Helyből távol

Valahogy aztán a gombozás is a vendéglátóipar köré tömörült, írom. Ezt írom ide, hogy a feljegyzést mielőbb eldobhassam. Mit segít rajtam egy feljegyzés; hanem aztán látom, hogy a feljegyzések egymást érik, elfogyasztják ezt a könyvet is, ahogy átkerülnek a lapjaira, és alig marad hely, hogy azt az utolsó mondatot, amely már készen áll, ugyancsak feljegyzés formájában, és el is hangzott, ma reggel, egy taxiban, odaírjam.

Ez ennek a könyvnek a története.

Engem a vendéglátóipar csak azzal zavart, hogy ilyen Dél-Pest meg Észak-Buda volt, nyilván akadt Közép is, közép-valami, de hát eszembe se jutott volna, hogy lemenjek délre vagy föl északra. A temető, ahova a taxin igyekszünk, Észak-Buda. Ketten ülünk hátul, a feleségem meg én; és mondom a befejezést. Egyszer történt csak, hogy ellenfelemmel a felesége is ott volt; én akkor még magam éltem, vagyis a szüleimnél. Azt nagyon nem szerettem, hogy a felesége is ott van; kínosan nyertem, már nem tudom, milyen színekben; a Dél-Pest játékosa már egyencsapattal állt ki, félek, a gyerekek mindinkább ilyenekkel játszanak mostanában. Semmi visszavágyás, gondolom. Anyám varródobozában alig találtam megfelelő játékost, tehát másutt kellett keresgélnem; olyankor legalább szívesen mentem valahova; megragadott a tárgy. Az volt a látogatás tárgya, az a keresés; vártam, hogy hozzáláthassak. Ott voltam valahol, és vártam. A leendő játékosokat még haza kellett vinni, otthon aztán a megfelelő időt megint ki kellett várni; jó reszelőkövem volt. Észak-budai barátomtól kaptam. Eszembe se jutott volna, hogy lemenjek a Duna-partra, és találjak akár öt hasonló reszelőkövet. Egy nyáron a reszelőkő nem volt velem. Lebonyolítottuk az olimpiát – 1952 az évszám – egy paplak kertjében. Földstadionunk volt; aztán 800 és 1500 méteres síkfutás a holland burgonya ágyásai mellett, többnyire este. Barátom hosszú orsós végtagjaira emlékszem. Zavaró volt, hogy én is valamilyen vagyok, és ő is valamilyen; a nadrágunk is valamilyen; más; gombokat vettünk, amikor már ez is hiányzott, és a vályú cementjén láttunk hozzá a reszeléshez. Az nem volt igazi reszelőkő. Honnét tudja az ember ilyen bizonyosan, hogy mi az igazi, mi nem. Talán a földstadion olimpiája nem volt eléggé igazi, hogy esténként magunk is futottunk még? De hát a futás egészséges, a földstadion fölött kuporogni, kockával dobni, gyufamércével vinni a bábokat 800 és 1500 méteren, ki tudja, milyen. Egészséges-e? Barátom némelyek szemében mulatság tárgya volt; az általános ismeretek tankönyve az alábbi feladatot közölte: Mondd meg 1. milyen alakú, 2. milyen ízű, 3. hány fokos, 4. milyen színű, a) egy autó (!), b) a Nap, c) a szilva, d) a jég. Az autó, ez volt barátom klasszikus válasza: szegletes, piros, nullfokos, rossz. Vagyis, írom, a kérdések sorrendje: 1.–4.–3.–2.; ez volt köztünk a különbség; a barátom, azt hiszem, ma is minden kérdésre válaszol; én úgynevezett fontosabb dolgok sorrendjét sem bírom betartani.

Kivártam a kellő időt; akkor elővettem a reszelőkövet. Milyen idő „kellett”? Otthon volt-e olyankor apám? Anyám? Kimentem-e a fürdőszobába? Mertem-e „a szőnyegre piszkítani?” Feleségem ma reggel fölszedte a szőnyegeket, mert Szpéró és Némó állandóan odapiszkít. Dehogy van feleségemnek bármi baja Szpéróval és Némóval! Csak épp összeegyeztet. A madaraké az elsőbbség; ezért nem lesz szőnyeg. Meddig nem lesz? Ez a befejező mondattal rímel egybe. Összeegyeztetem ezt a kérdést a befejező mondattal. Amikor a könyvet befejezem, a kérdésekre nem kapunk választ. Remélem, egyik kérdésre sem. Addig még sok idő telik el. Nem tudom, meghal-e valaki is ebben a könyvben. Lehet, hogy valaki meghal. Valaki ebben a lakásban, ezen a nyáron meghalt. Hajnal volt, végighallgattam a haláltusáját. Azt hittem, ébredezik.

Nincsenek célzásaim, rejtett utalásaim. Létrehozok egy viszonyítási rendszert: az ez a könyv. Ami itt összeegyeztetődik, már nem én vagyok. Nem a tükörképem. Más viszonyítási rend, helyettem. Csak valami hasonló. Ez a könyv – máris távolság tőlem. Helyben vagyok én is, a könyv is helybe kerül. De nem valaminek a helyére. A madár tollazata csapzott volt, a szemhéja kékes. És olyan hosszan maradt zárva, ahogy élő madáré soha. Mindössze verebek nem voltunk, mondta a feleségem. Igen, talán ez volt a baj. Hanem ebben is lehet rutint szerezni. Zsiborás már jól védett, Esterházynak, írja a Népsport, a szélsőjátékhoz nincs meg a megfelelő futógyorsasága. A taxis komor pofa. Számítunk erre már a telefon után; állítólag nem akarja fölvenni egy fuvarnak az észak-budai temetőbe és vissza. Megállunk két sírnál, virágot helyezünk el, mondja a telefonba a feleségem. Mindössze ennyi. Most itt megállunk, mondom a taxisnak, virágot veszünk; aztán az első körnél, a harmadik kis út előtt, mondom, köszönöm, most a második körnél, a negyedik kis útnál. Az első, írom most, anyám sírja, a második: feleségem apjáé. Feleségem apjának sírjánál véletlenül ott találjuk feleségem édesanyját. Hát ez épp jó, még elbúcsúzunk. Látod, mutatom neki a taxiból a szemközti hegyeket, egy észak-budai vonulatot, ha ránk akarsz gondolni most majd négy hétig, ezekről a dombokról lehet; a Szigeten ugyanilyenek. Elhaladunk anyám sírja mellett. Most még egy újságosnál, uram, mondom a taxisnak; ahol a legalkalmasabb. El is felejtem aztán. A taxis hirtelen megáll. Már megyek is vissza az újsággal. Magyar Nemzet, Népsport. A Fradit már a temetőkapuban megkérdeztem a taxistól; amíg a feleségem virágért ment. Csak azt tudom, hogy 2:1; most a Magyar Nemzetben előbb a versrovatot nézem meg. Épp benne vagyok. Ez, részben, a foglalkozásom. Főleg fordítok, írom; hogy ezt írjam, abba kellett hagynom egy fordítást. A fordítást azonban hamarosan folytatnom kell, hogy elkészüljek, mire indulunk. Vasárnap éjfélkor indulunk a Szigetre. Azért a 42 órás útért ne irigyelj minket, mondom feleségem anyjának a taxiban. A temetőben érdekes minden találkozás. A rendkívüli állapotok hozzásegítenek, hogy felvillanyozódjék egy-egy helyzet; én magam nem vagyok mérvadó; felvillanyozódom, de tulajdonképpeni állapotom a csend. Szpéró ott ült a kezemben, tollászkodott. Ez rendkívüli állapot, mert vedlik. Csőrével eltávolítgatja azt a fehéres, áttetsző burkot, melyből azután kibontakozik egy-egy főtoll. Nincsenek, írom, madártani ismereteim; és mégis vannak. Flórián negyednap meghalt; Szpérót akkor délben hoztam. Előtte felhívtam a Madártant. Fel lehet nevelni, mondta Schmidt Egon, és arról is beszélt, hogyan. Felhívtam apámat. Apám jön; ma délben nálunk ebédel, ahogy vasárnap mindig. Némóról nem tud. Szpéró a kalitkájában ül majd, amíg ebédelünk. Utána előveszem, és a tenyeremben fog tollászkodni. Eltávolít néhány burkot a fő- és a melléktollakról. Feleségem édesanyja azt kérdezte a taxiban: az egyiket azután odaadjuk? Feleségem válaszol; nem, megtartjuk mindkettőt. Schlachtoczky úrék, a második emeletről, vigyáznak rájuk, amíg a Szigeten leszünk; náluk jó helyen vannak. Sem apámnál, sem feleségem anyjánál nem lennének jó helyen? Ezt nem mondjuk; ebben nincs is semmi. Schlachtoczky úrék nagyon értenek a madarakhoz; igaz, ők mást csinálnak; nagyban etetnek; verebet, gerlét, galambot; a galambokat ők sem szeretik, de a galambokkal nem lehet mit tenni. Schlachtoczky úrék hétvégi házának kertjében egy macska is él, megszánták, úgy került oda. Szpérót és Némót egy kicsit féltjük. Összeállítjuk a tudnivalókat. A kalitka tisztítása, írom; a kalitkák tisztítása, javítom. Az előbb egy szót egybe írtam; az íróasztalomon négy radír van; az ötödik tárgy most egy vadgesztenye, az első benti vadgesztenye idén ősszel. Kint sincs még sok, a Duna-parton. Ezzel a vadgesztenyével akarom kiradírozni a fölösleges betűrontást. Van olyan betűrontás is, amely nem bizonyul fölöslegesnek. Például a „betűrontás” szóban; betűt akartam írni, ebből lett betűr; megoldottam így. A gesztenye már nem tud úgy igazi lenni, mint egy reszelőkő. A kaktuszok a párkányon már nem igaziak úgy, ahogy Kaktuszka az volt. Kaktuszka az idén halt meg, a télen; januárban-februárban. S nemcsak a hónapokat lehet így írni, kötőjellel. Kaktuszka lett az első nagy összeegyeztetés. Végigtekintek a padlón. Szpérónak, mondtam az imént a nagyobbik szobában, ahogy a padlóról fölemeltem a madarat, hiányozni fog a szőnyeg. Feleségem egyáltalán nem olyasmit mond, hogy neki nem fog hiányozni a koszos szőnyeg. Vagy a szőnyegtakarítás. Csak széttárja a karját; ez legyen, valóban, a legnagyobb baj. Adom is át neki Szpérót, megyek Némóhoz. Némó ezekben a napokban lett nálunk valóban otthonos. Némó a nagyobb, Szpéró az idősebb; Szpéró, ezt még nem lehet tudni, persze, kis tojó lesz; és már rég nem veréb, hanem Szpéró és egyáltalán. Megyek, mert már Némó is az. Vasárnap van, süt a nap, de már az ablakról lement; Schlachtoczky úrék erkélyét nézem kihajolva; onnét még nem. Pár órája értünk haza a taxival.

Húsz forint borravalót adok hetven forintra. Ez semmi különös; a taxis mégis most kezdene kedvesebb lenni. Mással vagyok elfoglalva; elbúcsúzunk feleségem édesanyjától, aki eljött velünk idáig. Hazamenet, mondja, ő is megveszi a Magyar Nemzetet. Mindig megveszi, ha ilyesmi van. Apám, ha délben jön, meglátja majd a Nemzetben, hogy benne vagyok. Vesz belőle még. Nem tudja, hogy mi már vettünk; nem szólok át telefonon; így a jobb. Ebédelünk majd, Némó csukott ajtó mögött a másik szobában; apámnak megmutatom, mit és hogyan öntözzön, amíg távol leszünk. A taxiban egy villanás volt a két madár; feleségem anyja éppúgy nem akar sokat szólni ilyenkor, mint az apám.

Ülök, nézem Némó összefüggő délelőttjét. Falatozik a kalitka alján; magvakat csipeget a homokból, felszökken a salátalugasba, álldogál a távolabbi felső rúdon, tép a zöldből, lemegy, nézegeti az ivótálat. Fürödni fog? Hajnalban megfürdött már, csapzottan találtam, ahogy bejöttem hozzá. Feleségem kinyitotta a kalitka egyik ajtaját; a madár nem jött ki; megfürdött. Aztán forogni kezdett, hason, a homokban. Iszik. Nem lesz ez sok? – kiáltok át a csukott ajtón keresztül a nagyobbik szobába. Ittunk, kiáltom, mert feleségem kérdi, mi történt. Újabb szárnyunkat bontjuk, hangzik a válasz. Amit én főtollaknak nevezek, feleségem újabb szárnyainknak. Szpéró, kiáltok át, olyan, ugye, mintha indián tolldíszt kapott volna karácsonyra; csak lecsúszott, kiabál vissza a feleségem, a vállára! Itt bent, nálam, nyitva az ablak, a nagyobbik szobában csukva. A lakás alaprajza:

Mert van olyan vélemény, hogy a jó bűnügyi könyvekben mindig adnak rajzot. Ez nem egészen igaz, és nem tudom, ebben a könyvben lesz-e végül halott; lesz-e külön rejtély. Flóriánról csak mi ketten beszélgetünk; még a legközvetlenebb hozzátartozóinkkal is ritkán. Mert minek. Igazán beszélgetni róla nem lehetne; hanem hát egyáltalán, kérdem feleségemet, lehet-e bárkivel igazán beszélgetni valamiről, amiről a dolog természete szerint nem lehet igazán. Megállapodunk: felvillanyozva! Így akár hármasban is: feleségem és édesanyja, én; én és apám, feleségem; különben viszont legföljebb apám és én; feleségem és anyja. Nehéz. Amikor gomboztam, mesélem, későn jártam haza. Mondhattam volna, hogy valami egyetemi dolog. Aztán nem mondtam semmit; nem mondhattam, hogy érvényesülésem színhelyéről érkezem. Önmegvalósítás. Ilyen szavakat a szüleim nem ismertek. Huszonhárom évig tartottak el. Megkaptam mindent. Nem kaptam meg mindent. Kaptam tízórait; nagy nyaralásokat. A nagy nyaralásokon ők is kellettek volna; ott kellett maradnom, mesélem, idegenek közt. Így edződtem. Így sem edződtem. Arról se a szüleim nem tudtak, se az idegenek – a barátaik, ott lent, akiknél nyaraltattak –, hogy 1. nem akarom levenni a trikómat, bár süt a nap, 2. nem akarom felvenni az ingemet, bár templomba kell menni, 3. nem akarom abbahagyni a kagyló-vitorlásversenyemet, hogy 4. igazi csónakkal kievezzek a kikötőbe valami vendégek elé. A kagyló-vitorlásverseny, mesélem feleségemnek, úgy volt, hogy iszappal töltöttem meg a kagylókat, tollat szúrtam az iszapba, csirketollakat, és kockával dobtam, gyufamércével haladt a mezőny. A kikötőbe egy családért kellett kimennem, akik aztán mégsem jöttek a csónakomon; a vitorlásversenyemet senki se rombolta szét a verandán, magam rámoltam el, mert tudtam: oda jönnek a vendégek. Mire a csónakkal visszaértem, mire a lapátokat az ottani rend szerint elraktam, a verandán már emberek és emberek voltak mindenütt. Későre járt, mesélem, kint a kertben, az ösvényen nem kezdhettem új versenyt. Különben sem bírtam, ha néznek. Másnap aztán, mesélem, volt a szilvásgombóc verseny. Harminckettőnél apám barátja, nyaraltató gazdám rám parancsolt, hagyjam abba. Ellenfelem személyében az ő számára megvolt már a győztes; és nem akarta, hogy túlegye magát. Egyke, mondta akkor apám barátja, az öreg tengerész, egy-kettő gyerünk azzal a fagylalttal. Három adagio volt a díj; jó lett volna, ha apám, aki akkor vasárnap szintén ott ült a verandán, ad egy forintot, hogy nyaljam el. Apám felnézett az öreg tengerészre; apám bírálta az öreg tengerészt; apám nem kedvelte a ház vendégeit; a Népsportban megnézem, lőtt-e gólt Esterházy, hogyan védett Zsiborás; a fagylaltot az öreg tengerész húga árulta a másik telek utcai felén; a fagylalttal azon az ösvényen jöttem vissza, amelyiken vitorlásversenyeket rendeztem. Vasárnap volt, egy nap csak hétfőig, gondolom most, és egyedül leszek, kezdődhet újra a versenyem.

Dél van, harangoznak; engem Némó kis harangja jobban érdekel; nincs mögötte a történelmi múlt, ez igaz, hanem a Papsi nevű madár, az mögötte van, vagyis fölötte, és azzal együtt rántja le Némó; Papsi a Némó vigasztalója; ezért nem volt egyedül, amikor nagyon egyedül lett volna; Némót keményen neveltük, Szpérót elkényeztettük; igaz, Szpéró sokkal tovább lakott a papírkosárban, amelybe most az elrontott oldalakat dobálom; de Némó vad volt, alig lehetett kiszedni a kosárból, ha etetni akartuk, küzdelem volt az etetés, akkor mindig egy kicsit úgy visszalöktük. Egy óra múlva jön apám, vasárnap mindig nálunk ebédel. Szpéró szelíd; most már Némó is szelídebb; és mindkettő más-más egyéniség. A verseimről, mondom, nem azért nem tudunk velük beszélni, mert a költészet így-meg-úgy, hanem mert Némóról és Szpéróról is mit kezdhetünk velük. Ebből kiderül, hogy a velük: nem Némó és Szpéró.

Mindig kiesett a tízóraim, mutatom a feleségemnek, innen. Az a szekrény – smizett, javított többször is anyám – most apámnál van; nem tudom, üres-e az alja, a két ajtó biztosan nem záródik jobban. Az iskolában, mesélem, nem volt elég a tízórai. Nem volt elég, hogy volt. Tízpercek voltak az iskolában, akkor tízóraiztunk. Nekem azonban nem az a tízperc kellett volna sosem, amikor intézményes tízóraizás folyik, mások jelenlétében, egymást látva; akkor tudtam volna enni, ha van egyszerűen tíz perc. Erről beszélek aztán, mondom feleségemnek, erről beszélek… itt már fáradt volnék elmondani, kinek, kiknek; beszélek, mondom, beszélünk az ilyen dolgainkról, és egyszerre úgy érzem, egyszerre úgy érezzük: tízperc van, és megmarad a tízórai, érdemben megmarad, vihetjük haza, és a tízórai mostanában az, amit mondani szeretnénk, a madarak, a verebek, a kaktuszok, s hogy miért nyújtja előre a feleségem a taxiban a kezét a vállamra; minden olyan érthető, csak az értés: tízperc, eleve adott intézmény, és nem tíz perc, nem perc, egyáltalán. Mintha macskásoknak mesélnénk madarakról. Ezek letagadhatatlan másmilyenségek. Eszembe jut az a tavalyi autózás Bretagne-ban, ahogy a verebek átröpködtek, ijesztően és életveszélyesen, a kocsi előtt, és barátunk, aki vitt minket, aki olyan messze volt már azoktól a holland burgonyáktól, a reszelőkőtől, a paplaktól, nagyon megértette a verebeket; mert így akartuk érteni őt; hogy megérti; bár nekünk akkor még igazi verébdolgunk nem is volt, legföljebb a párkányon etettem, mondom; és ahogy a barátom tizenhárom év után először újra itt volt, tavalyelőtt, nem akartam „találkozni” vele; mert az ilyen találkozás eleve valamilyen már; tízperc van, úgy érzem, mondtam neki telefonba, amikor már azért hívtam föl, hogy hát akkor mikor. Egy délelőtt; három órára. Mondtam neki: ahogy hajnalban a verebek a párkányon meg- és megjelentek, rájöttem, számíthat rám is valaki; hát kösz a verebeknek, mondd meg nekik, ezt mondta; és akkor feleségemmel elfogadtuk a meghívását, lakjunk nála két hétig; lakjunk nála akármeddig, így szólt a meghívás; és most, miután laktunk és voltunk Bretagne-ban, és eltelt több mint egy év megint, hol tartunk? Egyáltalán, hol tartunk a hozzátartozóinkkal, és, érdemben, hol tartanak ők is velünk; ezt mindenki kérdezheti a másikáról; nemsokára ebédelünk, befejezettnek nyilvánítom ezt a részt. Emlékezetes bajnoki nyitány, gondolom; elteszem a Népsport mindkét számát. Mégsincs ez rendben, teszem hozzá. Zsiborás, Esterházy; állok az újsággal egy fa alatt, ahol O. G. regényével egykor; mi minden játszik össze itt, gondolom; aztán, amikor ezt az oldalt már hónapok múlva, a Szigetről rég hazaérve javítom, látom: vagy „semmit sem értettem” a Népsport-motívumból akkor én se, vagy nem is lehet „érthetőnek” (=lezártnak) tekinteni motívumot soha, vagy most erőltetem össze a dolgokat, fájdalmasan; mert a tegnapelőtti Népsportban egészségügyi tanácsokat olvasok őszre; dr. Népsport rovatában; és valakire gondolok, aki fázhat (fázhatott), és él-e egyáltalán; és hogy akkor tehát ide torkollott a motívum. Hol itt a körüljárhatóság, mondom. Apám teljes joggal nem érti, hogyan gondolom ezt az önellentmondást a körüljárhatósággal. Miért ne lenne plasztikus valaki vagy valami, ha egyszer valóban az. Valójában. Elteszem a szőnyegtelen padlóról a lapokat.

Emlékszem, ahogy aztán, ősszel már, itthon, vitorlásversenyekkel próbálkoztam a szőnyegtelen padlón. Felhajtottam a szőnyeget, hogy a vízfelület nagyobb legyen; hiányoztak azonban a szélviszonyok. Ezt bretagne-i barátom pontosan értené. Mégis; hónapok óta nem ír. A verebek sorra villogtak át az autónk előtt. Más fedele alatt, gondolom. És nem vágtunk el egyet sem. Az autósok madarakat, írom, macskákat, őzeket, nyulakat, embereket vágnak el. Dolgozom itt valamin, nyitott ablaknál, a harmadik emeleten, és eljutok odáig, hogy összeegyeztetem önmagam és őket. Már nem esik rosszul a helyzet, mert az az időm, amely a helyzetet jelentette, a bretagne-i verebes helyzetet például, elmúlt; ezen az áron, a legdrágább áron, rendeződik minden. Azért bántódott volna meg, mert megírtam neki: a verebek, megint a verebek! Ezért? Ahogy Marianne és Agnès itt járt, ők még látták Flóriánt; de a magnószalag, amelyet a hangjukkal készítettünk a cher papának, nálunk marad, mert azon vannak Flórián utolsó hangjai. Sosem, írom, sosem fogom meghallgatni talán azokat a hangokat; Szpéró és Némó csodálatos hangversenyeket ad, nem is tudtuk, hogy verebek énekelnek így! És elfelejtem a kínos mérkőzést a klubban; hogy barátom mennyire nem tudott beilleszkedni; védekező taktikája csődöt mondott, a pálya más volt, a szabályok nem azok az igaziak; megérti-e, hogy az autó is idegen fedél, nem az igazi, ha… Attól még minden igazi lehet, külön-külön; Némó legyet néz, neki ez igazi dolog; s milyen a kalitka rácsa ilyenkor, az micsoda? A légy elszáll, odamegyek a madárhoz, nagyot csíp az ujjamba, és odébbszökken; most a piszkozatban a lakás alaprajza következik, helyesen; de ma, hónapokkal később, amikor ezt másolom, s majd a könyv harmadik részéhez látok, előveszem a felhasználatlan jegyzeteket is, előveszem a Füzetet, amely eredetileg a mackók naplója volt, aztán lett a koaláké is, megkeresem azokat az elutazásunk előtti napokat; a rettenetes fáradtság akkor! És mégis mindent hogy megcsináltunk. Az utazás azért persze, már a madarak miatt, egy kicsit más lett; átértékelődött, hogy egyáltalán van, ez a tény is; és „ne utazzunk”, olvasom a Füzetben szeptember 11-e késő estéről; hogyan lehetett volna akkor már nem utazni? És miért! Amikor már mindkét madár lent volt Schlachtoczky úréknál, és az egyik, gyakorlatilag… de erről csakugyan később, a harmadik részben; hogy az egyikkel akkor már „mi volt”. Nem akar ez feszültséget teremteni itt, ez a kitekintés; nem akarok becsapni senkit. És végül megpróbálom majd, hogy magamat se csapjam be. Csak a feljegyzések: ez is olyasmi, akár a Krisztinaváros fái alatt az épp aznapi Népsport. De hát lehet-e várni mindig a későbbi fejleményekig? Nem a mindenkori, elhitt bejegyeznivalókból (vagy: ezekre) adódnak a későbbiek? Különben csak olyan ködös valami az alap; és nem olyan jellegzetes semmi sem. Adott pillanatban akár elhibázni is el kell a dolgot, mondom feleségemnek; hanem az más, az az anyag, amiből a könyvet írom, és más maga a könyv; a Füzetben visszatérek ehhez a bejegyzéshez: „…nagyot csíp az ujjamba, és odébbszökken; átnézek Szpéróhoz”, másolom már megint a piszkozatot; a lakás alaprajza, helyesen:

ajtók ablakok bejárat

ahol az 1. a dolgozószoba, a 2. a nagyobbik szoba, a 3. a konyha, a 4. a hall, az 5. a fürdőszoba (ez, sajnos, túl kicsi; nagy bánat!), a 6. a kis előszoba. A dolgozószobában ülök, írom, és írok; itt eszi épp a salátát Némó. Áll a lugasban, eszik. Papsi, a sárga papagája a másik rúd előtt lóg. Ha leveri Papsit, a kalitka alján kezdi húzni. Nincsenek utalások; Hectór tőlem távolibb, mint Papsi; a déli harangszó eredete távolibb, mint egy veréb egyszeri léte. Ezen vitatkozom apámmal; megértem, hogy ő ezt nem érti. Bretagne-i barátom megérti, sőt; hanem ettől még nem értjük jobban egymást. Mit jelent mindez. Át a nagyobbik szobába az ábrán látható ajtón megyek; Szpérót a képen nem látható tenyerembe veszem; ezek a rétegek sem látszanak, egy kéz, mely nem a harangszó rokona, hanem az egyszeri veréblété; nem érződik a mindkét szobában közös verébszag, nem érződik Szpéró talpának és hasának melege; és Szpéró sem érez sok mindent, amit én érzek, írom. Most visszajövök, de úgy, hogy kezet mosok a fürdőszobában, onnét a hallba megyek, kinézek a kis előszobába, kinyitom az ajtó két zárját, hogy ne akkor kelljen udvariatlanul hosszan bíbelődnöm, ha apám a mai Népsporttal – ami már van – és Nemzettel – ami szintén van – és a tegnapi újságokkal – amik nincsenek, mert nem voltunk lent tegnap – jön, akkor a konyhába is benézek, ahol feleségem főz, és iszunk egy kortyot a Szigetre, és egyszerre kérdezzük, hogy vajon mi lesz, élve viszontlátjuk-e a két madarat, és ez nem Schlachtoczky úrékra vonatkozó kijelentés, hanem egyáltalán; és anyámat említem, aki valamivel a halála előtt állandóan minket féltett éjszaka az elfekvőkórházban; fölébredt, hívta az ápolónőt, és megkérdezte, ő mit gondol; nyugodjon meg, Lenke anyuka, ezt akkor mondták neki, nincsenek arra bálnák; jobban-e értem anyámat, ápolónők közt, éjszaka, az elfekvőkórház ablakán átderengő japánakácok mögött, éjjeliedények szomszédságában, jobban-e, ha ezt így írom; két azonos szóalak, s az egyik rossz, de ugyanabban az alakban benne van, benne-e van, benne-e, mindkét változat. Hiszen ezek is csak változatok; amíg emberek vannak, akik így és úgy élnek velük, élnek és velük is, addig csak változatok; és ez, írom, egy pohár whisky után, így lesz örökké; tudod, mondta a konyhában a feleségem, egész idő alatt ezekre a kis madarakra gondoltam, és akkor azt mondtam, várj csak, ilyen egyszerűen, hogy „azt mondtam, várj csak”, bementem, és kivittem az előző oldalt. Olyan törékeny, mondta, menj be hozzá, szeresd. Megírtam, mondtam, őket is, végre sikerült talán, és sosem lesz több rossz szó. Róluk sosem, ebben a könyvben senkiről sosem, ha sikerül. Meg-e sikerül úgy írnom, meg-e? Az őket, mondanom sem kell, nem a két madár.

Egy hét, és búcsúzunk. Nem olyan ez, mint azok a könyvek, amelyekben körülvitorlázza valaki a világot egymaga, és esős délután, a Balatonon, olvasom, olvasom gyerekkoromban valaki másnak a vitorlázását, aztán később, egy

Kék–Sárga–Patti

játszma után, míg a feleségem kint van a konyhában, a fürdőszobában, a teraszon, bent van az asztalnál, tölt, kenyeret ken, olvas, olvasom a magam Sir Francis Chichesterét, de a könyvet elteszem más esős délutánra; ez egy állandó kifejezés, tegyük el egy esős délutánra; és az az Eliot-vers, amelyet fordítok, hogy mi lesz, ha egy délután meghal, valóban, míg én távol vagyok, ezt gondolom, ahogy ott ülök szemközt vele, ahogy a nagyobbik szobában, megint ott, Szpéróval üldögélek, lehunyom a szemem, és ott kell hagynom őt, máris, egyelőre megint, hogy bejöhessek, és felírhassam ezt; megírom-e ezzel, és mégis; érdemes-e, muszáj mégis, fel kell emelnem egy kék, pajzs alakú mosdókesztyűt, ahogy a fürdőszoba ajtajában állok, fel kell emelnem, hogy a madár, aki nem „tojó”, nem „egy hölgy”, aki meghal talán egy délután vagy egyszer hajnalban, amikor a Szigeten talán épp Sir Francis Chichester abbahagyott könyvét folytatom, felemelem a kék pajzsot, amelynek semmi köze a Kék Mackóhoz, Kék–Sárga egyik feléhez, és semmi köze a történelemhez, ha a történelemnek semmi köze az időhöz, mégis, ahogy az idő szétválaszt, úgy ez a kék mosdókesztyű, melytől Szpéró fél, mert bizonyos színektől elriad, nekem azonban nincs más választásom, mert különben az idő, maga a kék mosdókesztyű, mely egyszersmind a déli harangszó és minden, ami mögötte van, elválaszt attól, amit róla, a törékeny madárról kellene írnom, aki nem halhat meg itt és most, nem ugorhat oda a csukódó ajtószárny tetejére, hogy esetleg én szorítsam halálra a távozásommal. Mit kellene tennem? Mit akarsz, ezt tőle kérdeztem valahol, megírtam, írom, ugyanúgy, ahogy az éjszakai bálnákat az elfekvőkórház japánakácai mögött, mit akarsz, tudom, mit akarsz te, örökké együtt lenni akarnál te. Ezt írom, és a dolgozószobában Némó verébszagát érzem, amely már nem verébszag, nem madárszag, nem lehet róla senkivel beszélgetni, mi ketten érezzük, és négy hétig nem lesz. Sose hittem volna, írom, hogy még ez is eljön egyszer; ezt nem érti apám, nem érti feleségem anyja, nem értené bretagne-i barátom, és nem tudom, valaki is érti-e: hogy megkapjuk a büntetésünket, mert a Szigetre akarunk menni, itt kell hagynunk őket, akik sokkal fontosabbak; és, írom, nagyon egyszerűen, azért, persze, a jó viszontlátást, ezt várom, azt a napot, amikor minden ruhánk idegen lesz nekik, mert „verebeknél ez így van”, mondja Schmidt Egon, de ő valahogy jól mondja, másképp mondja; ahogy ő mondja, abban az a remény van, hogy élve látjuk viszont őket, és Schmidt Egon mintha nemcsak a madarakhoz értene. Persze, apám és feleségem anyja aztán igazán ilyen volna; ők nem madarakat neveltek föl, hanem minket, és mégis. Nem hagyjuk rájuk, nem hagyhatjuk rájuk a madarakat; ennek nincs külön magyarázata. Nem is vállalnák, meg is mondják.

Akkor Szpéró nem jön majd utánam a fürdőszoba ajtajáig, nem ül ott a h-moll mise című képen. De ha egy képnek h-moll mise lehet a címe, miért ne alkothatna bajnokságot Kék–Sárga, Patti, Bulmár (a napszemüveges, akinek a városát odafelé, hazajövet is látjuk, és megnézzük azokat a nagy mackókat a keramitköves tér mellett az áruházban és a szigeti áruházban, és azok a nagy medvék nem lesznek ugyanazok, de Bulmár ugyanaz lesz; nekünk, mondja Dömi, csak egy kis molyirtó kell, Minyu; ez a „Minyu”, ez vagyok nekik én; és Dömi tulajdonképpen a trónörökös lenne), miért ne lehetne egy Minyu nevű lény e könyv szerzője, miért ne írhatnék magamról ezután csak és csak így, miért hiányozna egy veréb mögül a déli harangszó története, miért lennék, ha Szpéróval helyben vagyok, ha Szpéróval, és Némóval mindketten, feleségem („a Lány”) és én mindketten annyira helyben vagyunk, miért lennénk valahol máshol, bárhonnét is távol. Csengetnek, jön valaki; történetesen apám; jön valaki, abbahagyom; közel-e, távol-e; és máris, írom, ahogy nem vagyok itt, ahogy nem írom ezt, honnét, írom még.

Letakarom Dömit, a Kék–Sárgát, Bulmárékat, a többieket; ők senkinek se látszanak („Mi senkinek se – kérdik – látszunk?”), veletek csak könyvben lehet találkozni, mondom. (S hogy valóban velük találkozhasson, aki találkozni akar; helyettem is velük, általuk velem; azért ez a könyv.) Ajtót nyitok apámnak. Ebédelünk. Csukva a két szoba között az ajtó. Ebéd után kiengedjük a kalitkából Szpérót. Apám miért csak róla tud? Némó titok? Bár titok lenne ugyanígy minden, aminek épp nincs létező viszonylata; ahol nincs, ott. Bár titok lenne hasonló helyzetben az is, amit róluk írok; a lényekről (Dömiékről, Kék–Sárgáról, Kaktuszról) írok; egyáltalán írok. Hogy a kört mégis tágítsam valamelyest, hogy jelezzem, tágítani akarom ezt a kört, azért ez a könyv. Ebédelünk. Az ebéd folytatása szőlő, szilva; a kevés pénzünkből kevés gyümölcsöt eszünk majd a Szigeten. Szpéró már röpköd; sokáig csöndben volt, fél lábon szunyókált; benyújtottam neki a kisujjam a kalitka rácsán, megtámadta; mert nem úgy nyújtottam, hogy ráülhessen. Aludt, és a feleségem azt mondta: hát persze, olyan sokat dolgozott egész délelőtt, és fáradt! Főzött, mosott, bőröndöket és kézitáskákat tisztogatott, kint volt a temetőben, könyvet írt és fordított. És a feleségem kimond ezzel valamit, sőt, mert nem kell könyvet írnia, kimondhat többet is: benne vagyunk mi, ezt mondja; és irigylem. Persze, milyen ismerős ez; így beszélek én is róla, rólunk, valahányszor hozzám tartozók társaságában vagyok, vagy a feleségemhez tartozók társaságában; máskor megint rajta a sor, feleségemen, ő mondja ezt, és ki tudja, mit értenek a mondókánkból, nem azt érzik-e, hogy a mondókánk hangzik el megint; pontosan ráfigyelnek-e, egyáltalán jelenthet-e másnak valamit is, ha felsorolom, mi az a kilenc munka, amit még ezen a héten el kell végeznem, mi az a tizenkét hely, ahova mennem. Minden-minden jót kívánnak nekünk a szülők, akik még élnek közülük; és ránk sem lehet panasz, ezen a vasárnapon mindnyájukkal együtt voltunk. A többi – beszélgetéses csend.

És ez a hét nem lesz alkalmas írásra. Már most egyre távolodom a könyvemtől; a bajnokság is szünetel; a bajnokság a Szigeten folytatódik, a könyv csak majd ha itthon leszünk megint. Szpéró ott van a fotel támláján, szólok apámnak; aztán ott ül már az ingén, belecsíp a nyakába. Fehér ing van apámon, ezt a színt szereti a madár. Nem lesz baj, gondolom, átvészeli, sőt, nagyon boldogan töltheti azt a négy hetet Schlachtoczky úréknál Szpéró; és, persze, Némó is; akiről apám nem tud; és milyen fontos, hogy vigyázok, milyen szerencsém van, hogy vigyázhatok, mert épp ott vagyok a szárnyas ajtónál, amikor apám át akarna menni a dolgozószobába, fogja a kilincset, kellemetlen, hogy le kell vennem a kilincsről a kezét, kérdem, csak úgy akart-e bemenni, mondja, hogy csak úgy, mutatja a kezével bizonytalanul; körülnézni; valaha itt lakott, no igen; de most ott a kalitka Némóval; és nyitva az ablak, Szpéró pedig a nagyobbik szobában, talán épp a h-moll mise képen (miért ez a címe; és aki festette, miért nem vállalta azután, hogy zászlókat fest a bajnoksághoz; miért bújt ki a megbízás alól; azt hiszi, illendőbb úgy tennie, mintha nem történt volna semmi, mert nekem ezek a lények: afféle melléfogásom; mint amikor társaságban a fülébe túr valaki, véletlenül, megszokásból, vagy a gyomra kezd korogni; az ő képei, melyekben mi példásan bízunk, holott kortársam, itt vannak a falon, a madaraink végiglátogatják kereteiket, igazán méltó közelségükbe visznek minket, ám ő a bajnokságainktól inkább távol tartotta magát), Szpéró számára veszedelmes lehetne egy ilyen ajtónyitás, mert őt már azért nem lehetett elengedni, amiért lassanként Némót sem: hozzászokván az emberi környezethez, az ellátáshoz, a kényeztetéshez, a verebek természeti közösségében nem lenne képes, főleg így ősszel már, a beilleszkedésre, a szükséges táplálék – a legszükségesebbek – megszerzésére sem. Nem repülhet ki az ablakon; pedig véletlenül kirepülhet; állandóan vigyázni kell, ám ezt könnyű rutinfeladatnak érezzük; veszélyesebb minden egyéb: ahogy a szőnyegen futkos (futkosott; most a padlón jobban fog látszani), ahogy hirtelen mozdulataival, röpteivel már-már bajba kerül; Némó más, ő távolabb tartja magát tőlünk, játszik ugyan, verebesen, de elugrál, a lábunktól is fél, Szpérót agyon lehetne nyomni, hiszen neki a lábunk, az ujjunk a legjobb barátja, a körmeinket rágja, fel sem tételezi, hogy az „öreg verebek” bánthatnák. Most is, ahogy a Vaskúti, Foltán kenu kettes hajó világbajnoki versenyzésének megtekintésére átmegyek innen, ott van Szpéró a hall ajtaján. Ül az ajtófélfán, a megvetemedés most végre jó, mert az ajtószárny és az ajtófélfa közti résen látszik az a kis folt. Akkor máris az ajtószárnyra röppen, nem lehet becsukni az ajtót; hanem ha erről megfeledkezünk, egy hirtelen mozdulat, és talán vége. Két-három hete így megy ez, de más veszedelmekkel együtt már nyolc-kilenc hete; Flórián halálának napja óta. Tegnap nem jött vonal, ököllel rávágtam a telefon villájának billegőjére; és ott surrant el pár centiméterre a kezemtől, mintha még épp alatta ment volna át; az ütés szele fölrezzentette a fotel karfájáról; máskor a lábamhoz jött nagyon csendesen, szelet sem ütött, mint amikor elröppen valahonnét, s megkavarja a levegőt; telefonáltam ugyancsak, s már majdnem arrébb toltam a papucsomat, ez volt a szerencse, így csak eltoltam őt is, kicsit oldalazott; ha megemelem a lábam, nem tudom, mi van; hanem most nem ezért nem tudni, él-e majd a könyv végén is mindenki, aki szereplői közül a kezdetén élt. Négy hétig nem látjuk Némót és Szpérót; s ez nem lesz egyértelmű megkönnyebbülés. Szigeti nyaralásunk – mert ott, Hvaron ilyenkor még nyár van – nekem olyan lett volna, mintha az iskolában, annak idején, igazi tíz percek vannak; hatodszor vágunk neki idén az útnak, és nem utoljára; vagy ha hosszabb időre mégis, most önszántunkból búcsúzunk el egy darabig az öböltől, a halászfalutól, a hosszú vrboskai sétáktól, a hegysortól. Némó elfogyasztotta közben a lugast. A kalitka rácsát eszi; meg kell etetnem salátával; előbb ezt befejezem. Papsi csöndesen lóg. Némó két napja tartózkodik ezen a pompás új helyen; az ablak belső párkánya mellett, a villanyírógép kartondobozán. A villanyírógépet rég kivettük a dobozból; aznap érkezett, amikor bretagne-i barátom két kislánya nálunk járt. A lányok öröme az én örömem, táviratozta barátunk; azóta se írt. A villanyírógépet azóta se nyitottuk ki; a vállam, melynek rendben kellene lennie az útra, de ha így folytatom, ha ezt írom s nem Yeatst s Eliotot fordítom, aligha lesz rendben, a vállam állítólag megköveteli ezt a könnyítést; ezért kaptam a gépet, ajándékba, Ausztráliából. Blinkey Bill egykori gazdái küldték. Blinkey Billről tudni kell, hogy koala; és utána érkezett még Grace, Molly és Bob, szintén koalák. Amikor Flóriánt a ház kapuja előtt megtaláltuk azon a szombat délelőttön, július elején, ahogy felhoztuk, és még azért leszaladtunk, hogy elintézzük, amiért eredetileg indultunk, Grace és Bob, akiknek a színe hasonlított Flóriánéhoz, vigyázott rá; egy kártyás-kekszes dobozban üldögélt Flóri, a két koala ott állt mellette az asztalon. Az asztal terítőjén etettük Flóriánt, Szpérót, ott állt a kosaruk is; ha mi étkeztünk vagy kártyáztunk vagy dolgoztunk az asztalon, a terítőt mindig megfordítottuk azóta. Ez a visszája-szín idegen Szpérótól; ő erre is kényes. Némó nem. Némó kosara sosem állt az asztalon; eleinte örültünk, hogy a madár él. Mindent megtett, hogy éhen haljon, mondja feleségem, aki most salátát nyújt Némónak, mindent megtett. Félóráig vadásztam rá, miután észrevettük, hogy egyedül van, és nem vállalja őt egyetlen öreg veréb sem. Bokrok alól kotortam elő, újra elröppent; újabb bokor töve. Erről írtam másutt. Amiről nem: hogy most már a fején az a kopaszság is tűnőben; a sok homályos hely, a vitaminhiány lehetett a hullás oka; ám Szpéró gyönyörűen vedlik. Nyugodtak vagyunk már, ha tollait szedegetjük a szoba legkülönbözőbb sarkaiból; ott voltam nála az imént, kölcsönös volt tehát a látogatás; a verebek közösek; ezek nem verebek, figyelmeztet Aloysius. Aloysiust mindenki ismeri; egyébként ő az utolsó hazai bajnok, a Sziget előtt. Ezek nem ezek, figyelmeztetik mások Aloysiust. A mezőny molyirtót kap, szekrénybe bújik négy hétre; csak Szokol – mint rádió –, Aloysius (mint láthatatlan) és barátja, Spóra gomba jön velünk, Spóra egy lemosható terítőn, vadonatúj alakban. Aloysius ezt a láthatatlan gombát egy nagy esőben találta; az eső csak ürügy volt, mert – látható eső lévén – láthatóan nem áztatta volna el láthatatlan barátunkat. (Aloysius, aki még nem tudná, egy könyvből került elő; nem ismerjük, csupán a hangját, mely igen jellegzetes, és élettörténetét egészen addig, míg egykori barátja, annak a könyvnek a főhőse, elhagyja; vagy elszakadnak; s a mackóról nem esik több szó). A Mezőny (Canarino, Liptonék, Bárány, Mézi; Aloysiusék, Micimackóék, Bagolyka, Koaláék; Non Stopék, Szokolék, Palmerék, McMurdóék; Billék, Bulmár, Ara/Trafik, Ullsteinék; Fülöpke, Kaktusz/Certo, Athos/Colours, Martin/Verebek), tehát a Nagy Koala Bajnokság után megrendezett Old Trafford (Kis Koala Bajnokság) mezőnye hajóra száll Splitben, behajózom őket, bár itt lesznek, bemolyirtózva a szekrényekben. Tegnap este, írom, az a különös érzés: hogy egyáltalán este van, és egyáltalán fekszem az ágyon, és aludni fogok, erre készülni tudok; olyan volt ez, mint régen, nagyon régen. Már a kalitkáról eszembe jutott: estére olyanok, mint egy gyerekkori betegágy délutánja, amikorra a lepedő gyűrött lesz és morzsás, könyvek hevernek szanaszéjjel, az ételek félig elfogynak, ami marad, nem kell, a beteg elcsügged, elfárad; és ez a tegnap este azokat a régi behajózásokat idézte. Az egykori játék állatok – Fülöpke kivételével; és a Nagy Koalában játszó B. úr kivételével – kint vannak a kis előszoba magas polcán; ott vannak a gombok is; ott vannak bretagne-i barátom játékosai társaságában. Egyszer le kell hoznom azokat a hajdaniakat, gondolom; este van, fekszem, fekszem, nyújtózom, nyújtózom, nem gondolok a kilenc munkára, a tizenkét intéznivalóra, a villanyírógépre, melyet a szerelővel meg kellene nézetni; nem gondolok arra, hogy négy hétre búcsút veszünk olyan sok kedvesünktől; csak este van, és érzem: mennyire együtt vannak a csapatok. Vaskúti, Foltán; és Völgyi, Kosztyán, Romhányi, Deák; sokaknak ezek a nevek nem mondanak semmit; Bakó, Szabó; és mégis szól nekik a Himnusz, taps hangzik fel a tiszteletükre. Kék-Sárgáék nem jelképek, nem pótlások, nincs mögöttük a Himnusz, még indulót se komponáltathatok nekik, nem merek már ilyet kérni senkitől, amióta a zászlódologgal kudarcot vallottam. Így lett meg a nagy Tollaslabda Torna a kártya helyett; ahogy a Bretagne–Párizs–Bázel–Bern–Peschiera–Velence–Jelsa–Belgrád–Budapest útvonalat végigjátssza a tízes mezőny, és Tihanyban már boldogan zárják a tizedik bajnoksággal a tornát, boldogan, mert hazaérve a két madár, Scsescsemov Frigyes (Némó) és Jonatán Amadée (Szpéró) várta őket. Csapó, Sztanity; vagy Lipton, Ullstein; van-e különbség; én írom, Liptont és Ullsteint körül tudom járni; itt nem fontos, hogy az egyikük teásdoboz, másikuk egy bűnügyi regény címlapján hever, vizes országúton, és egy autó távolodik, tehát őt is otthagyták, és van bizonyosan valami halott, el kellene olvasni a könyvet, de Ullsteint nem olvasom, mert Ullstein az Ullstein, és most az jellemzi a leginkább, hogy nagyon szeretnének egy csapatban játszani Liptonékkal, de nem lehet, Bárányék csapata (Bárány, Canarinóék, Méziék, Liptonék) annyira együtt van; és ha ezt valaki nem érti; gondoljon arra, neki mi van így együtt, s ha nincs, nem lenne-e jó, ha volna mégis. Gondoljon más egységekre és elvágyódásokra, közös szereplések, együttlétek óhajára; és megérti a bajnokságainkat, írom, és ha egyáltalán foglalkozni akar valamivel, csak foglalkozni, nézegetheti, hogyan alakult egy-egy torna, magát az alakulást láthatja, az elmúlt időt, ha úgy tetszik; ahogy a Sziget négy hetének, minden napjának is neve van már: egy-egy bajnoki találkozó, egy-egy mérkőzéspár; és nem csalok, írom, mert engem a tegnap elkezdődött magyar bajnokság is izgalommal tölt el; az újonc kapus és csatár; és most abbahagyom.

Mindent épp összeegyeztetek, s akkor a lenti forgalomból ordítás hallatszik fel. Nem, írom, ez nem ma volt; de ha a taxis nem olyan komor pofa, mégis elhangzott volna ma: én mesélném akkor ma, mert taxisokkal ilyesmiről beszélgetek. Mi lesz már, tetű, mozogj, ha eddig nem tapostak el! Nyilván efféle mondások hangzanak városszerte. És nemcsak a teherautók vezetőfülkéi vannak. Vagyok én is, aki összeegyeztetni tanul, aki ezért ír újra egy könyvet, aki tudomásul veszi inkább, hogy egy könyvet kétszer ír meg, ezt itt, de nem szabad igazságtalannak lennie, nem szabad elkötetlen maradniok dolgoknak. A déli harangszónak, a meghatóan ünnepet-nélkülöző zenének; Vaskúti, Foltán tiszteletére szól, anyám könnyezne, feleségem szilveszterkor könnyezett a Himnuszra, kár volt olyan erőteljesen lepleznem zavaromat; én is hosszan sírtam már ilyenkor, nemcsak Flórián halálának reggelén. S hogy írni kezdtem, a Himnusznak is köszönhetem… A nagyobbik szobából Szpéró sírása hallatszik át; amikor anyám két és negyed évig az elfekvőkórházban volt, apám hetente kétszer járt nálunk, és mindig sírt. Most is gyakran sír, magányosan. Azt a sort, hogy „balsors akit régen tép”, úgy értettem: balsors, rossz sors annak élete, akit a régen tép, akit régi dolgok emésztenek. Ez izgatott; nem tudtam, mi mindennel kerültem kapcsolatba hirtelen. Úgynevezett teremtő feszültségbe. Észak-budai barátom, akit valahol Mazarenként említek, ő volt a forma szerinti ösztönző. De a Népsportot is mindig akkor vettem meg; hetente egyszer, vasárnap este, amikor szüleimmel tőlük jöttünk haza; jól megverve a gombpályán, elámítva (sok Verne-könyvvel, fantasztikus ugratásokkal, néha becsapva), kaptam, vehettem egy sportújságot; a hét többi napján erre nem volt mód, talán szegények voltunk hozzá; nem tudom. Rejtély az az összefüggés is, ahogy a magam gombbajnokságairól sosem sikerült lapot szerkesztenem; rejtély ennek összefüggése az iméntiekkel. Jó lett volna nagy gombozónak lenni, jó volt ötödik-hatodiknak is, abban a vendéglátóiparos mezőnyben. Jó lett volna, ha a gombozás olyasmi, amivel fölállhat az ember egy nemzetközi dobogóra, hogy eljátsszák neki a Himnuszt. Örökké csonka marad ez az egész írói pálya, mert ez elmarad? Mégis, nem erre törekszem? Ha már az a zene az én tiszteletemre sosem csendül fel, miért csendülne, legalább én úgy igyekszem, mintha volna rá esély. Eszembe nem jutna a bajnokságaink végén elénekelni a győztesünknek. Nevetséges volna? Nem tudom; csak nem jutna az eszembe. Viszont ha ott állok valahol, szilveszterkor akár, más képernyők előtt nem hallgatják-e ezt a zenét azok is, akik „eltaposlak, tetű!”-t kiáltanak; s nem kiáltottam-e én magam, egyszer, pár napja, telefon közben, valamivel azután, hogy ököllel a villába sújtottam, és Szpéró alighogy átrepült, s aztán a feleségemmel beszéltem, ezt meséltem el épp, és a madár a hajamat kezdte enni, az ízületi kenőccsel bedörzsölt nyakamat, nyalta a kenőcsöt, amitől féltettem, s előző nap volt egy kis gyomorrontása, akkor most a kenőcs, és le se szedhettem onnét, mert ravaszul középre helyezkedett, s a másik kezemet összetojta. Akkor végre sikerült lehuppantanom a földre, és azt kiáltottam: Eltaposlak! De a feleségem, aki gyorsan elköszönt, félóra múlva megnyugtatott, hogy egyáltalán nem is emlékszik erre a dologra, érezte csupán, hogy túl sok nálam épp a tényező; s hogy ez olykor valóban van így. Most este van, és ez nem lesz behajózásos este, csak egy fáradt este, sokat vedlettünk és mászkáltunk a képkereteken, ki tudja, még mit csináltunk, és már aludnánk, szárnyunk alá dugott fejjel, de valaki itt villanyfénynél gépel, és nem hagy minket nyugodni a fémkalitkánkban, s az a másik valaki a nagyobbik szoba egyik foteljében mindenfélét készít, ruhadarabokat igazgat, nem jön, hogy a műfészekben elhelyezzen bennünket, mert még úgy alszunk, bár nagy madarak leszünk lassan, tavaszra talán, ha a tavaszt megérjük.

Még hét nap itthon. Már nem egészen hét nap.

A dolgozószoba ablaka tárva, a villanygép dobozán Némó (Scsescsemov Frigyes) kalitkájában Papsi most a napsütötte rúd fölött himbálózik. Magam sem értem azonnal ezt a változást; feleségem szervezése. Az árnyasabb rúdon rendezte be, úgy öt óra tájban, a két salátalugast. Ötkor kelni: ez már pompás dolog. S hol vannak már azok az idők, amikor hajnali négy és hat között tíz-tizenöt tennivalónk is akadt! Pár hete; és talán nem is fogjuk tudni összeszedni ezeket az emlékeket, ha Schlachtoczky úréknak a Tudnivalókat írjuk.

A tudnivalók történeti háttere olykor elengedhetetlen.

Ötkor ébredtünk, a madarak már előbb. Szpéró asztala a dolgozószoba és a nagyobbik szoba közti ajtó mögött áll. Az ajtó két szárnya nagyjából nyitva. Ha az ajtóval szemközti ágyról – a lakás déli falától – nézem, s ha nem háttal ülök, és így csavarom oda a nyakam, jobb kéz felől, az ajtó jobb szárnyát egy kicsit a kalitka elé nyomva áll Bulmárék fotelja; Dömiék fotelja pedig a nagyobbik szoba másik két ajtaja között, még pontosabban a hallajtó melletti kályhához egy kicsit közelebb, a fürdőszobaajtótól pár centiméterrel távolabb.

Jó lenne látni a lakás régi berendezését. Nem a bútorokat; csak hogy hol voltak. Milyen térben mozogtam. Például 1943 vagy 1944 karácsonyán, a Nagy Fenyőtüskés Állatkert szervezésekor. Semmi Noé-komplexus, mondom apámnak, aki nem egészen pontosan tudja, mire gondolok. Rövid tanakodás következik: 1943 vagy 1944 karácsonyán volt-e, amire gondolok. Ma már ezt nem lehet megmondani. Lehet, hogy azt a doboznyi fenyőtűt 1943 karácsonyán tettem el, s így már a friss fa tövében is berendezhettem az állatkertet 1944-ben. Különben honnét lett volna mindjárt annyi tűm? Viszont hát mindjárt volt-e az, nem inkább szilveszter táján? Némó ugyanazt játssza most, amit Szpéró szokott: sipákolva szökken egyik rúdról a másikra; nehéz még a billentyűket is eltalálnom. Sosem hittem ezt se; hogy kaktuszokon kívül más élőlény is lesz mellettem a hét első öt napján; hogy én így dolgozni tudok majd. Sőt, dolgoznom kellene, valóban, mert most csak szórakozom. Anyámnál őrzött dossziémban kutatok, ott vannak azok a fogalmazások, az elsők: az észak-budaiak. A Hold, a gyémántfényű hold, amely reánk nevet; ezt a macskaboncolós barátom dolgozatából vettem át. És a balatoni utazásainkat meghosszabbítva, egészen Fiuméig (Rijeka) jutottam el a vonattal. Miért írok olyasmit, kérdezte akkor apám, amiről fogalmam sem lehet. Én azonban azt kérdezem most, ahogy a tűrhető állapotban, sok radírozással fennmaradt fogalmazványokat nézegetem: miért vannak tele helyesírási hibákkal. 1946-os, 1947-es állapotom képe? S milyen kár, hogy azok a TÜZÉP-papírok nincsenek meg az ötvenes évek elejéről! Balatonlelléről átmentünk Balatonboglárra, a TÜZÉP-telepre. Nagy köteg négyzet alakú papirossal tértem haza az öreg tengerészhez. Ez a zsákmány, állapította meg. Lesújtólag. Ahelyett, hogy súlyt löktem volna fejem nagy széndarabokkal, fatuskókat emeltem volna. Papirosok és papirosok. Nem bántotta a papirosaimat, melyekkel egyelőre én sem tudtam mit kezdeni. Durva, rücskös felületű reklámcédulák voltak; nyomtatott szövegük átütött a tiszta oldalukra, ám engem ez nem zavart. Templomba menni, mert menni kellett, nem akartam; vitorlázni, mertem-e ilyet mondani, nem akartam, mert én azt a napomat elterveztem már; tehát egyetlen ilyen emlékem van, írom, hiszen csaknem mindennap vitorláztunk, Révfülöpre is átmentünk egyszer, és kolbászt ettem pénteken, a felnőttekkel együtt, akkor vasárnap még elmentem a templomba, de rájöttem, ezek a szisztémák fokról fokra lebonthatók, és ha egyszer elkezdődik… Az első csoportjátékom (ahol több versenyzőt személyesítettem meg) nem az a dohányágyásbeli olimpia volt mégsem, az öreg tengerész háza mögött. A karácsonyfa alatti állatkert; mely versenyt nem jelentett ugyan, de mellette közvetlenül a Víg Lóverseny Pálya, Totalizatőrrel (ezt nem értettem; pénzben azóta sem játszom; nem mintha sajnálnám ilyesmire, de ötéves koromban a szó kirekesztett, ennek nem tudtam értelméig férkőzni, ezért; s ugyanúgy hiába próbálom mindmáig, ahogy 1948–1960 között sportújságot sem sikerült szerkesztenem a gombbajnokságokból), a lóversenypálya, melyen később öttusa-lovaglást is bonyolítottunk, behozta a hiányzó elemet. A Nagy Fenyőtüskés Állatkert; a Lóversenypálya; a sakk. Nem is maga a sakk. Partnerem jobb volt nálam; s én nem voltam igazi. Hanem az újságokban, melyeket játék után elvihettem tőlük, kölcsön, a legközelebbi mérkőzéseinkig, régi bajnokságok eredménytáblázataira bukkantam; ilyesfélékre:

(De itt most fel kellene kapaszkodni a kis előszoba magas polcához, ott vannak ezek az újságok, melyeket aztán rám hagyott a barátom; és úgy érzem, egyre sokasodnak az ösztönzések, hogy ahhoz a polchoz – a játék állatokért, a gombokért, a sakklapokért – valóban fölmásszak.) Némó panaszosan csipog, sipákol, szökdel. Mi lehet? S fölmásszak-e valóban? Mit kezdenék vele, amit ott találok? Elteszem a feleségem kis levelét; ha minden rendben van, minden reggel írunk egymásnak pár sort, a levelek tartalma egyáltalán nem titok. Jó volt a hétvége, ezt írtuk ma mindketten, jó lesz a Sziget, a pihenés; csak ők fognak hiányozni nagyon. A leveleket borítékokban gyűjtöm; a feleségem nem tudom, hogyan; ha megtelik egy-két nagyobb doboz, hová kerüljenek? A magas polc tele van régi holmikkal, és különben is. Viszont az biztos, hogy a megadott lakásalaprajz valamelyik pontján lesznek majd ezek a levelek, ezek sem lehetnek másutt. Amíg Kaktusz élt, amíg „úgy” élt, s elutaztunk valahová nyaralni, hagytam egy ilyen kis levelet vele is apámnak, hogy ez a kis növény alig pár csepp vizet kér. Most már csak úgy nagyjából mondtam el, tegnap, hol lesznek öntözendők, mihez nem kell nyúlni; Szpéró és Némó ügyében részletes tájékoztató készül. De mikor? Hétfő délelőtt van; ezen a héten kell elmennem:

  1. az útlevelünkért és a jegyünkért,

  2. a „kísérőpénzért”

  a) egy helyre,

  b) még egy helyre és

  c) a bankba, ahol az a) és a b) hely hivatalos pecsétjeire ki is adják; pár száz forintnak megfelelő összeg, mi azonban nagyon örülünk,

de megint Némót kell figyelnem; ugyanúgy „nyüszít”, ahogy Szpéró szokott; törődnöm kell-e ezzel is, hogy mi lehet? A vizébe, ez igaz, megint cseppentettünk vitamint; talán ezért olyan élénk; olvasom, hogy madárkereskedők néha mesterségesen felélénkítik a kismadarakat, így adják el őket, hogy azután a vevőre vagy rádögöljenek, vagy sem. Jobbak-e ezek a madárkereskedők a macskánál?

Tehát:

  3. bélyegért, borítékért,

  4. gyógyteáért az útra,

  5. virágföldért, hogy a vízkultúrás hajtásokat beültethessük, ezekről ugyanis hamar lemegy a víz, és apámat nem akarom ilyesmivel terhelni; apám 83 éves lesz nemsokára, épp akkor üli nyolcvankettedik születésnapját, amikor mi a Szigetről visszaindulunk a Partra,

– Némó nyüszít! –

  6. a bankba egyéb pénzért (12 dollárért, ami úgynevezett valutaszámlámmal egyenlő),

  7. gyógyszerekért,

  8. könyvtárba,

  9. fodrászhoz,

10. a mosodába,

11. legalább háromszor a postára – és meg kellene írni végre azt a tizenhat válaszlevelet, amelyet július óta szeretnék; most nem is merem megmondani, milyen hónap van; a madarak egyre korábban pihennek el, ezt Schlachtoczky úréknak is meg kell írnunk, mondja feleségem, igaz; este hétkor Szpéró már olyan nyűgös, mint a nyáron sose volt még, és Némó fél hétkor leül; tizenhat szép levél érkezett az Itt éjszaka koalák… című könyvem tiszteletpéldányaira; huszon-valahány udvarias levél; összesen száz helyre küldtem; mit lehet ezen is változtatni; szerencsére, hogy ezt kiokoskodjuk, nem kell külön elmenni sehová,

12. még valahová, fel kellene állni a székről, melyen most épp térdelek, odamenni a polchoz (milyen szép spanyolos szó: polchoz; s számos többlet mellékhangzásával jól jelzi azt a polcot, amelyen négy és fél méternyi műfordítói termésem sorakozik, csupa első példány, tíz év veszett fejszéjének nyele; erről írtam ott a Meghívás-könyvben, a kenyérkeresetben lehúzott élet kifejezést idézve Thoreau esszéistájától, E. B. White-tól).

A táblázat is pontatlan, egy sorral több alul. Neveket, persze, kapásból is írhatok; tíz-tizenkét éves koromban sem csináltam másképp. Magam szerveztem a tornákat és főtornákat (egykori elnevezés); így került össze:

Pilsbury

Steinitz

Lasker

Tarrasch

Nimzowitsch

Capablanca

Aljechin

Murtesch

Prapperpiltzsch

Hurty

– az utóbbi három: saját kreációm; akadtak ugyanis mindig kisebb, helyi mesterek a főtornákon. Legyen ennek a tornának a színhelye Pralinendi-Bad, egy sokat vitatott dél-tiroli helység, ahol később a szálában a demonstrációs táblákba szuronyokat döfködtek fölváltva az osztrák–magyar, illetve az olasz hadsereg katonái, és a padló pora vérrel keveredett. (A szőnyegeket még a bevonulók elől fölszedték.) Nem akarok nyersebb részletekbe bocsátkozni; itt van épp, kilenc elintéznivalóm közt, Karl Kraus-fordításom, Az emberiség végnapjainak korrektúrája, 800–900 oldal; ott olvashatni ezekről a hadszínterekről. Én inkább fogom a dobókockámat, és – később közlöm az eredményt; ezt nem lehet elkapkodni – lejátszom a tízes tornát.

A dobókocka Rémóé, Rémó egy kis dobozos mackó, három centiméter, fehér, a kockák egy polyvitaplexes üvegben vannak, piros, kék és fehér kocka, mellettük karácsonyfa-ezüstszál, amilyen Á.-mackónak, Rémó nagyobb, dobozos példaképének van, de Rémó még néhány karácsonyfatüskét is kapott; Á.-mackó, vagyis Á., akinek Aloysius egyik klubtársa, Alassio lett az élettársa, a Nagy Koala Bajnokságban játszott, s nyert is egyszer egy húszas tornasorozatot; az volt az NKB/III, I–XX., és a Szigeten indult, 1973 őszén; akkor jártunk a Szigeten utoljára; most a régi helyeket a Kis Koala Bajnokság (az Old Trafford) mezőnyével fogjuk viszontlátni; ebben a mezőnyben játszik Palmer, a pingvin, aki Rémót neveli; ha ez valakinek bonyolult, egyszerűsíthetem, mutatván, hogyan készül, például hogyan is, az én szövésmintám:

1. Rémó – Némó: véletlen névrokonság;

2. kockák, melyek összehozzák a gyerekkori háziversenyeket és a jelent;

3. ha már időelemekről van szó, és valaki, olvasóim közül, a Meghívás-könyvemben is jártas, eszébe juthat: maguk a tornák, a bajnokságok, ha a régi gyerekkori hevenyészettséget szisztéma váltja fel, magát az időt, a múló egységeket jelölhetik; s a meglevő eredmények akárha a magvak héjai volnának (mint egyebütt már írtam), héjak, melyekből a madarak kiették a kiehetőt; így például most az OT/III., vagyis a befejező sorozat, XIII–XVII. bajnoksága, öt torna, kieséses rendszerűek, mint a teniszversenyek – de ezt nem kell magyaráznom –, tehát az öt torna nyolcaddöntői, mellettük a kisorsolt időpontokkal (ahogy az igazi bajnokságokat, a magyar, az angol stb. labdarúgóbajnokságot is így, időpontokra sorsolják) jelölik – számomra – a leendő időt; ennek pontjait; jelölik éppoly pontatlanul és reménytelenül, ahogy bármi más jelölhet jelölhetetlent; és ha a valós bajnokságokat tisztelem, miért ne lehetne nekem még külön is valamim; és ha nemcsak a bajnokságokat tisztelem, de határidőre, most, amikor igazán minden egyebet csinálnék, elkészítem a bolgár fordításokat – még 500 sor ezen a héten –, a Weöres-dolgozatot (a Három veréb hat szemmel című antológiáról), bevégzem Yeatst és így tovább, ha tehát ezeket a szívesen vállalt kötelességeimet teljesítem, nem mindegy, merre fordul az érdeklődésem, amennyiben ezzel senkinek se ártok? Nem mindegy, hogy az idő kifejezésére milyen eszközt találtam? Nem volna-e illendő akkor valamelyest figyelmesebben követni szándékomat? Vagy egyáltalán nem figyelni rá; de hogy itt alapos szándék munkál, ennyit észrevenni: ezt talán elvárhatom; máskülönben egyáltalán nincs viszonylat; tehát, mondhatom-e így, hogy a bajnokságaim befogadása nélkül engem is kívül rekeszt az olvasó? Csaknem ezt mondhatnám;

4. az iménti könyvcím verebei nem állnak különösebb összefüggésben témámmal, bár hogy ez a sor (Három veréb hat szemmel) valami pogány ráolvasás szövegéből való, nem egészen közömbös; ám a véletleneknek ez a vonala, hogy tudniillik Flórián, Szpéró és Némó is három veréb, engem nem érdekel, mert nem magam fontam;

5. a fenyőtűmotívum, magyarázatra nem szorul;

6. az állatmotívum; erről csak annyit, hogy maguk Dömiék sem „állatok”; mi van itt akkor mégis?

7. hogy ne csak visszapillantsunk, hanem elemzésünkkel is a könyv cselekményét vigyük előbbre – ez csupán az egyik módja a dolognak; én itt ezt választottam történetesen; nem is okvetlenül a legügyesebb –, mondjuk el: Dömi megállapítása ellentmondásos, hiszen lilamellényes barátom, a Fő Medve Érdekvédő (a medve, a koala szó sem jelképes; másrészt: pontatlan, mert jelképesség nélkül is használom egyéb irányúlag; jelentésük nálam sosem átfogó; reméljük, eljön az az idő, amikor elég lesz a lényeket egyszerűen a nevükön említenem; Yeats verseiben állandóan egy torony jön elő, gondolom, a költő lakótornya, erre vonatkoztat mindent, és itt idéz fel képeket, jelenéseket; s megemlíti: hányszor, de hányszor lett volna alkalma, hogy önnön becsét – „értékemet!” – mások előtt is érthető, mondhatni, önmaga előtt – időben előtte – érthető dolgokon bizonyítsa; hanem akkor elveszített volna sok jó barátot; akik is nyilván nem ezek a mások, hanem a lények, neki: jelenések, esetleg hajdani valós alakok, akinek valóját ő a valónál immár több légi semmivel felruházva tette mégis-foghatóvá), Dömi tehát azt mondja mindig, hogy neki minden megy; akkor az sem igaz, hogy ők nem lehetnek bárkik, például állatok is; ez azonban itt nem kérdés; hanem Schlachtoczky úrék macskájáról hallván, fontos vállalkozásba kezdtek; bár macskát még a televízió adásában sem hajlandók tekinteni, önmagukat legyőzve, macskaszerepre készülnek: főleg a nagyobbak, akik ma délután majd Szpéró és Némó kalitkájára másznak, és nagyon macskásak lesznek, hogy a madarakat megtanítsák: az ilyesmiről mi véleményük legyen, s főként a kalitkában hogyan helyezkedjenek; Canarino nem szól bele, ő olyan udvarias, hiszen minket bántana, bármit mond, írom; Peschierában rosszallóan figyeltem – s meg is említettem valahol – a közös gazdánál élő ismeretlen madarat és nagyon ismerős, a kalitkát kerülgető macskát; Canarino tulajdonképpen az Ismeretlen Madár sírja? Ezt Dömi kérdi. Délután tehát a nagyok – Bulmár nem, ő túl nagy, ő már vadmacskát alakítana, s erre nincs szükség – felmásznak a kalitkára, ha engedjük őket, és tanítani kezdik Szárnyas Barátainkat; Aloysius, a Láthatatlan, szomorúan jegyzi meg, hogy ebből ő kimarad; ő csak láthatatlan macska ellen gyakorlatoztathatná Szpéróékat; különben, mondja, minden megy.

Ez egy alfejezet vége lehet így; erős szálat húz, visszafeszíti a dolgot a fejezet címéig; hanem a felsorolásnak még folytatódnia kell. Az olvasó a sakktorna eredményét is várja; a számrendszer emlékezteti az intéznivalók számozására, s hogy a kilenc munkát nem sorolom fel így, szinte üdítő. A hatás tehát kettős. Örvendetes még e boncoló szerkesztésben, hogy a könyv címét is értelmezi, mellékzöngéit kiszűri; szó sincs róla, láthatóan, hogy azt mondaná a szerző: helyből (= nekifutás nélkül is) távol vagyok én ettől-attól, mindenfélétől; s nincs viszont sem oly nagyralátó szándéka, miszerint helyből is messzeségekig érhet, a szép szó erejével netán, ravaszkodó szerkesztéssel, ön-életírással; a könyvét írja, azt írja, ahogy ír, kívül saját anyagán, helyben így s mégis távol, ha tetszik, rálátással; ennyit közvetít, ezt próbálja elmondani: hogyan lesz íróvá megint – egy könyv erejéig. A többi – jó csend.

Ami megint nem jelenti azt, hogy a beszélgetés meg – rossz. (Figyelni viszont érdemes, mert ez itt: utalás, a könyv szerkezetének eleme.) A nap lassan lemegy az ablakokról, a madarak, talán a vitaminos víz hatására, igen élénkek. Az előbb a nagyobbik szobában jártam, melyet most csak azért választ el tőlem a csukott ajtó, hogy véletlenül huzat ne legyen; az ártalmas lehet nekik. Szpérót később fogom kiengedni, röpködni. Nyugtalan volt; megnéztem: salátája, vize, ennivalója, szépiája van; mi kellhet; talán én; az a valaki, aki a szobában mászkál; benyújtottam a kisujjam, rátelepedett; a régi kérdés: hogyan hagyjam ott, hogy megírhassam? A másik ujjammal nem tudtam letolni, a kalitka ajtaját nem nyithattam ki, hogy ügyesebben manőverezhessek a kezemmel; nyitva volt az ablak, melyet a kalitkától nem bírtam volna becsukni; és a feleségem biztonsági intézkedéseit súlyosan sértette volna egy ilyen kockázatos akció: kalitkát nyitni, miközben elrepülés veszélye fenyegethet. Feleségem legalább annyira szerette a biztonságot, mint én; legföljebb aktivizáltam benne ezt az érzést. Mi legyen? Húzni kezdtem az ujjamat a kalitkából kifelé, a ráccsal választottam le róla a madár lábait. Átszökkent az egyik rúdra.

Biztonságra törekszem, és mindent nagyon komolyan veszek; két korszerűtlen vonás. Hogy így kelljen bánnom valakivel, írom, aki ennyire ragaszkodik hozzám! Persze, ahogy a madár az ujjamon ül, eszembe jut: másokkal is kedves. Tehát? Nézzük inkább a regény szerkezetét? Gondoljuk azt: akármilyen vagy, te madár, segítesz megeleveníteni az anyagomat? A regény szerkezete, itt és most legalábbis, úgy alakul ki, hogy elmondom, hogyan alakul ki. Hitelesen csak így beszélhetek íróságról. Balatonlellei tamariszkuszok és cementpadok? cementlapok, kukoricavásárlások? hirtelen kijózanodások, hazautazások (ez még mindig csak egyetlen szerény helyszín néhány eleme akkor! hol a többi; s itt is hol az az önkiszolgáló étterem, amelybe nem megyek be, fülledt a levegő, szegényes az étlap; hol a kinti bádogasztal, víztócsái, melyek között az első képeslapomat írtam leendő feleségemnek, akit akkor alig pár napja ismertem; s aztán még mi minden lett s mi minden majdnem; törvényszerű-e, hogy az érzékeny dolgok nagy körültekintést követelnek? vagy épp így rontjuk el, ami… amiben másképp viszont nem hihetünk! tehát akkor csak egy lehetőség van, miért elemezzük? a tényeket nem érezzük eléggé kifejezőnek? tapintat fog vissza? s akkor a magunk rovására beszélni, túl sokat legalábbis, aránytalanságokhoz vezet; másokra is, magunkra is tekintettel vagyunk, miért írunk tehát? s ezek a célzások mégis, sejtetnek valamit; ellensúlyként hitelesítem csak, írom, így, hogy feleségemmel ez a legtartósabb kapcsolatom; valóban – regényszerkezeti szempontból s más ilyen magánbiztonsági érdekből is – végleges; enélkül a könyv befejező mondata hitelét vesztené, s a vállalkozás beomlana; egyetlen példa ez csupán, miként menthetők át az elavult értékek valami esélyesebb közegbe: szó sincs róla, hogy a házastársi kapcsolatról, az életközösségről s ilyenekről bármiféle különvéleményem lenne, sőt, véleményem egyáltalán; hanem a madarak–lények–mi hármas, amelyre élet-halál jegyében, e jegy fellengzőssége nélkül, a könyv befejező mondata majd vonatkozik, ez a vonatkozásrendszer, melynek tragikuma – korszerűtlen elem? – kétségkívüli, nem kíván olyan átmeneti megrázkódtatásokat, mint amit a belső konfliktusok túlságos élezése, tisztázása jelenthetne; nem kívánja a családi viszonylatrendszert sem, nem kívánja a baráti társaságok viszonyrendeződését, nem kívánja a szakmai közeget; munkavégzőkként maradunk meg ebben, éppen azért, hogy mindeközben létrejöhessen, pályáján haladva, az, amiért – korszerűtlen fogalom? – élnünk kizárólagosan érdemes; és ha már a kizárólagosság fogalma így felmerül, bizonyos, hogy az érdemes módon élhető élet, ilyen embereknek, mint feleségem és én, sok kizárást foglal magába; ez az ellentmondás is szerkezeti elem a könyvben, s hogy a zárójel előtti mondat-félhez visszatérjek): a magánélet közvetlen, áttétel nélküli elemeiből nálam az íróságra nem lehet következtetni; írógépemtől jobbra papirosok sorakoznak, viszonyítási lehetőségekkel; ezt a fejezetet átolvasva, számos effélét leltem, s korántsem aknázom ki mindet; ám most akkor valóban lássuk, mert még telefonálnom is kell ide s oda; az idő sürget.

A sürgető idő nem gátolja az alaposságot; ha valamiféle nagyobb rendszer, melynek részei vagyunk, alaposan van meg, rábízhatjuk magunkat. És dolgozgathatunk a részleteken. Akármilyen gyorsan. Nem kapkodhatjuk el a dobást. A polyvitaplexes kockákkal sincs ilyen lehetőség; mi több, eszelős kijelentés lenne, ha valaki azt mondaná: azért lett tizennyolc vagy tizenöt helyett csak hatom vagy négyem, mert elkapkodtam a dobást. Először is: nincs efféle helyett; a három kockában benne van a háromszor hat is, de ha dobunk, nincs meg.

Akkor egy pillanatra nincs meg egyik lehetséges érték sem; aztán valahonnét kezd lenni.

Az írás nem kockadobás; dereng mégis efféle összefüggés: hogy az anyag, anyagom, még ha menet közben alakítom is, eleve kész; semmit sem várhatok, semmi mást. Tudok minden lehetséges megoldást. Hármastól tizennyolcasig terjed; hagyományos kockákon.

Könyvemmel hagyományos dolgokról: életről-halálról akarok szólni. Ami a halált illeti, különös élményem volt a napokban.

S erre, Rémó kockáit most egy kicsit félretéve (ügyelvén azonban, hogy a motívumot még nem kötöttem el), mint így mindjárt kiderül, jellemzően „rímelt” egy Yeats-vers, melyet a fordítandók mellett találtam.

Karinthy Ferenc, aki megtisztel barátságával – s neki köszönhetem Blinkey Bill ausztrál gazdáinak felbukkanását is, egyáltalán; ezt a szintén távjellegű közellétet –, mesteri fordulatot alkalmaz egyik interjújának készítése közben. A megkérdezett Benedek István, azt mondja: „…nem az agresszió tette az embert emberré, ez csupán állati örökségünk. Az egyetlen, amit nem az állattól örököltünk, hanem humán tulajdonság: a halál tudatos felismerése. Az állat félti az életét, de nem ismeri a halált. Érzed a különbséget?” És most jön, írom, Karinthy Ferenc riporterbravúrja; ahogy, erre a pofon egyszerű dologra, színlelt értetlenséggel kérdez rá: „Nem egészen, ne haragudj.” Pedig hogyne értené azt, amit a riportalany máris kifejt: „Az egyetlen élőlény, amely el tudja képzelni a halált és nemlétet, tud spekulálni azon, [hogy] mi lesz majd velem, ha már nem tudok beszélni, nem tudok mozogni és szétfoszladozom, az ember. Az állat fut, ha kergetik, tehát félti az életét, menti az életét, de semmi képzete nincs a halálról…”

Némó csöndes. A nagyobbik szobában szabadon engedtem Jonatán Amadée-t (Szpérót). ZÁRVA – JONATÁN ALMALÉ. Ezt olvastam nemrég egy üzlet kirakatüvegén. Így találtam Szpérónak nevet a Bretagne–Tihany vándortorna-könyvbe. Ha szabadon mászkál, Szpéró örökké veszélyhelyzetet teremt. Surranva eltűnik a falról, nincs a képek keretén; hol lehet, ha nem a sípcsontom és a Kockás Haver között (Dömiék újra elöl! csak letakarva a tegnapi Magyar Nemzettel s a Népsporttal; a bajnoki nyitány közvetlen szomszédságában élnek; hadd emlékeztesse ez őket az 1973-as őszi bajnokságkezdésükre, Jelsára), ott van valóban, s ha rosszul mozdulnék, talán agyonnyomnám.

Mert csakugyan! Így Karinthy kiemel valamit, felhívja a figyelmet… mire is; mert nemcsak az érvényes lehetőségre. Megijeszt azért az érvénytelen megoldás lehetőségével úgyszintén: hogy – forma szerint legalább – adva bármikor a legelemibb meg nem értés. Két szélső érték: a) ha Karinthy valóban nem egészen értené azt a dolgot; c) ha szándékában állt volna erre a nagy távolságra is utalni; e kettő, úgy érzem, kizárva; marad, írom, a b) változat: a riporteri fogás. Hanem ha meggondolom, írom még, hogy a nagyobbik szobában is folyton ez ismétlődik: kopogok a kályha melletti ajtón, nézem a vetemedettrést (ezt az állandó nevet kapta Dömiéktől; eléggé rettentő-e, kérdik; vetemedettrés, eléggé), nincs-e ott a madár, nincs ott, belépek, nincs sehol, csuknám az ajtót, nem lehet, nem szabad, a fejem mellől, egy képkeretről szökkent oda, észrevétlen, addig talán engem figyelt, elég neki, hogy ott vagyok, s elég valami egyébhez, ha szórakozottan hátranyúlok, és kilincsre csukom… Az egyik lába legalább rámehet. Próbálom most a padlón, csak hogy a védekezést kialakítsam benne: teszem rá a lábam, teszem rá a kezem, szorítom egyre közelebb hozzá, nem moccan. De ha másik ingben jönnék, a közelembe se merészkedne. Ki vagyok én neki? Ki vagyok én akkor, ha egy lény közelségét, ragaszkodását szeretném tiszteletben tartani? Nem a levegőben kapálózom csupán?

Reggel, ahogy áthoztuk Szpéró kalitkáját – mert ő már megszokta, hogy ilyenkor egy félórát röpködhet; a röpködésnek hamar vége mindig, odajön az ágyra, rászáll valamelyikünk párnájára, takarójára, fürödni kezd egy-egy fehér síkon, aztán megközelíti az orromat, szememet, fülemet, újabban kék zsebkendőből csinálok bunkert, bejön az alá is, a párna mellől, a takaró széléhez –, belehasalt a tenyerembe. Egy darabig (amíg a két kalitka, Némóé s az övé tiszta lett – s talán ezt sem érzékelik! nem hogy a munkát, a hajnali ébrenlétek képtelenségét, lassanként tarthatatlanságát; s hogy nagyon eltúlozzam: a helyzet önkéntes abszurdumát, kényszerű józanságát –, amíg a feleségem jó húsz percet elszórakozott az etetőkkel, itatókkal, sóderes zacskókkal, magvas zacskókkal, nyomelemekkel, vitaminőrléssel, salátavágással, vitamincsepp-adagolással, szépiaeligazgatással a konyhában) Szpéró a kezemben nyugodott. Akkor azt éreztem, hogy valami még van a tenyerem fölött; a feleségem csinált odút a madárnak, az ő tenyerével. Nem láttam semmit; szememet védőkendő takarta; Szpéró már ötször belevágott a szemhéjamba, a szempillák közé, ezért féltem tegnap, amikor apám vállára, majd a zakója gallérjára, onnét a keze fejére röppent; volt ez a barlang, az odú, és lesz majd, négy héten át, Schlachtoczky úréknál sok-sok jó dolog; még így a jó, írom.

Yeats versében ez áll: szorongás, remény nem közelítheti a halódó állatot; az ember szorongva és reménykedve várja végét; az ember sokszor meghalt már. Sokszor kelt föl megint. És így tovább, írom, a végkövetkeztetés: az ember teremtette a halált. Ha ez így van, kérdezem most, egyáltalán nem kell törődnöm vele, hogy például Dömiékkel mi lesz azután? Csupa ilyesmivel volnánk körülvéve? Mi teremtettük csak az egészet? Alig hihetem. Ez, persze, nem az iménti verstartalom cáfolata. Írom a könyvet, létrehozok egy viszonyítási rendszert, hogy biztonságot érezzek; hogy ne legyen minden dolgom olyan kétes.

A jegyzeteket talán ezért szeretem elhajítani; persze csak ha már döntöttem sorsuk felől; esetleg fölhasználtam anyagukat. Ezért mondhattam tegnap: mit segít rajtam egy-egy jegyzet! Azért – van, ami segít. Nehéz volt eltalálni a billentyűket, amíg Némó zajongott a napsütésben; hanem az a nyitott ablak (hogy a kalitka odaférjen a fényre), annak mennyi haszna lett! Egyrészt, hogy a párkány kaktusztársadalmának azt a részét is közelebbről szemlélhettem, s fölfedeztem máris egy megmentésre váró növényt. Valamint a napfény az üvegről a gép billentyűzetére vetült, s a fekete-fehér klaviatúra úgy tündökölt, mint még soha.

Sakkpartneremmel sem jártam rosszul: újságjait nagy élvezettel tanulmányoztam, s hogy hamar megválni e táblázatos kincsektől ne kelljen, igyekeztem húzni-halasztani a legközelebbi látogatást. Addig az enyém volt legalább, ami nem volt az enyém; s hogy valami tényleg az enyém legyen, játszani kezdtem a magam tornáit; az első világháború előtti mezőnyökkel – 1950 táján.

Mintha attól lett volna valamim, hogy nem megyek; mintha ez lett volna az enyém. Befolyásolt-e ez az emlék jóval később, most úgy pár éve például, vagy a baráti látogatások halogatásakor? S valóban! A lényekkel s világunkkal nem akkor volt-e csakugyan valamink, ha nem kerültünk látszatközelségekbe, másokkal, a feleségem meg én?

Olimpiák: 1948, London; akkor is atlétizálok, stopperrel (egy rossz Doxa zsebórával) a kezemben futok a tanító háza meg egy pajta között Szaknyéren. 1952, Helsinki: 800 és 1500 méter. Anyám jön értem. Haza, a vonaton, mindenféle érmek „fényében”. Hogyan egyeztettem össze akkor két dolgot? 1. A lelkesedésemet (az olimpiait, a helsinkiit) és 2. azt, hogy anyámék tíz napig nem írtak, s halottnak hittem őket? S hogy ez mennyire megviselt. Nem zárult le semmi; csak egy lehetőség csontosodott meg; gyulladásra hajlamos ízület vált érzéketlenebbé. Előny az ilyesmi; ha túl vagyunk a közvetlen utána esedékes hevenységeken is. Azután: 1967 ősze. Hazafelé, vonaton, feleségemmel, az első „Sziget” után. Otthon: egy szoba a szülői lakásban, szorongások sokfélesége; még három év, hogy a lakás a miénk legyen; nem is így: hanem hogy összejöjjön annyi pénz, amelyből valamiféle lakás vásárolható; s történetesen így oldottuk meg, mi maradtunk. Ez volt a nagyobbik lakás, de a csöndes utcából a város egyik legforgalmasabb zajtengere lett azóta. Családok vártak ránk a Sziget után, 1967-ben; s hiába gondoltam volna arra az 1952-es „sikerfényre”; minden perc közelebb vitt valamihez, ami… még ma is gond így vagy úgy; s milyen sokáig lesz, ha féloldalasan is, az.

Készül a lista, olvasom pár héttel ezelőtti följegyzésemet. Ez az 1973-as lista aktuális, enyhén bővített-szűkített változata. Mi kell a Szigetre. Ruhanemű, élelem, könyv, elemi háztartási eszközök. Ülünk a nagyobbik szobában az asztalnál, a terítő nem a verebes oldalát mutatja; és beszélgetünk a listáról. Olyan egyek vagyunk benne. Olyan távol annyi mindenkitől. Bretagne-i utunk. Apám azt mondja: mindenki más, ezt tudomásul (kiemelés, persze, csak tőlem, sajnos) kell venni; de hát akarok-e én egyáltalán mást, kérdezem, másokat; kényes a téma, egy ponton visszakozni kell. Most, ahogy ezt átolvasom (ahogy az itt végül kihagyandó oldalt nézegetem), érzem: jó érzés, hogy visszakozni van hová. Így zajlik a Sziget utáni első találkozásunk apámmal, így megyünk, október közepén, egy szokásos keddi napon, feleségem édesanyjához, a sógoromhoz és a sógornőmhöz, az unokahúgaimhoz. Taxin megyek; ott hallom, hogy valakit köröznek. Gyilkosság vagy micsoda? Amíg mi távol voltunk; és itt nagyon élesen belém hasít valami; hanem akkor, délután öt óra tájt, a taxiban, ahogy a ködös-lombos úton a ház elé értünk, azt éreztem csupán: jó itthon, jó lesz most mindjárt felmenni Hozzájuk; és nem csalódtam; olyan jó volt Náluk, mint talán még soha, és egészen gyerekes volt ez az öröm; az egyik unokahúgom Mármit hozta, követemet, akiből lassan, ahogy a Lány mondja, nagykövet lesz, sőt, doyen, ahogy mind gyönyörűbb használt mackóvá válik; és még rengeteg dolog volt, sakkoztunk például, két döntetlen a sógorommal, két bástyavégjátékra egyszerűsödött játszma, és a felsővilágítást is bírtam, mert most, délutánonként, „madárügyben” idehaza is fel kell kattintanunk a „nagylámpákat”; de a kedvemért nyomban le is oltottak egy különösen éles fényű égőt; s valahogy így telt az egész; és idehaza, ahogy lassabban mozgunk, mert örökké vigyázni kell a lábunkkal, s ahogy már délután öt tájt csukva a két szoba közt az ajtó, „madárnyugvás” miatt, feleségem azt mondja (s én azt érzem): ugye, mi már tulajdonképpen nem is… Nem, mindez nem „igaz”; de több annál, ami csak valós. Ez az ősz, a huszadik, amióta számolom őket, mesélem apámnak, az egyre nagyobb szomorúság mellett egyre több megnyugvás felé is visz; ami, persze, nem jelent semmit; hevesebben érzek – és cselekszem – madaras ügyekben például, mint valaha. És erről jól beszélgetünk apámmal!

Bretagne-i barátom úgy jön elő egyáltalán, hogy a listát említem apámnak; a rengeteg tennivalót. Apám azt mondja: ügyelni kell legalább a jövőben, hogy kevesebb legyen a tennivaló; s elmondja, neki mennyire felemésztik minden idejét az apró tennivalók.

Nincs mit tenni.

Bretagne-i barátunk udvariasan körülröhögte a mi tavalyi megjelenésünket; a Szigetre jöttetek, vagy micsoda, kérdi. Persze, amikor tizenhárom év után először hazatért pár hétre, mi a Szigetre utaztunk éppen. Ezt ő hitte is, nem is. Ez kiderült Bretagne-ban. Mivel azonban nem tisztázódott, minden kedvessége zátonyra futott; valahogy. Mivel nem is tisztázódhatott (lehet-e egy ilyen kérdést tisztázni!), maradt a dolog felemás.

Megveszem a törülközőiteket, ezt mondta, például. Mert hogy törülköző még a szállodában is van, nem hogy nála. Mivel azonban kevés pénzünk volt, ez a kijelentés egyértelmű célzásnak hatott. Nem volt az; így hatott. És így tovább, legyintek, jelzem a feleségemnek, hogy inkább igyunk egy kortyot; kilöttyen a bor a nem-veréb terítőoldalra.

Mennyire szeretjük a listát! Talán idemásolom még a könyvbe. Bretagne-i barátommal, tudom, sokan egyetértenek majd. Apám nem ért vele egyet; apám engem szeret; így mondja, hogy mindenki más. Ez a baj éppen.

Hogy mégis úgy tesz mindenki, adott esetben, mintha…

Mi, mondom apámnak, igazán mások akarunk maradni. Azt ő érzi, mondja apám. De hát nem ez a legnagyobb tiszteletadás, kérdem, vajon nem épp ez az? Hát erről ne beszéljünk, mondja apám.

Mindenkinek van igaza; ott kell abbahagyni, ahol még nem jön ez a „hát akkor erről ne…”

Csak akkor, mondom a második pohár után, egyáltalán nem is lehetne beszélgetni.

A lista, mondja feleségem, nem olyan, mint a te lajstromod? Az OT/III. állása; a jelsai öt bajnokság előtt?

Örülök, nagyon örülök ennek a mondásnak. Így szövődik a könyv. Ezek adnak kedvet hozzá.

Meg bizonyos életerő-szerűség, amivel visszaélek.

Dover sziklái.

Áradt a Duna, 1957 tavasza volt, érettségire készültem. Vagyis jött valami megint, amit majd elszenvedek. Bretagne-i barátom tudta, évek óta tudta, minek készül. A családja is tudta. Kedves, segítőkész emberek. Mindent tudtak. S még egy kicsit nehezen is ment nekik olykor; ez rokonszenvessé, még rokonszenvesebbé tette biztonságukat. Isten segítette őket.

Igen.

Áradt a Duna, ültem Dover szikláin, az egyik lejáró tört kövén, és tanulás helyett a TÜZÉP-cetlikre próbáltam… Már nem tudom, mit. Verset, regényt? A lényeg, gondolom: hogy ezeket a cédulákat így megőriztem. Ki írja ezt a javamra?

Bretagne-ban szerettem volna kimenni feleségemmel az ottani „Dover sziklái”-ra. Ott sem igaziakra tehát; azért kellett volna kimenni rájuk; ha ez így mondható. Így megmaradt az, hogy úgysem voltak az igaziak.

És közben olyan jó volt a tengerparton; szép nagy kavicsok kerültek haza velünk; a bretagne-i barátom valóban a legigazabb lények egyike. Ám ez mit sem változtat az alapdolgokon.

Ott válik ez végképp bonyolulttá, írom, hogy ha csak a Duna-parton megyek is valakivel, nem a feleségemmel, hanem bárki mással, mintha egyszerre nem kapnék levegő-formában Duna-partot. Mintha az, ahol lennék, a levegő volna; és nem kapnék, így például, Duna-partot. Görcsös erőlködéssé válik az ilyen együttlét; a laza érintkezést teljesen kizárja, és mindennek kárára van végül.

A kajak-kenu színhely, tegnap. Valami bolgár tó; meredeken a vízbe leszakadó hegyekkel. Kajak-kenu, víz, ösvény, bolgár versek, kagylók, bretagne-i kagylók, bolgár micsoda is még? Nem, nem, az egy országhatárral odébb van, Brać hegyes partja, meredeken szakad a vízbe, az a víz a tenger; semmi összefüggés.

Így arra is van jó példa, mikor nincs összefüggés: ha a bulgáriai pályán látott versenyt bolgár költemények fordítása tarkázza. Véletlenszerűségeimet sosem akartam beleszőni a regénybe.

Már egy madárkereskedőnél is kiderülök, írom. Egykor azt mondtam magamról – miféle szinten éltem? mihez volt az jó? nyilván a dolognak ahhoz a viszonylatrendszeréhez; de hát aki, mondom feleségemnek így, akkor voltál, amikor például a családod evidens volt, az már hol van, az a valaki? tehát? –, egykor mindenfélét mondtam magamról; nem úgy derültem ki, írom, például egy madárkereskedésben is, hogy: „író”. Miért nem maradok meg személytelenebbül? Amikor mint írót, engem, egy madárkereskedő főleg, aki Hemingway, Bellow, Faulkner, Styron olvasója, de fogalma sincs Örkényről, Mándyról, Dérynek csak a nevét hallotta, Ottliknak a nevét se, engem hogyan ismerne. Író vagyok, vihetem a könyvet. Viszem dedikálva az Itt éjszaka koalák…-at. Kapok ingyen egy csomó ezt-azt, amit boldogan kifizetnék. Figyelmeztetem is a kereskedőt; nálam pár évvel fiatalabb férfi; így a szókimondásában aztán, három nap múlva, végeredményben, nincs semmi; azt mondja: „Megtörtént a merénylet…” Elolvasott. Egy szót sem ért, közli; őszinte, nyílt beszéd. S maga is keres mindjárt egy szót, mit is mondanak az ilyenre, kérdi; tanakodjunk együtt; tanakszunk; aki ilyen… az életben ilyen, ért engem, ugye, kérdi… még mindig nem tudom, mi az a szó. Szószátyár, mondja akkor, az ilyenre mondják, hogy szószátyár, nem?

Pár vigasztalóm közt ott van, persze, egészen az élen, bretagne-i barátom is. Jön egy-egy lelkes távirat minden könyvemre. Ő nem az az alkat, aki bőbeszédűen fejezi ki magát. Megbántottam talán, hogy Marianne-nal és Agnès-szel egy írólapot küldtem neki? „Az Alumíniumgyár üdvözlete”; ez egy tavalyi viccünk; volt velünk egy főzőedény is, ezen már csak udvariasan nevetett, kipotyogott belőle a használati utasítás, azon kívánt „erőt, jó egészséget az Alumíniumárugyár”; ezen a kemény lapon jól lehet levelet írni, írtam rá még. De hát ha úgy elképzeltem, hogy leül az erkélyre, McMurdo fenyője mellé, a tavalyi kaktusz mellé, hallgatja a jó villejuifi rigót, jó villejuifi (Párizs külvárosa) tollal ír, borért szalad le a jó villejuifi Közértbe; naiv volnék, hogy ilyen távmegoldásokban bízom? hogy ha már én magam nem tudok jól ott lenni bizonyos helyeken és bizonyos módon, a levelezés… az írás… Nem is tudom; nem vagyok-e ezzel olyan, mint apám: jóakaratúlag elképzelem valaki egészen másnak a helyzetét, bemérem, várom, hogy úgy forduljon felém.

De hát egy helyzet, fordulhat-e egy egész helyzet valaki felé?

Viszont ha a feleségem is így képzeli, velem együtt, mégsem lehetek örökletes hajlandóságaim alapján ilyen világbeigazító.

Ezt sem tudom.

S hogy minden tisztázható, és ezen az alapon megy azután tovább. Hogy változatlan az egyszer tisztázott alap.

Ez nincs olyan sokfelé. A családban, a szakma java részében, barátokban – hiába gondolom el? Még a szakma legjava részében, ott alkalmasint nem hiába?

Forma szerint egészen „távoli” szakmabeliek vannak hozzám egészen közel. Akik megelégszenek a könyveimben jól-rosszul kialakuló viszonylatrendszerrel.

A sakktornát nem felejtettem el. Nagy kedvem van hozzá; még lejátszom. A madarak friss salátát kaptak. Nagyon fáj a vállízületem. Erről írtam a Meghívás-könyvben. Még mindig elutazás előtt vagyunk; a vállamnak az útra, a Szigetre kellene épnek lennie. Orvosom meghalt; egyik orvosom; aki a legradikálisabb gyógymódot tudta itt. Ezt is az írásról mondom: félretettem a kötelező munkákat, az egészségügyi szempontokat, a madarakkal alig törődtem. Haladok előre, készül a „fából vaskarika”: az ismert, meglévő anyagból valami, ami engem is újabb, beláthatatlan fordulókig juttat, kiröpít esetleg, visszaránt, játszik velem. Alatta lapulok; láb, melynek a körmét rágom? Tenyér, amelybe reggel belehasaltam? Egy ilyen motívum legföljebb kétszer jöhet; a következő fejezet a madarakról szól majd; Szpéró első heteiről itt, nálunk (ami a Meghívás-könyvből kimaradt, azt illesztem ide; de hát nem azt; legföljebb a madárkereskedő által érthetetlennek vélt Füzetet – mit kellene egy naplófüzeten érteni? – teszem ide, s mintha másolnék; aztán lesz helyette valami más); Schlachtoczky úrékat is ott tájékoztatom a tudnivalókról; hanem, írom, a harmadik fejezet nem zárulhat azzal a motívummal, hogy „verebek voltunk”. A harmadik fejezet, hogy az olvasó kedvét esetleg előre elvegyem, megtakarítsam idejét, mintegy három oldalon a Szigetre vitt mezőny nyolcaddöntős párosításával zárul majd. Vagy, mert ez ide került, s az a hasonlat, hogy az írás kényszere akár egy ilyen jóakaratú láb… ez a hasonlat oly messze már, jöhet mégis valami hasonló? Ide-oda verődöm e két tükörben; az elemző hajlandóság el kell hogy juttassa az írót a tényközlés szeretetéhez.

Ha ebben a könyvben, írom, minden új lenne, vagyis:

a) két fejezet után már nem bíznék az emlékezetemben: miről volt szó, és miről nem;

b) engednék magam is annak az ösztönzésnek, amely mintha engem magamat engedne, vagyis könyvem csak az volna, ami épp van velem; akkor:

c) azért így folytatódna, ami volt, semmiben sem különbözne, hiszen 1977. szeptember negyedike és ötödike után miért jöhetne másféle szeptember hatodika

(ez van ma; délelőtt; lassan dél; haza értem a Szövetségből a vasúti jegyekkel, az útlevelekkel; a taxis; a konyhában reszelt sajt; paradicsomot szeletelek a tegnapi-tegnapelőtti paprikasalátába; salátát aggatok Némónak a kalitkába, Papsi a homokban; Szpéró az imént: a lábfejemen, ülök, tiszta kék-fehér kockás flanellingben, látom a Lánchidat), folytatom a d) ponttal; folytatódna, írtam a c) pontban, ami volt; a jelennek ugyanúgy feleletet kell adnia arra, ahogy író vagyok (egy könyv erejéig, mindig-éppen), ha ez az „ahogy”: kérdés. Nem kérdés; előszedem tegnapi jegyzeteimet; a földmívest (ez volt még a tegnap esti bolgár adag, harminchat sor nehéz ritmusú vers) hamarabb fejeztem be, ma este folytatom a tó negyven sorával; nem az a tó, ahol kajakoztak-kenuztak, ez a versenypálya valami vízgyűjtő, duzzasztómű tava; és van még Lapos és Csiripovics Csiprip csónakázóhelye, a tóvan, és a csónakban itt a lakbérkönyv, melyben már az október elsején esedékes összeget is jegyezte, elintézettnek vette a házfelügyelőnk, a Vilma néni. Emlékszik még, kérdeztem, ahogy átvettem a könyvet, Vilma néni, a mama utolsó kórházára? Amikor utoljára a Parton jártunk, örökké a nyílt tengert látta. Ez egy tó, mama, ahogy az ember ott ül a strandmólón, olyan az egész, mint egy tó, mondtam neki. Nehéz elviselni, ha például a feleségem jóakaratúlag vázolni próbálja valakinek, milyen is az a hely, a Sziget. Érzem, reménytelen. Ülünk a strandmólón, dél múlt, mindenki elment ebédelni, s ahogy a távolból, a temetőfal alatt feltünedeznek lassan megint az első visszatérők, kis szél jön, keresztben fodrozza az addigi hullámokat; harangszó hallatszik, nem a déli harangszó eredete ez, a déli harangszó városában már voltunk, csakugyan, írom, az a déli harangszó városa; tehát minden mögött ott van minden. Én nem lehetek ott akkor, írom; együtt vannak mind, a déli és a kétórás harangszó, a hullámok és a kereszthullámok, anyám is és Vilma néni is, és a magyarázataim meg a feleségem magyarázatai, mindenki lát valamit a szavaink nyomán abból a tengeröbölből, amely ha az ember úgy hunyorít, olyan, mint egy tó; én pedig áthelyezkedem, még ott a strandlepedőn, valakinek a könyvébe, ahol az alakok általában kiúsznak. Nem úszom ki, közel haladok a parti ösvényhez, a temetőfalhoz, mérjük a távolságot; eddig? Visszabólintok feleségemnek, bele a vízbe; jó lesz kint; aztán közeledünk a strandmólóhoz, jó lenne bent, hanem ott már sekély, belemosdanak, követ kotornak a fenékről, zavaros, tejeszacskók úsznak, vissza kellene fordulni, ki újra a temetőfal végéig, de a lepedőnk körül is egyre többen ülnek már, ideje volna ebédelnünk; meg aztán itt a Szigeten, amíg csak kettőnkről van szó, teljes köztünk az egyetértés; ezt gyarapítjuk, nemcsak szám szerint, ha velünk van a mezőny, ha velünk van Szpéró és Némó képe, nem is a képük, egyáltalán és napról napra; a Szigeten fogynak a napok, a hazaérkezés közeledik, ebédelünk az asztal sarkán, Szokol remekül szólt megint, amíg a konzerv megrotyogott, utána bor a szomszéd pincéből, a bor után összenézünk, Neárer Szidi, állapítjuk meg, alszik, ezért nem kínál minket nápolyival, fogással, melyet ő oszt be; így, hogy a bor után nem is csúszna jól semmi, könnyebb lesz a beosztás, még ez sincs kétféleképpen, persze hogy kimászunk, a vízből, tejeszacskók, olajosflakonok és lábak közt kövek közt, melyek csúsznak, melyeken ülnek, bádogdobozok közt, törülközők közt, aztán látszunk a strandmólóról, ahogy a temetőfal alatt megyünk, érezzük, hogy látszunk, és hogy ez nem baj, a szemek mintha csak hunyorognának a napsütésben, az észak-budaias hegyek fölött fehérek a felhők, az öböl egyre kevésbé olyan, mint egy tó, egyre inkább olyan, mint egy kikötőöböl, a falu poros, de jól, jól poros, mintha a mészkövekről morzsolódna ez az egészen kevéske por, az újságos is zárva, a raffia függönyös eszpresszó sötétjéből pirosas kávéfőzőfény látszik, zene szól, mosnak az üres téren a zárt utazási iroda előtt, kezd poros lenni a szánk is, jó lesz a bor, előtte a konzerv töltött káposzta; veszek egy kis nápolyit, ezt még nem a Neárer osztja be, ezt itt bontom ki a Bulmár egykori trafikja előtt, a japánakácok alatt hűvös az utca, kifordulok a taxiállomás felé, süt a nap, integetek a sofőrnek, még ezt a falatot, mondom, lenyelem, aztán zsebemben már az útlevéllel, a jegyekkel, megyek a pénzért, amelyből pompásan kijövünk majd a déli harangszó városában, egy napig, visszafelé két napig, a Parton várnak minket, átvesznek és újból magunkra hagynak minket, mondom a sofőrnek, aki éppen kérdi, a meghívóink.

Fejfájás, mondom a gépkocsivezetőnek, nem tudom, miért, a földmíves jut az eszembe, a földmívessel nem bajlódtam többet, mint pár hete a berber költővel, ezt, írom, említettem a Meghívás-könyvben. Az más meghívás, írom, ott mindenről kiderül, hogy „meghívás”, és így tulajdonképpen csak az állapot van, a mindenkori helyzet; itt meg kiderül, hogy a hely és a távolság nincs is úgy külön, nincs aki a hellyel és a távolsággal külön legyen, vagy együtt legyen, ahogy akarjuk, tehát csak az állapot érvényes, a mindenkori helyzet, írom, kinézek a Lánchídra, látszik az a járda, ahol tizenhárom éve eszembe jutottak, számomra is érthetetlenül, bizonyos sorok; hallom Némó tukánhangjait, úgy énekelget magában, mint egy kis díszmadár, mondom a gépkocsivezetőnek, ahogy közeledünk az úticélhoz, de jó nagy a dugó, és örülünk, hogy eltársaloghatunk a madarainkról; én Szpéróról és Némóról úgy beszélek, mint akik tavaly voltak, és egy kicsit szorongva mondom: nem díszmadarak; mennyire kell vigyázni, nincs baj, szerencsére, ahogy elmondom az elalvást, már ahogy az alvást mondom, a taxisofőröm mosolyog, ő is nagy csodának tartja, ezt mondja: nagy csodának tartom az elalvást; nekem, mondom, volt két madaram tavaly; nekünk, teszem hozzá a pontosság kedvéért; a feleségem altatta el az egyiket, Némónak hívták, mindig nagyon feszesen tartotta magát, tudja, mondom a gépkocsivezetőnek, ha a madár otthon érzi magát, egy kicsit lazábbra veszi a tollazatot, a Némó nem, mondom a gépkocsivezetőnek, aki ekkor elmeséli a két papagáját; az egyik papagáj, az volt ilyen, meséli a gépkocsivezető, hanem a mostani az más, az olyanféle, mint az én Szpéróm volt, mondja a gépkocsivezető; persze teljesen külön kis egyéniségek, mondja, például az övé, amelyik volt – vagy talán amelyik van, nem tudom már, írom –, az, ha kinyitja a kalitka ajtaját, nem megy ki mindjárt, játszadozik bent, befejezi, amit csinált, aztán esetleg csak egy félóra múlva ül ki az ajtóra, és nem röpköd összevissza a lakásban, letelepszik a könnyezőpálmára, van egy könnyezőpálmám, kijön a kalitkából, ha befejezte, mondja a gépkocsivezető, amivel foglalkozott, odaül a könnyezőpálmára, órákig elüldögél, és az ember, mondja a gépkocsivezető, ahogy már ott állunk vagy öt perce a cél előtt, órákig simogathatja a fejét, a csőre mellett a tollakat, felnéz, nyújtja a nyakát, hátradugja, mondom, a szárnya alá a fejét, a miénk is mindig hátradugja, javítom magam, hátradugta, a gépkocsivezető mesél és mesél, és nem kérdezi meg, mi lett a verebeinkkel, én megkérdem, hány hónapos a kis papagáj, a gépkocsivezető, aki épp a díványán ül a madárral, miközben a zsebében aprót kotorászik, de mondom, hogy köszönöm, tessék hagyni, elnézést kér, hogy feltartott, azt mondja, a kis papagáj másfél hónapos, tehát két hete van nála; mondom neki, a Némó az éppilyen volt, tegnap délután hirtelen ránézek a kalitkára, de nem is így, mondom, ott kezdődött, hogy a salátákat igazgattam el neki, ó, a papagájok a salátát, mondja a gépkocsivezető, sosem ették már, ha lerángatták a földre, nem, a salátának fönt kellett lógnia, hanem akkor lerántották, és kész, rakhatta az újat, hanem ez, ez a mostani papagáj, mondja a gépkocsivezető, ez a kis madár, mondom, ott ült a nyitott ajtó közelében, arra még vigyázok, hogy azt ne mondjam: tegnap, csaknem azt mondom, ott ült tétovázva az ajtó közelében, hanem mintha egyáltalán nem azt latolgatta volna, írom, hogy kijöjjön vagy bent maradjon, hanem hogy kiköpje-e az apró kavicsot, amelyet happhapphappppolt, és én már félórája mászkáltam a salátaeligazgatás után ide-oda a lakásban, és tárva-nyitva volt az ablak; hallom a tukánhangokat, látom, ahogy a homokból kavicskákat csippent fel, magvakat, nézem a Lánchidat, kikeresem egy könyvből, hogy

ezt hoztam a híd járdáján, nem tudtam, mi az, tizenhárom éve, ott jöttem, egy kedd délelőtt, Flórián halála napján, most két hónapja, kialvatlanul, pedig akkor még csak három verebes hajnal volt mögöttünk, de az az utolsó, az egy haláltusáé; azt hittem, ébredezik, mondom Vilma néninek, láttam a kosarat, sajnos, túl keménnyel volt lefödve, hanem a halált azért az nem okozhatta, nem, kérdem; erre senki sem tud felelni; akkor lementem, mondom a Vilma néninek; mert a könyvemről kérdez, ez fog megjelenni legközelebb, mondom, ez lett a verebekből, mondom nevetve, hogy a párkányon nem etethettem, mert a magvak héja mocskot csinált a járdán, mocskot csinált, mondom azért a karomat egy kicsit széttárva, és hát tudjuk, miről beszélünk, nem kell ahhoz köles, mondja Vilma néni, most már ebben egyetértünk, mesélem a gépkocsivezetőt, aki eltaposlak!-ot ordított, nem mesélem a taxist, nem lehet, írom, még azt se mondani, hogy „gépkocsivezető”, ilyen sincs, ez így nincs, írok dolgokat, amikről aztán magam is csak hónapok múlva hiszem el, hogy; és akkor, mondom, ugyanúgy gépkocsivezetőzöm, mintha; állok a liftben, ott mondom ezt a tükörnek, nem így, pár szóval mindig megtoldom, amit már nem kellene, hanem ha éles a vágás, nekem – hideg; kevés, ha a helyzet olyan metszett, kihasított, nekem élettelen; el van intézve, akár olvasgathatnám is, meg van írva, nem kell vele semmit se tenni, csak éppen mégsincs, mégsincs megírva; vajon az van-e csak, nekem, ami meg van írva, írom, hogyan lenne ez így, hiszen ha így van, folyton újra és újra elolvashatnám, és meglenne, de hogy meglegyen, nekem, hogy aztán úgy érezhessem, hogy megvan, a következőket kell írnom, azt, ami jön, akkor aztán a viszonyuk, az ilyen-vagy-olyan rendszerük, ahogy együtt vannak, az van meg, úgy hagyhatom őket magukra, akkor nem kell többé elolvasnom, ami van, ami megvan, ezért kell együttlennem a mezőnnyel, nemcsak az eredményeikért, nemcsak azért, hogy az eredményeik meglegyenek; nem játszom le, gondolom, a tízes sakktornát, az már úgy is megvan, azok a dolgok nem ismételhetők, hanem az Old Trafford:

az ő tornájuk, az esedékes, az öt csapaté, a Szigeten folytatjuk, és most, hogy három-négy napja nincs torna, hiányzik; viszonylatrendszert alkotnak még a madarak is, a kis papagáj gépkocsivezetője meg én, mi is, és ez alakul aztán, hol úgy, hogy a „Tőled se, hozzád se” járdájáról, a hídfőnél, lefordulva, verítékesen a kialvatlanságtól és sírástól, egyszerre ott találjuk a másik madarat, az újat, és visszük haza, alig tiltakozik, nem tudjuk, mit fogunk a kezünkben, és hazaérünk, kirakosgatjuk a jégszekrényre a jegyeket, az útleveleket, a pénzváltásra jogosító papirosokat, megyünk be a nagyobbik szobába, és a madarunk hevesen tiltakozik, aztán némán húzódik tőlünk egyre távolabb, de hát tőlünk-e, és ha csak a kék-fehér kockás ingünktől, melyet nem ismer még, akkor kitől, akkor főleg kitől, és ki lesz az, akit este talán már jobban, másnap reggel végképp elfogad így is; és ki ez a másik madár, aki épp háttal nekünk ott szemelget a kalitka alján, feszes a teste, sima a tollazata, mindig csak az ujjamig jön, az ujjunkig, mesélem a gépkocsivezetőnek, belecsíp, játszik és elugrál, mint az ökölvívók, legföljebb aztán este, ha már fáradt, akkor bújik a gallérunk alá, akkor hasal a kezünkbe, de olyankor már le is fektethetjük nyugodtan; ahogy a nappalok rövidülnek, mesélem a gépkocsivezetőnek, egyre hamarabb fáradnak ők is; ülnek a tenyerünkben, féllábon állnak az ujjunkon, vagy esetleg nem is, hanem csak egyszerre azt érezzük, hogy felhúzták az egyik lábukat, hátracsapták a szárnyuk alá a fejüket, lehunyták a szemüket, alusznak; ez nagy csoda, mondjuk a gépkocsivezetővel, bólogatva, ez az elalvás; én nem vagyok érzelgős, mondom, nem is tudom, miért, a gépkocsivezetőnek, ezzel együtt (ezt sem tudom, miért kell így mondanom), valamelyik este, ahogy elaludtam, egyszerűen csak az volt, hogy én most el és el fogok aludni, mondom, olyan volt, mint gyerekkoromban; akikre gondoltam, mind nagyon együtt voltak, vagy szerettek volna végre, vagy végre igazán, vagy csak úgy egy kicsit együtt lenni, írom, egy Különtorna idejéig, hát egyáltalán nem lesz rossz, írom, hogy külön Sziget-bajnokságot írunk ki, és ez olyan, mintha azt mondanám: kiírom magam.

Ahogy én tegnap délben még azt hihettem, írom, hogy egyáltalán tudok a könyvemről! Hogy mi lesz a harmadik fejezet. És akkor kitárt ablaknál nyitva hagyom a kalitka egyik ajtaját.

A feleségemnek mondom ezt, a liftben; de még tegnap; tehát valahogy így mondom: „…és most mondok valamit…” És ezzel azt jelölöm, hogy „nagy baj van”, hanem ahogy ezt már így jelölöm, abból a feleségem jól tudhatja, hogy a nagy bajt ezúttal is megúsztuk.

Van-e olyan képtelenség, írom, hogy a nagyobbik szobában rálépek Szpéróra, vagy ráhúzom az ajtót, és visszarohanok a legalább mégis megmaradt egy verébhez, és a kalitka ajtaja nyitva, minden üres; rakom le a belső párkányról a kaktuszokat, gondolom, ezzel kezdeném, lehet persze, hogy hívnám a madarat, Némó, Némó! sorra járnám a helyeit, a lámpát, a képkereteket, a kis zöld sarkot a négy és fél méternyi fordítás polcán, felágaskodnék a polchoz; így lenne minden egészen valószínűtlenül régen; inkább mégis biztosítani próbálnám a terepet, becsuknám az ablakot, persze a kaktuszoktól nem lehet azonnal; mert ha nem ment ki a madár, jobb, ha nem is mehet ki most már; de az ablak csukva, a madár nincs sehol, és a nagyobbik szobában ott hever a halott. De ha nem hever ott, ha Szpéró él, csak Némó szállt el, s vajon mire; meg tud-e élni majd, igaz lenne-e akkor is, igaznak hihetnénk-e, amit mondogatunk néha: hogy nem volna-e jobb mégis elengedni, nem lett volna-e jobb mégis úgy? Három veréb közül maradna egyetlenegy; és ez rossz arány; rossz útravaló a Szigetre; az arányok is számítanak, mert mi elkerülhetetlenül – óhatatlanul! – számítgatunk.

Mintha a veszteségnek már a jelzése, a lehetősége is felszabadítana. Nemcsak a harmadik fejezet kötöttségei alól; egyáltalán. Már a könyv szerkezetén gondolkodom; hogyan ússzanak ki a verebek? A legjobb megoldás: a középső rész a Sziget; szóhoz jut végre a Mezőny; a feszültség forrása: élve találjuk-e Szpérót és Némót; „kalandjaik” nagyjából használhatatlanok; hiszen nem voltak részei az improvizációnak, mely velem folyt.

Ilyen személytelenül.

Megkapjuk a személyes élményeket; a jellegzetes fordulatokat; vagy mégis a feleségemnek volna igaza: hogy az is nagyon sok lesz, az is elég lesz? Mit kezdek, valóban, Némó tukánhangjaival, az énekesmadárságával? A feszes tollazat miként érzékeltethető? A két szoba elválasztottsága és összetartozása? S így, általuk – a magamé? Nem ámítom-e épp így önmagamat? Nem valamiféle jellegzetes eseménytörténetet adok-e csupán én is?

Bizonyára. A harmadik rész azután…

Vagy ne is törődjünk mindezzel. A regény szerkezetéhez nem tartozik hozzá, hogy a regény szerkezetén tűnődjünk. Legyenek az elemek minél jellegzetesebbek. Például: még tegnap, de már a nagy izgalmak (a nagy izgalmak elmesélése) után, s azután is, hogy – zárt ablaknál immár! – kinyitottuk Némó kalitkáját, ezúttal mindkét ajtót, és a madár félóráig se jött ki; szemelgette a magvakat, fürdött a homokban, tanácstalan volt, mászkált; hanem akkor egyszerre kinézett azon az ajtón, amelyiken a Papsi lógott, megrázta a csengettyűt. A nyelvénél rázta. Visszament még, de öt perc múlva kint volt az ajtó tetején, a fémkalitka egyik ajtaján, s onnét a függönyre röppent.

Mindezen, írom, túl vagyunk, Némó megmentette, ahogy a feleségem mondja, a lelkemet, a lelkem tudatát; fürdőzöm a kádban, feleségem bekopog az előszobából nyíló ajtón, benyit, lát, mégis az ajtószárnyra pillant először, nem vagyok-e ott. Csak lassan értem meg, mire céloz.

Nem is Némóra; Szpéró szokására. És hogy…

Még efféle jellegzetességek:

Dömi (ő is visszaúszik a képbe) azt mondja: „Minyu, mi lenne, ha én Szpéró lennék? El tudnám mesélni, mit érzek madárbőrben?” Ez a Meghívás-könyv egyik mottójára is utal. Mégsem értem azonnal; ma, írom, semmit se értek azonnal; főleg ma, írom, amikor írom; mert most még változtathatnék rajta; ha nem írnám, hogy nem értem. Dömi azt feleli: ez az idegesítő! Hogy mindent annyiszor kell elmondania. Nem, nem, mondom szomszédunknak, aki mentegetőzik, nem hallottam én semmiféle zajt; sőt, teszem hozzá, nem csodálnám, ha tőlünk hallatszana zaj; mert a forgalom… a Lánchíd utca, amely már nem a régi… és ha a feleségem mond valamit, két eset van, magyarázom szomszédunknak, írom, és nézem a szép darab salátát, mely kirepül Némó kalitkájából, vagy azt felelem, hogy igen, bár fogalmam sincs, vagy hogy nem-ér-te-e-e-em! És akkor, írom, bekopog, látja-hallja a kádba csorgó vízsugarat, és az ajtószárny élére pillant. A Kockás Haveron ülök, hallgatom, ahogy feleségem beszámol az utazási irodáról. Egy jelsai prospektus a zsákmány, és egy cím a déli harangszó városából, egyelőre még városába; és akkor halkra fogom a hangomat, mert, mondom a telefonba, újra fürdik. Áll az asztalon, áll az ivótáljában, beleereszkedik, fröcsköl, megrázza magát, csupa víz már a háta, a nyaka, kiugrik az újságpapírra, szétrázza a tollazatát, borzolja magát, akkor látom, hogy a kalitkaajtó csukva, ahogy hintázott rajta, becsukódhatott, ki kell kötöznöm az ajtót, különben akár egy napra is kizárhatja magát, s most, hogy még szőnyeg sincs, ahol kapirgálhatna, nem tudom, mit csinál; a feleségem azt mondja, szeretne ő is itt lenni, hogy lássa; akkor a kalitkája előtt, a padlón végighasal, szétereszti a szárnyait, odamegyek a telefonnal, a kezembe veszem; hanem előbb az ingemet, a kék-fehér kockást, levetettem már, így ülünk; hallgatjuk, hol is lakunk majd nemsokára.

Hogy valamit előkészítettem már, írom; hogy ezt gondoltam az imént, a Kockáson ülve; csak elfelejtettem, mit; a lényeg ez volt: előkészítettem, tehát nem kell megírnom. De talán nem is előkészítésről volt szó, hanem elméleti kidolgozásról; akkor ez lehet: az Old Trafford, az állandó Torna, az idő hasonlata; és most, írom, eszembe jut: a Szigetet készítettem elő, és így arra is módom volna, hogy a könyv középső része a torna XIII–XVII. bajnokságának története legyen. Ez a kiragadott rész, ez lenne Jelsa bajnoksága, mindenki egyenlő esélyekkel indulna, egyforma mérkőzésszámmal; s nem jogos-e valóban, hogy a tornák megszabott, józan rendjén kívül egy nem kevésbé pontos, elcsúsztatott egység is megformálódjék: az I–V., VI–X., XI–XV. és XVI–XX-as osztások helyett egy ilyen, látszólag, aszimmetrikus: XIII–XVII. Mit jelent ez? A XV. bajnoksággal a sorozat (a torna) harmadik negyede zárul; elfogadjuk azonban mértékegységnek a Szigeten-létet; s külön kis összefüggést alkot a nagyobb „egész”-ben. Feleségem megemlíti: ötször voltunk már a Szigeten, de eddig még sosem ültünk csónakba; ezt, persze, csak Lapos és Csiripovics Csiprip kedvéért mondja, és nem a „díszpintyek” csónakjára gondol, a turistafuvarozóra, hanem esetleg a házigazdáékéra; nem is rossz gondolat. Hajnalban gyakran hallottuk őket; olyankor átfordultunk, mint mondani szokás, a másik fülünkre, még annyit se voltunk ébren, hogy zavarjon minket a nagy télikabátos szekrényből áradó molyirtószag, Dömi azt kérdi: miért nem lehetett ezt egyszerűen úgy mondani, hogy „a molyirtó”; akkor valóban gondolhatná az olvasó, hogy egyek vagyunk medvéinkkel, egy pillanatra, ott, a jelsai házban, az asztalosműhely elcsöndesült gépei fölött, egyek vagyunk, és halljuk, ahogy halászni indulnak a házból, eleinte nem is tudjuk, hanem ezt ki lehet találni, más megoldás nincs; és akkor egy hajnalban nem ők mennek, akkor már mi megyünk; ahogy a Meghívás-könyvben: elhaladunk a kivilágított benzinkút mellett, hajnali négy, mehetnénk az Assecurazione Generali egykori épülete előtt is, Kafka biztosítótársasága; és az éjszakai futók jutnak az eszembe, melyet nem is illik már idézni, olyan ismert dolog, hanem az én számomra öt-hat éve ez munka volt, állítólag az enyém is; nem az enyém, és az ilyen munkáktól az is kevésbé az enyém, ami az enyém volna különben; mintha, írom a Meghívás-könyvben, az írógépem bal oldaláról az írógép jobb oldalára kerülnének át a dolgok, és ha ebben van bármi szakrális elem, azon én, középen, kívül maradok; az átfordulás éle vagyok, az ajtó élén vagyok valóban, csak még értelmetlenebbül, mint Szpéró; a bajnokságok egy-egy mérkőzése is így fordul át eredménybe, nemrég még kitűzött időpont volt, most eredmény, kész, vége, kihántva a héjból a magv, már nem e v nélkül, már valaminek a magva volt, és most semminek semmije, és mégis, ezekből az eredményekből, írom, és felugrom, odamegyek Némó kalitkájához, hogy a salátalevelek maradványait visszaakasszam a rudakra, a rácsra, a fakanál alá, jövök el, látom, nyitva megint az ajtó, most a másik, csak ezt legalább azonnal észrevettem; állandó veszély, írom, és elejtem az iménti témát, nincs írói autonómiám, írom, állandó veszély, hogy azok közé kerüljek, akik elengednék Némót, akik szerint a madárkát „rabságban tartjuk”, akik nem tudnak, nem is tudnak az egyikükről; miért választok el kezeket és kilincseket, milyen jogon, ha aztán én magam így? De hát én, írom, hason végigcsúsztam a madárért egy fél parkot, amikor a másikkal, aki négy hete nálunk volt már akkor, békésen meglehettünk volna, hajnali négyes ébredések nélkül, kialvatlan végighúzott újabb három hét nélkül, összeszedtem Némót, kiharcoltam, hogy életben maradhasson, és akkor. Visszatérek mondatomhoz. Ahogy ezekből az elemekből is összeáll a könyv. A találkozókból és eredményeikből összeáll a Sziget. A mezőny így indul:

még vannak tizennyolcan, és a táblázat nem marad el egészen, csak ismét megfájdul a fejem. A körök azt jelentik: vezet. Ahol a pontszám ismétlődik, a csapat pihent. Öt pont = bajnok lett a klub. Négy pont = második lett. Három pont = harmadik hely. Két pont = túljutott a nyolcaddöntőn. Egy pont = kiesett a nyolcaddöntőben. Beveszek egy Algopyrint. Gyógyszeres dobozt összeállítani, írom, már az írógép jobb oldalán, egy levélcédulára. Kalmopyrin, Algopyrin, Enteroseptol, Chlorocid, Dedalon, Ketazon, géz, leukoplaszt, Ultraseptyl (és por!), Elenium, Maripen, Chlorosan, Eunoctin, Irgamid, Ovidon, fehér bőrkenőcs; könyvek: Ed McBain, Gardner, Emma Lathen, Simenon, Déry, Belgrád-könyv, kis útiszótár, Rejtett dimenziók, Konrad Lorenz, Michel Ragon, Handke, Thomas Bernhard, Ottlik, Isherwood, Golding, Vercors, Szauder, Čapek, Born, Montherlant, még; konzervek: 3 darab töltött káposzta, 2 darab kapros húsgombóc, négy zacskó levespor; könyvek közé: Chichester; két üveg kis cseresznye, javítom, két kis üveg; villanyfőző, három doboz gyorskávé; kanalak, tányérok, poharak, citromlé; ruhanemű, ezt a feleségem már összeállította a listán, csak zsebkendőket teszek hozzá. Szokol, Yashica, filmek, kártya, Dömiék fényképei, verebek fényképei. Az OT/III-at átírni a Sziget Füzetébe. Esetleg a tavaly ősszel vásárolt kis tanrendekre; mint a totószelvények, olyanok ezek az órarendek. Időpontok (a hasonlat ellenére) nem kerülnek a nyolcaddöntő mérkőzései mellé, mert sűrített program lesz; hogy mind az öt bajnokság Jelsán kerüljön sorra; a bajnokságok így is időt jelölnek; elhagyjuk a temetőfalat, befordulunk a kemping útjára a kis öbölnél, ahogy eddig minden évben először mártottuk meg a lábunk; innen kavicsokat hozni, írom, de csak a könyvbe, ide, mert ezt nem kell följegyezni; megállunk az öbölben, térdig állunk a kemping csatornája mellett, és lehajlunk egy-egy kavicsért; elérjük a poros kaput, mészkőfalak közt megyünk tovább; az újságos zárva, forró dél van, kora délután, fél három; ebédelünk, Szokol szól, utána mérkőzés; este mérkőzés, séta a kikötőben, Dömiék jönnek szembe velünk, Dömin kalocsni, Broomeyn kalap; érdekes, búcsúsétájukat még sosem láttuk; minden megy, Minyu, minden megy, írom. Telefon; Dömi mellett hasalok a Kockáson; nézem, ahogy Szpéró fürdik. Ennek is már vagy egy órája.

Bárány 2 4 6 7 7 9 10 12 13 13 16 17 pont

Így sem lesz jó, végképp követhetetlen, írom. De hát nem azt akarom-e mondani, írom, hogy az idő, az idő eltöltése – követhetetlen? Az idő: következik; mi azonban nem következünk, mi ezt nem érzékeljük, ezért nem bírjuk követni az időt?

Nem, semmi ilyet nem akarok mondani.

Összeállítani, írom, Schlachtoczky úréknak a tudnivalókat. Feleségem mondja: el kell kezdenünk a jegyzetelgetést, hogy minden apróság együtt legyen.

Elkezdem.

„Kedves Schlachtoczky úr és…”

Abbahagyom. Átmegyek a nagyobbik szobába, végigdőlök az ágyon, fejem Dömi párnáján, lábamról leesik a strandpapucs, bokám körül szél kavarodik, már ott van Szpéró, eszik a körmömből. Kinyújtom a kezem, üljön a tenyerembe. Odaül. Miért nem folytatom az OT/III. táblázatát? Miért nem másolom át legalább a Sziget Füzetébe? Miért nem kezdem el valóban a tudnivalók ismertetését? Ez a könyv nem arról szól, hogy ez a könyv széthull; egy könyv, ennek az előde, széthullt, az hullt szét úgy, hogy egészben maradt, saját személyem elérhetetlen egészében; túl nagy tömb; felesleges dolgokkal teli. Az első fejezet itt mindent elmondott rólam; mi hogyan lett, elmondta; most csak dönteni kellene: mi legyen, például, a Sziget története ezeken a lapokon. Máris ilyen idegen tőlem a lehetőség; „ezek a lapok” lesznek a nem-tudom-miből; ami pedig még lehetne valami, valóban. Ezek a lapok: ilyen hideg lenne a Bajnokság története (itt); és ha azt mondanám: Egy júliusi kedd reggelen, amikor… Vagy: A gondosan kimosott papírkosárban helyeztük el.

Mindhárman így kezdték nálunk. Az érdekelne, hogyan végzik? Az sem.

Nézem, ahogy a párna mellett lelógó kezemben elhelyezkedik. Mennyire emelhetem közel a kék-fehér kockás inghez? Most, ahogy ezt írom, az ingről már egy foltot is le kellett mosnom; közben tehát ez történt: közelebb húztam a kezem, jött, az ingem gallérjától elröppent, le a padlóra, az ajtófélfákról lekapart vakolatdarabokkal játszott, az egyiket elvitte a kalitkájához, az ablak alá, oda, ahol az előbb, fürdés után, hasalt; érte mentem, jött, lenyújtottam a padlóra a lábam, bebújt alá, nem moccanhattam. Felemeltem a lábam, jött, elkapta a körmömet. Bebújt a két lábfej közé. A tenyerembe vettem. Lehunyta a szemét…

Kék volt a szemhéja, láttam, ahogy a toll alatt valami megremeg, ahogy a fekete szemgolyó eltűnik a kék szemhéj alatt. Bal kezemben feküdt, odavittem a jobb kezemet, döntse hozzá a fejét. A fejét előrehajtotta, simogattam a szeme és a csőre mellett; ahol szoktuk, ahol a taxis a papagáját. A dolgozószobából Némó csengettyűzése hallatszott. Papsi csengője újabb salátalugasban lóg. Mi legyen a könyvvel? Ez a rész lassan véget ér. Lesz egy középrész. Thoreau-idézet vezeti be. És a Sziget története helyett talán Szpéró története következik. Van-e története; történet-e az a korai időszak, az a percről percre folytatott küzdelem, a sok felesleges aggódás. Fogalmam sincs, hogyan leszek író ennek a könyvnek a közepén. Tegnap azt hittem, tudom, mi jön; akkor az a nyitva felejtett ajtó jelezte, mire számíthatok. Ha szabadon engedtük volna, mondja feleségem, egy volna ő is a fán zajongó verebek közül; és, teszem hozzá, nem fájna senkinek, ha meghal. Nézem a kék szemhéjat; ilyen lesz a szemük, ha nem mozdulnak többé. Nézem a vedlő tollazatot. Még csapzottabbak lesznek. Oldalt billen a madár, és vége. Befejeződik egy kis szakasz nem-tudom-mi. Ez a könyv és a nem-tudom-mi között: különbség? Ez a különbség vált fontosabbá nekem, mint a két végpont bármelyike?

Így sem igaz.

Minden elmaradt; belefogtam, jeleztem a viszonylatrendszer elemeit; jelöltem, tagadólag, az értelmezési lehetőségeket. Két veréb között (melyek már nem verebek) és két mezőny között (együtt velük), a feleségem és én. És ami még úgy van. Amivel eltelik a nap. Összeegyeztetések. Most látom be, ebben a könyvben, hogy ez sosem lesz másképp. És ha ott vagyok bárhol, egy-egy helyszínen, amit a távolból elutasítok, nem mint önmagát, nem érdeme szerint, csak mint egyeztetendőt, ha ott vagyok, mintha mi sem lenne természetesebb. Mint az. Hanem már érzem a tapintatot. Már tudják rólam. Az itthoni intenzitást. Örülnek, hogy látnak; így-úgy. Örülnek, ez annyit jelent (amit én ebből érzek): nem jeleznek hiányérzetet. Nem vagyok többé rendhagyó. Ezt hálálom meg, amikor a bajaimat, a kudarclehetőségeimet behozom a lakásba? Elintézem őket itt? Nem erre vágytam gyerekkorom óta? Az a pár sallang akkor már elviselhető. Mitől kímélhettem volna meg magam, ha ennyi lett volna minden veszély, régebben is: hogy a két lábfejem valamelyikét rosszul mozdítom, és valaminek vége? Miért kellett volna bármitől is megkímélnem magam.

Iskolába megyek. Szokol üdvözli az új tanévet, üdvözöl, ahogy tegnap kihajoltam megint ezen az ablakon, és minden tágasabb volt, a gesztenyefák lombja még tömör, péntek este, másnap már itt megyek anyámmal a boltba, várakozom a járdán, nincs az a hely, ahol annyit gondoltam erre a helyre. Itt vagyok, ennek a régi-és-új helynek a viszonylatrendszerében. Egy könyv szerkezete, ha teljesen az enyém: megvédhetett volna? Lehetett volna, akkor, egy könyv viszonylatrendszere teljesen az enyém? Lehet-e bármikor az?

Ennél kevesebbért nem lenne érdemes írónak lenni. Sokkal kevesebbért vagyunk mégis azok. És mindannyiszor meddig?

Ha meghallom a verebeket, írtam, tudom: otthon vagyok ebben a városban. Ez olyan könyvbe való dolog. Megfogalmazás. Igaz; és nem igaz. Most itt ez a két madár se nem igaz, sem nem igaz. Ez volna igaz, végül? Madarak egy kórház ablakából. Madarak holtan egy papírkosárban. Egy madár neve egy klub nevében. Tehát nem halhat meg, nem történhet ilyen. Meddig nem történhet? Eltelt nyolc hét; hány napig bírta volna a Lánchíd kis alagútjánál, éhen? Az Erzsébet-híd melletti parkban, nagyon éhen? Hány hetet ajándékoztunk már nekik? Mit jelent ez? És mit ér? Könyvbe való dolgok; és nem áll össze belőlük könyv. Könyvek mesterséges úton jönnek létre. Eszközökkel alakíthatók. Körüljárhatatlanok? A körüljárhatóságról írt könyv, mint könyv, már kezelt? Körüljárhatatlan? Állok vele egy fa alatt, mint egy riportalany, és mondom, mondom a magaméról, ami a kérdezőé; és legföljebb azt mondják: Ne haragudj, nem egészen értelek; és ez még akkor mindig egy remek fogás, hogy kiemelje, ami fontos; ami abból a reménytelenül nem fontosból akkor még mindig.

„…Én vagyok-e? És így is hol?” Összenyitom a két szobát, és végigfekszem a Kockáson; és már azzal a fogással sem élhetek, hogy fél három van, szól Szokol, kinézek a szúnyoghálós ablakon, látom a hegysort; kinézek a tulajdonképpen szúnyoghálós ablakon, a zöld kaktuszvédő hálón át. A védőháló egész nyáron nem került le, és sok kaktuszt megvédett. Nem ajándékoznám-e el, készségesen, akár az összes kaktuszunkat? Maga Kaktusz, a Kaktusz/Certo klub alapítótársa, olyan nyugodtan áll Aloysius könyve alatt, a homokóra és a Kupa polcán; a Kupa eredetileg egy bajnokság díja lett volna, de a bajnokságból annyival több lett, a Kupából azóta inkább csak sorsolunk, sőt, már azt se, mert ezüstszálak kerülnek bele, radírtörmelékek, fenyőtűk; az indián varázsszeres zacskók kései utóda egy ilyen edény, s vajon mit hordhatnék a nyakamban vagy az övemen; miféle tűzön égethetném el, s mikor, az összes Eredményt, s valamennyiöket; és miért, milyen jogon? De ha elfogadom, hogy Nekik élniök kell nélkülem is, nélkülünk is, nem csupán a másik rosszat választom-e így is? Elbizakodottan, mi több. Fekszem, átölelem Dömit, Broomeyt és Csiripovics Csipripet. Mindhármukat. És hozzájuk sem érek; közösen érnek hozzám, védőburkukkal, mégsem személytelenül. Alszom, míg valami apró rángatás fel nem riaszt. És nem rezzenhetek össze; aki rángat, nyugodtnak tud engem, ha nem is moccanatlannak. Azt hiszi, úgy mozgok, ahogy ez az ő mozgásához illik. Aztán megint csak fekszem, Dömiék közelebb-távolabb ott fekszenek, és nem hiszek semmit. Eleget tudok legalább ehhez az elalváshoz, már most is.

„Megnézem a tavalyi pénztárcát, az elköltetlen aprót: ez már az út közeledte megint? Egy dinár és hetven para, ennyit használhatok; két pogácsa ára. Még ez-az; pár franc, egy-kétszáz líra, ötven rappen: azoknak a helyeknek a pénze, amelyeket az újrajátszandó Különtorna tízes mezőnye végiglátogat; és Kéztyó meg Lábtyó tízfelé lábteniszezik. Gyertyafényes csűrben kártya, hangversenyhortyogás, olvasom, idézeteket keresve. Nem akarnak nézni az állatok. S hogy nagy madarak suhanása, mellettünk. Ez itt egészen kis madár, még mindig nem hagyja megfogni magát, közelítem a kezemmel, belecsíp stb.”

Idézetek formájában, írom, így is megpróbálhatnám. Vagy másképp: a pénztárcával kezdve. A kalitka fölé hajolok, az olajszag egyre enyhébb, talán nem is olajszag volt mégsem, bár mindkettőjüket bekentük egy kicsit, atkák ellen; hanem verébszag; Polyvitaplex-szag mindenképpen. Vigyek Polyvitaplexet, és a Szobában első kavicsainkkal törjek porrá egy szemet? Hajoljak fölébe? A gyógyszertárban Chinacisalt, Deadalont és Algopyrint veszek. Előttem egy néni. Ha a cukrászdában állnánk, türelmetlen volnék. Így, itt: figyelek. Előkerül a pénztárcája. Nem kezd benne kotorászni. A pénztárcát mindenestül – de már kinyitva – benyújtja az üveg félholdnyílásán. A pénztáros szedegeti ki a négy forint húszat. Ennek a pénztárcának, érzem, már jó. Még valakihez kerül vissza; ahhoz, akié; még körülötte ez a hagyományos rend, de már kitekint korlátain, már kiengedik; már úgy szolgálhat, hogy nem köti a tulajdon. Mintha Dömiéket látnám; a mezőnyt; csak hozzájuk még mi kellünk. És a másik állapot, melyet érzékelni bírok, velük: ha mi ketten már nem leszünk velük. Hanem ez a pénztárca ott a gyógyszertári pénztárban az átlendülés élén ül meg; hosszasan, békésen; ahogy egy madár valami kiszögellőn vagy emberi talp számára támaszt nem kínáló helyen. Ez a pénztárca lendít túl a holtponton; még itthon vagyok, szerda van; a tó elkészült; a vadon következik, estére hagyom, az új bajnoki évad mérkőzése mellé, a második forduló kiemelkedő találkozóját közvetíti a televízió; látni fogom Szokolait, Majort, Esterházyt, Zsiborást.

Nézem, ahogy fürdik.

A mai nap, mesélem a feleségemnek, telefonba, nagy fordulat Némó életében. Míg beszélek, Szpérót etetem salátával az ágyon, írom; és szelet érzek a bokám körül. Némó lejött a lámpáról, ahová a tenyeremből szállt fel.

Életében először szállt, került úgy tíz perccel ezelőtt önszántából a tenyerembe.

A lámpáról a fémkalitka tetejére röppent, ott hasal, szárítgatja a tollát.

Újra ide fogom venni a kezembe, ha engedi.

Megyek, megpróbálom.

Mielőtt ezt abbahagyhattam volna, leröppen a kalitkatetőről, állt pár pillanatig az egyik ajtaja küszöbén, aztán beugrott a kalitkába, föl az alacsonyabbik rúdra.

Ott tollászkodik, ott szárítkozik.

Ide nem nyúlok utána. A nagy fordulat épp ez volt ma reggel. Elkezdte a ki-be járkálást. Tegnap egyáltalán nem volt kint a kalitkából; tegnap egyáltalán nem írtam, egyébként; a kettő nem függ össze, csak szintén egyáltalán volt. Este volt csak kint, már fáradtan, a feleségem nyakába telepedett. Vacsorázni kellett; Szpéró is szabadon volt még, és a sötétben rosszul látnak. Szpéró nekiment a h-moll mise keretének, onnét lecsúszott egy kis kaktuszos tálra.

Ez a kis kaktuszos tál, a tóvan, jelzi, hogy itt az ősz, jön a kaktuszok téli idénye. Egyre-másra kerülnek be a tálak és cserepek az ablakból. Szpéró nem esett rá a tálra, épp felröppent még, és a feleségem másik vállára szállt. Nem tudjuk, mit művelne egymással a két madár? Nem tudjuk. Ezért van zárva a két szoba között az ajtó? Főleg ezért. Beszélgessünk csak, mondom feleségemnek a telefonba, annál tovább salátázik Szpéró. Így legalább biztosan salátázik.

Tegnap Szpéró megfürdött. És mintha elment volna a verébszaga. Az olajszag lett volna az mégis? Némó kalitkájára hajolva ma reggel verébszagot éreztem. A Polyvitaplex lenne az? Ahogy az imént leröppent a földre kiterített újságra, azt hittem, salátázni akar csak. De ma ő is megfürdött. Ma Némó is megfürdött. S aztán még sok minden történt.

Először a salátából evett; mert önállóan is esznek a salátából. Akkor hátranéztem, a pénztárcát írtam épp, és láttam, áll a halványkék ivótál peremén. Ez már csak olykor ivótál; iszik a rendes itatóból. Ez is fordulat; ma láttam először. Ma láttam először, ahogy a dolgozószoba újabb részein kalandozik. Talán nem is most első ízben; eléggé ismerős volt neki a villanykályha környéke; a tálca, rajta néhány kaktuszos tál; az egyiknek rá is telepedett a peremére. Végigszökdelt a szigeti könyvhalmon: az Ottlikon, a Belgrád-könyvön, a Simenonon, az Isherwoodon, a Szauderen. Az Old Trafford leendő – alkalmi – füzetén. Ide, jegyzem föl, írógépemtől jobb kéz felé egy levélcédulára, bemásolni a táblázatot, az állást a XII. bajnokság után, a körmérkőzéses táblát. Mit csinál vajon a kaktuszokkal? Azon a tálcán épp eléggé tövises kaktuszok állnak. Elröppent.

Másodszor is beleállt a halványkékbe. Aztán harmadszor. Csuromvizesen szállt rá a kalitkatetőre. Suhanást éreztem a lábamnál. De nem a szokott képkeretére ment, hanem arra a virágállványra, amelyen néhány saját ültetésű kaktusz áll. Meg a karácsonyi medveformájú; amely rég nem az, csak a korabeli fényképeken. Figyeltem, mi lesz. Ráállt az egykori medveformájúra. (A szóalak keveset jelölhet a változásból, írom; a témát nem akarom kibontani; délelőtt: Némó szabadon, s akkor még nem fürdött; hazajöttem, már az 517 dinárral, a Bankból; pénztárak, pénz, útlevelek, váltás, engedély; egy szociális otthon öreg lakójának pénztárcája a gyógyszertárban; a pénztárnál, ahol egyszer két kaktuszdugványt vettem át.) A medveformájúról áttelepszik, pár centiméterrel odább, a saját ültetésekre. Kilöki egyiküket. Leül. Ahogy aztán a tenyerembe veszem, érzem, forró és vizes a hasa. Ül a földön, igazi földön ül. Kilöki a másik kaktuszt. Most megtörtént hát. A Meghívásban írtam: „Állom a szavam. Sőt, várom, hogy veréb kaktuszomat bántsa. Nem lesz bántódása.”

Érzi-e, hogy nincs bántódása?

Felemeltem a kaktuszos cserépről, megtapogattam a medvét, semmi baja nem volt, visszaültem a géphez, nem folytattam az írást, fogtam a madarat. Belehasalt a tenyerembe. Hatalmasakat csípett az ujjaimba. Forogni kezdett. A másik kezemtől egy pillanatra megriadt, aztán hagyta. Lapult a két tenyerem között. Most sem engedte el magát; feszes volt a nyaka, „lenyalt” a fején a száraz toll is. A hasa forró. Fújni kezdtem, nem tudom, ez kellett-e neki. Csípte az ujjaimat. Támadott; de nem akart elmenni. Gyakran kérdezzük feleségemmel: ez náluk játék? Szpéró is csinál így.

Akkor elröppent az ismerős képkeretre. Utánamentem; a kalitkára szállt, lehasalt a drótokra. Hagyta, hogy elhozzam. Kezdődött minden elölről. Csak amikor megint elment, s ezúttal a kalitkába, ott nem hagyta megfogni magát. Nem erőltettem. Látszott, szárad. Most a kalitka alján szemelget. Ha benyúlnék érte, vadul menekülni kezdene. Az imént azt akartam mondani, írom, hogy a kezemen fekszik, s úgy érzem, mintha látnám, mi van ott, ahol épp nem vagyok. (Épp nem vagyok; mert lehetnék; csak nem.) Vajon a pénztárca? Tévedés? Láthatom-e, milyen lesz, ha Dömiéknek nem leszek? Azt láttam-e? A fürdés; a pihenés a kaktuszokon; hagyja magát tenyérbe venni; de most mintha mindez nem is lett volna. Ezt érzem úgy? Ahogy az előbb megfogalmaztam? Csak állatkert volt azon a fenyőtűs karácsonyon, vagy verseny is, ezen gondolkoztam egész délelőtt. S nem az volt a kérdés az első részben, csak mire írni kezdtem, elfelejtettem ezt is: hogy 1944 karácsonya előtt volt az állatkert, vagy utána? Verseny akkor nem lehetett; legföljebb a lóversenytáblán; mert az első versenyt, a szőnyeg körül, faállatokkal rendeztem; ők pedig már háború utániak. A szőnyeg körül; és egyetlen egyenesen; ez a két verseny volt. Az egyenesen – amely mintha a százméteres síkfutás lenne egy stadionban; inkább ezerméteres, csak ilyen stadion nincs; de hát az állatok kerékpárversenyen vettek részt, vagyis nem lehet összehozni valós helyszínekkel – a talpuk nagysága szerint több kategóriában indultak; egyszerre rajtolt mind. Érdekes lenne tudni, egy kacsa nem előzött-e így is oroszlánokat, tevéket; vagy egy mókus egy zebrát; a mókusnak harmad-negyedakkora fatalpa volt, mint a zebrának, a tevének, az oroszlánnak; de ha a kockadobással szerencséje van, egészen kis talpú versenyző is az élre törhet. Érdekes lenne pár följegyzés.

(Egy kérdés itt kimarad. Ha; így kezdődik; és a megismétlés lehetőségére vonatkozik; természetesen nem velem a főszerepben. A kérdés kimarad.)

A lóverseny, a táblán, eleinte igazi lóverseny volt, tehát semmi különös. Ahogy a játékkészítők eltervezték. Az igazi játékok a saját terepen rendezett, saját mércés, kockadobásos versenyek voltak. Észak-budai barátommal és a paplakban is: hadijátékok. Nagyon szerettük ezeket. Egy-három-öt: nem történt semmi. Akire kettest dobtunk, könnyű sebesült lett, akire négyest, súlyos; akire hat pont összejött, az a bábu halott volt. Hatosra persze nyomban. Észak-budai barátom, azt hiszem, egész egyszerűen két-háromannyi bábuval szállt harcba. Ezek a bábuk társasjáték-figurák voltak. Egy inggomb volt a nyaktiló; ennek nem jutott szerep a hadijátékban. Idehaza anyám gombos dobozában leltem egy hasonlót. Megpróbáltam lefejezni vele egy bábot. Nem sikerült. Magamban kerestem a hibát. Tudtam, észak-budai barátom értené a módját. Macskákat is boncolt. Ez, ma már bizonyos vagyok benne, nem jelenti, hogy a madarakat szerette. Ez az egész nem jelent semmit vele kapcsolatban. Nem határozza meg a lényét. Nem is hiszem, hogy lényét meghatározhatom. Könyvet írok, arányrendszert hozok létre. Ebben viszont ezek a részletek hitelesek lehetnek. Minden a kivitelezés dolga? Ennél viszont jóval többet akarok. Némó a kalitkán hasal. Tukánhangokat ad ki. Ezek a hangok nem tukánok hangjai; csak egy veréb ismeretesebb fajta hangjelenségeihez képest lehetnek, s főleg nevük szerint, azok. A Lábtenisz Különtorna (ugyanolyan torna, mint a kártyabajnokságok; csak így nevezem el; állítólag lábteniszt játszik Kéztyó és Lábtyó, akik közül Kéztyó talán kézzel is a labdába üthet, ezt még meglátjuk; és Kéztyó nem a feleségem, Lábtyó sem vagyok én; Szpéró nem Jonatán Amadée, bár azt állítom, ott, és Némó sem Scsescsemov Frigyes, bár ugyancsak, és a tízes mezőnynek semmi köze az elmaradt sakk-főtornához; lehet azonban, hogy végül mégis elmarad; ez véletlen egyezés). Állat kerékpárversenyek, és gyűlések a karácsonyfán: gömbgyűlések, gombagyűlések, tobozgyűlések. Ez nem jelenti, hogy közös dolgok élén kívántam állni; mégis utal ilyesmire. Nem zárja ki, hogy abban az időben ez csak a játékokra korlátozódott; bár tulajdonképpen igen. Egészen másképp haladtam volna tovább, ha mindezekről a dolgokról nem elsősorban írni akarok. Ezek azonban nem modelljei semminek; önmagukban vannak, teljesen vannak; a valóságos dolgok ennyire teljesen sosincsenek. Bár elegendőnek érződnek, ez igaz; ezért hiszik őket teljesnek. Arról a vonatkozásukról, amely mégsem az, beszélni: túlérzékenység. Ne vegye olyan komolyan a dolgokat, szerkesztő úr, mondja egy komoly ember. Telefon cseng; Szpéró, ha nem vagyunk ott, újabban válaszolgat. Nála persze ez nem vétel; s a másik véglet se volna, ha néma maradna például. Még ezt a telefont felveszem; a feleségem az; akkor ezt az oldalt befejezem, és megnézem a vadont. Hétkor meccs; jó lenne igazi bajnoksággal élni egy-országban; ha például az Arsenal, a Liverpool, a Derby, a MU és a MC, akár a Nottingham és a Chelsea játszana itt. Ha sűrű lenne a mezőny. Így? Megvan a háromszor két rangadó, és azután? A déli harangszó városában történt, még 1969-ben, hogy először kezdett nem érdekelni, mi van a futballunkkal. Most már a déli harangszó városának futballja sem érdekel. Éveken át halasztgattuk, hogy kimenjünk egy OFK- vagy Zvezda-meccsre; már nem kívánjuk. Jó lenne, ha a meccs utáni napon még ott lehetnénk; ha látnánk a nagy tömeget, a teli trolibuszokat, a hemzsegő járdákat, parkokat; és tudnánk, hogy mi még holnap is itt leszünk; mert ha nem, ugyancsak veszítettünk; mintha akaratunk ellenére kellene kimennünk a stadionba. A bajnokságot, persze, nekünk is állandóan játszanunk kell, gondolom, ahogy dinárért állok egy nagy teremben; aztán ülök, tágas, világos, nem eléggé szép. Először járok ekkora bankban idehaza. Vajon a gombjaim, gondolom, kint a magas polcon. Hogyan gondolok rájuk vajon, gondolom. Megpróbálom átélni a létezésüket. Mind más, nem egyencsapatok. Emlékek csak; méltányolható emlékek. De az nincs, ami Ullsteinnel, Liptonnal, Báránnyal, Canarinóval, a többiekkel; hogy este róluk töprengek. Az ágyon nincs ott a kockás; ilyenkor kisbetűvel írható; mesélem Némó fürdését, odajön Szpéró, játszani kezdünk. Ugrál az ujjam elől, vigyáznom kell, az én kezem sokkal nagyobb; főleg akkor kell óvatosnak lennem, ha a verébkoponya a tenyerem éle alá fúródik; felemelem a kezem, aláhasal, forog, barlangot kerítek köré, odút, belecsíp a tenyerembe, a hüvelykujjam tövébe, kijön, forog tovább, követem a tenyeremmel, karámot formálok, eszembe jut a Fenyőtűs Állatkert. Ullstein és Lipton szívesen játszana egy csapatban, s velük Mézi is, alakíthatnának esetleg Ara/Trafikkal négyesben új csapatot. Bárányéknál akkor Dominó/Oázis lenne az új klub, és a berni Petit Lancy vezetésével a bázeli Ca’D’Orgó és Morgó. Nem lennének eléggé jellegzetes klubok; és Mézi meg Lipton nem akarja elhagyni ugyanakkor a Bárány-csapatot. Bárányéknak az OT/I-ben és a II-ben rosszul ment; most a III. elején jól feljöttek, az összetettben persze csak szépíthetnek helyezésükön, pontosabban: csökkenthetik lemaradásukat; Fülöpkéék csapata (Fülöpke, Kaktuszék, Martinék, Athosék a négy klub) fölényesen vezet. De ez a Szuper Kupa csupán; maga az OT/III. sokféleképp alakulhat. S ha valakinek a szuperben nincs esélye, kárpótlást lelhet egy-egy sorozatban; sőt, egyetlen bajnokságban is. Már egyetlen meccs, az kevés. Aloysiusék, az utolsó itthoni bajnokok, úgy érzik, ha semmi más nem történik is, ez – valami. Ez – sok. Hiszen az is a Szigeten történik, ha valaki az utolsó Sziget előtti bajnok! Így nyerték meg a XII-t (ezzel mintha az esti meccsre készülődnék; mintha én magam lennék az a sok ember, aki már az előmérkőzésre kimegy, mintha én volnék a tömérdek zsúfolt villamos, én a sietés, a Népstadion körül a kőtörmelék rozogása; és nem egyszerűen a gyerekkor újraélése ez; a Szigeten jó lesz elrugaszkodásul ez a XII., és mert az alkalmi füzetben nem vinném különben, egy lappal többet teszek ide, egy indigót még, és akkor ezt kapja máris Aloysius – az A.A.A.A. – jutalmul): tehát az OT/III. utolsó hazai bajnoksága, melyet most már inkább ismertetnem kell azoknak a kedvéért, akiket érdekelne a dolog, és ingerültté válhatnak, mert nem őket veszem figyelembe, hanem azoktól tartok, akik igazából nem is törődnek velünk, tehát, ismétlem időhúzásul, most úgy csinálunk, mintha egy vásárlással egybekötött nemzetközi bútorkiállításon rohannánk végig (!), alig nézve jobbra-balra, hiába tudjuk, hogy most zárnak, és még pompás dolgokhoz juthatnánk, nem, mi inkább mohón ropogtatjuk lábunk alatt a zúzalékkövet, pamlagok között kanyargunk, szőnyegeket kerülünk ki, azt se tudjuk, hogyan van berendezve a Stadion környéke, másfél óráig még, nekünk ez a másfél óra már egyéb dolgok ideje, melyeket jelez is a lelátók mögül szűrődő morajlás; most olvassák be az összeállításokat; kettesével-hármasával vesszük a lépcsőt, körülöttünk számosan rohannak.

Az Old Trafford III. sorozatának eleve búcsúhangulata van. A Szigetről hazatérve még két bajnokság – és nemcsak a sorozat ér véget, de az egész OT. Így kell néznünk a dolgokat.

A XII. előtt a mezőny, érdemben s nem táblázatszerűen, így állt:

Az élen Szokol/Labda/Némó (remélhetőleg a Meghívás-könyvben jelzett fordulat, hogy tudniillik Némó ilyen alkalmas helyre került, szervesnek bizonyul; ezt sosem lehet tudni, néha egész klubok nevét kell megváltoztatni kísérletképpen, hogy a kellő izgalmat felkeltsék bennünk) 23 ponttal; mégis inkább táblázat, vagyis lista formájában lenne jobb, írom; ők eggyel kevesebbet játszottak; egy játszással 5–4–3–2–1 pont szerezhető.

  2. Méziék 22 pont

  3. Fülöpke 21 pont

  4. Kaktusz/Certo 20 pont

  5. Liptonék 20 pont

  6. Micimackóék (Pooh) 19 pont

  7. Bagolyka 18 pont

  8. Ara/Trafik 18 pont

  9. Canarinóék 17 pont

10. Athosék 17 pont

11. Koaláék 17 pont

12. A.A.A.A. (Aloysiusék) 16 pont

13. Bárányék 16 pont

14. Martin/Szpéró 16 pont

15. Ullsteinék 14 pont

16. Non Stopék 14 pont (eggyel kevesebbet játszott)

17. Bulmár 14 pont

18. Palmerék (Rémó semleges!) 13 pont (eggyel…)

19. McMurdóék 13 pont (eggyel…)

20. Billék 13 pont.

Az OT/III. eddig nagyon érdekesen alakult, ám – főként a XII. bajnokság eredményeiből ítélve – olyasmi fenyegetett, hogy még a harmadik negyedben eldől az elsőség kérdése, és az ilyesféle üldözőversenyek (többnyire sikertelen befogási kísérletekkel) ártanak a sportág népszerűségének. Előbb azonban mondjuk el röviden, hogyan alakult az I–XI.

Liptonék (kis klub!) meglepően jó rajtot vettek, s az V. után azonos pontszámmal álltak Fülöpke és Bagolyka, valamint a negyedik helyezett Szokolék között, tízpontos harmadikként. (Több első, második, harmadik hely birtokában kerül előkelőbb helyre azonos pontszámúak közül egy-egy klub.) A VI. bajnokságban Liptonék másodikak lettek, 14 pontjukkal az élre ugrottak, a versenytársak nem jeleskedtek, feljött viszont 12 pontra Mézi. A VIII. bajnokság után Kaktusz/Certo ugrott az élre, ám Liptonék és Méziék legnagyobb ellenfelének már itt Szokolék ígérkeztek. Megnyerték a VIII-at, majd a IX-ben azonnal kiestek ugyan, s ekkor a bajnok Méziék 21 ponttal az élre ugrottak, ám Szokolék a X-et is megnyerték (!), s 23 pontjukkal már a mindenkori „félidőcsúcsot” beállítva vezettek. Liptonék (18 pont) messze lemaradtak mögöttük. A XI. forduló utáni állás ismeretében nézzük most a XII-et (a bajnokságokat fordulóknak is nevezhetjük).

XII. bajnokság, 1977. VIII. 27–IX. 3.

Nyolcaddöntő:

Palmerék–Martinék 4:7

Szokolék–Kaktuszék 10:1

Non Stopék–Athosék 6:5

Murdóék–Fülöpkéék 4:7

Liptonék–A.A.A.A. 5:6

Méziék–Koaláék 2:9

Canarinóék–Bagolykáék 2:9

Bárányék–Poohék 4:7

Szokolék vetélytársai szinte mind elvéreztek; a rangadón aratott győzelem egyébként is kettős siker. Az első két mérkőzés volt az úgynevezett „nagy négyes:” érdekes, hogy a II. bajnokságban is egymás mellett voltak, akkor

Palmerék–Kaktuszék 4:7

Szokolék–Martinék 10:1

Ez a négy klub (Koaláékkal ötödikként) az itt most nem tekintett Szuper Kupa élmezőnyét alkotta; Palmer ott egyre inkább leszakadt.

A XII. negyeddöntői így alakultak:

Martinék–Szokolék 5:6 (!)

Non Stopék–Fülöpkéék 11:0

A.A.A.A.–Koaláék 6:5 (!)

Bagolykáék–Poohék 3:8

Megjegyzések, írom; pontosabban másolom. A nyolcaddöntőbeli Szokolék–Kaktuszék: gyönyörű meccset hozott (az eredmény fordítva is alakulhatott volna a legvégén). A.A.A.A. már 5:0-ra vezetett Lipton ellen, szép feljövés 5:6-ra. De hát ezt nem jegyzik! Koaláék ellen is biztosnak látszott Aloysiusék győzelme, s kínos 6:5 lett csupán. De meglett. Következtek az elődöntők.

Szokolék–Non Stopék 10:1

A.A.A.A.–Poohék 9:2

Csapaton belüli találkozók. Ha Poohék nyernek, a csapat legesélyesebbje jut tovább (ahogy ez Szokolék meccsén történt). A döntő:

Szokolék–A.A.A.A. 5:6

A legszebb parti! A.A.A.A., másolom, jól kezd, Szokol átveszi a lendületet. Mindent elvisz, amit lehet – de a nyíltban megfordul a meccs! Éljen! – másolom.

Ha az 5, 4, 3, 3, 2, 2, 2, 2, 1, 1, 1, 1, 1, 1, 1, 1 pontot a XI. forduló utáni álláshoz hozzáadjuk, írom, megvan máris a Szigetre induló Tabella Állása. Tehát:

1. Szokol/Labda/Némó 27 pont…

De ezt, írom, tegyük el valamivel későbbre.

Reggel van, 1977. szeptember nyolcadika, Némót fél hatkor kiengedtük, nehéz volt befogni, vittük a Papsit a Kocsiablak című barna képhez, annak a keretén üldögél, de megjárta közben a könyvespolc napos sarkát is megint, a villanykályha kaktuszait, letojta a KRESZ-könyvet. Szokol sugárzott. A műsorban valaki épp arról beszélt: miért adnak mindenkinek vezetői engedélyt. „A pszichológus válasza: Nem tudom.”

Mert a személyiség vizsgálatával kideríthető volna, hogy nem vagyunk mindnyájan alkalmasak.

Nincs kocsim, lehet, hogy alkalmas volnék; úgy érzem, ez eldönthetetlen kérdés. Hol tennék fel nekem ehhez a megfelelő kérdéseket. Mit csinált tegnap este? Kinyitottam a televíziót. Mit tett azután? Vacsorázni kezdtem. Hogyan? Szemüvegben. Mi történt a szemüveggel? A szemüveggel semmi sem történt, csak én már szemüvegben sem tudok vacsorázni, egyáltalán, ha szemüvegben (például szemüvegben) eszem, úgy érzem, nem eszem; nem érzem az evést; olyan ez, mondom vizsgáztatóimnak, mint ha valaki jönne velem a Duna-parton. És ha egy óriási madárkalitkával jön végig ugyanitt?

Négykor felriadok, keresem a vizsgabizottságot; kimegyek a vécére. A vízmelegítő gázlángja mostanában hatalmasan lobog; már nappal is elzárjuk. A két kalitkában: csend. (Aztán, öt előtt, ébredezni kezdenek; én még nagyon álmos vagyok, megviselt az álom; éreztem a vacsorát; elővacsora volt a Szigetre: szalámis-tojásos hidegtál; nekem a tojásról már mindig ez jut eszembe, folytatom, a vécén ülve, az immár elképzelt vizsgabizottságnak, hogy

a) felkelés, vekkerre, négykor,

b) eltörölgetés Dömivel (Te, Minyu, mi jól törölgethettünk ma; még rongyok sincsenek, a Lány tegnap szétnyeste őket! Hát tényleg),

c) fő a madarak tojása, Flóriáné már nem, őt, sajnos, még csak hússal próbáltuk etetni; de Szpéróé és Némóé,

d) a tojáshéjat gondosan eltesszük, hogy megszárítva és porrá zúzva a madár máris jelentkező (a könyv így írja) mészszükségletét biztosítsa.

És így tovább. Schlachtoczky úréknak erről nem kell beszámolnunk. Csak a pillanatnyi helyzetről.

A pillanatnyi helyzet:

2. Méziék 23 pont

3. Fülöpke 23 pont

Megkapó, ha egy-egy öttusaversenyen, öt szám (lovaglás, vívás, lövészet, úszás, futás) után Balogh és Tarev azonos pontszámmal áll, 5296–5296 ponttal. És az dönt (mindenütt kell lennie valamiféle kritériumnak; ezt úgy módolják), hogy Balogh volt jobb az utolsó számban, a futásban. Miért ne dönthetne ugyanígy az is, hogy Tarevet Balogh még az utolsó számban is épp csak utolérni tudta?

A módolt dolgok mind ugyanígy dőlnek el a világon. A gépkocsikkal sincs másképp.

4. Pooh 22 pont

5. Kaktuszék 21 pont (Certo az idén először, hogy nem jön a Szigetre! Sok a csomag. Öregszünk.)

6. A.A.A.A. 21 pont (Kaktusz/Certo egyszer döntetlen után esett ki, ezért „jobb” az ő 21 pontjuk.)

Micsoda boldogság lesz, ha majd szeptember 13-án, kedden este még úgy előveszem a Sziget Füzetét, megnézem, írom, a teljes táblázatot. Hát innen indulunk, gondolom; és nem tudom, épp milyen elalvás lesz az, két álmatlan éjszaka után, hogy így mondjam, írom, a széles, fehér ágyon. Kikre gondolok? Kik lesznek nagyon együtt? Némót befogtuk végül, nagyon egyszerűen: besétált a kalitkájába, eszegetni. Akkor rácsuktuk az ajtókat, és máris kitettük a napra. Ezt akarta ő is hajnal óta, ezért szállt a szoba legfényesebb sarkába. Most az írógép billentyűzete ugyanúgy fénylik körülbelül, mint amikor ezt egyszer már írtam. Holtversenyben van-e ez a két fényesség?

Ilyen ügyes kérdésekkel dolgoznak az írók. Az ment, hogy „a Sziget ezzel indul majd”, az is ilyesmi volt. És van itt még följegyezve pár dolog; effélék:

Kérdés az álomhoz: Megnézte-e végül a mérkőzést? Miért zárta le húszpercnyi, gól nélküli játék után? Miért zárta le, amikor újra kinyitotta, és Zsiborás megkapta a másodikat? Miért mondta ma reggel, amikor Szokolból meghallotta a 4:1-et, hogy mégsem? Mit ért az Ön lelkesedése? Érdekelte-e valóban a bajnoki rajt? Nemcsak a fáradtsága keresett pót-érdeklődnivalót?

Már eleve nem kérdeznék Szokolt. De a többi csak ügyesség dolga. Beleszerkesztheti egy ilyen írásba bárki. Elzárom a készüléket. Talán egy egész bajnoki évadra. Holott öt gól is volt, mindenféle volt. Fordítom a bolgár verset; talán a vadont, nem is tudom. Aztán álmodom. Miért happheppphöpppp Ööön… ööönönönön…

Mi a vers, olvasom hajnali négykor a vécén. Ez nem vicc. Ez egy Kosztolányi-könyv, örülök, hogy van. Még nem kaptam meg, bár én vettem. A Kosztolányikat általában a születésnapomra kapom. Az utóbbi években anyám adta oda az újabb és újabb köteteket a kórházban. Apámmal azóta is így csináljuk; valahogy többes számban írja be, hogy… Én megveszem a könyvet, feleségem odaadja apámnak; aztán nagyon örülök, amikor megkapom. Sokszor hónapokig elfelejtem, hogy a hall nagy fehér szekrényében, Football-Magazinok és levendulakötegek között ott egy ilyen gyűjtemény. Rossz lett volna, ha jó a meccs. A bolgárt mindenképpen le kellett fordítanom. Ez az, mondja a feleségem, aki közben vasalt, amit nem… Persze, kinek kellene tudnia, mondom. Mindegy: annyira benne vagyunk már; egyszer abbamarad, mondom, az van. És addig ugyanígy csinálhatom. Az eredmények, mondom, itt vannak, és a Bajnokság füzetére mutatok. Ezeket az eredményeket mutathatom fel. Ezekért nem kell fizetnem, nem kapok pénzt, nem irigyli őket senki (feleségem nevet; hátha még erre is akad valaki; nem hiszem, írom; bár csak ezért külön nem fogok önmagam ellen szurkolni), nem kaptam senki kegyéből. A Mezőny játszotta le ezeket a tornákat, Rémó kockái elindították a meccseket, a lapok jöttek sorban, és még aránylag kevés bizarr figura volt, pedig öt és negyed éve játszunk. Néha négy terített lap között három búb. Oda-vissza letesszük egymásnak az ászokat. Ilyen apróságok. De a játék anyaga lényegtelen; az eredményeket jegyezzük, végül is; és végül már az eredmények sem jók egyébre, mint hogy sarkalljanak minket – ösztönözzék a Mezőnyt – folytatásra. A játék anyagából és az eredményekből szerves anyag lesz. Miért, Önnek a magyar labdarúgó-bajnokság nem szerves anyag? – teszem fel a személyiségvizsgáló kérdést. Uraim, nem akarok autót venni, felelem, miért beszélgetünk erről egyáltalán?

„Az utolsó következtetés az életről. Egyszerű és nagyon átlátszó, de érezni kell, hogy mögötte van minden, az a kudarc is, hogy a vers írója mondanivalóját más eszközökkel – nyugodt gondolatsorral – képtelen kifejezni, és éppen emiatt való kétségbeesésében nyúlt a vershez. Érzéki és nagyon emberi megnyilatkozás.”

Becsukom és visszateszem ideiglenes helyére a Kosztolányit. Magam is visszafekszem ideiglenes helyemre; még van a madarak ébredéséig félórám. De a madarak ébredése most már nem olyan tevékeny időszakunk. Bent vannak a kalitkában a magvak, ott a vizük; ilyenkor úgyis tollászkodnak még, bóbiskolnak; Szpéró még mindig műfészekben alszik! Ezt meg kell írnunk Schlachtoczky úréknak, sőt a fészket is oda kell adni. Ameddig a madár így akarja, legyen így.

Ősz lesz hamar, fél hétkor már lefekszik a műfészekbe. Előtte nyűgös; felrepül a képekre; panaszosan csipog le a magasból; egyebet se vár, mint hogy levegyük, betegyük a műfészekbe.

Ez a vers, gondolom; és már nem egészen emlékszem a tökélyes mondatokra. Ez is bizonyos 5296 pont; minden megfogalmazás. Hű kifejezés; mi az. Mint egy olyan öttusaverseny, ahol valóságos is az eredmény, de mi latolgatjuk a részleteket, az összpontszámot így-úgy bontogatva. Ha lovaglásban ennyi, úszásban ennyi, akkor közben a lövő- és vívóeredmény annyi; hogy ennyi meg ennyi majd (már) a futásban megfeleljen.

Túl komolyan tetszik venni a dolgokat, szerkesztő úr, ezt mondta tegnap egy komoly ember; hiszen a szeretet, a megértés, a jó szándék: csupa-csupa erény, ha a szavaimat helyesen tetszik érteni; akkor már… No persze, mondom, és boldogan teszem el Szpéró és Némó előhívott képeit; fizetek; indulok, nem akarom feltartani fényképész barátomat; no persze, de nekem épp ez a dolgom, hogy az összpontszámhoz képest állandóan érzékeljem, mihez kevés ez, mihez képest aránytalanul sok amaz. És ezért, csapok le a bólogatására (hogy hát kétségtelen, az író ezért író, itt nincs segítség), ezért nem lehetne örökké ilyen kapcsolatokat élnem, mesélem este a feleségemnek, aki már szintén nem bírja lábon a vasalást, ahogy én sem, úgy egyáltalán, a verset. Kinyitom a tévét. Mindjárt bekapják a másodikat. Ma reggel akkor ez a négy egy. Nem érdekel egyik csapat sem. Ugyanúgy érdekelhetne is valamelyik. A fémkalitkából Poylvitaplex-szag jön. Fénylenek a billentyűk.

Hogy nem jellemző-e, kérdi feleségem, és összehajtogatja az utolsó pizsamakabátot, nem a papírforma-e ez is, kérdi, hogy tulajdonképpen a két kis verebet sajnáljuk itthagyni; hiányozni egyedül ők fognak. S mintha a riporter pompás önigazítását hallotta volna (pedig akkor még a hidegtálat rakta össze kint), a riportert, aki azt mondta: „Hát én különösebb szabálytalanságot nem láttam. – Majd hozzátette: Ez nem pontos fogalmazás. Nem láttam szabálytalanságot.” (Megkedveltem ezt a riportert; ennyiért csupán; ennyiért máris), hozzáteszi: Csak ez a két kis szárnyas lény fog hiányozni. És, mondom erre, persze Dömiék s a többiek. Ők, mondja a feleségem, mindig is velünk vannak. Ez most, írom, ez, hogy ezt írom, nem eszköz. Túlságosan fáradt vagyok az eszközökhöz. Fél tíz; nyolc hete kelünk négykor, fél ötkor. Némó a két magasrúd között szökdel; nagyon nyugodtan közlekedik. Majd este biztosan lesz erre is KRESZ-megjegyzés; Aloysius vagy Kék-Sárgáék részéről. Én csak azt figyelem, ahogy a lábát valószínűtlenül sebesen rezegtetve a fejét vakarja, közben behunyja a szemét, és úgy tátja ki a csőrét – valahogy úgy –, mint amikor ájájájáj!-t mond az én kedves… barátaim egyike.

Egyetlen barátomat szerepeltetem itt, az ő személye: képzetes. Mindenkit összevonok benne. S csak arról beszélek, ami a könyv szerkesztéséhez kell.

7. Lipton 21 pont

8. Bagolyka 20 pont

Ez is jó lesz még: részletes esélylatolgatás. Esetleg épp a könyvben. De még nem most.

Egyetlen barátom már csak azért sem lehetett, mert… Nem azért, mert csoportot akartam magam körül kezdettől fogva (és ugyanígy kívántam egyedül lenni kezdettől fogva; hogy ez a csoport körüljárható legyen; hogy ne menjek neki, járkálván, soha senkinek); hat-nyolc nagyon jó barátom volt; és sosem tudtam összeegyeztetni őket. Mindegyikükkel megvolt a magam csoportja; egyikükkel a gombozás; másikukkal a beszélgetés; ezt úgy értem: akivel gomboztunk, szinte alig beszélgettünk. A lényeg más. Éveken át volt egyszerre két barátom; és ők is barátok voltak. Ez semmi jóra nem vezetett. Valaki mindig harmadik marad, s én úgy éreztem: sosem én; pedig jó lett volna, gyakorlatnak legalább; a legrosszabb változat következett be: végképp elhittem, hogy csak párosokra „alkalmas a személyiségem”; ilyen betoldás állhatna itt; azután részletesebb kifejtés következne, utalással esetleg a Miért élnél örökké? című könyvre. Ha ott – már nem emlékszem! – írtam arról az iskolai távolugró csapatbajnokságról, most két módosítás kívánkozik ide. Az első:

Valamikor 1972-ben én is kezeltem a Nagy Koala Kártyabajnokság eredményeit. Úgy néha-néha Dömi érdekében. Barátom most oldotta fel a titoktilalmat. (Járjunk élen, Minyu, meglátod, így leszünk a legbékésebben egyedül; senki sem fog követni minket. Igen, ez a régi vicc. Hogyan rázd le üldözőidet? Kezdd szeretni őket; meglátod, nem követnek.) Továbbá (még mindig az első):

Triónk egyik tagja, aki akkor épp a barátom volt, egyszerűen csak az átlagmegoldást választotta. Barátkozni kezdett padszomszédjával (választott szomszédjával?), a távolugróval. A távolugró nekem sem volt ellenszenves; ezért vehetett rá, nyilván, hogy a fölöttünk járó osztály csalását jelentsük. De hát, ez a második igazításom, miért ne képzelhetnénk el olyan pontszámot is, amelyet csak az adott fél ismer? Miért ne lett volna igaza annak a III/C-nek, amikor az úgynevezett „valós” centiméterekhez, valami átfogóbb pontszám érdekében, hozzáadott még? Ez, írom, nem volna tréfa; mellőzöm mindazonáltal, és ahogy ma reggelinél végiggondoltam: emlékszem-e arra a húsz ütésre? Emlékszem-e, milyen volt egyedül maradni, amikor a távolugrót egyetlen pofonnal elengedték? (S nem a „személyiségünket” becsülték fel vajon a megtorlás módozatkülönbségével? Ma én kapnám a pofont? Már ha az egykori III/C-sek olvasó emberek?) Nem, gondoltam, ahogy a vajas pirítóst ettem, és Szpéró tukánozását hallgattam, nincs élményemlékem már. Arról se, ahogy az üres folyosón visszafutok, elseggelve, a II/C-be; nem tudom, bent volt-e már a tanár. S hogy a távolugró egyszer még azt a pofont is visszaadta! Ez sem érdekes. A mértana az mókás ennek a pofonnak. Az iskola kapuja előtt álltunk négyesben. A triónk s a távolugró. A távolugró az egyikünkkel volt. Én a másikunkkal (természetesen; nevetek, feleségem kérdi, min; mesélem). Itt a könyvben, mesélem feleségemnek, és közben a két madár felelgetni kezd egymásnak a csukott ajtón keresztül, majd elhallgatnak, a távolugróval barátkozó gombozópartneremet és a trió másik tagját, a holland burgonya ágyásai melletti 800-as és 1500-as olimpiai ellenfelet itt a könyvben, mondom feleségemnek, összekevertem bretagne-i barátunkkal, akinek semmi köze ezekhez az iskolás élményeimhez; de ezt a regényekben, kérdi feleségem, szokták csinálni? Szokták csinálni; és még a távolugrót is belekeverhetném; mert pár év múlva, épp a tokiói olimpia idején, amikor félig-meddig már író voltam, néhány nagyon kellemes estét töltöttünk el, sakkozgatva; meghízott, amióta abbahagyta az atlétikát, erősen megkopaszodott (az osztályban mindig külön szám volt a fésülködése; mindezt azért merem leírni, mert tudom, nem bántom meg vele; kit izgat az ilyen mód múló idő; nem élek tehát azzal az eszközzel, hogy valakiről mindent bele, aztán egy fejezettel odébb szomorúan ismerem be: még én is ennyire elkapkodom a dolgokat, ilyen kétes ez-meg-az lesz a tollamon a kedves ez-meg-azból, ha ez így mondható), ültünk az erkélyükön, ahonnét mintha most is látnám magam, ahogy fodrászhoz megyek, a krisztinai fák alatt, ahol a Népsportot vettem még a múlt héten; és már nem érdekel a bajnoki rajt, a labdarúgó-bajnoki; és persze az én hajam sem a régi; csak nekem nem voltak olyan sikereim az enyémmel, mint a távolugrónak az övével egyebek között nyilván; ez is egy ilyen írói eszköz volna, hanem én inkább végignézem a tabella állását:

  9. Koaláék 19

10. Canarinóék 18

11. Ara/Trafik 18

12. Athosék 18

13. Martin/Szpéró 18

14. Non Stopék 17

15. Bárányék 17 és az utolsó öt helyezett külön kis bolyt alkot, három ponttal leszakadva; vajon előretör-e valamelyikük. Akkoriban s még évek múlva is azt gondoltam: megtalálom a módját, hogy a III/ C osztálynévsorát műbe foglaljam. Írói fogás lenne, írom, az is, hogy most kijelentem: ezt a nevetséges fogyatékosságomat bevallva, szerény példát kívánnék adni másoknak is, hogy ha lehet, ne legyenek ilyen marhák, mint én. Mondhatnám másképp, nem rosszabbul: ahogy mottót kerestem a könyv két részéhez (a harmadik rész Thoreau-mottója megvolt már; ennek a munkának a teljesen más szövegezésű első változatából készülök legalább ennyit átvenni; mert ez nem az én mondatom, ez a Thoreau), ugyanabban a verseskönyvben, ahol a „Semmi s minden…” megint felbukkant (évek óta kedves sorom!), volt még ez:

Kiiktathatom-e mármost innen, írom, a „történelmet”. S ugyan miért tenném! Valamit, írom, most értenék meg? Ez az egész történelmesdi: szóhasználat kérdése. Én ugyanarra gondolok, mint a történelmezők; ezért nem érdekel a labdarúgó-bajnokság. Ezért alakítom napról napra a magam táblázatát. Mindegy, milyen történelmietlen eszközökkel. Én legföljebb, írom, és érzem: ez is művészi fogás, kacsintás, valaminek a megvilágítása, így; én legföljebb, írom tovább a mondatot és már csak arra emlékszem, hogy mit is akartam mondani. Hogyan akartam, nincs meg. Valahogy azt, hogy én semmibe sem fogok belerontani; elismerem mások pontszámításának jogosságát, a közbeeső fokozatokat, amelyeket mintha másképp mérnének, mint én, de… Írom: ez volna így a kacsintós megoldás. Hogy én a távolugróverseny ügyéből megtanultam valamit. De hát mikor volt az a távolugróverseny! És mi mindent megtanultam már addig! Sosem szerettem tanulni; egy német szó névelőjét nem tanultam meg 1948-ban, Szaknyéron, és húsz év múlva, már „a katedrán állva”, bevágott ez a hiány. Hanem egy hiány vághat-e? Nem érezhető-e hirtelen lélegzetvételnek is valami sűrű közegben? Volnának, akik a személyiség ilyen üdítő lazaságait éltető elemnek minősítenék. Én, „kedves szerkesztő úr”, nem veszem ilyen komolyan a dolgokat. Nincsenek ennyire a helyén az én dolgaim. Ezért kell mindennek a maga pontos rendje szerint mennie, következne itt a legravaszabb írói fogás. Nem tudom, hogyan vannak a dolgok; nincs róluk semmiféle meggyőződésem. Ezért szeretem, ha rendjük van. További csavarás: már a rendezett, kezelt, ügyesített dolgokról mondom mindezt. Nincs ekkora felmentés. Talán annyi azért mégis van: Emlékszem, hogyan vizsgáztattam. Néha milyen kudarccal; ez bánt. De úgy általában, egy-egy „üdítő” hiányosságomtól eltekintve, nem voltam rossz azokhoz, akik velem szemben álltak. Most, akár a szakmámban is, jó lenne tudni, így állok-e én is egy-egy… No, persze; látszólag. Nekem azonban valóságosan nem volt semmi bajom azokkal, akiknek a katedráján álltam. Talán a legerősebb megjegyzés: nem nagyon bízom benne, hogy három kockával hatost dobni nehezebb, mint… hát, írom lazítva, egy olyan „bizottság elé kerülni”, amilyen azért én magam úgy általában voltam. Nem, én talán túlságosan szelíd ember vagyok a történelemhez. Állunk, nyolcévesen, bevonul az osztályba a bizottság. A tanító néni épp rólam beszél. És akkor valaki… Ilyen bonyolult csavarmenetek vannak; ez a valaki, aki „a barátom” sosem volt, húsz évig nem is hallottunk egymásról aztán, otthagyta valamiért az iskolát, most az egyik legfontosabb bizonyosságom. Tőle kaptam a Waldent, Thoreau könyvét. És viszonzásul ott van nála egy fénykép, Szpéró és a Walden, a fregoliterítős asztalon. Osztályunk pihenjbe ereszkedett. Valaki suttogni kezdett a fülembe. Azt kellett volna mondanom, hogy fordítva; mondd azt, hogy fordítva, mondd azt, hogy fordítva. Milyen különös, hogy pár éve, Murphy-fordításomra kaptam tőle az első életjelt; és azóta ezek éltető jelek mindannyiszor. Nem mondtam a fordítvát; tudtam, mi a válasz. Rávágott az oltásomra. Ezek, írom, ilyen apró intézeti-könyv-részletek. Akkor a torkának estem. Ezt kétféleképpen lehetne kidolgozni: a) ő kiabálja, hogy Nyalod a seggem ordítva; b) én kiabálom. Csupa-csupa írói eszköz. Inkább csak írok mégis, holott már rég ott kellene haladnom a krisztinavárosi fák alatt, az egykori iskola közelében, a fodrászhoz. Fodrász, gyógytea, föld. Gyógyteát nem viszek; a vízkultúrás növények gyökereit jó mélyre vonom; apám így öntözheti őket, üvegben. Marad a fodrász. Nem fogok felnézni arra az erkélyre; elírtam magam elől a felnézésemet. Nem tudok következtetésekre jutni abból a nyolcéves-, egyéb más-éves kori jelenetből sem. A történelmes versben olvasom: „…talán a jövendő. A fáradtság meg a zsákolók /Mozgásának kutatása; a sugárzás sávjainak /Felderítése fokonként; /Holnap étrenddel, légzéssel, tudatunk növelése… /Tóparti séták, teljes tapadás mézeshetei; /Holnap bicikliversenyek /Nyárestén, kertvároson át. De most harc. /Most a halálesélyek szándékos növelése, /A szükséges gyilkosság bűnének elfogadása; /Most az erőpocsékolás… /Most a pótvigaszok: megosztott szál cigaretta, /Gyertyafényes csűrben a kártya, hangversenyhortyogás… /A csillagok halottak. Nem akarnak nézni az állatok.” Este lesz, fordítom a vadont, az ugart, Plovdiv, 1882, a hely és az évszám; és a Nemzeti Bajnokság csapatai a vasárnapi fordulóra készülődnek, nincs közvetítés, mely a verstől elvonna, melytől a vers, még a feladatvégzés-forma is, visszavon.

Még a római egyes, ez is idézőjelbe kerülhetne. „I. – A köszönet legszebb formája: az őszinteség.” Ülök a fürdőszobában, péntek van, szeptember 9-e. Három nap múlva a déli harangszó városa felé közeledünk, túlságosan terjedelmesnek találjuk a várost, holott ha nem terjeszkedne, akkor is ott robognánk, csak, legföljebb árterületen, s nem toronyházak között. Ugyanannyira lennénk az úgynevezett megérkezéstől. Fél kilencre kell átmennem a Krisztinavárosba, addig valamire ráérek; rengeteg a dolgom, egyikbe sem kezdhetek bele, nem tűrik a gyors megszakítást; olvasom Kosztolányit, a zongora melletti ablakból Szpéró hangjai hallatszanak; süt a nap, koncertezik. Bejövök a géphez. Ezt a félórát egyébre nem használhatom. Idemásolom az új idézeteimet. Némó szabadon mászkál; valahol a lábamnál lehet, lenyúlok, keresem, hol van, már csak azt hallom, ahogy elröppen, azt látom, ahogy megül valahol. Hajnalban, vagyis már reggel nyitva felejtettem a szárnyas ajtót; akkor még csukva volt a zongora melletti ablak, Szpéró kalitkában; és Némó átrepült; hatalmas köröket írt le a mennyezet alatt, egy pillanatig megtelepedett a karnison, ahol régen ő is annyit ült, majd rászállt Szpéró kalitkájára. Valahogy annyira rendkívüli, inkább annyira otthonos lehetett neki ez a verébközelség, hogy hagyta, fogjam meg, hagyta, vigyem vissza a dolgozószobába. Szpéró mintha nem érdeklődne különösebben a másik madár iránt; ő minket társaságának érez, mindene velünk van, ezt tarkítja olykor egy kis magányos tevékenykedés (vakolatkaparás az ajtófélfákról, függönyevés). Félünk, valami baj történhetik, ha összeengedjük őket. Szpérót féltjük; ő sokkal törékenyebb, szelídebb; s ha ilyen jól megvan velünk, mi célja lenne találkozásuknak? Persze, természetes volna; s a veréb társas lény, tehát? Ebből, írom, sok jó jelképes utalás nyerhető; elkedvetlenítő dolog. Némó a szépia madzagját rángatja, döng és zeng a fémkalitka, ahogy a halcsont hozzáverődik odabentről a rácstetőhöz. A madár szétvetett lábakkal áll, viszonylag rettentő erővel dolgozik. Félünk, mi lenne.

„…az őszinteség. Ezzel akarok élni. Vallok arról, ami vagyok” – írja Kosztolányi.

Borús a reggel, tegnap azt hittem, pompásan intézem majd az intézendőket; most mindent másképp látok, nyomasztanak; s nemcsak időjárásérzékenységem okán. A Kosztolányi-könyvet véletlenül itt ütöttem föl: „…mert a nagy versek sohase vergődéseink hiánytalan elmondásából keletkeznek, csak a sejtetésükből…” Nagy versről szó sincs; sejtetésnek legyen elég ez a „hangulatváltozás”. Mondhatnám: a fő az, hogy a mai reggelt is megértük. Magánhibákra gondolok; egyáltalán, sosem beszélek másról. Amikor Némót hazahoztuk, nem is gondoltam: Szpéró életét is befolyásolja majd ez a lépés. Akkor még csak arról volt szó: megmenteni valakit, aki enélkül bizonyosan elveszne. Ám ezen a korszakon túl voltunk immár; Némó „teljes értékű madár” lett; erősen őrzi verébjellegét stb. Tényező Szpéró életében is. A lakás „színterének” befolyásoló tényezője. Ablakok, ajtók másképp, máskor csukódnak-nyílnak miatta. Hogy ráléphetek, nála ettől félnem aligha kell; elugrál. Most épp a fejem fölött húz át; egészen közel, akárcsak Szpéró. Történik valami a fejem fölött, amihez valaki, valaki más-mint-én, nagyon ért. Amihez csaknem a legjobban ért; s ő ért hozzá a legjobban. A világon. Rengeteg világhasonlat és magánéleti-hasonlat forrása lehetne, elkedvetlenítő módon, a két madár. Most Némó is koncertezik, énekeshangokat hallat, tépi közben a szépia zsinegét. „Olyan őszinteségre törekszem, amilyen egy embertől telik” – írom tovább. Némó a kézirat első dossziéján áll. Onnét átröppen a Meghívás-könyv még leadatlan tornyaira.

Épp oda süt a nap.

De ez a két dolog: napfény és szabad mozgás a lakásban tartott madárnál nem megy együtt. Vagy kalitkában van, akkor napozhat; vagy szabadon jár-kel, s kénytelen beérni az ablaküvegen-függönyön szűrődő fénnyel. Ott álldogál egy kézirathalmon, amelyben, hogyan is tudhatná, bőséggel benne van. A dossziék mellett a bolgár fordítások, már borítékokban. Ajánló céduláikat a csőrébe kapja, vonszolja. Aztán csak áll, és néz rám. Elhúz a vállam mellett, föl a barna képre. A másik szobából Szpéró hangjai. Némó felelget. Múlik az idő, már rég el kellett volna mennem, ügyeimet intézni. „Ezt a közvetlen őszinteséget csak ritkán engedhettem meg magamnak, mert az a másik őszinteség, a közvetett, a művészi, mely – hiába burkolt és álarcos – mégis az igazibb őszinteség, többnyire teljesen kielégített. Így alig is volt szükségem erre.”

Most azért van erre szükségem, hogy megtiszteljem azokat, akik engem megtisztelnek” – írja Kosztolányi; és szakaszbeosztását – a római kettest – idézőjelen belül, s így boldogan, veszem át szövegembe. „Nem riadok vissza attól, hogy őszinteségemmel esetleg kiábrándítom őket, ennélfogva ártok magamnak. Ha egy olvasó azt képzeli a költőről, hogy álmatlanságban szenved, s a költő értésére adja olvasójának, hogy mihelyt lehajtja fejét, már úgy alszik, mint a bunda, akkor az olvasó megsértődik. Tapasztalatom szerint – írja Kosztolányi – az olvasó sohase bocsátja meg a költőnek, hogy tönkretette benne azt a regényesen hamis képet, melyet az olvasó fáradságosan festegetett róla, s előbb-utóbb bosszút áll rajta. Sajnos, nekem is csupa olyan dolgot kell vallanom, mely ellenkezik a divattal, az úgynevezett korszellemmel, s jobbára népszerűtlen.

Először bevallom, hogy boldog vagyok.” Itt rájövök, hogy tévedtem. Kosztolányinál az a római egyes: arab egyes, tehát csalás – részemről – az egész; itt „3” áll már az „Először bevallom…” előtt. „Boldog vagyok, hogy írok és írhatok” – folytatódik a szöveg. „Mindig ebben kerestem és leltem meg a boldogságot, nyilván azért, mert sehol másutt a földön nem találtam meg.” Mondom feleségemnek, nem különös-e a regényszerkesztési kényszerlépés; a mi együttesünké; Dömiék miatt elsősorban, s nem azért, mert akkor minden, amit írok, hitelét vesztené, nekünk… nem tudom a jó szót; nekünk egyáltalán kell lennünk. Egyáltalán kell lennünk. Nem az olvasó miatt. Kiszámíthatatlan, minek örülne az olvasó; miféle hasonlatoknak. Nevetséges, bár egy s más valóságértéket „nem nélkülöz” (távolítom magamtól, írom, még a lehetőséget is), hogy Szpéró lenne mindkettőnk számára: „ő maga” és Némó „a másik”. S ugyan létezik-e szorosabb összefonódás ennél? Egyek vagyunk az egyik verébben, ellenségességünk (minden ember ellenségessége) kivetül egy másik verébbe; és mindkettőhöz ragaszkodunk. Így mi a legboldogabb emberek volnánk, mondom feleségemnek; és azért egy kicsit átöleljük egymást a konyhában. Mit csináljunk mást, mondom; mert tudom, ezzel most nem bántom meg; a tegnap esti balszerencsés percek után ez: enyhülés. Így csapnak össze, nagy érdekellentétek szerint, helyi, kis erők, mondom még. Kívánnám a világnak, hogy rosszabbul ne legyen egymással, teszem hozzá. Kétszázhetvenkettedik ilyen alkalmunk; tizenegy éve élünk együtt. És ha Kosztolányi azt írja: „Elégedett is vagyok. Nem munkásságommal, hanem azzal, hogy az a munkásságom, ami. Még ma sem fásultam el a kifejezés rejtelmes gyönyörűsége iránt”, pontosan – mert sejtetve – vonatkozik ez rám is, ránk is. Sajnos, a tegnapi baljós percek megakadályoztak valamit: szerettem volna a Sziget öt bajnokságának nyolcaddöntő-párosítását átmásolni a Sziget Füzetébe; ám így ez az élvezet legalább még előttem áll. Némó egészen különleges, Szpérótól sosem hallott hangokat ad ki egy kép keretén. Legyünk értelmesek, mondom feleségemnek; hiszen a többi, amennyire lehet, rendben van. Rendben van, mondja feleségem. „Az értelem ítélete által – írja Kosztolányi – tudhatom meg, hogy miről érdemes írni, és miről nem, hogy hol kezdődik a költészet határterülete. A költészet határterülete ott kezdődik, ahol az értelem már tehetetlen.”

„Izgatott az állatok és növények titokzatos magánya, pár hasonlat jutott eszembe róluk, tudni akartam hogy a hasonlatok megállnak-e, ezért tanulmányozni kezdtem az állattant és a növénytant.” Némó ki-be jár, az egyik kalitkaajtót nyitja-csukja, szemelget a sóderos aljon; eszembe jut, Szpéró milyen lassan fogadta el a kalitkaaljat. Schlachtoczky úréknak két egészen jól felnevelt verebet adunk át, csak azt kérjük nyomatékkal: ne eresszék össze a madarakat. Itt semmi nem jelképes; szó sincs olyasmiről, hogy távollétünkben a magunkról alkotott képet a másikunkról alkotott képpel össze ne szabadítsák; ez lehetetlenség volna, tehát, írom, végre egy jó példa, mennyire nem gondolom azt, amit nem gondolok; bár az írás mindig félreérthető.

Az írásokban önkényesen szemelgetni is lehet. Engem például kevéssé érint Kosztolányi 5. és 6. számmal jelzett önéletrajz-részlete, vallomása. Kiragadom mégis, ami érint: „…az emberiség egyelőre homályos, fölöttébb tisztázatlan ügyét…” szolgálom; Kosztolányi azt írja, hogy ez képzelt dolog csupán; én, tudom, naivul, mégis elképzelek (nem távolítólag, hogy az „el” sugallná; távolítólag s így közelítve, ennyi engedményt, írom, teszek Kosztolányinak) ilyen ügyet, valahogy úgy, ahogy Delmore Schwartz novellájában a vurstlifényképész. Kosztolányi még ezt írja: „…ember vagyok, embernyelven írok, és természetesen együtt érzek szenvedő embertársaimmal. Nem vagyok azonban hajlandó verseimhez külön orvosi bizonyítványt is mellékelni, mely azt tanúsítja, hogy mennyit szenvedek miattuk, hogy nekem is fáj az, ami nekik, hogy vérzem, ha kést döfnek belém és beléjük, hogy a művészi teremtés mindig emberi gyötrelmekből fakad. Ezt szigorúan magánügynek tekintem” – írja Kosztolányi, akinek egyáltalán nem átveszem itt a vallomását, „a közügy a mű”. Idáig érint engem az okfejtése; és ezt a gondolatmenetet is csak viszonylatrendszerem elemeként használom. S hogy ebbe a viszonylatrendszerbe milyen különösen illeszkednek az elemek, a mai délelőtt drámai eseménysora jól mutatta.

Drámai: ez a szó csak annyiban jogosult itt, persze, ahogy egy vihar kitörése ilyen. Kosztolányi háborodik fel a legcsúfondárosabban „a mai ember” túlzó beszédszokásain. Annak a bizonyos mai embernek immár negyven éve; mindegy.

Mert ezt a fejezetet elkezdtem, csúszni kezdtem időben; gyorsan felhívtam a bankot, ahol tizenkét dollárom ügyében valami elírás történt, újabb nyolc dolláromat forintban írták a „devizaszámlámra”. Amíg ezt kikeresik, s míg visszahívnak, elintézem a szobafoglalásunkat; mert a tegnapi újságban, mondtam a banktisztviselőnek, mintha csak a szövegemhez szükséges átkötést végezném el így, olvastam egy cikket erről a bizonyos Touristról itt mindjárt szemközt az ablakommal, a Duna túlpartján. Hívom a Touristot, vonal is van, jön is a szám; mással beszél három-négy percig; utána két téves kapcsolás, egy rossz osztály, egy jó osztály, de nem egészen az én ügyemmel foglalkoznak, vissza a központhoz; sorban állok, életemben először telefonon (taxirendeléseket kivéve először; „…kedves ügyfelünk! hívása a taxi vállalat központjába érkezett; a torlódások miatt szíves türelmét kérjük; köszönjük”), tíz perc múlva rám kerül a sor. Addig felülvizsgálom a nagyobbik szoba helyzetét. A napot felhők takarják, Szpéró viszont sír a kalitkában, semmi értelme ennek így, leszedtem a Magyar Történelem nyolc kötetéről a kalitkát, behajtom a külső ablakszárnyakat – lejár a kilincs, általában csak a belső szárnyakat zárom kilincsre, így teszek most is –, zárom a belső ablakszárnyakat, az asztalt beljebb húzom, a fakalitka ajtaját kinyitom, Szpéró is szabad (a nagyobbik szobában; a dolgozószobától számos ajtó választja el, minden irányban egy-egy, körülbelül). Következik az ügyintézés. A belgrádi referenseket kérem, mondja az ügyintézőnő. Gyertek már ide, gyerekek. Várok. A gyerekek nem jönnek. Huszonhetedik perce tart „az ügy”. Ordibálok a telefonba (már megint ordibálok, érzem, ezt érzem, alig hogy tegnap este utoljára, már megint), meghallják, gyerekek, miért nem jöttök, ezt hallom, végre az ügyintézőnő, akinek ez nem lenne dolga, közvetít; a gyerekek üzeneteivel jön, kérdéseimmel megy, egy ponton megakadunk, adom a referensünket, mondja, a kapcsolás nem sikerül, szerencsére a vonal nem megy szét, különben kezdhetném elölről a sorban állást; kiderül, a referens ügyfelekkel foglalkozik, és az is megvilágosodik előttem, hogy magánszállást ők nem közvetítenek, a szállodai ár pedig négyszeresen meghaladja szegény devizaszámlámat; az újságcikket mondom ekkor, teljesen fölöslegesen, nem tudok ilyen újságcikkről, mondja az ügyintézőnő, elköszönök. Mire volt jó ez a huzavona?

Fontos dologra volt jó. Visszatérek dolgozószobámba, közben még a bankkal egy telefon, közben még feleségemnek elmesélek mindent, s akkor másolni kezdem a Kosztolányit: „…ebből csak azt a következtetést vonom le…”, és már írnám is, hogy „…ijedelmesen egységtelen…” (Összességünk, az.) „…egy nyelvet beszél, de nem értheti meg egymást, mert azok a szók, melyeket használ, kinek-kinek mást jelentenek…” És: „Magamat is élesen bírálom, kegyetlen vagyok magamhoz… különben jobban szeretem a csendet, mert írásaim létrejöttéhez…” Fogalmam sincs, miféle cikk ez, semmi közöm az egészhez; ahogy a dzsungelt járva hirtelen előbukkant, a tévében, a tegnap esti természetfilmes orra előtt egy… Nem láttam jól, akkor kaptam föl a szemüvegemet, tény, hogy az egész dzsungelhez sem annak a leletnek, sem lelete révén a természetfilmesnek semmi köze. Rég elcsitultak azok a viták, amelyekhez Kosztolányi széljegyzeteket fűzött, gondolom; és akkor Némó kalitkája felől óriási („ezek a mai emberek, túlzásaikkal!”) zajt hallok, nyomódik be az ablak kétségtelen rosszul kilincsre zárt szárnya; analógia folytán, vagy inkább a párkányt ellepő kaktuszok miatt, itt sem végzek alapos munkát, itt is csak a belső szárnyakat zárom kilincsre; nyomul be a külső két szárny, sodorja a kaktuszokat, az orkán erejű szél, a vihar szele tolja befelé az egészet, s a belső szárnyak kilincse is enged, egy kaktusz már zuhan is, a két ablaktábla közül, a belső párkányról, a szobába, a kalitka mögé. Ha nem tart olyan sokáig a telefonosdi, írom, ha nincs minden úgy, ahogy van, már rég nem vagyok itthon, intézem egyéb dolgaimat, s itt az ablak, Némó ablaka, fél szárny legalábbis, az, amelyiket nem tartja a kalitka, tárva fogad, amikor gyanútlanul hazaérek. És ki tudja, „idegenebbik lényünk” itt lett volna-e még. Így most, a hivatal packázásai miatt, megint rendben a világ. Szerves egészben élek, semmi közöm Kosztolányihoz, és így van közöm hozzá, mélyáramokkal, miközben a pillanatnyi felszínen kegyetlen vagyok magamhoz. A kaktusz, mely a kalitka mögé zuhant: ez az a csonk, amelynek egyszer a szatyorban tört le a kúpja; Bronzék őrzik, Kaktusz egykori testőrei, a Nagy Koala Bajnokság egyik klubja, a Két Bronz; és most valaki talán azt mondaná: hiába vigyáztak. S nem azért, mert nem tudták megóvni Eriocactus-csonkot ettől a bukástól, hanem mert kiderül, a gyökérzet igen keveset ígér, alkalmasint halott; tehát még ez is mintha szerves lenne, az események alakulása igen teljes: a huszonhét kaktusz közül, a belső párkány állományából, pontosan ez a reménytelen eset az áldozat. A természet titokzatos kiválasztási törvénye? Nem áll meg a hasonlat, hiszen ha ép növény zuhan le, szépen visszaültetem, van már egy kalandja is, van valamije, ami megkülönbözteti a többitől. Eriocactus-csonk már túl volt az utolsó kalandján, Bronzék halottat őriztek. S mégis milyen gonddal rakosgattam a kedvükért, valahányszor Némónak ablakot nyitottam-csuktam. Persze, mondaná apám – s még ötezer ember az ötezerből, akiket megkérdezhetnék –, rendesen kilincsre kell csukni az ablakot, és kész. Ez az „és kész”, ez a mackók szava is. Csak ők általában nem valamire mondják. Tehát általánosabb érvénnyel. Ők is azt akarják kifejezni vele, hogy nekik van igazuk; csak nem határozzák meg, hogy miben. A mackók és Kosztolányi jó barátok lettek volna. Én azonban egyszerűbben szeretnék élni; kevesebb tényezővel.

Hogy épp ön, szerkesztő úr, épp ön lenne az, mondja komoly barátom, aki nem bírna meglenni kevés tényezővel. Hát már tegnapelőtt is erre panaszkodtam? Íme, jobbnál jobb érvek és ellenérvek. Miért kellene elmondanom, hogy az este egy kicsit összekaptunk a feleségemmel; s ma, ahogy a banknál kiszállok a taxiból, és eszembe jut, hogy tizenegy évvel ezelőtt, ugyancsak ősszel, erre mentem a pasaréti teniszpályára, itt olvastam a válogatott mérkőzés előzetesét a Népsportban, ebbe a Mézes Mackóba (semmi köze a mackókhoz!), ide mentem be, és ettem egy… igen, egy kaszinótojást, ahogy ez az eszembe jut, érzem: annyira mindegy, min kaptunk össze, csak akkor még nem tudnám megvédeni ezt a vélekedésemet, hanem most, komoly barátom véleménye a soktényezősségemről, pontosabban, hogy már tegnapelőtt is erre panaszkodtam, bonyolultságot igénylő foglalkozásomra, holott sokkal egyszerűbb volnék, mint amilyennek lennem kell, folyamatosságot bizonyít ez, panaszaim függetlenségét, függetlenségüket esetleges konkrétumoktól; melyek a panaszokat szintén kiválthatják, de nem okaik. Mintha búcsútaxizás volna ez; borús időben; a vihar nem tört ki, csak nyomott maradt a levegő, sötétszürke az ég; megyünk át a városon, a Kossuth Lajos utcáról az Erzsébet-hídra hajtunk, mintha már jönnénk is haza Belgrádból, majd, négy hét múlva; a zsebemben egy vadgesztenye, akkor szedtem föl a földről, amikor körutamra gyalogszerrel elindultam; hideg szél fúj, tizenöt fokot süllyedt „a hőmérő higanyszála”, ez is emlékjelenség, írtam róla, a vászonbredli is azonos, abban jártam végig azt a belgrádi napot; „abban”, így mondom, nem „ebben”; és a Mézes Mackónál is így járok: ott járok, érzem, nem itt, és nem is fogyasztok semmit. Jövök haza, egy újabb rakott sporttáskával; bort hozok, konzervet: már a hazaérkezésünk napjára. Zsebemben a gesztenye, melyet a Szigetről dobok a tengerbe, a temető előtti öbölbe, ahol máskor mindig megmártottuk a lábunk. Most ebben sem vagyok bizonyos. Ahogy ezt írom – már itthon; ezt nem is kellene hozzátennem; mégis hozzátartozik az egyik pontossághoz –, Némó lerántotta épp a Papsit. Fent állt a kalitka tetején, kívül; megemelte a játék madár műanyag akasztókarját, aztán lepottyantotta a madarat és harangját a kalitka aljára. Nyomban odaröppent a lengőajtók egyikére, bement a kalitkába. Fáj a bal felső fogsorom, még tegnapról. A madár a csőrébe veszi a játék madarat, forgatja. Megyünk a Szigetre. Borús az ég, ez a „búcsú a várostól”, ez kellene inkább, úgy érzem; egy hónapig taxizni, mászkálni magányosan, búcsúzni a várostól. Ilyen is volt-e már; hogy valaki elutazna valahova, egy jó helyre, ahová hirtelen úgy mintha mégse vágyna, és enged a józan értelemmel szembeni ösztönzőknek (s nem a józan értelem volna-e az akkor máris?), idehaza marad, és négy héten át járja a várost, mindig mintha utoljára tenné; tizenhárom éve, hogy nekem, írom, utoljára volt részem ilyen élményben, s bár beosztva és így félprofi módon – tehát nem kedvem ellenére beosztva – élek, még erősebb ez a természeti állapot, még erősebb az óhaj, hogy egy másik természetellenesség-látszat legyen a természeti állapotom, ez a „hosszú búcsú”. Közben a nap is kisütne; micsoda póthelyeken állnék meg, küldeném el a kocsit; nekivágnék; mint a Kralja Vladimira utca, van-e olyan Budapesten, nincs, mert ezek a dolgok a „póthelyeken” látszanak csak igazán, ott frissek, nekem frissek, aki újdonat vagyok ott; mintha újdonat lennék itt is, a tizenegy évvel ezelőtti utcán, ahol a válogatott mérkőzés előzetesét olvastam, és délután volt az első randevúm a feleségemmel.

A vurstlifényképész New Yorkban él; ez a jelen idő úgy félúton lehet Kosztolányi és a mai nap között. Delmore Schwartz igazat adott neki, és én sem tehetek másként, mondom feleségemnek. Feleségem egyedül van az irodahelyiségben; vicces, mondom neki, hogy jó másfél órája ott álltam az ablaka alatt, szinte az ablaka alatt, hogy eltaxizzam arra a helyre, ahol; és elmondom neki az iméntieket a póthelyekről, a tizenegy évvel ezelőtti időről; szeptember kilencedike van, ez is az egyik kilencedikénk; pontosan tizenegy éve és egy hónapja ismerjük egymást; New York is póthely-e, kérdi feleségem, csupán azért, mert fordítottam a Delmore Schwartzot; én erre azt mondom, a póthely szót nem rossz értelemben használom, ellenkezőleg, gazdagít, hogy az az utca, az a tengerpart, az a vurstli: van, megvan, meglehet nekem, és Belgrádban is jó lesz ezt-azt viszontlátni. Feleségem egyedül van a helyiségben, s így több dolgot megemlít; rendbe hozzuk egy kicsit a tegnap esti szénát. Szénakazalban egy gombostűt, mondom, azt azért nehéz; kötekedni akarok, mert érzem, lehet. Gyakran ezért vagyok kénytelen én kezdeményezni ilyenkor; mert a feleségem is érzi, hogy lehet, s nem kezdeményez. Könnyebben hoz rendbe dolgokat, mondom, bonyolult kötekedésül, akinek arra van szüksége, hogy anyaga legyen; érzem, ahogy elengedem magam, kezemben Szpéró, evett, hasal, furcsa kis zajt hallok, ezt még eddig soha: őrlő zaj, mintha a csőrével csinálná, csakhogy nem, máshonnét jön belőle, a zúzája zúzna? Meleg a teste, simogatom a fejét, lehunyva a szeme; ez nem jelkép, mondom feleségemnek, ő azonban még nem értesült mai leleményemről, hogy Szpéró az a valónk, amelyiknek magunkat hisszük, Némó inkább az, amilyennek a másikat, valamint a másik minket, s így körbe-körbe. Ő még csak ott tart, és ez sem kevés, hogy Némót és Szpérót nem szabad holmi virtuskodásból összeengedni. Némó most, ahogy ezt írom, gyönyörűen énekel, tukánozik; ez hatja meg majd Schlachtoczky úrékat, mondom, félek igen, mondja a feleségem, és összeeresztik őket. Nyomatékkal a tudnivalókba! Ezt már nem írom bele a könyvbe, határozom el, hiszen legtöbb részlete itt van amúgy is. Inkább az előtörténetet, mondom feleségemnek. Érzem, ostobaság ez is, feleslegesen terhelem egy könyv részleteivel, szándékaimmal, ha még nem mutattam a kéziratot. Mit gondolsz, kérdezem, jó lesz, ha nem írom meg, min kaptunk össze? Úgy értem, a hatás szempontjából erősebb-e így. Feleségem nem híve a kiírásoknak; szerinte hatásosabb. Főleg, ha rólad van szó, mondom. Elindulhatna az egész elölről. Nem indul. A vihart mesélem, amely nem tört ki. Feleségem vásárolni volt éppen. Akkor kapta el az a szél. Melyik szél tehát. Az a szél könnyen lehetett volna a búcsú szele. Elképzelhető-e, hogy Némó épp egy ilyen viharos időben mond búcsút? Lehet, hogy a fogam is azért fáj főleg, mondom, mert hozzájön még a hőmérséklet-változás is. Várom a belgrádi utcákat, mondom; mit gondolsz, hol tartanak a rendszámok. Szoba nincs; hétfőn az is külön rohanás. Össze fogunk veszni a szobadolgon, mondom, hidd el, össze fogunk veszni. Feleségem pár napja azt állította: nem. Kíváncsi vagyok, változott-e a véleménye tegnap este óta. Fő az, hogy élünk, mondja. Ezt mondom én, felelem, mert az ellenkező változat az én bőrömre menne, már nem a tiédre. Vagy ezt ő mondja inkább? Igen, ő, és más szereposztásban. Belgrádról nem nyilatkozik. Némó káprázatos! Közben a fémrudakat is pengeti. Papsit rángatta egy darabig, akkor otthagyta. El lehetne kezdeni a bajnokságot már Belgrádban, mondja a feleségem; ez megdöbbent. Mi mindent dobnék ki egy hirtelen pillanatban az ablakon. Amikor ezt mondom neki, nevet; csak nem akarom az ablakon kidobni? Át kellene emelned a sok kaktuszon, teszi hozzá. Nevetek én is. Sajog a bal felső hidam. Jelsa mindig hoz fogdolgokat. Csak eddig önerejükből csinálták a hűséges csontok, teszem hozzá. Emlékszel, kérdezem, ahogy elindultunk 73-ban a strandra, és akkor lejött a jobb elülső korona? A nagyobbik szobában Szpéró Papsija hull a kalitka aljára. A kávézaccból, felelem, mert a feleségem erre a részletre nem emlékszik pontosan, onnét szedtük ki; viszek egy könyvet, Ottlik Gézától kaptam, könyvének horvát kiadása. Škola na granici, vagy micsoda, elő kellene kotorni a könyvhalomból. Megyek, de nem jutok odáig. Némó nyomait kell eltakarítanom előbb. Meghódította már azt a szobasarkot is. Nézem a képeslapot, melyen szállásadóink „a megkeresésre” válaszoltak. Ott a szoba ára, ott a „drága barátaink” és még valami, amit nem értünk; tíz év alatt egy ép mondatot nem tanultam meg szerbül, horvátul. Póthelyként vándorlok azokon a tájakon én magam, hogy igazságot tennem ne kelljen: ez itthon a pót, vagy az ott, az inkább. Ha az ember önmagával kegyetlen, mindig lel megoldást.

Mint ha egy detektívregényben közelítené a megoldást Pruhtibramana Singh burmai nyomozó (kegyetlen vagyok magamhoz!), összegezem, mire jutottunk ebben a fejezetben:

a) eljutottunk egy régi helyszínre, ahol egy máskori (másik) régi színhely jut az eszünkbe, amely azonban (a dolgok körforgása!) egyre közelébb;

b) viszont mintha arra a helyre, amelyik itt van egy kaszinótojásos étkezde környékén, nem jutottunk volna vissza, hiába mentünk oda;

c) fáj a fogunk,

és efféle jelentéktelenségek következtek a kéziratban, írom 1977. október 21-én. Ma már mennyire másként állítanám fel a képletet! A könyv második része, formára, színleg, csapongás volt, írom. A felszín alatt ravasz utalásokkal: mintha Kosztolányi és Delmore Schwartz megfogalmazásában keresném saját helyzetem kifejezőit. Pedig ezt a helyzetet meghatározta a két madár; és ahogy a lépéseim óvatosabbá váltak a lakásban, úgy volt alkalmasint az utolsó heveskedésünk ez a szeptember már-nem-is-tudom-hanyadikai. Most értük volna el a fordulót? Mifélét? És a madarak értékelése, hasonlatszerűsége is teljesen másmilyennek látszik ma, újra itthon, mint ahogy a könyv második részében (itt) kísérleteztem még az elindulásunk előtt. Szpéró és Némó két lehetséges végpont volt, de csak saját viszonyítási rendszerükön belül; ma már nem hasonlítanám őket emberfogalmakhoz, semmiképp sem önmagunkhoz. A mi kettősünkben ők csak annyiban (s ez a „csak”: a lehető legtöbb; az egyik lehető legtöbb) és csak úgy voltak hasonlatok, hogy fokozatosan kiküszöböltek egy együttélés-változatot, magukra összpontosítottak minket, s ahogy az ajtó mögötti csöndes madármagány valami egészen másféle életvitelt sugall a másik, a „szabad” szobában, akképp… Nem fejezhetem be a mondatot; a könyv második részében el kell jutnunk az elutazásig; szeptember 11-e délutánjáig, amikor valóban megdöbbentő események következtek; és alkalmasint elhamarkodva döntöttem. Detektívregényszerűen e döntés következményeit összegeztem azután, már hazatérve, már tehetetlenül; mert: főként visszamenőleg. Amit a Szigeten képzeltünk; a két madár viszontlátásának elgondolható változatai; s hogy mi volt az, amit – de ezt talán már mintha említettem volna. Amit nem hittünk; s ami lett. Szeptember 11-e van, magunk vagyunk már a lakásban, a bőröndök becsomagolva, nemsokára a lámpák, rádiók, lemezjátszók, televízió áramtalanítása következik. Fél tizenegyre hívtuk a taxit. Schlachtoczkyék később elmondták: hallották a kapu döndülését, és mondták, talán mi vagyunk azok. A két madár békésen aludt a kalitkákban. Elmentünk tehát. Előtte végigdőltünk jó ötnegyed órára a Kockáson; Dömiék naftalinban voltak már, a hall szekrényeiben. Mit jelentett, hogy azt mondtam, a Kockáson, a sötétben, rendetlen (egyszeriben rendetlen) párnák között: Ne menjünk! Mintha erről már lett volna szó itt; a vonatban ülünk, üres a fülke a határig, alszunk, egyszerre minden jónak ígérkezik; kel a nap; Szpéró most ébred, mondjuk; összekuszálódtak a napszakok, rövidültek-változtak a kivetülések; ez persze, nem ilyen elvont, már a déli harangszó városában etetjük a verebeket egy parkban, ahol megszabadulok egy ingrétegtől; eszik Neárer Szidi nápolyiját; Alassio oldalzsebéből – csak egy „éljen-éljen”-re – előkerül a kártya, a fényképek, s én egyszerre

egy Murdóék–Bárányék

és egy Athosék–Ullsteinék

mérkőzést látok, a Hajdan–Majdan Parkban, ahol Dömi először komonátozott egy hazahívó dalt (erről van vers), vagy a Bezisztán árkádjai alatt, ahol esős időben pottyantunk le hideg műanyag székekre, és valóban nem biztos, hogy könnyen elviselhető voltam; persze, ebben nálunk is nagy váltógazdaság van. Nem értem, hogyan mondhatja bárki azt, hogy vele könnyű kijönni. Hallgatózom, nem szólalnak-e az Oroszlános Fotel lakói; de csönd van, Szpéró talán falatozik, Dömiék, Kék–Sárgáék, B. úrék a rendkívüli állapotokra készülnek; hogy még két nap, és molyirtóban pihennek, szekrénypolcokon. Az ingeim között, pulóvereken, pizsamákon; ahogy a Lány vasalt, Minyu, mondta Dömi ma reggel, mintha tegnap este mi sem történt volna, mind kibányásztunk egyet-egyet az elgondolásaink közül. Ezt nem egészen értem; tehát az elgondolásaik között számos ingem, pulóverem és pizsamám szerepelhetett, s ezek közül bányásztak ki egy alkalmasat. Most már csak arra kell vigyáznom, hogy mindegyikük valóban oda kerüljön. Irtó izgalmas lesz, mondja Dömi; s hogy csak a moly miatt lehet ilyen irtó, és mi is biztos ezért kapunk össze néha. Akkor nem lehetne az egész olyan irtó; mi nélkül és mikor, kérdezem lilamellényes barátomat. Az irtó nélkül, feleli. S hogy valami másról beszéljen, megkérdi, látunk-e az idén is teherautó tetején olyan nagy medvét, mint amilyennek a nyomán a Bulmár lett? Hát olyat, mondom, aligha: de majd megállunk egyik-másik sarkon, nézzük, hol tartanak a rendszámok, és biztosan titeket is emlegetünk, teszem hozzá. Ezt idehaza nem lehetne, mondja Dömi. Ezt sem értem azonnal. Aztán rájövök, arra gondol, hogy ha csak úgy kimennénk taxival ide-oda, mászkálhatnánk éppen, esetleg friss lenne a kép, de ahogy hazajönnénk, ők itt várnának már, és hol maradna a feszültség. Mire várnánk igazán. Akkor még, egy kicsit szorongva, megkérdi: róluk is gondolok-e olyat, hogy kész őrület. Mondom, ezt Szpéróékról se gondolom, legföljebb elgondolom néha; nem kész őrület-e, hogy az egyik szoba az egyik verébé, a másiké a másik, és most már, hogy korán sötétedik, és este hatkor is lepihennek, kénytelen vagyok az írógépemmel átköltözni a nagyobbik szobába, vagyis egész ősszel és télen nem lesz dolgozószobám, holott ez a te irodád, Minyu, mondja Dömi, felmondja az egyik lemezemet, és mit lehet erre mondani. Ugye, nem várod azért, hogy… kérdi. Ha láttad volna, felelem ekkor, és Flóriánt látom a kosár fenekén; már csaknem tökéletes a védekezőberendezésem; ugyanúgy nem látom nemsokára Flóriánt sem, ahogy anyámat, akinek szintén az utolsó falatot adtam a nyelvére, csak nem olyan drámaian; ahogy öreg doktoromat se látom, nem merem látni, és nem merem elgondolni, hogy húsz-huszonkét éve, még több is, micsoda panaszokkal mentem hozzá; mit mertem bevallani belőlük, rákomból egy meghűlést, s hogy most, amikor újra egy szerdai napon mentem hozzá, olyan furcsán átvilágította a fény a lakását, az előszobaajtó vastag üvegén átszűrődő fény a rendelőn át jött, írtam a Meghívás-könyvben, s érezni lehetett, hogy a rendelő nagyon üres. Hogyan kívánhatnék ilyesmit, mondom Döminek; és mégis kész őrület azért, kérdi barátom; azért tulajdonképpen mégis eléggé bolondos dolog, felelem, ez a két madár. Dömi azt kéri, olvassunk inkább. Ezt tesszük.

„Ott vagyunk, úgy érzem, 1909-ben. Mintha moziban ülnék, s a fény hosszú, rezgő karja átnyúlna a terem sötétjén; szemem a vásznon. Némafilm pereg, afféle régi kinematográf, ahol a színészek mind olyan mulatságosan ódivatú ruhát viselnek, s a képek ugrálva követik egymást. A szereplőket is mintha dróton rángatnák, járásuk természetellenesen gyors. Maga a film csupa fehér-fekete pont meg vonalka, mintha esőben készült volna a felvétel. Gyéres, fakó a fény.

Vasárnap van, 1909. június 12-e, délután, és apám ott megy épp a csendes brooklyni utcákon, látogatóba indul anyámhoz. Frissen vasalt öltönyén sehol egyetlen ránc, nyakkendője túlságosan is mereven áll magas gallérjában. Zsebében aprópénzt csörget, s közben szellemességekre gondol, amit mondani fog majd. Úgy érzem, itt már feloldódom, befogad a nézőtér öblös sötétje; villanyorgona szól, s ez a zene félreérthetetlen hangsúlyt ad körülbelül ugyanazoknak az érzéseknek, melyekre a közönség, anélkül, hogy tudna róla, egy emberként ringatózik. Ott ülök én is köztük névtelenül, már rég megfeledkeztem magamról. Így van ez mindig, ha filmet néz az ember, azért is mondják, hogy a mozi: mákony.

Apám közben utcáról utcára halad, fák közt, kertes házak közt, kiér egy sugárútra, épp jön egy villamos, kapaszkodva csúszik, araszol csigalassan. A kalauznak szép nagy, kipödört bajusza van, és éppen felsegít a villamosra egy fiatal hölgyet, akkora tollas kalapban, mint egy üst. A hölgy megemeli kissé a hosszú szoknyáját, ahogy felkapaszkodik a kocsi lépcsőjén. A kalauz meg, mint aki jól végezte dolgát, ráérősen megrántja a csengőt. Vasárnap van, semmi kétség, mindenki ünneplőben feszít, s a csend is, mely szinte még áthatóbb a villamos zajánál, ünnepi csend. Hát nem a templomok városa Brooklyn? Az üzletek zárva, lehúzott redőnyök mindenütt, kivéve egy-két utcai árudát vagy drugstore-t, nagy zöld labdákkal a kirakatban.”

Itt abba kell hagynom a másolást, hogy még a délutáni csúcsforgalom előtt leérjek a mosodába. A mosoda ugyanúgy üzemel, ahogy a Meghívás-könyv idején; pénteken 12-től este 7-ig. Két búcsúcsomagot viszek, az egyik sporttáska – a piros kockás – azonos az úti táskáink egyikével. Átvágok a füvön, elhaladok Flórián sírja mellett. A fenyőn friss hajtások, meg kell mondanom Aloysiusnak. A fák alatt rengeteg vadgesztenye. Az alsó rakparton még mindig lassan rakják a csöveket, métereket haladnak hetek alatt. Ezért olyan nagy a forgalom az utcánkban, ezért akkora a zaj. Most, ahogy ezt írom, már a mosodából hazaérve, zárt ablak mögött ülök, a levegő fojtogató; így azonban Némó szabadon mozoghat legalább. A kalitka tetején hasal, piheg. Hirtelen felugrik; jó erős veréb, a feleségemnek igaza van, hogy Szpéróval nem engedhetjük össze; Szpéró olyan törékeny. A következményeket nem lehetne kiszámítani. A Turdus merula (2 feketerigó, a mackók szerint; mert ők a turdust és a merulát egy-egy külön madárnak érzik): váza; ott a négy gesztenyeburok, közös száron. A Lánchíd kis alagútja környékén találom, és azért hozom haza, hogy amíg távol leszünk, itthon legyen, várjon minket; barnák és szárazak lesznek a héjak, mire megjövünk, a gesztenyék kiperdülnek és elgurulnak valahová, remélem, apám nem szedi össze s nem rakja rendbe őket; ahogy már október elején ott ülünk majd a Titova egyik keresztutcájában, ha szép idő lesz, a járdán, vagyis a bokszok egyikében a járdán, felnézünk az ottani gesztenyefákra, tudni fogjuk, hogy a lakásban is így barnul valami. Felveszek még egy gesztenyét, hogy a feleségemnek is legyen mit behajítania majd a kis öböl vizébe. A mosoda közelében megállok egy padnál, leteszem egy pillanatra a táskákat, és a négyes gesztenyeágat előbb egy fa tövébe, majd mégis a pad düledezni látszó lábához helyezem; hogy ne látsszon annyira, és megvárjon – egyelőre amíg a mosodából ide visszaérek. Mert a mosodában nagy tömegre kell számítanom, és valóban, hetedik vagyok, de hárman dolgoznak a pult mögött, három új dolgozó. Már a mosodát is megszokom; hogy a régiek nincsenek sehol. Huszonöt év után „elköszöntek”. Most ez a mosoda; ahogy újra a házban várakozom a liftre, régi barátok mondják: ők egy órát, másfél órát várakoztak a mosodában tegnap, és így tovább. Nem is volt olyan veszélyes. Lassan kicserélődött a tömeg; mert én mindkét pulthoz mentem, a beadáshoz és a kiváltáshoz is. Itt már senki se tudja, gondoltam, hogy én a növényeket porosnak neveztem; a növények ott állnak, egy-két kaktusz tűnt el csupán; de hány kaktusz eltűnt nálam az idén! A madarak eltűnését is megszokjuk? Az emberekét feltétlenül; a kaktuszokét is; a madarakét? Visszafelé a négy gesztenyegömb ott vár a pad alatt; a táskám tetején jönnek velem visszafelé. Elhaladunk egy fa alatt, ahol 1966-ban, a magyar–brazil másnapján üldögéltem; akkor már ismertem a feleségemet; vagyis akkor még épp nem ismertem, úgy van, akkor még egészen másképp mászkáltam. Ültem itt egy fa alatt, vasárnap délelőtt. Ezek a fák mindhárom madarunkat látták. Így vagy úgy. Egy kicsit északabbra vagy délebbre, ez a fa, vagy az a fa. A kis alagútnál munkások pénzeznek. Ők rakják a csöveket. Amióta Szpérót hazahoztam onnét, mindig megnéztem: mit művelnek az emberek a lelőhely környékén. Van egy csavargóféle, aki aznap, hogy a madarat találtam, ott hevert, kartondobozokon, egy földig boruló lombozatú fa alatt. Iszonyú mocsok közepette. A kis alagútnál nagy a mocsok; a verebek a mocskot természetesnek tartják; magam nemrég aligha tartottam volna természetesnek, hogy a nagyobbik szobában, a fölszedett szőnyeg helyén, egészen törvényesen hánykódjék salátalevél-darab, tépett újságszegély, kis verébnyomok társaságában. Délután a feleségem zokszó nélkül söpri össze a maradványokat. De hát nem ilyen maradványok-e, gondolom, ahogy a fák alatt haladok tovább, és gesztenyéket rugdalok, az emlékek is: egy járdáról, fák alól, gyerekkori délutánokról és délelőttökről. Lábadozom, hosszú betegség után először jövök le napsütéses időben a Duna-partra. Délután, korai alkonyatban a könyvtárból térek haza. Irodalmi lapot olvasgatok; csodálom a nyomtatott műveket. Nem merem unni egyiket sem, úgy érzem, mindegyiknek létjogosultsága van, ha már az irodalmi lapba bekerült. Vasárnap délután apámmal sétálgatunk; télikabátom túl hosszú, esetlennek, csúnyának érzem magam benne; lennék legalább egyedül, „a magam embere”; de ha valaki így egy felnőtt mellett halad ráadásul, semmi esélye. A nehéz télikabátok nagyon meglassították gyerekkoromat. Így sem lett semmi baj, gondolom, itt tartok. Hirtelen felkapom a fejem: gesztenyék zápora zúdul három pár turistalábra. Ha az ember folyamatosan rugdossa a hulladékot, és váratlanul emberek fordulnak be az útra, bizonyos, hogy eltalálja őket. Még méterekre vagyunk egymástól, furcsa, ahogy máris érintkezünk. Lekanyarodom a járdáról. Már itthon is vagyok. A házban szívesen találkozom barátokkal, lakókkal. Csak a Duna-partra vonatkozik az a „légszomj”, elképzelhetetlen, hogy akár bretagne-i barátommal is jól végigmehetnék ott. Védhetetlen pozíciók ezek, nem is mentegetőzöm.

„Apám – folytatódik a novella – szándékosan választotta ezt a hosszú gyaloglást: szeret sétálni és gondolkozni séta közben. Most épp a jövőre gondol, megpróbálja elképzelni önmagát ebben a jövőben, és borzongató kis izgalom járja át, ahogy közeledik útjának célja felé. Nem néz fel egyszer sem a házakra, ahol most mindenütt vasárnapi ebédnél ülnek éppen, nem érdekli, hogy a járdát szegélyező fák lassanként zöldbe borulnak, s közel az idő, hogy árnyuk hűs alagútjába vonják mind ezeket az utcákat. Arra jön néha egy kocsi, lovak patája dobog, mintha kő hullna a csendes délutánon, aztán egy automobil, akár egy párnákkal agyonpúpozott dívány, felbukkan s elpöfög.

Apám gondolatai ott járnak anyámnál, előre örül, hogy most majd odahaza is bemutatja anyámat. De még nem biztos benne, csakugyan feleségül veszi-e, és hirtelen rémület fogja el, hogy ez az egész ügy itt tart már. Vigasztalni próbálja magát, azokra a nagy emberekre gondol, akiket csodál, s akik szintén nősek: William Randolph Hearstre és William Howard Taftra, aki épp most lett az Egyesült Államok elnöke.

Apám megérkezik anyámék házához. Túl korán jött, s ezen hirtelen megdöbben. Nagynéném, anyám húga nyit ajtót, szalvétával a kezében, mivelhogy a család még ebédnél ül. Ahogy apám belép, nagyapám feláll az asztaltól, és kezet fog vele. Anyám épp felszaladt az emeletre, hogy rendbe szedje magát. Nagyanyám megkérdezi apámat, ebédelt-e már, és hozzáfűzi még, hogy Rose mindjárt itt lesz. Nagyapám indítja el a társalgást valami kis megjegyzéssel a szép, napos júniusi időjárásról. Apám kényelmetlenül feszeng az asztal közelében, kezében forgatja kalapját. Nagyanyám szól nagynénémnek, vegye el apámtól a kalapot. Nagybátyám – tizenkét éves – borzasan ront be a szobába. Odarikkant valami köszönésfélét apámnak, akitől gyakran kap egy-egy ötcentest, aztán ő is felrohan a lépcsőn. Nyilvánvaló, hogy apám tekintélyét, melynek ebben a házban örvend, rejtett mosolygások enyhítik. Tiszteletet tud kelteni, csak nagyon félszeg.”

Ilyesmit művelek, írom, ilyesmiket. Német és angol novellákat, regényeket, színműveket és verseket, filozófiai és politikai műveket fordítok magyarra, és verseket mindenféle nyelvből, „nyersből”, ahogyan ezt mondják. A kaktuszosnál, ahol Kaktuszka meggyógyítása szükségképpen elmaradt, következett azonban sok-sok vásárlás, ott ültünk az árpádföldi kertben, és egy másik kaktuszos, egy doktori színvonalú ember, azt kérdezte, foglalkozásomat hallván: olyan fordító vagyok-e, aki… értem, ugye, a kérdést, szóval aki tényleg, vagy csak fölveszi a pénzt, és abból másoknak… Ilyenkor én nem tudok tekintélyt parancsolni. Megvallom, efféle fordítókról nem hallottam még; a szépirodalmi szakmában nem tudok róluk. Ügyetlenül felelek ilyenkor; említettem az ezerkétszáz ívet, a több tízezer verssort; a négy és fél méter könyvet nevetségesnek éreztem volna. Ezzel, felelte a doktori színvonalú kaktuszgyűjtő, még mindig nem felelt a kérdésemre. Így jár az ember, ha kilép a szakma szűkebb köréből.

A Delmore Schwartz-novella, a Már álmunkban szólítanak, az egyik első megbízásom volt, és magam fordítottam, mondatról mondatra, 1967-ben. Alapvetően befolyásolt; már ha van ilyen. Van ilyen, írom; a Duna-parton megyek hazafelé, az alsó rakparton, ahol most csöveket raknak le, de akkor rend volt, mint majd most jó másfél év múlva megint, csak többé sosem megyek ott úgy, bármekkora rend lesz is; könyvtárból jöttem haza, fémesen csillogott a víz, összefüggő felületet alkotott, még összefüggőbbet, mint amilyen; ez a meghatározó élmények természete; az élmény tárgyát látjuk még-olyanabbnak; és attól félünk, hogy ennek egyszer vége lesz.

Hazaért a feleségem, ma nem mentem le elé, nem vártam a padnál, de csak azért, mert ezt írtam, kimerülten, a mosoda végképp elvitte az időmet; fáj egy kicsit, hogy megfosztottam magamat ettől az élménytől, bár az idő még egyik évben sem volt az elutazásunk előtt ilyen borús. Ha a dolgozószoba fülledt levegőjén nem szakadna rólam a víz, most valóban összeölelkeznénk; így is minden olyan jó megint; feleségem az utolsó vásárlás eredményeit mutatja a konyhában: sós keksz az útra, szúnyogirtó, citromlé; saláta a madárkáknak. Megy Szpéróhoz, úgy örülök, hogy találkoznak. Ráült a köpenyemre, hallom feleségem hangját a csukott ajtón keresztül, simogatom, behunyja a szemét. Úgy fog hiányozni Szpéró, mondja, s hogy ezt mondta a hivatalban is, ahol, mondja, biztosan hülyének nézik érte. S talán Szpérónak még a lakás is hiányozni fog; a jól ismert kis helyek; egyszerre mintha utolsó búcsúzásunk lenne, úgy érzem, ez a búcsú; a képek a falon (letakarva, keretekként csak, Szpérónak), az ajtófélfák, a terítő, a függöny, a szőnyegtelenített padló, az ágy; talán még a lábam feje is olyan, mintha ittmaradna, pedig ott jön majd alattam a poros kapufaltól az öbölig vezető úton, tovább a temetőfal alatt ki a strandmólóra, és mindenütt. Nem fogunk tudni madárra nézni, hogy eszünkbe ne jutnának; számolni fogjuk az estéket, ahogy még talán Dömiék se számolták soha. Olyan ritkán vagyok vele, mondja a feleségem; ülnek a nagyobbik szobában, a madár a feleségem kezén, hasal, lehunyja a szemét, és néha tátog. Aztán felugrik majd, nyújtózik, leengedi az egyik szárnyát, a másikat, utána egy kis idő múlva elvégzi a dolgát, elröppen, az ajtófélfára, a képek valamelyikére. Ott jövök a Duna-parton, a könyvtári könyvek a hónom alatt, az irodalmi lapot olvasom, tisztelettel megyek végig a verseken, a dolgozatokon; a novellákat egy kicsit unom. Este apámék a Lánchíd-kertbe mennek a barátaikkal; igazán nem sokat jártak el „mellőlem”, ám én most nem megyek velük, Kovács József hosszútávfutó bukaresti sikeréről olvasok, vagy a rádió szól, még nem Szokol, még messze nem Szokol, és úgy érzem: meg kell halni. Rákom van, és nem mertem megmondani doktorunknak. Most minden nap: nyereség, érzem, ahogy a rádió sportot közvetít; most minden haladékul nyert nap a véget sietteti. Nem volt-e igazam; csak a körülményeket kell elhanyagolni, és máris: nem volt-e igazam. Élni fog-e majd, mire megjövünk, kérdi a feleségem. Minden nap: egy-egy előrelépés a bajnokságban. Minden nap közelíti a hazaérkezés napját, mely talán… Remélem, gondoltam, ahogy Flórián fenyője mellett elhaladtam a tiszta ruhával, ők ketten is itt nyugosznak majd. Mert az azt jelentené, hogy élve vártak minket, s nem csupán hír formájában. Még a vesztésnek is vannak változatai, írom, még az ilyen elkerülhetetlenség is vágyva vágyott; nem tudom, vágyva vágyott micsoda; hogy magunk kísérjük utolsó útjára a barátainkat, akiket annyiszor kellett cselesen otthagyni egy „nagyobbik szobában”.

Nem sok kell neki, mondja feleségem újra a konyhából, de az nagyon-nagyon: ez Szpéró; s hogy küzdelem volt, hogy elengedjen, teszi hozzá, utánam jött az ajtóig, fel a tetejére, egészen a sarokvas fölé. Milyen lesz, kérdi még feleségem, ahogy majd feljövünk vasárnap délelőtt Schlachtoczky úréktól üres kézzel. Itt várnak az összecsomagolt bőröndjeink; és az ő kis cókmókjukat már leadtuk: mákot krónikus hasmenés ellen, sárga port hasmenés ellen, nyomelemeket egy kis zacskóban, olajat atkák ellen, a kalitkák összes tartozékát: magvakat, homokot, ivóedényeket, vittünk két fej salátát, hogy hétfőig legyen, vittünk két vadgesztenyét, amelyek mégsem pottyannak majd a tengerbe – ezek nem; hozok helyettük másikat –, mert Némó az egyikkel gurigázik, Szpéró a másikra egyszer már ráhajtotta a fejét; hát neked, mondja most a feleségem Szpérónak, ismerned kellene ilyeneket régen, és azt se tudod, micsoda; s nem is nagyon érdeklődik a vadgesztenye iránt, hanem aztán – szombat dél van már, feladtam hét munkát, kilenc levelet, és már csak egy munka, még huszonegy levél (több lett!), a Bajnokság átmásolása, a gyógyszeres dobozok összeállítása, az öntözni való növények elrendezése van hátra –, hanem aztán így, hogy végre ráérek egy kicsit, bemegyek Szpéróhoz, nyomban a vállamra száll, míg a Forest Hills eredményeit olvasom, a férfi egyes elődöntők párosítását, hogy Vilas–Solomon és Connors–Barrazzutti, a kezembe telepszik, hasal, simogatom, kétszer megcsókolom, ami teljesen fölösleges, de ő már nem csak úgy „egy madár”; nemsokára elvégzi a dolgát, olyankor fekszik így, pihegve, aztán csakugyan elvégzi, de továbbra is ottmarad, hagyja, hogy lesimogassam hasra, piheg, a gesztenyét egészen közel engedi magához; nincs-e valami baja, kérdem feleségemtől, érez valamit netán; Szpéró, mondom neki, szeretnélek négy hét múlva, egy vasárnap délután valóban viszontlátni, akkor megint elvégzi a dolgát. Hát ezért volt a nagy bújás, mondom nevetve; ám még ekkor se megy el, jön velem, hasal a tenyeremben, a jégszekrénynél állunk, feleségem jégtelenít, felmérjük, mit kell elpusztítani még holnap, feleségem nem mondja, hogy „a jégszekrényt semmiesetre”, igaz, a mackók nincsenek tréfás kedvükben. Meghoztam már a naftalinjukat, Minyu, ha a Szobátokban – mert most már, a visszaigazolás után, az a Szobánk, amelyik négy éve; ilyen merev szavaknak, mint „visszaigazolás”, milyen élő következményei vannak –, a szekrényben, Minyu, azt a télikabátot látjátok, mondja Dömi, gondoljatok ránk, a mi bundánk is ilyen szerben sínylődik. Szpéróval odamegyünk Dömi párnájához, a madár most a párnára hasal, de ez nem okos politika, maradjon benne inkább némi félelem a mackóktól, különben, Minyu, idejár még összecsinálni is minket, hallom. Fekszem, lehunyom a szemem; rossz idő van Jelsán, múló rossz idő, látszik a felhők szegélye, fekete szegély, mellette éles kékség; ugyanígy tűnt el a kékség, amikor az érkező rossz idő szegélyét láttuk; kint napozunk már a szőlőkön túl, köveken, a háziak kölcsön kabátjai alattunk; kinyitom a szemem, Szpéró nincs sehol, aztán megvan, fejét a gesztenyére hajtja. Félek.

Milyen lesz? – kérdi feleségem. Itt várnak, ez a rész folytatódik, az összecsomagolt bőröndök; és még jó is lesz egy kis összeveszés, mondom; mutattam már a Delmore Schwartzot, feleségem „megengedi, hogy idézzem”; mit tudna megtiltani, kérdi; ezen sem sértődöm meg. Azt mondja, siessek haza; taxival jövök, táskámban naftalin, harminc darab forintos bélyeg, Népsport, Nemzet; cikk Zsiborásról, unom a témát, várom, hogy a táblázatot másolhassam; néhány elvetett ötletet mesélek feleségemnek, például: hogy az Old Traffordot, Bulmárék, Bárányék, Canarinóék, Kaktuszék stb., mondja feleségem, az olvasó tudja úgyis; igaza van; bajnokságát, folytatom, és a hajóállomás jelenik meg előttem, a bolt, ahol még első este veszünk valamit, mi lesz az, engedékeny vagyok, akár a hagyományos 0,35-ös sört, mindegy, hogy az a teniszező viselte a hajszorítóján a reklámját, és majdnem elhánytam magam, sebaj, a szoba van előttem, az ágy lepedője, a két ágyé, négyzet alakú, akárha egy nagy torna táblázata lenne odarajzolva, jelképes értelem nélkül; mintha a falra, ahogy Picassóék és Cocteau-ék a Villa Seurat-ban vagy hol otthagyták a nyomaikat, úgy állhatna ott a fehér falon, ha tényleg valaki volnék, hogy

Canarino Bárány Lipton Méziék stb.

és hogy az ötletem az volt: a sakkbajnokság helyett az Old Traffordot dobom ki kockával, ez eléggé izgalmas regényszerkesztési elem; mert az olvasó érezheti, hogy még tovább húzhatók a szálak, amikor ő már azt hitte: elkötöttem a motívumot. Igazán szenzációs ötlet, mondja feleségem, legalább olyan szép, mint a rajz; nem gondolod-e mégis, kérdezem, hogy Dömiéket egy kicsit megrövidítjük? Hogy most úgy élnek, mintha a bajnokságaik kockadobással dőlnének el? A madarak miatt, kérdi feleségem. Holtponton vagyunk; amikor Dömiék még a holtversenyre sem találtak jó szót. Motívumok úsznak ki, Eriocactus-csonk, például; hogy Bronzék élettelen növényi rostokat őriztek, s ez úgy derült ki, hogy a vihar benyomta az ablakot. Semmi jelkép! Konkrétum viszont egy újabb veszély. Schlachtoczky úrékat figyelmeztetni kell erre is; a lényegére.

A veszély formája egyszeri; eszköze most nem az ablak, hanem az ajtó. Mint a bűnügyi-szobák, a zárt rejtélyek; bizonnyal viszünk most is ilyen könyvet, mindig viszünk, úgynevezett lektorálni valót, a Szigeten lelkiismeretesen elolvas az ember eleinte mindent; szóról szóra; holott a részletek ilyen könyvekben számítanak-e? Ezt nem szabad elkezdeni, mondom; ezt, hogy a részletek felől bármilyen apró ügyben dönteni merészelünk; számítanak-e vagy sem, nem mi határozzuk meg. A részleteknek élniök kell; csak nem lehet mindet örökké figyelembe venni, mondja feleségem. Mint ma reggel a két szoba közti szárnyas ajtó önmozgását. Kinyitottuk az ajtót, és Szpéró átjött a dolgozószobába. Mindketten utána. Kereste Némót; Némó sem volt különösebben tartózkodó, ránk repült, ahogy talán még soha, a vállunkra, a fejünkre, a karunkra, kereste a másik madarat; föléje repült, akkor Szpéró is teli csőrrel vágott, szét kellett választani őket, még vadabbul keresték egymást, nem remélhettünk semmi jót. Átvittük Szpérót a nagyobbik szobába, becsuktuk az ajtót. Nem nyugodtak bele; az ajtófélfára telepedtek, egy sor tégla választotta el őket egymástól, rikácsoltak, nyüszítettek; újabb próbát tettünk. Még lehangolóbb volt az eredmény. Ha ezek csak úgy egymásra szabadulnak, mondtam; ki tudja; és feleségemnek továbbra is meggyőződése, hogy Szpéró húzná a rövidebbet. Holott ő is támadó, mondtam; s egyáltalán, mit akarhatnak egymástól. Együtt lenni? Miért akkor a vijjogás, a bukórepülés, a vagdalkozás? És akkor, félóra múlva, amikor a madarak csitulni látszottak, azt láttam: résre nyitva a két szoba közti ajtó. Pedig becsuktuk. Magam csuktam be, emlékeztem rá. Az ajtót nem lehet kulcsra zárni; kipattanhatott a kilincs nyelve, talán a ház rázkódásától, talán más ajtók csukása-nyitása nyomán, lehet, hogy a fölöttünk lakók ejtettek le egy súlyosabb tárgyat; az ajtó résre nyílt, a madarak közt „légi folyosó” keletkezett, történhetett volna – ha bármi történhetett volna – bármi. A gondatlanság néha persze életmentő is lehet. Például hogy sosem törlöm meg rendesen a kezem-karom kézmosás után. Így jöttünk rá annak idején, hogy Szpéró szomjazik. Leitta a karomról a vízcseppeket; mohón összeszedte valamennyit. Attól fogva rendszeresen itattuk; s ha nincs ez a véletlen…? A Delmore Schwartz helyett inkább a Tudnivalókat írnám; meg kell lennem azzal is ma délután; s mintha a könyv túllendült volna a novella anyagán; így keletkezik az a látszat, mintha nagyon ravasz lennék, hagynám, hogy az olvasó kivárjon, a végsőkig feszüljön türelme – s könnyen tehetem, hiszen nem a magam szövegével hozakodom elő aztán, hanem holtbiztos „klasszikussal”; az írói visszaélés szép példája, írom.

„Elindulnak a korzó irányába” – másolom tovább Delmore-t, kihagyván méltatlanul a „Végre lejön anyám…” kezdetű második részt, ahol még az van, hogy „…kiérnek a sugárútra, szép lassan befut a villamos. Útjuk Coney Islandre vezet ma délután, habár anyám szerint ezek az ottani szórakozások kissé alantasak.” Ez az „Island” nem azért fontos könyvem szempontjából, hogy „sziget vagy nem sziget”, hanem mert ott a vurstli. „Ő csupán egy sétát képzelt a tengerparti korzón, s beülnek majd egy kedves kis étterembe, gondolta, távol a zajos, kettejük méltóságához nem illő vidámparki ricsajtól.”

Vagyis itt a magyarázat, írom.

„…irányába, és apám azt javasolja anyámnak, szippantson jó nagyokat a csípős tengeri levegőből. Most hát mindketten jó nagyokat szippantgatnak, és…”

Újabb részt hagyok ki; irány a fényképész. „…apám és anyám a sétány korlátjára könyököl, és szórakozottan bámulja az óceánt. Az óceán egyre haragosabb; hosszú, hatalmas erejű, lapos hullámokat hömpölyögtet messziről.” Emlékszel, mennyit bajlódtam ezekkel a mondatokkal, kérdezem feleségemet. De hát én magam sem nagyon emlékszem, gondolom aztán; miért volna ez akár az olvasónak is érdekes; a pénzemet megkaptam, a nevetségesen csekély összeget, a nevem ott áll, a hasznom még ilyen sok év múltán is megvan a dologból; mit keresnek itt holmi emlékek? Négy és fél méter; szándékkal emlegetem így ezt a tényt; mint egy asztalosmester; egyébként egy asztalosmester kétszer a polc köré rakja, amit ő ennyi munkával összeszed. Nem beszélve egy siker-íróról. Minderről azonban nem beszélünk, mert nem számít. A legnehezebb mondat jön; és ez valóban felidézi önmagát: „Mikor ezek a hullámok épp felbukfenceznek a parton, mikor olyan gyönyörűséges ívben feszül meg a gerincük, zölddel és fehérrel erezve a sötétlő vizet, ez a pillanat szinte kibírhatatlan. Aztán berogy a hátuk, haragos loccsanással futnak fel a homokra, minden erejüket összeszedve még egyszer nekilendülnek, előrehajolnak és végképp felbuknak, apró kis patakokat csorgatnak szét a fövenyen, még egyszer körbenyaldossák a partot, s visszahúzódnak.” Semmi köze ennek a Szigethez; szó sincs róla, hogy a műfordító már a saját élményét is kölcsönzött szavakkal fejezné ki. „Szüleim szórakozottan merednek az óceánra, alig törődnek vele, hogy egyre vadabb lesz, egyre kíméletlenebb. Nem zavarja őket fejük felett a nap sem. Én azonban csak a rettenetes, szemkápráztató napot nézem és a végzetes, szenvedélyes, könyörtelen óceánt, és megfeledkezem szüleimről. Csak bámulok megbabonázva, és végül már szinte megrémülök apám és anyám közönyétől, s újra előtörnek a könnyeim. Az idős hölgy bátorítóan veregeti meg a vállam, és azt mondja: Jól van, no, jól van, de hát ez csak mozi, fiatalember, csak mozi; én azonban még egyszer rámeredek erre a rettenetes napra és erre a rettentő óceánra, és mivel érzem, nem tudom visszafojtani könnyeimet, felállok és kimegyek a mosdóba; lábakon bukdácsolok át, ahogy kikecmergek a sorból.”

„Amikor aztán újra ott ülök a helyemen, mintha álmatlan éjszaka után ébrednék összetörve, a kialvatlanság rossz ízével a számban, láthatóan eltelt néhány óra, és szüleim ott vágtatnak már a körhintán… Mintha egy felhőkarcoló ötvenedik emeletéről néznék le a mélybe… aztán… lekerülnek a körhintáról; még a verkli is elhallgat egy percre. Apámnak tíz gyűrűt sikerült leszednie, anyámnak csak kettőt, holott ő kívánta meg tulajdonképpen a karikákat.

Ott mennek újra a sétányon, a délután leszáll, követhetetlenek az alkony fokozatai, végül szinte hihetetlen lila színné olvadnak egybe. Mindent bevon ez a fakuló, ernyedt ragyogás, még az öböl vizének nem szűnő moraját, a körhinta forgását is. Szüleim vacsorázóhelyet keresnek…”

Folytassam-e, írom. „Apám a legelőkelőbb parti éttermet javasolja, anyám pedig aggályoskodik, elveinek megfelelően.” Itt semmi, de semmi nem hasonlít ránk; és mégis, ahogyan a könyvben vagyunk, ez a megfelelő hangszerelés. Én például sosem ülnék be egy „legelőkelőbb” étterembe; letelepszem inkább a Bezisztán árkádsora alatt, ahol még kiszolgálás sincs. És ahogy Delmore Schwartz novellahősének apja megkéri anyja kezét, ahhoz semmi közöm; s ahogy a főhős, már annak a bizonyos mozinak a nézőterén így kiált: „Ne tegyétek. Még nem késő abbahagyni az egészet, most még egyikőtöknek sem késő. Semmi jó nem lesz belőle, csak megbánás, botrány és gyűlölet, és két gyerek, két kis szörnyeteg.” Ehhez tényleg semmi közünk, csak úgy, ahogy bárkinek; csak úgy, hogy ettől is még jobban bevág a Delmore Schwartz-írás. S hogy most már nagyon komolyan rászólnak a fiúra: „Maradjon szépen nyugton, fiatalember. Kivezetik, és akkor hiába dobott ki harmincöt centet a jegyért.” Ezzel mintha tudnék mit kezdeni.

„Becsuktam hát a szemem, mert nem bírtam nézni, ami ott történik a vásznon. Csak ültem csendben.

– – – De alig egy kis idő múlva már újra fel-felpislogok, s végül megint lázasan figyelek; szüleim most fényképezkedni akarnak a fotográfus kis bódéjában a sétányon.” Hajtok, hogy mielőtt Schlachtoczky úrék hazaérnek, készen várja őket az ismertető. Feleségem összeállította már a leglényegesebbeket. Rám csak a másolás vár, a kikerekítés. Tömörnek kell lenni, persze, a jobb áttekinthetőség kedvéért. Talán elkészítek egy rövidebb változatot, majd ezt egészítem ki még a könyvben. Esetleg fordítva: a könyv kívánalmainak megfelelően összeállítom az ismertetőt, majd – hiszen ez a lényeg! az élet! – Schlachtoczky úrék számára kiegészítjük. Mit csináltok, kiáltok át a nagyobbik szobába. Ebéd utáni pihenés folyik éppen; Szpéró újságot olvas. Némó a kalitkán hasal, mondom én; ez is nagyon kedves szokás. És a ma reggeli „találkozó” eredményeképpen néha a kezemre röppen már. Verebet lát bennem; egyébként holnaptól megint ketten verebek lesznek, mondja a feleségem, Szpéró és Dömiék mellől, a Kockásról. Hát persze, Schlachtoczkyéknak is meg kell indulniok „ezen az úton”. Mi aztán kiálltuk a próbát, mondom, ugye? Feleségem szerint bátran verebeknek tekinthetjük magunkat. Azt szeretném, kiáltok át befejezésül, hogy Schlachtoczky úr kezében is ilyen nyugodtan hasaljon; ezt szeretném látni még, mielőtt elmegyünk. Látni fogom, tudom. Délelőtt levisszük őket. Ez áldozat; de hadd szokják meg még nappal az új környezetet. S akkor délután már látogatóba megyünk hozzájuk. Schlachtoczky úr fehér inget ölt, hogy minden kellék meglegyen; és elindul a verébség útján. Schlachtoczky úr felesége ott halad mellette; csak azt tudniok kell, hogy Némó csupán este kezes; bár, mondja a feleségem, lehet, hogy Némónak épp most kezdődött meg ezekben a napokban a szép korszaka. „A helyiség félhomályába – folytatom – csak egy violaszínű lámpa szűr némi fényt, s ennek nyilván így is kell lennie. A fényképezőmasina ott áll oldalt a háromlábon, olyan, mint valami marslakó. A fényképész beállítja szüleimet, hogyan is üljenek a lencse előtt. Apám átöleli anyám vállát, mindkettőjük arcán mesterkélt fényképmosoly. A fényképész virágcsokrot ad anyámnak, anyám azonban rosszul fogja a csokrot. A fényképész végre magára húzza a kamerát borító fekete leplet, úgyhogy nem látszik belőle egyéb, csak egy kinyújtott kar meg a keze a gumidudán, mellyel végül elkattintja majd a masinát. Egyelőre azonban sehogy sincs megelégedve szüleimmel. Érzi, hogy a beállítás így-úgy nincs még rendben. Rejtekéből egyre újabb változtatásokat javasol; forduljanak egy kicsit erre, most meg egy kicsit arra. A sok igazgatás azonban egyre inkább csak ront a dolgon. Apám elveszti a türelmét. Most egy ülő pózzal próbálkoznak. A fényképész a szakmai önérzetét emlegeti; azt, hogy neki nem a pénz a fontos, hanem a jól sikerült kép. Apám azt mondja neki: »Most már siessen, jó? Mégsem ülhetünk itt egész este.« De a fényképész egyre csak mentegetőzik, zavartan próbálja tovább igazgatni őket. Olyan meghatóan kedves ez a fényképész. Teljes szívemből mellette állok, mert tudom, mit is érez tulajdonképpen, s ahogy minden újabb igazítást még tovább igazítana, még tovább közelítené az egészet” – másolom, s úgy érzem, emlékezetem szerint itt jön a lényeg; nem fogok-e csalódni mindjárt, kérdem, „…közelítené az egészet valami ismeretlen és megfoghatatlan mércéhez, szinte úgy érzem: van remény. Apám azonban”, és itt kihagyom a jó alfejezetvéget, a „van remény”-nyel, „most már dühösen mondja: Gyerünk, mi lesz már, eleget vacakolhatott, nem fogunk itt várni ítéletnapig. – És a fényképész lemondó sóhajjal bújik vissza fekete leple alá, kidugja a kezét, számol: Egy, kettő, három, most! – és elkattintja a masinát, épp amikor apám arcán grimasszá ferdül a mosoly, anyámén pedig a legmesterkéltebben ragyog. Egy-két percet várni kell az előhívásra, és ahogy ott várakoznak a sejtelmes fényben, szüleimen is valami nyomott hangulat lesz úrrá.”

A búcsúzás hihetetlenül sok változata. A Sziget, 1973. október elején, séta a kikötőben, túl az új szállodák során, de korántsem Vrboskáig; ahol majd megállunk idén is, napsütésben – mert csak úgy megyünk át –, a kikötőbeli bolt előtt, megiszunk egy üveg sört, egyetlen üveg sörünket, felmegyünk a várdombra, verebek is lesznek, mondja feleségem, aki itt ül már, Némóval és a gesztenyéjével játszik, és várja, hogy elkezdjük. Jobb kéz felé itt a lista, a tervezet; vajon hogyan kezdjük majd; megszólítás az itt persze elmarad; játszik, mondja a feleségem, ugyanazt akarja csinálni vele, mondom hangosan, amit írok, amit én csinálok, mondja feleségem; gurul a gesztenye, tehát nem csobbanó zaja lesz, nem az lett, hanem a szőnyegtelen padlón koccangat, billen, ütődik, mormolászik; a Delmore Schwartzból már csak egyetlen alfejezet van hátra, a jövendőmondónő sátrában játszódik. Ez sem utalás; szó sincs róla, hogy a jövőt találgatnánk; egészen biztos, hogy semmi baj nem lesz a két madárral most, négy hétig. Azután? Schmidt Egon könyvében az áll, hogy a kis énekesek és verebek élettartama meglepően rövid. Egy év, két év; de ha háznál tartjuk őket, mondja Schmidt Egon, akinek szintén írunk majd a Szigetről, életkoruk megkétszereződik, sőt, szerencsés esetben meg is háromszorozódik. Tehát az a bizonyos pillanat eljöhet: a) bármikor; b) egy-két-három-négy-öt-hat éven belül mindenképp.

„Kedves Barátaink!

Önök most talán már Miskolc felé közelednek, lehet, persze, hogy még csak Poprád környékén emlegetik két kis védencüket, Szpérót és a Némó kapitányt; mindenesetre az autó közeledik, a mi vonatunkkal nem tudom, mi van, messziről jön, ezért nem adnak itt, ilyen rövid távra, hálókocsit sem; vagyis holnap éjszaka nagyjából ébren leszünk, s akkor mi meg távolodóban beszélgetünk Valakikről, akikkel két és egy (két, illetve egy) hónapon át az életünk annyira… nem is lehet ezt pontosan megmondani; és emlegetni fogjuk Önöket, Velük együtt, és furcsa lesz, hogy ébren vagyunk, s a két kalitka két lakója, fejét a szárnya alá dugva, alszik; új, pompás helyen. Külön táblázatot készítek Némóról, aki itt szökdel a lábamnál, a szék alatt, s külön egyet Szpéróról, aki a nagyobbik szobában, csukott ajtó mögött, nem tudom, épp mit csinál; boldogok vagyunk, hogy vállalták őket; ha Önök nincsenek, mondja épp feleségem, nem lett volna megoldás; el kellett volna engednünk őket, ami pedig Szpéró esetében egyértelmű lett volna az elzavarással; így született a döntésünk is, öt-hat hete: láttuk azt a kis Madarat, ahogy újra meg újra visszaröppen ránk, piros vagy kék, sötétkék ruhában, pulóverben kellett volna vinnünk őket, őrjöngtek volna a kalitkában, tőlünk riadoztak volna, nem is tudom, miben vittük volna őket, dobozban talán, és hova, hol engedtük volna el Szpérót, aztán Némót, és vajon lett volna, nyugodt gondolatunk Róluk, nem rontotta volna meg az emlékeinket is az a tudat, hogy a természetes környezetbe visszailleszkedni nem tudván, esetleg most, esetleg most pusztulnak éhen. Ez egy könyv része is, tehát a

„Odaérnek egy jövendőmondó bódéjához, és anyám mindenképpen be akar menni, apám azonban hallani sem akar róla.” Idézet után nyomban a másik idézet; ám ez nem jelenti azt, hogy én magam kiúszom, mi magunk kiúszunk a képből. „Vitatkozni kezdenek.” (Minden teljesen eltolódott; vitatkozni legföljebb akkor kezdünk, ha Belgrádban kiderül: visszajövetre nincs szoba; és hogy most aztán mi legyen. Némóval játszunk; eszi a feleségem haját, a körmét, a köpenyét; mindjárt az én lábamnál lesz, jön, ott van, eszi. Jegyzeteimet nézem: Bajnokság; Három veréb hat szemmel-dolgozat; Gyógyszerek; Telefonok!) „Anyám megmakacsolja magát, apám pedig újra elveszti a türelmét, és a vita veszekedéssé fajul, úgyhogy apám a legszívesebben fogná magát és otthagyná anyámat; de tudja jól, hogy ezzel soha nem menne semmire. Anyám pedig nem mozdul egy tapodtat sem.” Most aztán sikerült teljesen vonatkozástalanná tenni ezt a részletet; siker volna a megoldás, ha a búcsú rejtélyes hidegét akarnánk szemléltetni; semmi ilyen szándékunk nincsen; elkötünk csupán egy szálat; ha már van. „Már majdnem sír, mégis ellenállhatatlan vágyat érez, hogy hallja, mit mond a tenyérjós. Apám végül dühösen enged, így hát belépnek a bódéba, mely a maga módján hasonlít a fényképész bódéjához, falát fekete drapéria borítja, és tompított a fény. Füllesztő meleg van a helyiségben, és apám az asztalon álló kristálygömbre mutogatva, azt hajtogatja, hogy tisztára zagyvaság az egész. A jósnő, kövér, alacsony nő, úgynevezett keleties öltözékbe burkolózva, előjön a bódé mélyéről, és üdvözli őket, kiejtésében idegenes íz. Ekkor azonban apám végképp úgy érzi, hogy elviselhetetlen az egész; karjánál fogva rángatni kezdi anyámat kifelé, de anyám nem mozdul.” Hogyan hozzam össze ezt a részt, mégis, a magam dolgával, gondolom. Nem végződhet mégsem Delmore Schwartz szövegével, ez a fejezet, ez a rész, nem. „…felugrom a helyemről”, írja az elbeszélő, „és megint kiabálni kezdek, mindegy, mit, ami csak eszembe jut iszonyatos félelmemben, és akkor a jegyszedő ismét végigsiet zseblámpájával reflektorozva a széksorok mellett, az idős hölgy csitítani próbál, és a nézők mind rémülten fordulnak felém, de én csak üvöltözöm egyre: Mit művelnek? Hát nem látják, mit művelnek? Anyám miért nem megy azonnal apám után? Vagy ha nem megy utána, mit akar egyáltalán? És apám, nem tudja apám se, hogy mit művel?” Mert a főhős apja iszonyatos dühvel elengedte a főhős leendő anyjának karját, kirohant a bódéból. „Anyám dermedten nézi. Felugrana, hogy apám után siessen, de a jósnő lefogja a kezét, és kérleli: maradjon, engem pedig a mozi nézőterén kimondhatatlan rémület fog el…” Csend van; Némó a kalitkán hasal, én pedig befejezem, mert fájni kezd a vállam, és még tíz oldalt kell gépelnem. A bőröndök szokás szerint nehezek lesznek, különösen Splitben, amikor behajózunk. Ez nem olyan, kérdi Dömi, mint neked, elalvás előtt? Mint ahogy mi vagyunk, néha, neked? Dömiék csak azt sajnálják, hogy nem bízhatjuk rájuk Szpérót és Némót. Látod, Minyu, sokszor mondtuk már, hogy ez a baj. Hogy mi nem élünk; hányszor mondjam, teszi hozzá Dömi, hányszor mondjam. Abba kell hagyni. A novellából alig pár sor van hátra. A jegyszedőnő karon ragadja és tuszkolja kifelé a főhőst, és azt mondja közben: „Azt mondja meg, maga mit művel? Nem tudja, hogy azért mégsem csinálhatja mindig azt, ami csak úgy az eszébe jut?” És: „Miért nem gondolja meg egy kicsit, mit művel?” Ezt itt akár fel is hangosíthatnánk, visszhangosíthatnánk: „Meg fogja bánni… meg fogja bánni… Rá fog jönni hamarább, mint gondolná… rá fog jönni… hamarább… hamarább…” Hogy bármit tesz: számít, erre fog rájönni a főhős, aki ott áll már a mozi hideg előcsarnokában, ráadásul fölébred, mert ez az egész: álomjelenet volt. „És jött a nappal.” Álmosak, ragacsosak leszünk, írom, a déli harangszó városában 1977. szeptember 12-én reggel. És akkor majd… Mire fogok rájönni? És mi ez, hogy mintha máris megbánnám, mintha máris megbántuk volna, hogy akartuk ezt? Mit? A madarakat vagy a Szigetet? Vagy még korábban, én: a kaktuszokat, melyek közül annyi elpusztult, most is le kellene vágni öt-hat oltvány alanyról a nemest, mert az alany elfonnyadt, elrohadt; összeírom a Valóság című folyóirat fehér hátlapján, mik a vasárnapi teendők; vasárnap van, átmegyek a Valóságért.

Ez a második rész utolsó alfejezete. Némó legeslegújabb hangjait hallom. Igazi énekesmadár. Szpéró már volt nálunk ma reggel; hosszan aludtunk, fél hatig; és fél öttől hatalmas fájás volt a koponyám teteje táján. Kezdődő agyhártyagyulladás, gondoltam, madarak okozzák az ilyet. Aztán kint álltam a piacon, kaktuszokat vásároltam; és azt kérdeztem az árustól: Miért? Miért veszem én ezeket a régi lemezeket, regényeket, miért tanulom ezeket a szavakat, miért gyűjtök poharakat, falamon miért lógnak képek, kik ezek a nemzedéktársak, akik gesztenyékkel rugdosnak? Hanem én gyorsabb vagyok, éreztem, és az egyik gesztenyét felkapva már el is tűntem valami fenyő alatt, ez nektek, gondolom, valami fenyő, én azonban pontosan ismerem a járást a második és a harmadik ágsor között. Ott surranok át. Némó a vállamon ül ahogy ezt írom; aztán elröppen és visszatér. Álmodom-e azt a vasárnap nyitva tartó vegyesboltot Bretagne-ban? Az egyik ajtón bekanyarodunk, a másikon, a vrboskain, ki. Ahogy így felébredek, nem érzem már a fejfájást. Folytathatom, ahol tegnap abbahagytam; folytathatom egészen 22 óráig; a Puskin-expressz 23 óra 50-kor indul. Némó újra elröppen a vállamról, megy a gesztenyéjéhez, feleségem újságpapírt terít neki a földre, salátát szór a gesztenye köré, ott a Papsi is; megkocogtatja a vállamat, akárha Dömi lenne az, hogy: Nézd! Némó falatozik. Közben meg-megrángatja a csengettyűt, mely az újságon hever. Még egy-két nap, és Némó teljesen kezes lesz; a „teljes” nála, persze, másféle teljesség, mint Szpérónál. Megyek a Valóságért.

Az előbbi, a XII-es, írom, mégsem volt hát az utolsó. Valami ilyesfélére emlékszem: behajózás, amelyből épp az állatok maradnak ki. S hogy Dömi azt mondja: Mi most három helyen leszünk. És a mai teendők a fehér hátlapon. Ezekért a feljegyzésekért megyek át. A két madár közben a csukott ajtón át beszélget. Verebek, mondta tegnap este a feleségem, és még rájuk mondják, hogy „verebek”, csak úgy, „tömeg”, rájuk mondják. Ha a tömegből így kiemelünk valakit, mondom; íme. Szerencsére nem fontos, hogy a könyvemnek „jól jöjjön” egy ilyen észrevétel. És mégis? Nem ez történt-e.

És mégis. Nem ez történt-e? Némó kezd átalakulni; megőrzi némóságát, de átalakul. Ahogy a kalitka tetején áll, és a játékra nyújtott ujjunkat elfogadja. A mai nap időbeosztása. Fölnézek a négy-és-fél-méteres polc villanyórájára. Valamit nem értek; de akkor a feleségem hív, megyek, visszajövet a fehér hátlapot is magammal hozom. Nem tudom, miért tépem le a Valóságról. Ez sem jelképes; azt akarom csak, hogy nagyon és kizárólag a tennivalóim legyenek velem. Most látom, hogy Dömi mondásai a Népsport darabkáján vannak; a Noé-feljegyzés pedig csupán a fejemben, mert a papírokon nem találom.

„Dömiék”, írom a Népsport papírszeletkéjéről, és ez az egész olyan most, mint egy másik csomagolás; ahogy átlépkedek a tátongó bőröndök, ruhacsomók, nélkülözhetetlen holmik között, ahogy az ajtófélfán hagyom az utazáshoz ezek szerint mégsem nélkülözhetetlen Szárnyas Barátot, aki a köpenyem vállára szállt, úgy, mint régen, kicsiny-kicsiny madár korában, amikor napokat ücsörögtünk itt egyedül, én gépeltem, övé volt az egész lakás, az övé voltam én, az öreg-veréb, aztán a feleségem, ha délután hazaért, Szpéró most a nagy trükköt veszi elő, a nyakamhoz bújik, s ha balról nyúlok érte, hogy leszedjem, jobbra indul, ha jobbról nyúlok, balra. Leszedem, de még nem hagyom ott mindjárt; most ezt nem lehet; nála is újságpapír az asztalon, salátával, az ő Papsijával, magvakkal, ivótállal, fürdőtállal. A kezemről eszi a magvakat. Hányféleképpen tud szorítani két verébláb! Vagy akár csak egy is; micsoda mutatványok ezek! Ahogy féllábbal az újságpapiroson áll, a másik, messze-hosszúra nyújtva, ott van a hüvelykujjamon. S az új tollak bársonyos barnásfeketéje, körülöttük a halványabb kávészín, aztán egy-egy fehéres szegélysor: mintha egy hetven-nyolcvan évvel ezelőtti tornaegylet tagját látnám. Minden annyira itt van, és annyira még sincs itt. A kismadarak is éreznének valamit, kérdi a fürdőszobából a feleségem, aki a kalitkáikat mossa. Dömiék, tolmácsolta tegnap este feleségem, amikor leültem a televízió sporthíradójához, hol vannak? Fél perccel azelőtt gondoltam rájuk; s akkor odamentem a Kockáshoz, s mint régen, Maigret felügyelő filmjeinek idején, magamhoz vettem lilamellényes barátomat és legszűkebb környezetét. Dömi akkor azt mondta: „Minyu, furcsa lesz, hogy ők most négy hétig egy emelettel lejjebb…” S mert ránk is gondolhatott, meg magukra, persze, hozzátette: „Három helyen leszünk egyszerre.” Igen, ülnek majd a naftalinban, lent lesznek Schlachtoczky úréknál, ott lesznek a Szigeten. Még jó, hogy játszaniok nem kell, gondoltam. Ha kismackó lenne, Dömi azt mondaná most: Minyu, még jó, hogy játszanunk nem kell; de nem mondott semmit. Néztük az eredményeket. Csepel–Vasas 2:1 és így tovább. A Noé-dolog, írom. Behajózás: állatok nélkül. Ez a búcsúzás egy olyan Noé bárkája, amelyről épp az állatok maradnak le. Tehát még jutnak az eszembe ilyesmik, gondolom. Ára: 8 Ft, olvasom listám élén. Levelek, Három veréb-cikk, Kártyabajnokság-átvezetés, Növények (fokföldi ib. és a festő fenyője is az öntözendőkhöz; beteg kaktuszok), Kismadarak, Mackók elrakása, Telefon: írom, lassan kész a csomag. Fejezet vége. Tehát hogy ezt is be kell fejeznem. Egy régi ötlet: Szpéró újságszeletkével. De ez a tollazat olyan új, ez a nap olyan sose-volt-még, miért ne? Odaadom neki a kis papírt. És már viszi, elkapja az ajtó résén túl, nem látom, mit művel vele, hová tűnik el, nem látom a madarat sem, csak a cédula („Dömi: Minyu, furcsa lesz, hogy most ők…”), csak ez tűnik el a nagyobbik szobában, hasalok a padlón, fölöttem kaparászás, Némó már a kilincset is felfedezte, azon ül, de én nem őt nézem, és már nem is Szpérót hallgatom, a papír surrogását, ahogy vonszolja odaát, meg-megrohamozza bizonyára, elkapja és forgatja, nem látok át azon a pár milliméternyi résen; nem őket figyelem; hirtelen a polcra tekintek, s akkor rájövök, mi volt olyan „furcsa” az előbb: a villanyóra sötét. A villanyórát, amelynek most már nem kell mutatnia az időt, amelynek most négy hétig senkit sem kell ébresztenie ebben a lakásban négykor, fél ötkor, ötkor, a villanyórát, melynek zölden villogó négy számjegyére mindig dosszié került, hogy Némót ne zavarja a fény, ezt az órát ma reggel elsőül áramtalanítottuk.

„Ahogy a madár ott áll most a vállamon, csipdes, falatozik belőlem, eszembe jut szeptember 1-e délutánja. Az az este. Kinézek most az ablakon, feleségemet kérdem, szerinte is mi olyan feltűnő. És közben azt gondolom: másutt kellene ösztönösen ilyen erőszakosnak lennem, efféle kérdések helyett. A lombok; hogy fent vannak még. Október 22-e, és a lombok szinte épek. Másolom feljegyzéseimet. Itt azt látom: »Október 11-e van, kedd. Nagy tálon kavicsok száradnak.« Ezek A Szigetről hozott kövek; ennyit hoztunk, és néhány fenyőtűt, Aloysiusnak, meg pár kaktuszt, Radovan Durguličtól. A képeslapokat megvettem már. Írni Salija Salinak, Horpazár Hepatitisznek. Ingerült volnék? Miért most, ezt is miért most. Miért nem szeptember 11-én voltam határozottabb? Vagyis miért nem voltam, forma szerint, valamivel kevésbé határozott. Az a háló, amely, mint haza írtam, a Szigeten lassan körénk fonódott, hogy »már csak a telefon hiányzik tényleg; nem tudunk hogy járni-kelni, mindenütt kerülgetni kell valakit, boltot, házat, pincét; meghívásokat«, ez a sűrűség: nincs; kár lehepatitiszezni bárkit; ritka inkább a levegő (és sűrű; nyomasztó; városi megint; és a háló: a hazatérések útvonala, unalmas; a Lánchíd felől; fájdalmas és így már közömbös; ha a másik híd felé megyek, a feleségem elé, jó, amikor végre jön legalább, akkor mintha másfél hónappal ezelőttről rezzennék fel, összeszedem magam legalább; ő is fáradt, pedig ő se tud visszazökkenni, most átszólok a nagyobbik szobába: inkább a villanygépen vacakolnék, akármit, ehhez sincs kedvem, ezt írni; sajnos, a szerelő csak kedden jön; írom ezt; a madár rég nem ül a vállamon, a madár a csukott ajtó mögött a feleségemnél van, odaát, mit csináltok, kérdem, a madár a feleségem lábkörmeit dolgozza meg, feleségem el-elalszik; július és augusztus van, csukott ablakok mögött ülök, el-elalszom, nem bírom a szomorúságot, mely az egyszál magányos lényből árad, ebből a vidáman szökdécselő madárból, augusztus van, szeptember eleje, és egyszerre lennék mindkét szobában, hiányérzetem van, hogy nem lehetek mindkettőjükkel; májusig még tart ez a képtelen hatos felkelés, aztán elég, ez a Sziget fő-fő eredménye, feleségem májusban otthagyja a hivatalt, elege van, elegünk van belőle, hanem most nagyon rá kell hajtani akkor, valami másra, itthonira; és az üresség mintha nem volna előnyös ehhez sem; pedig a Szigeten, erről naplófeljegyzésem van, azt mondtuk: amennyiben így és így lesz, ez lesz a legboldogabb nyaralásunk, csak egy változatot kifelejtettünk; majd, írom, szép sorjában; a párkányról szép sorjában be kell szedegetni a kaktuszokat, nem fagytak el, bár szeptember 25-e után volt pár hideg éjszaka, most hosszú ősz van, hetek óta ez a jó idő tart, most is felhőtlen az ég; és most kilépek), a kis ajtón, mely a barna kocsiablak-kép mellett, inkább alatt, a konyhába nyílik, kilépek a konyhába, iszom valamit, a pálinka, amit Elza Sunič adott velünk, elfogyott, Elzának nem kell írni, »Agram«-ba költözik, bizonyára Ivan Sunič nélkül, mert Ivan még meghal addig Jelsán, a vizeletszagú elfekvőszobában. Sokáig azt hittem, Ivan lesz »a halott«; de most ilyesmit (persze) nem lehet tudni, egyik érintett félről sem. Kint állok a konyhában; Dömivel, mondja feleségem, mintha rég jártatok volna itt együtt; valóban, halomban mindig az eltörletlen edény; citromszörpöt iszom, kis kortynyi fehéres levet töltök a poharamba olyasféle flakonból, amilyet szeptember 11/12-e éjszakáján az útra magunkkal vittünk. A határig kettesben ültünk a fülkében, jó volt. Vörösen kelt a nap; azt mondtuk: most ébred Szpéró. Ezt már elfelejtettem; de a följegyzések közt ott áll; és így, szó szerint; vagy inkább: érdemben így. Most ébred Szpéró. Feleségem közben bemegy a nagyobbik szobába, a madárhoz. Most, látható, arról írok, hogyan készül el végül ez a harmadik rész. El kell készülnie, be kell fejezni az elkezdett könyvet, pedig egészen mást csinálnék, máshonnét kezdeném már; de úgy sosem lehet író az ember, egyetlen könyv erejéig sem, hogy visszaél ezzel az „erővel”; ezzel az erővel, Minyu, nem próbálhatnál meg visszafelé élni, kérdi Dömi, hiszen akkor minden másképp alakulna, ugye? Nem tudom; még amikor a Szigeten gondolkoztam a harmadik részről, úgy képzeltem: a vonaton, odafelé, a határig, vagy esetleg a határ után, a déli harangszó városa felé közeledve, Ivan Suničék képeslapjait nézegetem. Ezek a lapok jelentették nekünk, írtam képzeletben, a Szigetet; s olyan években, amikor nem nagyon láttuk, hogyan juthatunk oda egyhamar újra. Tehát…

…tehát pirosan kelt a nap, és esetleg éppen elővettem, vagy eltettem, Jelsa képét. Hol volt addig? Annak a szövetbredlinek a belső zsebében, amelyben megjártam Bretagne-t? Alassióban (a táskaforma Alassióban; természetesen nem a dobozosmackó-formájúban; mert két „Alassio” van; ez néha bátorít; ilyenkor, mint most, amikor effélékkel bajlódom; amikor egy könyvet nem lehet hogyan – váratlanul, milyen váratlanul! –, nem lehet miképp is írni; és érzem, össze kell nyitnom legalább a két szobát); vagy a feleségem kézitáskájában volt a képeslap? Feleségem jön be a konyhából; „egy fél kávét” hoz; minden összevág, talán most jön a lendület, akkora legalább, mint a strandmólón kettőkor a szél; mondom: összenyitom a két szobát. Ez történik legalább ebben a „II”-ben; még sincs az, hogy olyan lehangolóan csak „ezt írom”; hát ennek valaki nagyon fog örülni, mondja feleségem, igen, a madár ennek örülni fog, mindjárt itt lesz a papírtartón, a kocsiablak-képen, a vállamon, a karnison, a szőnyegen, mindjárt itt.

Ez különben is csak egy vázlat október 11-éről; érthetetlen, miért kézzel írtam, miféle véglegességtől féltem; miféle bizonytalanságot hozott, általában, az az elképzelhetetlennek hitt fordulat, amelyre október 8-án hajnalban hazaértünk. Hagyom Ivan Suničék lapjait, melyeket rendre Elza írt; s a szövegüket rendre „nem értettem”; csak valami betegséget. Azt se tudtuk, hogy Ivan Sunič nyolcvankét éves. Azt tudtuk csak, hogy 1973-ban ingyen megvarrta valamelyikünk cipőjét. Így leveleztünk. És amikor hazafelé készülődtünk, úgy gondoltam: íme, a bizonytalanság legjellemzőbb mozzanata; a legösszetettebb jelzésképlet; a szélütött halódó, aki évek óta nem ismerne meg, minek, ütök félre; minket, nem ismerne meg minket; és ahogy a Sziget az idén a számunkra aztán alakult (hidegen; és túlzottan előre készen; mert talán eggyel többször mentünk oda, mint kellett volna; betoldottam-e ezt már valahova, utólag, az első vagy a második részbe, gondolom; miközben a madár a vállamon ül és tukánozik; az előbb még az íróasztal alatt szaladgált, ide-oda szökkent, nem hagyta megfogni magát, csak a körmömet fogadta el), ahogy ez a három hét meglett végül odalent, mintha Ivan Sunič lett volna a… Nem tudom, mije; csak „Ivan Sunič!!!” kiáltottam neki, mint egy Verne-regény illusztrációján, a Dunai hajósnak vagy az Amazonas bárkajárójának; patetikusan; de fölrezzent rá, mosolygott, meg kellett fogni a kezét, mert a kezét akkor egy kicsit megemelte, ne a szemedhez, mondta Elza (78), megfogtam a kezét, vizeletes lehetett? hozzáérhetett vele a sebéhez, melyet a felfekvés okozott? ezért nem nyúlhatott a szeméhez? aztán a pálinkás üvegeket is alkohollal mosta le a feleségem; a búcsú napja előtti napon hozta Elza, akkor a háziakkal már feszült volt a légkör, akkorra megmondtuk már a hideg szobát, a melegvíz hiányát, apróságokat; s abból lett az, hogy… és Elza jövetele, mondta feleségem, még egy csepp volt a pohárban, a háziak láthatták, hogy „vannak embereink”, és Jelsa, mondta a feleségem, gondold meg, falu; egyszerre „falu” lett a „Hely”-ből, a Sziget a Sziget volt-e még, amikor hajnalban – megint azzal a hajóval! – búcsú nélkül távoztunk, a kölcsön-veczker ébresztőhangjára; és hogy ez sem volt jóízű, azt egy teljesen váratlan fordulatnak köszönhettük, Radovan Durguličnak, az Assecurazione Generali ház gazdájának, aki egyszer meginvitált minket a pincéjébe inni; ám ezt nem lehetett volna folytatni így, mindennap, amikor csak elhaladunk a háza mellett, fél liter, egy liter; a benzinkút felé kerültünk, emlékszel, mondom feleségemnek, még akkor hajnalban is arra mentünk, mert amióta a nagy hegyi séta közben egyszerre Radovan Durguličot pillantottuk meg, ahogy feleségével kettesben szüretelt, és integetett, menjünk, menjünk; emlékszem, mondja a feleségem, aki az első és a második részt szedi szét éppen, háromfelé; „zurick, zurick”; s hogy a visszafeléből az lett: a kis hegyi faluból a másik irányba mentünk le, egy nagyon sivárnak látszó, „borkombinátos” helységbe, akárhol járhattunk volna, idehaza, az Alföldön, nem lett volna más, és Vršniket is untuk már, nem tekingettünk hátra, bármilyen szép volt, váratlanul, egy ilyen várszerű település; a lábunk elé kellett nézni, mert itt már gépolajtócsák voltak, vasszegek, fémlapok, új tároló készült, büdös volt, és elértünk a Jelsa felé vezető országútra, amerre mindig – most is! – busszal érkeztünk, és láttuk a táblát: Svirče – Vršnik, hát ez volt a két név mögött, a szalma- és gépolajkosz, s a másodjára már unalmas hegyi falu, de mielőtt kiértünk volna a busz országútjára, hogy a házunkig hátralevő hat kilométert megtegyük, láttuk a verebek toronyházát: a templom melletti ciprusforma fát; és azt mondtuk: ők is most ülnek el otthon, mert fél ötre járt, s délebbre voltunk; s amikor hajnalban, a bőröndjeinkkel, elbúcsúzatlanul, a hajóhoz mentünk, elkerültük Durgulič házát; „futottunk a rondaságunk után”, mert Radovan D. csakugyan nem tudhatta, mi van velünk; miért osonunk mindig; miért… És mi se tudtuk; csak mintha kezdett volna túl sok lenni az egész, úgy, ahogy volt: Horpazárék, akiknél a bort vettük, és szőlőt kaptunk ajándékba, s akik miatt nem járhattunk a másik szomszédhoz, akik a háziak közvetítésével „ajánlkoztak”; Elza és Ivan; a háziak, Radovan s még Salija Sali cukrász, akit – pénz híján! – kerülni próbáltunk; régi barátunk, a nagy labdarúgó-szurkoló feltört az eltelt négy év alatt: boltja ott volt a főtéren, ablakaiból mindent látott, a „teljes forgalmat ellenőrizte”, mint mondta, ahogy Ivan Suničékhoz menet összefutottunk; már az inasa loholt mellette, fején egy tepsi habos süteménnyel; és másnap eléggé hatalmas vendégelés következett; és futball; Zsiborás, mondtam, nem tudván az otthoni eseményekről, Major, Esterházy; ezek a nevek közömbösen hagyták; túl sok pénz, mondta, nem értettük; a sporttal együtt túl sok pénz van már, nem a régi; aznap este az OT/III. két különösen izgalmas mérkőzésére került sor; vajon Salija Sali élvezné, kérdezte a feleségem, és nevettünk, ahogy a fagylaltoskelyhekbe bújtunk a sarokban, Salija Sali pedig a pult mögé bújt, és a társának mesélte: „Schalijja Schali”, hogy ezt kiáltottam, amikor megláttam, Elzához menet, s ő azt mondta: „Szalija Száli”, vagy így valahogy; és akkor még a süteményes tányérok, fagylaltoskelyhek, kávéscsészék „felett” megbeszéltük a… és attól fogva már arra sem mertünk menni, persze, Salija Sali az összes utat ellenőrizte a bolt két ablakán át, és a strandmólóra nehéz volt másképp eljutni; de a strandmólón elszaporodtak a helyi zajongók, a strandmóló épp nem volt a régi, és talán csak egyetlen felejthetetlen emlékkel szolgált nekünk, szeptember 25-én, ezen az – akkor még nem sejtettük – oly emlékezetes napon; több vendégelést nem fogadhatunk el, mondta feleségem, pénzünk pedig fagylaltra, süteményre – nem szégyen! – nem volt; és hízni se szándékoztunk; s akkor hajnalban, a megint csillagos ég alatt, a benzinkút felől kikanyarodtunk Salija Sali most, fél négy tájt sötét boltja előtt végre egyszer nyugodtan, a kikötőbe; és a félhomályból egyszerre kivált egy ismerős, micisapkás arcél: Radovan Durgulič; kézfogásig is nehezen jutottunk el, és rettenetesen sajnáltuk; a felesége is előkerült, szerencsére, mondtam, nem ők jönnek a Partra (négy óra hajón!), csak egy rokont kísérnek; álltunk, öt-hat méternyire, aztán még egy kézfogás volt, ennyi; s hogy okvetlen írunk; s ha elgondolom, mondtam aztán feleségemnek, már a hajó hátsó fedélzetén, ahogy az utolsó csillagot néztük és a Mosztár felől pirosló eget, és hűvös volt, és még rettentő hosszú az út: három óra ötven perc hajón, fél nap a Parton, tizenkét óra vonaton, újabb átalvatlan éjszaka, és akkor Belgrád, ahol még a szoba se biztos; ahogy ott álltunk, és ahogy mégis kizárólagos volt, ami épp körülvett minket, azt mondtam: ha elgondolom, hogy Radovan Durguličékkal ott szakad félbe a történetünk, ahogy fejenként fél liter bort, malagát és pálinkát lehajtunk tíz perc alatt, vegyesen, s akkor Vršnik felé menet kétségbeesetten szabadkozunk, aztán a kaktuszos ablakaik alatt pucolunk, miközben a mi ablakunkban ott egy halom kaktuszuk, melyet bor, malaga és pálinka közepette tördelnek nyakra-főre, mert kinyögjük, hogy nekünk is van otthon sok, ám ők talán azt hiszik, hogy szeretnénk belőle, ugyan hogy lehetne elmagyarázni, hogy egy hajdani kaktusz-visszaültetés emlékére az ő kaktuszajándékuk javát is jelsai földbe dugdostuk, s hogy a szomszédaikkal, akiknél laktunk, egy kicsit az ő felvilágosításuk alapján „lettünk kötekedőbbek”; feleségem javít: egyszerűen igényesebbek; s hogy másnap az ő kedvükért mentünk el újra Vršnikbe, hátha ott lesznek a szőlőben, hátha elsüthetjük azt a viccet, hogy „most értünk ide”, s hogy fényképezőgép is volt velünk, mert meg akartuk örökíteni a… Mit akartunk, kérdem, tulajdonképpen mit akartunk volna; valahogy az egészet így – nem; s hogy réges-rég eljöttünk volna, mondja feleségem, ha nem várjuk Schlachtoczkyék harmadik levelét, a madarakról; mert az a kettő olyan gyorsan ott volt, ám…

Ez, írom, jelentéktelenségek sorozata; és ha Pradovácon, Surkoránon vagy Lurkán történik: örülünk. A Sziget azonban „a Sziget” volt, és ezt vártuk; és itt is mi tévedtünk, mondom feleségemnek, ahogy a madár most, október 22-én a papírtartón hasal, majd lemegy a szőnyegre, és nem hagyja megfogni magát az íróasztal alatt (itt az írói szándék az, hogy éreztessem: két madárból egy madár lett; ám ez sem egészen igaz, sőt, aligha igaz így), mi is tévedtünk, amikor… Persze, az már nem lett volna megoldás, ha nem megyünk; erről – megvárom inkább a kész feljegyzéseimet. Szeptember 11-e este; a Kockáson mondom ezt; ne menjünk, ezt mondom, ne menjünk, mondom szeptember 12-én Belgrádban, aztán a Kalemegdán egyik padján fényes nappal elalszom, pár méternyire verebek ugrálnak, a domb alatt fut össze a Duna és a Száva. Aztán a rémséges éjszakai vonat; lefelé még nem is olyan rémséges; a citromleves üveget kiürítjük, de nem hajítjuk el a Part előtt; és a parti városban sem kell eltölteni hat órát, mert azonnal van hajónk! És a Szigeten, igaz, másik helységben kötünk ki, azonnal ott a hajóállomásnál a busz! Mennyi váratlan öröm! Alszom a hajón is, csaknem kettesben ülünk egy jókora „magán-fedélzetrészen”, és alszom a napon. A busz ablakából látszanak az észak-budai hegyek; táblák: Vršnik felé, Svirče; Vrboska felé; és a jegyzetfüzetemben lapozva csupa lelkes bejegyzést látok az első napokról. Hol változott meg az egész? Hiszen az első és a második hét vége felé megjött egy-egy levél is a madarakról; az idő végső soron nem volt rossz; a szoba – ahhoz a förtelemhez képest, ami aztán visszautunkon Belgrádban várt ránk – fölséges volt; bár épp az asztalosműhely fölé raktak minket, és autószerelde is nyílt közben, tizenöt méternyire, a fészerben, és a gépek olykor este tízig jártak; és az egyik ablak északi volt, a másik – a Vršnik felé néző – nyugati; s az időjárás csak fényes nappal kedvezett: kilencig nagyon hideg volt, pulóveres, és délután négytől megint. S a meleg víz. Hatodik éve, hogy nekünk kellett „kikellemetlenkednünk”; s aztán a család viszonylag kevésbé falusias része órák hosszat használta; és tíz dinárral illetlenül többet kértek naponta, ezt nem Radovan Durguličtól kellett megtudnunk, erre már a feleségem felhívta a figyelmemet a Duna-parton, a padnál, ahol vártam, és ugyanaznap szerzett ő egy prospektust, amikor a háziak lapja megjött; most az a találkozásunk, morgolódásunk is visszavágyódás tárgya; bár, ami bennünket illet, még biztosan sokszor találkozunk annál a padnál, de egy bizonyos szereposztás nem lesz többé sosem ugyanaz. Jó dolog, szólok át feleségemnek, ahogy a madár – fejlődve megint! – a vállamon hasal, mert négy óra múlt, jó, hogy épp „a Horpazárék” neve nem jut az eszembe; a cédula, amire fölírták, megvan, csak nincs kedvem odamenni érte. Itt ülni és ezt írni sincs kedvem. Most lenne jó egy akármilyen mérkőzés a képernyőn.

„Eszembe jut – másolom október 11-én kelt kézírásos följegyzésemet (»így kezdeni!« ez áll a lap tetején utasításként; a »kezdésről« lekéstem, gondolom, már eleve azzal, hogy kézzel írtam; semmi se lesz ugyanaz) –, milyen idillnek látszott egy pillanatra az egész; Szpéró Schlachtoczky úr fülét csípte, Schlachtoczky úr nevetve sziszegett, s mi azt mondtuk feleségemmel: nem baj, ha Szpéró mással is ilyen kedves mindjárt; ezért fogjuk viszontlátni. A két kalitka ott állt a két ablak alatt:

ablakok asztalok

és a feleségem megállapította: ugyanazokat a fákat látják, ha kinéznek; ugyanolyan a függöny és maga a lakás, bár egy emelettel lejjebb a mienknél, mintha sokkal világosabb lenne; ennek a dél-délkeleti erkélyajtóablak volt az oka, a másik szobában. S akkor nem is gondoltam, hogy pár óra múlva zűrzavar következik, s lényegében – miattam.”

„Borzasztónak tűnt, ami történt; s akkor, még itthon, egy emelettel odébb csak, már este is azt mondtuk: így a jobb, így hihetőek legalább az állításaink, érnek valamit az óvatos figyelmeztetések: külön a két madarat…! S hogy így marad meg mindkét kismadár. És nem öncsalás – írtam –, hogy úgy érzem: nem követtem el hibát (bár a hiba feltételei mindenképpen adva voltak: rettentő fáradtságunk stb.) …hogy nem érzem hibásnak magam, s ezt csak megerősítik Schmidt Egon szavai: a madarak fogságban egymás ellen fordulhatnak; kint a szabadban ezt nem teszik. (Milyen furcsán hangzik ez a történtek után.) S egyáltalán, a történtek! Pontosan, olyan részletesen, ahogy szeptember 11-éig naplót vezettem a két madárról, sosem fogom megtudni, mi történt. Árnyalatok hiányoznak majd, az, hogy magam nem figyelhettem meg bizonyos magatartás-módosulásokat, vagy… Nem az történt, amire számítottunk; nem az, amit Schlachtoczky úrék olyan kedvesen és odaadóan elhatároztak.”

Vasárnap van megint, reggel fél hét; a madár mostanában már délután négykor nyűgös, ötkor elfoglalja helyét a rúdján, a kalitka a dolgozószobában áll az asztalán, a szárnyas ajtó mögött; a dolgozószobában sötét van, napunk attól fogva csak a nagyobbik szobában folytatódhat; áthurcolkodom: viszem az írógépet, ám gépelni olyankor már, szokatlan helyen, ritkán adódik kedvem, inkább teszek-veszek, javítgatok; tegnap este például összeszedtem a mai anyagot. Korán is fekszünk; akkor kinyitjuk a szárnyast, és a madár közös térben alszik velünk. Egyre későbben ébred; ma úgy hat óra is elmúlt már, amikor megharsant a hangja. Odakint ködös a hajnal, de a lombok még megvannak, az újság szép időt mond. Ha csak el nem felejtem, kitépem vagy kivágom az újságokból a mindenkori időjárásjelentést. Amikor a Szigeten rádiót hallgattunk – Szokolt! –, nem gondoltuk, hogy az időjárási értékek még izgatni fognak majd bennünket. Azaz mégis: a kaktuszok miatt. A holtfáradtsághoz tartozott az is, hogy szeptember 10-én, 11-én nem volt már erőnk a kaktuszbeszedéshez. De hát szaktanácsadónk szerint október végéig kint lehetnek a szabadban; különösen ilyen enyhe évben. Bízunk a szaktanácsadóinkban; és tegnap, ahogy – megnyugvást keresve és szerkezeti elemeket nézve – újra átlapoztam feljegyzéseimet, látnom kellett, milyen gyakran említettem Schmidt Egon figyelmeztetését; és akkor, vasárnap délután, amikor a két madár, lényegében miattam, egymásnak rontott, majd a tükörnek repült, egyáltalán nem volt túlzás a riadalmunk, s indokoltnak véltük az elhatározást is, amelyre jutottam, s amivel feleségem valóban szabad meggyőződéséből egyetértett. Ahogy másnap hajnalban Belgrád felé közeledtünk, azt hittük, így lett végre jó megoldása az egésznek.

Fél hét múlt, a kalitka átkerül a nagyobbik szobába, rajta saláta, fűcsomók, tyúkhúr; füvet és „tyúk urat” (Dömiék) hetente kétszer hoznak kertjükből Schlachtoczky úrék. A kertbe a madarak, végül – ha jól értettük a beszámolót – nem kerültek ki; ezt megkönnyebbüléssel nyugtázzuk, mert valóban csak udvariasságból nem mondtuk azt, hogy „macska közelébe – semmiképpen”. De itt már a nehézségek tartományához érünk. Két madár, pontosabban, két veréb: hatalmas gond; hatalmas gond annak is, aki fölneveli, s talán más módon annak, aki pár hétre elvállalja őket. Nehéz ilyenkor, mondom a feleségemnek, ahogy Szabadka vidékén a kelő napot nézzük, és már teli a fülke helybeli „rövidtávozókkal”; nehéz mit mondani. Talán a legjobb az, mondja feleségem, és boldogan hallom szavait, ha úgy vállalja el valaki a madárkákat, hogy azt mondja: pontosan csak ezt és ezt csinálom velük, amit a gazdáik szoktak. Ám ez a magatartás, jegyzem meg szomorúan, épp az úgynevezett emberiességgel nem fér össze; a humanitás mindig jobbat akar, lazítani kíván és újítani; és ez olykor veszélyes út. A verébnevelés: szolgálati szabályzatok betartásának sorozata. Ezért féltünk a kerttől, a macska bizonyára elhárítandónak tervezett közelétől, a többi madártól, egyáltalán, a helyváltoztatástól. Szerencsére – bár itt még fel kell tennünk néhány kérdést – minderre nem került sor; a madarak a lakásban maradtak; szegény Schlachtoczky úrék, mondom most már: bármennyire kedvesen tagadják, lehetett gondjuk, mert például a két szobájuk egybenyílik, nincs „terelőkijárat”; és ha a két madár olyan lázasan kereste egymást, ha ott ültek a helyi szárnyas üvegajtó két felén, technikailag sem lehetett könnyű a megoldás. Elővesszük a jégszekrényből a salátát, a füvet, a tyúkhúrt; melegedjen egy kicsit; a szobában viszont szellőztetnünk kellene, mert túl meleg lett éjjel. A szellőztetés nemcsak kalitka- és asztalcipeléssel jár, de a madárkát is rá kell bírni a célszerű helyváltoztatásra. Ez végre sikerül, de én már elveszítem a türelmem. Arra gondolok: Schlachtoczky úrék hányszor bosszankodhattak így, két madárral, két idegen madárral végső soron. Hanem aztán ahogy feleségem a kalitkával és a madárral bent van már a dolgozószobában, magam pedig a nagyobbikban ablakot nyitottam, el nem mozdulnék a szárnyas ajtó mellől, fázzon inkább a vállam, ott állok, őrzöm a kilincset. Ki ne pattanjon, vagy valami. Ezt nevezem szolgálati szabályzatnak. A verébtartás alapvonala: el lehet szidni közben mindennek az életet, ám egyetlenegyszer sem szabad hibázni, kockáztatni, minden elképzelhető veszélyt el kell hárítani, erre kell gondolni állandóan. Két madárral ezt várni bárkitől: nagy igazságtalanság. Schlachtoczky úrék remek segítőtársnak bizonyultak; és ki tudja, ezt mondja feleségem, egy madarunk is volna-e most, ha akkor úgy meg nem ijedünk.

Itt a sali, mondja feleségem, ahogy fölszereli zöldfélékkel a kalitkát, itt a Salik Salija! Ezen elmosolyodunk. A saláta indította el a lavinát, mondom, ki tudja, hanyadszor; az elmúlt két hét örök témája ez. És már nem fárasztja egyikünket sem, jó erről beszélni; olyan mindegy, érdemben, és mégis jó: ilyenek az igazán fontos, az igazán egymindegy, az igazán elintézett-és-elintézhetetlen dolgok. Mint amiről már írni érdemes csupán. Vagy – kell. Vagy csak úgy.

A kamrában, az egyik egykori műfészek-dobozban ott találom az üvegeket, fiolákat, rajtuk piros iskoláscímkék takarosan nyírt darabjai, feliratokkal: „Kalcium foszforikum (tojáshéj helyett); a kalitka aljára magvakkal, magtányérba szórni”; „Polyvitaplex, porrá törve magvak közé keverendő, vitamin (egyidejűleg vitamint ne adjunk a vizükbe)”; „Hasmenés esetén 1/2 literes üvegben kicsi adagot oldani, citromlészínű legyen a lé, ezt itatni”; „Mák; erőteljes hasmenés esetén (fogja a székletet)”; „Olaj; hirtelen kopaszodás, tollkihullás (nem vedlés!) esetén – ha valószínű az atka! – a kopaszodott részt vékonyan ujjheggyel bekenni (atka nem kap levegőt, elpusztul), finom napraforgóolaj (patikából)”; „Vitamincseppek; szemcseppentővel egy cseppet mindennap az oldalsó itatóba (de akkor nem kell Polyvitaplex)”; „Nyomelem, VITAMIN” – ez volt feleségem egyetlen tévedése, persze, ennek semmi szerepe nem volt a továbbiakban; nem vitamin; „kicsit salátára, répára, gyümölcsre, ahol megtapad; Némónak zsemlemorzsába, kalciummal is lehet”. Ezt azért írom ide, hogy valóban tanuljanak belőle az esetleges verébgondozók; és most már tulajdonképpen minden szomorúság nélkül viszem vissza feleségem gondos művét a helyére; ma reggel a madarunk széklete egy kicsit híg lett, így mákot adtunk neki, s mert attól is félni lehet, hogy együtt még a saláta, tyúkhúr, fű és vitamincsepp is sok, az oldalsó itató (a rácsra ráhúzott henger) vitaminos vizét lecseréltük; langyos sima vízre.

Vittük a két kalitkát, a madarakkal, vittük a „szerelést” (a műfészkeket is, nagyjából feleslegesen már, de a biztonság kedvéért; hátha valamelyik madár mégis óhajtja; a salátát), vittük az asztalt, még ezt-azt. Két fordulóval megvolt. Remekül sütött a nap; akkor állapítottuk meg, hogy az új lakás milyen szép világos. Az erkély állandó madártanya volt; Schlachtoczky úrék fő-fő etetőhelye; télen rigóknak külön rendszeresített „galambellenes” szerkezetekkel (odúkkal). Schlachtoczky úr azt mondta: kíváncsi, hogyan fogadja majd Némó és Szpéró a sok madár közelségét. Úgy éreztük, mintha Némót mindig előbb említenék; valóban gyönyörű madár, mondogatták, és ez a körülmény is szerepet játszott talán az események alakulásában. Persze végig Szpéró volt „a sztár”. Tíz óra, fél tizenegy lehetett; egy kicsit elidőztünk a két ablak alá helyezett kalitkánál, valóban őszintén „bocsánatot kértünk”, mentegetőztünk, hogy ennyi gondot zúdítunk segítőinkre. Ők talán nem tudták, hogy szabadkozásunk – nem merő udvariaskodás, nem formaság. Ízelítőt a lehetséges bajokból máris kaptak, amikor Szpérót kiengedtük, a madár rászállt Némó kalitkájára (ismertem ezt a változatot! mennyire ismertem; csak nem tudtam, hová és hogyan vezetne tovább út ebből a patthelyzetből; majd tavasszal, gondoltuk), és Némó azonnal egy jót csípett a lábába; Szpéró feljajdult, ettől ideges lettem, ettől, azt hiszem, mindnyájan idegesek lettünk. Vissza a kalitkába, mondták Schlachtoczkyék, nagyon helyesen. Elbúcsúztunk; kérték, látogassuk meg közös kis barátainkat még a délután; úgy hat-hét között, addigra ők – persze, madarak nélkül! a madarak kifuvarozásáról most szó sem volt – visszajönnek a telekről. Schlachtoczkyék meggyőztek minket, hogy valóban nem zavarunk; s ha sok minden változott is azóta, mondom feleségemnek, ez az egy maradt; ez a jóviszony. Az események mintha „objektíven” játszódtak volna le, mondjuk így; ha bármi „hiba” történt, magamat hibáztatom.

Feleségem, aki aztán úgy délután három óra tájban észrevette, hogy a salátákat végül ittfelejtettük, azt mondja: nem hibáztathatom magam, ellenkezőleg; ha nem megyek le akkor mindjárt, ha…

Hibás itt voltam, mondom aztán, szeptember 12-én, hétfőn délután a Kalemegdán padján, ahogy felébredek éppen; letörlöm a nappali alvás verítékét, nézem a verebeket, keressük a zöldfélék közt, füvek közt, melyik lehet a tyúkhúr; csak október 8-a, hazatérésünk óta ismerjük. Lent a Duna és a Száva látszik, én azonban nem akarnék látni semmit; gyerünk haza, ezt mondom; ez képtelenség; kialvatlanok vagyunk, azok a pillanatok, a napkeltével, egyáltalán, az ilyenek: hamar elmúlnak; marad a nap általános jellege, marad állapotunk jellege. Ez is mintha jóra válna: ahogy otthagyjuk pihenőpadunkat, hogy visszamenjünk a városba (még csak délután három; és a vonat este hétkor megy, hét húszkor; és másnap reggel nyolckor kell a Partra érkeznie; még egy éjszaka van előttünk, így járjuk a várost, de), mintha megkönnyebbülnénk, nevetünk valami ostobának hangzó buszfeliraton; lefényképezkedem a felirattal, elő kell hívatni a képet, akkor kiderül, mi volt az, elfelejtettem; hanem ahogy a házak közé érünk, rohadt meleg sugárzik, nem tudunk több „réteget” levenni; rossz az egész, úgy, ahogy van. És a csomagmegőrzőben a bőröndök; konzervvel, szalámival, úti tervekkel; idehorgonyoznak minket, nem lehet visszafordulni. És különben is; „onnét” (így nevezzük otthoni életszerkezetünk utolsó fél évét) ki kellett mozdulni. Legalább ennyi időre. Menjünk haza, mondom, ahogy már alkonyodik, és ülünk a parkban; még csak nem is a Hajdan-Majdanban, pedig ott lenne kétszáz méternyire; sötétedik, nemsokára lemehetünk a pályaudvarra, nem vonzó terv, félünk a balkánias vonattól, hirtelen most lett elég ebből is, hetedszer csináljuk, hatodszor, de az összesen tizenkét ilyen út, és nem és nem. Ez nem alternatíva az otthoniakhoz képest, mondom teljesen értelmetlenül. Iszunk a citromléből, melybe közben pálinka is került; ez hátha rendbe hoz; élvezni kellene, ami most van, nem élvezem, a madarakra kellene gondolni, ahogy most másodszor pihennek el ott; emlegetjük őket, de gondolok-e rájuk? Aztán, valahogy úgy, ahogy alkonyodik, egyszerre róluk beszélgetünk. Ott kérdezem-e először feleségemtől, vagy épp ő kérdi tőlem: Némó volt-e, aki Szpéró után vetette magát, vagy fordítva. Nem írtam-e ezt már valahol, gondolom most, október vége felé, a könyv vége felé. Nincs-e betoldva épp ez? Nem tudom, felelem a parkban, ahogy visszatelepszünk a zsemlés virslivel ugyanarra a padra. A madarak közben itt is elpihentek. Vajon külön szobában alusznak-e ők, kérdezzük. Alhatnak éppenséggel ugyanabban a szobában is, mondja feleségem, ahogy nálunk aludtak. Emlékszel, kérdi valamelyikünk (talán kérdi), ahogy Szpéró hajnalban megszólalt, és Némó azonnal belevágott? A Kalemegdánon így nézegettük a verebeket: melyik Szpérós, melyik Némós. S mert egyik se volt az, írhatom ezt most naggyal; szpérós és némós helyett. Megrémültek, mondjuk, és úgy töröljük meg a mustáros kezünket, ahogy madarainktól láttuk azt a sok csőrfenést. Vagy nem is ezt mondjuk; hanem hogy: így a jó! Így biztosan jó lesz; ha Némó az ő madaruk, kétszeresen vigyáznak Szpéróra; mert az, ugye, nem lehet, hogy Némó, aki szeptember 11-e délutánjától már az ő kis verebük, megsebesítse a mi madarunkat. De hát Némó vette-e üldözőbe Szpérót, kérdezzük újra meg újra (most már); és harmadszor, negyedszer is levezetjük a dolgot. Vagyis csak én; mert a feleségem akkor nem volt ott. Felesleges volt lemennem a salátával, mondom; Schlachtoczky úrék már felkészültek, volt saláta bőven, volt káposzta, répa. Feleségem azt mondja, ott, szeptember 12-én a belgrádi parkban: Nem volt felesleges; és hát persze, ebben meg is egyezünk. Némó most az övék; és ezt megnyugtatónak érzem. Egyáltalán, szeptember 11-én este, amikor már a búcsúlátogatásnak is vége volt, és hozzáláthattam a Három veréb-dolgozathoz, a magyar irodalom rejtett értékeit és furcsaságait egybegyűjtő kötet kritikájához, melyet másnap ad föl majd apám, amikor mi esetleg épp a Kalemegdánon dőlünk ide-oda, este, a látogatások és a tennivalók után a lakás pár órára jól volt üres. Kellett az a csend. Ha nyugtalanított is mindkettőnket az előttünk álló négy hét (pontosabban: az itthonhagyandó négy hét! bizonytalanja), élveztük a csendet. Naftalinba kerültek Dömiék; végighevertünk a rendetlen Kockáson (ő nem tehetett róla, Minyu, mondja most Dömi; a Kockás újra sima!), és végre nyugton lehettünk volna. Az volt a legnyugtalanítóbb. Feleségem hamarabb elaludt; én mosakodni próbáltam; értelmetlennek éreztem ezt is, hiszen nemsokára – reggelre – álmosak, mattak, ragacsosak vagy szárazak leszünk, s akkor jön a kicsapottság, estig, akkor az éjszakai út megint, és csak kedd este leszünk a Szigeten. Ne csináljuk ezt az egészet, mondtam, ahogy én is végighevertem a Kockáson. Most, írom, az olvasó azt hiheti, hogy valami borzasztó dolog történt aztán; nem történt semmi borzasztó dolog, és lehet, hogy mindenki így járt a legjobban. Ebből, sajnos, még mindig nem következtethetünk arra, hogy „mindenki él”.

Némó, szokás szerint, a karnisra szállt fel, mondom feleségemnek; és a hangulat érezhetően csitul; miattam volt feszült a légkör, írom (és az egész olyan most, mintha ezt mind-mind álmodtam volna egyszer; mintha meglett volna és ráadásul még álmodtam volna is egyszer), azt a napot én nem bírtam; igaz, a Szigeten egyetlen alvás után pompásan rendbe jöttem, feleségem csak harmadnapra. Talán a szobánk, írom; talán az, hogy bármilyen volt is, a szobánk volt; ez hozott rendbe; az állandóság érzése; és Schlachtoczkyéknál, bármennyire ők voltak is egyetlen lehetséges segítőink ez ügyben a világon, vasárnap délután a rendkívüli események hatására elvesztettem a fejem, mert mindig így van ez, mondom feleségemnek a kéztörlések után, a parkban, ha idegen (baráti) környezetben kell lennem valami nekem fontos ügyben, valamivel vagy valakivel, aki-ami nekem igazán drága. Nem írtam-e már ezt is; de ez a könyv nem is könyv még; ez itt mind csak az: hogyan lesz valami – valami; hogyan leszek én – én. Sokszor ismétlődhetnek ugyanazok a gondolatok, mondások, tanácstalanságok; s ez stílusos is: mert egy kérdés végképp és megmásíthatatlanul nyitva áll, egy kérdés örökre eldönthetetlen. Legyen ez bármi – csekélység? jelkép? Nem, az nem, jelkép nem; csekélység inkább, de a számunkra hiteles anyag, olyasvalami, amihez még épp fölérünk: föl, odáig, hogy lássuk, hová nem érünk föl már onnét.

A karnishoz, írnám, ha régimódi regényt készítenék, nem értünk föl létra nélkül. Némó fent ült, vagyis, mondom feleségemnek, ahogy már békésen megyünk lefelé, át Belgrád esti autófényforgalmán (maguk az autók alig valóságosak; a rendszámvadászatban 383 000-nél tartunk; majd folytatjuk, ha a Szigetről pár napra visszaérkezünk), vagyis ez így volt: becsöngettem. Aztán a szoba, a két kalitka a két ablak alatt. Új csengő Szpérónál, füvek Némónál. Azóta, mesélték Schlachtoczky úrék, a kedves kis barátaink nem voltak együtt; vagyis volt egy pillanat, amikor mégis, Némó szállt rá Szpéró kalitkájára, de… Most megállok; magam sem tudom pontosan. Ezt sem. Lehet, hogy ezt már október 8-án hallottuk, nem szeptember 11-én. Ami tény: akkor délután három óra tájban Szpéró ott ült Schlachtoczky úr vállán, és a fülét rágta. Ez látszott olyan idillien mulatságosnak; Némó a kalitkájában tartózkodott. Lehettek együtt, különben Schlachtoczky úr vagy a felesége nem mondta volna: szépen megvoltak, nem estek egymásnak (egymás lábának). S én, mondom feleségemnek, ahogy a pályaudvar felé közeledünk, és el akarom terelni figyelmemet az éjszakai vonattól, én voltam a hibás: felrúgtam a szabályzatot. Hagytam, sőt, udvariasan talán javasoltam is, hogy Némót kiengedjük. Szpéró ült a helyén, látszólag nyugodtan. Némó hamar felment a karnisra. Tehát ő sem ment oda. Lorenz írja (könyve lent volt velem a Szigeten; de egy idő múlva, amikor Schlachtoczkyéktól nem jött több levél, nem mertem tovább olvasni a madaras részeket), hogy ha az előrejelzési fázis vagy ilyesmi kimarad, a felek agresszivitása fokozódhat. A két madár, mondom aztán feleségemnek sokszor, sokfelé, talán nálunk is jobban összeszokhatott volna. Ennek ellentmond csaknem minden kísérletünk, minden följegyzésem. Próbáltuk, nyugtat meg a feleségem. Nem nyugtat meg egészen. Schmidt Egont idézi. Nem tudok mit mondani. Nem kellett volna hagynom, ez az a) változat; a másik, a b): így Schlachtoczky úrék legalább látták, hogy ebben a kérdésben sem kényelmi szempontok vezettek minket. Szpéró lehetett a támadó, mondom; ő is lehetett az! Ez egészen fantasztikus felfedezés, eleinte; persze nem bizonyítható, hogy helytálló lenne. Mi történhetett. Némó fent ült a magasban, Szpéró – ez bizonyos! bár nem látom magam előtt a jelenetnek ezt a részét – hirtelen fölment hozzá. S akkor csak azt láttuk, hogy a két madár elindul. Pár centiméterrel egymás nyomában, lejtős ellipszis pályán, és – így ítéltük meg – vadul. A szobából ki a hallba; ott neki a tükörnek. Schlachtoczky úrék később, érthetően, elkeseredtek: hogy ez mégis bekövetkezett; pedig már készítették a „tükör-fátylat”; madaraknak nem szabad nagy, fényes felületeket (ablakot, tükröt stb.) hagyni zárt térben; azt hiszik, maga a tér folytatódik ott; és ha a bögyüket megütik, ezt többnyire pusztulás követi. Akkor már mi hárman is ott voltunk; láttam, hogy az egyik madár (azt hittem, Szpéró) visszakanyarodik a szobába. A másik leesett a tükör elé, az asztalra. Schlachtoczky úrék visszarohantak a szobába; fölemeltem a tükörasztalról a madarat; Szpéró volt az. Lihegett. Tátva maradt a csőre. Kétségbeejtőnek éreztem, ami történt, mondom feleségemnek – és Schlachtoczkyéknak –, ki tudja, hanyadszor. Vagy nézzük ezt a jelenetet: háromnegyed négy, lent vagyunk, a madarakon kívül négyesben, Schlachtoczky úréknál. Feleségemmel. Itt fent közben megbeszéltük. Én javasoltam, mondom most megint. Feleségem nyugtat; ő volt az, például, aki mindig azt mondogatta: Schlachtoczky úrék esetleg elvállalnák Némót örökbe. Annyira tetszett nekik az a szép tollú, erőteljes, nagy madár. Akihez képest Szpéró játékszernek látszhatott. Hanem ha Schlachtoczky úr felesége nem mondja azt, akkor, vasárnap négy óra tájt, hogy elvállalják ők Némót, vagyis hogy megtartják, javítja a feleségem; egy hétig itthon vagyok még, szabadságon, addig belejövünk, ezt mondta Schlachtoczky úrnak, aztán minden menni fog. El akartam engedni aznap délután, valóban? Ezt kérdem, már itthon, október 8-án. Aligha vittem volna ki az Állatkertbe, mondom nevetve szeptember 11-én, újra fent, a madártalan lakásban, bőröndök között. És így a legjobb, állapítjuk meg fáradtan lelkendezve; hiszen Schlachtoczky úr volt, mondja feleségem, Némó első nagy pártfogója a kezdeti kényes időszakokban. Mármint ha a biztatásra gondolunk, a szurkolásra; hogy nem nyomorék az a kis madár, hogy majd meg fog állni a lábán egy hét múlva; és így is lett; csak közben végig kellett harcolni minden etetést, minden itatást; mert mihelyt kiemeltük a kosarából – akkor még kosara volt –, menekült, vércsöppszerű csipogással rohant, mint egy felszállni nem bíró, özönvíz előtti repülőgép, csúszott, verdesett a föld színe fölött, a konyhaasztalon, aztán mégis felröppent, és rongyok közt, létra mögött, szemétkosár és szemétvödör mellett, konyhaszekrény alatt tűnt el; kétszer húztam el érte egymagam a konyhaszekrényt, kétszer rakodtunk ki az éléskamrából, órákba telt olykor, mire megvadásztuk, és az egész olyan drasztikusnak érződött, kíméletlennek mindkét részről; és Némó remekül megmaradt, a legerőteljesebb veréb volt, amilyet csak láttam, mondom most, ahogy ezt írom, és feleségem, aki az éléskamrát takarítja, behoz egy tollat: Némó tolla! És a madár is épp itt van, a füzetemen, amelybe a tollat beragasztom, és nekiesik: hát persze, ha ilyen közeli az a dolog…!

Mikor másoltam át az öt kisorsolt bajnokságot a Sziget spirálfüzetébe? Akkor már „nem voltak” a madarak? Vagy még délelőtt? Ezzel próbáltam lekötni magam? És mikor? A búcsúzás után (nem engem vittek le a lépcsőházban, gondolom most, és eszembe jut egy könyv, az első korszak könyve, ahol Flórián, Szpéró és Némó története, nagyjából két hónap eseménysora olvasható, nem engem, hanem mi vittük le a két madarat; vajon vigasztalhatatlan voltam-e? nem voltam szomorú, előtte voltunk szomorúak, amikor végigéltük ezt, utána már csak a kimerültség volt, és akkor, mondom feleségemnek, nem lett volna szabad dönteni)? Csak elengedni, azt ne, mondta Schlachtoczky úr is; tudták, mit mondott Schmidt Egon még augusztus elején; már ha én jól értettem; mert aztán épp ő volt az, októberben, aki mintha… Erről majd később, írom ide; akkor Schlachtoczky úrék főleg az Állatkert hallatán ijedtek meg, szegények; hát persze, nem olvasták Schmidt Egon könyvét, ahol szóról szóra ez áll: „És hogy melyek a legszerencsésebb madarak nálunk? Talán, az Állatkertben tanyázó verebek és balkáni gerlék. Biztonságban élnek és, ami a legfontosabb, télen-nyáron számtalan menü közt válogathatnak aszerint, hogy a víziló abrakja, a majomeledel vagy a látogatók által szétszórt morzsák felelnek meg inkább az ízlésüknek. Emellett mégis szabadok, oda repülnek, ahová akarnak.” Napsütéses, meleg nap volt szeptember 11-én; de az is igaz, hogy ha arra kerül a sor, biztosan nem viszem ki Némót. S akkor mi történik? Vissza Schlachtoczkyékhoz; s talán erre elvállalták volna. És minden ugyanúgy alakul. Vajon csakugyan?

Hibás azért vagyok, mondom feleségemnek, mert amikor a salátát levittem, és minden olyan idilli volt, és Schlachtoczky úr felesége már madárnaplót írt, tulajdonképpen én zavartam meg valamit a váratlan jövetelemmel; nekem akarták megmutatni, milyen szépen megvannak egymással a madarak. S akkor azt kellett volna mondanom: ne és ne! Egyszerre két madár ne legyen soha szabadon! Még az én kedvemért sem. Mi volt velem? Ami ilyenkor mindig? Aztán kétségbeesve vittem vissza a kalitkájához Szpérót; hagyta; és nyitva maradt a csőre, mintha… nem tudom, meséltem többször is feleségemnek és Schlachtoczkyéknak, mintha nem lett volna meg a nyelve. Holott dehogynem. Kiharapta a nyelvét, mondtam; mert akkor bizonyosra vettem még, hogy Némó volt a támadó. Schlachtoczky úr felesége azonnal odasietett, és vigasztalt: ott a nyelve, és valóban, ott lehetett; én nem láttam. De vér nem jött; semmi. Ott volt. Csak később gondolkoztam el az eset részletein. Némó nem ment oda a Schlachtoczky úr haját stuccoló Szpéróhoz. Szpéró ment fel a karnisra. Így a két madár kívül került az emberi ellenőrzés határán. Ki vette üldözőbe a másikat? Némó kergette el a karnisról a betolakodót? Szpéró esett Némónak? Egyszerűen csak játszani kezdtek? És a tükör volt a „hibás”? Nézzük csak, mondtam. Ha Némó kergette volna (komoly ártó szándékkal) Szpérót, alkalmasint lecsapott volna a tükörasztalon heverő madárra. De nem; Némó széles ívben visszakanyarodott a szobába, ott kapták el Schlachtoczky úrék. Szpérót fékezte le a tükör; s talán ezért nem üldözte Némót. Sosem derül ki. Hibás azért vagyok, mondtam feleségemnek, mert enyhíteni akartam a szabályzaton. Úgy gondoltam: az a délutáni idill megbír még ennyit. Aztán én magam nem bírtam meg.

S milyen megnyugtatónak ígérkezett ez a megoldás! Este hét felé, már megnyugodva, lementünk, ezúttal végső búcsúlátogatásra; és nem is sejtettük, hogy ez bizonyos értelemben végső búcsú lesz. Szpéró a külső szobában pihent, a kalitkáját már letakarták; Schlachtoczky úr felesége a másnap fölszerelendő függönyt varrta. Némó a belső szobában volt; bementünk hozzá. Most meg feleségem követett el hibát; benyúlt Némóért, és a madár – meglepetésünkre – kijött. Pedig este nagyon nehéz volt így kiszedni őt. Érdekes, állapítottuk meg többször is, milyen kezes volt aznap Némó. (Az incidenstől eltekintve; bár akkor se tudhatjuk.) Simán bement reggel a kalitkába, s vihettük. Szpéró volt az, aki mintha valamit megérzett volna. Nem és nem jött le az ajtófélfáról, a magas szárnyasról. Most, este hétkor, Schlachtoczkyék belső szobájában feleségem kiszabadította a kalitkából Némót. Kimegyek hozzá a kamrába, a kérdésem így hangzik: hogyan is jött ki? Nehezen, mondja feleségem háromszor is, mert háromszor vágok a szavába; félreértésben leledzem, azt hiszem ugyanis, hogy Némó véletlenül jött ki. Feleségem kéri, ne szakítsam félbe. Igaza van. És döbbenten hallom: ki akarta venni Némót a kalitkából. Ennek megörülök. Feleségem azt hiszi, kifogásolok valamit. Félreértés itt is; csekély félreértés, de az ilyesminek mindig van lehetősége, íme. Ne szabadkozz, mondom feleségemnek, aki erre azt mondja, hogy ő egyáltalán nem szabadkozik, hiszen, fejezem be most én a mondatomat, sosem tudhatjuk, mi mire jó; ebből, hogy késő este ki akartad venni a kalitkából „csak úgy”, kiderül, mennyire szeretted. Közben átmegyek a hallba, és a megvetemedett ajtó tetején ott látom a madarat. Nézne kifelé. Látod, mondom feleségemnek, ő meg „csak úgy” ül ott szintén.

Különös ez a kamrarámolás. A kaktuszoknak készül téli szálláshely; először a külső előszoba magas polcát fésültük át, találtunk is helyet. És rengeteg ómódi képeslapot; apám gyűjteménye, 1945–48 között játszottam velük sokat; olykor anyámat vártam, azt hittem, amikor soká nem jött haza este: meghalt. Ezek a képeslapok, az ómódiságukkal, nyomasztottak; látod, mondom feleségemnek, bretagne-i barátunk nem tudhatta tavaly, hogy én harminc évvel azelőtt fedeztem föl egy műfajt, három évtizeddel a divatkorszaka előtt. Aztán anyám utolsó kézitáskája is előkerül. (A madár a nyakamon ül, csipked; félreütök. Ha nem a madár lenne ott, megütném. Ezen elgondolkozom.) Anyám kórházi táskájába belekerülnek bretagne-i barátom itthagyott gombcsapatai. Levelek. Néhány prospektus; ezeket is sokat nézegettem, mondom feleségemnek; betegen feküdtem ugyanazokban az években, és délelőtt volt. Takarómra besütött a nap. S valahogy úgy, ahogy most a madár (bár most nem! a madár ezt nem csinálja most; mondjuk így: „ahogy szeptember 11-e előtt Szpéró”) a lepedőn, a takarón stb. forgott, úgy hevertek ezek az osztrák, jugoszláv, észak-olasz reklámfüzetek az ágyon szanaszéjjel. Különös ez a kamrarámolás, mondom; október végén a kaktuszokat be kell emelgetni a párkányról; egy tál sem zuhant le, egy cserép se ütött agyon járókelőket; feleségemnek nem is mondom, milyen nevetséges gondolatokra riadtam néha éjszaka jelsai szobánkban; tulajdonképpen nem gondolatokra, hanem a háziak némelyikének tapintatlan lábdobogására, éjfél körül; s akkor gondoltam: sürgős távirat érkezett, csomagoljunk azonnal, a kaktuszok valami bajt csináltak; tudtam, hogy csak a kaktuszok csinálhatnak bajt, semmi egyebem; persze, tudnom kellett volna azt is, hogy a posta itt nem olyan szorgos; igaz, fogalmam sincs, hogyan kezelik az ilyen ügyeket aztán; a lábdobogás elült, én pedig megpróbáltam az Old Trafford állására gondolni, a várható eredményekre. Szokol, gondoltam, kétszer is veszített már, eléggé hamar kiestek mindannyiszor; előnyük így is tetemes. Ezt nem játékosan értettem, ezt a szót. Remélem, efféle beszámolóimmal többeket meggyőzök: nem a szavak művésze vagyok; nem úgy legalábbis, ahogy némelyek célszerűen hinni akarják. Én egyszerűen hozott anyagból vagyok nagyon szomorú; a legszűkebb környezetem mindennel ellát; önmagamat ellátom, kis túlzással, mindennel. Ez ügyetlen mondat; s nem azért sikerítettem ilyenre, hogy valaki azt mondhassa: nagy túlzással látom el magam, nagy túlzásokkal. Érdekes lesz, mondom feleségemnek, ha majd a kamrába, ahová most kaktuszaljazatnak visszakerül pár csomag könyvem, másodpéldányok („Itt éjszaka…”, „A mennyezet…” stb.), ha majd, mondom tehát, de feleségem közbevág: ha majd ennek a könyvnek a másodpéldányai kerülnek ide; amit most írsz. Jó, hogy ezt mondja, ez most jó közbevágás. És jó az egész együtt. Igen, ha majd oda, ahová Némó kétségbeesetten bújt, s ahol egy tollát hagyta emlékbe, odakerül „ő” meg „ő”, Szpéró és Némó, és többé nem lesz semmi ok aggodalomra. Akkor leszünk igazán szomorúak, gondoljuk, anélkül hogy egymás szavába vágnánk, mindketten.

Kérjük Schlachtoczky úrékat, jól gondolják meg a fölséges döntést. A kismadarak boldogok ezzel, mondjuk, ám hogy ők is így éreznek-e majd, ha… Mert én, írom, egy kicsit megriadtam, amikor Schlachtoczky úr arcát Szpéró első odatottyantásakor láttam. Megriadtam: nem kértünk-e túl sokat, nem vállaltak-e olyasmit, ami… Más az, ha más összedúlt lakásában látunk, kétkedés nélkül lelkesedve, verebeket, és más az, ha végső soron kényesek vagyunk a szőnyegeinkre, miegymás. Ugye, mi is így voltunk ezzel eleinte, mondom a feleségemnek; miért tagadnánk. De eltelt pár hét, s már a mackókat se féltettük. A madár ürüléke: a madár legszervesebb önkifejezése. Pillanatok alatt szinte az egész lényét adja vele. És rettentő fontos, milyen az ürülék. Ma a madár ürüléke újra híg volt; mákot adtunk neki, és rendbe jött. Mim van, kiáltottam ki az előszobába; feleségem bejött, és mutattam. Ez nem képtelenség, ez nem „gusztustalan”; ez – valóban játék. Az elkerülhetetlennel.

Elkerülhetetlen volt-e, hogy minden így alakuljon, kérdezném, ha valóban könyvet írnék. Nem tudok könyvet írni most; ezért lesz egyre több ismétlődés is; hamarosan hozzálátok az anyag átmásolásához. Folytatom október 11-i feljegyzéseim közlését; előveszem a Sziget naplóját, elő a Füzetet, amelybe hazaérve feljegyezéseket írtam. Beszámolok az Old Trafford alakulásáról; ezzel sok olvasói igényt elégítek ki, talán; hiszen akadhatnak rajtam kívül mások is, akiknek vigasz egy ilyen házibajnokság; s talán van is, nekik maguknak, valamiféle házibajnokságuk, s nem idegen a tárgy. Igen, az Old Trafford nekünk most sokat segít. És nagyon érdekesen alakul. Ez lesz „a könyv” befejezése.

Schlachtoczky úrék meggondolták a döntést. Nem lehet elengedni a madarat; s már úgyis volt egyszer egy papagájuk, aki elrepült, tőle maradt az a csengő is, amelyet bekötnek Szpéró kalitkájába. Minden olyan jó így! Megvallom, nem engedtem volna el Némót, mondom feleségemnek; mikor mondom ezt? Ahogy jövünk fel, és most már tényleg csak az elutazás van hátra? Nem, nem, még ott a Három veréb-cikk; ott egy kis pihenés a rendetlen Kockáson (ez, például, szándékos ismétlés; teret ad a búcsúestének). Sorra áramtalanítjuk a készülékeket; fölzárkóznak ACIKO mellé. ACIKO még most sincs visszaáramosítva. Emléket őrizne? Az ilyesmi képtelenség. Amikor anyám meghalt, azt hittem, a naptáram mágneses karikáját örökké október 27-én hagyom. Valaki véletlenül elcsúsztatta; elszomorodtam. Aztán két-három nap múlva a legtermészetesebbnek találtam, hogy a karikát a napoknak megfelelő számokon mozgatom. Az olvasó bizonyára rájött, ki nincs meg: Szpéró-e, Némó-e. Csakhogy ez is tévedés. Nem lehet tudni, ki nincs meg. Csak azt, melyik madár van meg. Hiszen ha azt mondanám: Szpéró nincs meg (avagy Némó nincs meg; ez trüczk!), azt állítanám: ezek a madarak akkor vannak meg csupán, ha velünk vannak. És ha – csak úgy, például – Némót tekintjük: nem mondtunk le róla már egyszer? (Sokszor, mondja a feleségem; valóban így van.) Először mindjárt a parkban, ahol leltük. Mérges voltam ott, hogy amikor én Szpéróról mesélek, feleségem holmi idegen verebet figyel. Ott rázta magát az idegen veréb a forró törmelékkövön. És – erről írtam már a másik könyvben; talán itt is – senki veréb nem akarta elvállalni. Botrány volt, ahogy befogtam. Az egyik házból ordítoztak már, rendőrrel fenyegettek, elküldtek az anyámba. Akkor megvolt végre. És most a feleségem mondta, hogy két veréb nem megy, gondoljam meg. És azt feleltem a feleségemnek: ereszd el te! Dönts te, és én elengedem. Hazavittük. És feleségem lett Némó legnagyobb barátja. Én húzogattam érte a szekrényt, én végeztem az „izompacsirtai munkát”, én voltam az „elméleti kidobófiú”; és feleségem tanította meg a madarat egy sor kedves dologra. Gesztenyével játszani; este nyakba hasalni. Emlékszel, kérdem feleségemtől, és a madár ott ül a nyakamon, amikor hányt? Teleette magát, teleetettük egy este; és furcsa némaság volt a fémkalitkában. Feleségem volt az, aki – „nagyipari módszereimmel” szakítva – odament Némókához; mi van vele. Tele volt körülötte a kalitka alja kihányt étellel. Akkor bújt először a feleségem nyakához. És az utolsó napokban is, mit játszott vele! Most kimegyek a konyhába; megkérdezem a feleségemet: vállalja-e, hogy ezt írom. Nem eleget, feleli, nem tudott vele kellőképpen és eleget játszani. És hogy Szpéró is elnézést kért már Némótól, hogy esetleg megrövidítette néha. Némó másodhegedűs volt, mondják a mackók, de másodhegedűsből első hegedűs lett, ezt bizonyosra veszik. Csak azt kérdik némelyek: hová lett vajon a másodhegedűje? És szinte látom, ahogy a madár ott ugrál bent a szobában, szárnya alatt egy igazi elsőhegedű-tokkal. Beviszek a kamrából egy fölösleges kis tokot; gombozásnál kapusnak használtunk volna ilyesmit (régi gombjaimat is viszontláttam pár pillanatra a magas polcon; meg egy régi újságot, ahol a magyar válogatott összeállítása a következő: Komáromi – Kárpáti, Hegyi, Kotász – Bozsik, Bundzsák – Sándor, Csordás, Machos, Puskás, Czibor). A Young Boys nevű svájci csapat ellen vívott edzőmérkőzés eredménye 6:2 (3:1) volt a magyarok javára; de a cikkíró megjegyzi: „…az esti hidegben is végig kitartó, lelkes közönség mindenképpen jobb játékot érdemelt volna. Csak a mozgáson, az összjátékon volt a hangsúly, de így is feltűnt a sok pontatlan átadás, rossz kapura lövés.”

Váratlan ajándék volt ez a kis sporthír! S hogy mennyire elmúlik minden – és én ezt érzem, egyre jobban érzem! –, íme: „A magyar csapat csütörtökön kirándult Solothurnba, itt laktak két évvel ezelőtt a világbajnokságon.” És még valami: ahogy megfordítom az újságot, Eger látképe tűnik a szemembe. Itt meg mi jártunk, úgynevezett nászúton, 1967-ben. (Nem mondhatom, hogy „kikapcsolódni”, mert végig attól szorongtunk, hogy hazajövet mindkét családunk kellős közepébe pottyanunk. Mennyi idő telt el azóta, istenem! Ezek a dolgok is, lassan, múlnak.)

Púshkash, Csíbor, fejezi be az aranycsapat névsorolvasását „Szalija Száli”. Fagylaltozunk, kávézunk; kínosan, ingyen; kínosan, tudva, hogy önszántunkból nem sok látogatásra lesz pénzünk. Hétfő van, szeptember 26-a. Előtte pénteken jött meg a második – s egyben utolsó – madaras levél. Szép az idő a Szigeten, csak egy kicsit hideg. Akik az összeurópai időjárásjelentéseket hallgatják, közlik: fent – havazik is itt-ott; de szerdára remek idő lesz. Nekünk valahogy az is jó, ami épp van; a kaktuszokat nem féltem, egyébért minek izgulnánk? Nem tudjuk, hogy volna miért; már volna.

A madár most a karomon ül, ez nagy vívmány; így gépelek. Nemsokára a „barlangbúvás” ideje is eljön. Hasal a dosszién, amelyből tiszta lapot kell kihúznom. Fölemelem, szeretném megfogni. Ezt nem akarja; szívesen rajtam van, megfogni azonban ritkán hagyja magát. Ahogy a kezemet a feje fölé viszem, elrebben; csaknem megüti magát.

Íme, én is fölösleges dolgokat erőltetek a madárral. Én is újítanék. Vannak dolgok, amelyekben senki sem különbözik?

Vannak dolgok.

Ül a bal karomon. Úgy gépelem ezt is. A tollazata már nem olyan fényes. Az olaj lassan lekopik. (Az olvasó csúnya megtévesztése lapul e mondat mögött. Vissza kell térnem az október 11-i összefoglalóra. Vagy valami olyasmihez legalább.) Ásít. Feleségem azt kérdi tőle: ettél eleget? És bámul, hogy ott ül, rendületlenül. (Ez az olvasónak is kárpótlás lenne. Ezt így szokta máskor is? kérdi feleségem. Ilyenkor nem szoktál hányni? Ha gépelnek veled?)

Igen, miért ne próbálnám megismételni azt az „állapotot”; azt a kiszámíthatatlansági mezőt, „amelyben mozogtunk”; s ahogy a solothurni szálláshely világbajnoksága is sötét dolog marad sok ember szemében örökre… igen, így vagyok én Szpéró és Némó négy hetével, két hetével; holott az 1954-es világbajnokság ügyében mindent elhiszek; a második hely valósságát. Nem vagyunk egyformák önmagunkban sem. Így nem maradt változatlan Schlachtoczkyék szeptember 11-i döntése. Nem történt semmi különös. Épp csak az, amit – igazán nem tudtunk volna megjósolni. Mint amikor az Old Trafford valamely meccsén, nyíltnál, úgy fest: biztos laptöbbséggel nyert az egyik klub; s kiderül: a laptöbbség fölényes, ám öt pont mellett az ellenfélnél van egy pici-picike többletpikk. És akiről azt kiáltottuk már: nyert! – kiderül, mégis veszített 5:6-ra, pedig látszólag semmi sem akadozott, így volt Némó gyönyörű madár (és, persze – nekünk és nálunk – nagyon kedves), Szpéró pedig mindenütt és mindenkinek nagyon kedves (és nekünk szép is). Azt hittük, a szépség elég lesz; valami módon elég. Nem lett az.

Az OT/III–XVIII-at már itthon játszottuk. Egy hét szünet után. Kellett végre egy valódi szisztéma; és egyre inkább leköti a figyelmünket. Nem titok: Szokolék óriási vesztő szériába kerültek; s most mindenki nekik szurkol. Mert ha valaki ilyen holtbiztosan vezet, mégis annyira „udvarias”, hogy vereségsorozatával újra nyílttá teszi a bajnokságsorozatot, az megérdemli, hogy…

A vicces az, hogy az üldözők közben keresztbeverték egymást, és Szokol/Labda/Némó-nak (ha szabad még így nevezni a csapatot! ahogyan Martin/ Szpéró is egyre inkább csak „Martinék”, és alighanem külön Verebek-klub alakul, latinos nevű), tehát Szokoléknak egyetlen komoly vetélytársa van csak: a jelsai bajnokság második helyén végzett A.A.A.A. (Jelsa bajnoksága: a XIII–XVII. bajnokság összesített eredménye.) A Jelsa bajnokságát (ezt a Mellék-és-Főtornát) eldöntő XVII. bajnokság döntőjére a Sziget búcsúnapján került sor; aztán ahogy Mosztár fölött hajnalodott, még Ullstein, A.A.A.A. és Athos szép teljesítményét emlegettük; a Parton egyszerre azt sajnáltuk „kétségbeesetten”, hogy a Szigetre tékozoltuk három hetünket, és a Belgrádra szánt három napot inkább itt akartam volna eltölteni; szigeteket láttunk, több szigetet, és más szögben sütött a nap, üresek voltak a strandok, és verebek ugráltak a fenyők alatt; aztán csak azt határoztuk el, hogy idehaza bevezetjük a KÖZÉRT-Csemege előrendelést; és összeírtuk, mi lesz az első kéthetes adag. Ez volt a második nagy elhatározás, említem most feleségemnek; ám ezt is ugyanolyan komolyan kell vennünk, mondom még, mint a Szigethez fűződő döntést: hogy májusban otthagyod a hivatalt; a mai nap semmiképp sem az új munka előkészületeivel telik, állapítjuk meg, mert a rámolás elvitte az időt; mégis örülünk, valami újra megvan; a kaktuszok délután bevonulnak téli szálláshelyükre.

A madár fürdik. Új dossziét vettem elő. Közben egy újabb félelem, írom. A madár itt szökdel az asztal alatt; vigyáznom kell, ki ne csusszanjon a száz kemény lap a dossziéból: nem tudna elugrani előle. A leendő könyv verné agyon.

Hasal a dosszién. Hasalgat már a kezünkben is, de nem olyan elengedetten. A lába: örökké szökkenésre kész. Némó-tartás, így nevezzük ezt a testhelyzetet. Ahogy az asztal alja is: Némó-terep. Most, mintha hallaná, tukánhangot ad ki, felugrik; aztán vissza; és pörögni kezd, hason. Mintha a porban fürdene. Ám az olajfürdő óta még vízbe se megy. Szegény Schlachtoczkyék jól megijedhettek. Kérdezik is több levelükben (a tyúkhúrt nylonzacskóban kilincsünkre akasztják, a zacskóban – külön tasakban – levél; egyszer egy adag nylonzacskót is kaptunk, külön, lassan jöttünk rá, hogy – a mackóknak! Nekik kutyáik vannak így; ilyesféleképp; javítom Dömi kedvéért. Igen, minden más; és sokszor a kevéssé hasonlatos dolgok hasonlítanak; máskor még bonyolultabb), elmúlt e már az olajválság. Érdekes, Jelsával másodszor függ össze „olajválságunk”. Nem napolajról van szó; 1973-ban, amikor utoljára voltunk ott, olajválság támadt a világon. Ezt hallottuk Szokol sugárzásában. És most a madár mutatott válságjeleket; peregni kezdett a tollairól valami fehéres, meghatározhatatlan anyag. Schlachtoczkyék a biztonság kedvéért kenték be olajjal. Aztán megrémültek; túl, túl sok lett az olaj. A madár nem bírt repülni. Fürdetésre volt szükség. Csak mivel, ez volt a kérdés. Végül bizonyos sampon mellett döntöttek. Ez aránylag félénkebbé tette aztán a madarat; kétes öröm, mondták Schlachtoczkyék, hogy nem villog olyan hirtelen ide-oda, láb alá és így tovább.

Ez valóban kétes öröm volt; most azonban, szerencsére, azok a gyönyörű sötét szárnyak újra mattabbak lettek. És a tollazat – végre – lazább.

Ahogy ezt írom, úgy érzem: igaz, amit feleségemmel mondunk. Igen, a Lánynak igaza van, mondja Blinkey Bill, aki az utolsó helyen áll az OT/III-ban, mert ő csakugyan minden figyelmét a madarakra fordította; és ma reggel újra zenélt! Miben van igaza, kérdem. De Bill annyira a madarakra összpontosít, hogy már erre se emlékszik. Túl hosszan írtad, Minyu, mondja. És az egyik madár olyan messze jár! Hosszú a koncentrátumom!

Vajon nem ott vagytok-e, kérdeztük, ahogy Jelsától távolodva a hajnal előtti eget néztük, és Dubrovnik felett magasan állt a hajnalcsillag. Ugye, nem; de Schmidt Egon biztat, hogy nem, senki sem! Ha csak egy kis szerencse van… egy kis szerencséje… az esélyei ugyanazok, mint a többieknek.

(Erre, írom, sajnos vissza kell térnem még.)

Vissza kell térnünk, tudtam; nem maradhattunk a Parton, Splitben. Aztán a vonattól joggal féltünk, a belgrádi szobától joggal féltünk; s végeredményben öt napi nem-mosdás, egy hajnali hármas kelés, két éjszakai vonatút és két városi kicsapottság után érkeztünk meg 1977. október 8-án hajnalban Budapestre. Eszembe se jutott, hogy másolattal írjam a levelet, melyet mindjárt bepottyantottunk Schlachtoczky úréknak; ki ne vigyék a madarakat épp ma esetleg, el ne menjenek, mert itt vagyunk! Mint elmondták, ők is számítottak rá, hogy szombaton érkezünk vasárnap helyett. (Negyedik képeslapunkon ezt írtuk; aztán mégis a régi szokásaink mellett tartottunk ki: egy nappal hamarább haza. És az egész út ilyen volt; három napot adtunk oda az elején, hogy a kis madarak nyomban Schlachtoczky úrékhoz kerülhessenek; Jelsából folyton eljöttünk volna; Splitből el kellett jönni – „Ezt a vonatot nem úszhatjuk meg – mondta a feleségem –, s akkor miért ne azonnal?” –, Belgrádból elkívánkoztunk, holott most is megállapítottuk: ott kellene tényleg tölteni egy hetet; majd egyszer; csak tudtuk; az éjszakai expresszt: többé soha; belgrádi koszlakást: többé nem; s ha úgy adódik, hogy mehetünk, vajon Belgrádba megyünk-e épp? Bár a verébetetést nagyon megkedveltük; és a város legnagyobb sugárútja – a Forradalom Körútja, a Bulevar – épp arrafelé, ahol az utcánkba elkanyarodtunk róla, rendkívül hasonlított Párizs egyik külső kerületéhez, a Porte d’Italie sugárútjához; vagyis nem volt egyféle; egymásra kopírozódott benne több dolog.) Amikor szeptember 11-én úgy döntöttem, nem tudtam még: két dolog egybemásolódása kell a leginkább? nekem, legalábbis a madarakkal, most ez kellene. És amikor rájöttem, már késő volt. Nem tudni, mióta – késő. Mi vagyunk a hibásak, mondja feleségem is; csak az a furcsa, nem érezzük magunkat hibásnak. Senki se hibás, mondaná Schmidt Egon; hiszen nem történt semmi hiba.

„…Schmidt Egon szavai – másolom az október 11-i följegyzést –, hogy a madarak fogságban gyakran egymás ellen…” Rájövök, hogy ezt már lemásoltam. Fordítok. „Jelsán eleinte álmodtunk róluk. De beszélgettünk is. És már a vonaton. Biztos volt-e, hogy a vonatig eljutunk? Nos, én itt még az ágyon azt mondtam: ne menjünk…” Ez is volt már. S hogy ez nevetséges volt, képtelenség stb. (Nincs jelentősége.) „De épp azért kellett elmennünk, mert szünet kellett addigi…” Stb. „Nem tudtuk, hogy az úgynevezett folytatás… Hogyan is mondjam; nehéz úgy írni, hogy azt érzékeltessem, amiből egyszer írás lehet még: az anyagot. Nehéz anyagot írni csak. Ezt a trükköt (formailag) megoldották, persze, már sokan; Thomas Bernhard is, akinek könyvét a Szigeten fordításra készítettem elő. Meg Handke is. Könyve: A rövid levél és a hosszú búcsú. Mennyi véletlen egybeesés! Schlachtoczkyék második – utolsó – levele rövidebb volt, mint az első; pénteken kaptuk meg, szeptember 23-án, és szeptember 25-én jött a hosszú búcsú. S nem »a tudtunkon kívül«; forma szerint valóban miért kellett volna tudnunk a dologról ? Csak, ebben megállapodunk a Lánnyal, ha tudunk róla, ha, mondjuk, táviratoznak, azonnal visszatáviratozunk: Ne! Majd mi akkor inkább…!

Így lett volna.”

Így lett volna, mondja a feleségem, ahogy ezt most megmutatom neki.

„Előveszem – másolok tovább – a feljegyzéseimet; ez régi fogás; mégis. Feszültséget kelt? Tudni lehet: valami történt.” (Rég tudni lehet; kb. azt is, mi.) „Csakhogy ez kevés. Én sem tudom pontosan, és sosem tudom meg talán, mi történt. Azt hittem, kimehetek a könyvből – s még többől! – négy hétre. S aztán minden folytatódik, zökkenőmentesen. Legföljebb kevesebbet tudunk róla, mi volt közben; rövid beszámolókat kapunk eszményi együttesről, apró bajokról; az első levél mekkora öröm volt! Jelsa és Budapest között még soha ilyen gyorsan nem járt posta: szeptember 13-án, kedden adták föl Schlachtoczky úrék azt a levelet, aznap tehát, hogy mi a Szigetre érkeztünk; és már szombaton, 17-én este ott volt! Kétszer-háromszor elolvastuk. Elővettük hozzá a két madár fényképeit; Némóról, akit »az ügyvéd úr«-nak kezdtünk nevezni, egy fénykép volt a kártya dobozának tetejére erősített névjegyborítékban: mosodai csomagolópapíron falatozott rajta a Bulmárium előtt a földön, ráállt épp a kis piros táljára, abból fogyasztotta a magvakat; jellegzetes képe volt ez, látszott, milyen erőteljes, komoly madár; Szpéró az egyik képen ott lapult valamelyikünk kezében, és lesett alulról fölfelé, a másikon a kalitkáját őrizte, és egyáltalán nem látszott verébnek. Mint Schlachtoczky úr elmondta, vendégeik többször is hitetlenkedve csóválták a fejüket: ez nem lehet veréb! A fejcsóválás, gondolom szorongva, talán a tottyoknak szólt? De Schlachtoczky úr megnyugtat: mindannyiszor maga Szpéró győzte meg őket a hízelgésével, közvetlenségével, hogy megéri az a kis potyogtatás… Ilyenkor szerettük volna megkérdezni feleségemmel: és Némó? Rá mit mondtak? Nem mondtak-e éppenséggel rá túl sokat? Túl sok előnytelent? Íme, az első levél:

(A lapokat római számok jelölik; ezt a jelölést hagyom el csupán.)

Szpéróka – kezdődik a levél – öt perc múlva elaludt a dobozkában. (Megjegyzésem: szeptember 11-én este.) Egy régi, világos, tarka vászonnal betakartuk. Az első éjszaka jó volt. Fél ötkor levettük a takarót. Új salátát kaptak. Kiabáltak egymásnak. Becsuktuk az ajtót, és Szpérót kiengedtük. Aranyos volt… Jocó pamutpizsamája sárga, és állandóan utána repült. Amerre Jocó ment, mindig rárepült. Fodrászhoz sem kell menni, mert Szpéró megigazította a frizuráját. Ki-be járt a kalitkába. Édes kicsi madárka. Nyolckor bement a kalitkába, és az erkélyen még most is napozik. Fél tíz van. Azóta Némóka van szabadon, ő is édes kis madár. Itt ülök vele a Szpéróka szobájában, szabadon van. Ő nem az ajtókeretet kedveli. Mezítláb vagyok; nyomban odaugrál, fürdik a szőnyegen, a körmömet csipkedi. Rázza magát. (Milyen ismerős kép! Ma is!) Némót nagy ügy volt betessékelni a házába. Most tyúkhúrt eszik.

Tíz óra. Szpérót kiengedtük, és újságpapírra tyúkhúrt (Megj. De boldogok voltunk a Szigeten a tyúkhúr hírével!), langyos vizet és homokot tettünk. Nagy röpit rendezett, és megtalálta a vizet. Beleállt (Megj. Ó! Az olajválság óta nem fürdött, nálunk se. Mikor kezdi újra?), belefeküdt, rázta magát, szóval jót fürdött. A kis ázott veréb kijött a vízből, ugrándozni és repkedni kezdett. Szárítkozott. Most már száraz, tollászkodik. Kiabál a Némókának. Azt mondja: jól vagyok. (Itt egy bekerített terület következik a levélpapíron; és a Szigeten ez felidézte a füzeteimet; ott én is így jelöltem, ha Szpéró valahova odaszállt.) Most megyek, Némónak is készítek fürdőt.

Utolsó levelüket megtaláltuk, köszönjük. (Ahogy a taxihoz mentünk a bőröndökkel, akkor dobtam be. Akkor kellett volna legalább azt írnom, hogy… hogy mindkét madár regényhős.) Semmi áldozat, inkább öröm, és ezt ennek a két kis teremtésnek köszönhetjük, meg Önöknek. (Itt újabb kör következett; Szpéró apró nyoma.) Negyed egy. Szpéróka ül a frottírköntösömön, cibálja a szálakat. A díványon ülök, feltettem a lábam, és Szpéróka sétál rajta. Most épp a levél szélét rágja, ez a puszi, amit a gazdiéknak küld. Mászkál a papíron, és hol az ujjamat, hol a tollat csipkedi. Csak nehogy totty legyen. Most sokáig nem tudtam írni, mert ráült a tiszta papírokra. (Megj. Schlachtoczkyék valóban mindent megtettek a világon, amit csak lehetett, Szpéróért. Senki ennyit nem tett volna érte, megközelítőleg sem.) Íme, itt van a totty. Pecsét a levélen. Ugye, nem baj, gazdi? Nagyon jól érzem magam. Ani nénit lehet rágni, a bal kezén ülök, csipkedem őt, és tollászkodom.” Most hirtelen eszembe jut a fejezetem címe; és hogy hármas osztást csináltam eddig; gyorsan befejezem. Megkeresem szigeti Naplómban azt a részt, ahol ez áll: „…a körmöm mellől a bőrt én rágom le helyette…” Itt van, megvan. Itt van ő is, forog a dosszién. Az előbb az a zárójeles megjegyzés olyan, mintha elszóltam volna magam. Vagy mesterséges könnyedséggel közölném végre határozottan, hogy „Némó – nincs”. De már mondtam, hogy ez a „nincs”, ez sem igaz. Nem ilyen egyszerű; és mindig csak azt fogjuk tudni, ami éppen tetszik. Ahogy érezzük.

A levél borítékjába, most fedezem föl, a Szigeten virágokat préseltünk. Ahogy a könyveink századik oldalához nyomtatunk leveleket, egyebet, itthon. Aloysiusnak van ilyen, például. Aloysiuséknak kaktuszai is vannak; ahogy az éléskamra megürült polcaira elkezdjük a behurcolkodást, az Ortiz-rubiona triót (Aloysius, Alacsony és A-Maci apró, halványszürke kaktuszhármasát) külön gonddal helyezem el. Egy pillanatra azon gondolkodom: ne tartsam-e itt őket a szobában, mégis közelebb. Milyen furcsa elgondolni akkor, hogy Némó… tulajdonképpen, ki tudja.

„Így kellene íróilag trükközni. Meg hogy például – másolom – a rövidebb, második levelet épp szeptember 25-én olvastuk el újra. De nem. Csak azt írom, amit tudok; ahol sejtem csupán, mi lehetett, jelzem ezt a körülményt. Saját feltevéseinket, hirtelen támadó szomorúságunkat, váltakozó érzéseinket megjegyzések nélkül közlöm, természetesen. Előveszem a Füzetet. Mert eszembe jut, hogy már szeptember 11-én délután világossá vált, hogy a könyvnek nem lehet az a zárómondata, amit terveztem.”

Írtam-e, töprengek, hogy ez a mondat valahogy így hangozott volna: „Némó és Szpéró kihal mellőlünk…” – pontosabban a Füzet csak így tartalmazza: „Nincs többé az, hogy Némó és Szpéró kihal mellőlünk… csak Szpéró maradt!” Hanem a Füzetben az eredeti mondatnak is meg kell lennie. Mielőtt keresni kezdeném, kimásolom szeptember 11-e utolsó, fekete filctollas bejegyzését: „Aludj jól, élj, mire megjövünk, Drága Kis Szárnyas Barátunk!” Ez csak Szpéróra vonatkozik. De a legeslegutolsó megjegyzésben annyira benne van Némó is; hiszen addig csak ő mászkált az íróasztalom alatt; s még fel is jegyeztem, hogy Szpéró mintha megrövidülne ezzel; kirekesztődik onnét, ahol általában dolgozom. Ez sem igaz; amikor kézzel írtam (versfordítási munkákkal), átvonultam az utolsó héten Szpéróhoz, vele voltam, és Némó éldegélt egymaga. S különben is, régen, amikor Némónak még csak kosara volt, és azt hittem a világoson nyüszít, fogtam a kosarat és kitettem a hallba sötétre. Talán a kopaszodásában is szerepet játszott a fényhiány? S ha nem kezd kopaszodni (milyen szépen meggyógyította a Lány!), elengedjük még augusztusban; akkor nincs… Mi nincs? Tehát a legeslegutolsó: „Este nyolc óra húszkor: nyikkan egyet a papucsom a szőnyegtelen padlón. Lány: Ez a te papucsod volt? (Mert én is verébkehangnak éreztem!) Lány: Mindent levittünk, de egy hang ittmaradt! – S itt megismétlem: Élj, Drága Szárnyas Barátunk! S ez Némó (is), bár a Lány azt felelte: Élni fog, én már a takaróját is előkészítettem akkorra.”

Amolyan „lelki” dolog, ha azt mondom: Dömiéknek nehéz lesz megmagyarázni, miért nem jön hozzánk Némó ezentúl soha látogatóba? Sőt, egyszer se jött. Ez volt a terv; s az egyikkel semmi baj, az egyik felével: ha nálunk bármi van, utazás, ilyesmi, akár csak pár nap is, Szpéró örömmel várt vendég Schlachtoczky úréknál. Mi azonban arra számítottunk (azok után, ahogy az események szeptember 11-én alakultak), hogy Némót olykor meglátogatjuk, Némó egy-egy napot nálunk tölt; és egyáltalán, érte egy pillanatig se aggódtunk a Szigeten. S bár hamar rájöttünk, hogy akkor délután Szpéró is lehetett a támadó (esetleg csak: az üldöző; s talán nem is volt semmi abban a kergetőzésben; játszottak csupán), mégis, ha a két madárra gondoltunk (közös fedél alatt), Szpérót féltettük; s nemcsak azért, mert most már ő volt a mi madarunk. Október 11-i feljegyzéseimben összeállítottam a gyanúlistát. Mitől féltünk. Megjegyeztem továbbá azt is: milyen különös, hogy a Szigeten, ahol egyetlen madarunk sem volt, Belgrádban, ahol nagy nosztalgiával – meg csak úgy! – etettük a verebeket, nem volt – szándékosan használom a szót! ez is szerkezeti elem volna, amennyiben élni akarnék vele; nem akarok –, nem volt tehát „lelki kérdés”, hogy madár nélkül vagyunk. És most, írtam október 11-én, hogy itt van Szpéró, s a feleségem azt mondta: ha jó időnk lesz odalent, és hazaérve Szpéró vár minket, a legboldogabb nyaram volt ez az idei! És ahogy múltak a napok, és nagyjából jó volt az idő, mondásunk (közös volt!) így változott: nagyjából mindegy az idő; csak Szpéró éljen. Átnézem „bloczkjaimat”: sokáig ott is csak Szpéró és Szpéró… Hanem aztán… vagy még inkább így mondhatnám: Ahogy október 8-án reggel Schlachtoczky úr becsöngetett, épp feleségem édesanyjával beszéltem. Már csak a kavicscsere miatt is jó volt ez a „találkozás”. Feleségem ment ajtót nyitni. Nem szeretem, ha két dolog van egyszerre; most azonban ugyanúgy örültem mindkét dolognak, jó volt hallani Schlachtoczky úr élénk, derűs beszámolóját – bár egy szót sem értettem, mert egyik fülem a kagylón volt, s beszéltem magam is szaporán –, tudhattam: minden rendben. Aztán a feleségem elmondta, hasonlóképpen volt ő is, hanem ahogy még mindig és mindig csak Szpéróról hallhatott, megkérdezte egy kicsit riadtan: igen, és Némó? S bár én lassabban „tértem magamhoz” (a kétféleségből!), mintha máris sejtettem volna, hogy rossz napok várnak rám; mintha azokban a pillanatokban értem volna odáig, hogy „valóban két madár kellene egyszerre”, mintha – ez túlzás persze – az egész életemnek legalább egy kis, csekély (így nem túlzás, így nem!) kibillenése következett volna el épp akkor; attól fogva, hogy feleségem elismételte Schlachtoczky úr szavait: Némó nincsen már.

Gyorsan lapozhatok; az összefoglaló feljegyzések részleteit csaknem mind említettem itt; s ez azt jelenti: nem tétlenkedtem az elmúlt két hét alatt. Megállapításaim többszörösen átfedik egymást, írom most, a rövidnek ígérkező fejezet V. alfejezetébe; és a fejezet címét – ezúttal – még meg kell találnom; most így hangzik: „…a lelkieket majd elviselem…” Kérdőjellel. Utalás egy mondásra; „óvj meg, Istenem, a testi fájdalmaktól…” Célzásom lényege ez: nehezebb elviselni Némó hiányát, mint… Máshonnét kell nekilátnom, írom. Amíg itt volt Szpéró és Némó, és magam voltam a megtestesült „lakásszolgálati szabályzat”, fizikailag pokolian nehéznek éreztem a tennivalóimat. Dolgoznom kellett, bolgár költőt és angol költőt (vagy kit) fordítanom, „kottáznom” a két madár tevékenységét, élnem kellett, és (másodszor döntök meg egy kötőszót; ebből valami káromkodást is lehetne csinálni; döntsd meg azt a kötős…) (csakhogy, írom, én nem akarok olyasmit csinálni, ami nincs, legyen az akár egy mondás is; Szpéróval az egész napom elmegy, jól elmegy; ha egyebet se művelek, csak kottázom, amit… ezt is mondtam már, írom) ki kellett mennem néha a szobákból, ügyelnem kellett, ne maradjon rés az ajtókon, ajtóknál, ajtókkal; és ha visszagondolok, mégis mi minden volt! Nincs tökéletes bűnügyi regény veréb-elemekkel sem! Ha a tökéletes „bűnügy” (a szó tartalma mindegy; asszociációi számítanak, írom) az lenne, hogy a két verébbel ne történjék semmi nem kívánatos dolog, ez a legvégsőkig vitt óvintézkedésekkel sem lehetséges. Hiszen – az október 11-i feljegyzéssel ellentétben – magam is végigolvastam azóta a könyv első két részét, és láttam, mi minden fenyegetett; a ház rázkódása, a kilincsek tökéletlensége, én magam, ha egyéb nem; s én is kísérleteztem, végső soron, én próbáltam meg először összehozni a madarakat, aztán Schlachtoczky úréknál is én hagytam, hogy… igaz, különben talán ők sem állták volna meg a kísérletezhetnéket… Mindez nem lényeges; feljegyzéseimet akár át se lapozzam, írom, jól emlékszem, mit tartottam fontosnak: egy-két nappal a hazatérésünk után már tudtam, hogy a fizikai nehézségeket viselném el könnyebben, s nem a hiányt, amelyből pedig, állítólag, minden „alkotó” építkezik. Azért készítettem kézzel írott feljegyzéseket, mert ahogy az első öt betűt leütöttem a gépen, eszembe jutott (s nem is csak az eszembe; nem tudom, hová mindenembe jutott el), hogy Némó ebben a szobában élt. Élt velem, nappal, játszott velünk, este; kezdett kibontakozni; innen utasítottam ki végül is szeptember 11-én, bizonyíthatatlan vádak alapján. A fáradtságom alapján; melyet most visszakívánnék; hogy kezdjem elölről az ajtószabályzat gyakorlását és így tovább. Holott akkor is azt mondtam, s nem mondhatok mást ma sem: Szpérónak, aki ebben a pillanatban repült át a papírtartóról a nagyobbik szobába, a nyitott szárnyas ajtón, s kezd csodálatosan énekelni a kalitkáján, melyet elborít a saláta és a tyúkhúr, Szpérónak kell a tér, és joga van a nagy repülésekhez; Szpérót nagyon szeretem, érte egy júliusi napon úgy mentem; és megtette nekem azt a szívességet, hogy ott várt a Lánchíd kis alagútjánál; amikor összeroppanva jártam a környéket, madárért, Flórián halála napján, Szpéró meglett. És ha kinyújtom az ujjamat, rászökken; és legközelebb nem szökken; és rászáll a vállamra, hogy ne tudjak parancsolgatni neki, és őrzi az ajtókat, hogy lehetőleg ne menjünk ki a szobákból, és lassan a külső helyiségeket is meghódítja, és egyszer, egészen váratlanul, amikor egy esetleg mérges levű növényt vittem ki a hallba, mert épp ezt kezdte csipkedni (s nem Némó nagylevelűjét, a fémkalitka egykori helye mellett, az ablaknál, és egyetlen más növényt sem, és egyetlen zöld „övezetet” sem látogatott a lakásban), ahogy ezt a növényt kivittem, egyszerre ott volt ő is, és nekirepült a tükörnek; tehát az események külalakja semmit sem jelent; és most ugyanúgy játszik velünk a szőnyegen elszökdelősdit, mint Némó, és a könyv harmadik részében itt sokáig azért játszottam a „madarasdit”, hogy Némó játékának formáját mímeljem; Némó és Szpéró játékát játsszam. Két hétig nem írtam a gépemen; ezt legalábbis nem; köteles munkákat végeztem, és gyakorta milyen furcsa körülmények között! Szpéró egyre korábban pihen el; fél ötkor, ötkor; s akkor övé a belső szoba; ahonnét is kiköltözöm minden szükséges kellékkel. Szótár, fordítandó könyv, olvasandó könyv, veczker, naplófüzet, toll, radír, ceruza, levélpapír, levelek, papírlapok, használt papírlapok, índigó, írógép, kártya, az OT füzete, köpeny; egyebek. Ez mind átkerül a nagyobbik szobába. És a rendetlenség talán segít: segít, hogy fizikailag fájjon valami; mert különben arra gondolok, írom, hogy a dolgozószobában két madár is elalhatna nyugodtan; nappal pedig a szárnyas ajtó zárásával… és így tovább. És azt mondom: kevesebbet akkor se dolgozhatnék, ha két madárral kellene bajlódnom. Hanem azért mégis alapos munkát végezhettem, két hétig firkálva; hogy ez így összetömörül; hogy senkit se bánt; hogy jelez valami megoldhatatlant, s azt is sejteti: majd túl leszek rajta; Schmidt Egon szava itt rendkívül megnyugtató; persze, egyéb szempontokat is összeírtam. Három ilyen listának kell előkerülnie. Még ebbe az alfejezetbe tartozik, hogy Szpérót feleségem hétköznap délutánonként alig látja; s amikor elutaztunk, féltünk ettől is: Schlachtoczky úr felesége, „a Szpéróka Ani nénije” este hatig dolgozik; nem lesznek-e hiányérzetek verébügyben? Nem volt-e, kérdezem lelkifurdalásokkal Schlachtoczky úrékat, kétszeresen terhes a két madár, mert még csak foglalkozni se lehetett velük olyan sokat mindkettőjüknek? S akkor Némó különösen unalmas volt biztosan: maradt a nehéz természete, a piszkítása, maradt, hogy nehezen lehet leszedni őt a karnisról, az ajtók tetejéről, és így bajos a szellőztetés, bajos még én-nem-tudom-mi; ez tehát az első lista, íme, máris megvan; de „Szpéró Ani nénije és Jocó bácsija” egyre nyugtat: semmi ilyen nem volt, semmi ilyen; Némó nagyon aranyos madár volt, csak… Nem tudok megnyugodni, félek, mondom, sokat „emlegettek” minket a Némóka miatt; nyugtatnak, virágot hoznak, tyúkhúrt hoznak, leveleket kap Szpéróka, ajtókilincsre akasztott zöldcsomagokat, benne levéllel mindig; Schlachtoczkyék nagyon szeretik őt, és bármikor újra vállalják; mi történt, kérdezem egy alkalommal (mert gyakran beszélgetünk; lelátogatunk hozzájuk, ők is benéznek hozzánk), nem történt-e valóban… én-nem-is-tudom-mi, mondom; s nem Szpéró volt-e a hibás? nem verekedtek össze megint? nem bántotta-e, kérdezem, Szpéró Némót? És félek, hogy a kérdéseim zaklatásnak hatnak; pedig semmi egyébről nincs szó – és ezt mondom is barátainknak –, csak arról, hogy pontosan azt akarom megírni, ami volt; és hogyan írhatnám meg, ha én magam, ha én-mint-az-a-mód-ahogy-az-írnivaló-meglehet, távol voltam az események helyszínétől; ez egy úgynevezett mű szerkezeti eleme, a kérdezősködésem, nem hitetlenkedés; és el is hiszem barátainknak (Schlachtoczkyéknak), hogy minden pontosan úgy történt; hogy Szpéróra nem kell úgy néznem, mint Némó elűzőjére; megsebesítőjére; tudom, hogy minden szó igaz: ebből tudniillik: hogy szeptember 25-én, egy szép napfényes vasárnap délelőttön felvitték Némót a közeli várdombra, és ötven-hatvan méternyire attól a helytől, ahol feleségemmel augusztus 20-án üldögéltünk (és ezt terveztem: kihozom a két madarat, külön-külön, kalitkástul, napozni egy kicsit), elengedték. Némó felröppent a fa tetejére, onnét a várfalra, majd, mert a fán sok veréb s néhány gerle is volt, vissza közéjük, vissza valóban, s akkor már nem tudták megkülönböztetni. Barátaink ezt többször is elmesélték; mert nekem az első napokban szinte ez volt – feleségemnek az én tolmácsolásomban ez volt; nekem a feleségemmel ez volt – az egyetlen beszélgetéslehetőségem. Valaminek, mondogattam, mégis történnie kellett; hiszen a második levél, amelyet a Szigeten barátainktól kaptunk – hat napig jött, ami szintén igen rendes, rövid idő –, így szólt: „Kedves Gazdikámék – 1977. szeptember 17. –, tudatom, hogy Jocó bácsiéknál jól érzem magam. Nagyon szeretnek minket. Úgy döntöttek, hogy Némókát sem engedik el, mert télen elpusztulna.

Reggel fél hatkor kelünk, friss salátát, magocskát kapunk, és kinyitják a házam ajtaját. Jocó bácsit hálából manikűrözgetem, és a házból… (Javítok: …a kezéből…) is eszem a salátát. Ani néni addig rendbe hozza a kuckómat. Mindennap friss vitaminos vizet adnak, hogy nagyra nőjek. Egész nap szabadon repdesünk, az ajtó alján van egy rés, ott nézek át Némóhoz. A fotel lába fényes, abban nézegetem magam. Ani néniék úgy döntöttek, hogy kapunk tükröt; jó, ha van.

Este altatásnál… megcsipkedem őket. A cserépkályhát nagyon szeretem; jó langyos. Remek hely.

Jó nyaralást kívánunk Némóval és gazdáimmal… (Kimaradt: „…pótgazdáimmal…” Véletlenül „jót”-nak olvastam, és nem értettem, a pótot) …szeretett kismadaratok – Szpéróka.” Mivel ugyanazt a játékot kétszer nem játszhatom itt, nem is állítom, hogy a rejtély – ha van ilyen – ebben a könyvben kiderülne. De nem adom fel a reményt. Nem tudom, persze, miben – és miért – reménykedem. Hiába voltak napfényes órák aznap délelőtt (szeptember 25-én), másnapra betört a hideg; Schlachtoczky úr megnyugtat, hogy nem volt annyira hideg, ahogyan az újság írja; és Schmidt Egon általában biztat. Ne féljek, azt mondják; ne féljünk, mondják feleségemnek is, nekem is, az elmélet alapja, hogy Némó olyan erőteljes madár volt, jól táplált kis lény; igazi veréb maradt, mondja Schlachtoczky úr; akinek egyetlen vágya az volt, hogy szabad legyen. Nem lett volna szabad rab madarat csinálni belőle; az utolsó pillanat volt, hogy elengedjék; állt az erkélyajtó kilincsén, és csak nézte, halljuk, a kinti madarakat. Önmagába visszatérő kör, írtam valamelyik feljegyzésemben. Barátaink azért vállalták a madárkákat, mert sok madarat etetnek – mások haragjával is bátran szembeszállva – ablakaikban, erkélyükön. Némókának az erkélyes szoba jutott. Itt támadt fel vágya a többi madár után. S ahogy elengedték, azonnal felröppent társai közé. Dömiék még egy viccet is kitaláltak; Némó, ott a fán, azt mondta elsőül: „Itt vagyok. Volt valami közben úgy errefelé?” Ezekkel a mondatokkal azonban vigyázni kell. A könyv zárómondata is milyen hirtelen bukott meg. Most már nem fog azzal végződni semmi, hogy: „Elmúlnak mellőlünk Szpéróék, elmúlunk Dömiék mellől mi magunk, s közben úgy egy s más történik”; szeptember 4-én, a temetőbe taxizva mondtam ezt a feleségemnek; s ő is úgy vélekedett: e pillanatban ez mintha az életünk összefoglalása lenne. Fellapozom a Füzetet. Két toll van a beírás alatt, egy Némótól, egy Szpérótól. Az előző lapok valamelyikén: zöld levél. Némó tépte le az egyik kedvenc „pagonyában”. Dömiék vicce: „pagonyában letépte”. A pagonyában olyasmi itt, mint „zavarában”, „hamarjában”. És így, elismerem, joggal kérdezik medvéink: „Mit tudhatjátok ti, végül, milyen is volt Némó – pagonyában”; ezt sem tudhatjuk, igaz. Csak mintha úgy egy kicsit hiába telne meg ennek a könyvnek a hátralévő pár tucat lapja; ellen-detektívregényelemként ideírhatom: nem jön, ami engem igazán érdekelne; az az egy itt, ezeken a lapokon, nem jön.

Hogy „először érzem ezt; hogy a fizikai fájdalom – jelképesen, persze! – kellene inkább”; hogy akár a halál is elgondolva nehezebb; hogy először jut egyáltalán az eszembe ilyesmi. Efféle följegyzéseket találnék az elmúlt két hétről. Ha végiglapoznám papírkötegeimet. Érzem, távol vagyok minden ilyes vélekedéstől; lassan mintha elfoglalnám „Némó szobáját”, sőt, természetesnek érzem, hogy Szpéró főleg itt tanyázik; s nem okvetlenül miattam; ezt sem tudjuk meg soha, miért. Vágyott erre a szobára rég? Járt itt egykor sokat; hát persze, amíg ő volt az egyetlen madár, itt nőtt fel; gépeltem, ült a vállamon, rengeteg nyomot hagyott az ingeimen. A Szigeten, a strandmólón ülve egy nap (talán hogy lekössük magunkat, s ne kelljen egy kellemetlen ordítozásra figyelnünk, a Viszketeg Szereplőre, azt játszottuk: mit felejtettünk el otthon), feleségem, mindjárt elsőre, nagy adut vágott ki: alighanem elfelejtetted, mondta, hazahozni a mosodából azokat a régi rossz fehér nyári ingeket, amelyeken Szpéró felnőtt! Igen, lehet, hogy igazad van, mondtam; az is az elutazás előtti napokban történt, a mosodalátogatás; és feleségem „bizonyítéka” az volt, hogy ha az a másfél tucat fehér panamaing a szekrényben van, hogyan fértek volna el olyan könnyen Dömiék; s hogy emlékszem-e az inghalmokra? Aztán ahogy hazaérkeztünk, és a mackókat előszedegettem, az ingek ott voltak. Nem lehetséges-e, mondja mármost épp a feleségem, aki még nálam is kevésbé tud beletörődni Némó elvesztésébe, nem kell-e arra is gondolnunk, hogy Némó valóban erre vágyott? Szabad akart lenni; persze, attól még élt itt nálunk, és egyre kedvesebben; azaz épp ez a rossz szó, mondom magamnak; Némó azért volt Némó, mert azt a rettenetesen erős veréb-természetét (az ösztöneit) valami hasonló másodlagos ösztönnel leküzdötte néha. Reggel, este; amikor nem volt teljes értékű harcos. (A másodlagos ösztön „fogalmát” eszem ágában sincs tudományosan – vagy épp mert nem úgy, handabandázva – érteni.) Csakhogy Némó nem csupán ilyen esetekben tett engedményt; nappal a szökdelős játék, nappal a kalitkaajtó-nyitogatósdi, fürdés után a tenyérbe ülősdi, a vállra ülősdi mind gyakrabban, játék (ezt is említettem már) a gesztenyével és így tovább. Talán nem fogom átnézni a feljegyzéseimet; ez a könyv esetleg így lesz azzá, aminek ígérkezett: Hogyan készülök?-könyvvé. Hogyan készülök könyvvé, játszhatnék én is. Van egy ilyen megjegyzésem, talán a füzetben, talán dossziéban: Mire kipihentük magunkat, hogy mindkét madárhoz legyen újra – és végre igazán – erőnk, az egyik madár nincs többé. Csakhogy az egyik madár szeptember 11-e óta nincs többé; akkor pedig? Ez lenne, írom, valóban az önző szempont. Feleségemmel mindennap beszélgetünk a témáról. Gyakran megkérdem: elég lenne, ha Némót itt tudnád egy emelettel lejjebb? Elég lenne, mondja feleségem. De hát, mesélem Schlachtoczky úréknak egy alkalommal, Schmidt Egon azt mondja: két hét kell az átálláshoz; és most érnek az őszi magvak, tápláléka van elég; a veréb társas lény, nagyon szociábilis állat, a többiek tehát segítenek Némónak… együtt lesz velük, ez nyilván lakást s egyebeket is jelent. Emlékszem (most, két hét múltán, így mondhatom már: emlékszem), hogyan lapoztam végig a szeptember 25-e utáni napilapokat; még sosem kerestem így időjárásjelentést. Ilyen szép, napos, száraz, enyhe idő volt-e akkoriban is. Bizony, aligha. Pontosabban: szeptember 26-ától úgy 28-áig nem. Igaz, esők se voltak. Száraz hideg; vagy nem is tudom. Elolvastam e tárgyban, ami csak a kezembe került. Az Esti Hírlap Naptár és Időjárás rovatát kivágtam, kitéptem minden hátsó oldal sarkáról; különösen megörvendtem, ha címoldalon jött valami kellemes jóslat. Írtam-e, hogy kis karácsonyfadíszes (ezüstcsíkos) zacskókban őrzöm ezeket a papírdarabokat? Írtam-e, hogy még a „Nap-Hold-kelte-perc-nyugta-óra-perc” időpontoknak is mintha most lenne végre igazi jelentése? Ezt tudhatjuk kis barátainkról, mondom feleségemnek. Mert elhatároztuk: nem próbáljuk találgatni, mi van vele. Ezt is nehéz megállni. Eleinte a környéket jártam; látni akartam, merre tanyáznak verebek. A „tanyázás” nem pontos szó; tanyáikat találgatnunk sem lehet; azt azonban láttam, hol kosztolnak napközben. Sokfelé gyaníthatjuk Némót. Ha csak egy kis szerencséje van, él; ugyanannyi az esélye, mint a többieknek, mondja Schmidt Egon. Az is igaz, hogy az „esélyek” közt ott szerepel egy hideg tél; éhezés; ragadozó madarak és macskák veszélye; emberek veszélye; előre nem látható veszedelmek; és bizonyos a rövidebb élet; a szabadban élő kismadarakat az úgynevezett rabságban élők kétszer-háromszor túlélhetik. (Ezt az adatot ugyanúgy ismétlem, mint a detektívregény-sorozat írók, például Ed McBain és társai a felügyelőik adatait, nevük eredetét, hogy miért hívnak valakit például Meyer Meyernek. Dömi itt megkérdi, nem hívhatják esetleg Némót is Meyer Meyernek azóta; sajnos, mondom, minden lehet.) Schlachtoczky úrék két-három naponként írnak Szpérónak, és Némót is egyre többször említik. Veszítettek-e az elengedésével? Szerintünk nagyon sokat. De nem biztos. Veszítettünk-e mi magunk? Egyáltalán nem mondhatjuk, hogy „veszítettünk”; így, általánosságban, hogyan is mondhatnánk? Szpéró él, itt van; és Némó is minden bizonnyal él. Bandavezér lesz még belőle, mondogatjuk Schlachtoczky „Jocó bácsival” és „Ani nénivel” nevetve. S ami egyebeket illet: feleségem szombat-vasárnap egyre jobban megismeri Szpérót. Még ha épp nem tanyázik is körülötte a madár, látja, mit művel. Ül a karomon, amikor gépelek. Ezt feleségem még nem is látta eddig! Igen, ez pedig „kis kora óta” szokása; csak nem nagyon szeretjük, mert hátha rázza az állandó föl-le mozgás. Ami pedig a veszedelmeket illeti, a lakásban sokkal több baj érhet egy kis verebet, mint odakint. Csak az a különbség, hogy ezek itt bent, állítólag, kontrollálható dolgok, megelőzhető bajok. Ha a „szabályzatot” betartjuk… De hát épp Ed McBain ír erről, rendőri vonatkozásban; hosszú távra dolgozik a rendőrség, írja a detektívregényben, melyet azért olvasok, mert kenyérkereső munkához két hete nem és nem… nem is tudom, mit nem tudok ilyesmihez… rövid távon viszont a szabályzat szerint dolgozó szerv megverhető. Én is megverhető vagyok így, rövid távon. S nemcsak Némó dolgozott ellenünk (mindjárt elmondom hogyan; ez a második lista; a harmadik pedig: a leleményei!), hanem Szpéró is. Most; és állandóan. Beugorhat a gép billentyűi közé. Berepülhet a napfényes lámpa burája alá. Ráeshet bárhol bármi. Leszakadhat rá a szék, a fotel. Megsebezheti egy kaktusz. Nézzünk még valószínűbb eshetőségeket: az imént például ráröppent a mozgásban levő bal alkaromra, és máris messze pottyant; repülésre váltott, de a papírkosár, az asztal és a fém papírállvány között elenyésző a tér; megüthette volna magát. A lábam alá jön, bemászik a zoknim és a gumipapucsom talpa közé; az imént még a szárnyas ajtó tetején trónolt, de most a kicsit megemelt papucstalpam alatt van már, én pedig nem is gondolok rá, mert a kályhát szeretném meggyújtani, ütögetem a szikragombot s ezzel egyidejűleg, gépiesen, a lábammal is toppanthatok egyet; vagy épp csak visszaereszkedem; más alkalommal lemezt válogattam a kisebb polcnál, ahol most Ivan Sunič Jelsa-képe is áll; és egy Charlie Parkerrel a kezemben kis híján elégedetten ültem le a földre; visszarezzentem, vajon mitől? Ott ült, ahová lezöttyentem volna. Fél nap múlva jövök rá, hogy Charlie Parker neve: a Bird, a Madár. Erről van is feljegyzésem; csakhogy Némóval kapcsolatban. Egyáltalán, miután Némó „eltűnt” egyre szaporodtak a véletlen egybeesések. Mindezt azonban elteszem talán egy igazi könyvhöz; nem, ezt a munkát nem rövidítem meg így, ellenkezőleg, tömörebb vagyok, mint szeretném. Minden összevág. Szpéró megjelenik a papírtartón, fürdik a dosszién, odanyúlok, csőrével a kezemre vág: már ez a dosszié is a birodalma. S ha ez a motívum többször ismétlődik a könyvben! Rengetegszer ismétlődik az „életben” (ül bal alkaromon); és az állat magatartása, érzelmi élete és így tovább: mozgásainak megfigyelt összessége. (A velünk élt érzelmi élete – vagy ilyesmije – ez. Míg ezeket a betűket leütöm, csuppog, tukánhangozik, „szaggatja” a levegőt és az ingem feltűrt ujját a csőrével.) Vajon Némó mozgásának összessége nem volt eléggé érdekes? Két hétnél több idő kellett volna, hogy egyáltalán…? Mondhatjuk-e, hogy visszavettük volna? Ezt most már Schlachtoczkyék is tudják; de szegény barátainkat mi hoztuk nehéz helyzetbe; hiszen lemondtunk a madárról, s abban állapodtunk meg: engedjék el ők, legkésőbb „nagyon hamar”, ha mégsem vállalják. S honnan tudhatták volna…?

Viszem a lemezt. Viszem, hogy feltegyem a „Madártan”-t; aztán mégse. Nem hallgatok Charlie Parkert. Inkább megkeresem majd, hogyan is jöttek össze Némóval. Nem egyszerűen így csupán? Hogy Parker is kimagaslóan nyers egyénisége volt a szakmának, a dzsesszművészetnek? Hogy hamar veszítette el őt a világ? Hogy hatalmas leleményei voltak? Azt hiszem, nem kell keresgetnem, megvan a motívum. Valami az előzőkben elmaradt: hogy most már igenis Szpéróval kell törődnünk – ó! törődünk vele! írtam valamelyik nap a Füzetbe; lessük a székletét, ha híg, mákot kap, gyógyszert a vizébe; latolgatjuk a leghelyesebb vitaminmennyiséget; ez kényes kérdés, mert télen lakásunkba alig süt be a nap; örülünk, ahogy újra visszaszokik hozzánk, a bútorokhoz, falakhoz, új mészlelőhelyei vannak a repedéseknél, új képei. Ide jól illene, egy könyvben, Némó egyik listája; a lelemények. Összeírtam; fejből kell tudnom, nézzük: meghódította a dolgozószobában a lámpát (rengeteget üldögélt fönn, a cakkos pereme mögött, mintha egy királynak nem a fején lenne a koronája, hanem ő maga a koronában székelne; és ezt a rossz szóviccet végre egyszer erőltetés nélkül alkalmazhatjuk: sok-sok kis székletét törölte le fentről a feleségem; s ami még ezt a témát illeti: a minap Szpéró nyomát akartam lepöccenteni valahová a körmömről; egy cserepes növény földje lett volna az egyetlen jó hely; csakhogy ott fölfedeztem akkor Némó nyomát; és valami történeti hűség nem engedte, hogy a zöld növényeket nem kedvelő Szpéró nyomát Némó hiteles nyomába keverjem; kivittem inkább a vécébe, kezet mostam utána; aztán újra megnéztem a növény földjét); meghódított három növényes sarkot; járt a nagy könyvespolc felső szintjein; kalandozott a villanykályha fölötti képeken, a villanykályha alatti könyveken (akkor még nem fűtöttünk; ott tároltuk a Sziget könyvtárát, ott a jegyzettömböket, borítékokat; és ha ez itt könyv lenne, most várva várnám: mikor szerkeszthetek be valahová egy jó elemet, egy megkapó mozzanatot, azt, hogy Jelsán egy nap valamelyik borítékon, melyben bélyeget vagy ragasztót vagy mit tartottunk, sárgásfehér foltot fedeztem föl, Némó nyomát; és ugyanúgy bekarikáztam, ahogy Schlachtoczkyék a levélben Szpéróét); fölfedezte az íróasztal aljának szőnyegbirodalmát, föl a székem fekete támláját; zuhanórepülésben húzott át a fejünk fölött úgy, hogy szinte a hajunk közt voltak a karmai; állandó tanyája volt a barna Kocsiablak című kép, ahol pedig igencsak nehéz volt a kapaszkodás; Szpéró ezt a helyet átvette tőle, az íróasztal alját is, a zöld növényeket és a könyvespolcot nem, a bukórepülést nem; a szárnyai azonban ugyanolyan szép hosszúak lettek vedlés után, mint Némóé; a fejét is tartotta úgy néha; csupán az a zömökség nem ment a madarunknak; de ez, mondja a feleségem, így a jó. Most már Szpéró: Szpéró és Némó. Mi is volt, megnézem, a másik lista.

„Mi volt közben?” – ezt kérdi hát Némó, ahogy a verébtársadalomba visszailleszkedik. Figyelem a verebek mozdulatait; a fákon; padokon; kőkorlátokon; a fűben kevésbé látszanak. Szép ősz van idén; Schlachtoczkyék egyik levele: „…és mintha a Sors szeretné Némókát, gyönyörű az idő…” Mellette sok-sok puszi Szpérónak, tyúkhúr, apró paradicsom, répa. A fa környékén, ahol Schlachtoczky úrék elengedték Némót, hamarosan macskákat fedeznek fel; állítólag a várpark kertészei etetik a kóbor macskák „egész hadát” arrafelé. Schlachtoczky úrnak, furcsa módon, én mondom: ne féljen; érzésem szerint a macskák nem okozhatnak gondot Némónak; legföljebb a fiókákra veszélyesek. Ám a sógornőm azt meséli, hogy náluk a kertben valaki ugyanígy etet; és már találtak megcsonkított madártesteket. Amikor úgy volt, hogy Schlachtoczky úrék a víkendházba viszik ki a madarakat, féltünk; hallottunk ugyanis madár-macska történeteket. A macska megkergeti a kalitkában is a madarat; a madár kidugja a fejét a rácson, a macska leharapja. Tavaly Peschierában, ahonnét Canarino-Medve származik, vendéglőnk udvarán megkedvelt kis canarino barátunk kalitkáját állandóan egy macska kerülgette; a tulajdonos macskája. És így tovább. Tudom, „Szpéró Jocó bácsija” nem örül, hogy ilyen mód „zárul rövidre” a macska-szál: hogy a telkükön ő is befogadott egy kóbor állatot, melyet azóta csak azért etet szorgalmasan, hogy elvegye a kedvét a madarászástól. Ehhez, mondja feleségem, csak találomra szólhatnánk hozzá. Ők sokkal jobban szeretik annál Szpérót, hogysem kivitték volna. Azon kapom magam, hogy – bár épp az ő utolsó listáját szeretném közölni – nem említem Némót. Nincs baj. A mellőzés tudatos; nem Némó miatt történt. „Vittünk mi is virágot Némókának” – írták barátaink, miután az egyik első válaszlevélben (tyúkhúrra, kis üzenetre) azt írtam: „Kedves virágcsokrukat elosztottuk; a fele itt áll a zongorán, a másikat szétszórtam Némó fája körül.” Néhány szálat a fára tűztem. Reméljük, mondja feleségem, Némóéknak van annyi eszük, hogy elmennek arról a fáról a csudába. Nem tudom. Egyszer, hogy ott jártam (megegyeztünk: etetni nem etetünk a fánál; inkább lent valahol, mint Schlachtoczky úr nagyon okosan tanácsolta, nyílt terepen, ahol nem lesheti meg őket macska), a fán két veréb kergetőzött, és egy harmadik is repkedett a társaságukban. Magasan szökdeltek az ágakon, nem láttam, pontosan milyenek. De ahogy a környék verebes vidékeit végigpásztáztam, úgy éreztem: Némó bárhol lehet. Falrepedéseket mustrálgatok ma is; mi lehet alkalmas búvóhely. Hogyan történhetett az átállás? Feleségemmel annak idején még olyasmit is mondtunk: Hogy is lehetne „kirakni” Némót… hol lenne a Papsi… akit annyira szeret, akihez egyedül volt bizalommal, úgy tényleg…? Nem akaszthatnánk egy bokorra! Azt igazán nem. Még egy apróság: Schlachtoczky úrék mesélik, hogy Némó folyton leverte a Papsit. Ez nálunk is így volt. Kérdeztük: nem kellett-e szidni túl sok mindenért Némót; nem haragudtak-e néha miatta – ránk is? Nem és nem; és tudjuk, hogy ez igaz. A dolog sokkal bonyolultabb, írom. Én például rengeteget szidtam Némót; olykor, ha a Papsit leverte, akkor is. Káromkodtam. Aztán mindig felálltam, hagytam a munkámat, visszaakasztottam a Papsit. Vagy amikor a létrával csinált majmot belőlünk, mondom feleségemnek, emlékszel? Halkan beszélgetünk; a szárnyas ajtó mögött már pihen egy magányos kis lény. Áll a rúdon féllábon; esetleg madárterpeszben. Most megcsördül a telefon, kihúzzuk. Délután öttől nálunk nincs telefon. Egészen tavaszig. Vajon tavasszal, kérdem, áprilisban, találunk-e újabb Némót? Kérdem feleségemet: te milyet akarnál, ha már erről van szó? Természetesen Szpérót örökké akarnánk; de másodiknak? Olyat-e, mint ő, vagy inkább Némóhoz hasonlót? Némóhoz hasonlót akarnánk mindketten. Nevetünk. Megrázzuk Rémó kockáit; az OT/III. utolsó előtti bajnoksága folyik. Az Old Traffordnak a jövőben új klubja lesz; ez feleségem találmánya. A fémkalitka a kis előszobában áll, a magas polc alatt (még mindig a villanygép dobozán, ahogy ezt már betoldottam valahová). Most, hogy a kaktuszok téli szállásra kerültek – a polcra is –, sokat láttuk Némó egykori lakhelyét. Már nincs baj (velünk); reméljük, jól van ő is. Tulajdonképpen, mondtam jó tíz napja a feleségemnek, így is nézheted a dolgot: Ha leszámítod, hogy a verebek akkor augusztusban magára hagyták, esetleg túl mohó volt, kilökték a társai, esetleg ő maga indult túl korán táplálékért, esetleg bármi más; ha nem nézed, hogy mindent megtett az éhenhalásáért, mert amikor már nyilvánvaló volt, hogy veréb nem vállalja, akkor is úgy menekült előlem, hogy kis híján közbotrányba kevert állatkínzásért; ha elfelejted, hogy te magad még akkor is úgy beszéltél, mint aki elengedné csak épp, ha arra kerül a sor, sose engedted volna el, tudom; és később se, amikor azt hittük: nyomorék, mert nem bír a lábára állni, és azt hittük, „gnóm”, mert úgy felfújta a tollait; ha meg nem történtnek tekintjük az iszonyú közelharcokat az etetése körül, a megszökéseit, elrejtőzéseit, cirkuszait; ha úgy látjuk, hogy nem fejlődött emberbarát lénnyé is; nem kopaszodott; nem mászkált otthonosan a mi, verebek számára enyhén szólva bizarr környezetünkben; nem volt játékmadár-barátja; és így tovább és így tovább; ha mindezt így vesszük, bizony joggal mondhatta el Némókánk, fejeztem be, hogy lényegében nem történt vele semmi; augusztusban letűnt a színről, és most itt van. Úgy élt ő itt, írom (mert nem tudom, valahol korábban befejeztem-e ezt a gondolatot), mint aki örökké itt él, ha kell, méghozzá készségesen; mert ebben az „örökké”-ben benne foglaltatik esetleg a szabadulás pillanata is. Nem, ilyen bonyolult ez semmiképp sem volt, nevetünk halkan, mert a Szpéró-És-Némó-Egylet némely mackó tagjai már erősen pisszegnek. Este fél hatkor úgy érezzük, mindjárt véget ér a nap; ez is mulatságos, suttogjuk; lábujjhegyen az ablakhoz megyek, kinézek; nem mondom: ha majd nem a lámpák világítják meg fehéren a gesztenyefák alatt a járdát; ha már nem lesz lomb sehol; ha lehull az első hó; de a feleségem kitalálja: milyen lesz Neki vajon az első…? Erre a védő mackók sem tudnak felelni. Milyen lesz a tél? Sok-sok madáretetéssel múlik el; s még a következő is. Aztán… Megpróbálom viccel elütni a dolgot: fekhetnénk-e korábban két veréb birtokában is? A birtokában szót azért mondom, hogy ne sírjak. De most már nem sírok, az csak az első napokban volt. Egyébként is, „délről” hazatérve mindig van furcsán iszonyatos az itthoni őszben. S már a balkániban is, van. Most gyanús közönnyel tűrtük a nyaralást, az őszt; mindazt, ami helyett itthon lettünk volna inkább. Mindazt, amit józanul teljesítenünk kellett. A magunk – nagyon reális – érdekében. Aztán ott fogott meg minket valami, ahol nem is vártuk. Mi vagyunk a hibásak, mondja feleségem; lemondtunk a madárról. Schlachtoczkyék úgy szeretik a verebeket, és minket is szeretnek. Ők csak jót akartak mindenkinek; és nekünk meg Szpérónak nagyon jót is tettek. Igen, mondom feleségemnek (miért mondom ezt ki-tudja-hányadszor, épp a verebek közös nyári ablakánál állva; ahol mindkét kalitka ott volt; egymás közelében a napon), Szpéró náluk is regényhős volt. Ha jött valaki, és azt mondta: mi ez a veréb, azt felelték, ugyanolyan öntudatosan, ahogy mi mondanánk (ha mondanánk): ez egy regényhős. Nem afféle veréb. És különben is, a verebek… De hát ugyanazt gondoljuk mi Schlachtoczkyékkal verébügyben. Igen, mondom, ezért volt érdemes – és fontos – megnyugtatni őket is egy szakember véleményével. Ha már, mondja feleségem, felbolydítottuk őket a riadalmunkkal. Szeptember 11-én először, mondom, és nézzük tovább, közös ablakból, a Duna-partot. A kaktuszok kint (bent) vannak a kamrában, az előszobában. A zöld „szúnyogháló” sincs sehol. Azaz végül nem dobtuk el; nem volt hozzá „szívünk”; feleségem kimosta, szárad; jövőre. Emlékszel, kérdezem, milyen hasonlatokat gyártottam Némóra? S nem is „gyártottam”; ezek a dolgok mind úgy adódtak; és egy-egy pillanatra: igazak voltak. Amit mondok, írom, egy-egy pillanatra igaz; amit írok, még egy pillanatra. Ez a többlet. Nem avatkozom bele az eszemmel; nem csonkítom meg azt, ami – amúgy teljesebb. Ami eszemet így nem használom, eleve, azzal, rögtönözve, mit kezdhetnék? Az ész erőltetett használata az írói munkában; mondom feleségemnek; az a rögtönzés; az könnyelműség valamihez képest. Akkor igazunk volt, mondja feleségem, szeptember 11-e igazsága így más, mint október 11-éé. Nem a pontosvesszők szabdalják szét ezt se; és nem is jelölik, hogy valami nem jól függ össze. Valahol a feljegyzéseim között ez áll: veszélyfélébe sodortuk őket (Schlachtoczkyékat). Tudtukon kívül belekeveredtek valamibe; nem, nem azt nem tudták (lényegében), mit vállalnak a két madárral; könyv készül, vállalták örömmel, hogy szó szerint „benne legyenek”; de mi a szó? mi az, ami szerint benne lehet vagy kell lenni a könyvben? S ha elmarad itt, ezért is marad el a könyv; nem akarom belerántani őket. Nem az a baj, hogy nem tudták: „Némó is regényhős…!” Az csak Némó sorsán változtatott volna (bár miért ne így lenne jó a sorsa; ki tudja; Konrad Lorenz csókatörténeteit olvasom; minden változat igaz változat lehet; a mi kettőnk nézőpontja nem a csodált tudósé); bizonyos pusztulást (fordulatot) ő is „katasztrófának” érzett; hol mérhető ez; honnét mi kezdődik; és kinek; a madarakon, írom, semmit se lehet nyerni; viszont az ember egy ideig úgy érezheti, „mindent” elveszít; ez, persze, mulandó érzés; de épp ezért: nem nyit meg valamit, jól, ami különben nem is volna sejthető? teret?

Megint másféle jegyzetek; ám ha ezeket itt használom fel, nem lesz külön befejezés. Előbb azonban: valamit még a fejezetcímről. S hogy egy nagyon fontos motívumot azért végképp meg kell keresnem a följegyzéseim közt. Szeptember nem-is-tudom-hanyadikán medvéink azt mondták: „Csillagászati…!” Az őszre mondták ezt; úgy, hogy számokra mondják néha: csillagászati számok (összegek). S ahogy a hajó négy óra ötvenkor elhagyta Jelsa kikötőjét, és kint álltunk a végében, és néztük az eget, Aloysius, aki velünk volt, megint ezt gondolta: „Csillagászati ősz van!” Ő valóban hallotta, ahogy szeptember valahanyadikán ezt a csillagászatit megállapítottuk; vajon az egykor használatos „barlangi!” szó nem rokona-e, kérdik, a „csillagászati”-nak. Megyek a feleségem elé, a padhoz; elhaladok az Ybl-szobor mellett; újabban itt is etetek. Az egyik fa nagy verébtanya. Felkapaszkodtam egy kicsit a szobor talpazatára, búzát, túrós csuszát és kenyérmorzsát szórok jó magasra. Másnap nézem, eltűnt; nincsenek esők, nincsenek viharos szelek, az ősz valóban csillagászati. S egy ilyen szám, mondom a medvéknek, ha már erről van szó: húsz éve, 1957 őszén éreztem először szomorúságot így szeptember tájt. S nem az „iskolás”-fajtát. Szpéró érzi e szavak rezgésvilágát; az íróasztal lapja alatt álldogál, ahogy gépelek; ez sem öröm, de talán jobb, mintha a lábam körül „némózna”. Furcsa, hogy Némó neve itt így jön elő először; s ez az ügyetlennek látszó kettőzés is mindjárt; nem, Szpéróval nem lehet hiányérzetünk, ellenkezőleg: szorongás az egész nap, feszültség; telt az idő; nemcsak telik, mindjárt nagyon telt is; vagy éppen ritkás a levegő? esetleg fordítva: sűrű, a csukott ablakok mögött? Akárhányszor próbálom itt ezt a témát, nem jutok messzebbre. Kalitkája délután öttől másnap reggel hatig a dolgozószobában áll; kilenckor, tízkor, ahogy lefekszünk, összenyitjuk a két szobát. Ott alszik velünk egy térben. A veczkert visszaviszem a kis polcra. De a madárra nem nézek rá. Nem akarok olyan kapcsolatot, amelyiknek nincs ott az ideje. Mert ez a pillanat, akkor, már jócskán az ő magányos madár-éjszakája; és minél kevésbé avatkozom bele, annál inkább együtt vagyunk… még Némóval is, aki egy fán vagy egy üregben alszik, vagy ki tudja, hol van. Némó ideje sincs itt; az ACIKO villanyóra mindegyre sötét; szintén elintézendő a bekapcsolása. Már nem Némó emlékére áramtalan, csak egy kis munka a beigazítás. És nincs kedvem dolgozni. Nem is kedvem nincs. Túlságosan pihent vagyok, mondom nevetve, és nincs, ami eléggé elfárasszon hozzá. A munkához, kérdi feleségem. Napi hány oldalt, kérdi aztán; írok, csinálok; mint régen, mondom; ő is tudja, hogy sosem lesz olyan az egész, mint régen. Olyan jó lehetetlen és képtelen, ahogy az ember tulajdonképpen megszokta. Mindenki másutt biztosítja magának az effélét. Én a két madárral értem el a hatást, mondom. Ez még az Elza pálinkája. Elzát egy darabig Jelenának szólítottam. S amilyen természetesen azt mondta: ő nem Jelena; hát persze, mondtam, csak én azt hittem, hogy az Elizabethának a becézése Jelena, mondtam. Ó, nem számít; és újra a térdét mutatta, harmadszor. Bože, négyszer esett le a lépcsőn. Néztük a térdét. Mint egy kubista képen, felbontott térelemekkel: anyám térdét láttam, de az ágyban egy férfi halódott. A bűz ugyanaz volt, mint az elfekvők némelyikében; öregszag, ilyesmi. Jelena nagyon klassz, mondtuk aztán, ahogy meg akartunk lógni a második látogatás elől; persze, odamentünk, csak nem kopogtunk nagyon; beszúrtunk viszont az ajtóba egy cédulát, azt megtalálta, és jött; épp, amikor a háziaknál a legjobban növelhette az ázsiónkat. A háziaktól nem búcsúztunk el; meglep, hogy feleségem mond ilyet: „Megérdemelték!” Hallottuk, ahogy utolsó este, amikor már megkapták a pénzt, az asztalosműhelyben nagyokat röhögtek. Feleségem szerint „Elza” és „Sunič” is elhangzott, meg „szerencsés utat”. Biztos nagyon lenézik a Suničékat; a falu asztalosa, nagykereső, egy foltozócipészt. Aki ráadásul haldoklik, egy nagy sebbel a fenekén. Ez lett Jelsából? Többször is elkérdezzük ezt, csak úgy, magunk közt. Senkivel se lehet erről beszélgetni. Mi is miket műveltünk; szegény Durgulič se tudja mire vélni a „fordulatokat”. Jó, hogy nincs itt a hajón, mondom, ahogy a hajnalcsillagot nézzük. Az ember valahogy nem szereti, ha „ott van a hajón” valaki vagy valami, akivel… vagy amivel… nem viselkedhet megfelelően. Mert neki valami más felel meg. Az neki az evidens. Az evi. És az is „evi”, hogy feleségemmel most, ahogy nézünk kifelé a még nem havas Duna-partra, nagyjából ugyanazt gondoljuk. Mit lehet itt tenni, ezen a Földön, mondom; én az Elza egyetlen lapját nem olvastam el tisztességgel. A nevét se. Mégis ez volt nekünk Jelsa, sokáig, ez a pár kép. Meg az emlékek, az idegeinkbe túlságosan is beevődött emlékek. Magunktól is mit várhatunk, mondom, kezdjük ott. Most Szpéróra kell nagyon vigyázni, mondjuk; és jóformán egyebet se teszünk; Schlachtoczky úrékkal, kedves segítőinkkel együtt. Szép tiszták az ablakok, csillognak a fények. Belgrádi esték jutnak az eszembe. A fényforgalom. Némó röpte, valahol, egész nap; vonalak, ugyanígy. Hogy hol ül épp. Hogy mi is volt a legnagyobb szám? 387 000. És a feleségem nyert. Mögötte 386 000-rel (százasoktól nem számított) négyen álltunk: feleségem, feleségem, én és én. Az OT/III. jut az eszembe. Nagyon lassú, szoros küzdelem. Most még négyen vannak versenyben, az utolsó előtti bajnokságban, akik feljöhetnek a két éllovas mögé; és akkor a huszadik bajnokság dönt. Szokol (Labda) Némó: ez a klub öt-hat vereség után is vezet. Olyan nagy volt az előnyük, írtam már korábban. Ez nem jelképes; a bajnokságokról is külön könyvet kell írni; a motívumokat össze kell dolgozni, akkor – ha sikerül elkerülni a jelképeket – van némi remény, hogy érdekel majd valakit a dolog. Ahogy hazaérkeztünk, várt néhány levél; köztük egyik-másik örömhírrel. Igazi örömet azonban kettő okozott. Ezek egyikében régi-régi barátom számolt be róla, hogy újrakezdte a gombozást. Saját bajnoksága van; nem túl sok sikernek örvend fel-és lemenő családja körében. És így tovább. Megírtam neki: magam egy elutasított Bajnokságos Könyv büszke birtokosa vagyok; és nagyon szeretném, ha ismertetné Tornáját, három tippsorozattal is beszállnék. Talán Aloysius, Lapos és Jómagam, ez lenne az. De mindent-mindent tudnom kell; nemcsak az esélyeket, de az ő titkos óhajait is; ahogy ezek az elgondolások napról napra változnak. Ki hitte volna, hogy Szokolék, óriási előny után, ennyit vesztenek; ám ki hitte volna még inkább azt, hogy így is ugyanannyi lesz végül az esélyük, s ha csak egy kis szerencséjük van… S még az ilyesmit, írom, mindig jobban meg lehet kérdezni madárszakértőktől, mint például azt, hogy itt a lakásban – a közös mozgás jegyében – mi az esélye egy madárnak; mi a balesetveszély; hiszen most is olyan furcsa nyikkanás hallatszott; nem, az asztal lapja nem roggyant meg, semmi nem esett le, a lábam nem moccant, mégis… Csend van; mondom: Szpéró! Szpéró! Egy szót mondok, melyet gyakran hallhatott tőlem, amikor még kicsi volt, és kosárban lakott, függönyrudacskán, és az asztalon állt a kosár, és csak néztem, nem gépeltem, „kézi” munkákat vállaltam inkább, és csukva voltak az ablakok, akkor végképp így lehetett csak élni, hiszen a kosarat takaró kendő alól kimászhatott, ki is mászott néha, eltűnt, akkor féltem először így, mint most, ahogy nem hallom „több” hangját; Némóval más volt, őt „vadászni” kellett, konyhaszekrényt kellett húzogatni érte, őt erőteljesen meg kellett markolni, aztán jött az etetés; nagyipari módszerekkel, meséltem Schmidt Egonnak nevetve, még annak idején. Rutinnal, mondta elismerőleg. Most ez a szó rosszul jött; rosszul jött, hogy az eszembe jutott. Végiggondoltat velem még egy listát ez a szó: hogy ki mindenki utasította el Némót. A verebek, „sajátjai” és idegenek; emberek a parkban (őket nem is kérte semmire!), egy-egy órára mi ketten; Szpéró (írtam-e erről? de hát Szpéró nem „vállalhatta” volna! ő még most is „kis veréb”); aztán végképp mi ketten; és már csak forma szerint Schlachtoczkyék. Ahogy a kaktuszokat szedtük be tegnap, éreztem: az a tériszony, amely a párkányon kint hagyott növények miatt Jelsán néha éjjel nyugtalanított, átalakult valami mássá, bonyolultabbá; és mintha azért nem érezném magam itt, a lakásban, azért nem lenne semmi ugyanaz, mert mintha én sem lennék egészen itt helyben, hanem ki-tudja-hol-távol. Távolabb.

Álmodta-e feleségem, hogy ott áll az ablakban, a létrán (amelyről annyit vadásztuk Némót!), ott áll, a régi köpenyében, mossa az üveget, a keretet, és akkor egyszerre feltűnik egy madár, ő csak kinyújtja a kezét: Némóka! Ezt mondja neki, talán nem is nagyon hangosan; ahogy beszélni szokott; esetleg megismétli: Némóka! és a madár a köpenyre száll, megismeri, és… Nem tudom; az ablakok gyönyörűen csillognak, ráment egy egész szombat a nagytakarításra. Egy másik az előszobára, a kamrára, a kaktuszokra. Hazatérésünk után, az első újabb szombaton, estére szép tiszta lett a zongoraablak, a tévéablak, a dolgozószoba ablaka. Feleségem a létrán állt, a régi köpenyben; és azt mondta este: végig volt azért egy olyan reményem, hátha. Tudom, hogy nem volt ilyen reménye. És mégis; hátha! Amikor a parkoldal fája alatt állok (most már nem járok föl oda, többé nem), amikor bárhol megállok, fák alatt, verebek közelében, nemcsak nézem őket, sőt, elsősorban nem, hiszen a szemem gyenge, amúgy sem ismerném meg, eltelt azóta egy hónap, így talán a keresésnél célszerűbb a várás. Hátha odajön… bár az már nagyon rossz lenne, ha Némót, mondogatjuk egymás között, valaha is viszontláthatnánk. Álmodom én is; ma éjjel egy fáról szedtem világoszöld terméseket, s akkor egyszerre felröppent róla Némó. Vagyis leröppent; és úgy éreztem, most megy el, most veszítem el, amikor ilyen csodás mód visszanyertem majdnem! De a kezembe kaparintottam, jókor, éreztem, ahogy két kezem közül furakodna kifelé, majdnem úgy, ahogy régen, etetéskor és így tovább, csak a körülmények valósságából nem éreztem semmit. Kijutottam vele, szerencsésen, a kalitkához; és becsusszantottam az ajtaján. Ahogy, érzem most, és egy pillanatra megint olyan alig bírható az egész, valóban annyiszor történt. Már nem is tudom, hogyan; mikor. Mi volt az előzménye egy-egy bekalitkázásának. A kosarába etetés után pottyantottam be; ráhúztam a kosárra a sok puha kendőt. Akkor nyughatatlanul mászkált, verdesett. Ezért kapott olyan hamar kalitkát. (Szpéró két-három hetet is eltöltött a kosárban; Némó alig egyet!) Rácsuktam a kalitkaajtót, ám kiderült: a másik oldalról csukódik, s így lényegében nyitva maradt. Eddig az álmom. Jelsán valami rémálmom volt; a kalitkáikat földűlve találtuk, Szpéró a fél szemére, majd mindkét szemére megvakult! Vršnikben láttunk egy vak asszonyt a hegyi faluban; de ez már az álom után volt. Mennyi furcsaság, mondtuk; hogy Radovan Durguličnak épp erre van szőlője! És a hajnali véletlen, ugyancsak velük. Ajánlatos-e bármit is gondolni, ha nem tudjuk a dolgok „pontos” hátterét? Véletlen volt-e, hogy akkor kedd délelőtt Szpérót megtaláltam? Mit gondol rólunk Radovan és felesége? Mit ért belőlünk Salija Sali? Elzával semmi gond; mit értünk a háziak szándékaiból? Mit értettünk belőlük? Miért kaptunk északi-nyugati szobát? Jót akartak? Nagyon úgy festett, hogy kényelmi szempontok vezették őket; a családtagok közül senki sem akart „áldozatot vállalni”; miért épp ő költözzön ki a déli szobájából? Csak Horpazár Hepatitiszékkel volt minden rendben. Az ő nevüket pedig elfelejtettem; a cédula ide-oda hányódik, végül elvész, és épp nekik nem írhatok. Milyen békés, jó dolog volt „a nagymamá”-hoz menni végül minden este, pálinkáért, borért; ajándék szőlőért. Tőle, meg a papától, meg a fiuktól, szívesen elfogadtuk az ajándékot. Szolid üzleti kapcsolat volt mögötte. És ha ez itt igazi könyv lenne, miféle hasonlat volna máris a „Salija Sali-ügy”, a „Durgulič-ügy”? Mire vonatkozna egyike-másika? Miféle tipológia hasonlatanyagát szolgáltatná, törölhető – törölt! – vázlatvonalként ez? és az? S nem lenne hiba, végül is, hogy az iménti első alfejezet után, amikor az olvasót úgy hirtelen mintha megütné valami, nem a Némó által megtestesített (láthatatlanul megtestesülő) térviszonyt bontanám ki? Vagy így a jó? Az utalás elég? Kellőképp erős? A létezés-ügy szószátyársága nem követelne-e többet? A madárkereskedő, aki így nevezett (és aki azt tanácsolta, hogy egyszerűen hagyjuk itt egy hónapra a madarat; akkor még csak Szpéró volt; adjunk neki sok-sok magot, tálakba, húzzunk a kalitkája rácsára három-négy henger vitaminos vizet, járhasson ki-be a kalitkájából, és…), a madárkereskedő elégedett volna most? Ezzel a harmadik résszel? Ha a második rész utalásrendszerét is így intézném el: íme, az az álommozi, amely így-úgy a mi kettőnk együttesét is példázza itt, egészen másféle valóságnak felel meg. Most már egészen másnak. A párkány nem idéz tériszonyt; a hó nem születésnapot, hanem elmúláslehetőséget jelöl; és mi ketten nemcsak Szpéró miatt vagyunk csöndesebbek, visszafogottabbak; nemcsak fizikailag; s valahogy Jelsa is így telt már; alig volt bármi rossz köztünk, inkább magánszámaink voltak a körülményekkel, a fáradtsággal, saját természetünkkel; az összecsapások elmaradtak; és hűvösebbek mégsem egymás iránt lettünk, hanem a helyek iránt; mintha a madárhasonlatot (hogy Szpéró: ahogy magunkat látjuk! Némó: ahogy egymást! Szpéró: ahogy jól vagyunk egymással! Némó: ahogy küzdünk egymással!), mintha ezt is kiiktattuk volna; s nemcsak Szpéró megléte által, de a megrendülés révén is, melyet Némó elvesztése okozott. S ezt – csak valamivel ügyesebben, egy árnyalatnyival árnyaltabban – akár a könyvben is kimondhatnám így; hiszen egészen másfelé haladnék közben: egyáltalán nem bonyolítana agyon semmit, ha a következő alfejezet végén azt mondanám, hogy lassanként beigazolódik, mi az, ami távol van önmagától; maga a könyv, ez a könyv (vagyis épp nem ez, hanem az a másik, aminek a kidolgozhatóságát itt minden elemi rész jelenti; a könyv, amelynek megpróbáltam itt csupán az anyagát megírni). És az elágazások rendre összetalálkoznak; ahogy Némóról, utolsó két hetéről (amely egyáltalán nem az utolsó két hete; valószínűleg nem), ahogy Salija Sali és Radovan D. rólunk, ahogy a könyv címéről és tárgyáról sokáig-sokáig én önmagam… nem tudhatok, nem tudhatnak, nem tudhatunk; ez a szoros összefonódás olyan szövedéket ad, amely egyáltalán nem „hagyományos” regény; és több a puszta tényközlésnél. A kettő között maradtunk-e? Sikerült-e egy regény tényközlőinek lennünk? Egy könyv tényét közölni? Miért tátog már jó negyedórája a madár? Légszomja van? Nyelt valamit? Meg fog halni? Flórián tátogott így utolsó este, az is hétfői nap volt, holnap kedd lesz, teszem hozzá gépiesen; riadt vagyok; már nyitva a másik szobában az ablak, míg ezt írom, az iménti kérdések és fejtegetések alatt végig nyitva volt a nagyobbik szobában a zongora melletti ablak, és zárva a szárnyas ajtó, s annyira nem bíztam semmit a véletlenre, a kilincsre stb., hogy a telefonasztalt is eléje toltam. Most a dosszién hasal a madár, még mindig tátog. Nekirepült valaminek odaát? Nem ugyanígy tátogott-e Schlachtoczkyéknál, a hibámból történt tükörjelenet-esetet követően? (Az emlék olyan bonyolult; szeretném még erőltetettebben kifejezni; vagy a madár erőltet valamit, s ezért? És a „követően”, ez is valamit idéz!) Egy tátogásért – melynek „párja” most mintha szűnne! –, ennyiért nincs most Némó? Nem, nem udvariasságból hárítok mindent magamra; nem kénytelenségből vállalja a feleségem a döntés felét! Visszagondolok az elutazásra: megkönnyebbülés is volt az egyszerre üres lakásban; s nem gondoltuk végig: Némó itt már csak vendégként lesz! De a regénye így is folytatódhatott volna? Ha a regényről volna szó csupán, írom, ennél tökéletesebb fordulattal „az ügyvéd úr” nem is várhatott volna minket. Csak most már az sem írható, jól, hogy „másról volt szó”, „többről van szó” és így tovább. Megkönnyebbülés volt – igazi! kifogásolhatatlan! józan megkönnyebbülés –, hogy a vonaton azt gondolhattuk: Schlachtoczkyék minden lehetőt megtesznek, a legjobbat akarják és csinálják; s nekünk nem kell néznünk, hogyan tátog, ha tátog, a madár; nem kell hallanunk, hogyan sír; hiszen úgysem lesz rossz vége, akkor pedig? Ez volt, tulajdonképpen, a kikapcsolódásunk? Szpéró, ugrom egyet gondolatban, regényelemként arra akar figyelmeztetni minket a tátogásaival, hogy vele törődjünk most már? De mit jelent a szobafoglalása? Hogy sorra járja a Némó-helyeket? Nem mindent, korántsem az összeset; és aligha a barátját keresi. Hanem ha a kilincsre telepszik? És kopogok neki a túlsó oldalról? Visszakopog; nagyjából visszakopog. Kit keres ott? Most is, ahogy a másik szobában tart a légcsere, rászáll a kilincsre. Persze hogy alkalmasint ő is elrepülne, mondom rosszabb perceimben, ha kinyitnánk neki ajtót-ablakot. Mit bizonyít az még? Vagy ha kinézeget „folyton”? Ám ezek, mondom, csak a rosszabb perceim; amikor a fájdalom egészen közönséges bennem és a helyzet nem regénybeli, nem társas és nem… ez-és-az, hanem egyszerűen azt szeretném, ha Némót itt látnám úgy, ahogy ennek igazán meglett volna minden alapja, és meglett volna a jó célja.

Olykor a tudnivágyás is nem „szószátyárság”-e? Miért akarom tudni: Szpéróval és Némóval, kettejükkel, abban az utolsó közös két hetükben mi volt? Alig voltak együtt, mesélik barátaink. Némót esténként (vagy máskor is?) általában Szpéró kalitkája segítségével szedték le a magasból. Kinyitották a két szoba között az ajtót, Némó csakhamar lejött Szpéró kalitkájára; de nem akarta bántani a kalitka lakóját, ellenkezőleg, egyszer Szpéró csípett bele Némó lábába délután; ez a pontos időjelölés, érzem, nem mond a számomra semmit; miért akarnék akkor más efféléket tudni? Mit jegyeztem föl utazásunk első napján Némóról? a következő napokon? Egyszer már átnéztem így a jegyzeteimet. Amikor az első „némós” bejegyzést megláttam, boldog lettem. Talán ezért akarnék minél többet tudni róluk. Az erkélyajtó kilincsén ült sokat. Nézte, vágyódva nézte a kinti madarakat. Nem akartuk, hogy kis rabmadár legyen belőle, mondja Schlachtoczky úr. Rengeteget tépelődtünk, mondták barátaink. Kérdezzük tőlük újra meg újra: nem okozott-e valóban rettenetes gondot akkor, két hétig, a két madárka? Nem bánták-e meg? Nem piszkítottak túl sokat? Nem rendetlenkedett-e Némó? Kérdeztük-e már így is: nem csalódtak-e benne? És a szépsége? Schlachtoczky úr egyszer azt mondta: persze lehet, hogy az a kis madár még azt is értékelte Önöknél, ahogy táplálták, kézből etették; s hogy náluk ez nem mindig ment. Nem kérdezzük: nem veszítettek-e nagyon sokat a leendő, a náluk-is-leendő Némókával? Ez már, azok után, hogy szeptember 11-én stb. stb., nem lehet a mi dolgunk. Hallgatunk.

Ez a „hallgatunk”, persze, olyasmi csak, mint az a mód, ahogyan a könyvhöz készített följegyzéseimet kezelem. Ahogy elteszem őket, egyelőre. Még Szpéró történetének bizonyos fejezetei sincsenek megírva; sem itt, sem a Meghívás-könyvben (ahol Flórián, Szpéró és Némó együtt szerepel). Emlékszem azonban egy igen jellegzetes fordulatra. Ha a könyvet írom, meg kell néznem ezt is: a jelsai úttal, a Szigettel nem ott volt-e a baj (áttételesen persze), hogy bizonyos mulasztást követtünk el. Mi lett volna ez. Visszamegyek szeptember 11-éig. Látom az üres lakást. A megkönnyebbülést. És egyre élesebben látni kezdek egy fémkalitkát. Némó házát. Lassanként távozunk a lakásból, a kalitka egyre határozottabban itt van. Lakója alszik. Az ajtók esetleg (a kalitkaajtók) nyitva. Magvak, víz, mészpor, vitamin. És valaki, aki másnaponként feljön, megnézni a madarat, salátát adni neki; esetleg Schlachtoczkyék; esetleg feleségem anyja; apám járt növényt öntözni, nem tudom, vállalta volna-e a madarat; nincs igazán jó kapcsolatban velük, azaz: Némóról nem is tudott; talán túl nagy teher lett volna neki; s akkor az öntözést is másra kellett volna bízni. Esetleg Vilma nénire, öreg barátunkra, a házfelügyelőre. S talán, írnám abban a könyvben, ez lett volna a legizgalmasabb, ez lett volna – túl fáradt, túl kevéssé újszerű, nagyon beidegzett stb. – utunk szenzációja: az az érzés, hogy lakásunkban ott lakik, életünk helyett ott él egy kis barátunk; egy remek madár. Ez lett volna az a próba, amit kiállt volna; s bár a veréb roppantul társas lény, mégis… Talán ahogy a könyvem tárgyát (ha ezt itt valóban könyvnek írom meg!) nem tudtam, ahogy a címét se értettem (bármilyen frappáns „lelemény”), ugyanígy nem értem a létezés-ügyemet sem, ugyanígy nem tudtam, ki mikor és hogyan lett volna hol és hol nem; közel és távol; helyben és… Csupa olyan kérdés, amelyet, félek, most már nem is érdemes megvizsgálni. De hát kit büntetek, s magamat mi végre, ha kallódni hagyom a jegyzeteimet? Hiszen ezzel a mégiscsak-könyvvel egy igazi könyv alól húzom ki az anyagot. Kivonok valamit egy elvégzetlen összeadásból. Egyáltalán, akkor miből? Ám ez a kérdés csak kiagyalt regényekben hangozhat el. Most még elintézem, ami e sorok írójaként – becsületből, a műfaj szabályai szerint – rám vár.

Mivel a szereplők további sorsáról (Szpéróéról, a tavasszal keresendő új madárról – csak menteni való lényt hozunk, ebben megállapodtunk –, az OT mezőnyéről, a torna végeredményéről, Schlachtoczky úrékról, más madarakról, a télről, magunkról) talán egyszer mégiscsak lesz szó, foglalkoznom inkább az eddigiekkel szükséges. Hiszen október 11-én készült feljegyzéseimben hiába írtam, hogy nem nézem át az első és a második részt, mi lett ebből is? Feljegyzéseimet nem néztem át; álig kezdtem felhasználásukhoz. Jegyzeteket készítettem azonban magáról a könyvről, nem jelzem sehol a pontos oldalszámot, mire utalok.

1. Egy gesztenye is tud igazi lenni; akár egy reszelőkő, de hol a reszelőkő? És hol van Némó gesztenyéje? Érdekes: a tengerbe aztán nem dobtunk gesztenyét; arrafelé nincs is, vinni meg nem vittünk magunkkal. Itthon a négy gesztenye kipördült, most is ott van Némó filodendronja alatt. Valamint az egyik filodendronlevélről sem lehetett lemosni Némó fehér nyomait, s természetesen a kis rágások cikcakkja is megvan.

2. „Akárha a jelennek kellene feleletet adnia arra, ahogyan író vagyok; egy könyv erejéig éppen.” (Mintha erről lett volna szó; csak a megjegyzést nem nagyon értem.)

3. Miért beszéltem úgy a taxisnak, hogy voltak a madaraink?

4. Előre éreztem, hogy Némó… de hát tőlünk nem! Tőlünk nem ment el; s az már egy más helyzet; madarak sokaságával az ablaknál. (Erről is volt szó; mintha ezeket a megjegyzéseimet dolgoztam volna fel még a leginkább.)

5. Ó, itt azon tűnődtem, „hogyan ússzanak ki a képből a madarak”!

6. S hogy Némó (el nem szökésével) megmentette „a lelkem tudatát”!

7. Az OT: az idő hasonlata. Ó! Azóta szeptember 25-e bizonyos időszámítás tengelye.

8. „Akik elengednék”: nem, dehogy barátainkra gondoltam! Pl. a madárkereskedő mondta: két madarat nem tartanak meg úgysem; rokonaink is mondták: a másodikat elengeditek, ugye: stb.

Hiszen ez még szeptember 11-e előtt íródott, naplószerűen. Akkor magam sem tudtam: hiányozni fog a fanyarabb, visszafogottabb együttlét is. Persze, Szpérót kívül kell hagyni mindezen; ő akkor annyira kellett, és… de ezt már írtam. (Valóban!)

9. Ó, nem mind végzik nálunk! Vajon mi lesz akkor mégis a könyv zárómondata?? (Vajon mi lesz, csakugyan?)

10. „Hogyan leszek író” – Némó is segít! Fáj! (Kénytelen vagyok szó szerint közölni ezeket a kommentárjaimat. Ha újra változtatásokba kezdenék… egyszer már elég volt tapasztalnom, hová vezet ez.)

11. Ó, a könyv viszonylatrendszere nem maradt teljesen az enyém! Elutaztam az anyag egyik színteréről stb. (Most, utólag kérdezem: s így nem lett könyv? ezért nem lett?)

12. „Én vagyok-e? És így is hol?”

13. „És most így vagyok egy kicsit elveszve.”

14. Ez a bajnokság döntő fontosságú volt A.A.A.A.-éknak; Liptont, majd klubtársukat (csapattársukat!), Koaláékat, aztán Poohékat, végül Szokolt győzték le! S háromszor nyertek 6:5-re!

15. Igen, de később kiderült: így volt a jó! Némó elengedése: itt se kellene más, csak hogy lássuk a dolog igazolódását! Könnyű „túllenni” rajta, persze. De…

16. Ez is befolyásolta volna Némó sorsát?

17. Ld. 16.

18. Féltünk… (S most nosztalgia Belgrád iránt; a Bulvar kül-része!)

19. Ó! Ennél sokkal egyszerűbb volt. Tőlünk függetlenül voltak ők… két… más-más… és nélkülözhetetlen… stb.

20. Az én hasonlatom, Némóról. (?) Nem értem egészen, talán kiderül, ha összevetjük az adott hellyel.

21. Amikor tényleg megjövünk, nemcsak a fürdőszoba vár, nemcsak a lakás tágassága, de Némó híre is, és ezért nem lett tágas az idén a lakás. Sőt! Stb.

22. Komoly barátom: most valamiért ideges, és szinte azonnal elköszön; magamat látom viszont akkori állapotomban?

23. Ó! Pár nap volt, szept. 26-a körül… amikor döntő az ilyesmi!

24. Ennél is egyszerűbb! És amikor október 21-én megkapom a képeket, Némó utolsó képeit… ül a képkereten, süt a nap, nagy az árnyéka… gyönyörű képe! Nincs meg Némó; Némó, aki külsőre annyira más volt már, mint az az augusztus 8-i kismadár, de belsőre (mindegy itt a szó!) sok mindenben annyira az maradt! Érzem: végleg elveszett az az augusztus nyolcadika. Persze, az embernek nincs minden elveszett pillanatáról fényképe. Ez a különbség? És hát mit akarunk? Megmentettük; akarata ellenére; ha nem került volna bajba akkor, esélye lett volna egy verébéletre; most is arra van; mit akarunk??

25. Még az előbbihez: A búcsúról. Milyen idő lett akkor? Schmidt Egon telefonszáma megváltozott, az újat majd közli. Még szerencse, hogy tizedikén elértem! De úgy szeretnék – szószátyárul akár – beszélni vele! Most nekem kell beszélgető társ! (Egyre messzebb az a szeptember 25-e! Lassan egy hónapja.) (Holnap egy hónapja…)

S a hőmérséklet-változás…

26. Még az előbbiekhez: Nem vesztünk össze!

27. Elza Sunič lapjait se értem!

28. „Irodám”?! Nem lenne gond! (És két veréb az egynél nem annyival több, tehernek, mint az egy-semnél az egy!)

28. Már a cím! (Szept. 11-e, Némó… hogy az udvariasságom győz… Nem vagyok úgy egyéniség, emberek között, ahogy az emberek szemében valaki tettleg egyéniség; milyen érdekes, hogy Handke könyvében – A rövid levél és a hosszú búcsú – erről olvasok; miért, kérdi a főszereplő ott, hogy csak ha megmondom, mi van velem, akkor tudják… hogyan értsenek; hát hiába teltek el az évek, ez nem látszik? Jó vicc, mondom én; kényesebb kérdésekben mégis a kimondott szó számít. Megj. Ez a legkényesebb kérdés. Mert hátha mégse??)

29. De hát itt is annyira Szpérót féltettük! Ám: odébb kiderül, hogy mindkettőjüket! S megint: hogy mindkettőt!

30. A vurstlifényképész: Némóval mi a fényképész szerepében voltunk. Némó volt az a távoli igazság, amit a fényképész helyben lelhetőnek érzett! (Zavaros, talán pontatlan megjegyzés; ám az elemek kiadják értelmét. Sajnos.)

31. A jövő. (?)

32. Örvendés? Szorongás!

33. Nekem is kiabálnom kellett volna? (Nem értem!)

34. Kezdeni a III. részt így: „Meg fogja bánni…” Igen! És: „Bármit is tesz, számít…!” Így is összefügg tehát történetünkkel a Delmore Schwartz-ügy.

35. Négy helyen lettek egyszerre! (Még valahol kint is, a „szabadban”; nekünk nincs-e tériszonyunk, Minyu, kérdik; s nem tréfálnak. Igen, mondják, nekünk ettől fogva minden egy kicsit „csillagászati is”.)

36. És nekünk tulajdonképpen milyen? Pontosabban: Nekünk-képpen: milyen?

37. A kavicsok; Némó azokon a kavicsokon sétálgatott, amelyeket „az Anyu” hozott nyár derekán a Partról; most neki is, Némónak és Szpérónak is „a lehető legszebbeket” cipeltük haza a Szigetről; furcsa, hogy míg a telefonba ezekről a kavicsokról mondok épp valamit, magamban Némó kavicsaira gondolok – mert itt van már Schlachtoczky úr, és meséli feleségemnek a négy hetet; csak még nem tudom, minek Némónak már a kavicsok. Egyelőre a kavicsok zöme egy tálban, a Tóvan. (Nem szúrtam be ezt az I–II. részbe?)

38. Papsit odakötve találtuk; nos, annak idején szintén gondoltam ilyen megoldásra. Most levágtuk; elindult a klubszerű lét felé.

39. Barlangi=nagyszerű (kb.).

40. Nosztalgia Belgrád iránt; ehhez még: mintha most tudnánk igazán ott lenni az akkori időben! Most élnénk át kellően; és talán azért, mert jó lenne, ha még ott volnánk. Főleg odafelé. (Akkor még nem volt késő.)