(15)

Ahogy újra meg újra elmeséljük a mindig „új” „ugyanazt”, s újra: viccnek, nem tudni, a távolság szelidít meg egyet-mást, vagy az, hogy újra megéljük (s ezért: elmondhatóságra cseréljük, sőt, elcsereberéljük) valaminket, ami ily formában senkit sem illet; mégis az lenne botrány, a: „Kikérjük…” S ki mondaná ezt? aki kényszerül? vagy akit ilyképp kényszerítenek? Rendje van! váltakozik a szerep, és áll az egyensúly, körülbelül; az élet sója! vizezetlenül csak sóbánya, mint a holt tengerek.