsaszín-sárga-lila kockájára.

– Zongor a neve – felelte Alattyán. – És még sokan vannak itt, akiket mind megismersz majd, mert majd sok mindent mesélek még.

– És kicsoda ez a nyakadban? – kérdezte akkor Pogácsás Alattyántól. Mert észrevette, hogy a lila mellény egy részét – főleg hátul, háromszög alakban, vagyis úgy, mint egy kettőbe hajtott szalvéta – eltakarja valami.

S ez a valami roppantul hasonlított Viaszos Vászonra. Csak mintha még tisztább lett volna.

– Pillanat – mondta erre Alattyán, és Medvetalphoz fordult, aki a pogácsában egy kemény töpörtyűdarabkát talált. Ezt a darabkát, akit rögtön el is neveztek Darabkának, meg pár morzsát meg a reggeliről maradt sajthéjat és almacsutkákat Medvetalp belerázta egy papírzacskóba. A verebeknek és a rigóknak készítette Aznapi Adagot.

Alattyán megállt Aznapi Adag mellett, és Barátja kitalálta a gondolatát. Leoldotta nyakából Viaszkát.

Viaszkát kiterítették Viaszos Vászonra. Észre se lehetett venni messziről, például a konyhaszekrény tetejéről, ahol a Fűszerek álltak – meg Gyors Kávé, akiből Medvetalp máris kevert magának gyorsan egy adagot –, észre se lehetett venni, hogy Még Valaki van ott Viaszos Vásznon.

– Ő: Viaszka – felelte akkor Alattyán. – És úgy született, hogy amikor Viaszos Vászon a házhoz jött…

– …mert a régi Viaszos itt a konyhaasztalon már egy kicsit fáradt lett – mondta Medvetalp –, és tudjátok, a Lánymaci nagyon ügyel a tisztaságra…

Hanem Pogácsást ekkor már nem Alattyán mackó nyakkendője érdekelte. Azt kérdezte:

– Ki az a Lánymaci?

– A Lánymaci – felelte Alattyán –, vagyis a Lány, hát, ő szintén itt él velünk, és…

Nem tudta, mit is mondjon így hirtelen.

– És egyszer nagyon ügyesen visszaragasztotta Alattyán ormóját – mondta Medvetalp. – A Lány, egyébként…

Most már Alattyán mackó úgy érezte, minden megy. És folytatta:

– A Lány a mi Medvetalp barátunk felesége, vagyis ők örökké együtt élnek velünk.

– És mi? – kérdezte Pogácsás.

– Mi meg velük – mondta erre Alattyán.

– Értem – felelte Pogácsás.

És ahogy megitta a Gyors Kávét, Medvetalp egy pillanatra azt hitte, mindenki mindent ért, és ez nagyszerű. Hanem egyvalamit észre se vettek.

A konyha ajtajában, bevásárlótáskával, ott állt egy újabb Valaki. Egy kicsit kisebb, mint Medvetalp, de Alattyánnál sokkal-sokkal nagyobb. Pogácsás azt látta meg rajta először, hogy piros a füle cimpája.

– Hideg van kint? – kérdezte, és úgy megijedt, hogy ő ilyet tud, hogy nyomban felszökkent Alattyán nyakába. Könnyen szökdécselt, mert habgumiból volt, csak a színe hasonlított a pogácsáéra.

A Lány, mert ő állt az ajtóban, elnevette magát.

– Hát ez már megint? – kérdezte. – Alattyán mackó, kicsoda ez a nyakadban?

– Ugorj most akkor még egyet – kérte a Lányt Pogácsás. Akkor már bent üldögéltek a szobában, jó melegben, a kályhánál.

– Most nem lehet, Pogácsás – magyarázta Medvetalp. – Ma már ugrott egyet, tudod.

Ezt azért kellett így mondani, mert a Lány azt mondta az előbb: – Hazaugrottam egy percre.

És Pogácsás boldog lett. Még sose látta a Lányt; de hogy van itt még valaki, aki ugrani tud…

Szerette volna azt mondani: Gyere, ugráljunk együtt!

Mert Pogácsás ilyen mackó volt.

Csak nem merte mégsem.

Ezt meg most nem egészen értette. Alattyánt se merte megkérdezni, hogy hát akkor mi volt az az ugrás, mert Alattyán valami mással foglalkozott.

Alattyán nézett. Aztán így szólt Pogácsáshoz:

– Oda nézz! Megint ugrott egyet!

Pogácsás odanézett. A villany-ébresztőórát nézték.

Csak, persze, Pogácsás ezt nem tudta.

Rettentő izgalmas volt. Fekete ablakot látott, olyat, mint egy hosszúkás cigarettásdoboz. A trafikban, ahol élt, Pogácsás csupa ilyesmit látott: dobozokat, embereket, cigarettafüstöt. Néha a cigarettafüsttől nem látott semmit. A füstnek rossz szaga volt.

Tehát azon a fekete ablakon zöld fények ugráltak.

– Percenként – mondta Alattyán.

Pogácsás javította:

– Perecenként.

A Lány elnevette magát, de nem volt semmi baj. Ezt Pogácsás érezte.

– Hát így állunk – mondta a Lány. – No, gyere csak.

Fölemelte, és akkor Pogácsás megpillantott egy festett fekete ormót meg egy zöld sálat. A fekete ablakban a zöld sál is fekete volt. De Pogácsás talán azt se tudta, hogy az ő sálja egyébként zöld. Szóval, hogy zöld.

– Ne csak magadat nézd – mondta neki Alattyán, akit meg Medvetalp tartott oda. Alattyán jól ismerte ACIKÓ-órát. ACIKÓ ébresztette őket. Hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken, de néha szombaton is meg vasárnap, ha kirándulni mentek.

Vagy valami más fontos dolog volt.

Alattyán inkább a Zöld Futót nézegette. A Zöld Futó volt a lakásban az egyik legszebb növény.

– Látod – mondta Pogácsásnak –, ACIKÓ folyton ugrik, Zöld Futó pedig fut.

– Folyton? – kérdezte Pogácsás.

– Hát szóval mindig – válaszolta Alattyán, akinek a nyakába Medvetalp visszakötötte már Viaszkát. – Csak nem látni olyan jól. Hétfőn megnézed, aztán kedden, szerdán, csütörtökön feléje se mész, és akkor pénteken esetleg már van egy szép új levele.

– Halványzöld – mondta Pogácsás.

– Halványzöld – bólintott Alattyán.

ACIKÓ fekete ablaka mögött is halványzöld fények ugráltak.

– Ez egy perc volt? – kérdezte Pogácsás, ahogy egy fény megint ugrott.

– Ez egy perc volt – felelte a Lány.

– És te erre ugrottál haza? – kérdezte Pogácsás, mert még emlékezett rá, mit mondott a Lány: „Hazaugrottam egy percre.”

– Majd egyszer elmagyarázzuk neked, hogyan működik az óra – mondta Medvetalp. – És hogy mire használjuk. De most…

– De most? – kérdezte Pogácsás. És Alattyán is kíváncsian fordult oda. Szerette volna tudni, mit is csinálnak.

A Lány akkor már nem volt velük. Az ablakot nyitotta, és ők mind jól összehúzták a nyakukon a sálat.

A Lány akkor egy zacskóból valami apró golyókat szórt a párkányra. Alig voltak nagyobbak, mint egy egészen kis játékmackó ormója. Mint például Pogácsásé – már ha az övé nem festve van.

– Hátha ideugrálnak – mondta ekkor Alattyán. Mert nagyon megszerette Pogácsást. Gondolta, ezt az ugrálást talán majd érti. Hozzátette:

– Verebeket várunk.

– Tényleg? – kérdezte Pogácsás.

Medvetalp azt gondolta: „Látott-e már Pogácsás egyáltalán verebeket?”

Alattyán erre így folytatta:

– A verebek olyan kis barna meg szürke, inkább tarka madarak, és nagyon sok van belőlük, nem tudom, láttál-e már ilyet?

– Láttam – felelte Pogácsás. A kirakatból látta ezeket a tarka madarakat, és mindig szeretett volna valamit adni nekik. A trafikban, ha már nagyon vastag lett a füst, kinyitották az ajtót. Szellőztettek. De a verebeknek csak füst ment ki a trafikból. Ezt Pogácsás nagyon sajnálta.

– Medvetalp eltett egy Darabkát a pogácsájából – mondta Alattyán a Lánynak, aki közben becsukta az ablakot. – Leviszed?

A Lány kiment a konyhába, megnézte, mi van a zacskóban. Mert nemcsak verebeket etettek így télen, hanem rigókat is, és ők szeretik a sajtot meg az almát.

– Igaz-e – kérdezte akkor Alattyán –, hogy a rigóknak nem szabad kenyérmorzsát adni, mert betegek lesznek tőle?

– Igaz – felelte a Lány. – A rigóknak töpörtyűt, szalonnát, sajthéjat, almadarabkákat, mindenféle ételhulladékot szórunk.

Így beszélgettek. És a verebeket várták.

– Hó – mondta Alattyán. És kifelé mutatott.

Odakint fehér volt minden.

– Tudom – felelte Pogácsás. – Onnét jövök.

– Bizony – mondta ekkor a Lánynak Medvetalp. – Mi is kintről jövünk, és mindezt láttuk.

Az ablaknál álltak. Pogácsásnak megígérték, hogy el fogják magyarázni neki ACIKÓ-t, a perceket, mindent.

– Majd ha előjönnek a többiek is – tette hozzá Alattyán. – Ők most a téli álmot gyakorolják.

– Kik? – kérdezte Pogácsás. – És hol?

– És miért? – mondta egyszerre a Lány és Medvetalp. Nevettek.

– Miért? – kérdezte Pogácsás. Ott ült a Lány kezében. Verebek nem mutatkoztak. A párkányról a Lány egy kis söprűvel elsöpörte az imént a havat, oda szórta a magvakat. Kölest, pintyeleséget.

– A verebek olyanok, mint a pintyek – magyarázta Alattyán Pogácsásnak. – Csak még sokkal szebbek.

– Ilyet nem szabad mondani – mondta Medvetalp. – A verebek és a pintyek és a többi madarak: mind kedvesek és szépek.

– Hadd mondja, amit szeretne – mondta ekkor Pogácsás, és most rémült meg igazán, hogy beleszól a nagyok dolgába. De nem történt semmi, és Pogácsás kihúzta magát. A Lány megsimogatta. Leszedett pár pogácsamorzsát a szivacsbundáról.

– Tíz perce várunk – mondta aztán –, talán ma nem is jönnek.

A Lánynak nem volt több ideje. Vissza kellett mennie a hivatalba. Szerencsére a hivatal itt volt mindjárt a sarkon, a nagy Épületben. Át is lehetett integetni.

– Mi itt csodálatosan élünk – mondta ekkor Alattyán, mert úgy érezte, vele nem foglalkozik senki.

– Az mit jelent? – kérdezte Pogácsás.

– Hát – mondta Medvetalp –, azt jelenti például, hogy a hivatal ablakaiba ugyanazok a verebek szállnak, mint a mi ablakainkba. Hogy a Lány itt dolgozik majdnem szemközt, integethetünk egymásnak.

– Mi is integethetünk neki? – kérdezte Pogácsás.

– Persze hogy integethettek – mondta a Lány.

– Akkor menj át – mondta Pogácsás. – Szeretnék neked integetni. Meg a verebeknek.

A verebek azonban nem voltak sehol.

– Te miért vagy elöl? – kérdezte Alattyántól Pogácsás, miközben a Lány és Medvetalp kiment az előszobába.

– Bújjak el? – kérdezte Alattyán. És már el is tűnt.

Pogácsás megijedt.

Körülnézett a szobában. Alattyánt nem próbálta keresni, mert tudta: úgysem találná. Olyan búvóhelyek lehetnek itt, hogy…

Várta, hogy ő is megismerje ezeket a csodálatos helyeket.

Egyelőre azt nézte, kit ismer már, mit ismer már. Elefántos nyugodtan hevert a sivatagszínű Íróasztalon. Ott volt a Nyikorgó, és feketén csillogott. A másik szobában is állt valami jókora feketeség: az lehetett Zongora, amelyen Zongor lakik. Ott volt ACIKÓ. Ugrott egyet megint. Pogácsás is ugrott egyet. És akkor…

…És akkor még valaki ugrott egyet. Pogácsás nem akart hinni a szemének.

Elefántos! Az asztalon. Aztán még egyet ugrott, és megszólalt:

– Szia! Látom, hasonló anyagból gyúrtak!

– Mit csináltak? – kérdezte Pogácsás. – Kik? És hogy micsoda?

– Majd erről még beszélgetünk – mondta Elefántos. – De mondjak valamit?

– Mondjál – biztatta Pogácsás, és előbújt a Zöld Futó alól.

– Még valaki van itt – mondta akkor Elefántos –, gumiból. Vagyis habszivacsból. Vagy nem tudom pontosan. De találd ki.

– Ő? – kérdezte Pogácsás, és ACIKÓ-ra nézett.

– Törölve! – kiáltotta az Elefántos. Mert ő igazi radír volt.

– Vagy ő itt? – találgatta Pogácsás, és rászökkent Zöld Futó egyik tenyerére.

– Törölve! – trombitálta harsányan az Elefántos. – Hahaha! Oda nézz! – És a Nyikorgóra mutatott. – Annak a széknek a párnája – mondta akkor diadalmasan, de már szinte mosolygott. – Az van még ilyen anyagból, mint mi. Gyere, próbáljuk meg, jó ruganyos-e még. Medvetalp sokat ül szegényen.

– Miért? – kérdezte Pogácsás.

– Ő itt dolgozik – mondta Elefántos.

– Mit csinál? – tudakolta Pogácsás.

– Bennünket ír – hangzott a válasz. – Szóval minket. Most már téged is.

– Miért? – kérdezte Pogácsás. – És mit jelent az, hogy ír minket?

– Hát – felelte az Elefántos –, én elsősorban radír vagyok, és nem írni, hanem radírozni szoktak velem, vagyis eltörlik, ha valamit rosszul írtak. Úgyhogy én inkább csak azt látom az írásból, ami nem kell. Vagy amit eltévesztettek. Például a te nevedet Medvetalp először rosszul találta ki, és azt is én radíroztam.

– Ki – mondta Pogácsás.

– Hogyhogy ki? – kérdezte az Elefántos. – Hát én.

– Nem úgy értem – mondta türelmesen Pogácsás. – Te radíroztad ki.

– Hát persze, persze – mondta az Elefántos. – Mit csináltam volna.

– No, igen – hagyta rá a Pogácsás nevű mackó. – És mi lett volna az a másik név?

– Azt nem tudom – mondta Elefántos.

– Nem tudsz olvasni? – kérdezte Pogácsás.

– Hát… ez nem ilyen egyszerű – mondta az Elefántos. – Te mit gondolsz, ha egy radír egész életében betűket radíroz, az tud olvasni?

– Kérdezz valami könnyebbet – mondta Pogácsás. – Például, hogy én honnét jöttem.

– Jó – mondta az Elefántos.

– Vagyis? – tudakolta Pogácsás. – Ez most kérdés volt, vagy nem volt kérdés?

– Te mindig ilyen vagy? – kérdezte Elefántos.

– Milyen?

– Nem tudom – mondta az Elefántos radír. – A trafikban milyen voltál?

– Ó, hát tudod már? – kérdezte csalódottan Pogácsás. – De tőlem mást nem lehet kérdezni. Én csak ezt tudom. És akkor most…

– Most, most – mondta az Elefántos, és egy üres papírlapon csak úgy radírozott egyet. – Itt ez a papírlap, nincs ráírva semmi, mégis lehet radírozni rajta. És ha színes papírlapokon radírozol, még nyoma is marad. Radírral szépen lehet rajzolni színes papírlapokra. Igaz, nem marad meg sokáig.

– Micsoda? – kérdezte Pogácsás.

– Hát a radírrajz – felelte Elefántos. – Éjszaka, mi radírok, néha fölébredünk, és üres papírlapokra rajzolunk.

– Nem radíroztok ki semmit? – kérdezte Pogácsás.

– Nem, az nekünk magunktól nem megy – felelte Elefántos. – Az csak akkor megy, ha valaki kézbe vesz minket.

– Radírozz még valamit – mondta Pogácsás, és a Zöld Futó alól kihúzott egy színes lapot. Aztán megkérdezte: – Ez a színes lap miért van itt?

– Nem tudom – felelte az Elefántos. – De add csak ide! Radírozok neked mindjárt valamit, ami… Vagyis radírozok neked valakiket…

És pár pillanat alatt odakanyarított négy verebet. Ketten szétterpesztett lábbal álltak, figyelték, tiszta-e a levegő, a másik kettő evett. Magvakat. A magvak a radír apró morzsalékai voltak…

– Így ni – mondta az Elefántos. – Tetszik?

– Nagyon – mondta Pogácsás. – Csak az mit jelent, hogy tiszta a levegő? – Mert már az Elefántos gondolatát is kitalálta.

– Azt jelenti – felelte az Elefántos, és jólesően trombitált –, hogy például senki se cigarettázik arrafelé.

– Az jó – sóhajtotta Pogácsás. – Te cigarettázol?

– Én nem – felelte az Elefántos. – És még Medvetalp se, a Lány se…

– Alattyán se? – kérdezte Pogácsás.

– Itt senki se – mondta az Elefántos. – Az egész lakásban senki se.

– Sorold fel őket – kérte Pogácsás. – Hogy kik nem cigarettáznak még. A medvéket, mind, sorold föl. Úgy, mintha radíroznál. Sorold fel őket erre a papírra.

– Megtehetném – mondta az Elefántos –, ha még egy ilyen papírt hoznál ide, meg még egyet, meg aztán még sokat-sokat.

– Itt annyian vagyunk? – kérdezte Pogácsás.

– Annyian vagytok – hagyta rá az Elefántos. – Illetve, ha már az előbb olyan kedves voltál, és medvének néztél…

– Én téged? – kérdezte Pogácsás. – Medvének néztelek?

– Igen – felelte az Elefántos. – Magadban medvének néztél, mert kitaláltad egy gondolatomat.

– Melyiket? – kérdezte Pogácsás.

– Már nem tudom – felelte őszintén az Elefántos. – Egy ilyen rövid radírnak, mint mondják, az esze is rövid. De a mi nagy Barátunk, Medvetalp, ezt mind leírja… azért van hozzá Íróasztala… és akkor, ha megtanulunk olvasni, elolvashatjuk, hogy mi minden történt velünk. Ezért írja ő ezt. Meg hogy a gyerekek láthassák: a felnőttek is tudnak azért ezt-azt.

– És a verebek? – kérdezte Pogácsás.

– Ők majd jönnek! – felelte Elefántos. – Mi pedig menjünk és keressük meg Alattyánt.

– Nem lehetne legalább őt ideradírozni erre a színes lapra? – kérdezte Pogácsás.

– Nem lenne szép dolog – mondta az Elefántos.

– Miért? – kérdezte Pogácsás. – Alattyán szép medve.

– Szép; de már nagyon vár minket! – jelentette ki az Elefántos. – Fogadjunk.

Medvetalp, aki épp ebben a pillanatban ért vissza az előszobából, elvágta a fogadást. Ez nem volt könnyű, és azt sem lenne egyszerű elmagyarázni, pontosan miképp csinálta.

Tény, hogy a fogadás el volt vágva, ami azt jelentette: Elefántos nyer, ha Alattyán várja már őket, Pogácsás nyer, ha nem.

El sem tudták képzelni, mi lesz.

Így indultak Alattyán keresésére.

– Ha én nyerek – mondta Pogácsás –, egy pogácsát kérek, és akkor ezt a verebeknek adjuk. Itt a párkányon, és közben odaintegetünk a Lánynak a hivatalba.

– Ha én nyerek – mondta az Elefántos –, én is egy pogácsát kérek, és azt elfelezzük. A felét a Lány elviszi a hivatalba, a másik fele itt marad. És mindkét fél-pogácsát kiszórjuk a verebeknek. A Lány a hivatal ablakába, mi a párkányra itt. És integetni fogunk egymásnak.

– Csakhogy akkor a verebek – mondta Medvetalp – nem mernek majd odamenni.

Így beszélgettek, miközben Alattyánt keresték. Kiabáltak is: – Alattyán! Alattyán! – De semmi válasz. Más medvék dugták ki a fejüket pokrócok alól, párnák mögül – Alattyán sehol.

Végre megtalálták. Ott aludt a kályha mögötti sarokban.

Medvetalp fölemelte, leporolta régi Barátját. Alattyán álmosan pislogott. Hanem azért már azt kérdezte:

– Ki nyert?

– Hát te mindent tudsz? – kérdezték erre, hárman is, csodálkozva. Medvetalp, Elefántos és Pogácsás.

Ott kuporogtak a jó meleg, fehér cserépkályha mellett.

– Mindent nem – felelte Alattyán. – Hiszen akkor azt is tudnám, hogy ki nyert. Ki nyert?

– Pogácsás – felfélte az Elefántos.

– Hadd nyerjél inkább te – mondta erre Pogácsás. – A te ötleted volt a jobb. Mindkét ablakba szórunk morzsát, és óvatosan nézzük, ahogy jönnek.

– Hurrá! – kiáltották mind a négyen. Akkor apró kopogások hallatszottak.

– A verebek! – kiáltotta Medvetalp.

És az ablak felé néztek.

A párkány azonban üres volt.

Nem értették.

– Hát ez meg micsoda? – kérdezte Medvetalp, és Alattyán még örülni is elfelejtett, hogy a felnőttek sem tudnak mindent, annyira kíváncsi volt. Hogy tényleg, mi ez.

A kopogás ekkor újra felhangzott. De már nemcsak az ablak felől. Kopogást hallottak a fejük fölött, a Zongora felől, mindenhonnan.

– Hát persze! – kiáltotta Medvetalp. – Többi kedves barátunk, akikről, bizony, megfeledkeztünk egy kicsit. Szeretnék, ha most már róluk is beszélnénk.

– Vagy téged akarnak látni, Pogácsás – mondta az Elefántos. – Mindig nagy újság, ha új medve kerül a házhoz.

– Még akkor is – kérdezte Pogácsás –, ha ilyen kicsike, mint én?

– Akkor igazán – mondta Alattyán medve. – Mert ilyen kis mackót ebben a házban még nem láttak.

– Rajzolva se? – kérdezte Pogácsás.

– Legföljebb rajzolva – mondta Medvetalp.

Akkor már ott jártak a Nagy Oroszlános Fotelnál, meg a Kockás Jónyernál az ágyon. A Nagy Oroszlános Fotel azért kapta ezt a nevet, mert oroszlánok voltak a karfájára faragva. A Kockás Jónyer a „Jónyer” nevet nem tudni, honnan kapta, de a „Kockás” az onnét jött, hogy szürke-fekete kockás volt, mint egy sakktábla.

A takarók alól pedig most már nemcsak fülek és ormók látszottak, de teljes mackók!

– Mi nyertünk, mi nyertünk! – kiabálták. – Mert azt mondtuk, hogy: „Majd jönnek!” És tessék, ugye, jöttök!

– Foglaljunk helyet – mondta Medvetalp.

És letelepedett a Kockás Jónyer elé, az Oroszlános Fotel meg a Zongora közé, a szőnyegre.

– Kedves Pogácsás – folytatta –, bemutatom neked új barátaidat. Sokan vannak. Ha csak a nevüket akarnám felsorolni, tele lenne azzal két lap! Így majd inkább…

– Így majd inkább megírod neki – mondta Alattyán –, például egy kis könyvben, hogy mi minden történt velünk eddig.

– Hát ha mindent nem is – tiltakozott Medvetalp –, mert akkor még az Elefántos is lefogyna végül a sok radírozástól, annyit megígérhetek, hogy mesélek egyet-mást. És mert mackókról már sok szó esett, kezdjük valaki mással. Esetleg Palmerral, kedves pingvinünkkel, aki nyaranta meleg tengerekben fürdik, bár hazája egykor a jeges Déli-sark volt! Vagy mesélek a kaktuszokról, akik nem is olyan szúrósak. Vagy a négy koala mackóról, akik repülővel és hajóval érkeztek, de nem akárhonnan ám! Gyertek ide, a földgömbhöz… hanem még azon is sok lesz azt egyszerre megmutatni! Nézzétek! Itt vagyunk mi… Budapesten… ez meg ott: Ausztrália!

– A kenguruk hazája – tette hozzá az Elefántos, aki minden ilyenhez nagyon értett.

– Kenguru is van itt? – kérdezte Pogácsás.

Alattyán egy kicsit szomorú lett. Azt felelte:

– Hát… kenguru az nincs, de…

– Jaj de jó – kiáltotta Pogácsás. – Akkor én tudok nálunk a legnagyobbat ugrani!

És máris átszökkent Budapestről Ausztráliába. Ott azonban nem bírt megkapaszkodni, lecsusszant, és fenékre tottyant épp a jeges Déli-sark alatt.

– Nincs is olyan hideg – mondta. És volt ott is egy Zöld Futó, arra rátelepedett. – Palmer, vagy hogy is hívják azt a pingvint, nagyon szép helyen lakott. Miért jött ide?

– Te milyen helyen laktál, bekkpekk? – kérdezte Palmer, aki már ugyancsak ott állt mellettük. A bekkpekk Palmer szavajárása volt. Állítólag azt a hátizsákot nevezték bekkpekknek, amelyet a Déli-sarkon viselt. Palmer ugyanis kutató pingvin volt. Ez azt jelenti, magyarázta Medvetalp, hogy volt a hátán ez a zsák…

– Melyik zsák? – kérdezte Pogácsás, aki Palmer fekete kaucsukhátán semmiféle zsákot nem látott.

– Majd megmutatom az egyik fényképemet, bekkpekk – mondta recsegő hangon Palmer. Mert recsegő, nagyon komoly hangja volt; ezért mondta a bekkpekket is mindig recsegve és nagyon komolyan. – A zsákot azóta letettem.

Akkor elővett egy lázmérőt, és a szárnya alá dugta.

– Csak nem beteg? – kérdezte ijedten Pogácsás.

– Nem, nem, megszokás az egész – felelte Palmer. – Bekkpekk. A Sarkon a hőmérsékletemet mérték, meg mindent, amit különben a doktor néni, és, bekkpekk, a doktor bácsi. Vagy nem tudom, ez a játékmackóknál hogy van.

– A trafikba – mondta ekkor Pogácsás, aki nem felejtette el, mit kérdezett tőle az imént Palmer – járt két doktor bácsi meg egy doktor néni. Ők azonban sosem vizsgáltak meg engem.

Palmer erre nem tudott mit mondani. Trafikban még sosem járt. – Dohánybolt – mondta aztán. – Képzelem, milyen füst volt ott, bekkpekk. A sarkvidéken mindig tiszta a levegő.

– Csak hideg van – mondta Alattyán. – Nézd, Pogácsás, milyen fehér!

– És hogyan fértél rá? – kérdezte Pogácsás.

– Nos hát – felelte Palmer –, ez kicsinyítve van. A Sarok: hatalmas, fehér jégsziget. Körülötte tenger hullámzik. A pingvinek kiállnak a jég szélére, aztán az egyikük hirtelen belefejesel a vízbe, bekkpekk, vagyis placcs, és a többi utána.

– Te a zsákkal hogyan fejeseltél bele? – kérdezte Pogácsás. – Meg a hőmérőddel, Palmer?

És közben máris fölnézett Palmerra. Fölnézni: ez azt jelentette, hogy nagyon tetszik neki, amit Palmer mond, és el sem tudja képzelni, hogy neki hasonló csodás kalandokban lesz része valaha is.

– Pedig lesz – szólalt meg ekkor Alattyán, aki Pogácsás gondolataiban olvasott. – Tudod-e, honnét jött aztán végül Palmer?

– Honnét jött? – kérdezte kíváncsian Pogácsás.

– A trafik melletti játékboltból – felelte Alattyán. – Ugye, Medvetalp?

– Bizony, bizony – felelte Medvetalp. – A Déli-sarkvidékről eljött a játékboltba, ott lerakta a zsákját, és nemsokára itt volt nálunk.

– A zsáknak csak a nevét őrizte meg – mondta Alattyán.

– Csodálatos helyen laktok, valóban – mondta Pogácsás. Aztán hozzátette: – Lakunk. – Mert eszébe jutott, hogy a dohánybolt sincs nagyon messze. – Medvetalp, te miért jártál annyit abba a trafikba? – És Pogácsás talán most mondta ki először a „Medvetalp” nevet. De izgalmas volt ez is!

– Hát – mondta Medvetalp –, levélpapírért meg borítékért.

– Medvetalp sok levelet ír, tudod – magyarázta Palmer. – Sok országba. Látod, itt a Föld, ez a gömb. Kicsiben ez a földgömb: a Föld. Mi pedig mind a Földön lakunk. Ezek itt az országok. Olyan helyek, amelyek messze vannak. Nem lehet csak úgy odamenni. Azért szoktak az emberek levelezni egymással.

Pogácsás, aki eddig csak a trafikban látott leveleket, földgömböt meg még sose látott, legalább azt szerette volna tudni, hogyan jutnak el azok a levelek a messzi helyekre.

– Repülőgéppel – mondta Medvetalp. – Nézd csak, ez itt egy repülőgép. – Fényképet mutatott a földgömb mellett. – Ez – mondta aztán – a képen egy olyan repülőgép, amilyennel a koala barátaink, a kis erszényes mackók jöttek Ausztráliából.

Megkeresték a földgömbön Ausztráliát. – Ilyet a trafikban nem láttam – mondta Pogácsás.

– Ezt inkább a papírboltokban lehet kapni – felelte Alattyán. – Sokkal kisebbek is vannak.

– Te a papírboltból jöttél? – kérdezte Pogácsás.

– Én már nem tudom, honnét jöttem – felelte Alattyán. – Mert az olyan régen volt… amilyen régi itt, látod, Medvetalp.

Pogácsás úgy érezte, mintha őt is megpörgetnék, akár az előbb Medvetalp a földgömböt. Nem értette ezt a sok csodálatos dolgot.

– És ez a repülőgép? A dohányboltban láttam ilyet – mondta aztán. – Ilyenből lehet verebeket etetni?

Mindenki nevetett. Már a koalák is, akik szépen odagyűltek. Barnás, világosabb és sötétebb barnás bundájuk volt, nagyon puha, és az egyikük hasában zenélő szerkezet működött.

– Ez – mondta Medvetalp –, persze, az ausztráliai koaláknál nem így van. Nekik erszényük van, és abban ül a kis koala. Az olyan kis mackók, mint te, Pogácsás, ott ilyen erszényben ülnek.

– És ti kikkel leveleztek? – kérdezte Pogácsás.

– Azokkal a barátainkkal, akik a négy koalát küldték nekünk – mondta Alattyán. – De ezt majd ők jobban elmondják.

– Rengeteg mesélnivaló lesz – állapította meg az egyik koala, Bob.

– És hogy eljárt az idő – nézett ACIKÓ-ra Medvetalp. – A Lánynak meg közben nem is integettünk.

Odamentek az ablakhoz. És mit láttak! Vagyis: mit nem láttak! Az apró magvak mind eltűntek a párkányról. Nemcsak az idő járt el, hanem itt jártak közben a verebek is! És ők ezt nem is hallották!

– És mi ezt nem is hallottuk, Medvetalp! – kiáltotta Alattyán. – Nézzetek oda, a Lány integet.

Valóban, a hivatal egyik ablakából a Lány jelezgetett nekik. A karját lengette, mintha most mindjárt elrepülne.

– Ez azt jelenti – mondta Alattyán –, hogy látta szárnyas barátainkat. Amíg mi a földgömböt nézegettük, a verebek itt jártak és elszálltak.

– Levelet nem kellett volna vinniök? – kérdezte Pogácsás.

Ezen megint egy jót nevetett mindenki.

– Volt itt valami fogadás, bekkpekk – szólalt meg ekkor Palmer. – Ha jól emlékszem.

– Tudjuk – mondta Medvetalp. – És nem is felejtettük el. Amit megígértünk, be is kell tartani. Holnap hozok pogácsát vagy talán valami mást, búzát vagy kölest, esetleg egy kis száraz kenyér is megteszi. Kiszórjuk a párkányra, persze óvatosan, nehogy szemetet csináljunk vele a járdán. Aztán megnézzük, hogyan tisztítják el a havas párkányról a madárkák.

Madár barátaik lábnyomai nagyon mulatságos kis ág-bogak voltak a párkányon maradt havon.

– És a lábuk – kérdezte Pogácsás – sosem fázik?

– Most ne kérdezgessünk annyit – mondta Palmer, és a koalák bólogattak. – Medvetalpnak még levelet kell írnia Ausztráliába, és más dolga is van. Medvetalp felnőtt, aki játszik velünk. És sokat mesél. De nemcsak nekünk mesél, hanem a többieknek is. – Palmer majdnem azt mondta: „A többi gyereknek.” – A gyerekeknek akarja megírni – mondta aztán még Palmer –, bekkpekk, hogy velünk mi minden történik.

– Velünk – kérdezte akkor mégis Pogácsás –, tényleg, mi történik, Palmer?

Velük akkor az történt, hogy Medvetalp szépen felnyalábolta valamennyiüket, és leültette a társaságot a Kockás Jónyerre.

– Úgy – mondta –, most akkor lássuk, csakugyan, mi történt.

Barátai a Kockásról meg az Oroszlánosból csak nézték.

– Írni – motyogta Pogácsás –, azt hiszem, én is minél hamarább megtanulok. Hogy az Elefántossal játszhassam.

– Nagyszerű – mondta Alattyán. – De most bemutatunk téged a többieknek. Figyeljetek ide – folytatta, egy kicsit hangosabban, mert Medvetalp becsukta az ajtót, és egyedül maradtak a szobában –, érkezett egy… hát hogyan is mondjam… szóval, a pogácsa is elfogyott, de holnapra az is lesz, örökre itt marad viszont nálunk ez az egészen apró medve, akit úgy hívnak, hogy…

De ezt már Pogácsás nem hallotta. Tél is volt, fáradt is volt a sok-sok izgalom után, és Palmer szárnya alá bújva se szó, se beszéd, elaludt.

– Bekkpekk – mondta Palmer, és talán először életében nem recsegett a hangja. Meglepte őt is, hogy ezentúl, úgy látszik, egy kis habszivacs mackót kell nevelnie. – Most lenne jó az a tudós zsák, bekkpekk. De majd így is megleszünk, az itthoni átlátszó zacskóodúban. Meg, meg.

– Minden megy – újságolta Alattyán, már a Lánynak, aki ebben a pillanatban belépett hozzájuk.

Együtt voltak hát mindannyian. Bentről, a kisebbik szobából, az Íróasztaltól kihallatszott a kopogás. Medvetalp az Írógépen dolgozik!

– Úgy ütögeti az ujjaival a billentyűket – jegyezte meg Bob –, ahogy a verebek a párkányt.

– És a vége az lesz, hogy a mi történetünk is látszani fog a papíron? – kérdezte valaki az Oroszlános Fotelból; az ormóját se dugta ki, nem lehetett látni, a sok mackó közül kicsoda.

– Látszani, látszani – mondta Palmer. – És még ide is rajzolnak minket, látjátok? Ahogyan például én ott állok egy…

Hanem ez már a következő történetek egyike volt.

II. Folytatódik a mese

Volt egyszer, írta Medvetalp, egy csodálatos írógép, amelyik nemcsak azért volt páratlan e világon, mert medvetalppal, szúnyoglábbal, pingvincsőrrel és egyáltalán bármivel lehetett írni rajta, apró foggal s nagy körömmel, mondom hát, hogy mindennel: nemcsak ezért volt nagyszerű írógép ez, hanem hogy amit így meg úgy meg amúgy belekopogtattak, az pontosan azon a nyelven jött ki belőle, vagyis hát a papirosról medve, szúnyog, pingvin, bárki: kis fogú, hatalmas körmű a magáét olvashatta, és az igazi csodák csodája az volt még, hogyha ezen a gépen úgy, mint én, csukott ajtó mögött írt valaki, akkor a barátai az ajtó túlsó oldalán pontosan hallották és értették a kopogásból, hogy miről van szó, és örültek: mert együtt voltak, örvendtek: mert hallhatták, hogy az a mese róluk szól. Ha ez a csodás találmány, írta mármost Medvetalp, aki nagy mesemondó volt, az enyém lehetne, gondoljátok meg, mi lenne: ott, az ajtó túlfelén boldog volna medve, pingvin, koala, kaktusz, madár, radír – persze, a radír így is nagyon szépen van, mert itt van velem, barátotok, az Elefántos, mindjárt használom is, várjatok, csak félreütök a gépen. Mert ő igazi Gépradír. Társa a Tintaradír; hát tudjátok, olyan ez, mint ahogy a halak közt is van tintahal. Többet ne kérdezzetek, a víz alatt sosem jártam, nem ismerem arrafelé a világot. Kérdezzétek meg Palmertól, ő majd mindjárt belekezd… belekezdene a mesébe, mert ha azt kérdem, kiről-miről legyen szó, pingvin azt mondja: pingvinről; koala így szól: koalával kezdjük a könyvet; a madarak: velünk, velünk; és a legszerényebb mackó is tudja, miért szeretné, jogosan, ha róla szólnék először.

Ezért teszek igazságot: szólok mindről, szép sorjában, óvatosan mégis másképp kezdem a mesét! Magammal. Mert én mindig játszom, pedig már felnőtt vagyok, de olyan felnőtt, akitől nem kell félnetek: elmond nektek mindenféle játékmódot, csínt-bínt, régi és újabb játszásokat, s ezek között ott lesz egy-egy ismerős is: medve, kaktusz, karácsonyfadísz, faállat, kocka, társasjátékpálya, gomb, bélyeg, labda, radír, ceruza és festék, s bizony, jól emlékszem mindre, hiszen egy éve se múlt, hogy sorra eljátszottam ilyesképp a kedvetekért, máskülönben honnét tudnám, hogy mi történt: az igazi mesemondó semmit se tud kitalálni, tudjátok-e? Hanem úgy él, hogy mindjárt mesés legyen, ami történik vele.

Rajta, kezdjük! Én vagyok én, Medvetalp, te is – az vagy, jól akard! Megvan? Fülelsz? Ki van itt… Csak te meg én. A mesém:

Hát tudod, én is voltam kisgyerek, óvodás, mint bárki más, és játszottam játékokkal, dominóval, kockákkal, bábukkal; állatokkal állatkertet, lovacskákkal lóversenyt, de olyat ám, mint egy messze szigeten, ahol fák közt, árkon-bokron, sövényeken ugratnak át, vizesárkon a lovakkal, s a nyeregben csupa medve, majom, hód, papagáj, nyúl, róka, veréb, koala mackó ül, és kapaszkodik ám, hogy le ne potyogjon, de – csudálkoztok, ugye? – eszükbe nem jutna, hogy bántsák egymást, az a szép verseny, mégis mind nyerni akar, úgy a jó, hanem ha a vízbe pottyan, bokron-árkon valamelyik fönnakad, a többi mind sajnálkozik, és azt mondja: Legközelebb, pajtás! És a verseny úgynevezett bírája: aki ügyel a tisztaságra, vagyis ha egy versenyző földre huppan, leporolja, a bundáját kikeféli, ha sáros lett, szárogatja, legyen tiszta, aztán gonddal levakargatja, házába viszi, asztalhoz ülteti, néha bizony négyen-öten is ültek ott, lámpafényben, amíg közben a lovasok ügettek és vágtattak és ugrattak, zöld réten át, cserjésen át, folyón keresztülgázolva, napszálltára célba értek, másnap kezdték az egészet elölről. A bukottak se buktak meg, jót aludtak a versenybíró Robin Hood lovag kunyhójában, tanácsot kaptak, hogy csinálják jobban holnap. Nekem ilyen lovaim és lovasaim voltak, igazi sövényem, fám, rétem, vizem, árkom; velük voltam, egyszerre a vesztesekkel, egyszerre a nyertesekkel – nem mese ez! Örültünk, ha valaki nyert, akár róka, akár nyúl, és hát, mondom, nem bántották egymást. Ez már mese, ugye, ilyet ritkán láttok, talán csak az állatóvodában; bár az erdőn a madarak, a kis tarka énekesek is figyelmeztetik egymást, ha veszély jön, s éjszaka is meg-megszólal némelyikük, a többi meg továbbadja az üzenetet. Én nem tudom, mit mondanak, az biztos, hogy ők megértik egymás szavát, kánya támad, vércse csap le, bagoly suhan, nem tudom, mi veszedelem, meglapulnak a fészkeken, odébbállnak, nem moccannak, jól vigyáznak. Ilyen volt az az állatvilág, az az árkos-bokros verseny, játszottam napszám, és hétszám meg nem untam.

Voltak más állatok is: igazi állatkert! Zebra, ló, oroszlán és víziló, tigris, Gangesz s Eufrátesz, ez utóbbi kettő: két folyó volt, de valahogy az én Kertemen keresztül folyt mindkettő, oda járt inni flamingó, hiúz, farkas, bölömbika, bivaly, őz és szarvasbika, láma, teve. Volt mindnek füve, makkja, magva, húsa – honnét került hús? nem tudom, lényeg az, hogy mindnek megvolt mindene, nem panaszkodott egyje se! Hanem a legizgalmasabb az a kupac fenyőtű volt, karámról karámra, odúról odúra, barlangról barlangra egy-egy kupac zöld fenyőtű, mindig tavaly karácsonyról. Így, ahogy mondom, ennél mi sem egyszerűbb: el kell csak tenni tűt pár marékkal, jut mindjárt az állatkertbe, mert én tudom, minden állat valami jó, finom puhára heveredne, úgy pihenne, ha jóllakott, ha álmos, ha bármi van. Kaptak hát mindannyian fenyőtűt; egy szekrénypolc volt a Kert telke, akkora, mint ha a két karom jól kitárom, előre meg ameddig a tenyerem ér, nyújtózva szintén; világos szín volt ez a polc, persze, kint az asztalon vagy lent a földön, a szőnyegen, nem tudom már, honnét került, fő az, hogy volt; voltak kerítéseim, rajtuk ajtók, nyithatók-csukhatók, így csináltam karámokat az állatoknak, ketrec nem volt, csak kifutó, terelő meg rétség, mező, legelő – fákkal, ágakon szabad madarak, és mindnek volt mit ennie, nem azért röpködtek tehát, csak kedvükre. Vagy hát nem is tudom én már, röpködtek vagy mit csináltak, ültek, álltak, nekem akkor igaziak voltak, persze, mind-mind játékállat volt. De amit alájuk szórtam, az igazi fenyőtű a tavalyi Fáról! Skatulyákban őriztem, kiszáradt, mégis szép zöld volt, frissnek látszott, jó volt kézzel beletúrni, jó volt rajta elheverni, és ha már én túl nagy voltam az ilyesmihez, örültem, hogy állataim pompásan elférnek ily almon. Álmodoztak almukon, vagy nem tudom, mit csináltak, este odahagytam őket, leoltottam a villanyt, négyéves voltam, ötéves – láthatjátok, régen volt már ez a fenyőtűs karácsony, no, úgy értem, hogy a fa körül, a világos szekrénypolcon az állatkertben. Aztán lefeküdtem én is, és tudjátok, nem váltam el az állataimtól. Emlékeztek: szép szigeten zajlott az a lovasverseny, az erdei vágtatás; mielőtt elaludtam, minden este körém gyűltek a lovasok, mondtam már, hogy kik, lementünk egy sziklás kis kikötőbe, ott a csónak várt már ránk, vaskarikához kikötve, vagy nem is csónak, apró bárka, és beszálltunk: behajóztam barátaimat, utánuk a lovakat, bár a szigeten is voltak persze, de ki tudja! Utolsónak dübögtem át a fahídon, a léces pallón; keresztben voltak a lécek, el ne csússzunk, nem is volt baj egyszer sem. Hanem ahogy a bárkán voltam, nem is bárkán, hajó volt az, megálltam a korlát mellett, és a partot fürkésztem: elég fürge volt-e minden jóbarátom, nem jön-e még kullogó? Nem marad le cammogó? Volt a hajón sorakozó, mindenki szólt, jelen van-e, ám nekem ez nem volt elég, látnom kellett, nem jön-e mégis valaki, esetleg új pajtásunk, vagy valaki, akiről megfeledkeztem. Már dohogott a motor, mert ez motoros hajó volt, és ahogy elálmosodtam, úgy lett mind nagyobb a csónak, bárka, kis hajó, így lett óceánszelő, hatalmas! Pedig csak egy csöpp szigetre vitt át minket, úgy hívták: Bob-sziget. Nem is felejtettem el soha ezt a nevet, hát hogy egyszer, messzi földről, nagy hajóval egy igazi játékmedve érkezett, koala mackó, akit várva vártunk, neki adtam a sziget nevét, ezért hívják Bobot Bobnak, ő akkora, hogy Alattyán óriásnak látszik mellette, nos, nem túl nagy óriásnak, de mintha két-három évvel lenne kisebb, ha jól mondom. Szép bozontos füle van ennek a Bobnak, de hiszen ismeritek már, mondott is valamit, keressük meg! Emlékeztek? Én még néha ma is így alszom el, rájuk nézek, sötét van, nem látom őket, akkor mintha tengerparthoz közelednék, egy hajó vár, döng a palló, fenyőtűkkel beszórva a hajópadló, sorakoznak barátaim, megvannak-e, nem is nézem, nekidőlök a korlátnak, hallgatom, hogy locsognak a hullámok a kerek ablakok alatt, és egy kis fény megcsillan még a habjukon.

Aztán megyünk, integetünk, így alszunk el, és azt bizony senki meg nem mondja nektek, pontosan hogy vagyunk együtt álmunkban, de – bizony, együtt, így vagyunk valamiképpen, ahogy ébren, vagy ahogy itt, a mesémben.

Faállataim is voltak. Néha körém gyűltek, kérték: „Versenyezzünk, melyikünk gyorsabb!” Volt egy-két szép versenypályám, kis autóknak, lovaknak, de a szőnyeg: a legizgalmasabb az volt, ott volt. Egy kisebb szőnyegen az ablakok előtt a Fa állt, a karácsonyfa, alatta az állatok, szintén fából: fazsiráf és faorrszarvak, falábak, s a lábak alatt fatalpak. Békésen elálldogáltak, legelésztek, én nem tudom, mit csináltak, mit műveltek; ti tudjátok. Nézegették magukat az ezüstös díszgömbökben, fehérekben, színesekben, jót mulattak legtöbben a pufók képen, megnyúlt képen, amit láttak, szétpukkanó vagy tűbe fűzött ábrázaton. Akadt majom, tyúk, mókus, páva, fácán, kacsa, rigó, párduc; mind fából volt, szép fényes mind és tarka, mindnek volt, ahogy már mondtam, kis talpa, közepes talpa, nagy talpa, az egyiknek akkora, mint egy dugasz, a másiké fél arasz, egy arasz, így ni. Sebaj, jöttek, kérték, legyen verseny, futóverseny vagy kerékpáros küzdelem, bárhogyan is nevezzük, csak legyen, legyen, csak legyen!

Jó, nem bánom, mondtam. Legyen! És örültem, hogy megkérnek; álljatok oda a rajtvonalhoz, mondtam nekik, a szőnyeg széle vagy szegélye-mintája volt a rajt, a cél meg a túloldalon; vagy körversenyt rendeztem, az volt az igazi izgalom, olyankor néhányan már befordultak a célegyenesbe, hanem a többi lemaradva jött a sarok mögött vagy – a másik sarok mögött! Faházakat, kerítéseket, lombos fákat, vázákat tettem a pálya mellé, hidakon haladtak át, alagúton, magam csináltam az egészet, néha a karom volt a híd, el is gémberedett jócskán. De hát ha egyszer kíváncsi voltam: ki a leggyorsabb, a tyúk vagy a majom a fürgébb, persze, csak nálam, csak játékból; a versenyt meg így csináltam:

Fölsorakoztak mind, fogtam egy dobókockát, azon egytől hatig számok vannak, vagyis pontok, fekete kockán fehérek, fehér kockán fekete pontok. Dobtam; sorra mindnek dobtam, így léphettek. Egy szál gyufa volt a mérce. Azt mindig a talpuk elé tettem le, egy dobás után annyiszor, ahányat a kocka mutat. Például a zsiráf, az a hosszú lábú, igen lassan kezdte az utat: egyet mutatott a kocka. Egyet lépett a mércével. Ám a sas, a róka, a teve, a rigó, a mókus: hatost dobott; jól rajtolt a víziló is, a tigris meg a házinyúl: ötöst kapott; utánuk eredt a farkas, a pulyka, a páva, a galamb, a veréb, a majom, a vércse, a ponty, a kutya: mind-mind négyessel, és így tovább, hármat-kettőt-egyet lépett még vagy harminc versenyző. Ugye, értitek? Mintha ti szökdelnétek így kockáról kockára, persze, tudom, szaladnátok, de ez mese, vagyis dehogy volt ez mese, tele volt velük a szőnyeg. Bekanyarodtak a pályára, három arasz széles volt, jól elfértek, nem is akadályozták egymást. Kérditek, hol itt az igazság? Hiszen a rigó talpa: dugasz, a tevéé: arasz, a páváé: fél arasz. A gyufa meg egyforma hosszú mindnek, és a kocka is egyformán mutat kicsinek-nagynak. Persze hogy a nagyok győznek! Ó, nálam ez nem így volt; várjatok csak, el is mondom.

Az igaz, hogy együtt futott, biciklizett, autózott vagy motorcsónakozott minden állat, ám a végén különválasztottam őket, talpuk szerint. Így a nagyok között, mondjuk, a zsiráf nyert – ha behozta a hátrányát, és a végén jól loholt –, a közepes talpak közt meg a farkas vagy a kenguru, bár a nagyok mögött messze volt, s a kicsik különversenyét megnyerhette a rigó vagy a kacsa vagy a cica, akárki. Máskor különversenyt vívott sok nagy vadállat, különversenyt az aprójószág, a madárhad, öt-hat győztes is akadt a végén. Volt öröm! Volt lihegés! Szomorkodás? Néha az is egy kevés. Sorra befutott mindenki, olyan volt ez, mint a kocogás: ott is így kavarog a sok-sok futó, baktató, fújtató, menjetek el, nézzétek meg, fussatok ti is egyet! Hát, azok a faállatok nagyon szerették ezt. Utána mindent megbeszéltek a fa alatt, ablak alatt; kint lement a nap, sötét lett, a játék véget ért, megvacsoráztunk. Magamban már vártam, mi lesz másnap; és bizony, csalódtam volna, ha a játékállatok nem szólnak, hogy versenyezzünk. Ilyen is volt persze, emlékszem.

Akkor szépen lehasaltam melléjük a szőnyegre, ide-oda tologattam őket, hátha valamelyiküknek kedve támad, s nekivágnak, vagyis előbb rajthoz állnak, aztán hajrá. Mindenfélét kitaláltam. Például:

Szereztem színes kockákat. Ilyet: egyik oldala zöld volt, piros a másik, a többi meg sárga, kék, lila, fehér. Szereztem hat pálcikát: zöldet, pirosat, sárgát, kéket, lilát, fehéret. A leghosszabb volt a zöld, az olyan volt, hogy akinek zöldet mutatott a kocka, nagyot ugrott, nagyot lépett. Legrövidebbre vágtam a kéket; köztük volt a piros, sárga, fehér, lila. Hát a kockán, mondom, nem volt szám, hátha egyik-másik barátom nem ismeri a számokat még, no de már a színeket? Pirosat dobtam a kutyának? Piros mércét tettem talpához, úgy ugrott a szőnyegen; akinek szerencséje volt, zöld mércére gyalogolt. Próbáljátok meg, lehet bármivel, kis autókkal, motorokkal, mit tudom én, amivel most játszotok, nem nagy dolog. Itt is vigyáznotok kell, hogy a nagyok és a kicsik végül külön számítsanak! Ne csalódjanak!

Mondom, nekem is voltak pompás dobozos játékaim, szép pályák, amilyeneket a boltban kapni. Mégis az volt a legjobb, ha a szőnyegre hasaltam, és berendeztem egy várost, egy vidéket, kerülgettem asztalt, széket. Vagy ha olimpia volt! Nyáron, napfényes időben. Hiszen nem lehet egész nap úszni, futni, kötelezni, focizni meg tornászni. Hát a szabadban, kertben vagy a ház udvarán, ahol volt jó nyugodt hely, kineveztük a gyepet, az utat pályának; homokból nem várat gyúrtunk, vájtunk, tapasztottunk, de – stadiont! Lépcsőset! Nézzétek csak itt a rajzon.

Ott aztán kis fabábukkal, mint a társasjátékokban, játszottunk futást, dobást, ugrást, váltófutást! Vagy ha esett az eső, úszóversenyeket rendeztünk. Bent, a szoba asztalán; vagy azon a csodás szekrénypolcon, melyen még az állatkert állt korábban.

Változgattak a játékok, a játszások! Ahogy ti is csináljátok, úgy csináltuk; egyszer ehhez, máskor ahhoz támadt kedvem. És játszani ma is szeretek, habár közben felnőtt lettem. Látható, mondják medvéim, így a jó!

Elhatároztam, hogy szólok is nekik! Én ugyan már nem érek rá annyira, de talán ti…! Kitaláltok valamit, el ne lustuljon e bundás népség, ha nem is lesz versenytornász, mozdulhat, futhat, ugorhat, ahogy az a kis Pogácsás, ruganyos lehet a láb, térd, boka: ez a játékmackónak is joga!

Nemcsak az a fontos, hogy szép mosott legyen a foga.

Áthallatszott a kopogás az ajtón a nagy szobába, ahol már aludni akart a mackótársaság. Medvetalp abbahagyta az írást, befejezte mára a mesét. Elég volt! Holnap majd frissen folytatja. Le kell feküdni időben a mesemondónak is. Gondolkozott, mit csináljon, szólt a Lánynak: sétáljanak egyet, addig a Baráti Kör zavartalanul lepihenhet.

Medvetalp és a Lány kilépett az utcára. Havas volt a járda. Szemközt a kis parkban fehérek voltak az ágak.

Szépen csillogtak, mert égett már a villamosmegálló két nagy lámpája.

A parkban, a havon apró nyomok látszottak. Bizony, nem emberek jártak ott, de még játékmackók sem. Ki tudná megmondani, ugyan miféle lábnyomok voltak azok?

Rigók és galambok, verebek meg gerlék lábnyomai. A gerlék, ezek a szürke madarak, ők voltak a balkániak. Mert így hívták őket: Balkáni Gerlék.

– Emlékszel – kérdezte Medvetalp a Lányt –, amikor Barnabás mackónk azt akarta, hogy ő is Balkáni legyen, mint a gerlék?

Ott álltak egy fa alatt, ahol valamikor réges-régen Barnabás ezt kérte tőlük.

– Hadd legyek én Balkáni Barnabás! – Ezt kérte.

Pedig Barnabás nem szürke medve volt, hanem gyönyörű, fekete szemű barnamackó.

A gyönyörű fekete szeméről, igaz, lepattant már egy icipici festék, de ez nem volt baj. A mackókkal annyi minden történik. És Barnabás húga doktor medve volt! Nem kell hát félnetek.

Barnabás húgát, persze, nem úgy hívták, hogy Doktor Medve, hanem így: Patti doktornő.

És amíg Medvetalp meg a Lány a parkban sétált, és már a hivatal nagy épülete előtt is elballagott, ahol nappal a Lány dolgozott – amíg így sétálgattak és kirakatokat nézegettek olykor-olykor, a parkra tekintő házak földszintjén, fönn a harmadik emeleten, egy lakásban, bizony, az ő lakásukban, ott is a nagyobbik szobában, folyt a vidám mackóélet.

Patti doktornő fehér köpenyt öltött, elővette a táskáját, a táskából mindenfélét: kopogtatót, fülelőt, mackó-doktori holmikat, és hozzálátott, hogy a kis új jövevényt, Pogácsást megvizsgálja.

Mert ez a mackóknál csak így volt!

Ezek a játékmedvék azt akarták, hogy mindenki egészséges legyen.

Sétálni is azért küldték le a Lányt és Medvetalpat, hogy szívjanak friss levegőt.

Mert az egészséges.

Nekik meg annyi, de annyi dolguk volt idehaza.

– Sápadt vagy te egy kicsit, apró Pogácsás – mondta Patti doktornő. Pogácsás mackó meg ott ült Alattyán barátja térdén, és nagyokat pislogott. Barnabás nézte őket, és csak bólogatott. Bizony, úgy van! Megártott a dohányboltban az a sok füst. Meg télen kevés is a napfény.

– Nem baj – mondta Patti doktornő –, ezentúl szombat-vasárnap minden délelőtt sétálni visz majd Palmer, csúszkálni a hóra, már amihez kedved van, szánkózni vagy… Korcsolyázni tudsz-e?

Ó, hát ennyi csodás dolog történt egy nap! Pogácsás eddig a trafikból sok-sok korcsolyázót látott, mert a Nagy Park túlsó végén, ahonnét a hivatal már nem is látszott, volt egy Pálya, szép nagy Jég. Oda mentek a gyerekek, lóbálták a kezükben vagy himbálták a hátukon a csillogó élű korcsolyákat. De hogy ő is Jégre járhat?

– Talán Kori, a kis bronzmackó, megtanít – mondta Barnabás.

És csakugyan, Kori már jött is. Vele Bori, a másik bronzmedve, Kori húga. Alig voltak nagyobbak, mint az Elefántos radír, és olyan mulatságos volt az ormójuk! Mert bronzból volt, bizony, az is.

Bori nem tudott korizni, mert nem állt eléggé biztosan a lábán. Ő ilyen kismackó volt.

Mert nem minden játékmackó egyforma!

És ez nem is baj.

– Fel ne boríts! – ezt mondta mindig Korinak Bori. Mert Kori játékos bronzmedve volt, szeretett lökdösődni, taszigálódni. Hanem Borit még ennél is jobban szerette.

Csak hát ilyen a játékmackóélet!

– Mára elég! – mondta ekkor a doktornő. – Ideje lefektetni Pogácsást.

Pedig olyan szép világos volt még!

Égett a nagy fehér lámpa a mennyezet alatt. És a Zongora mellett is világított Sárga Ernyős, akit csak Ernő néven emlegettek a mackók.

– Ernő, vess ránk jó fényt! – ennyit mondtak, és Ernő világítani kezdett. Persze, ha ott volt a közelben Medvetalp vagy a Lány, akik megnyomták a kapcsoló gombját.

Mulatságos kapcsoló volt az! Mutatták is Pogácsásnak. Azért mutatták neki, hogy könnyebben elaludjon. Majd az egész kis mackóágyban, mackótakaró alatt, ha a fejét a mackópárnába fúrja, gondolhat erre a kapcsolóra. Mert az olyan volt, hogy ha a zsinórt ügyesen meglengették, nekikoccant Ernő rúdjának, kattant egyet, és Ernő már nem világított.

Ezt is csak Medvetalp meg a Lány tudta; hanem most Barnabás és Alattyán közös erővel nekilátott, és ha hiszitek, ha nem, éppen tizenkettedikre sikerült. Elaludt Ernő.

– Hát akkor, vége a napnak – mondta Patti doktornő, mindent szépen visszarakott a táskájába, aztán kezet – vagyis mancsot – mosott.

Barnabás, Alattyán és Pogácsás ott álldogált Ernő tövében. Lámpa Ernő azonban nem vetett rájuk fényt. Sötétbe borult a Zongora, Zongor mackó otthona.

– Semmi baj – jelentette ki Barnabás –, Zongor barátunkat majd megnézzük holnap.

– Ő mit tud? – kérdezte Pogácsás. Mert ebben a csodálatos házban mindenki tudott valamit.

– Egyszerű a válasz – felelte Barnabás. – Zongor mackó zongorázni tud.

– Nagyon jó – mondta Pogácsás. És nem nagyon tudta, melyik lábára álljon.

– Hát épp ez az, hogy nem valami nagyon jól tud – jegyezte meg Barnabás. – És Medvetalp már azon gondolkodik, hogy elajándékozza a Zongorát. Olyan mackóknak, akik valóban szorgalmasan gyakorolnak rajta.

– Zongor nem gyakorol szorgalmasan? – kérdezte Pogácsás.

– Egyáltalán senki sem gyakorol közülünk szorgalmasan – mondta Alattyán. – A szorgalommal nagy bajok vannak.

– Értem – mondta Pogácsás. És ott, állva elaludt.

– Na gyerünk – mondta akkor Barnabás. És Alattyánnal ketten megfogták azt a kicsi-kicsi habszivacs medvét, aki csupán azért volt valamivel nehezebb, mert aludt. Odavitték Patti doktornőhöz, és megkérdezték, hol alszik a jövevény.

Patti doktornő nem mondta, hogy itt vagy ott, hanem csak Palmer pingvinre mutatott: ő tudja, egyelőre nála. És valóban, Palmernál készen is volt már Pogácsás ágya.

Alattyán akkor elővette a kis zseblámpáját, amelyet Bob erszényében tartott. Bob koala erszénye rendkívüli hely volt, senki se tudott róla, csak ő maga és Alattyán; ezért is őrizték ott a zseblámpát.

Ezt a lámpát aztán Erszény-lámpa néven emlegették.

Persze, nem nagyon emlegették, mert akkor mindenki tudott volna róla.

Alattyánnak azért kellett a lámpa, mert be akart bújni a kuckójába.

Be is bújt.

Befejezem ezt a napot, gondolta Alattyán. Sötét van, mármint Ernő körül; a nagy mennyezetlámpát meg ő nem nagyon szerette.

Palmer lefektette Pogácsást. Palmer egy átlátszó műanyag zacskóban aludt, és volt egy átlátszó műanyag doboza is, henger alakú. Abban a dobozban őrizték a kockákat.

Most, ahogy Medvetalp Írógépének kopogásából megértették azt a Bizonyos Versenyt, a medvék elhatározták, ők is megpróbálkoznak valami ilyennel.

Kockáik máris voltak.

Egy piros, egy fehér és egy kék kocka zörömbölt Palmer pingvin átlátszó dobozában.

Most ezek a kockák megint egy kicsit zörömbölni kezdtek, ahogy Pogácsás odafeküdt melléjük.

Alattyán akkor már szintén a kuckóban ült. Zseblámpája világított. Alattyán mackó térdén egy könyv hevert. Egészen kis könyv, amilyen könyve egy ilyen kis medvének lehet.

De a címe csupa nagybetűből állt, így: A JÓ JÁTÉKMACKÓGYŰJTŐ. És Alattyán olyan kíváncsi lett volna, hogy mi is van abban a könyvben.

Szólt Bobnak, jöjjön át, esetleg kettesben megértenek valamit. Bob azonban még kis koala volt, és nem tudott olvasni. A nagyobb koalák, Blinkei Bill és Molli, akik jól olvastak, sajnos, nem fértek át a kuckó ajtaján.

Majd holnap, gondolta Alattyán.

Bár – ki tudja! Ő már annyi mindent elhatározott életében, aztán épp másnap – minden másképp történt.

– Fogadjunk – mondta Medvetalp, ahogy a Nagy Parkkal szemközt ebben a pillanatban ott álltak egy játékbolt kirakatánál –, fogadjunk, hogy pontosan megmondom neked, mit művelnek odahaza a barátaink.

– El tudom képzelni – mondta a Lány. – Felfordítják a lakást, zongoráznak, zajonganak örömükben. Meg minden. Mert ott az a kis jövevény.

– Tévedsz – mondta Medvetalp. – Alattyán épp a kuckójában ül, és forró teát kortyol Bobbal. Rávették barátjukat, Lipton-teát, hogy készítsen nekik egyet. Azt ők annyira szeretik: hosszú zsinegen belelógatják a kis teás zacskót a forró vízbe, a víz lassan barnulni kezd, és kész a tea.

– És azért sietnek annyira, mert szeretnék, hogy egy Lipton-doboz megint kiürüljön – mondta a Lány –, és legyen egy újabb barátjuk.

– Nem furcsa mackók a mi társaink? – kérdezte Medvetalp. – Mackó lesz nekik előbb-utóbb minden. Medve vagyok én, medve vagy te, medve az Elefántos radír, medve a Lipton-doboz, vagyis Liptonka, és talán már Sárga Ernő is medve.

– Ernő egyébként már nem ég – jegyezte meg a Lány, mert újra ott mentek a Nagy Park túlsó sétaútján, és látták az ablakaikat. – Gondolod, azért oltották le, hogy…

– Azért oltották le, hogy megmutassák Pogácsásnak, mit tudnak – mondta Medvetalp. – És holnap valóban bemutatják neki az Egész Társaságot.

– Nagy nap lesz – mondta a Lány, és sóhajtott.

Nem volt könnyű dolog a játékmackógyűjtés. Ha valaki jól akarta csinálni! Annyi mindent kellett tudni hozzá, amit nem lehetett megtanulni. Könyvekből igazán nem. De még az óvodában, sőt az iskolában és a hivatalban végképp nem mondhatta meg senki, hogyan is legyünk jó játékmackógyűjtők.

Ahhoz inkább végig kellett hasalni a Kockás Jónyeren, a szőnyegen, nyáron-ősszel-tavasszal kint a szabadban a gyepen, és bámulni, hogyan gomolyognak a felhők, hogyan röppennek fel az ágról a madarak, hogyan fut végig az ilyen zöld szín, meg az olyan zöld szín idelenn a földön, és milyen más az ég kékje hajnalban, délben és alkonyattájt.

Ha valaki így nézelődött, volt egy kevés reménye, hogy jó játékmackógyűjtő lesz.

– Pogácsás már álmodik – sóhajtott fel Medvetalp is. Mert a jó játékmackógyűjtőnek ilyeneket is tudnia kellett. A mackók álmát, mindenfélét.

Medvetalp, sajnos, nem tudta egészen pontosan, mit álmodik az a kis medve.

Még nem ismerték egymást eléggé.

A trafik ablaka előtt álltak.

– Nézd – mutatta Medvetalp azt az egészen apró üres helyet két versenyautó meg egy Mikulás és egy zsebhőmérő között –, itt állt.

Itt állt még ma délelőtt Pogácsás.

– Milyen sokáig nézegettem – mesélte Medvetalp. – Nem is tudom, miért. Vagy hogyan fedeztem föl. Egyszerre csak itt volt ebben a kirakatban. A versenyautók, a Mikulás és a hőmérő között.

Gyakran sétáltak erre. Mégsem látták mindig igazán jól a kirakatot.

Akkora volt benn a füst? Vagy jégvirágos volt az ablak? Nem volt ám ez ilyen egyszerű.

– Képzeld el – mondta Medvetalp –, Alattyán mackónak van egy ilyen könyve.

– Milyen könyve? – kérdezte a Lány.

És Medvetalp elmondta, amit tudott.

– Most ott ülnek Alattyán kuckójában, ég a zseblámpa, és ők csak ülnek, töprengenek.

– Vajon miről? – kérdezte a Lány.

Ezt nem lehetett pontosan tudni.

Ki az, aki olvasni tud a Medve-gondolatokban?

Hanem a Lány, aki éppen elhatározta, hogy holnap erre a bokorra köt faggyút a cinkéknek, azt mondta ekkor:

– Azt hiszem, tudom, miről álmodik Pogácsás.

Medvetalp így felelt:

– Azt hiszem, én is. De azért csak mondd el.

– Először csak fészkelődik Palmer mellett. Tudja, hogy a pingvinszárny alatt jól lehet szunyókálni. De most egy kis zsákbarlangban fekszik, átlátszó zacskóban. Nézeget. Majd a zacskó elhomályosul, mintha jégvirágok lepnék be. És akkor Pogácsás ott ül megint a kirakatban, és vár ránk.

– Minket vár – mondta Medvetalp. – Régóta néz már minket. Talán szeretne eljönni velünk, de abban a kirakatban is olyan jó. Csípi a szemét a füst, az igaz; de mégis.

– A kirakatban még indiánok is vannak! – mondta a Lány, a havat rugdosva.

– És indiánfejdíszek! Bőrövek!

– Gombfocicsapatok!

– És ő ezt mind-mind látja álmában – mondta Medvetalp.

– Jó lenne így álmodni – tette hozzá a Lány. – Te akkor mit látnál?

– Azt látnám, hogy igazi jó játékmackógyűjtő, kaktuszbarát, gombozó és indián lehetek még egyszer.

Beléptek a kapun. Leütögették a cipőjükről, csizmájukról a havat. A harmadik emeleten egy ajtó előtt megálltak.

Ez volt a lakásuk ajtaja.

Odabent együtt voltak mind-mind a barátaik.

És ezt ők nem álmodták.

De hátha bent már alszik mindenki! Máskor a Lány mindig kétszer megnyomta a csengőt: hadd tudják a mackók és a többiek, hogy hazajött a Két Nagyobbfajta.

Azért úgy csendben most is megpróbálták. De a csengő nem tudott csöndesen szólni; Alattyán két hatalmas mennydörgésre ébredt. Felriadt mellette Bob is.

– Ez a két csengetés – kérdezte álmosan, a szemét dörzsölgetve Alattyán medve –, mit gondolsz, Bob, benne van a könyvben?

Bob csak bólogatni tudott… aztán már ennyi se látszott, mert valaki elkattintotta a zseblámpát.

Másnap reggel Pogácsás sietve mosdott, fésülködött, eligazgatta:

1. a bundáját,

2. a halványzöld sálkendőjét és

3. mindenét, vagyis a karját meg a lábát, úgy méghozzá, hogy szökkent egyet-kettőt, tehát tornászott, aztán Palmerral máris a földgömbhöz sietett. A többiek még aludtak.

– Itt most – mondta Palmer –, bizony, Téli Álom van.

– Az erszényes mackók is alusznak? – kérdezte Pogácsás.

– A koalák? Látod, ők nem – mondta Palmer.

– De hát nem látom őket sem – jegyezte meg Pogácsás. Akkor már a földgömb alatt álltak.

– Be kellene kapcsolni a Gömb kis lámpáját – mondta Palmer. – Hátha itt üldögélnek valahol, és akkor látni fogjuk őket.

– Miért üldögélnének itt? – kérdezte Pogácsás.

– Tudod, ők télen érkeztek, messzi délről – felelte Palmer. – Karácsonyra jöttek, szilveszterre. Ilyen havas időben. És ott, ahonnét jöttek, ilyenkor, ha jól tudom, nyár van. Úgyhogy itt ők egy kicsit fáztak.

– Mióta vannak itt? – kérdezte Pogácsás.

– Blinkei Bill jött elsőnek – felelte Palmer. – Tehát ő már nagyon régen itt van. Itt volt már, amikor én jöttem. Azután jött Bob kis barátnője, a Grész.

– Milyen furcsa neve van – jegyezte meg Pogácsás.

– Nem is olyan furcsa név – mondta Palmer –, hiszen Grész sem olyan, mint mi. Akkor pedig…?

– Grész milyen? – tudakolta Pogácsás. Mert ő úgy érezte, hogy Bob meg Grész nagyon jó barátai lesznek nemsokára.

– Grész olyan, mint egy kis veréb. Elállnak a fülei, van egy szalagja, ez mindig rendetlenül áll a nyakában, lecsúszik a hátára, a vállára, hát szóval…

– A verebek füle nem áll el – mondta Pogácsás. – És szalagjuk sincs. Akkor hát miért olyan a Grész, mint egy kis veréb?

– Nem tudom, hogy miért olyan – felelte Palmer. – De olyan, és kész.

– És Grész – mondta Pogácsás.

– Hogy micsoda? – kérdezte Palmer. Ezt nem értette; de hát ezek az egészen apró medvék annyi mindent összevissza beszéltek. Palmer semmin se csodálkozott.

– Látod itt ezt a dobozt? – kérdezte inkább. Pogácsás bólogatott. Palmer is bólogatni kezdett.

Azért bólogattak, mert Valaki közben meggyújtotta a Gömb lámpáját, és a fényben látni kezdték az árnyékukat. Palmernak nagy árnyéka volt: azért, mert ő maga is nagy volt, Pogácsásnak kis árnyéka imbolygott: azért, mert kicsi volt ő is.

Így álltak ott és bólogattak, és a Lány ott állt szintén, és azt mondta épp Medvetalpnak, hogy akkor ő – megy.

A Lány dolgozni ment, és Medvetalp is dolgozott már: az Írógép az Íróasztalon állt.

– Itt állunk mi – mutatta Palmer a földgömbön a BUDAPEST feliratot. – És ott van Ausztrália. Onnét jött az Írógép és onnét jöttek Blinkei Billék. Blinkei Bill például ebben a dobozban érkezett.

– Az Írógép az micsoda? – kérdezte Pogácsás.

– Az Írógép – mondta Palmer, aki nagyon tisztelte a gépeket, például Mosógépet, Porszívót és a többieket is mind –, az egy olyan… hát láttad tegnap, ugye? Itt vannak a billentyűk, és ezeken kell kopogtatni, és akkor az a betű, amelyikhez bekopogtunk, azt mondja, de nagyon gyorsan ám, úgy, hogy te azt meg se hallanád… azt mondja, hogy: „Tessék!” vagy: „Szabad!”, és kinyitja az ajtót, és akkor látszik.

– Látszik: micsoda? – kérdezte Pogácsás, aki nem értette az egészet.

– Látszik a betű a papíron – mondta Palmer. – És így Medvetalp sorra elmond mindent, ami velünk történik. Az Írógép azért kell, hogy könnyebben tudja elmondani, amit mi művelünk.

– Mit művelünk? – kérdezte Pogácsás. – Például most.

– Most ezt a nagy dobozt nézegetjük – felelte Palmer. – Ebben érkezett a Blinkei Bill, akit te még nem is láttál. Akkora, mint én. Csak nem pingvin, hanem koala.

– Ő is olyan, mint egy veréb? – kérdezte Pogácsás. – Majd mutasd meg.

– Nem – felelte Palmer elgondolkozva. – Ő nem olyan, mint egy veréb, hanem pontosan olyan, mint egy koala. Zenélő szerkezet is van a hasában.

– Az igazi koalák hasában zenélő szerkezet van? – kérdezte Pogácsás, és hirtelen úgy érezte: megéhezett. – Úgy ennék egy kis édességet – mondta.

– Nem pogácsát? – kérdezte Palmer.

– A pogácsa tövében én inkább üldögélni szoktam – mondta Pogácsás.

– Értem – felelte Palmer. – Hát látod, a koalák meg itt a földgömb tövében szoktak üldögélni télen, és nézik Ausztráliát, ahonnét jöttek, mert ott, messzi délvidéken, ilyenkor nyár van.

Ezt Palmer mintha már egyszer mondta volna, de Pogácsás úgy érezte: nem baj, meghallgatja ezt ő akár harmadszorra is. Ezért hát azt mondta:

– Nem figyeltem. A dobozt néztem. Miért szoktak ott üldögélni télen?

De Palmer meg most már csakugyan a dobozt nézegette, és tényleg nem figyelt Pogácsás kérdésére. Hanem azt mondta:

– Ebbe a dobozba még a Nagy Áruházban tették bele a Blinkeit. Kibélelték szépen a dobozt, hánccsal meg posztóval, aztán belerakták Blinkei Billt, előtte biztosan kipróbálták, hogy jól működik-e a zenélő szerkezet a hasában, aztán ráhajtották a doboz fedelét, fizettek, és kivitték a csomagot a Nagy Áruház elé.

– Az micsoda, hogy „fizettek”? – kérdezte Pogácsás.

– A dohányboltban biztosan láttál már olyat – mondta Palmer. – Nézd csak – lépett odébb, egy másik dobozhoz. – Ebben gyűjti a pénzét Alattyán. Medvetalpnak mindig haza kell hoznia, ha fényes kettest kap. Láthattad a trafikban.

– A fényes kettes az micsoda? – kérdezte Pogácsás.

– Hát azzal fizetnek – felelte Palmer.

– Medvetalp akkor sosem fizet – jegyezte meg Pogácsás.

– Miért? – kérdezte csodálkozva Palmer. – Amikor például engem vettek…

– Azért nem – mondta Pogácsás –, mert hazahozza mind a fényes ketteseket Alattyánnak. Most mondtad.

– Tényleg, tényleg – mondta Palmer. – Bekkpekk. Ezen még gondolkozni kell. Hát szóval, fizettek, ez a lényeg, és kivitték a dobozban a Blinkeit a Nagy Áruház elé. Ott leültek vele egy padra.

Közben Alattyán fényes ketteseit nézegették. Jó sok volt belőlük, egy Lipton-teás dobozban.

– Lipton is mackó – mondta akkor Palmer. – Lipton, ismerkedjetek meg. Ez itt Pogácsás.

– Teával, sajnos, már nem tudlak megkínálni – mondta Lipton –, de a barátom, aki itt lakik bennem, talán leszalad a Nagy Áruházba, és fölhoz valamit.

Halványkék kaucsukmedve ült egy gyufásdobozban, a fényes kettesek mellett. Talán őrizte a Kincset.

– A Nagy Áruház – mondta Pogácsás –, az itt van mindjárt a Gömbön. Ausztráliában. Ahonnét a Blinkei-Kicsoda-Is jött.

– Blinkei Bill – mondta Lipton. – De olyan messzire azért nem megyünk, ugye, Csoma?

Csoma, a halványkék kaucsukmedve már ment is. Le a közértbe.

Persze, csak a medveközértbe.

Ahogy a játékmackóknak saját jégpályájuk, boltjuk, uszodájuk, saját MINDENÜK van mindenütt ezen a világon.

És ezt mi nem tudjuk pontosan megmondani, hogy hol!

Ezt még Medvetalp se tudta.

De Pogácsásnak megsúgták. A kis medve elmosolyodott. Akkorra Csoma már messze járt, és talán ott állt a medveközértben, kosarában egy üveg Erdei Termék.

A játékmedvék is az Erdei Termékeket szerették a legjobban.

– Csoma is ausztráliai medve? – kérdezte Pogácsás.

– Nem – felelte Lipton. – Ő a Német Demokratikus Köztársaságból érkezett, és eredetileg úgy hívták, hogy Bürgerbreu vagy micsoda. De hát ezt a szót senki se tudta kimondani. Így lett belőle Brandenburgi Csoma Sándor.

– A Brandenburgi az micsoda? – kérdezte Pogácsás. A Sándort se értette, csak nem akart annyit kérdezni.

– Nem tudom, Medvetalp találta valahol, de nem fontos, azt a nevét se használjuk, meg a Sándort se – mondta Lipton. – Már itt is van.

Csoma kicsomagolta, amit hozott. Falatozni kezdtek. Ittak rá egy kis feketeribizli-szörpöt.

Így hörpölgettek és szörpölgettek, és teljesen megfeledkeztek a Dobozról. Pedig azon akkor már ott ült Blinkei Bill és a kis barátnője, Molli, és mosolygott. És a Doboz mellett ott rágta az első dióját Bob és Grész. Alattyántól kapták tegnap este. A cinkéknek vásárolt diókészletből származott, vagyis Medvetalp hozta, vagy a Lány.

Az ő BOLTJUKBÓL, gondolta Pogácsás. Nem a medveközértből. Nem is Ausztráliából. Hogy mennyiféle bolt van ezen a földgömbön!

Ahogy azután jóllaktak, egy kicsit hátradőltek mind, kivéve Liptont, aki nem akarta, hogy a végén esetleg a fényes kettesek is kidőljenek belőle.

Egyszer már történt ilyen, és akkor rengeteget kellett keresgélni. Mert a fényesek igen könnyen gurultak.

Így üldögéltek ott négyesben: Palmer, Pogácsás, Lipton és Brandenburgi Csoma Sándor.

Pogácsás szólalt meg elsőnek:

– Nézzétek csak!

Apró szeme volt, ezért látta meg a legapróbb dolgokat is. És csakugyan: a Park melletti nagy épület, a hivatal egyik ablakából mintha a Lány meg Medvetalp integetett volna.

Ahogy a többiek is odanéztek, kiderült, hogy valóban így van.

– Micsoda szemed van, Pogácsás! – mondta Palmer. – Érdekes, a Lány is, Medvetalp is jóval apróbbak, mint idehaza.

– Mert messzebb vannak – állapította meg Blinkei Bill. Mert ő is lehuppant a Dobozról, és odament hozzájuk. A nyakában ott ült Molli, aki jóval kisebb volt nála, pedig közel volt.

Molli valóban kisebb koala volt, mint Blinkei Bill. És nagyon szép mogyorószínű volt a bundája.

Most már hatan néztek ki a függönyön át. A földgömb ott állt egy kis könyvespolcon, körülötte Zöld Futók szaladoztak, és a levelek között ült Lipton, Csoma, Palmer, Pogácsás, Blinkei Bill és Molli. És egyikük sem értette, miért ment el Medvetalp a hivatalba.

– Hiszen Medvetalp itt dolgozik – mondta Molli, és megkérte Blinkeit, segítsen neki átmászni az Írógéphez. Át is másztak, és ütögetni kezdték a billentyűket. Azért voltak ilyen bátrak, mert Mollinak a Patti doktornő volt a barátnője, Blinkei Bill pedig az első koala volt, aki repülőgépen érkezett ebbe a lakásba.

Palmerék is átmentek az Írógéphez, és hamarosan elfelejtették azt az integetést. Csak Liptonnak és Csomának nem tetszett valami. A Lány nekik már gyakran integetett. Akkor Medvetalp mindig itt volt a lakásban, elhúzta a függönyt, hogy jobban lássanak és jobban látsszanak, és mindnyájan visszaintegettek.

Most a Lány és Medvetalp mintha nem abból az ablakból integetett volna, amelyikből máskor az integetés történt.

Mert a Lány hivatali ablakának szép függönye volt, ez az ablak meg… valahogy nem az a függönyös ablak volt, állapította meg Csoma.

De többet nem tudtak kideríteni, átmentek hát ők is az asztalra.

Ott még csatlakozott hozzájuk Alattyán, Barnabás, Kori, Bori, és Pogácsás nagy örömére Zongor is előkerült a Zongoráról.

Zongor kis fekete-fehér mackó volt. A bundája csíkos, mint a zongorák vagy a harmonikák billentyűzete.

– Pogácsás, a mi új barátunk – mondta Alattyán. – És ő itt Zongor. Nagyon szépen tud zongorázni.

– De ha igazi jó zenét akarsz hallani – mondta Zongor –, ne rám hallgass, és ne is Alattyánra, hanem kérd meg a Blinkeit, ő majd játszik neked egy szép dalt. Ugye, Bill?

Blinkei Bill azt felelte, hogy nagyon szívesen, de meg kell várniuk Medvetalpat, mert ő csak akkor tud játszani, ha felhúzzák.

Medvetalp nagyon hiányzott! De hát a mackók gyakran voltak egyedül.

Megszokták.

És amikor a Lány ráért, vagy amikor Medvetalp itthon volt, sokat játszottak velük.

Ők maguk is tudtak játszani. Meg mindenféle mást is tudtak.

Csak Blinkei Bill nem tudta azt a dalt egymaga eljátszani.

Izgatottan várták Medvetalpat.

– Igazán jöhetne – mondta Blinkei Bill. – Ma annyi a dolgunk. Medvetalp azt hiszi, hogy mi örökké ráérünk. Nem is sejti, hogy a mi életünk nem csupa játék.

– Hanem micsoda? – érdeklődött Pogácsás.

Blinkei akkor az ölébe ültette a kis habszivacs mackót.

– Milyen könnyű vagy! – mondta csodálkozva. – Mi is könnyűek voltunk, főleg amikor repültünk, de ilyet…!

– Azért vagyok könnyű – mondta Pogácsás –, mert megkönnyebbültem. Féltem, mi lesz itt; örömmel fogadtok-e majd? És most látom, hogy nálatok nagyon jó.

– Húzogasd meg a fülem – mondta Blinkei.

– Akkor zenélni fogsz? – kérdezte Pogácsás.

– Sajnos, nem – mondta Blinkei Bill. – Látod ezt a karikát a hasamon? Ezt kell megcsavarni, akkor zenélek.

– Blinkei Billnek nagyon szép dala van – mondta Lipton. – Tudod, Pogácsás, ha te vándorlegény lettél volna, ott messze délen, Ausztráliában, te is ezt a dalt énekelgetted volna olykor.

– Az mit jelent, hogy „vándorlegény”? – kérdezte Pogácsás.

– Hát, aki ide-oda vándorol, vagyis megy – mondta Csoma. – Valahol elromlik a vízcsap, vagy lovakat kell őrizni, vagy utat kell építeni, vagy én nem is tudom, mondjatok még ilyesmit.

– Ausztráliában rosszak a vízcsapok? – kérdezte Pogácsás.

– Nem tudok róla – felelte Blinkei. – De nekem nem is szabad vizesnek lennem, mert csúnya lenne a bundám.

– És Bobnak? – kérdezte Pogácsás. – Meg Mollinak? Meg Grésznek?

– Nekik sem – mondta Csoma. – Vizes itt csak én lehetek, mert kaucsukból vagyok. Vagy valami ilyen sima dologból, ami nem ázik el. Engem be is pottyanthatsz a fürdőkádba, vidáman lubickolok.

– Te tudsz itt a legjobban úszni? – kérdezte Pogácsás.

– Dehogyis! – felelte Csoma. – Nálunk vannak külön úszó-ovisok, vagyis akik úszó-óvodába járnak.

– Szintén műanyag mackók? – kérdezte Pogácsás.

– Nem mind – mondta Csoma. – Vannak, persze, felnőtt medvék is, műanyagok, lemoshatók. Mint például a Kék és a Sárga. Őket már ismered?

Mielőtt azonban Pogácsás felelt volna, nyílt az ajtó, és belépett Medvetalp. Lelkesen kérdezte:

– Na, milyenek voltunk?

– Kik? – kérdezte Blinkei Bill, aki a hasán azt a fémkarikát babrálta, hátha mégis meg lehetne szólaltatni Pogácsásnak a vándorlegénydalt.

– Ejnye, hát nem láttátok? – kérdezte nevetve Medvetalp. – Átmentem a Lánnyal abba a nagy épületbe ott, a hivatalba, ha még Pogácsás nem tudná, és a lépcsőházban nagy üggyel-bajjal kinyitottunk egy ablakot, és akkor ti még észre se veszitek?

– De hát minek mentél át, és miért nyitottatok ki egy lépcsőházablakot? – kérdezte Molli. Ezt tényleg egyik mackó sem értette.

– Ugyan, hát csak azért, hogy… – Medvetalp sorra összeszedte a társaságot, hogy átvigye őket a nagyobbik szobába – …Csak integetni akartunk nektek! Értitek már?

– Persze, persze – mondta Blinkei Bill. És mintha rosszkedvű lett volna a hangja. – Lennél szíves most akkor tényleg fölhúzni, hogy eljátszhassam a nótámat?

Medvetalp mosolyogva csóválta a fejét.

– Ma, úgy látszik, nincs sikerem nálatok – mondta. – Sebaj, halljuk azt a nótát, utána pedig Blinkei Bill elmeséli, hogyan jött el a Nagy Áruházból, meg milyen volt a repülőút, és minden. Én ezt a történetet akárhányszor meghallgatnám.

De akkor már szólt a cing-ling dal Blinkei Bill hasából, és mindenkinek csöndben kellett maradnia. Sőt ilyenkor nem volt szabad máshová nézni sem, csak Billre. Bár hát Blinkeinek olyan szép pofácskája volt, olyan bozontos füle és fényes gombszeme volt, hogy aki nézte, nem is akart volna mást nézni helyette!

Csoma és Palmer épp csak azt várta meg, hogy véget érjen a gyönyörűséges dal, aztán nekik már menniök kellett. Medvetalp vitte át őket a nagyobbik szobába, de ott ő is elvált tőlük, mert edzésre siettek.

Uszodába.

Azt pedig, hogy a játékmackók uszodája hol van, se a Lány, se Medvetalp, se más emberfia-lánya nem tudhatta.

A Legnagyobb Mackó Dolgokról csak a mackók tudhattak! Palmer is mackónak számított, meg a kis madarak, a különféle játékdobozok, és egyáltalán, a többiek, a Baráti Kör tagjai mind mackónak számítottak. Így aztán a Legnagyobb Mackó Dolgokról olyan sokan tudtak, hogy a Lány meg Medvetalp igazán nem is hiányzott.

– Ez a nagy asztal – mondta Medvetalp, ahogy Blinkeihez, Mollihoz, Alattyánhoz, Lipton-teához és Pogácsáshoz visszatért –, valamikor régen szép-szép uszoda volt, tudjátok-e? És micsoda versenyzők hasították itt a vizet! Kockával dobtunk, olyannal, amilyen most Palmer dobozában van, és gyufával vagy kis rudacskákkal vittük előre a versenyzőket.

– Úsztak, vagy ti vittétek őket előre? – kérdezte Blinkei Bill, aki úgy látszik, ilyen kedvében volt ma reggel.

– Ugyan, Bill – szólt rá Molli is most már –, értsd meg!

– Én akár el is mehetek – jegyezte meg erre a Blinkei –, ti kértetek, hogy meséljek.

Hanem azért egy kicsit óvatosan nézett végig a bundáján. Egy ilyen Íróasztallal, amelyik régen uszoda volt, nagyon kell vigyázni.

– És hol voltak a rajtkövek? – kérdezte Lipton. Medvetalp látta, hogy Liptont valóban érdekli a dolog.

– Nyolc rajtkő volt – mondta tehát –, mint egy igazi uszodában. Nyolc rajtkő a medence egyik végében, nyolc a másik végében.

– Az nyolc pálya, ugye? – kérdezte Alattyán.

– Az nyolc pálya – mondta Medvetalp. – Egy futamban nyolc versenyző indulhatott.

– Futottak vagy úsztak? – kérdezte Bill.

– Jaj, Blinkei! – kiáltott fel nevetve Molli, és egy pillanatra otthagyta az Írógépet, hogy megráncigálja Bill bozontos fülét.

– Radírok voltak a rajtkövek – mesélte Medvetalp. – Meg kavicsok. Meg építőkockák. Ami akadt. Abban az időben nem voltak még olyan szép uszodák, mint ma a Nagy Mackó Barlangcsarnok.

Mindenki hallgatott. Medvetalp szeretett volna megtudni valamit a Nagy Mackó Barlangcsarnok uszodájáról, de senki sem szólt egy szót sem.

Még Alattyán is csak a fejét csóválta.

– Na jó, ahogy akarjátok – mondta Medvetalp. – Én itt mindent elmesélek nektek, ti meg semmit sem árultok el a Legnagyobb Mackó Dolgokról. De mi lesz, ha valaki megkérdezi tőlem: mondjam el, hogyan élnek, mit csinálnak a mackóim? Mit mondok akkor?

– Mi nem vagyunk már játékmedvék – mondta Blinkei Bill. – Mi komoly… igazi… budapesti lakosok vagyunk.

– A lakos, az micsoda? – kérdezte Pogácsás, aki nagyon sajnálta már, hogy nem ment Csomával és Palmerral. Mintha vízcsobogást hallott volna valahonnét. Lehunyta a szemét. Hatalmas üvegkupola borult föléjük, vízcseppek szikráztak a fényben, és a Medence két végén ott áll nyolc-nyolc Rajtkő. A rajtkövek igazi kőből voltak, és mindegyiken egy-egy mackó állt. A Rajt is igazi volt: magas emelvényen ott ült egy tarka madár, nagyot füttyentett, és a mackók sorra belepotyogtak a vízbe. Csíkos trikóban voltak, némelyikük hálósipkában. Mindegyik pályán jobbról is, balról is elindult egy-egy medve. Középen találkoztak. A nézők ott ültek körben a nézőtér lépcsőin, és az ormókon csillogott a fény. Az úszók úgy fröcskölték a vizet, hogy mindenkinek szeme-szája elállt, és ahogy középen találkoztak, magasba lendültek a karok: Győzelem! Egyik-másik versenyző hálósipkát is cserélt, és…

Pogácsás megint elaludt. És Medvetalp, aki már kezdett egy kicsit olvasni új barátjuk gondolataiban és álmaiban, szintén látta a Nagy Barlangcsarnokot, és mintha a víz is a szemébe fröccsent volna. Sajnálta, hogy nem mackónak született, mert akkor biztosan úszónak megy. Így már ezen sem lehetett segíteni.

Miközben Pogácsás és Medvetalp így álmodozott, Blinkei Bill már javában mesélt:

– Igen, igen – mondta. – Igazi padon ültünk, egy igazi Nagy Áruház előtt. Volt ott egy fa is. Ültünk a padon, és néztük az autókat. Valahányszor egy autó elsuhant előttünk, utánanéztünk. Sárgák, lilák, kockásak és kör alakúak voltak a rendszámtáblák. És a fáról levitorlázott egy levél. Közben pedig szólt a zeném, a vándorlegénydal, vagy tulajdonképpen a hátizsákdal, csak ezt nem akartam Palmernak mondani. Tudjátok – mondta Blinkei Bill –, ő annyira szerette Bekkpekket, a zsákját.

– A vándorlegény mit csinál a hátizsákjával? – kérdezte Medvetalp, bár ezt a történetet már nagyon sokszor hallotta.

– Táncol vele – mondta Alattyán, aki szintén ismerte Bill meséjét. – Olyan egyedül baktat a vadonon át, hogy messze földön senkije sincs, csak a hátizsákja. Akkor aztán, ha megéhezik, letelepszik egy tisztáson egy nagy fa tövébe, és azon a fán még koalák sincsenek. Előszedi a zsákból a… Mit is szed elő, Blinkei?

– Hát, azt nem tudom – mondta Blinkei Bill –, mert ahogy Alattyán mondta az imént, koala azokon a fákon még sosem ült. Az a fontos, hogy leveszi, vagyis lekanyarítja a hátáról a zsákot, és jókedve támad, énekelni kezd és táncolni kezd, vagyis táncra perdül, de hát kivel táncolna? Neki nincs ott, mint nekem, a Molli, és nincs ott a Patti doktornő, meg így tovább, hanem ő azzal a kedves, jó, nagy zöld hátizsákkal táncol.

– Ezt te honnét tudod? – kérdezte Lipton, aki szintén nem először hallotta a történetet. – Hogy a zsák zöld?

– A zsák – mondta Blinkei Bill határozottan –, hát az a zsák, ezt mindenki tudja, hogy zöld.

– És hogy mit szed elő a zsákból a vándorlegény? – faggatta Lipton. – Azt nem tudjuk?

– Azt nem tudjuk – mondta Bill –, mert azt nem látta senki.

– Például van-e a zsákban Lipton-tea? – kérdezte Lipton. – Ilyen, mint én, látjátok?

– Talán van, talán nincs – mondta Blinkei Bill. – És még sok minden van abban a jó, nagy zöld hátizsákban.

– Értjük – mondta Medvetalp. – Most azt a padot meséld.

– Jó, nagy zöld padon ültünk – mesélte Bill. – Akkor már elköszöntem a Mollitól, és azt mondtam neki: „Mollika, ha jó helyem lesz ott…”

– Vagyis itt, Budapesten – mondta Alattyán.

– A Budapestet nem mondtam, mert nem tudtam még, hogy ide jövök – jegyezte meg Blinkei Bill. – Azt mondtam a Mollinak, hogy majd üzenek neki, és akkor ő is utánam jön. Aztán itt jó helyem lett, de a Molli nem tudott olyan könnyen utánam jönni.

– Nem féltetek, hogy valaki más viszi el Mollit a Nagy Áruházból? – kérdezte Lipton.

– Nem – felelte Blinkei Bill. – Nem féltünk.

Kis csend támadt.

Molli nem szólt semmit. Pöcögtette az Írógép billentyűit. Pogácsás, álmában, már odakint zuhanyozott a Fényes Öltözőben. Aztán Medvetalp köréje kanyarított egy jó, nagy zöld fürdőlepedőt. Kismedve-fürdőlepedőt. Mert az ember-fürdőlepedő az összes medvét betakarta volna, akkora volt. Aztán kapott egy fürdőköpenyt, végigdőlt a Fényes Öltöző padján, rágcsálni kezdett egy almát, és így, almával a szájában, hirtelen fölébredt.

– Hol az almám? – kérdezte.

– Miféle alma? – csodálkozott Alattyán.

– Pogácsás egy szép… bocsánat, egy jó, nagy zöld almával álmodott – magyarázta Medvetalp.

– Én azzal a paddal álmodtam – mondta Bill. – Ez már a repülőgépen volt. Előtte becsukták a dobozomat. Azelőtt meg eljátszottam a zenémet.

– És a repülőgépen milyen volt? – kérdezte Lipton.

– Azt nem tudom – mondta Bill –, mert még csomagoláskor elaltattak, és csak itt ébresztett föl Medvetalp.

Csalódottan nézett rá mindenki.

– És Grész? – kérdezte Alattyán. – Grész sem emlékszik a repülőútra? Ő olyan, mint egy kis veréb, őt talán el sem altatták, és akkor többet tud.

– Grész sem tud többet – mondta Blinkei Bill. – Ugye, Grész, te sem tudsz többet?

Medvetalp megigazította Grész szalagját, mert az a szalag lecsúszott megint annak a kis koalának a háta közepéig.

– Azt hiszem, engem is elaltattak – mondta Grész. – De én még ezt sem tudom. Én akkor igazán nagyon kicsi voltam.

– Értjük – mondta Medvetalp. – Nem baj.

– Hát Molli? És Bob? – erősködött Alattyán. – Talán ők.

– Ők – mondta Blinkei Bill – hajóval jöttek. Éppen ez volt az izgalmas.

– Miért? – kérdezte Pogácsás, aki megint ugrálni szeretett volna örömében, olyan jól kialudta magát. – Miért volt éppen ez az izgalmas?

– Mert már azt hittük, sosem érnek ide – mondta Grész.

– És ők is aludtak? – kérdezte Lipton.

– Ők is – felelte Blinkei Bill. – Feküdtek egy nagy dobozban, jól becsomagolva, és három hónapig jöttek. Mire ideértek, a csomag papírjáról leázott a címzés.

– A címzés: az micsoda? – kérdezte Pogácsás.

– Hát azon a csomagon mi voltunk a címzés – mondta Alattyán. – Az, hogy Budapest, melyik utca, melyik emelet, és így tovább.

– Melyik utca és melyik emelet? – kérdezte Pogácsás.

– Hát ez az utca és ez az emelet – mondta Blinkei Bill. – De azért szerencsésen idetaláltak.

– Idetalált velünk a posta – mondta Bob. – Csak aztán jött a nagy izgalom.

– Hát igen – mondta Medvetalp. – Arra a napra nem szeretek visszagondolni.

– Miért? – kérdezte Pogácsás.

– Mert nem voltam itthon – mondta Medvetalp –, és a postás csak letette az ajtó elé azt az ázott csomagot.

– És az miért baj? – érdeklődött Pogácsás.

– Tudod – magyarázta Medvetalp –, Mollit és Bobot akkor már nagyon vártuk. És féltünk, hogy valami baj történt velük. Tudtuk, hogy a hajó nagyon lassan ér ide onnan messzi délről, mégis, egy kicsit sok idő múlt el, vagyis Bill meg Grész sokszor-sokszor aludt el már úgy, hogy másnap jönnek Molliék. De nem jöttek. És akkor – mondta Medvetalp – végre megérkeznek, és senki sincs itthon, hogy beengedje őket. Hanem csak úgy leteszik a csomagjukat az ajtó elé!

– Meg is fázhattak volna – jegyezte meg Alattyán.

– De hát senki sem volt itthon? – kérdezte csodálkozva Alattyántól és Medvetalptól Pogácsás. – Blinkei Bill és Grész, Palmer és Patti doktornő meg a többiek, senki sem volt itthon?

– Itthon voltunk – mondta ekkor Patti doktornő, aki csendben odatelepedett közéjük –, csak nekünk, tudod, nincs kulcsunk. Nem tudunk ajtót nyitni. Nem várunk vendéget. Csak a Lányhoz meg Medvetalphoz jönnek vendégek. Aki hozzánk jön, az itt is marad örökre. Mint például te is, Pogácsás mackó.

– A Mollit meg a Bobot se vártátok? – kérdezte akkor Pogácsás.

– De igen – mondta Grész –, csak nem tudtunk kimenni, amikor csöngettek, mert nem is érjük föl az ajtót. A kilincset.

Ezen mindenki nevetett.

– És mi lett aztán? – kérdezte Pogácsás.

– Aztán hazajöttem, megtaláltam a csomagot az ajtó előtt – mondta Medvetalp –, és mindjárt tudtam, hogy VÉGRE IDEÉRTEK!

– Annyi baj történhet – mondta Patti doktornő. – Például ahogy berakják őket a hajóra. Aztán ott is, a hajón.

– Egy nagy hullám belesodorhatja a csomagot a vízbe – mondta Lipton.

– Ne is mondjatok ilyet – kérte Molli. – Blinkei, inkább játszd el még egyszer a vándorlegénydalt.

És mert az előbb Patti doktornővel a Lány is bejött a szobába, most nem Medvetalp, hanem ő húzta föl Bill hasában az apró szerkezetet.

– Most ül le a vándorlegény a fa alá – mondta Blinkei. – És leteszi a válláról a zsákot.

– Most már táncol – mondta Lipton, ahogy megszólalt a cing-ling zene.

– Azt tudjátok-e – kérdezte Medvetalp –, hogy a játékmackók ősei kicsodák?

– Hát a koalák – mondta Bob. – Az én őseim közül egyszer ugyancsak hajóval hoztak el egyet ide, északra. Valami szigetre, és ott annyira megtetszett, hogy mindjárt készítettek olyan játékmackót.

– És ez igaz? – kérdezte Pogácsás.

– Ez így van – mondta a Lány. – Most képzeljétek el, milyen nehéz volt annak a kis koalának régen! Nem altatták el, és a hajó is lassabban jött.

– Talán nagyon izgalmas volt – jegyezte meg Bob. – Szívesen cseréltem volna vele. Unalmas volt annyit aludni.

– Ezt meg honnét tudod? – kérdezte Alattyán.

– Csak úgy gondolom – mondta Bob. – Igaz, akkor most nem lehetnék itt veletek. Hanem rólam mondanátok, hogy „volt egyszer egy kis kalandos koala, aki hajóval nekivágott a tengernek”.

– A teherhajón ő volt a kedvenc – mondta Grész, aki nagyon szerette Bobot.

– És akkor talán én lettem volna a teherhajó kapitánya – jegyezte meg Medvetalp –, és nagyon vigyáztam volna rakodáskor, kikötéskor, nehogy annak a kis csomagnak baja essen.

– De én akkor nem csomag lettem volna, hanem egy igazi, élő kis koala – mondta Bill.

– Én már téged csak mindig így látlak – mondta a Lány is ekkor –, ahogy abból az ázott csomagból előkerültetek a Mollival.

– Mert a kicsomagolással, persze, megvártuk a Lányt – mondta Alattyán. – Ez így igazság!

– Aztán ittak egy csésze forró Lipton-teát – mesélte Blinkei Bill. – Az volt Liptonban az utolsó zacskó tea. Megvártuk vele Mollit és Bobot.

– Hát, mi erre már nem emlékszünk – jegyezte meg Bob. – Vagy te igen, Mollika?

– Nem – mondta Molli –, ezt én is elfelejtettem. Annyira izgultunk, hogy tetszeni fogunk-e Billnek és Grésznek.

– Bizony, mi is izgultunk – mondta Bill –, hogy tetszeni fogunk-e Mollinak és Bobnak. De aztán, látjátok, minden jól sikerült. A koalák nagyon lassan változnak. És ők, ahogy egy kicsit átmelegedtek a teától, és odatelepedtek hozzánk, azt mondták: nem változtunk! Ugyanolyan bozontos a fülem, Grésznek ugyanolyan kis verébfeje van, és mi is azt mondtuk: nem változtatok, Molli bundája tejeskávészínű…

– Mondjuk inkább, hogy mogyorószínű – mondta Molli. – Mert ha leöntenének tejeskávéval, képzeld el, Blinkei Bill, milyen nagy baj lenne. Viszont ha az orromra pottyan egy mogyoró…?

– Az nem nagy baj – mondta Grész. – És Bob is ugyanolyan komoly volt, és a füle kékesszürke, és… hát szóval ő volt a Bob.

– És most is én vagyok a Bob – jelentette ki Bob, aki csakugyan nagyon komoly volt. És akkor azt kérdezte: – Medvetalp, neked tényleg volt régen hajód?

– Hajóm? – kérdezte Medvetalp. – Miféle hajóm lett volna?

– Az Írógépen tegnap este azt kopogtad – jegyezte meg Blinkei Bill. – Hogy felmentél a fapallón, megálltál a korlátnál, kinéztél a partra… Ez mind nem igaz?

– Ó – mondta Medvetalp helyett a Lány –, ez nagyon-nagyon igaz. Ezt én mondom nektek.

– Miért – kérdezte Lipton –, ti már akkor is ismertétek egymást?

– Hát ez nálunk nem egészen úgy van, mint nálatok – mondta Medvetalp –, de, mondjuk, már akkor is ismertük egymást. Bob, miért kérdezed ezt a régi hajós-dolgot?

– Csak azért – mondta Bob, és zavarba jött –, hogy lehetnék-e én ott a kapitány.

– Persze hogy lehetnél – mondta Medvetalp. – Én épp egy kapitányt kerestem úgyis arra a hajóra. Te leszel a kapitány, Bob, átadom a parancsnokságot máris.

– Két dologra lenne szükségem akkor – mondta Bob. – Egy tengerészsapkára, de kapitányi sapka legyen, ez fontos.

– Kapitányi lesz a sapka – mondta Medvetalp. – Lehet, hogy nem lesz kész holnapra, de kapsz ilyen sapkát.

– A másik dolog nem ennyire fontos – mondta Bob –, és azt tényleg csak akkor kérem, ha megvan… még… a régi.

– Halljuk – mondta Alattyán mackó. – Csak nem rám gondolsz? Mert én megvagyok, és a régi vagyok, ugye, Medvetalp? És mindenben a rendelkezésedre állok.

– Pompás – mondta Bob, és ha a bundája nem kékesszürke, bizonyára fülig elpirul. – Majd szólok. Igen, éppen rád gondoltam, Alattyán.

– Mit szóltok hozzá – mondta Alattyán. – Kitaláltam a gondolatát. Minden megy!

– Jó – mondta Medvetalp. – Más kérés nincs?

A jelenlevők a fejüket rázták.

– Akkor menjetek gyorsan ebédelni – mondta Medvetalp –, és mi is bekapunk bármit, amit adtok nekünk; vagy ha nem, hát magunk készítünk valamit a Lánnyal.

– Tudod mit, Medvetalp – mondta Alattyán –, inkább magatok készítsetek valamit. A medveételek esetleg nem ízlenének nektek, és a végén még azt mondanátok, hogy rossz nálunk a konyha.

A társaság átvonult a másik szobába. Bob egy kicsit lemaradt, és megrángatta Medvetalp inge ujját.

– Tessék, Bob – mondta Medvetalp.

– Csak úgy, hogy senki meg ne hallja – mondta Bob. – Zongor itt maradhat, ő tényleg olyan jó barátom. És ő lenne a kormányos. Már tulajdonképpen megbeszéltük.

– Tessék, mit beszéltetek meg? – kérdezte Medvetalp.

– Az a hajó – mondta Bob –, én azt szerettem volna kérdezni tőled, Medvetalp. Nem Alattyánról volt szó, hanem arról a te régi hajódról.

– Mi van vele? – kérdezte Medvetalp.

– Én is ezt szerettem volna kérdezni – mondta csöndesen Bob. – Mi van vele?

– Vagy úgy – Medvetalp mintha elszomorodott volna egy kicsit. – Hát szóval, az a hajó, amivel én még gyerekkoromban minden este átkeltem a Szigetre?

– A Szigetországba – mondta Zongor mackó. – Valahogy így mondtad.

– Valahogy csakugyan így volt – mondta Medvetalp. – Az a hajó – tette hozzá aztán, elgondolkodva –, hol is jár éppen az a hajó, merre is járhat?

– Jár? – kérdezte Bob, egyszerre vidáman. – A tengert járja netalán?

– Hát mit járna – felelte a Lány. – Persze hogy a tengert. Nagy vitorlás hajó, szép zöld padok vannak rajta, a padokon mackók ülnek, madarak, kutyák, dobozok vannak a fedélzetén, Lipton-teák, hogy legyen mindig forró ital a legénységnek, csak éppen a kapitány és a kormányos…

– Mi van velük? – kérdezte Zongor izgatottan. – Mi van a kapitánnyal és a kormányossal?

– Egy kicsit öregek már – mondta Medvetalp. – Gondoljátok meg, mióta járják a tengert.

– Ha valaki a tengert járja – kérdezte Bob –, megöregszik?

– Feltétlenül – mondta a Lány. – Meg, meg.

– Értem – mondta akkor Bob. – Hát Zongor, ezt még talán meg kell beszélnünk.

– Meg – mondta Zongor mackó. – Meg.

– Medvetalp – mondta Bob –, ha az a hajó egyszer visszaér… Egyébként hova ment utoljára?

– A Föld messzi-messzi tájára – mondta a Lány. – A Déli-sarkvidékre.

– És miért? – kérdezte izgatottan Bob. – Hoz majd pingvineket?

– Lehet, hogy máris úton vannak – mondta Medvetalp. – És az is lehet, hogy még nem. Esetleg nagyon hideg van, és befagytak. Vagy ott táboroznak éppen a Déli-sarkon.

– A sarkvidéken – mondta Bob, aki nagyon pontos mackó volt. – Értem. Medvetalp, egy dolgot ígérj meg.

– Megígérem – mondta Medvetalp.

– Jó – mondta Bob. – Hát, ugye, azt, hogy ha befut az a hajó, mutasd meg nekem. Én akkor megnézem, hogy kell-e a kapitányságomhoz, meg hogy én is kellek-e arra a hajóra.

– Rendben van – mondta a Lány. – Szólni fogunk nektek. Most menjetek szépen ebédelni, én is szaladok vissza a hivatalba, és este sietek haza, jó lesz?

– Estig nem fut be a hajó, ugye? – kérdezte Bob.

– Ó, hát az olyan hamar nem megy – mondta Medvetalp. – Várjatok türelmesen.

– Várunk – mondta Zongor. – Azt mi nagyon jól tudjuk csinálni. Ülünk majd a Kockás Jónyeren, a Zongorán, az Oroszlános Fotelban, és várunk.

– És a Zongorát is felvihetjük majd a hajóra? – kérdezte Bob. – És az Oroszlános Fotelt?

– Mindent, de mindent fölvihettek a hajóra – mondta a Lány. – Este behajóztok bennünket is, és reggelre visszahoztok ide. Jó?

– Ez így – mondta Bob – nagyon jó lesz. – Elgondolkozott. – Medvetalp – mondta aztán –, ha tudsz, üzenj a hajónak, hogy nem kell nagyon sietnie. Mert így is egész jó.

– Jó – mondta Medvetalp. – Így lesz a legjobb. Így gondoltam én is.

– Addig talán megkeressük a régi játékaidat – mondta Zongor. – És rendezünk egy nagy futóversenyt. Ahhoz nem kell hajó. És mi is elindulhatunk.

– Hát a zongorázással mi lesz, Zongor? – kérdezte Medvetalp. – Meg a Zongorával?

– Azt futjuk körbe – segítette ki a barátját Bob. – A Zongorát. Mindnyájan, jó?

– Hát ez pompás – kiáltott fel a Lány. – Ide nézzetek!

Aztán pár pillanat múlva már mind az ablakból nézték, ahogy a Lány átvág az úttesten, óvatosan körülnéz, nem jön-e autó jobbról-balról, hanem ahogy a Nagy Park járdáját eléri, futni kezd, és fut, fut, amíg csak el nem tűnik a hivatal kapujában.

– Remek időt futott – mondta Patti doktornő. – Én mértem. Remek időt.

– De ti ketten, Medvetalp – mondta Bob –, ti ugye nem indultok a Nagy Futóversenyen?

– Nem – mondta Medvetalp. – Hogyan is tudnánk mi veletek lépést tartani. Majd csak kocogunk mellettetek, és kiabálunk, biztatásul.

– És ti is remek időket mértek majd nekünk, ugye? – kérdezte Patti doktornő.

– Remek időket – mondta Medvetalp. – Megmutatjátok majd, hogyan kell, jó?

– Jó – mondta Pogácsás, a többiek helyett.

Aztán valahogy mind eltűntek, és Medvetalp egyedül üldögélt az írógépnél. „Talán itt be is fejezhetem ezt a mesét” – gondolta.

III. Tovább folytatódik a mese

– Ma éjszaka – mondta Lipton – hadd aludjon nálunk Pogácsás.

– Hát ez meg hogy jut az eszedbe? – mondta erre Palmer. – Hiszen még fényes dél van.

Csoma meg nem szólt semmit, csak a vizet próbálta kirázni a füléből.

Ott álltak, hármasban, egy hatalmas üvegkupola előtt. Gyönyörű, új épület volt ez a fényesen szikrázó csarnok: ez volt a Nagy Mackó Barlangcsarnok, vagyis a mackók uszodája.

Mellette boltozódott a Kis Mackó Barlangcsarnok, a mackók fedett jégpályája. És ezt nem műjégnek hívták, hanem medvejégnek.

Csoma az egyik üveglap fölé hajolt és fésülködött. Nem akart csapzottnak látszani.

Pedig nem is tudta, micsoda találkozás vár rá csakhamar. Egyszerűen nem szerette a rendetlenséget.

– Nincs is már olyan fényes dél – jegyezte meg aztán. Mert Csoma ilyen volt. – Csak itt a barlangcsarnokok körül minden úgy csillog-villog.

– Ez igaz – ismerte el Palmer. – Itt minden tündököl. És az is igaz, hogy Pogácsás szíre-szóra elalszik.

– Az mit jelent – kérdezte Csoma –, hogy „szíre-szóra”?

– Hát hogy örökké – mondta Lipton. – Váratlanul.

– Lehet, hogy szépeket álmodik – mondta Csoma. – És ki tudja, honnét jött. Valóban, tudjuk ezt egyáltalán? És meséltétek neki, hogy a Nagy Barlangcsarnok kupolatermébe éjszaka beragyog az égről a Nagymedve csillagkép, a Kis Barlangcsarnokba meg a Kismedve?

– Nem meséltünk neki még jóformán semmit. Viszont hát honnét jött volna: a dohányboltból! És milyen apró medve – mondta Palmer. – Még rengeteg dolgunk van vele.

– Patti doktornő megvizsgálta? – kérdezte Lipton.

– Meg – mondta Palmer. – És azt mondja, makkegészséges.

– Gondolod, eljárhat velünk majd úszni? – kérdezte Csoma.

– Jó lenne – felelte Palmer.

Akkor már nem a csarnok lépcsőjén álldogáltak, hanem sétáltak körbe-körbe. Palmer szárnyain vízcseppek csillogtak még, és a barlangcsarnok üvegfala mellett minden csepp víz még tündöklőbb volt.

Hát még odabent milyen volt ez az uszoda, képzelhetitek!

– Pogácsás le fog járni velünk, úszni – mondta Csoma, aki korcsoportos világcsúcstartó volt a vegyes-medve úszásban. – Meséltétek már neki – kérdezte aztán –, hogy én korcsoportos világcsúcstartó vagyok?

– A korcsoport – kérdezte Lipton –, az tulajdonképpen micsoda? Már mondtad egyszer, tudom, de elfelejtettem.

– Palmer, például – magyarázta Csoma, miközben a karjait forgatta, hogy lazítson egy kicsit –, nagy korcsoportos. Ez azt jelenti, hogy nagyobb nálam. Én kis korcsoportos vagyok, tehát kisebb vagyok nála.

– A világcsúcs pedig – mondta Palmer – azt jelenti, hogy ő úszik a leggyorsabban a világon.

Kisétáltak a Nagy Medve Parkba. A parkban mindenütt szép medvefák álltak. Palmer az egyiknek a törzséhez odacsapkodta egyszer-kétszer a csíkos úszótrikóját.

Mert ők ilyen úszótrikókban versenyeztek.

A bundájuk egyszínű volt: kinek fehér, kinek barna, kinek kék, kinek sárga, és így tovább. Színes trikókban versenyeztek, mert… hát ezt nem is tudták volna megmondani, miért. Egymásra néztek azokban a színes trikókban, és ez nagyon mulatságos volt.

Körbe-körbe sétáltak, hármasban, a Medve Park sétányain. Csoma szólalt meg:

– Kár, hogy nálunk a parkban nincs egy szép, nagy földgömb.

– Olyan, mint Medvetalpéknak van? – kérdezte Lipton.

– Pontosan – felelte Csoma. – Csak a mienk még nagyobb lenne, és itt állna egy tisztáson.

– Este kivilágítanánk – mondta Palmer. – És a madarak röpködnének körülötte.

– Este a madarak – mondta ekkor egy apró hang – nem röpködnének. Este a madarak – folytatta a kis hang egy újság mögül – nyugovóra térnek. Amikor lebukik a nap.

– Csiripovics Csiprip! – kiáltottak fel mindhárman örömmel. – Hát te itt vagy?

– Itt – mondta Csiripovics Csiprip, és egy kicsit megemelte mindkét sárga szárnyát.

Ahogy szokta.

Aztán a bal lábát is megemelte, és villámgyorsan vakarni kezdte a füle tövét.

Ámulva nézték.

Mert Csiripovics Csiprip utána még nyújtózott is egyet. Felállt a pad támlájára, letette szépen az újságot a padra, a szemüvegét is odatette melléje, aztán nyújtózott egyet. Előbb jobb lábon, aztán bal lábon.

– Ez pompás edzésmódszer – mondta.

Lehuppant a pad elé, megigazította a fehér sálját. Kis fonal volt ez a sál, és mindig Medvetalp meg a Lány igazította meg, hogy jól álljon. Valamikor régen, nagyon régen.

Most Csoma, Lipton és Palmer bámulva látta, hogy Csiripovics Csiprip maga is szépen meg tudja igazítani a fehér sálat.

– Mit csinálsz itt, Csiripovics Csiprip? – kérdezte akkor Palmer.

Mert nagyon büszke volt rá, hogy egy madárnak szemüvege van.

– Olvasgatok – felelte Csiripovics Csiprip. – Mit csinálna egy madár a parkban? – Összehajtogatta és a szárnya alá dugta az újságot. – Egyébként mesemondó vagyok. Meséket írok ebbe az újságba. – Egy kis szünetet tartott. – Épp elolvastam egy mesémet, nézegettem a képeket. Ilyesmit csinálok.

– És miről szól az a mese, Csiripovics Csiprip? – tudakolta Csoma. – Benne vagyunk mi is?

– Még ti is benne lehettek egy mesében – mondta az újság gazdája. – De most kérdezhetek-e én is valamit? Tudjátok, nekem főleg az a dolgom, hogy kérdezgessek.

– Tessék, tessék – mondta örömmel Lipton. – Ha tudunk, válaszolunk. Nagyon szívesen. Brrr! Hideg van. Nem fázol?

Csiripovics Csiprip egy kicsit fölborzolta a tollait, és a fejét rázta. Erről Csomának eszébe jutott, hogy még mindig víz van a fülében, és ő is nagy fejcsóválásba kezdett.

– Hát – folytatta Lipton – azt én, persze, nem hiszem, hogy tőlem ilyen-olyan érdekes dolgot kérdezhetne bárki. Amióta a teám elfogyott…

– Tudom, mit akartál mondani még, kedves Lipton – vágott közbe Csiripovics Csiprip. – Azt akartad mondani, hogy: „És amióta te elmentél, kedves Csiripovics Csiprip, vagyis amióta nem laksz nálam…” De erről most ne beszéljünk, jó?

– Jó – mondták mindhárman.

– Jól van akkor – szögezte le Csiripovics Csiprip.

Hanem erre egy kis csend lett.

– Mit is mondtam az előbb? – kérdezte akkor az újság gazdája, a mesemondó, aki csak úgy üldögélt itt a Medve Parkban, egy padon, és most a pad előtt állt.

– Hogy kérdezni akarsz tőlünk valamit – mondta Palmer. – Mert valami mesét írsz, és…

– Vagy úgy! – nyújtózott egyet Csiripovics Csiprip. – Hát én csak azt szerettem volna megkérdezni, és éppen tőled, Liptonka, hogy veletek tarthatok-e.

– És éppen tőlem? – csodálkozott Lipton. – Ez nagyszerű! Gyere, szökkenj a hátamra. Úgy, mint régen.

– Hogy régen hogy volt, azt most hagyjuk – mondta Csiripovics Csiprip. – Különben is azt mondják, hogy egy ilyen kis madár, mint én, nem emlékezhet rá, mi volt régen, hogyan volt régen. Kiröppen valahonnét, aztán…

– Akkor minket hogyan ismertél meg? – kérdezte Csoma.

– A Medve Parkban – mondta Csiripovics Csiprip –, itt minden más. Itt nincsenek… Itt csak kedves játékmedvék vannak – fejezte be aztán.

– Emberekkel nem találkozol? – kérdezte Palmer. – Hiszen te, ugye, igazi madár lettél. Vagy rosszul mondom?

Csiripovics Csiprip most félrebiccentette a fejét, ahogy az igazi madarak, aztán szökkent egyet-kettőt. Máris fönt termett Lipton hátán, és rikkantott egy aprót. Majd azt mondta:

– Kösz!

Palmernak tehát nem felelt, amint látjátok!

– Úgyis le akartam fényképezni az úszókat! – folytatta Csiripovics Csiprip. – Tessék, álljatok be oda a fa alá.

Beálltak a fa alá. Egy kicsit izgatottak voltak mind a négyen.

– Kár, hogy a mi parkunkban nincsen földgömb – mondta Csoma, és a haját igazgatta. – Medvetalpnak van földgömbje… – De akkor eszébe jutott, hogy ezt Csiripovics Csiprip nagyon jól tudja. – Mindenesetre jó volna, itt mindjárt az uszoda mellett. Akkor az egészen kis mackóknak meg lehetne mutatni, hogy a világcsúcstartók pontosan hol a legjobbak! Nem gondoljátok, hogy ez nagyon mulatságos volna? Megállnék a Gömb előtt, forgatni kezdeném a karjaimat, hogy lazítsak. És közben valaki megpörgetné a földgömböt, és a kis mackók csak néznének!

– Csoma – mondta Csiripovics Csiprip –, ha én téged most fényképeznélek le, nagyon csúnya képed jelenne meg az újságban. A tudósításom mellett… vagyis a rólad szóló mesében.

– Miért? – kérdezte Lipton, és Csiripovics Csiprip apró fényképezőgépét bámulta, amelyen lila, sárga, zöld, piros, kék és fehér fények villogtak.

– Mert a mi Csoma barátunk egy kicsit beképzelt – mondta a tudósító. – Azt hiszi, olyan nagy dolog, amit tud.

– Miért, hát nem nagy dolog? – kérdezte Palmer. – Én bizony roppantul örülnék, bekkpekk, ha a korcsoportomban világcsúcstartó lennék.

– Aki világcsúcstartó – mondta Csiripovics Csiprip, és megvillogtatta a sárga meg a zöld lámpát, és közben a piros, a lila, a kék és a fehér fény kihunyt –, legyen szerény. Nézzétek meg például ezt a kis fényképezőgépet. Ez az apró gép szintén világcsúcstartó. Nincs még egy ilyen fényképezőgép, amelyiknek hat színes lámpája lenne. Mégis milyen szerény, látjátok? Nézzétek meg közelebbről, milyen szerény kis madár.

– Madár? – kérdezte Csoma. – Hát akkor most madár vagy fényképezőgép?

– Bocsánat, bocsánat – mondta Csiripovics Csiprip. – Fényképezőgép.

Nézték. Tényleg nagyon szerény kis gép volt.

– Igazad van, Csiripovics Csiprip – mondta Csoma. – Akkor mondjuk így: jó lenne, ha minden kis mackó eljárna úszni.

– Ez igaz – mondta Csiripovics Csiprip. – Azért jöttem én is.

– Úszni jöttél? – kérdezte Palmer.

Mert Palmer nagyon büszke lett volna, ha minden madár tud úszni.

– Nem, nem – mondta a tudósító. – Én nem vagyok vízimadár. Nem mondom, bele-belegyalogolok néha a vízbe, de főleg csak a kis vízbe, értitek, ugye.

Értették.

Most mind a négyen elgondolkoztak.

– Hallom – mondta Csiripovics Csiprip –, hogy te, Palmer, tiszteletbeli medve lettél közben.

Mert Csiripovics Csiprip nagyon büszke volt, ha ilyet hallhatott. Hogy például egy pingvinből tiszteletbeli medve lett.

– Igen – mondta helyette Csoma. – És már nemcsak pingvinúszásban tartja nálunk a helyi alapcsúcsot, hanem medvepillangón is egész jó. Negyedik.

– Az alapcsúcs – kérdezte Lipton –, egészen pontosan, mit jelent?

– Azt – mondta a tudósító –, hogy még senki sem próbálkozott azzal a versenyszámmal, csak az alapcsúcstartó. Vagyis Palmer itt az egyetlen, aki pingvinúszást tud. Ezért az övé az alapcsúcs.

– Tehát Palmer itt nálunk a legjobb pingvinúszó? – kérdezte Lipton.

– Ő – felelte büszkén Csiripovics Csiprip. – Itt nálatok.

– De ő nem világcsúcstartó – tette hozzá Csoma.

– Nem – mondta Palmer –, világcsúcstartó nem vagyok, mert a Déli-sarkvidéken egy-két pingvin nálam sokkal gyorsabban úszik, bekkpekk.

– De csak egy-kettő – tette hozzá Csiripovics Csiprip, aki már egy ideje mindent jegyzett.

Volt neki egy szép sárga jegyzetfüzete és egy sárga tolla, azzal írta föl, amit akart.

De úgy, hogy azt senki észre nem vette!

Mert Csiripovics Csiprip a kis gatyájától a feje búbjáig tökéletesen sárga volt.

Csak a csőre meg a lába volt piros, és a szeme fekete.

Így jegyezgetett.

– Csoma – mondta akkor Csiripovics Csiprip –, te miért nem tanulod meg a pingvinúszást?

– Hát… – mondta Csoma.

– De Palmer megtanulta a medveúszást, ugye?

– Negyedik! – mondta büszkén Csoma. – De csak medvepillangón.

– És vegyes-medvén?

– Vegyes-medvén egyedül én megyek az egész világon – mondta még büszkébben Csoma.

– Hát most akkor mész vagy úszol? – kérdezte Lipton.

– Repesztek! – mondta Csoma, és kihúzta magát. – Úgy hasítom a vizet, hogy egy-két csepp a kupola hegyéig is felfröcsköl. Miért nem jössz el már egyszer? A legjobb barátom – tette hozzá Csoma –, és mégsem jött el soha, hogy megnézzen medve-vegyesen!

– Félek, eláznék – mondta Lipton. – Én mégis csak egy kis teásdoboz vagyok, nem műanyag mackó.

A tudósító, aki már rég leszökkent Lipton válláról, és a fényképezőgépet is eltette, így szólt:

– Az uszodában én sem jártam még. – És hozzátette: – Én sem szeretnék elázni. Kellemetlen… főleg télen, ha egy madár elázik.

Megint elhallgattak.

Mentek csak körbe-körbe.

– De hát – mondta akkor Lipton – a kis vízbe, ugye, begázolsz néha?

– Oda néha be – mondta Csiripovics Csiprip. – De hát a ti uszodátokban mindjárt csuromvíz lesz az ember.

– A kicsoda? – kérdezte Palmer.

– Á, csak úgy mondtam – legyintett a tudósító. – Mostanában annyit mozgok emberek között. Tél van, etetnek. Ebből élek.

– Nem abból – kérdezte Csoma –, hogy tudósító vagy a sportújságnál? Mesemondó… mint a Lány és Medvetalp. Nem abból élsz?

– Madarak az ilyesmiből nem tudnak megélni – mondta a tudósító, és közben rezzenetlen tollal jegyzetelt. – A kis vízbe is azért kell begázolnom néha, mert szomjas vagyok.

– Akkor te ugyanúgy vagy, mint mi – mondta Csoma. – Csak neked még nehezebb.

– Ti hogy vagytok? – kérdezte Csiripovics Csiprip.

– Hát, így-úgy – mondta Csoma. – Medvetalpék mindenben gondoskodnak rólunk.

– Rólam is – mondta a tudósító. – Csak én megpróbáltam igazi madár lenni. Vagy nem is tudom már, hogyan történt ez.

– Nem könnyű – mondta Palmer.

– Főleg télen – tette hozzá Csiripovics Csiprip. – De ezt már írtam.

– Te mindent fölírsz? – kérdezte Lipton. – Azt is, amit te magad mondasz?

– Mindent – felelte a tudósító. – És most szabadna feltennem egy kérdést?

– Igen – mondták mind a hárman egyszerre. Boldogok voltak, hogy egy ilyen kiváló tudósító kíváncsi rájuk.

– Mi újság van nálatok? – hangzott a kérdés.

– Ó – felelték újra mindhárman. Aztán többet nem is mondtak. Csak egymásra néztek. Körbe-körbe. Vagyis Csoma Liptonra nézett, Lipton Palmerra, és a pingvin a kis kimondhatatlan nevű műanyag mackóra, akit így egyszerűen csak Csomának hívtak.

– Szóval, mi történt mostanában? – faggatta őket Csiripovics Csiprip.

– Nos, amióta te elmentél igazi madárnak – felelte Palmer –, nagyjából semmi.

– Még nem vagyok azért egészen igazi madár – mondta Csiripovics Csiprip. – De köszönöm, amit mondtál, Palmer. Ha esetleg a Déli-sarkvidékre vetődöm, üzenhetsz velem bármit a rokonaidnak.

– Vándormadárnak készülsz? – kérdezte Lipton. Így már mégis könnyebb volt beszélgetni. Mert hogy „mi újság”, azt nagyon nehéz megmondani, hát nem?

– Nem – mondta Csiripovics Csiprip. – Itt a parkban megvan mindenem. A hivatalom is ott van a sarkon. Látjátok azt a szép épületet? Ahol éppen verebeket etetnek az egyik ablakban.

– Ó, de hát az a Lány hivatala! – kiáltott fel Csoma. – És ne legyek korcsoportos világcsúcstartó, ha nem maga a Lány etet az ablakában!

– Fel kell tennem a szemüvegemet – mondta Csiripovics Csiprip. – Csakugyan. Hát a mi irodáink is ott vannak.

– Hol? – kérdezték mind a hárman csodálkozva.

– A tető alatt – mondta Csiripovics Csiprip. – A hármas számú odú az enyém. Bármikor jöhettek. Az utca felől a legegyszerűbb. És ha nem volnék ott, hagyhattok üzenetet.

– Sajnos – mondta Csoma –, az egy kicsit nehéz lesz. Tudod, mi megmaradtunk játékmackóknak, és…

– Jaj, hát persze – kapott a fejéhez Csiripovics Csiprip. Ilyenkor mindig olyan gyorsan rezegtette a lábát, hogy Palmerék csak ámultak. – Nem akartalak titeket megbántani. De nehogy azt higgyétek, hogy nekem könnyű.

– Nem, azt nem is hittük – mondta Lipton. – Én is hányszor látok az ablakból egy-egy eldobott rokont. Sárga doboz, zöld felirattal, vagy én már nem is tudom, olyan rég nem néztem tükörbe… milyen is vagyok. Szóval, odakint a szabadban nem könnyű.

Letelepedtek egy padra. Szemközt ott volt egy nagy medveépület: az volt az éppen, amelyik úgy hasonlított a Lány hivatalára. Hát ebben van Csiripovics Csiprip barátjuk odúja is… Ahol a meséket mondja mostanában.

A pad mellett egy kis tó volt, és ez a tó a pad mögött patakká keskenyedett. Ezen a patakon pedig egy kis fahíd vezetett át. Nem is híd: léces palló volt az, keresztben voltak a lécek. Ezen a hidacskán senki el nem csúszhat, gondolta Palmer. De hát a palló túlsó végén mintha nem is part lett volna, mintha ott nem is a Medve Park lett volna, hanem… egy korlát, azon túl is deszkák: bizony, olyan volt az egész, mintha oda egy régi-régi hajó lenne kikötve!

Biztosan láttatok már ti is ilyet!

– Csiripovics Csiprip – kérdezte akkor Palmer –, ismerős vagy te ebben a parkban? Mert látok én itt valamit, amit eddig észre se vettem. Pedig elég régen járok ide.

– Mit látsz, Palmerka? – kérdezte Csiripovics Csiprip, és ő is arra nézett. Lipton és Csoma nem figyelt rájuk, ők valamit sutyorogtak éppen.

– Épp ez az, hogy nem is tudom! – jelentette ki Palmer. – Ott, nézd csak… a kis híd túloldalán. Mintha valami hajó lenne, vagy micsoda.

Csiripovics Csiprip kotorászni kezdett. A szemüvegét kereste.

– Sajnos, nélküle nem látok jól – mondta. – Ez is nagyon kellemetlen. Nem is gondoltam rá annak idején. – A szemüveg sehogyan sem akart előkerülni. – A szabadban élni nem könnyű, kedves Palmer. Mi ezt otthon… ti ezt otthon nem is hiszitek!

– Én elhiszem, elhiszem – mondta Palmer. – Jártam én a Déli-sarkvidéken valamikor. És Bob meg Grész… nem is, várj: Bob meg Molli nagyot hajózott szintén… Blinkei Bill és Grész, igen, hát ők meg repültek… persze nem úgy, ahogy most már te tudsz, Csiripovics Csiprip, hanem csak repülőgéppel. – Palmer közben egészen megfeledkezett a hajóról. – Mondd csak, egyébként, te valóban tudsz repülni?

– Ó, hát majd látni fogod – mondta erre Csiripovics Csiprip. – Amikor megéhezem, vagy csak úgy gondolok egyet, hirtelen felröppenek. Nem tehetek róla.

– Értem. – Palmer olyan arcot vágott, mint aki valóban érti. Szeretett volna valami másról beszélgetni inkább. A madár szerencsére segített: ez a különös, igazi kis madár, aki itt ült most mellettük a padon… Csiripovics Csiprip, aki nemrégiben még ugyanolyan játék volt pedig, mint ők.

– Érkezett, ugye, hozzátok – kérdezte Csiripovics Csiprip – egy új jövevény? Egy egészen kis Valaki?

Erre már Lipton és Csoma is fölkapta a fejét. Csomának még egy kis víz is kiment tőle a füléből.

– Hogyne – kiáltották. – Pogácsásnak hívják. Habszivacsból van. De hát honnét tudod, Csiripovics Csiprip?

– Ó, hát… én nem is tudom – mondta Csiripovics Csiprip, és felállt a padon. Az egyik lábáról a másikra állt, és mindig leeresztette közben a szárnyát… vagyis szétrázta, mint egy legyezőt. – Elgémberedtek az evezőtollaim – mondta.

– Hideg van – bólogatott Palmer. – Ilyenkor az evezőtollak valóban elgémberednek. Én már nem is tudom, voltak-e evezőtollaim. Látjátok, Csoma, Lipton: ezek a hosszú tollak itt, ezek az evezőtollak. Én valamikor nagyon jól tudtam evezni.

– Én ritkán evezek – mondta Csiripovics Csiprip. – Csak a levegőben. Vízben ritkán. Emlékszem… – De aztán nem folytatta.

– De hát honnét tudod te, csakugyan – csodálkozott Lipton –, hogy mi van nálunk… otthon?

– Kérdezni tudni kell – mondta Palmer komolyan. – Egy tudósítónak és egy mesemondónak különben is egyszerű. Kérdezősködnek, beszélgetnek velünk így-úgy… aztán csak lehunyják a szemüket, és mindent látnak, mindent tudnak. Én – fejezte be Palmer – hiába hunyom le a szememet, nem tudok akkor se többet. Kár, hogy elmentél tőlünk, Csiripovics Csiprip. De az is igaz, hogy te vitted közülünk a legtöbbre.

– Medvetalp is lehunyja néha még a szemét? – kérdezte Csiripovics Csiprip. – Emlékszem, amikor kezdtem átalakulni igazi madárrá, gyakran ültem a tenyerén, kapaszkodtam valamelyik ujjába, és lehunytam a szemem. Nagyon fárasztó, ha az ember játékmadárból igazi madárrá alakul át. Azért lehettem olyan álmos.

– Pogácsás is mindig álmos – mondta Lipton. – De hát ő csak azért, mert még nagyon kicsi.

Csiripovics Csiprip erre nem szólt semmit. Egy kis idő múlva azt mondta:

– És akkor Medvetalp is lehunyta a szemét. Üldögéltünk, és én úgy éreztem, egy nagy madár vett a gondozásába.

– Az mit jelent? – kérdezte Csoma.

– Hát ugyanazt, mint amit neked most Lipton – mondta a tudósító. – Odamehetsz hozzá, törődik veled, játszotok… nem is tudom. Üldögéltek, lehunyhatjátok a szemetek… nem érhet semmi baj.

– Medvetalpnak nagyon sok dolga van – mondta Palmer.

– Igen, tudom – bólintott Csiripovics Csiprip. – Éreztem ezt én akkor is. Medvetalp nagy mesemondó, és a mesemondáshoz sok idő kell.

– Olyankor nem ér rá az ember… a medve… – Csoma belezavarodott. És csak hallgatott.

– Nem, olyankor a madár se ér rá, hogy örökké másokkal foglalkozzék – mondta Csiripovics Csiprip. – Ezt én igazán tudom most már.

– Honnét tudod? – kérdezte kíváncsian Csoma.

– Ebbe az újságba – mondta Csiripovics Csiprip – én írom a meséket.

– Mutasd, mutasd! – kérték mind a hárman.

– Ó, hiába mutatnám – mondta a mesetudósító. – Ez madaraknak szól. Madárnyelven van.

– Kár – mondták elszontyolodva a többiek.

– És miért volna kár? – kapta föl a fejét Csiripovics Csiprip. – Ezt az újságot nagyon sok madár olvassa. Az összes énekesmadár. Ilyenkor rövidek a nappalok, télen, és sok időnk van. Lebukik a nap, nem találnánk úgysem ennivalót, és hosszú az éjszaka reggelig. Bebújunk az odúnkba, már akinek van odúja, a csőrünkre biggyesztjük a szemüveget, és újságot olvasunk.

– Tévé is van? – kérdezte Csoma.

– Ne butáskodj! – szólt rá Palmer. – Inkább azt kérdezném: minden madár szemüveges?

– Ó, dehogy – mondta Csiripovics Csiprip. – Azt hiszem, nagyon kevesen vagyunk szemüvegesek, de ez igazán nem számít.

– Így nehezebben találsz magadnak ennivalót? – tudakolta Csoma.

– Nem. De télen minden madár nehezen talál ennivalót.

– És a kis madaraknak – kérdezte Lipton zavartan – a nagy madarak felolvassák az újságot?

– Hogyne – felelte Csiripovics Csiprip. – A meséket.

– És te kiről-miről írsz ilyen… madármeséket? – kérdezte Palmer.

– Például rólatok – felelte nagyon egyszerűen a madármesemondó.

– Tehát – mondta Lipton –, ha most hazaszállsz az odúdba…

– A hivatali odúmba – javította Csiripovics Csiprip. – Persze, ott is lakom.

– Tehát ott majd leülsz a kis madáríróasztalodhoz, a madárírógépedhez – folytatta Lipton –, és megírod, hogy együtt voltál velünk itt a Medve Parkban, akkor ez már: mese?

– Ez már most is mese – felelte Csiripovics Csiprip.

– Hát ez csodálatos – mondták mind a hárman.

– Ezért akartál igazi madár lenni? – kérdezte akkor Lipton. – Hogy igazi meséket írhass rólunk az igazi kis madaraknak?

– Nem is tudom – felelte a madármesemondó. – Én nem akartam igazi madár lenni. Ez valahogy… csak úgy megtörtént. Mintha álmodtam volna. És már nem lehetett visszaálmodni. Felébredtem, és igazi madár voltam.

– Elaludtál mint játékmadár – mondta Csoma –, és felébredtél: és akkor már igazi madár voltál.

– Nem egészen – mondta Csiripovics Csiprip. – Inkább csak kezdtem igazi madárrá válni. Egyre igazibb madárrá. És most itt vagyok.

– És most igazi madár vagy – állapította meg Palmer.

– Sajnos, nem egészen – mondta a madármesemondó.

– Ez most mese – kérdezte Lipton –, vagy komolyan így van?

– Ez mese – mondta Csiripovics Csiprip –, tehát a legkomolyabban így van.

– Szóval, így van – mondta Lipton egy kicsit türelmetlenül.

– Így – mondta Csiripovics Csiprip.

– De hát mi is itt vagyunk veled! – mondta Palmer. Nem is tudta, miért mondja ezt.

– E pillanatban itt vagytok. De aztán én egyszerre csak éhes leszek, felröppenek, és már nem vagyok sehol.

– Nem lehet könnyű igazi madárnak lenni – állapította meg Csoma. – Én nem akarnék igazi játékmedve lenni.

– Csoma! – szólt rá Palmer.

– Mesélj majd Pogácsásról is – kérte Csiripovics Csipripet Lipton. – Medvetalp nagyon fog örülni neki.

– Ó, Medvetalp nem olvas madárújságot – jegyezte meg Csiripovics Csiprip. – De azért persze hogy írok Pogácsásról. Megírom, hogyan vizsgálta meg Patti doktornő, hogyan fog veletek úszni járni…

– Ezt te mind honnét tudod? – bámult Csoma.

– Mesélj még, Csiripovics Csiprip – mondta akkor Lipton –, mi újság van még nálunk.

– Hát – mondta a tudósító –, még azt is olvastam itt, hogy… Várjatok csak. – Szárnya alól előhúzta az újságot. – Tudjátok – magyarázta –, ez csak a kicsinyített kiadás. De minden megvan benne.

Nyújtózott, lábát rezegtetve megvakarta a füle tövét. Csőrét odafente a pad támlájához.

– Mielőtt bármit felolvasnál – mondta Csoma –, hadd mondjak én is valamit.

– Tessék, Csoma – mondta a tudósító.

– Szerintem az, hogy egy játékmadár fogja magát és elmegy igazi madárnak, ez is alapcsúcs! Mert még ilyet nem próbált senki!

– Éljen, éljen! – kiáltotta Palmer és Lipton.

Csiripovics Csiprip, ahogy zavarában szokta, hol balra, hol jobbra fente a csőrét.

– Emlékszem – mondta aztán Palmer –, amikor én elhatároztam, hogy igazi pingvinből játékpingvin leszek. Ilyesmi volt az is.

– Éljen, éljen! – kiáltotta a másik három.

– Teásdoboznak lenni sem kis dolog – mondta Csiripovics Csiprip. – Én például sok teát iszom mostanában. Gyógyteát. Igazi gyógynövényekből. Egyik-másik mesémben.

– Ne mondd! – ámuldoztak a többiek.

Így ültek a padon, és beszélgettek.

– Olvasom itt – mondta akkor Csiripovics Csiprip, mert közben már föltette a szemüvegét –, hogy valami hajó indul a Déli-sarkvidékre. Igaz ez?

– Ó, hát hogy mennyi újság van nálunk, csakugyan! – mondta Palmer. – Nem, ez nem egészen így történt azért. Ha jól hallottam, Medvetalp mesélte Bobnak, hogy neki valami hajója befagyott a Déli-Jeges-tengeren…

Csiripovics Csiprip jegyzetelt. Felírt mindent, amit Palmer elmondott nekik.

– No mármost, ha a jég elolvad, és a hajó visszatér, Bob elvállalja a kapitányságot, és Zongor lesz a kormányos.

– Zongor leszáll a Zongoráról? – kérdezte Csiripovics Csiprip csodálkozva.

– Hát, legföljebb lemászik – mondta Csoma. – Zongor igazából sosem szeretett zongorázni.

– És a Zongorával mi lesz? – kérdezte a tudósító.

– Odaajándékozzák – mondta Lipton. – Medvetalp és a Lány már meg is beszélte a dolgot egy gyerekotthonnal. Ott már nagyon régóta várnak egy ilyen Zongorát.

– Kicsit régi, de nagyon szép Zongora – mondta Csoma.

– Én is régi vagyok – mondta Csiripovics Csiprip.

– És nagyon szép – hajoltak meg előtte mindhárman.

Mert akkor már a pad előtt álltak, a park egyik sétaútján.

– Ó, hát nem, nem – mondta Csiripovics Csiprip, és most a bögyénél, vagyis a nyaka alatt vakarta meg az apró sárga tollakat. – Próbálkozom csak, és remélem, sikerül. Nagyon megértem a Zongorát. Olyan régóta élt nálunk, és senki se játszott rajta igazán jól. Se Medvetalp, se Zongor mackó… Pedig mind úgy szerették!

– Így lesz a legjobb – mondta Palmer. – Más nem megy el tőlünk, Csiripovics Csiprip?

– Nem hallottam róla – felelte a szerkesztő. – Legföljebb Bob lesz kapitány és Zongor kormányos. De ők attól még ott maradhatnak nálatok.

– Persze, persze – bólogattak mindhárman.

– Tehát én – kérdezte Palmer – maradok?

– És én is – mondta Lipton.

– Meg én is – tette hozzá Csoma.

– Hát hogyne – mondta Csiripovics Csiprip, és lehajolt, mert azt hitte, morzsát lát. – Aki egyszer Medvetalpéknál lakó lesz, ott marad örökre.

Ezen elgondolkoztak.

– Hiszen te is itt vagy velünk, ugye – mondta Csiripovics Csipripnek Lipton.

– Hol lennék másutt – mondta Csiripovics Csiprip. – Nincs egy kis pogácsátok?

– Holnap lesz pogácsa – mesélte Palmer. – Medvetalp vesz néhányat. – És elmesélte a fogadás történetét.

– Tehát – mondta Csiripovics Csiprip – gondoljátok, hogy Medvetalp ablakában és a Lány ablakában is lesz holnap pogácsamorzsa?

– Pontosan – felelte Csoma.

– Nos – töprengett a tudósító –, ami azt illeti, én egyiküket sem akarnám megbántani. Egyszerre két ablakban pedig nem lehetek. Ide-oda cikázni egy madárnak, ilyen nagy autóforgalomban, veszélyes. Tehát?

– Találkozhatnánk itt a padnál – mondta Lipton –, és mi hozunk neked morzsát a Lány pogácsájából és Medvetalpéból is. Jó lesz?

– Jó – mondta a tudósító.

Csoma a zsebében kotorászott. Közben Csiripovics Csiprip megkérdezte, hogy van Kori, Bori és Alattyán.

– Kori korizik – mondta Palmer. – A Kis Mackó Barlangcsarnokba járnak, azt hiszem. Bori meg nézi, és néha eldől.

– Alattyán meg teljesen a régi – jelentette ki Csoma, és a zsebéből egy száraz kis pogácsát kotort elő. Apró medvepogácsa volt, az uszodai büféből.

– Mondtuk, hogy semmi újság – tette hozzá Lipton.

– Ez micsoda? – ütött a csőrével a pogácsára Csiripovics Csiprip. Aztán többet nem is kérdezett. Falatozni kezdett.

Ahogy ezzel megvolt, azt mondta:

– Megengeditek, hogy most belétek töröljem a csőrömet? Tényleg csak azért, mert olyan kedvesek voltatok. Medvetalp kezébe töröltem így, annak idején.

Micsoda boldogság volt ez!

– Még valamit, Csiripovics Csiprip – mondta Csoma, és lazított egyet-kettőt a karjával. – Tegnap mintha azt láttam volna, hogy a nagy könyvespolcon Medvetalp beljebb tologat egy sor könyvet. Egy olyan kis arasznyi széles hely keletkezett ott.

– Nem, nem – mondta Lipton. – Csak egy kis tenyérnyi. De én odaférek. Vagy bármilyen dobozodú.

– Emlékszel, Lipton – kérdezte Csiripovics Csiprip –, amikor még együtt laktunk?

– Bizony – mondta Lipton. – Azóta csak Csoma lakik itt, különben tele vagyok fényes kettesekkel. Veled szívesebben laktam, mint velük.

– Ó, Alattyán pénze – mondta kedvesen a tudósító. – Annyira szeretem Alattyánt.

Talán az a kockás sál jutott az eszébe, mert megint szorosabbra húzta a nyakán a fehér pamutot.

Hideg szél jött.

– De te nem ezért mentél el tőlünk? – kérdezte Palmer.

– Á! – mondta Csiripovics Csiprip. – De hát erről már annyit beszéltünk.

Így aztán csak álldogáltak.

– A saját írógépeden is olyan sokat szökdécselsz – kérdezte Csoma –, mint annak idején Medvetalp Írógépén?

– Az enyém sokkal kisebb – mondta Csiripovics Csiprip. – Kisebb mesékhez elegendő a kisebb toll vagy a kisebb gép.

– Az biztos – mondta Lipton.

– Miért lenne biztos? – jegyezte meg Palmer. – Bekkpekk.

– Hát akkor… – Csoma a fülét vakargatta.

– Van itt egy fenyőfám – mondta Csiripovics Csiprip. – Valaki összehordta a tövében a tavalyi tüskéket. Nagyon puha, igazi szőnyeg. Mint odahaza.

– Hol van az a fa? – kérdezte Palmer.

– A padnál. Ahol a… – Csiripovics Csiprip elhallgatott. – Megtennétek valamit a kedvemért? – kérdezte aztán.

– Egyebet se akarunk! – kiáltották mind a hárman. Mert ennél szebbet nem is kérhetett volna tőlük senki.

– Szólnátok még esetleg ma délután Medvetalpnak, hogy… – A madármesemondó is megvakarta a füle tövét. – Hát csak annyit, hogy: „Holnap a padnál!” Jó?

– Jó – mondták mind a hárman.

Nem is gondolták, hogy mihelyt kilépnek a Medve Parkból, ezt el fogják felejteni.

Hogy miért épp ezt? Ugye, ki tudja az ilyet! Az ember néha elfelejt valamit, és a játékmedvék meg a többiek is!

Csiripovics Csiprip azonban nem felejtette el, hogy barátjának milyen jó illata volt. Mondta is:

– Az a jó teaillatod még most is megvan, Lipton. Le sem tagadhatnád, hogy valamikor teásdoboz voltál.

– Miért is akarnám letagadni! – felelte Lipton. – Mondd csak, Csiripovics Csiprip…

De aztán nem folytatta.

A tudósító pedig ezúttal nem kérdezett semmit. Hanem egyszerre fölröppent, és már ott sem volt.

A többiek meg hazaindultak szépen.

A Kis Mackó Barlangcsarnok előtt csatlakozott hozzájuk Kori és Bori.

– Mi újság? Mi újság? – tudakolták.

Csoma, Palmer és Lipton egymásra nézett.

– Ó, semmi – mondta Csoma. – Palmer alapcsúcsot úszott megint.

– És Liptonnak jó teaillata van – mesélte Palmer.

– Csoma pedig valami meglepetést készít nektek – mondta Lipton. – Mindnyájatoknak. Úgyhogy mi itt még elmegyünk egy kicsit balra, járunk egy kört.

– Nagyon titokzatosak vagytok! – mondta Bori. Kori megérintette a mancsát, hogy ne mondjon ilyeneket, és erre Bori elbillent.

Jót nevettek. Aztán elköszöntek. – Találkozunk vacsoránál – mondta Kori. – El ne késsetek. Medvetalp is valami meglepetést készít.

– Ejha! – mondta Csoma.

– Bekkpekk – reccsentette Palmer.

– Gyerünk – mondta Lipton. És ahogy hármasban maradtak, hozzátette: – Csoma, felhajtanád a tetőmet?

– Hogyne. – Aztán, hogy ez megvolt, azt mondta Lipton: – Mondd, kényelmesen elférsz odabent? Úgy értem, az ágyad, az asztalod, a szekrényed, minden?

– Minden, minden – felelte Csoma. – De miért kérdezed?

– Csak úgy – mondta Lipton. – Akkor most bújj be szépen, tessék! Ülj az asztalodhoz, vagy mit tudom én.

– Ó, én többnyire csak aludni járok ide – közölte Csoma. – Lefekvés előtt még egyszer kirázom a fülemből a vizet… így ni. Az asztal csak azért kellett, mert Csiripovics Csiprippel néha elüldögéltünk mellette. De most már…?

– Jó. – Lipton elégedetten emelte följebb a fedelét. – Palmer, légy szíves nézd meg, ha kiemeljük az asztalt, mennyi hely van még valakinek?

– Hát – mondta az egykori igazi pingvin – egy játékmadár csak elférne, de egy igazi? Ahhoz nagyon sok kétforintost kellene kivenni.

– Próbáljuk ki – javasolta Lipton.

– Nem, nem mondta – Csoma és Palmer egyszerre. – Alattyán a barátunk, de a fényes ketteseihez nem nyúlhatunk.

– Igaz – mondta Lipton. – Hát akkor…?

– Valamit mégis tennünk kell – mondta Csoma.

– Tennünk – állapították meg.

– És csakugyan szükség lenne rá! – mondta Lipton.

– Kire-mire? – kérdezte Palmer.

– Egy… vagyis még egy mesemondóra otthon – felelte az egykori teásdoboz. – Aki így hasonlít ránk… és aki be tud jönni a medvehelyekre… a Medve Parkba, például… állandóan velünk lehet… értitek, ugye, akkor is, amikor a Lány és Medvetalp nincs mellettünk.

– Igen – mondta tűnődve Palmer. – Ezen már én is gondolkodtam. Hogyan is van ez. Az egyik pillanatban velük vagyunk, aztán a következő percben már úgy ülünk le az asztalhoz, hogy ők meg a maguk étkezőkonyhájában esznek…

– Nem is ez a baj – töprengett Lipton. – Hanem hogy a Lány és Medvetalp épp a Legnagyobb Mackó Dolgokról nem tudhat. Soha, de soha. Pedig olyan jó lenne, ha valóban mesélhetnének erről mind-mind. Ha látnák…!

– Nem tudnak eljönni az uszodánkba – mondta Csoma. – Nem tapsolhatnak nekünk, amikor…

– És így tovább – nevetett Lipton. – Csomának egyre az úszáson járt az esze. – Nem tudnak sétálgatni velünk a Medve Parkban, nem tudják elmesélni senkinek, milyen a medvetavasz, az igazi… Nem üldögélhetnek velünk a mi kis padjainkon.

– Mindig csak ők ültetnek oda minket az ő helyeikre – állapította meg Palmer. – Igazad van, Lipton. De hát mit gondolsz, mit lehetne itt tenni? Ha Csiripovics Csiprip… Nos, mit mondasz, mit lehetne csinálni?

– Beszélnünk kell a többiekkel – mondta az egykori teásdoboz. – A régiekkel, mint Barnabás. Akik még abból az időből ismerik Csiripovics Csipripet, amikor mi még nem is éltünk. Gondoljátok meg, mi itt a legújabbak közé tartozunk.

– Nálam – mondta Csoma –, bizony, talán csak Pogácsás újabb.

– Ugye – bólintott Palmer. – De Csiripovics Csiprip mióta élt Medvetalpnál! Barátok voltak már akkor is, amikor Medvetalp még a Lányt sem ismerte.

– Csiripovics Csiprip talán akkor jött ide hozzánk – mondta Lipton –, vagyis a házhoz, amikor Alattyán.

El sem tudták képzelni, milyen régen volt ez.

Jó régen, gondolták azért.

– Medvetalp mostanában egyre többször mesél azokról a régi időkről – mondta Palmer. – Azért is örült meg, amikor Bob szóba hozta azt a régi hajóját.

– Legalábbis Bob így meséli – mondta Csoma. – És biztosan igazat mond.

Akkor a Medve Park hirtelen véget ért. Nem is tudták, hol. Mintha valaki fölkapta volna őket… talán a Lány… más nem lehetett az, hiszen más azt se tudta, hogy ők a világon vannak… fölkapta és átvitte őket az úttesten… a Lány lehetett az, mert ő ilyenkor járt haza a hivatalból.

Ezt se tudták a mackók és társaik soha: hol ér véget egy-egy Igazi Nagy Mackó Dolog. És hol kezdődik az emberek világa.

És már vacsoránál ültek. Barnabás valami finomat főzött megint. A Lány és Medvetalp ilyenkor nincs sehol, gondolta Lipton, Csoma és Palmer.

Egyszerre gondolták ezt, pedig nem beszéltek össze.

És egy kis sárga madárfejet láttak, egy nyújtózást, apró madárújságot a szárny alatt.

Aztán megint csak a vacsoraasztalt.

És Lipton megszólalt: – Figyeljetek ide… Történt ma valami… Meg kellene beszélni, mit tegyünk.

Körbepillantott, nem leskelődik-e valaki. De hát a Lány és Medvetalp, sajnos, sosem szokott rájuk leskelődni.

„Egy kis igazi madár – gondolta Palmer – milyen más! Ahogy ott lapul, azt se tudjuk, hol éppen, a levelek mögött…”

És Lipton mesélni kezdett.

IV. Itt véget érne a mese…

– Mit csináljunk!? Mit csináljunk! – Így kiabált két egészen kis medve. Az étkezőkonyha ajtajából szaladtak vissza Barnabásék asztalához, és felborítottak két széket.

Az egyik széken egy nagy csupor medveleves állt.

Most ez is kiborult a földre.

– Ezt csináltátok! – mondta mérgesen Barnabás. – Ezt műveltétek! Mit szólna Medvetalp meg a Lány, ha látnák!

De szerencsére nem láthatták, mert a medveleves, a játékmackók és társaik vacsoráján mindig láthatatlan csuporban van, és ha a csupor láthatatlan, a leves is biztosan az.

Ez a leves láthatatlan volt, legalábbis ti se, én se, egyikünk se láthatta soha.

Meg aztán olyat is ki látott, hogy valahol csuporból egyék a levest!

A két egészen kis medve nagyon csúnya dolgot művelt. Leselkedtek és hallgatóztak.

– Ezt nem szabad! – mondta nekik Patti doktornő. – Most az egyszer még megússzátok fülhúzással, de legközelebb, ha ilyet csináltok, megmondjuk a neveteket.

– Csak azt ne – kérték az egészen kis medvék. – Csak azt ne! Mert akkor még…

– Na látjátok – mondta Barnabás. – Ki tudja, mi lenne még abból.

– Szégyent hoznátok ránk – tette hozzá Patti doktornő. – Medvetalp és a Lány úgyis mindent elmesél nekünk, ami ránk tartozik. Minek akkor hallgatózni? Hadd vacsorázzanak ők is nyugodtan. Zavartak ők már minket valaha is vacsoránál, ebédnél? Lefekvésnél-fölkelésnél? Éjszaka vagy nappal?

A két megszeppent medve lehorgasztotta a fejét. Lipton, Palmer és Csoma pedig lapult. Nem tudták, Patti doktornő komolyan mondja-e mindezt.

Azok után, amiről az előbb beszélgettek!

A két kis medve-leskelődő mintha tündöklő uszodavizet nézett volna: de nem ám a szépséges rajtkövekről, hanem a sarokból. Ahol lecsurog a víz, és ahol már nem olyan csillogó-villogó, és morcos kis medveképeket látni benne.

– Ezek vagytok ti – mondta Patti doktornő. – Na, akkor most tartsatok szépen Barnabással. Ő majd megmondja nektek, mit csináljatok.

Ez pedig sosem volt öröm a kis mackóknak. Mindig voltak lábosok, amelyeknek az aljára odaégett valami, és azt vakargatni…?

Pedig az a leskelődés olyan izgalmas volt!

Látták, ahogy a Lány és Medvetalp ott ül az étkezőkonyhában, levest esznek, nem csuporból, amibe beszorul néha a mackófej, hanem nagy kanállal, tányérból, és olyan csodálatos dolgokat mondtak.

Azt mondták kétszer is, ugyanazt, amit a mackóasztalnál a mackók: „Mit csináljunk!? Mit csináljunk!” És Medvetalp úgy lengette közben a karját, mint… mint…

Ha Lipton, Palmer vagy Csoma látta volna őket, azt mondják: Mint egy igazi madár!

– Folyton elrepül – mondta a Lány –, emlékszel: ez volt a baj, ezt mondtuk örökké. Addig olyan kedves kis játékmadárnak ismertük, de attól kezdve folyton elrepült a kezünkből, a vállunkról… ha nem akarta, hogy megfogjuk. Nehezen lehetett lefektetni… kijött a konyhába… féltünk, hogy megégeti magát a tűzhely fölött a gázon… nekirepült az ablaknak.

– Igen – mondta Medvetalp szomorúan. – Folyton elrepült. Tudom.

Ő is lehorgasztotta a fejét, mint az egészen kis mackók, akik azonban ezt már nem látták.

A Lány és Medvetalp ott ült az étkezőkonyhában. És azon tanakodtak, hogy mit lehetne csinálni.

Nem is tudták, hogy az előbb két medveszempár és két medveormó szegeződött rájuk a résen át.

Azon a résen, amelyik a kissé görbe ajtó és az egyenes ajtófélfa között volt.

Ugyan hogy is gondolták volna, hogy a kis mackók fölkapaszkodnak az ő Csiripovics Csiprip barátjuk egykori legkedvesebb helyére!

– Emlékszel? – kérdezte a Lány. – Mennyit ült azon a kis lécen, amit az ajtó fölé szegeltünk neki? Az odújában!

– Emlékszem – mondta Medvetalp. És elővett egy mandarint a jégszekrényből.

Hát szóval még oda is néztek az ajtóra, de nem gyanították, hogy két kis medve hallgatózik.

– Mindig olyan kíváncsi volt – mondta a Lány. – Úgy értem: amikor kezdett átalakulni igazi madárrá. Mindent látni és tudni akart. Azért gondoltam, hogy hátha jó lesz neki, ha velem jön, és egy darabig ott él bent… ott ugrál körülöttem…

– Igen – mondta Medvetalp. – Idehaza mintha egy kicsit unatkozott volna. Ritkán beszélgetünk erről, ugye, de ha már Barátaink ilyen nyugtalanok lettek miatta…! Én sem lehetek nyugodt.

– Én sem – mondta a Lány, és kivakargatta egy odaégett lábos alját.

– Unatkozott – ismételte meg Medvetalp. – Nagyon szerette a többieket. Régen is. Mekkorákat játszottunk! A hajóra mindig utolsónak szállt föl, megvárta, hogy a barátai mind fönt legyenek. Csak akkor indulhattunk az álombeli Szigetországba. És így tovább. Álltam a hajó korlátjánál, lestem, mikor jön. Kiabáltam neki: „Csiripovics Csiprip! Barátom! Hallasz engem, Szárnyas Barát? Már csak rád várunk!” Akkor előbújt a bokrok alól, ahol még mindig keresgélt, nem maradt-e ott valami kis nyúl, rigó, csiga és így tovább.

– Tehát már gyerekkorodban, álmodban is ilyen volt – mondta a Lány.

– Hát – mondta Medvetalp –, álmomban nem tudom, milyen volt, mert sosem álmodtam vele akkoriban. Ez elalvás előtt volt, tudod: behajóztam a barátaimat. Erről írtam épp tegnap.

– Vajon miért? – kérdezte a Lány.

– Hogyhogy miért? – Ezt ugyanis Medvetalp nem értette.

– Azt kérdem – mondta a Lány –, hogy vajon miért éppen tegnap írtál róla?

– Ó, ezt sose lehet tudni – mondta Medvetalp. – Sose tudjuk, mikor kezdődik el egy mese… Mikor ébred föl egy régóta alvó mese… Mert a mesék sosem érnek véget.

– Nem – mondta a Lány. – Ezek a mesék sosem érnek véget. De talán egy igazi kis madár élete nem volt eléggé mesés egy ilyen lakásban. Nem gondolod?

– Nem is tudom – mondta Medvetalp. – Miért ne lehetne mesés az is? Igaz, nem játszhat indiánost, nem úszhat, nem repülhet igazán nagyokat… De mindene megvan. Nem is kell igazán nagyokat röpülnie. Kap enni, jó melegen van, odúja van, nem fenyegeti veszély. Azt mondják, ha egy kis madarat meg lehetne kérdezni, hol akar élni, azt felelné: Itt, veletek!

– Csiripovics Csiprippel csupán az volt a baj – mondta a Lány, és a tiszta lábost odatette lecsurogni a mosogató mellé, a rácsra –, az volt csupán a baj, hogy olyan sokáig volt már játékmadár.

– Hitted volna hát – mondta Medvetalp –, hogy igazi madár akar lenni? Ilyen még nem történt a világon!

– Nem tudom – mondta a Lány, és visszatelepedett az asztalhoz. – A világon rengeteg minden történik!

– Én ilyet soha nem is álmodtam még – mondta Medvetalp. – Pedig tudod, milyen nagyokat álmodom néha, és nappal is, ha az ember lehunyja a szemét… Képzeld csak el – folytatta –, miket álmodhatnak a mackók. Csillogó-villogó uszodákat, parkokat, kis padokat… rajtköveket az uszodában… igazi, élő kis madarakat a parkban…

– Hát, a mi barátaink igen – mondta a Lány. – Ők csakugyan ilyeneket álmodhatnak. De mindenki másról álmodik, és a játékmackók sem egyformák.

– A játékmadarak sem – mondta Medvetalp. – Ezt mi ketten igazán tudjuk.

– Aznap reggel – gondolkozott el a Lány, majd kis csönd után folytatta – én is nagyot néztem. Meghallottam azt a szárnysuhogást. És láttam, ahogy Csiripovics Csiprip, a mi régi kedves barátunk repül, repül…

– És attól fogva – mondta Medvetalp –, igen, attól fogva csak akkor hagyta, hogy megfogjuk, ha ő is akarta. Folyton elröpült…

– Mi pedig, mondjuk meg az igazat, egy kicsit bosszankodtunk is – mondta a Lány.

– Hát, ahogy most itt ülök és erre visszagondolok – mondta Medvetalp –, nem is értem! Nem értem, hogyan engedhettük el.

– Én ezért vittem be magamhoz – ismételte a Lány. – Láttam, ahogy itt ugrál a kezeden, csipkedi az Írógépedet…

– Mintha bele akart volna szólni a meséimbe – mondta Medvetalp. – Azt mondtam neki: „Csak nincs valami jó ötleted? Csak nem láttál valamit, amit én nem láttam?”

– Azt mondtam neki én is – folytatta a Lány –, hogy: „Madár! Szárnyas barátom! Csak nem jártál arra-valamerre, ahol még a madár se jár? Mondd el!” – nevetett akkor a Lány – ezt mondtam neki, mondd el, Csiripovics Csiprip, mi van arrafelé! És valóban úgy sajnáltam, hogy nem tud beszélni.

– Vagyis tudott beszélni – mondta Medvetalp –, de akkor már azt szerette volna, ha madárnyelven társaloghat velünk.

– Belecsipogott mindenbe – folytatta megint a Lány. – Azt mondtam neki: Madárka! Hát persze hogy „Csipp!” Hát „Csííípp!” Akkor félrehajtotta a fejét. Mint aki érti…

– …és mint aki mégsem érti – mondta Medvetalp. – Engem egy kicsit még bántott is, hogy olyan sokáig ismertük egymást, ismertük egymás minden gondolatát… és akkor…

– Akkor kiderült, hogy mégsem ismerhettétek egymás minden gondolatát – mondta szomorúan a Lány. – Én is milyen nagyot néztem, amikor egyszer csak nem volt ott az asztalomon, és… Pedig az előbb még úgy csipegette az én Írógépemen is a billentyűket.

– Azt hitte, ennivaló – mondta Medvetalp, és bekapott egy fél mandarint.

Azért ettek mandarint, mert a mandarint Csiripovics Csiprip barátjuk sosem szerette. És így legalább nem fájt a szívük, hogy az a kis madár most nem lehet itt közöttük.

De hát ezzel még nem segítettek a dolgon.

– Most mit csináljunk? – kérdezte megint a Lány.

Medvetalp mintha nem figyelt volna. A mandarin magjait gyűjtötte össze a fogai között. Aztán a szemétvödörhöz ment, és a mandarinmagok odapotyogtak egy újságpapirosra.

Az újságpapirosról is Csiripovics Csiprip jutott az eszébe.

– Emlékszel – mondta Medvetalp –, hogy nézte a kinti madarakat! Nem szólt semmit, csak az embernek fájt a szíve érte. Mégiscsak madár volt! Nem játékmadár! El kell engedni, ezt mondta Alattyán is, Csoma is, sokan.

– Csoma nem azért mondta csak, mert ott akart lakni, egyedül, Lipton dobozában? – kérdezte a Lány.

– Nem ismered te Csomát – felelte Medvetalp.

– Ó, igen, igen – mondta a Lány. – Nem akartam megbántani senkit. Csoma nagyon rendes kis medve. Csak a sikerek esetleg megártanak.

– Az biztos – állapította meg Medvetalp. – De hát Alattyán miért várta volna, hogy Csiripovics Csiprip elmenjen?

– Hát – mondta a Lány –, nem azért, hogy legyen hová raknia a fényes ketteseket. Mert ott a Persely mackó, és van más doboz is, persze. Csak Alattyán neked olyan régi barátod, és amióta Csiripovics Csiprip kezdett igazi madár lenni, te egyre többet foglalkoztál vele. A mackók és a többiek úgy érezték, elhanyagolod őket. Nem törődtél velük annyira.

– Ez tévedés – mondta Medvetalp. – Tévedtek a mackók és a többiek.

– Biztosan – mondta a Lány. – Hanem gondold csak meg: Csiripovics örökké ott ült a válladon, a nyakadon, ette a hajadat, rászállt az Írógépre, odút építettél neki, a végén elköltözött Alattyán mellől, nem kellett neki a Pelikános Doboz sem…

– Szűk lett neki – mondta Medvetalp. – Kinőtte.

– Nemcsak – mondta a Lány. – Egy kissé kövérkés, sárga gömböcmadárról kiderült, hogy mintha igazi madár lenne! Gondold csak meg! Ott élt éveken át a többiekkel. És akkor egyszerre mi történik! A mackók eleinte azt hitték, hogy velük is ez lesz. Játékmackóból igazi medvék lesznek, pingvinek…

– Hát ez már sok! – mondta Medvetalp. – Mackóból pingvin?

– Nem úgy – mondta türelmesen a Lány. – Játékmedvékből igazi medvék. Játékpingvinből igazi pingvin. És így tovább.

– De hát Palmer – mondta Medvetalp –, ő volt már igazi pingvin. Mutatta a fényképét is, ahogy a Bekkpekk–zsákkal ott jár-kel a Déli-sarkvidéken.

– És szerinted az a pingvin ott a fényképen – mondta a Lány – hasonlít Palmerra?

– Nem – mondta Medvetalp.

– Csiripovics Csiprip azonban játékmadárból igazi madár lett – közölte a Lány. És igaza volt! Vagyis…

– Ó de bonyolult ez! – kiáltott fel mindjárt.

– Mert mégsem lett igazi madár! – mondta Medvetalp, és izgalmában egy újabb mandarint kezdett hámozgatni. – Játékmadárból igazi madár lett, most pedig igazi madárból szeretne visszaváltozni játékmadárrá.

– Hát ezt meg honnan tudhatod? – kérdezte a Lány. – Ezt mi talán… nem fogjuk megtudni soha, de soha.

– Lehetséges. – Medvetalp sóhajtott, felállt az asztal mellől. – Lehet, hogy sosem tudjuk meg. Csak úgy érzem. Valami azt súgja.

Odament az étkezőkonyha ajtajához, benyitott egy kicsit a szobába, ahol az Íróasztal állt.

Rajta az Írógép.

Csöndes volt a szoba is, az asztal is, az Írógép is.

Medvetalp úgy érezte, mintha neki most már soha, de soha nem juthatna eszébe új mese. Ha Csiripovics Csipripet meg nem találom, mondta magában, úgy, hogy még az a nagy csönd se hallja, nincs több mese. Semmi sem fog az eszembe jutni.

Vannak néha ilyen szomorú pillanatok, ugye?

Csendesek a mackók is, gondolta Medvetalp. Persze, attól azért még beszélgethetnek valahol a helyükön. De kár, hogy ezt mi sose halljuk. Fekszenek a Kockás Jónyeren, pihennek az Oroszlánosban, talán lemennek néha a szőnyegre is, amelyen ő – réges-rég! – olyan nagyokat játszott. Karácsonyi futóversenyt, bicikliversenyt, ki tudja még, mit.

Odakint is sötét volt. A park fáit neonlámpák világították meg.

Ők nem ugyanezt a parkot látják, amit én, gondolta Medvetalp. Ők a Medve Parkot látják, de én hiába vagyok Medvetalp, azokon a kis utakon csak az ő talpuk járhat-kelhet.

Vajon hogyan világítanak most az ő kis lámpáik kint, a téli sötétben?

A Lány is odajött az ablakhoz. Átnézett a hivatal épületére. Fényes volt egy csomó ablak. Az övé, persze, ott is sötét.

A tető alatti odúkban, gondolta a Lány, kis madarak lapulnak. És alusznak.

Verebek, például.

Ott lapul és ott alszik közöttük, a hármas számú odúban az ő barátjuk, Csiripovics Csiprip?

Nem biztos.

Ki tudja, hol az a hármas számú odú!

– És most boldog a mi szárnyas barátunk? – kérdezte Medvetalp, aki szintén odaállt az ablakhoz. – Most vajon boldog?

– Nem – mondta a Lány. – Csiripovics Csiprip most már, én is azt hiszem, egy kicsit szomorú.

– És milyen hideg lehet odakint. – A hőmérőre néztek. Nagyon mélyen volt az az ezüstszín higanyszál.

De nézhették volna a piros hőmérőn is!

A piros üvegben is alacsonyan álltak a fokok!

Medvetalp lehunyta a szemét. Kis létrát látott, ezüstszínűt meg pirosat. És a létra fokain elindult lefelé egy kis madár. Sárga volt, a csőre és a lába piros, a szeme fekete, a nyakán fehér pamutsál. Ahogy egyre lejjebb haladt a létra fokain, egyre jobban fölborzolta a tollát. Apró gombolyag volt, ahogy eltűnt a szeme elől odalent.

Aztán a másik kis létrán elindult fölfelé. Ez azt jelentette, hogy melegebb van odakint. De nagyon hamar megállt, és ment újra vissza.

Tél volt.

„Hogyan is kezdődött ez az egész?” – töprengett Medvetalp. És arra gondolt: mennyit mászkáltak létrákon, annak idején, amikor kis barátjuk folyton-folyvást elröpült, föl az ablak fölé, a lámpákra. „Csakugyan, hogy is kezdődött?” – gondolta a Lány is. Csiripovics Csiprip röpködni akart. Így repült el a végén. Most már talán nem is akarna annyit röpködni. Ki tudja! Ti meg tudnátok mondani?

Tél lett, hideg van, nehéz ennivalót találni. Most már jobban szeretne itthon lenni. Vagy mégsem? Mit gondolhat magában?

– Hát úgy kezdődött – mondta a Lány –, hogy egy nap nem szólt hozzánk egy szót sem. Aztán másnap se. És Patti doktornő is panaszkodott, hogy velük már öt napja nem beszél. Mondtuk neki, vizsgálja meg, mi baja. És akkor kiröpült Barnabás és Patti doktornő kezéből. Emlékszel, milyen jót nevettünk?

– De akkor már nem nevettünk – tette hozzá Medvetalp –, amikor a mi kezünk közül is kicsusszant, és egészen a függönyig szállt.

– Nyitva volt az ablak – mondta a Lány –, de nem szállt el. Bent maradt a lakásban. Visszanézett ránk a függöny mellől, mint aki kér valamit.

Letelepedtek a szőnyegre. Medvetalp megnyomott egy kapcsolót, és kivilágosodott a földgömb.

Akkor vették észre, hogy a Gömb tövében már együtt ül egy kis társaság.

Ott volt Blinkei Bill, Molli, Bob, Grész, Patti doktornő, Zongor, Palmer, Kori, Bori, Pogácsás, Alattyán, Csoma, Lipton, és csak Barnabás nem volt ott, meg a Kék és a Sárga, akik állítólag felnőtt mackók lettek volna, de most úgy viselkedtek, mint az egészen kis mackók.

Íme, kiderült, hogy ők voltak a hallgatózók! Nem Patti doktornő mondta el. Csak hát Medvetalp megkérdezte, hol vannak, és Molli mit felelhetett a nagy csöndben:

– Segítenek Barnabásnak a medvekonyhán!

Akik nem voltak ott – sokan! sokan! –, azok téli álmot aludtak. De őket nem is emlegettük ebben a mesében.

Elefántos radír az asztalon aludt, Nyikorgó szék pedig az asztal mellett, állva.

A Nyikorgó mindig állva aludt.

Medvetalp és a Lány egy darabig szótlan ült a többiek mellett.

Barátaik se tudtak mit szólni.

A Gömb világított. Olyan volt egy kicsit, mint a karácsonyfák. Színesek voltak rajta a földrészek; tarka volt az, amelyiken ez a város is állt, meg ez a ház, ahol ebben a szobában, a földgömb tövében együtt ültek. És fehér volt a Déli-sarkvidék, és sárga volt Ausztrália, a koalák földje.

Medvetalp gondolkozott. Eszébe jutottak azok az esték, amikor Csiripovics Csiprip végleg külön költözött a medvéktől meg a többiektől, és itt lakott a kalitkában.

Dörgicse, így hívták a kalitkát. Mert mindig dörgött, ha Csiripovics Csiprip ugrált benne.

Dörgicse-A-Kali, ez volt a kalitka beceneve.

Csiripovics Csiprip kalitkája egy kis asztalon állt. Ezt az asztalt igazán nem kalitkához vette Medvetalp még a nyáron. Hanem a Villanyírógép alá.

Ezen az asztalon lakott volna Villanyírógép.

Hanem akkor egy júliusi napon minden megváltozott…

Palmer szólalt meg elsőnek.

– Hogyan is történt? – kérdezte.

És a Lány és Medvetalp tudta: Csiripovics Csipripre gondol.

– Pogácsás alszik? – kérdezte Medvetalp.

– Alszik – mondta Lipton. – Alattyánnal kiszedtünk belőlem húsz darab fényes kettest. Van hely bőven. Kettőnek is.

– Tessék, Medvetalp – nyújtotta át a húsz darab fényes kettest Alattyán mackó. – Vásároljunk belőle szalonnát a cinkéknek, meg napraforgómagot, meg amit még kell.

– Alattyán, nem ismerek rád! – mondta a Lány.

– Muszáj volt ezt mondani, Lány, muszáj volt? – kérdezte Csoma.

Mindenki nevetett.

Végre megtört a jég.

Ez azt jelentette: jókedvük támadt. Egy kicsikét.

A Déli-sarkvidék jege, persze, továbbra is fehérlett. – Itt valahol – mutatta Bob –, igen, valahol erre vesztegelhet a hajóm.

– Mit csinálhat? – kérdezte Kori. – Igazán évek óta járok jégre, de még sose… mit is nem csináltam?

– Nem vesztegeltél – mondta Bori.

– Maradjatok végre veszteg! – jelentette ki Lipton. – Ha mindenképpen tudni akarjátok, az azt jelenti, hogy a Jég meg a Hideg meg a Szél meg a Hó ráparancsol a hajóra: „Maradj veszteg!” És akkor a hajó nem tud moccanni a jégben, a hidegben, a szélben és a… miben is, mit mondtam?

– A hóban – mondta Blinkei Bill. – Egyébként Molli most először lát havat.

– Ott Ausztráliában nem volt? – kérdezte a Lány.

– Hát a Nagy Áruházban és a környékén nem – mondta Molli. – Én legalábbis nem láttam. Igaz, többnyire aludtam, és vártam, mikor ír Blinkei Bill, hogy jöjjek utána.

– Hát szóval – mondta Zongor –, egy jó kormányos is hiányzik onnét.

– Nagyon nagy szükség lenne rá – mondta a Lány. – Most azért már szépen várjátok meg, amíg a hajó kiszabadul a jégből, és befut itt valamelyik kikötőbe. Aztán majd beszélünk a dologról.

– A te kikötőd megvan még, Medvetalp? – kérdezte Bob.

– Hogyne – mondta Medvetalp. – A kikötő ma is megvan.

– Nagyszerű – mondta Zongor.

Csend lett.

– Befuthat esetleg a Zongora alá is – mondta Zongor.

Most se szólt senki.

– Vagy hát persze, a Zongorát elajándékoztátok – kapott észbe Zongor. És a fejéhez kapott a mancsával.

Nagy némaság vette körül a földgömböt.

Csoma szólalt meg elsőnek:

– Mit gondolsz, Medvetalp, nagyon hideg lehet ott a…

– Hol? – kérdezte Medvetalp.

De Csoma nem fejezte be, amit elkezdett.

Palmer azt mondta:

– Éppen említettem Bobnak, hogy rám, bekkpekk, ne számítson. Nem tartok velük. Mert mi történhet? Meglátom a Déli-sarkvidéket, és igazi pingvinnek érzem magam újra. És azt mondom: „Bob, engedjetek el, szeretnék újra itt maradni!” És a jó kapitány azt felelné: „Tessék, Palmer, hanem akkor állíts magad helyett egy másik pingvint!” És én állítanék egy másik pingvint, mert mindig akad ilyen pingvin is… hát szóval, aki el akar jönni a sarkvidékről, hogy játékpingvin legyen, vagy állatkertben éljen. Hanem ahogy a hajó távolodna, és én tudnám, hogy pár hónap múlva hazaér ide hozzátok, nem is tudom, mit csinálnék. Szomorú lennék, az biztos. És soha többé nem lennék boldog.

– Mi eljöttünk Ausztráliából – mondta ekkor Blinkei Bill –, és boldogok vagyunk. Vagyis: itt nekünk jó. Ugye, Molli?

– Igen, Bill – mondta Molli –; de Bob, látod, mégis hajózni szeretne. És Grész akkor vele tart.

– Nagyon hideg van kint a parkban? – kérdezte Csoma.

A Lány megpörgette a földgömböt.

– Elég hideg – felelte Medvetalp.

– Tényleg alszik Pogácsás? – kérdezte a Lány. – Mert ez nem a legkisebb mackóknak való.

– Micsoda? – kérdezte Alattyán.

– Amiről itt beszélgetünk – mondta Lipton.

– Hátha még ő is kedvet kap – mondta a Lány. – Elmenni.

– Nem, nem, Pogácsás tényleg alszik – mondta Csoma. – De képzeljétek el, csak úgy volt hajlandó elaludni, hogy Barnabás egy nagy pogácsát sütött neki. Odakuporodott melléje, és már hortyogott is.

– Kösz, Alattyán, a fényes ketteseket – mondta Medvetalp. – Veszünk rajta madáreleséget. Jó sokat.

– A kalitka hol állt? – kérdezte akkor váratlanul Grész.

– Dörgicse? – kérdezte a Lány. – Medvetalp írógépasztalán. Most pár napja összecsomagoltuk, és feltettük a kinti Nagy Polcra.

– Ahol a régi játékok vannak – mondta Medvetalp.

– Csoma, te mit jegyezgetsz? – kérdezte a Lány.

– Semmit, semmit – felelte a világcsúcstartó. – Csak úgy firkálgatok. Létrán vittétek föl?

– Hát persze, hogy létrán – mondta Medvetalp.

Egy darabig nem szólt senki.

– Most azt szeretnénk kérdezni – mondta Lipton –, hogy megvan-e még az a létra.

– Nem – mondta Medvetalp. – A létra megvan, de arról hallani sem akarok, hogy valaki is kalitkában éljen ebben a lakásban.

– Medvetalp ezt úgy érti – mondta a Lány –, hogy csak kalitkában nem élhet nálunk madár.

– Tehát – mondta Blinkei Bill –, igazam volt. Ha Csiripovics Csiprip igazi madár, akkor ugyanúgy kell élnie, mint a Lánynak meg Medvetalpnak, akik igazi emberek, és ugyanúgy, mint nekünk, akik igazi játékmedvék és pingvinek és dobozok vagyunk, és…

– De hát ezt én nem értem – mondta Patti doktornő. – Kinek volt itt kifogása ez ellen?

– Hát – mondta Medvetalp –, megmondjam?

Senki se szólt.

Tudták, mi következik.

– Nos, megmondom azért – mondta Medvetalp. – Nektek.

Alattyán nagyot sóhajtott.

– Lipton – fordult a sárga-zöld dobozhoz –, Medvetalpnak igaza van.

– Viszont értsd meg, Medvetalp – mondta Barnabás, aki Kékkel és Sárgával közben szintén odatelepedett –, nekünk is furcsa volt ez az egész. Mióta éltünk már együtt, és milyen jól, ugye. És ki gondolta volna, hogy Csiripovics Csiprippel egyszer csak ez lesz.

– És rólunk szinte megfeledkezel – mondta Kék. – Mert az igaz, hogy szívesen alszunk téli álmot, de hogy ez már július végén megkezdődjék?

– A te helyedben, Kék – mondta Alattyán, és Barnabás is bólogatott –, hallgatnék. Ugye, Sárga?

Sárga, aki a legjobb medve-pillangózó volt, azt mondta, hogy igen, ő is hallgatna.

– Akkor hallgassatok rám – mondta a Lány. – Medvetalp igazán jót akart. Láttuk, hogy Csiripovics Csiprip nem játékmadár többé. Nem beszélt velünk, veletek se; hiszen a madarak nem „beszélnek”. Vagyis beszélnek, de nem úgy, ahogy az emberek és a játékmackók. „Mit csináljunk?” – kérdezte Medvetalp. Aztán tudjátok, hogyan történt tovább. Vettünk neki egy kalitkát, és azt hittük, abban boldog lesz. De hát Csiripovics Csiprip nem kanári volt, nem kis papagáj, nem díszpinty…

Nevetés hallatszott.

– Te díszpinty – mondta Csoma, és meghúzta Kék maci fülét.

A világ második legjobb medve-pillangózója összehúzta magát.

Máskor nem lett volna ilyen szelíd. De most nagyon kíváncsi volt, mit fog mondani a Lány.

– Nem élhet egész nap, hétről hétre, évről évre kalitkában – folytatta a Lány. – Kezdtük őt egyre többször szabadon engedni a lakásban.

– Egyre többet foglalkoztunk vele – mondta Medvetalp –, igazatok van, veletek egyre kevesebbet. De nektek ott van a csodálatos uszoda, a nyári jégcsarnok, van konyhátok, van kis mozitok, van mindenetek.

– Majdnem mindenünk – mondta Bob.

– Lesz hajótok – tette hozzá a Lány.

– Szóval – bólogatott Molli –, van mindenünk. Tényleg.

Blinkei Bill azt mondta:

– Én nem is akarok elmenni innen. Ha a Zongora elmegy, Zongor játszhat az én zenémmel. Azt sem bánom. Én nem voltam féltékeny Csiripovics Csipripre.

– A féltékeny, az mit jelent? – kérdezte Bori.

– Ugyan, Bori – mondta Kori –, tudod te azt jól. Például, ha én szépen korizom, és mindenki engem dicsér, és te ennek nem örülsz…

– De én örülök, Kori – mondta Bori. – Én örülök.

– Hát akkor nem jó példát mondtam – szögezte le Kori. – De ez a féltékenység. Ha velem sokat foglalkoznak, veled meg nem, és ennek nem örülsz. Vagy ha Csoma helyett valaki más lesz ezentúl a legjobb vegyes-medve úszó. Például Pogácsás. Aki habkönnyen úszik, mert habszivacsból van. Na. Akkor Csoma nem fog örülni. Erre mondják, hogy féltékeny.

– Egyél egy kis vegyes-medve lekvárt, Kori – mondta Csoma. – És csak azt mondom neked, hogy száz ilyen üveg medveíz is elfogy addig ebben a házban, amire Pogácsás engem lehagy vegyes-medvén!

– Csak várd meg a végét – mondta Alattyán.

– Ne vitatkozzatok – mondta Palmer. – Hallgassuk meg, mit mond Medvetalp és a Lány.

– Szerettétek volna, ha ti is röpködhettek a lakásban – mondta a Lány. – Hiába, hogy medvék vagytok meg pingvinek meg dobozok, meg mit tudom én, azért mégis szerettetek volna röpülni ti is.

– Csiripovics Csiprip addig volt a kedvencetek, amíg nem lett belőle igazi madár – mondta Medvetalp.

– Csiripovics Csiprip nem lett igazi madár – mondta akkor Lipton. – Ma találkoztunk vele a parkban.

– És nem az igazi parkban – tette hozzá Csoma. – Nem az emberparkban, hanem a medveparkban.

– És beszélt is újra velünk – mondta Palmer.

– El se mondtátok! – kiáltotta Medvetalp.

Furcsa volt, hogy újra kiáltani lehet este ebben a lakásban, ebben a szobában. Itt, ahol pár hónapja még Csiripovics Csiprip kalitkája állt.

Medvetalp lehunyta a szemét. Mint amikor a meséin töprengett. Csak most mégsem mesén töprengett, hanem visszagondolt azokra az időkre, amikor az a sárga játékmadár valódi kis madárka lett. Elkezdett csiripelni, és etetni is kellett őt pár napig, igazi csipesszel! Mintha akkor pottyant volna ki a fészekből. Hajnali négykor keltünk a kedvéért, gondolta Medvetalp. Heteken át. És este nyolckor altattuk el, kis műfészekben.

De ez már nem játékfészek volt, mint a Pelikános Doboz!

Kapott sajtot – reszelve. Sárgarépát – reszelve. Salátát – apró galacsinokká gyúrva. És a legfontosabb a főtt tojás volt. Az mentette meg az életét.

A főtt tojás sárgája. Mert azt kell adni eleinte a fészekből kipottyant kismadaraknak is.

– Szépen kipottyantottátok magatok közül a barátotokat – mondta Medvetalp. – És nem hallottam, hogy utána, amikor Csiripovics Csiprip röpködni kezdett a lakásban, egyik mackó vagy doboz vagy pingvin vagy bárki is azt mondta volna: Csodálatos kismadár! Senki se mondta, hogy: Ilyen nem volt még a világon!

– Mi se mondtuk – tette hozzá a Lány. – Úgyhogy nem kell megrémülnötök. Most már utána vagyunk. – Kis szünetet tartott. – Hanem ti aztán tényleg csudálatos kis mackók vagytok! Nem meséltek el semmit, ami fontos.

– Restelljük is – vallotta be Patti doktornő. – Nem haragszol, ugye, Lány? És te se, Medvetalp?

– Mit mondjunk erre! – sóhajtotta a Lány. – Tőlem repült el végül, ugye. Bevittem magammal a hivatalba, mert ti féltékenyek voltatok rá, Medvetalp nem tudott többé olyan nyugodtan meséket írni rólatok… örökké a nyakát ette, az Írógépre szállt. Aztán eltávozott. Azóta a színét se láttam.

– Sárga most is – mondta Palmer.

– Hogy micsoda? – kérdezte a Lány.

– Sárga a színe – ismételte el Csoma. – Olyan, mint volt. Nem változott.

– Mackók! – kiáltott Medvetalp.

– Dehogynem változott – mondta Lipton. – Szemüvege van például. Meg újságot olvas.

– Meséljétek ezt a madaraknak! – mondta Medvetalp. – El nem hiszem.

– Nem szép dolog tőled, Medvetalp – jegyezte meg Alattyán. – Csiripovics Csiprip egy csudálatos kis madár.

– Mindig is az volt – jelentette ki komolyan Lipton. – És amilyen gyönyörűeket nyújtózik, ahogy a szárnyát lebegteti, ahogy a fülét vakarja!

– És ez nektek most egyszerre tetszik! – kiáltotta a Lány. – Nyáron még nem ilyen hangokat hallottam!

– Most tél van – mondta komolyan Patti doktornő.

– Pogácsát kért – mesélte Lipton. – Csoma előkotort egy olyan száraz kis pogit, az uszoda büféjében vette. Igazán, még hajigálózni se jó. Láttátok volna, milyen boldogan csipkedte!

– Kicsoda? – kiáltott fel Medvetalp. – Csiripovics Csiprip? Aki egykor az én fülemet rágta folyton? Ó, persze, bár rágná!

– Csiripovics Csiprip – ismételte el Palmer. – Úgy viselkedett, mint egy kis veréb. Különben, persze, nem is úgy. Csak amikor a pogácsáról került szó. Mert különben, bekkpekk, úgy viselkedett, mint egy… – Palmer abbahagyta. Nem tudta.

– Azt mondta, tudósító egy nagy sportújságnál – mondta Csoma. – Talán ott, ahol a Lány dolgozik, szóval, abban a házban.

– Füllentett! – mondta Medvetalp. – A Lány, én már nem is tudom, mióta, a színét se látta. Hallottátok!

Erre nem lehetett mit mondani.

– Várjatok csak! – kiáltotta ekkor a Lány. Ő is élvezte, hogy olyan jókat lehet kiabálni. Pogácsásról teljesen megfeledkeztek. – Nem emlegetett valami hármas számú odút a tető alatt?

– Dehogynem! – mondta Csoma. – Pontosan ezt mondta. Szóval te is találkoztál vele. És te se mondtad el nekünk!

– Nem, nem – szabadkozott a Lány. – Én tényleg nem találkoztam vele. Hanem hát akkor honnét tudom ezt? A hármas számú odút a tető alatt? Meg hogy mintha csakugyan szemüvege lenne. Esernyője nincs?

– Egy újságot szorongatott a szárnya alatt – mesélte Palmer. – És jegyzetfüzete van, meg sárga tolla.

– Sárga tolla és jegyzetfüzete – töprengett a Lány. – Én is ezt tudom.

– De honnét? – kérdezte Medvetalp. – Talán álmodban láttad?

– Bizony – mondta a Lány –, talán álmomban láttam.

– Elképzelhető – kérdezte ekkor Bob –, hogy Csiripovics Csiprip komoly bajban van?

– Elképzelhető – mondta Medvetalp. – Legalább olyan komoly bajban, mint télen minden kis madár. Éhes és fázik, és sok-sok veszély fenyegeti.

– Segítenünk kell rajta – mondta Barnabás. – Volt, ahogy volt, Csiripovics Csiprip a barátunk.

– És nem bántott minket – mondta Lipton. – Nem is lett hozzánk hűtlen.

– Nem – mondta Medvetalp. – Ő nem tehet róla; ez történt vele. Azt hittük, hogy ilyesmi csak a mesében van. Játékmadárból igazi kis fülrágó és salátázó lett!

– Aztán mégse lett belőle egészen igazi madár – tette hozzá elgondolkozva Palmer. – És most nem tudja, mit csináljon.

– Te nem csinálhatnál valamit, Medvetalp? – kérdezte Barnabás. – Nem írhatnád tovább, hogy mi történik vele? Mint egy mesét, írhatnád esetleg tovább.

– De hát Csiripovics Csiprip nem mese többé – mondta a Lány. – Nézzetek meg egy igazi kis madarat. A legtöbbje még a közelébe se enged titeket. Hogyan írhatnátok tovább az életét? Abba mi már nem tudunk beleszólni, ami egy igazi madárkával történik. Segíthetünk nekik, etethetjük őket télen, és így tovább, óvatosan hajthatunk az autóval, hogy el ne üssünk egyet se… De megváltoztatni az életüket, mint a mesebeli madarakét, nem tudjuk.

– A ti életeteket se tudjuk megváltoztatni – mondta Medvetalp. – Ti is önálló játéklények vagytok. Mackók, pingvinek, dobozok.

– Igen – mondta Csoma. – Nagyon határozott volt ma ott a parkban. Mi sem tudtunk rajta változtatni.

– Hát ez megint csodálatos! – kiáltotta Medvetalp. – Csak úgy összetalálkoztok vele itt a parkban…

– Nem egészen itt a parkban – mondta Lipton. – Hanem a Medve Parkban. Jöttünk épp a Nagy Mackó Barlangcsarnokból…

A Lány akkor egy egészen kis hangot hallott:

– Mi az, hogy fültelen… vagy hültelen… vagy micsoda? – A hang Liptonból jött, de nem Lipton hangja volt.

Mindenki odanézett.

– Pogácsás! – mondta Medvetalp. – Hát te nem alszol?

– De – mondta az egészen kis habszivacs medve.

– Hát akkor – csóválta a fejét Patti doktornő. – Aludj szépen, de tényleg. Halljuk, ahogy horkolsz.

– Így van – mondta a Lány. – És hogy melyik szót nem értetted?

– Talán hogy „hűtlen”? – kérdezte Medvetalp.

– Nem azt, hogy „füllent”? – kérdezte gyanakodva a Lány. Mióta vagy te ébren, halljuk csak?

– Azt nem értettem csak, hogy „hűtlen” – mondta Pogácsás. – Erre ébredtem föl.

– Nem füllentesz? – kérdezte Medvetalp.

– Az mi? – kérdezte vissza Pogácsás.

– Hát a hűtlen az az – kezdi Patti doktornő –, hogy ha valaki fogja magát, és csak úgy otthagy valakit. A barátait.

– Pogácsás – nézett rá a Lány. – Te nem hallgatóztál?

– Mi hallgatóztunk – mondta ekkor a Sárga.

– Mikor? – kérdezte Medvetalp. – Egy szót sem értek.

Egy kis zűrzavar támadt.

– Mackók! Mackók! – mondta a Lány, és újra megpörgette a Gömböt. – Úszók és repülők!

– Gyere – mondta Lipton –, átviszünk Palmerral a másik szobába.

– A másik medveszobába – mondta Barnabás.

A Lány kiment még egy mandarinért, Medvetalp meg behozta a lépcsőházból a szemetesvödröt. Mire visszaérkeztek, Lipton és Palmer már nem volt ott. Bob is eltűnt, vele Zongor.

– Csoma – kérdezte ekkor Medvetalp, és visszaült a szőnyegre –, mit csináljunk?

– Talán csomagot – mondta Alattyán. – A húsz darab ketteshez tegyünk hozzá még sok-sok fényest. Az összeset odaadom, ha kell. És vegyünk neki minden jót, télre. Keressük meg a hármas számú odút, és…

– Nem tudjuk megtalálni – mondta a Lány. – Nem láttam, merre van. És nem is lehet fölmászni oda.

– Az biztos – mondta Alattyán. – A verebek olyan helyekre bebújnak…

– Csiripovics Csiprip nem veréb – szólalt meg ekkor végre Csoma. – Emlékszel, Alattyán, a Lány és Medvetalp meg is kérdeztek valakit, aki ért a madarakhoz, és azt mondta: nem tudja, milyen madár lehet, vigyék el megmutatni.

– Aztán bevittem a hivatalba – mondta a Lány –, és ott volt velem egy darabig, majd eltűnt. Most jut eszembe: Csiripovics Csiprip még az utolsó nap is érthette, amit mondok neki, Csoma, azért mesélte nektek, hogy egy újságnak a madara vagy micsodája; tudósítója. Én mondtam neki, most már emlékszem: „Hát mit szeretnél, madárka? Minek örülnél? Gyere, dolgozz itt velünk, jó? Röpködj ide-oda, mindig történik valami érdekes dolog. És te olyan gyorsan ott vagy.” Így beszéltem hozzá, ahogy szokás szerint a vállamon állt, és a hajamat meg a nyakamat csipkedte, a galléromat tépte. De nem felelt. És nekem eszembe jutottak azok a régi idők, amikor még játékmadár volt, és olyan nagyokat beszélgettünk.

– Soha egy szóval se mondta – szólt közbe ekkor Medvetalp –, hogy igazi madár szeretne lenni. Egy szép napon aztán mégis megváltozott. És a végén elment tőlünk.

Persze, hiába mondogatták el ezt akárhányszor, nem lettek tőle okosabbak.

– És nem üzent valamit? – kérdezte Csomát a Lány. – Valamit talán csak üzent!

– Én tényleg… nem is tudom – mondta Csoma zavartan. – Tele volt vízzel a fülem, tudjátok, az uszodából jöttem, itthon is ráztam még egy darabig a fejemet, hogy kimenjen az a sok uszodavíz… és a végén kiment a fejemből minden.

– Csoma, Csoma – mondta Medvetalp, és legyintett.

– És Palmer? Meg Lipton? – kérdezte a Lány. – Szóljunk át nekik. Ők is ott voltak!

– Hiába – sóhajtott Csoma. – Én már beszéltem velük erről. Ők is elfelejtették az üzenetet.

– Pedig ők nem ráztak vizet a fülükből – mondta a Lány.

– Annyiféleképpen lehet elfelejteni valamit – állapította meg Csoma. – Tudom, hogy üzent nektek, és eddig rendben is volna, de pontosan kellene tudni, hogy mit.

– Ezt mondjuk mi is! – szólt rá Patti doktornő.

– Figyeljetek ide – mondta Medvetalp. – Én vagyok a hibás. És a hiba nem ma történt. Amikor Csiripovics Csiprip már röpdösött a lakásban, akkor… Hazajöttem egyszer, hát mit látok: eszi a papirosaim sarkát. Épp egy mesét írtam, és éppen róla! Hát mind az összes gépelt papírlap két-két szélét leszaggatta. Dobhattam el az egészet. Azt mondtam neki akkor: „Eredj már a csudába!”

– És én – folytatta a Lány – pár nap múlva elvittem őt magammal. Ott sem lehetett bírni vele. Mindenbe belekóstolt, belenyalt. Festékbe, ragasztóba; olyan papírokat rágott, amelyektől még mérgezést is kaphat egy kis madár. Megijedtem, hogy valami baja lesz a végén; meghal, és én leszek a hibás. Tudjátok, az nagyon szomorú, ha egy kis madár beteg – mondta a Lány. – Mérges lettem hát, és így szóltam: „Menj már a csudába!” És nemsokára elment. Azóta nem láttam.

– Igen, ezt mi is gondoltuk. Hogy ért minden szót – mondta Barnabás.

– Talán valóban értett minden szót – mondta Medvetalp –, sőt talán még ma is emlékszik mindenre, amit mondtak neki. Nem úgy, mint Csoma.

– Várjatok csak – mondta Csoma, aki nagyon restellte magát. – Kitaláltam valamit.

– De nehogy aztán azt akard itt kitalálni – szólt rá Barnabás –, hogy mit üzent Csiripovics Csiprip. Mert azt vagy tudod, vagy nem.

– Megpróbálom visszafelé rázni a fejemet – mondta Csoma. – És akkor, ahogy kiment, talán vissza is jön az üzenet.

Nevettek rajta. Ám kisvártatva Csoma arca földerült: – Megvan! Vagyis még nincs meg, de jön.

– Hogyhogy jön? – kérdezték mindnyájan.

– Most ott tartok, hogy „Holnapután apadnék”…

– Micsoda? – kérdezte Medvetalp. – Csoma, nem ütöd be ott a medencében túl gyakran azt a medvekoponyádat?

– Nem, nem. Várjatok. „Holnapután apadnék…” – mondta Csoma. – Ez az! „Holnap apadnál.”

– Ki apadna? – kérdezte Barnabás. – Csoma!

– Ugyan, ne bántsd! – mondta akkor a Lány. – Megvan. És lehet, hogy Csiripovics Csiprip tényleg ezt üzente. Holnap a padnál!

– Hát persze! – kiáltott fel Csoma. – Hiszen egy padnál üldögéltünk-álldogáltunk. Több padnál is, de főleg annál!

– Főleg melyiknél? – kérdezte türelmetlenül Medvetalp. – Melyik padnál?

– Várjatok csak – mondta Csoma. – Hát az úgy volt, hogy kijöttünk a Nagy Mackó Barlangcsarnokból, és én elkezdtem fésülködni…

– Melyik padnál!

– Ó, nem a padnál kezdtem fésülködni – mondta Csoma –, hanem még az üvegfalnál. Aztán Csiripovics Csiprip egyszerre csak ott ült egy padon, de onnét, ha jól emlékszem, továbbmentünk.

– Nem baj – mondta Medvetalp. – Ez is jó. Elindulunk holnap attól a Nagyvásárcsarnoktól, és végignézzük a padokat. Nincsen abban a parkban két olyan sárga, fehér pamutsálas madár. Fogadnék akárhány pogácsába.

– De ti a Medve Parkban üldögéltetek vele, ugye? – kérdezte most a Lány.

– Igen – mondta Csoma. – És ne haragudjatok, de nincs ott semmiféle nagy vásár. Ott egy uszoda van, ahol én…

– Ez baj – fordult most Medvetalphoz a Lány. – Érted, ugye?

– Ó, jaj – mondta Medvetalp. – Hogyne érteném. Abba a parkba mi felnőttek sosem juthatunk be. Hiába játékmackók a barátaink. Mert például be se férünk. Ott minden olyan kicsi, és…

– Dehogy kicsi – mondta Csoma. – Ott minden szép nagy. Az uszoda teljesen szabályos méretű. Olimpia is lehet benne akár.

– Jól van, Csoma – simogatta meg a fejét a Lány. – Jól van. Hát sajnos, oda mi nem mehetünk be. És ezzel: az üzenet se ér semmit.

– Annyit csupán – mondta Medvetalp –, hogy mégis beszélt újra.

– Elmehetnék esetleg én – mondta Blinkei Bill. – Én értek a padokhoz. Egyszer, Ausztráliában, a Nagy Áruház előtt, sokáig üldögéltem egy jó, nagy zöld padon.

– Köszönjük szépen, Blinkei – mondta Medvetalp. – Igazán nagyon kedves tőled. De lásd be, Csiripovics Csipripet mi bántottuk meg, a Lány meg én, és nekünk kell elmennünk, hogy bocsánatot kérjünk.

– Ó, az nem számít – mondta Molli. – Elmegyünk mi, és megmondjuk, hogy bocsánatot kértek, és jöjjön haza. Mehet akár a Lányhoz a hivatalba is, onnét már hazahozzátok. Akár azon a lépcsőházablakon is beröpülhet, amelyikből integettetek.

– Nem, nem, Mollika – felelte erre a Lány. – Nagyon szép terv, de sajnos, nem megy. Mi mondtuk neki, hogy menjen a csodába, nekünk kell most már valami olyat is mondanunk, hogy „Csiripovics Csiprip, járj most bárhol: gyere haza, kérünk, a csodából!”

– Hát igen – mondta Alattyán. – Ez igaz.

Most sajnálták csak igazán, hogy Lipton, Palmer, Bob és Zongor nincs ott. Hátha tudnának valami jót mondani.

De a Lány és Medvetalp elmagyarázta, hogy itt senki se tud semmi jót mondani. Hiszen a Medve Parkba csak medvék bejáratosak, és hogyan tudnának onnét kihozni egy félig vad kis madarat?

– Ahogy mi nem tudunk bemenni a ti parkotokba – mondta a Lány –, ugyanúgy nem tud Csiripovics Csiprip kijönni onnét!

– Ez igaz – mondta Blinkei Bill. – Mi otthonosak vagyunk itt is, ott is, de Csiripovics Csiprip, úgy látszik, csak ott tud élni, ti meg – mutatott a Lányra és Medvetalpra – csak itt!

– De hát Csiripovics Csiprip miért mondta mégis – kérdezte Medvetalp –, hogy legyek holnap a padnál? Ha nem és nem lehetek ott?

– Csiripovics Csiprip egy buta kis madár – mondta Kori. – Már nem az, aki régen volt.

– Te vagy buta, Kori – mondta Csoma. – Ha ott lettél volna, nem mondanál ilyet.

És a világcsúcstartónak a könnyei is majdnem kicsordultak.

– Mit lehetne tenni? – tördelte a mancsát Molli.

– A vándorlegénydal nem segíthetne? – kérdezte Blinkei Bill.

– Biztosan nagyon örülne neki – mondta a Lány –, hanem hogy segítene is? Nem hiszem.

– Én sem – mondta Blinkei Bill.

Ott ültek. Nézték a földgömböt.

Bob nem volt ott. Senki sem gondolt hajókra, jégbe fagyott deszkákra, zörgő vitorlákra, hideg kéményekre. Palmer is kiment, senki se nézte a Déli-sarkvidéket.

Nem is tudták, mit néznek. A Gömb világított. Megvilágította a Lány és Medvetalp meg a többiek szomorú arcát.

Vajon hol hasal most, hol lapul most a mi kis Barátunk, gondolta a Lány. Nem fázik-e? Mit fog holnap enni? Jó-e neki az, amit a mackók vihetnek a parkjukba? Elég-e neki? És az igazi parkban vajon merre ugrál, merre járkál napközben? Hogyan lehetne megtalálni? És ha ő is azt akarja, hogyan lehetne hazahozni?

Hiszen ők mindig azt mondták: Aki egyszer idekerül, nem megy el innét soha többé!

És ez, íme, nem igaz. Egy kis játékmadár igazi madárrá változott, gondolta a Lány, és – ha így, ha úgy, ha amúgy – nem volt nálunk helye többé.

És most sincs igazi helye se a mackók mesebeli parkjában, se a mi fáink-bokraink közt, a madarak igazi búvóhelyein.

Medvetalp is töprengett. Nézte a Gömböt, medvéire gondolt. Ki segíthetne? Úgy bolyong szegény kis Csiripovics Csiprip barátunk, gondolta, mint…

Hirtelen hatalmas robaj hallatszott az előszobából.

– Hát ez meg mi volt? – kérdezte a Lány.

Szaladtak mind kifelé.

A létra ott állt a helyén, az étkezőkonyha melletti beugróban.

Fent a Magas Polcon mégis egy ismerős kis alak kapaszkodott: Bob.

És lent, az előszoba padlóján ott hevert Palmer, mellőle épp feltápászkodott Lipton és Grész.

Láttatok ti már egy pingvint, egy kis koalát és egy teásdobozt feltápászkodni? Nem?

Hát azt látnotok kellett volna!

– Mit műveltek ti itt? – kérdezte Medvetalp.

– Sok mindent – felelte ijedten Palmer. – Ne haragudj, Medvetalp, igazán több eszem lehetett volna.

– Miért csak neked? – kérdezte mérgesen Lipton. – Nekem is.

– Meg nekem is! – mondta Grész.

Abban a pillanatban Bob is lepottyant odafentről. Épp a Lány kezébe.

– Meg nekem is – jelentette ki a leendő hajóskapitány.

– Én azért akartam fölmászni – mondta Palmer –, vagyis azért másztam föl, hogy lehozzam Csiripovics Csiprip kalitkáját. Ha a kalitkát kitesszük az ablakba, megismeri, és visszajön.

– Csakhogy a házat nem találja meg – mondta Medvetalp. – A Lány a kapun vitte ki… Nem az ablakon! Meg aztán azóta annyi idő telt el, hogy egy ilyen kis madár nem emlékszik már házra-ablakra-kapura, semmire.

– És ránk miért emlékszik mégis? – kérdezte Bob.

– Ez igaz – állapította meg Medvetalp. – Jól van, Palmer. Megpróbálhatjuk kitenni valahová a kalitkát. De nem nagyon bízom benne.

– Én sem – mondta a kaucsukpingvin. – Bekkpekk.

– Még szerencse – figyelmeztette a Lány –, hogy össze nem törted magad.

Ez valóban szerencse volt.

– Hanem ti, Bob és Grész – kérdezte akkor Medvetalp –, ti mit kerestetek odafönt?

– A te régi játékállataidat – mondta Bob.

– Ejnye, hát mondtam nektek, hogy leszedem őket, és karácsonykor rendezünk megint egy nagy futóversenyt – mondta Medvetalp.

– Nem tudtatok várni? – kérdezte a Lány.

– Lány – mondta Grész.

– Medvetalp – mondta Bob.

– Tessék – hangzott a válasz.

– Nekem van egy olyan… van egy olyan álmom, hogy a hajód hamar befut ide – mondta Bob. – Nagyon-nagyon hamar.

– Ó, hát az lehetetlen – mondta Medvetalp. – Ott áll, jég közé szorulva, befagyva a Déli-sarkvidéken. Kérdezd meg Palmert.

– Ő csak tudja – tette hozzá a Lány.

– Nem, nem, Medvetalp – mondta Bob. Még sosem látták ilyen komolynak azt a kis tömpe ormós koalaarcot. Medvetalp egy pillanatra valami furcsát érzett. Nem is tudta, mi az. De szeretem én ezt a Bobot, gondolta aztán. De szeretem!

Várta, mit hall még.

– Nem, nem – folytatta Bob. – Én nem vagyok olyan kis mackó, mint amilyennek hisztek. És nem akarok bántani senkit, de Csirpovics Csirip se volt soha olyan kis madár, mint hittétek, ebből lett minden baj.

– Ugyan, Bob – mondta a Lány. – Nem haragszol meg, ha én is mondok most neked valamit?

– Csak mondd – felelte Bob. – Tudom, amit tudok. És azt is tudom, hogy kitől. Ezért kellett volna arra a hajóra a legénység.

Medvetalp nagyon izgatott lett. Érezte, hogy Bob komolyan beszél. Hanem mire megszólalhatott volna, a Lány már közbevágott:

– Hát azt mondom én neked, kis Bob – mondta a Lány –, hogy te szegény barátunknak a nevét se tudod jól kimondani. Nem Csirpovics Csiripnek hívják őt, hanem Csiripovics Csipripnek. És ma már másodszor mondtad rosszul. Bizony.

Most aztán Bobnak valóban könnyek szöktek a szemébe. És nem szólt semmit, csak elrohant.

– Bob! – kiáltotta Medvetalp. – Grész! Mondd meg már, mi baja ennek a Bobnak! Olyan furcsán viselkedik! Beszéltetek valakivel? Tudtok valami titkot?

– Jaj, Medvetalp – mondta Grész –, ne haragudj rá. Én meg most inkább elmegyek utána. Olyan szomorú.

De mielőtt elindulhatott volna, Bob jelent meg újra.

– Ne haragudj, Medvetalp – mondta. – Bocsánatot kérek. Életemben utoljára. Mert egy igazi hajóskapitány sosem kér bocsánatot. Hanem én ma még csak egy kis koala mackó vagyok.

– Ma még? – kérdezte Medvetalp.

– És holnap? – tette hozzá a Lány. – Vagy holnapután? Csak nem akarsz te is itt hagyni minket?

– Hát… Nem mondhatok semmit – motyogta Bob.

– Bob! – kérdezte most már ijedten a Lány. – Te nem vagy őszinte.

– Mit jelem az, hogy nem őszinte? – kérdezte ekkor megint egy kis hang.

Megint ugyanaz a kis hang.

– Pogácsás! – kiáltotta Lipton, Palmer, Grész, a Lány és Medvetalp. Csak Bob nem szólt semmit.

– Tessék – mondta az a kis hang. – Segíthetek valamit?

– Igen, ha gyorsan lefekszel aludni – mondta Palmer. – Ilyen apró medve, és még nem alszik!

– Segíthetek valamit, Bob? – kérdezte akkor még Pogácsás. – Olyan szomorúnak látszol. Hidd el, nem szabad. Ezt én mondom neked, én, a…

De akkor már Palmer bedugta az ágyba. Lipton is ment velük, hát hogyne ment volna, hiszen Pogácsás ágya ott volt abban a sárga-zöld teásdobozban!

– Ideje végre nekünk is lefeküdnünk – mondta a Lány. – Bob, van még valami mondanivalód?

– Nincs – mondta Bob. És keményen Medvetalpra nézett. – Én a te helyedben, Medvetalp, ma éjszaka álmodnék valamit. Hátha az segít. Én mondom ezt, a leendő hajóskapitányod!!!

V. …de a mese sosem ér véget!

Medvetalp álmodott. Színes pálcikák vonala futott az ösvény közepén, és ő ezt a vonalat követte. Dobókockával dobtak neki. Így lépett hol kettőt, hol ötöt, hol hármat; ha csak egy pálcikával léphetett előre, mérges lett. Sietnem kell, mondta valakinek, aki ott állt az ajtós kerítés mögött. El kell érnem a hajót.

Ha meg hatot dobtak neki, nagyon örült. El fogom érni, mondta ilyenkor. Már nincs nagyon messze a kikötő.

Az ajtós kerítések mögött mindenütt volt valaki. Hol egy szamárka, hol egy zsiráf; hol egy rigó szökdelt ott, hol egy strucc nyújtogatta a nyakát. Sietniök kell nekik is, mondta Medvetalp, hogy időben odaérjenek a hajóhoz.

Ruganyos volt ez a kocogó-ösvény, mert csupa fenyőtű borította. Még tavaly karácsonyról, mondta Medvetalp álmában. A pálcikák, sajnos, nem elég hosszúak, mondta.

De hát miért nem csináltam nagyobbakat, mondta aztán. Akkor egyszerre jó hosszú pálcikák következtek. És az ösvényen sok-sok fenyőtű.

Éppen ekkor toltak ki egy biciklit az egyik ajtón. Jó volt a fenyőtűösvény, de a kerékpár még gyorsabb. Színes kockákkal kezdtek dobni a kerítés mögött. Már látta: egy gyerek kuporog, körülötte faállatok, lovak és oroszlánok, libák és majmok, papagájok és mosómedvék, kuporog a gyerek a fenyőtűvel körbeterített nagy szekrénypolcon, egy fa tövében, és a fa lombjában ott ül és lesi őt egy láthatatlan madár.

Az ösvény itt hirtelen véget ért. Megérkeztem, mondta Medvetalp.

És medvetalpával ellökte a biciklit.

A bicikli eltűnt a bozótban. Medvetalp körülnézett. De sehol sem látta a tengert. Nem látott tavat sem, folyót sem, még egy kis pataknyi vizet se látott.

Pedig szomjas is lett. Kezet-arcot is mosott volna.

És nem látta a teherhajót. Nem látott személyhajót se, fehéret; nem látott barna bárkát; nem ringatózott dióhéjnyi csónak a vízen.

 

LEKVÁROS DEREGLYE! LEKVÁROS DEREGLYE!

 

Ezt visszhangozták a sziklák körös-körül. Pedig senki se kiáltott.

A Lekváros Dereglyemadár! Ő volt az, mondta medvetalpát a fenyőtűn csúsztatgatva Medvetalp.

Ő lapult a lomb mögött.

És nem… és nem más!

És körbe kell futnom a Nagy Medve Szőnyeget, mondta Medvetalp. Sebaj, mondta aztán mindjárt, azért van ez a két nagy talpam.

El kell érnem a hajót.

Igaz, megvárnak, mondta. A vízilovak, a pelikánok, a sasok, a kakasok, a pingvinek ott állnak majd a korlátnál, és várják, hogy fölmenjek a pallón. Várják a réges-régi játékállatai.

Futott. Kár volt ellökni a biciklit, mondta. De legalább most már nem dobtak az ajtós kerítések mögött dobókockával. És a Lekváros Dereglyemadárral együtt az indiánok is eltávozhattak.

Még kétszer kanyarodott be, akkor végre ismerős fákat pillantott meg.

A Nagy Medve Park fái!, kiáltott fel Medvetalp.

Hát itt vagyok végre, mondta akkor, és lezöttyent egy padra.

Mert nagyon fáradt volt.

Az ember álmában is elfárad, ha nagyon szalad: ti mit tennétek ilyenkor?

Leülnétek egy padra. Ha van ott pad. Esetleg akkor is a fűbe ülnétek.

Én, a padon ülve, körülnéznék. Medvetalp hanyatt dőlt a padon. De nem aludt el; mert már aludt, és mindezt álmodta szépen.

Ugye, még emlékeztek rá?

A Nagy Medve Park fái, mondta Medvetalp. És nem nézett körül. Pedig ha körülnéz, kis pallóhidat látott volna, keresztben lécekkel, és a híd mögött a park túlsó partját.

A túlsó parton korlátot.

Pedig nem a túlsó part volt az! És a kis tó nem keskenyedett el, nem szűkül össze itt patakocskává. Hanem egy hajó horgonyzott a híd túlfelén.

A híd: hajóhíd volt, és egy régi-régi hajóra vezetett.

A korlát is a hajó korlátja volt, és lassan felsorakoztak mögötte az állatok. Még többen is, mint akikre Medvetalp emlékezett.

Ha ti majd nagyok lesztek, ti sem fogtok emlékezni minden játékotokra!

Medvetalp akkor fölült. És a lombokat nézte nagyon éles szemmel. De mindent egy kicsit homályosan látott.

Hol is hagytam a szemüvegemet, kérdezte Medvetalp. Mert akkor látnám ennek a hajónak a nevét.

Mert ugye tudjátok: álmában az emberrel így történnek a dolgok.

Egyszerre látta! Megpillantotta a hajót! Pedig az előbb még az erdőt fürkészte, mint egy indián.

Szemüveges indián, mondta. És mosolygott. Nyakán megigazgatott egy fehér pamutsálat.

Sárga nadrág volt rajta és sárga pulóver. Így jobban rám ismer majd az én Szárnyas barátom, mondta álmában Medvetalp.

Egy újság pottyant le a földre. Medvetalp föl akarta emelni, de a keze beleütközött valamibe.

Egy fél pogácsa hevert az újság mellett.

Nem kell ide szemüveg, Indián! Ezt mondta álmában Medvetalp, aki most Indián volt, Biciklis Nagyfőnök, aki egy bokor alatt elveszítette a szemüvegét.

Látlak ám titeket így is, Sápadt Arcok!

Ezt a korlát mögött álló társaságnak kiáltotta. És még azt is hozzátette: Lekváros Dereglye! Füles Barát!

Így beszélt Medvetalp álmában, miközben Csiripovics Csipripre várt a padon.

A sziklák azonban most nem visszhangoztak. És a lombok közt is csend volt.

Élesen látok mindent, mondta álmában Medvetalp Nagyfőnök. Mint amikor kilépek egy füstös dohányboltból vagy egy téli cukrászdából, ahol nagy a gőz. Kilépek a téli utcára, és a jégvirágos ablakra már vissza se nézek, mondta álmában a padon várakozó Medvetalp.

Hajnal van, mondta. Nemsokára indul a hajó. Kilépek a dohányboltból, veszek egy pogácsát. Zsebemben kis mackó lapul. És szól: Medvetalp Nagyfőnök, kövess! Csupa füst vagyok, látod-e. Mégis megmutatom neked, megmutatom neked, megmutatom neked… Állj meg a hajóhídon, és fürkészd a lombokat!

Fürödhet, mondta Patti doktornő. Patti doktornő a hajó doktor nénije. Miért nincs akkor a hajón, kérdi Medvetalp álmában. És hol a hajó kapitánya? Elvesztettem egy kis habszivacs medvét. Pogácsa mellett volt a zsebemben. Hogy hívják? Hát még nevet kell adni neki. Alattyán, hol vagy Alattyán, mondta Medvetalp. Keressünk egy jó nevet ennek a kis pogácsás medvének.

Bújj át két bokor közt itt meg ott, mondta Pogácsás, és ott haladj az ösvényen. Medvetalp Nagyfőnök, máris bent jársz a Nagy Medve Parkban. Látod? Ott, fönn az égen: az a Nagymedve csillagkép. Az meg ott a Kismedve. Így kanyarodj hármat, kövesd a színes pálcikákat. El fogsz érni egy padig.

Ott találkozunk reggel. Addigra kék lesz az ég. Ott fog várni a hajó.

Medvetalp megfordult. De hiszen ez az én régi hajóm, kiáltotta. Csak a neve lett más. KORMOS PISTA, ez a neve, látom ám élesen, nagy betűkkel ott áll a szépséges név a hajó orrán, jobb felől. De hol lehet a kapitány?

Fel kell mennem a hídra. Aztán: nézzük az erdőt.

Azok ott… nem, nem az én barátaim. Azok csak árnyékok. A parton nem jön már senki, mert minden állat fönn van a hajón. Ott szoronganak a korlátnál. Barátságosan integetnek. Alattyánt nem láttátok? Barnabást? Nincsenek a hajón? Nem láttak egy madarat? Nem, ő nem az, ő sem az, ő sem, ő sem: talán nem jön? Ó, hát persze! Ide mindenkinek el kell jönnie.

De miért reggel? Valamikor ez a hajó este közlekedett. A Szigetre megy most is? Igen, a Szigetországba. Akkor jó, mondta Medvetalp álmában.

Állt a hídon. A sárga bundás, fehér sálas, piros lábú, piros csőrű madár még nincs a hajón. Télen a madaraknak is bundája van, magyarázta Medvetalp. Nézzétek csak, az a kis veréb is hogy fölfújja magát a kapitány fülkéje mellett, a parancsnoki hídon. Nézz csak be, madárka, nincs-e ott a kapitány? Nincs? Rá várunk?

Ó, nem, nem, mosolygott álmában Medvetalp. Én nem a kapitányra várok. És Bob hol van? Hadd lásson egy igazi hajóskapitányt. Egyszer még rábízhatom a hajómat.

Biztos, hogy ez a KORMOS PISTA gőzhajó? Medvetalp megköszönte a választ.

Eltűnt egy barátom. Eltűnt egy másik barátom is, de ő már itt-valahol. Egy dohányboltból jöttünk ki, ott, a nagy füstben még láttam. Hanem én egy másik barátomat várom ide, mert erről a hajóról a régiek közül senki le nem maradhat.

Hanem akkor még nagyon sokan hiányoznak. Vagy lent vannak a melegedőben.

Akkor hirtelen meglátta Csiripovicsot. Az ösvény fölött repkedett, és az ösvényen, az utolsó kanyarnál, apró, könnyű medve lépdelt. Medvetalp azonban nem az ösvényt nézte. És nem nézett hátra. Mintha eltűnt volna a hajó. Leszaladt a pallóról, ott állt a padnál. Hát bejutottam ide is, mondta. Csiripovics eltűnt a fák között. Medvetalp nem izgult. Majd lejön. Többé nem létrázunk. Addig maradsz fent, Csiripovics, ameddig akarsz. A többiekről sem feledkezem meg. Most ugyan nincsenek itt, csak Pogácsás jött velem, egyenest a dohányboltból. Kapitány, valaki eltűnt. Nem, nem az a madár; őt vártam. Hanem itt volt velem még az előbb valaki… Talán befutott a fák közé. De a fák közül csak az én barátom jött elő, meg egy kis medve. Az vagy te, kapitány? Hol vagy, nem látlak. Keressünk egy szemüveget.

Akkor valami könnyű terhet érzett a vállán. Egészen habkönnyű terhet. Mint Pogácsás, gondolta Medvetalp álmában. De most nem mert szólni, nehogy Csiripovics újra felröppenjen. Nem mert odanézni sem. Hányszor történt ilyen! Odarepült a vállára a függönyről, a szekrény tetejéről, egy kép keretéről, magasról. Aztán ült ott egy kicsit, mielőtt elpihent volna a kalitkában, de még egyszer visszaröppent azért valahová. Nézz ide, gondolta Medvetalp, létra sehol, kalitka sehol, ma éjszaka ott alszunk, ahol kedvünk tartja. Csak még a kapitányt kell megkeresnem. Ő majd segít megtalálni Pogácsást. És hármasban térünk haza.

Akkor a KORMOS PISTA gőzhajó hármat dudált. Egyszerre megszólaltak a sziklák, amelyek az imént mintha lehasaltak volna, hogy ne kelljen visszhangozniuk. Lekváros… Dereglye! Lekváros… Dereglye! Lekváros… Dereglye!

Ez volt a jel.

Indult a hajó.

Hé, ne siessetek!, kiáltotta Medvetalp. A barátom fent van a hajón. Egy egészen kis medve! Valahol elbújt a lábak közt. Nem igazi medve, csak játékmedve. Elő kell keríteni! Elő kell keríteni a kapitányt! Álljatok meg, barátaim!

Csiripovics akkor már ott hasalt a vállán. Medvetalp futni kezdett a híd felé. De már látta, hogy elkésett. A hidat felvonták a hajóra. És…

Medvetalp felkiáltott. Egyetlen nevet kiáltott csupán. Aztán csend lett. És a parancsnoki hídon megjelent egy egészen apró medve. Sárga-zöld-fehér-lila-kék-piros kockás zászló volt a mancsában, és a fején kapitányi sapka. A kockás zászlóval megadta a szükséges jelzéseket, és a hajó motorjai lassan zúgni kezdtek. Fényes délelőtt volt, Medvetalp jól látott mindent, még így álmában is. Látta Pogácsást.

Ő állt ott a parancsnoki hídon. Egészen apró medve, egészen apró zászlóval, és integetett neki. „Medvetalp Nagyfőnök, köszönök mindent!” Ez volt a zászlójelzés.

Mert ezekkel a zászlókkal mindent el lehet mondani ám. És akkor még egyszer meglendült a sárga-zöld-fehér-lila-kék-piros zászló, de úgy, hogy most fehér-lila-kék-piros-sárga-zöld kockás zászlónak látszott. És ez a lengetés azt jelentette: „Csiripovics Csiprip ott ül ám a válladon! Vigyázz rá nagyon!”

S akkor Medvetalp már csak annyit látott, hogy az apró termetű medvekapitány egy ugyancsak apró pogácsát kotor elő a zsebéből, és beleharap. Már a tengert nézte. Mert a Medve Park kis tava kiszélesedett, de annyira, hogy még az a hatalmas gőzhajó, a KORMOS PISTA is eltűnt rajta a szem elől.

Medvetalp akkor leemelte a válláról az alvó madarat. És felébredt.

Fényes délelőtt volt.

Jól elaludtam, gondolta. Az asztalon ott volt a Lány levele; mert ők minden reggel írtak egymásnak egy ilyen kis levelet.

Medvetalp kezében ott volt a levél. Mezítláb ment az ablakhoz. A szőnyeg ma különlegesen puhának érződött a talpa alatt.

Az Íróasztalán ott várta az Írógép, a két napja elkezdett mesével. Elefántos radír egy halom papír tetejéről szinte odatrombitált neki; de talán mégsem akarta zavarni.

Látta, hogy Medvetalp levelet olvas.

Medvetalp azt gondolta: Ejnye, de furcsa! Mintha történt volna valami. Hol jártam én?

Majd a Levélből kiderül, ha van valami rendkívüli Esemény, gondolta aztán. Ha volt valami Rendkívüli Esemény, amíg aludtam, a Lány biztosan beleírta a Levélbe.

Hanem a levélben csak annyi állt, hogy a Lány délben megint hazaugrik pár percre, ha tud. És hogy sok sikert a meséhez; mert belenézett, egészen korán reggel, mert nem tudott aludni, és…

Ennyi volt a levél.

Medvetalp is belenézett a tegnapelőtt elkezdett mesébe. Igen. Egy régi-régi karácsonyról volt szó a mesében; az állatok futóversenyéről, aztán a hajójáról, amelyre este mindig felvitte, aludni, akkori barátait.

Alattyánék ma már csak egy kis csónakon járják a…

Akkor hirtelen az eszébe jutott valami. A csónakra nézett. Ott állt a csónak – egy kis bronztál – az asztalon. És Medvetalpnak az jutott az eszébe, hogy milyen poros ez a csónak! Nyár elején használták utoljára. Akkor csónakázott vele még egy utolsót a Medve Parkban, a kis Tavon Csiripovics Csiprip!

Átrohant a másik szobába. Palmerék fotelján érintetlen volt a takaró. Öt fej rajzolódott ki alatta: Palmer, Blinkei Bill, Molli, Bob, Grész – ez utóbbi kettő sokkal kisebb a másik háromnál.

Fölemelte a takarót. Vagy úgy, gondolta. Hát persze. Pogácsás ma éjjel Liptonnál aludt.

Zongor, Kori, Bori. Mind a helyükön voltak.

A Kockás Jónyeren, a párnák tövében ott feküdtek a többiek.

A Téli Alvók nem voltak elöl. Már hetekkel ezelőtt kérték, hadd pihenhessenek a szekrényekben.

Ott pihentek. Ők nem is álmodhattak erről a Kalandról.

Alattyán, Kék, Sárga. Medvetalp sorra megnézte a Kockás Jónyeren alvó barátait. Alattyán felkönyökölt, de aztán lehunyta a szemét. Épp csak odakacsintott Medvetalpra.

Patti doktornő, Barnabás.

És Csoma. De hát miért nem alszik Lipton-dobozban?

Kinyitotta Liptont.

Az egykori teásdoboz ásított egyet, aztán ő sem törődött vele. Mi ez a nagy álmosság ma reggel?

Sőt: ma délelőtt!

A medvék mintha még nem is reggeliztek volna…

…És akkor Medvetalp megdörzsölte az álmos szemét. Mert Liptonban, ott is a Pelikános Dobozban, egy kis sárga gömböcöt látott. Azon egy kisebb sárga pamacsot.

Nem, nem, mondta Medvetalp. Ezt biztosan csak álmodom.

Csiripovics Csiprip fekete szemére rá volt húzva a fehér pamutsál. És…

Medvetalp fölkapta a Pelikános Dobozt. Kinyitotta.

Kivette belőle Csiripovics Csipripet. Mert ő volt az.

Ő volt az.

– Csiripovics Csiprip – mondta halkan Medvetalp. – Drága Csiripovics Csiprip.

Ezt mondta, mert más nem jutott az eszébe. És halkan mondta, hogy a többiek föl ne ébredjenek.

– Igen? – felelte Csiripovics Csiprip. Olyan volt ez a válasz, mint amikor egy igazi kis madár kalitkájához túl korán mentek oda, és az igazi kis madár nyújtózik egyet, de aztán ül tovább, mozdulatlanul.

Medvetalp azonban jól látta, hogy Csiripovics Csiprip nem kalitkában kuporog a rúdon, hanem a Pelikános Dobozban fekszik. Az ágyában.

– Igen? – kérdezte újra Csiripovics Csiprip. Medvetalp nem akart hinni a szemének.

Szeretett volna legalább a fülének hinni.

Azt kérte, halkan:

– Nem mondanád ezt harmadszor is?

– Minek? – kérdezte csodálkozva a sárga madár.

Ez elég is volt.

Hát nem?

És akkor Medvetalp még azt kérdezte:

– Mondd csak – :…?

– Tessék? – kérdezte most már udvariasan Csiripovics Csiprip. – Mit mondjak?

– Hol voltatok ti az éjjel?

– Mi? Az éjjel? – csodálkozott Csiripovics Csiprip. – Hol lettünk volna? Szerinted hol voltunk?

– Hát… én csak úgy kérdem – mondta Medvetalp. Félt, hogy most azután mindenki fölébred. Nem tudott volna mit mondani. Ha megkérdik, úgy jó medvésen, hogy mit akar, miért nem hagyja őket aludni. – Most kezditek a téli álmot?

– Á, nem – mondta Csiripovics Csiprip. – Én különben sem alszom téli álmot.

Többen már mocorogni kezdtek. Medvetalp félt, hogy baj lesz. A mackók nagyon szigorúak tudtak lenni. Ha zavarták őket.

– Nem jártatok… valami… hajón? – kérdezte Medvetalp.

Mert mintha derengett volna valami. Egy álom, talán. Pad. Palló. Parancsnoki híd.

Híd, ez az.

– Valami hídon? – kérdezte tovább.

– Gondolod? – kérdezte Csiripovics Csiprip. – De hát azt mi úgyis mindig csak utólag tudjuk meg, hogy a meséidben hol jártunk, nem?

– Igen, igen – mondta Medvetalp. – És mondd… úgy… esetleg… nem kérsz valamit?

– Kérek valamit? – kérdezte Csiripovics Csiprip. Mintha azt mondták volna neki, hogy vágjon barátságos arcot, mert fénykép készül róla. – Kérjek valamit, gondolod?

– Salátát? Magvakat? Vitamint? – próbálkozott Medvetalp.

– Hogy micsodát? – kérdezte csodálkozva Csiripovics Csiprip. – Fogalmam sincs, miről beszélsz, Medvetalp. De ha megengeded, kérek valamit.

– Hogyne, hogyne. Tessék.

– Ne ébresszük föl a többieket – mondta Csiripovics Csiprip. – Esetleg vigyél el a zsebedben. Úgyis ígérted már jó régen. Ezek – mutatott a többiekre –, azt hiszem, föl sem kelnek ma.

– Gondolod? – kérdezte Medvetalp.

– Gondolom – felelte Csiripovics Csiprip. – A Lány elment már?

– El – mondta Medvetalp. – Én is jót aludtam. Itt a levele, nézd.

– Tudod jól, hogy nem szoktam olvasni – felelte Csiripovics.

Most már kint ültek, kettesben, az étkezőkonyha asztalánál.

– Újságot, esetleg – tette barátja elé Medvetalp a Népsportot. – Nem…?

– Újságot? – csodálkozott Csiripovics Csiprip. – Sosem olvasok én újságot se. Hallgatom, amit a madarak csiripelnek odakint, abból mindent megtudok.

– Csiprip! – mondta Medvetalp. Ezt a nevet, így, akkor használta csupán a barátjára, ha valami nagyon nem tetszett neki. – Érted te az igazi madarak nyelvét?

– Hát, füllentettem – mondta Csiripovics Csiprip. – De azért nem kell ilyen szigorúan beszélned velünk. Mit szólna Alattyán!

Alattyán volt a legérzékenyebb medve.

„De jó lenne, ha most megjelenne a küszöbön Alattyán – gondolta Medvetalp. – Akkor megtudnám legalább, hogy csakugyan nem álmodom-e.”

– Hát akkor, mit csinálunk? – kérdezte Csiripovics Csiprip. – Tudod mit? Én még egy kicsit visszafekszem, aztán, ha gondolod, beszólsz. A Lány is megígérte, hogy elvisz egyszer a hivatalba, megnézni a kaktuszokat.

– A micsodákat?

– Hát Kaktuszka rokonait – mondta Csiripovics Csiprip. – Kaktuszka is téli álomra tért?

– Igen – mondta zavartan Medvetalp. – Lent a pincében. Mint ilyenkor a legtöbb kaktusz.

– Persze – mondta Csiripovics Csiprip. – Majd tavasszal megint találkozunk.

– Te meg én? – kérdezte Medvetalp.

– Miért, hová akarsz elmenni tavaszig? – kérdezte Csiripovics Csiprip. – Csak nem lettél vándormadár?

– Nem – mondta Medvetalp. Szeretett volna jól lemosdani, hideg vízben. – Hát akkor… visszaröpülsz szépen a helyedre?

– Visszaröpülök? – kérdezte csodálkozva Csiripovics Csiprip. – Csak nem akarsz dobálózni velem? De furcsa vagy ma. Jól aludtál, Medvetalp?

Medvetalp visszavitte barátját. Berakta Liptonba, rájuk húzta az átlátszó barlangzacskót, aztán a takarót, a takaróra rátette Bárányt, az egykori autóüléshuzatot, aki alá most már talán sosem vesznek autót.

Vagy ha veszünk is, gondolta Medvetalp, Bárány már itt marad. Aki egyszer hozzánk beköltözött, nem megy el innét.

Bárány aludt. Hiába keltegette, nem ébredt föl.

Nem baj, Bárány, gondolta Medvetalp. A fő az, hogy nem hagysz itt soha minket…

És akkor megint az eszébe jutott Valaki.

Elfelejtettem megkérdezni Csiripovics Csipripet, gondolta Medvetalp. De most már nem merte volna másodszor zavarni azt a kis madarat.

Gyorsan megmosdott, felöltözött, bekapott valami reggelit. Írt pár sort a Lánynak. „Ha délben nem találsz itthon, nehogy azt hidd te is, hogy…” Eltépte a papírt. Ugyan mit gondolna a Lány! Aztán mégis írt egy kis levelet: „Mackók! Lánymackó! Mindenki! Tavaszig feltétlenül megjövök! Ha nem, találkozunk – a padnál!”

Azzal elrohant.

A trafik kirakata telis-teli volt jégvirággal. Nem látott be az üvegen. Szerette volna megkapirgálni azt a mintás fehérséget, mielőtt belép a boltba. Akkor mégis tudna valamit.

De mit!

Miféle meglepetésre számítok, gondolta.

És mit mondok a trafikban, miért jöttem. Kérek egy doboz gyufát.

Belépett.

A bolt üres volt.

Körülnézett, hol lehet a trafikos néni. Nem látta sehol. A pult alól azonban kaparászás hallatszott.

– Kezét csókolom – mondta. Semmi válasz. – Csóko-lom! – mondta megint.

Érezte, hogy mindjárt elneveti magát. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy felnőtt.

A pult alól ekkor fölemelkedett egy néni. Nagyon hasonlított a trafikos nénire, de mégsem ő volt az. Talán a testvére, gondolta Medvetalp. A húga. Vagy a nővére?

A nagynénje, a mamája, a nagymamája. Buff. Kirobbant belőle a nevetés. De ezt a néni mintha észre se vette volna.

– Segíthetek? – kérdezte Medvetalp. – Leesett valaki?

Aztán maga is megijedt, hogy ilyen butát kérdez.

– Jó napot kívánok – mondta a pult mögött a néni. – Mit tetszik kérni?

– Egy… – Medvetalp azt gondolta: essünk túl rajta. – Egy nagy kérdéssel jövök, de azt hiszem, nem tetszik tudni segíteni. Mivel, ugye, nem a néni volt itt a múltkor, amikor én…

– Egy kicsit hangosabban tessék mondani – szólt erre a néni. – Mert én tudniillik…

DUMBUM-BURUMDUM-BRUDDDUDUDUMM! BUMDRUM!

Odakint elrobogott egy pótkocsis teherautó, és Medvetalp se hallotta, mit mond a néni. Bólogatott, hogy érti: a néninek nem egészen jó a füle. Nagyothall.

– Azt akarom kérdezni, hogy… – De nem merte megkérdezni még. – Kérek tíz darab bélyeget – mondta jó hangosan. – Képeslapra. – Ezt a szót megint halkabban mondta.

– Igen – felelte a néni, és előszedte a bélyeges könyvet. – Csak pár napja. Vagyis tegnap óta, mert szegénynek el kellett utaznia. Mátészalkára – mondta a néni is jó hangosan.

– Értem! – kiáltotta Medvetalp. – Ezekből – mutatott egy levél sárga bélyegre.

– Ezek légipostai levélbélyegek – mondta csodálkozva a néni.

– Nem baj – mondta Medvetalp. – Szeretem a sárga madarakat!

A néni mosolygott. A bélyegeken sárga madarak voltak. Mindegyiken kettő.

– Madarat nem tetszenek árulni? – kérdezte Medvetalp.

– Hogyne, hogyne – mondta a néni. – Én is etetem őket. Bárhol. Ha van nálam valami.

– Pogácsa, ilyesmi – mondta Medvetalp.

A néni bólogatott.

– Az előbb – mondta Medvetalp jó hangosan – azt hittem, egy kis mackót tetszett leejteni.

– Nem – mondta a néni –, a mackók a kirakatban vannak. A szalámis zsömlémet ejtettem le.

– Megvan? – kérdezte Medvetalp.

– Eltűnt – mondta a néni.

– Megkeresem – mondta Medvetalp. – Aztán odaadjuk a madaraknak, itt a parkban. Én meg majd hozok egy másikat a néninek. Innen a Mesekönyvkiadó Hivatal büféjéből. Jó?

– Jó – mondta a néni.

Medvetalp lemászott a pult alá.

Volt ott sok minden. Bélyegszélek, egy száraz szivacs, egy telefonérme. Egy pamutgombolyag. Végre a szalámis zsömle is meglett.

Poros volt ám! Tudjátok, milyen a világ egy ilyen pult alatt!

Hát az is olyan volt ott, abban a dohányboltban.

– Megyek – mondta akkor Medvetalp. – Ott dolgozik a feleségem.

– Igen? – mondta a néni.

– Azt tetszik tudni, hogy ez itt milyen park? – kérdezte Medvetalp.

– Nem – mondta a néni. – Nem erre lakom én, csak eljöttem kisegíteni. Segítsünk egymáson, ahol lehet.

– Úgy van – mondta Medvetalp. – Jártam ám én itt pár napja!

– Igen? – kérdezte a néni. – Akkor még szegény…

DRUMMBUBUBUBUMM! DURUMDUMM!

– …volt itt – fejezte be a néni.

– Értem – mondta Medvetalp. – A kirakatban, azt tetszik mondani, ott vannak ezek a kis kapitányok?

– Kicsodák? – kérdezte a néni.

– Hát csak én nevezem őket így – mondta Medvetalp. – A kis mackókat. Hajóra szállnak, aztán… szerencsés utat.

– Szerencsés utat – mondta a néni. – Segítsünk egymásnak, ahol lehet. Tessék vigyázni az átjárásnál. A nővérem elvitte a kirakat kulcsát. De holnap itt lesz. Akkor tessék visszajönni, ha valami szükséges.

– Hozom a zsömlét – mondta Medvetalp.

És azt gondolta: Nagyon kedves ez a néni!

Kilépett az utcára.

Ott a kirakat előtt megállt. A jégvirágoktól nem lehetett belátni. Hátul meg barna függöny volt azon a kulcsra zárt kirakatajtón.

Tudjátok ti, miért van ez néha így?

Ugye, nem!

Medvetalp se tudta.

Tudjátok-e mármost, mit csinált? Mielőtt elment volna szalámis zsömléért?

Lehunyta a szemét. És akkor a jégvirágok egy tenyérnyi helyen elolvadtak, s mit látott: vitorlás hajót! Teherhajót! Gőzhajót!

Ti válasszátok ki, melyiket.

De bármelyiket látta, KORMOS PISTA volt a neve annak a hajónak!

És a parancsnoki hídon ott állt egy apró kis medve. Nem volt kockás jelzőzászlója, nem volt kapitányi sapkája, mégis akárki látta, hogy medvekapitány.

És a hajó úgy állt ott, mintha jégvirágok közé fagyott volna.

Medvetalp kinyitotta a szemét. Futásnak eredt. Meg sem állt a Mesekönyvkiadó Hivatal büféjéig.

Ott mindjárt azt mondták neki, hogy a Lány épp most ugrott haza egy percre.

– Igen? – kérdezte Medvetalp. Elővette a zsebéből a bélyegeket. – Tessék mondani, nem röpdösött errefelé egy ilyen madár? – Megmutatta a bélyegeket. – Ilyen sárga színű – tette hozzá.

– Egy kis kanári? – kérdezte valaki azonnal. – Elszökött?

– Ó, nem, nem – mondta Medvetalp. – Nem kanári.

– Hanem? – kérdezték mások is. – Milyen madár? Kis sárgarigó?

– Nem szökött el – mondta Medvetalp. – Ellenkezőleg. Megvan. Csak itt a parkban nem tetszettek-e látni?

– Mikor? – kérdezték többen. Egy kicsit csodálkozva néztek Medvetalpra. – És miféle madarat? Hát, ha nem is szökött el, akkor…

– Várjunk csak – mondta valaki. Medvetalp ijedten nézett rá. – Én mintha tegnap… itt a parkban, azt tetszett mondani, ugye?

– Hát… tegnap – mondta Medvetalp –, tegnap lehetett éppen. Igen, tegnap még lehetett.

– Megkerült? – kérdezte valaki más.

– Hát én tegnap – mondta az az ember, mielőtt Medvetalp válaszolhatott volna –, déltájban, láttam egy ilyen madárkát. Úgy koldulta az ennivalót, ahogy még madár talán sose. Én… De hová tetszik szaladni? Épp most mondom…

– Várja otthon a felesége – mondta a büfés. – Csak egy percre ugrott haza, és…

Medvetalp rohant. Először azonban: fölfelé. A Lány hivatali szobájába, az úgynevezett „Odúba”.

De nem tudott bemenni. Az ajtó be volt zárva.

Ti tudjátok, mit keresett volna ott? Esetleg egy kis habszivacs medvét az asztalon?

Ó, de ha hiába kereste volna!

A zsömlével, hát azzal még délben visszamehetek a dohányboltba, gondolta Medvetalp. És hazarohant.

Jókor érkezett. A Lány épp bekapott pár falatot az étkezőkonyhában.

– Nagy alvás van – újságolta a Lány. – Ne keltsük fel őket. Nézd, mit hoztam neked!

És egy zacskót tett az asztalra. Medvetalp egy pogácsát húzhatott elő a zacskóból.

– Ó! – mondta. Aztán fölemelte, és óvatosan kirázta a zacskót. Mintha keresne benne valakit.

– Mit csinálsz! – mondta a Lány. – Csupa morzsa lesz minden. A ruhám, a kő. A nadrágod! Ha ezt Barnabás látná!

– Ő küldte? – kérdezte Medvetalp.

– Barnabás? – csodálkozott a Lány. – Hiszen alszik. Ne zavard őket. Van elég mesélnivaló nélkülük is most, nem?

– Van, van – mondta Medvetalp. – De honnét tudod?

– Mit? – kérdezte a Lány. – Mindig van mesélnivaló, hát nem?

Ugye, igaza volt a Lánynak? Ti is azt gondoljátok? Mit felelhetett erre Medvetalp?

Ti a helyében megkérdeztétek volna: Nem vitted magaddal reggel Pogácsást?

De akkor ki tette volna oda Csiripovics Csipripet a régi helyére?

Csupa izgalmas kérdés!

– Szaladok – mondta a Lány. – Épp csak hazaugrottam.

De talán nem szaladt elég gyorsan, mert észrevette a szalámis zsömlét.

– Jaj, nekem hoztad? – kérdezte.

– Igen – mondta Medvetalp. – Meglepetés délutánra.

– Hadd harapjak egyet – mondta a Lány. – Tényleg csak egyet.

És beleharapott.

– Finom – mondta, és visszacsomagolta a maradékot. – Nálunk a büfében nem árulnak ilyen jót. Szaladok.

Medvetalp szalámis zsömle nélkül ballagott vissza a trafikba.

Nem akart otthon maradni. Mesemondáshoz egy kicsit fáradt volt. Barátai meg mind aludtak. Akkor pedig?

Tudjátok-e, hogy néha a mesemondók is fáradtak? Ha éjszaka túl sok mesével álmodnak, akkor!

Meg úgy máskor is. Nem sokszor, de akkor nagyon-nagyon fáradtak.

Ilyen fáradt volt szegény Medvetalp is.

Nem ment be azonnal a dohányboltba. Leült a parkban egy padra.

Ez volna az a pad?

Átült egy másikra. Vagy ez, gondolta.

A csodálatos pad.

Csak el ne röpüljön ez is egyszer, mondta hangosan.

Csodálkozva néztek rá.

– Nem horgonyzott itt az este egy kis hajó? – kérdezte akkor egy kalapos férfitól.

– Hajó? – kérdezte a kalapos. – Hol? Itt a szökőkút medencéjében? Vagy a befagyott kis patakban?

Vagy nem is kérdezett ilyet? Mit gondoltok? Csak álmodta?

Egy mesemondó élete néha csupa mese.

Addig-addig mondja a meséket, amíg egyszer csak maga se tudja, hol van!

De a szalámis zsömle, amit a néninek ígért, nem volt mese. A poros zsömle még ott volt a télikabátja zsebében, és elhozta a másikat is, amelyikbe a Lány beleharapott.

Hogy fog örülni a Lány, ha elmeséli neki, hogy a zsemle többi részét a madaraknak adta!

Komolyan ám! Örülni fog.

Vett két pogácsát.

Így ment be a trafikba.

Megint nem látott odabent senkit.

A pulthoz lépett, áthajolt rajta.

Nem volt senki a pult alatt.

Akkor nyílt az ajtó. Bejött a trafikos néni.

– Csak átkísértem itt a húgomat a taxihoz – mondta. – Sikerült hamarább hazajönnöm. Aztán… Tetszik tudni, olyan hideg van itt. Hadd menjen haza, szegény.

– Igen – mondta Medvetalp. – Az ablak is jégvirágos.

– Leesett valami? – kérdezte a trafikos néni.

– Csak egy pogácsám gurult be a pult alá.

– Innen kintről? – kérdezte a néni. – Hát azt meg hogyan csinálta az a csudálatos pogácsa! Át se fér alul.

– Talán azt gondolta, hogy egy kis mackó van a pult alatt – mondta Medvetalp –, aki szereti a pogácsát.

– Egy kis mackó? – kérdezte a néni. – A húgom elmondta, hogy pár napja beesett oda egy kis mackó? De hát hogyan tudna ő arról a kis medvéről? Mert én nem meséltem el neki! Leejtettem, és eltűnt. Honnét tetszik tudni róla?

– Ó, hát honnét is – mondta Medvetalp. – Nagyon régi barátom. Hoztam is neki valamit.

És elővette a zsebéből az egyik pogácsát.

– Pogácsás – mondta Medvetalp. – Úgy hívják. Csak hát nem tudom, ott van-e valóban a pult alatt. Egy ilyen kis medvénél sosem lehet pontosan tudni, hol van. Én a kirakat jégvirágain át benéztem az imént, és mintha ott láttam volna.

– Ott is volt egy ilyen kis mackó – mondta a trafikos néni –, és talán még ott is van. De ez, amelyikről én beszélek, más.

– Mindegyik mackó más – mondta Medvetalp. – És mégis mindegyik mackó ugyanaz.

Ezt most már ti is tudjátok, ugye?

– Amikor én a szalámis zsömlét kerestem – mondta Medvetalp, de nem tudta befejezni. Mert a trafikos néni olyan furcsán nézett rá.

– Hát nem a pogácsát tetszett bepottyantani a pult alá? – kérdezte a trafikos néni.

Bizony, a trafikos néni semmit sem értett a dologból!

De ti értitek, ugye?

– Nézzük – mondta Medvetalp. – Bemászom megint.

– Jó – mondta a trafikos néni. – Bár hát ne tessék annyit fáradni, keresünk majd másikat. Vannak ők sokan.

– De mindegyik más – mondta Medvetalp a pult alól. – Akinek medvéi vannak, tudja ezt! Medvék, madarak: mindegyik más!

És még Medvetalp mondta az imént, hogy mindegyik mackó ugyanolyan mackó!

De ti értitek, ugye? Hát persze hogy értitek!

„Csak ne jöjjön be most épp senki a boltba” – gondolta a pult alatt Medvetalp.

– Ott lesz az a kis medve – mondta a trafikos néni. – Csak olyan sötét van odalent, meg nekem már a derekam is nagyon fáj.

– Hideg van itt, ugye – mondta jókedvűen Medvetalp, és fölkapta a fejét, hogy a pult beledöngött.

– Nagyon hideg – mondta a trafikos néni. – Még a végén meg tetszik fázni odalent.

– Nem, nem, most már itt lesz – mondta Medvetalp, és a feje búbját tapogatta. – Én, persze, azt hittem, hogy egy hajó fedélzetén áll, és a befagyott tengert fürkészi.

A néni nem válaszolt.

Tudjátok-e, miért nem?

Hát azért nem válaszolt a trafikos néni, mert megszólalt az ajtó kis harangja. Mint egy hajóharang, gondolta Medvetalp.

És a helyében ti is ezt gondoltátok volna.

Medvetalp akkor ernyőt formált a jobb kezével a szeme fölé. Ott lent, a hideg sötétben. Nagyon jó kedve volt. Fürkészett.

Értitek ti ezt?

A boltba pedig belépett egy másik néni és egy kisgyerek.

Medvetalp a pult alatt csöndben tovább kotorászott.

– Láttunk mi a kirakatban pár napja egy nagyon kedves kis mackót – hallotta akkor Medvetalp a másik néni hangját. Most aztán hajrá, gondolta. Meg kell találni azt a hajót. Itt kell lennie!

– A kirakatban volt, ugye? – kérdezte a másik néni, és Medvetalp szinte hallotta, ahogy egy kicsit lehajol. Választ azonban nem hallott, tehát a kisgyerek biztosan csak bólintott, hogy igen.

– Igen, igen – mondta a trafikos néni. – Megnézzük. – Előszedte a kulcsait.

– Talán ott van – nevetett a másik néni. – Az ablak csupa jégvirág, nem látni.

– Megnézzük – mondta megint a trafikos néni.

– Segítek – mondta a másik.

Ketten nyitották ki a kirakat belső ajtaját.

– Hát azt a kis mackót, úgy látszik, valaki elvitte – mondta a trafikos néni.

– Látod – mondta akkor a másik néni a kisgyereknek. – Mondtam én neked. Egy ilyen kis mackó nem vár meg téged. Miért nem szóltál akkor mindjárt?

Medvetalp nem várt választ.

Mert, ugye, ti például mit mondhattatok volna erre?

– Jó – mondta a másik néni. – Hát akkor köszönj szépen, és menjünk.

A köszönés is késett.

Tudjátok, hogyan van ez?

És akkor, ott a pult alatt…

Medvetalp zavartan a zsebébe nyúlt. Igazán nem keresett ott semmit.

Sőt! Lemondott róla, hogy azt a jég közé fagyott hajót valaha is még egyszer megtalálja.

Pogácsamorzsák között valami ruganyos kis dolgot érzett akkor a zsebében. Habszivacs anyagot.

– Pogácsás! – suttogta Medvetalp, de olyan halkan, tudjátok, megint olyan igen halkan, hogy azt senki se hallotta, legföljebb az az egészen apró mackó.

És ő hallotta is!

– Pssszt! – suttogta vissza Medvetalp zsebéből Pogácsás.

– Hogyan kerülsz te ide? – kérdezte suttogva Medvetalp. – Összevissza kereslek!

– Most nem tudom elmagyarázni – súgta vissza Pogácsás. – Kínálj meg még egy falattal… Nálatok ettem hajóséletem legfinomabb pogácsáját… Mondd meg Barnabásnak!

– Jó – súgta Medvetalp. – De mégis, hogyan kerülsz…

– Nincs baj – suttogta Pogácsás. – Most majd adj oda. Jó? Ne félj, találkozunk még.

– Mikor? – kérdezte Medvetalp. És kimászott a pult alól. – Egy kis medvét tetszenek keresni? – kérdezte a másik nénitől.

– Igen – mondta a nagymama helyett a kisgyerek.

– Nézd csak – mondta Medvetalp. – Hát én azt a kis mackót megtaláltam neked… a pult alatt.

– Ó! – mondta a másik néni. – Pult alól kapsz egy kis mackót. Hol van? Megköszönted szépen?

Milyen jó, hogy a köszönések és a megköszönések néha olyan sok időbe telnek!

Nálatok is?

Ezért aztán Medvetalpnak még volt egy szemvillanásnyi ideje. Zsebében Pogácsással, visszakuporodott a pult alá.

– Hozod? – kérdezte akkor a kisgyerek.

– Hozom – mondta Medvetalp. – Épp most szabadítom ki a hajóját. Befagyott a jégvirágok közé.

A kisgyerek megint mondott valamit. De Medvetalp nem figyelt rá.

Ez nem szép dolog. Mert mindig oda kell figyelni, ha a másik mond valamit. Medvetalpnak azonban fontos dolga volt a pult alatt.

– Várj, egy kicsit megmelengetem – mondta azért a kisgyereknek.

A két néni nevetett.

– Pogácsás – suttogta akkor Medvetalp. – Légy jó.

– Te légy jó, Medvetalp – mondta Pogácsás. – Csiripovics jól van?

– Otthon van – mondta Medvetalp. – Mind alusznak.

– Most kérdezd meg, de jó hangosan – mondta Pogácsás –, hogy nem volt-e hideg azon a hajón?

– Nem volt hideg azon a hajón? – kérdezte jó hangosan Medvetalp.

– Ó, nagyon hideg volt a hajón – mondta Pogácsás. – Gondolod, hallotta? – suttogta aztán.

– Az új barátod? – kérdezte Medvetalp. – Hát persze. Hall minden szót. De most azt mondd meg gyorsan…

– De nagyon gyorsan – súgta Pogácsás.

Tehát már csak egy kérdésre volt idő. Medvetalp ezért aztán nem azt kérdezte, hogy: „Pogácsás, te mondd meg végre: Jártam én itt pár napja?” – hanem csak azt, hogy:

– Azt mondd meg gyorsan, mikor látjuk egymást?

– Amikor akarod – felelte Pogácsás. – De különben: holnap, a padnál. – Hozzátette: – Tudod, ugye? És nem felejted el?

– Tudom – mondta Medvetalp. – És nem.

Kibújt a pult alól. Odatett a kisgyerek elé egy egészen apró medvét.

– Tessék – mondta. – A tiéd. A KORMOS PISTA gőzhajó kapitánya. És nagyon vigyázz rá. Még jobban, mint mi.

A nénihez fordult.

– Nagy tengerjáró ugyanis.

Pogácsás prüsszentett egyet. Medvetalp arra gondolt, hogy ezt – csak ők ketten hallották.

Az ajtó fölött akkor megszólalt a hajóharang, és Medvetalp kilépett a téli utcára.