Tulajdonság változása

„Fremin, egy széket idehozz

ágyamhoz, hogy ne halljanak.”

François Villon

(Vas István fordítása)

Magán-érdekű
s más monotóniák

Tulajdonképpen nem vagyok

Méltó e jó bal szerencsére

Hát nem kevés megóvnotok

Mitől hogyan meddig mi végre

Kik itthon vagytok szerencsére

Míg barátotok kódorog

Egyelőre ez nem a vége

Itt folytatódik pár dolog

Eltávozván elbúcsúzok

S melyikőnket hogy baj ne érje

Fejet ujjbeggyel simítok

Minek megyek megint elébe

Nem beszéd az hogy nem megy vérre

Ahhoz mind közelébb jutok

Ki kérdi kit kérdjek elég-e

Ha folytatódik pár dolog

Csak ami elindulhatott

Jut horzsolódva partra-révbe

Ha úgy békésen kullogok

Kérdezhetik van-e élménye

Így ami van abból megél-e

– – – Erre csak annyit mondhatok

Ki fut ott máris holtra-éltre

Így folytatódik pár dolog

Nyugtathatnak a nyugtatók

Háborít fél-másom mi-éppje

Kevesek a hátravalók

Békénk vajon még élve ér-e

S addig is mindenféleségre

Jutok vagy épp hogy nem jutok

Ha köz-zengek szőlő levére

Mert folytatódik pár dolog

Kérek máris bocsánatot

Nem várva hogy szonettje kérje

Személyem hol támadtatott

Szükségem volt volt-e egy névre

Remélem kellemetlensége

E-nyomban mégsem támadott – – –

Ím így kinek-mi-jót ígér-e

Bár folytatódik pár dolog

Ezen már itthon piszmogok

Vonulván kettős fedezékbe

Írógépbillentyű kopog

Padlóval-mennyezettel védve

– – – Ó elnyughatásom kevése

Hamarosan feltámadok

Kerít mily komisz terítékre

Hogy folytatódik pár dolog

(52)

Máris nosztalgiával gondolok

vissza e szonettíró-korszakomra.

Vége lett; pedig még két hete sincs ma,

hogy „jött” e – vajon váratlan? – dolog.

Vajon: tulajdonságom változott?

S: „…megsejtő” e változás? (mint gyakorta

megállapítják; s én gyerekkoromban

olvastam igen nagy J. F.-sorok

közt?) Épp elég „halál” a változás

változása, melyre esély csakúgy

van, mint… mint volt a még-előbbi-más

ily-másulására… A téma az!

az ilyen fás-unalmas. S: Hova jut?

Nem kaland az, hogy végre vég szakad!

(1/a)

Ez csak egy másik vers helye:

robbanótöltet-krátere;

egy itt a „csinálom” s „hagyom”,

„gondozom” s „felveri-a-gyom”.

Az első, a „kísérleti” darab

még csak ilyen-olyanra sikerült

(– ahogy a többi is, alkalmasint –),

ezért a sor „éléről” elmarad.

De talán egy szíves folyóirat

közli (– közölte már –), s így nem kerül

feledésbe (– mert: érdemtelenül

kerülne! –), lesz becses adat-kapat.

Tizennyolc éve írtam utoljára

ilyesmit! S ha valamit „felidéz” ez:

mit látok? Egy csupa-kráter-vidéket!

(Tizennyolc eltelt év; összebombázta.)

De én jól szöktem ide-oda… Élek!

Az ember soha rosszabbul ne járna…

Iniciálé-függelék

Ne mondd azt, hogy: „Lehetetlenül élek!”

Mert: „Csak szeretnék lehetetlenül…”

(S nem is úgy, amit e szó legbelül

jelent [»léten túli s inneni létet«].)

Nem azt (szeretnéd), hogy így megtetézned

sikerüljön mindent hátul s elöl (?!);

s az se vagy, ki egyszerűen »kerül«

(se el-, se meg-; de hagyjuk az egészet…) –

Csak épp ez: mily egészet és kire-

-mire? Ha valahol, hát itt: „Szeretnék”

(lásd: a közhelyszerű kezdősorok!):

„– – – mit szeretnék? Ha-mikor semmire

se juttat e csupa-késleltetett-vég,

mellyel csak nem meghalni akarok…!”

(16)

„Quasi una fantasia”

Vannak rossz s vannak jó szűkületek;

amint vannak rossz és jó tágulások,

előnyös és káros fogyatkozások;

mindenki gondoljon, amit lehet.

És ahol s ahogy lekerekíted,

s ahol s ahogy lekerekít „világod”

(jobb, ha az idézőjelet kivágod!

s ezt az igét itt szó szerint veszed):

ott és úgy – mi lesz? Nem épp ugyanaz,

ami lenne ott s úgy – ellenkezőleg?

„Mert mindenképp önmagadban maradsz”,

elkerítettnek és elkerítőnek.

– – – Mind e „kizárólagos” közhelyek!

s hogy ez s ez vagy, s ez s ez „lehet” veled!

(22)

Hány irányban nőhet egy léggyökér!

(S micsoda erdők vannak! gondolom,

míg a növényeimet locsolom,

s leválasztom róluk a már fehér

vagy terepszín leveleket. Mit ér,

gondolom, hogy a könyvlapjaimon,

száz- meg százegyedik oldalakon

– e „száz- meg…”-megoldás itt egy kissé

rozoga! – ott préselődnek. Felőlem!

mondhatnám; de amikor elteszek

egy ilyen – mondtam, milyen – levelet,

nem mégis a – miben is csak?… – hiszek?

Meg aztán: ha már egyszer belejöttem…!)

Ez mind-mind benne van a levegőben!

(21)

Két örök barátnak

Felbomolhat-e sejtjeinkbeli

egyensúlyunk oly egyensúlyozástól,

kérded, amelyet (s itt egy névhiányból

áll a sor zárójelen belüli

része; de íme, tartozékai

elszaporodnak; újra; mint a [áttól

még egy nyitás-zárásba az, mi gátol

nyíltan és lezártan kimondani]).

Minden félbemaradt; (itt; s így, ha példa!) –

(Így? a jelek szöglete és karéja

– mely fogyaszt s valami többet hasít!!!! –

nem mégis egy egyensúly tartozéka…?)

Egyen-súly… ez is mihez méretik?

– – – míg egyenes s csak-súlyos leszel, itt…

(14)

Beszélgetésekkor, magam is érzem,

látszólag felesleges dolgokat

szövök be: magyarázatlanokat!

s magamnak tartom kötésük – kötésem! –:

mert így-megoldva is enyém, egészen;

(s ez: okozhatná hallgatásomat

is; de ha teljesen-nekem-marad:

olyan, mintha nem lenne benne részem).

A valóságban, persze, egyszerűbbek

az ilyen dolgok: nem sokat törődnek

„érthetetlenjeimmel” a felek;

mert: dehogy vagyok összeférhetetlen!

csak „ellensúlyul” ne kellemeskedjem;

nevetséges – ha! – csak onnét leszek.

(19)

Talán ez sem olyan nap, amilyenre

valóban vártam; épp csak összejön

minden; a háztömböket kerülöm,

esernyőket, tócsákat kerülgetve;

s egy patika! ártatlan gyógyszeremre

itt tettem szert! Nem megyek be külön;

egyszerre úgy döntök: nincs s nincs időm!

Ismét egy hely, ahova nem megyek be.

Már rég bealkonyodott. A buszok.

A fasor. A megállóhoz kiérők.

Még pár perc. Ez az utolsó sarok.

Befordulok. Megyek már, egyenesben.

Volt? így volt olyan idő, hogy mi ketten

még épp együtt voltunk e-földön-élők??

(11)

WM ’74 – Egy fogyasztó

Nem tetszik ez az új világbajnokság!

De vele – magam sem tetszem magamnak:

mert „nem tetszik”, s mégis lesem, mit adnak

belőle a képláttatók. Hamisság

ütközik így rajtam? Vagy csak lomos-zsák-

-változatom edz? lévén ez is abrak,

az is abrak, ha védjegye:… egy asztag!?

várom, hogy fáradtságom telefújják

könnyed dibdábokkal? sőt, profitálok

én is! új hasonlatokra találok:

például: ahogy nem tetszem magamnak…

Játék! az örök „Szeretsz, nem szeretsz” ez!

Rászúrod magad…!! s „tükreid” kifognak,

mint egy csak elrontható tizenegyest.

(27)

A gombozást egyszer még újrakezdem!

Úgy hangzik ez, mint egy „Hajóra szállok

megint!” s nem a klubtagok és barátok,

az időtölthetések hívnak engem

vissza (– ha vissza! –, mert az is lehet: nem

kezdem újra), nem sokféle szabályok,

merész szögek, sikerült beadások,

asztalok egy hodályszerű teremben,

vagy egy fáspincében, tánchelyiségben;

nem a virsli vonz, mit „Tükrösbüfémben”

klub-közpénzen ettem egy fontos döntő

két mérkőzése közt; csupa nem és nem…

Nem tudom mi vonz! Korgok, mint a bendő,

mit egyképp megtölt búcsú s beköszöntő.

(43)

Az alábbiakban kis barátaim kérését próbálom – ügyetlenül – tolmácsolni

Hadd üdvözöljem a tardi hajóst,

aki körülhajózza a világot

keletről-nyugatnak. Tán nekivágott

már, mire ez a vers nyomdába jut,

lehet: akkor éri el Barbadost…!

Gondolok rá! Mint írja, ha magányos,

erősen fogy az ember; nos, „súlyához”

e papírral grammot – ha! – adhatok:

de máris köszönöm a „játékosztályt”,

amit nagy örömemre – s úgy! – említett!

S ha irigylem, egy dolgot fő-irigylek:

hogy bevitorlázik Ausztráliába!

„…Kérjük: a koalákat, majd ha ott jár,

emlékeztesse pár magyar barátra!”

(29)

A pályához

Ne is mondd, külön, „minden ide köt”;

hiszen neked ez úgy van mindig-egyben,

ha érezheted: egyben lehetetlen,

és bújkálhatsz az értelmek között.

Mintha a „spílerek” szintje fölött

vagy alatt (gyönyörködsz a rossz rímekben!

[ez „í”-ről majd a Záró

-ben!])

futkározna egy annyi-se-kölyök,

s ahogy verik egymást alattomos mód,

lesvén, „háttal kapják-e épp a bírót”,

a meccs-lázban égő játékosok,

te – vagy helyettesed: „valami medve” –,

tehát: te, szemernyit se tülekedve,

kis furcsa érzéseik okozod.

(15)

Ahogy újra meg újra elmeséljük

a mindig „új” „ugyanazt”, s újra: viccnek,

nem tudni, a távolság szelidít meg

egyet-mást, vagy az, hogy újra megéljük

(s ezért: elmondhatóságra cseréljük,

sőt, elcsereberéljük) valaminket,

ami ily formában senkit sem illet;

mégis az lenne botrány, a: „Kikérjük…”

S ki mondaná ezt? aki kényszerül?

vagy akit ilyképp kényszerítenek?

Rendje van! váltakozik a szerep,

és áll az egyensúly, körülbelül;

az élet sója! vizezetlenül

csak sóbánya, mint a holt tengerek.

(30)

Egy pályatársnak

Megvizsgálnak, ne félj, stilárisan

az esztétikailag-élvezők,

ön-LB(font!)-juk-jükkel mérhetők-

-e „súlyaid”, s egyáltalán, „mivan”

(így, egybe). Mármost, én barátian

azt mondom erre: „Bizony, azelőtt

tapasztalhattam: bedühödhetők

némely szép lelkek”. Node átsuhan

ezen a suhanásra-született!

Jó- s rész-rossz-akaratokat maga

mögött hagy az ilyesmink egy-kettőre!

Hát hogy is ne…! Még egy szép hegytetőre

se telepedhet le! Jócsillaga

halt meg; messzi temetésre siet.

(31)

Élő ki nem félt már, hogy visszaél

életével (– épp mert vissza: sosem!);

s hogy, akármilyen igézetesen

peng, lába alatt csak: „borotvaél”

az; s hátha tékozlón csereberél,

mondván: „Amíg tele van a zsebem…”,

(vagy, ez is szép!: „Még így se tehetem…”);

s hogy harminchat év vajon több-e fél

életénél. Elérkeztünk tehát

személyemhez, s így: ehhez a szonetthez.

Lám, ennek jól túl vagyunk a felén.

S ez azért látható, mert ez nem én?

Nem, nem. Elérjük utolsó sorát.

Még éppen idefér: MÁSSAL IS EZ LESZ.

(28)

Már egy élet is hány-s-hány tényezős:

(ezért ne keressük a többi nyitját!):

itt-ott szétszórt ismerősök, harisnyák

(hiányzik itt a kedélyesítő „s”:

ismerősök s harisnyák), furcsa bősz

kedveink, „érzékeny percek” (: parittyák,

melyek a lődözőt pofán-csapintják);

ha túl-túl-igen a renddel törődsz

– minden rendben legyen! –: reménytelen!

egy nagy bőröndöt gyömöszölsz! megannyi

végén-felén kilóg a „kell-e holmi”;

belerúgsz! mit s min akarsz megtorolni?

a kis »…fűszálat…«? Ezt egyszerüen

itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt kell hagyni.

„Soha ilyen…”

Beckett: Krapp

Hűvösödött; a levegő

mindent alkalmasan határolt.

És sztereóban, többfelől,

egy bizonyos Felicián szólt,

„hallgatta” az ömlő esőt.

Alkonyodott; sütött a nap…

Felicián ömlő esője

most nem a környékre szakadt,

most az övé volt… egyelőre

csak hallgattuk a hangokat.

Csak hallgattad a válaszom,

mert kérdeztél és én feleltem;

de hogy mit, már nem is tudom;

csak azt, hogy „oly szavakra leltem…”

Más és más minden alkalom.

Tudtad, hogy „egy kérdés jogos…”

Honnét láttad? Hisz háttal álltam!

az ablaknál… Min ablakoz

pontos körvonalat a hátam…?

Épp-most-nincs-eső záporoz;

épp-most-nincs szó a máskori;

szó, emléked: fontoskodás csak!

Mert hogy tudnám elmondani,

(hogy tudná részegét a másnap!)

hogy: „…” Megy már, nincs mit kezdeni.

(23)

Egy feltevés

Talán ha ez a zene mindig szólna

– mert szinte egyenértékű a csenddel;

s ezt a csendet egy bizonyos fotellel

azonosítom, melyben már… mióta!

mióta nem ültem! épp takarókkal

van tele, leborítva egy köpennyel,

egy párna van még benne, s semmi ember,

senki ember; pedig itt nem zajong a

…annyira semmi nem zajong és senki,

hogy hirtelenjén meg se mondhatom: mi;

mi nem; ha én csendben viselkedem;

s vajon igen? most már igen? igen?

– ha ez a zene…: mi lenne?! mi nem?!

(De a lemezt legalább felteszem.)

(32)

De szép ez a lilás (zöld) dosszié;

benne a famentes írólapok;

s ezek a dobozolt gépszalagok;

minden új íróeszköz, bárkié.

És szagok izgattak: radíroké!

– – – S – igen, igen! – radírokat lopok

hétévesen; és mellékacsmarok

gyerekorvosomtól egy-két szikét (?).

(Ez a kérdőjel az Értelmező

Szótárban csaknem így „fordul elő”: [?].

Jelölvén: kérdéses az eredet.

„Bonckésével” – ez magyar dolgozat!…

S irigyeltem „holdas” barátomat,

stílusát…! Kb. így lett, ami lett. (?)

(25)

Miért vonzanak ezek a radírok?!

S ha vonzanak, mihez kezdek velük?

(– – – Hadd említsem T. C. Hükümetit;

itt a T. C. nem „tisztelt cím”.) Ha írok,

és hibázom, veszek egy új papírt. Fogy

papírom, de radírjaim alig;

következésképp, készletem: telik,

gazdagodik. Egy zöld radírt szaglintok

olykor-olykor. A már említett T. C.

– két példányban van meg; hogy mindig kéznél

(vagy – mert egy az övék! – „mancsnál” legyen);

e „mancsos” ott volt és van egy dobozban,

de ahhoz, amelyet zsebemben hordtam,

már egy zseb sem „elég biztos” nekem!…

(46)

„A családom tul. képp. észak-olasz”

volt (ötszáz, ötszázötven éve; volt-e?

volt-e ily régen bármid? csak töröld le

tábládról ilyes-adataidat!)

Vagy török volt. (Amit te abbahagysz…

az van csak! folyamatosan! örökre!

[És nehogy rárímeltesd, hogy: „tör…”] Ökre

válogat következetes utat!)

Csak: ha kapud elé jönnek a labdák,

(e labdák!), mintha egyszerre több fejjel

bólintanál rájuk, mint… mint egy ember

általában! (Sporthasonlat! ilyent un

a közönség…) Dehát mintha te szabnád

magad…! Tomboltat egy temperamentum.

(26)

Egy nagyon finom kis gépet szeretnék,

villany IBM-et vagy Olivettit.

(Ilyesmit az ember addig szeret, míg –

szeretné. Aztán elveszi a kedvét,

hogy: megvan [?]; vagy: „szerezni képtelenség” [!].

Pedig nem – itt nem! – a képzeleted híg,

s nem is „az a kevés neked, mit eddig…”

S: „Ez a múltkor szétvert egy díszszelencét!”,

hírlik rólad már-már [– no csak vigyázz!];

„Az ilyennek – minek?” S: „Egy sírkövet

is ledöntött egyszer… Hanyattesett, s…”

A helyzeted, lám, nem túl optimális.

Addig, ugye, jó lesz az Optimád is,

s a nagy plusz, hogy finomra, szépre vágysz.)

(38)

Említettem már? Van egy ál-barokk,

vagy milyen, vasam, íróasztalom

jobb (bal) sarkán tartom, ha tarthatom,

ha nem félek, hogy „megint csapkodok”.

No de azt ki tudhatja: „Mit fogok…?”

Ezért inkább a könyvespolcomon

őrzöm újabban; így az alkalom

korlátozódik. Mert: létrát hozok?

mászom? billegek dühödt magasomban?

Ilyes haragból már nem sok haszon van,

vagy – ellenkezőleg! – a kár rettentő,

ha visszaérek… De hagyjuk a viccet,

mert komolyan veszik; s az nem segíthet.

…Ó, Kert vas (?) kapuja, te Eredendő!

(37)

T. D. – D. T.-nak

Aki csak „nagyon nagy” gyűjtő lehet,

jobb, ha csak egyet gyűjt, s legjobb, ha semmit,

nem latol örökös amit, amennyit,

nem izgatják fel az amilyenek.

Csak nyugalmára tesz, ha így tehet!

Mondom, ha tehet. (Mert én magam eddig:

– nos, ahogy már e sóhajból kitetszik,

ilyesmiért csak epekedhetek.

„Csak epekedhetem a semmiért!”

[mintha idéznék egy régi „poétát”!])

S most jön a meglepetés. Ezt a példát

korántsem ön-okulásom kívánta.

Hát kié? Senkié! „Az istenért!”

Kinek van emberből négymilliárdja????

(41)

Én is mennyi baromságot csináltam.

Mennyi disznóságot is. S hogy: „Ki nem?”

Ilyesmivel nem védekezhetem

épp most, mikor „eláztatásra szánom”

magam. S nem mondom: „bánom”, vagy: „nem bánom”.

Józanul csináltam! vagy részegen!

magam voltam! mások voltak velem!

– Mégis, kérem, ki-ki most megbocsásson.

Elsősorban az ismeretlenek:

hogy: „hála, akit nem ismerhetek”

(eggyel kevesebbek a hűtlenek!);

s aztán: a régiek. S hogy magam „helyre

tegyem” magam itt: „Ok e vers röhejre…!”

– Bár végkielégítésünk lehetne.

(36)

Amit esténként letakargatunk,

nemsokára úgy hagyjuk reggel is.

Ily-gyakorlatiasságunk segít

elhagyni jó néhány mozdulatunk.

Pedig tudjuk: azt, amit így kapunk,

egyebeink elvesztegettetik;

de amit, mondjuk, mégsem: az is „itt” –

marad, felfogja bizonyos kapunk:

melyen át már igazán mozdulatlan

(s itt megtakarítható: „mit csinálunk”!)

(s nincs, mi nálunk legyen, mert nincs a „nálunk”!) –

„Elhagyni jó”? azt mondtuk? Igen, azt!

S mondjuk most is! Valamit ez maraszt,

valamit, ami „csak” felfoghatatlan.

(39)

Érzem, újabban detektívregény-

-szerűen írok némely verseket;

„nem tudni”, hogy a megismertetett

elemekből melyik lesz a „poén”.

Elárulhatom: a vers elején

én magam sem sejtem még ezeket

a „jellemző” raffinementeket.

(De jó, hogy túlvagyunk a velején!)

Most jön a hígja. Most jön a poén.

Már a rímismétlés is… Fenyeget!!

Osztom a felkiáltójeleket;

mint „az ütéseket”, „a cseleket”;

az a fő, hogy a szerkezet kemény:

(40)

Most, mint egy négyzetrácsot, ráforgatlak

egy könyv jó ideje kész anyagára.

Az „ablak”: az a „Drága, drága, drága…”

S hogy rákérdeztél: „Ez most komoly… vagy csak…?”

Mert ilyet mondani „csak úgy” is szoktak;

felelted kérdésemre; de már másra

gondoltál közben, így volt… bizonyára…

Dehát harmincöt éve rosszul tudtad?

jól tudtad? Mert elhitted, hogy: „Ugyan…”

És kész – vagy túl kész? – volt a „Tudom én azt…”

De én már egyszerre, visszamenőleg

nem tudtam: harmincöt évig „mi van”?

– „mi volt”? –… én kaptam itt megint a vígaszt,

mely a „tőled-már-nem”-re lett előleg.

(33)

Mit reklámozott az a két egyforma

ovális a szemeden? Rossz szemem

– nem mertem odanézni rendesen! –

napfürdő-hirdetésnek hitte volna!

kvarcfürdőnek! Egykor, gyerekkoromban

…s ezt úgy mondom, hogy már hozzáteszem:

„Emlékszel?” …a kvarc megártott nekem!

Emlékszel… ez már csak egyikünk dolga.

Még hat sor. Ezt kell jól kitölteni.

Még öt. Még sok minden pótolható.

Négy. Három. Kettő. Egy. A „valami”

így lesz a… hol lesz?… semmire-se-jó.

Egyszer már volt, s még egyszer lesz „a végén”.

Talán csak ennyit jelent a „te és én”.

(24)

„Sajnos, most már igazán mennem kell.”

(Teddy)

S egy másik „helyzet”; s egy másik „szereplő”;

bizonyos T. („d” is van a nevében).

Hajókorláthoz támaszkodik éppen,

s azt gondolja: felesleges a „kettő”!

elég a „két”! S akkor, akárha ettől

indíttatva – milyen pályán? –, felé megy

(nem mindegy? VALAKI. [T. ennyit érez.])…

Nem irtózik a beszélgetésektől

(s nem a beszélgetésektől) (s nem is „nem”!);

és „semmije” se mondja azt: MENJ INNEN.

(Mert tud ily egyszerűen „mondani”!

Ő ne tudna? Aki csupa „finomság”

– ezt, ezt sem ő! ezt is mások akarják!)

Mert úgy vannak, hogy ő nem az, aki!

(49)

M. I-nak (ill. MInek?)

Mintha állandóan „félre”-beszélnék

(és akkor már jobb a némaszerep!);

(ez megint „oly” ötlet: képzeljenek

egy szerepet, mely szín-efféle „félré”-k

sorozata! Hát ez akkora rémség,

hogy ügyesen leírni sem lehet.)

(Most nézzünk csak körül, milyen jelet

hagytam el utoljára? „;” nos ezért még

folytatandó – mert nincs pont! – a szöveg.)

Hát: hogy folytassuk? Nos: „Mi van, öreg?”

Tevékenykedik-e még a füstoszlop?

Mondják-e még az Oprák, hogy: hipp-hopp-hopp?

(A nevükben már a hozott anyag!)

Film szalad – Krapp (– ez, sajnos: Krepp) – de: KRAPP!?

Megj. (Arany Jánosnak): A rím nem akarózik helyzetbe-menni, s a verset en-befejezni!

(50)

Az előző versvég, tudom, nem is

„a te ügyed”, nagy-jó… (…már volt a név!)

Dehát rokonok vagytok voltaképp –

(szép szópár, ha kellőn ízlelgetik).

S ha a szerző saját emlékeit

veszi sorra: mit idéz neki Krépp,

s az oly „émberi” hangböffencs, a két

orsós gép, ahol áttekeredik

a… gazdája szerint: miféle?… jelsor;

arról a nádas-borította partról,

csupa-vízparti-helyről; és amit

jelentett neki! (amit hitt; csak itt

vágná a géphez a banánjait…!)

– A szerző hallgat; tudja, jobb, ha nem szól.

(48)

Én elsősorban: örülök! Hogy: élek!

Szomorúságom: ennek profi-módja.

(Az öröm át-s-átcsap, felfokozódva!)

Ha zavarok érnek, csak ebben érnek.

S hogy ami véd, így nehezebben véd meg?

Így még jobban örülök! így naponta

boldogan érezhetem: megvagyok! s ha

ráérek: gyakrabban is. Félreértett,

aki, bárhol, e nyolc sor nélkül azt

hiszi: megértett! Túlcsapó öröm,

öröm-profi-sebesség pora csak,

ami érzékeit viszketteti!

Mert tulajdonképpen „mi az neki”,

hogy nekem az út jön…! …jön!? …egyre jön???

(53)

– Mondok egy… – Á, ne.

Hadd ne tehessek olyat délelőtt,

amiért este már szoronganék:

egy napszakom se legyen haladék;

az, hogy élek, így is minden időt

elvesz attól, hogy élhessek, mi több:

– van ennél több? („Értékeld egyebét,

s mindjárt jobb s több…”) Jobb s több? az oda-lét?

– Már a számon belül is kiköpök! – (?)

Igen: „?”; mert: hátha csak az „van” velem,

amit egy pár hónapos őz-rattlertől

láttam (kutyafaj: mindegy!). Nyelve „fröccsölt”,

s hogy elhúzódtam, így szólt a gazdája:

„Ezt ő eddig még sohase csinálta!

Csak egyedül hagytam… s félt…” – „Istenem…!”

(18)

„…amit az elmondásnak ez a művelete

előbb el akar mondani önmagáról”

(Somlyó György)

Ha befűzöm a gépbe a papírt

(három indigóval); és még üres;

de a kezem már új papírt keres

(s új indigót); nem a tele-nem-írt

lap vonz, s nem is a hirtelen kinyílt

bőség taszít, e centiméteres;

és szórakozottság sem lehet ez

a mozdulat; nem, hogy valami tilt,

vagy elmohósít; nem ily bonyolult

sem! mint ez a már túl hosszúra nyúlt

fejtegetés… mit úgy végezhetek,

hogy – végignézek rajta!! Mert az eredmény

– az ok!?! – e centiméter-végtelenjén

mégiscsak összesokasult jelek.

(51)

Musil: U–A

„Mikor egy kapcsolat minden egyéb

kapcsolatot kizár, ildomos-e

részletezni, miféle rendszere,

oksága van? (Nem »elvtelen« beszéd

ez! mert: épp a felek mindenkinél

jobban tudják – tudom-e? tudod-e? –,

milyen »valós hibák«… de hagyjuk e

nem valós okolást s rendszerezést.)

(Mert: persze, hogy megvan, így ami van!

És amiért »el-s-elviselhető«:

mintha épp az lenne agy- s szívi hő

káprázatképe…! De – itt csak mosolygok.)

»Haszontalan«, mondom, »akárhogyan

dolgoztok, félretolni-való dolgok!«”

(54)

Egysziromeső, Musilnak

Ott, az ötvenötödik fejezetnél,

ott, a genfi kertben s – milyen? – magányban,

(másról szólva ki hihet a szavában?)

munkaszünetet tartottál. Felkeltél-

-e? asztalodtól? esetleg bementél?

Milyen volt az ajtó? S… bent a szobában?

(Tudhatnám mind, amiről „tudomás van”!)

Elaludtál…? És többé nem ébredtél…?

Drága Musil! Kísértem Ulrichod

kétezerötszáz gépelt oldalon,

s ettől még inkább magam lehetek.

Egyhelyből egyhelybe rugaszkodom –:

de honnét! Ha ez van, akarhatok

én is ilyen ötvenötödiket? – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(55)

Kiderült, mint a mellékszámozás

mutatja: csak az ötvennegyedik

volt az előbbi. „Ez következik”,

mondja kis barátom (– ugyan ki más!).

Míg Cs. és L., vasárnapi szokás

szerint a tóvan csónakázik, itt

ülünk a parton egy padon, alig

leplezgethetjük egymás zavarát,

s – tanakodunk: „Talán jól jönne kézre…”

(ez ő!) …„Már ez is sok. Belemancsolnak…”

(ezt én mondom.) …„Ehhez én már nem értek…”:

ez egy dal! az ő dala! a zenészek

észrevettek minket… S ott jön a csónak…!

– Mennyi részlet! Fütyülünk… az Egészre.

(47)

Kis árnyjáték

Valamit még a végelszámolásról.

(Már ha bármiről azt mondhatni: „vég-”,

ha mondhatni; s nem inkább kezdetét

jelenti… bárminek; s csak így palástol.)

Idézek itt: valamiből. (Mi másból?)

„Ki-ki örökké felborulni kész

(mindenkor így s erre kész) életét

csak úgy egyensúlyozhatja, ha tákol

– s folytassuk e nyomon: tákol magából! –

magának (utánaszámolhatatlan

s ellenőrizhetetlen!) statikát,

mely »tartalmaz« mindent – s már az alapban! –

léte megválthatatlan halmazából,

s vonalai mind: megoldáshibák.”

(45)

Naplóbejegyzés

„Két véglet volt (s van). Nézzük a korábbit.

Akkor még nem volt (el)határozott

(s mert most: van, sajnos már azt is tudod,

nincs rá találó meghatározás: mid) –

Tehát: volt az, hogy nem volt. Hogy »tudásig

juss el, s szólhass is róla«, zaklatott.

(Ez zaklatott.) Most fordult a dolog:

van az, hogy van. (A névhiány itt ásít.)

És csak most tart vissza tapintatod,

hogy emlegesd. Mert: – kíméletlenek! –

láttad, (amíg »nem volt«), a… többiek!

»Többi« vagy te is! De ezt betetőzni…?

Elme- s más éle[tt](dd)el…? Nem akarod!

Még annyit se: megemlegettetőzni…!”

(Pótszám)

Már a naptári hold-kelte után

szálltam be a vonatba Rijekában:

haza; mint egy régi fogalmazásban,

ahol „csak azt nem értetted”, anyám,

mért nem fejezem be Nagykanizsán

az utat; hiszen „ott lent” sose jártam;

vagyis: mért nem vagyok csak igazában?!

Azóta eltelt huszonvalahány

év, s így-úgy profi-mód fogalmazok,

de milyen átlag-amatőr anyagból!

(A karszt között kinéztem a vonatból,

néztem a holdat és „esthajnalod”,

amelyről énekeltél, míg altattál.)

Hazajöttem, még megvártad (?), s meghaltál.

(2)

Jékely Zoltánnak és Evelyn Waugh-nak

Elbúcsúztál-e, mondd, Aloysiustól,

elbúcsúztál-e végül, mondd, Sebestyén?

Afrikában, azt tudjuk, mit kerestél…

De hogy egy ily kismedve-fajta pusztul…?

Vannak nekem e-társim, csapatostul;

mégis feledhetetlennek nevezném,

ahogy megismertem, egy villa kertjén,

az Otthagyottat: persze, könyvlapokról.

De Alacsonyom, akit biztosít, hogy

még egy játékká-bűvölt medve-formát

sem hagyat holtom által a világra,

eljátszott Vele, fenyő alatt s itt-ott…

Ott mindenki összedörgölte orrát;

Sebestyén gondolt Aloysiusára.

(42)

Türelmetlenkednek a koalák –

Bár ilyen: nincs…! Bár… bár… bár… bár: ilyen van!

[Sőt, ez Babar volt! Ásít a fotelban;

ott alszanak?

] Tehát: hogy legalább

egy kifogástalan viszonyomat át-

mentsem a mai napra is, most nyomban

abbahagyom, amit a gépbe-nyomtam-

-vertem-ötöltem (mint egy komonát,

úgy zeng nekik ez az iménti „öt”

[az „öltem”-et, persze, nem érthetik!]

s hadd mondjam: eddig is tudnak, ötig

tudnak számolni; s húszig, s ezerig

és nagyon várják, hogy „odajövök”),

s kifogástalanul elköszönök.

(0)

Így – ha lenne ily kör! – mit mondanál

el? Vagy épp némítana e nagyon-,

e még-nem-már-nem-teljes-alkalom?

Azt mondanád: „Én élet és halál

előnyeit – zárba kulcs, kulcsra zár! –

élvezni – s: itt! – egyszerre akarom”?

te magad lennél az örök-talon,

s a zilált lap, mely kézről-kézre jár?

Hogy: „Kettő közül mindig csak az egyik…!”?

Hogy: „Vége már, ha mondható; ha kezdik;

ha akárminek bármije lehet…”

És így tovább… Vagy javíttatásokra

adnád magad így is? el- s visszarontva

mind, ami több nálad s kevés neked?!

Az agy-érzések V-je

Fertelmes, ijesztő vélemény

alakul, alakul, alakul;

meg… (mit csinál?)… fent egy véredény,

s már seb… (mit csinál?) …alul.

Hogy felebarátod, képtelen,

szeresd, mint tenmagadat,

az kell, hogy sose légy képtelen

tisztába tenni magad.

S hogy mindig is szigetes tudatod

árvíz ne öntse el;

s lehessen enyhítő huzatod

az úgyse-hová, a Hely.

De nem, de nem, de nem, de nem;

tudom, tudom, tudom;

igen, igen, igen, igen;

bizony, bizony, bizony.

S az a vélemény mi? Ennyi csak:

hogy kis Barátaink

tréfája nekem mind s mind jogosabb:

„Véredényem szerint!”

Semmiség…!

Majd megint lengenek a karok,

bébi!

Pedig csak nyugiba akarok

léé-pppppp-lépni!

„Ha-ki rájött, hol-min nem mérhető,

ne táncoljon fogyvást mérlegeken!”

E mondás: komoly intelem; nekem,

sajnos, megint olyan, mint az eső

utáni köpönyeg; tényfékező

gépem csak játékszernek vélhetem,

ha áldását így semmibe veszem,

s – javíthatatlan! – a következő

még-azt-se-tudom-mit várom. S ha várnám

legalább! De így? Valami velem

járat valamit, s nekem intenek be…!

„Nem vagy egy Sammy Davis…!” Istenem,

ezt tudom én is… Mit tegyek, ha szteppre

áll a lábam – s folyton azon a mázsán…!

(34)

Tagadhatatlan: egy kicsit mosolygok

(az egészen; itt, ezen az egészen).

Ilyesmi volt titkos célkitűzésem?

az a gyerek ily ügyben titkolózott?

Mert el nem mondtam volna „azt a dolgot”

– senkinek? Hát ez így nem igaz mégsem;

legfeljebb azt latolgattam: a szégyen

– mert ott szégyen volt ez is! – ki bolondot

nem üt meg (s nem ütődik vissza róla

rám sem). Egy tábor… a felsőpetényi…

(kavarom a dolgokat: Öttevényi…?

nem, az más!) …ott leltem bizalmasomra.

De már nem vagyunk barátok azóta.

„EJ, MAJD ELTARTANAK A KISMEDVÉIM!”

(12)

Este: kettős mérkőzés. Nagy szatyorral

jövök haza, de ahogy a gyepen

átvágok, „egy fél percre” leteszem,

mert élnem kell bizonyos alkalommal.

Ha majd lekaszálják, egész halommal

hever itt a – milyen? – virág. Nekem

két-két szál kell csak, mit kölcsönösen…

De ezt is elmondom, rendjén, azonnal.

Nem itt mutatkozik időhúzás!

Az a pár óra az! a rakodás,

tisztálkodás, dolgozás; minden más „jók”;

szó-váltások; újság és hanglemez;

a világ az!… míg végre este lesz,

és „csokraik” át- s átnyújtják a játszók.

(13)

Micsoda fordulatokat hozott

a bajnokság! S ha papírjait nézem,

elbámulok, hogy – már alig emlékszem…!

Pedig rajtam is múlt egy-két dolog,

(enyhén szólva). Az új: még csikorog;

de menni fog; és a végén egészen

olyan lesz, mint az előző; ezért nem

érzek komoly aggályokra okot.

Aztán s aztán. S: előtte s még-előtte.

Hogy „a több ezt-meg-azt így s úgy ütötte

ez-meg-az”; és min múlt, hogy „ki ki lesz”!

És mindent feljegyzek a papírokra,

eredményt és nevet megcsillagozva

– megérdemli, ha-mi különleges!

(44)

Interjú –

(a Nagy K. Kárty. Bajn. „edzőjével”)

„Nagyon szépen köszönöm a sikert:

tudom, milyen kétes eredetű.

Elég, ha rosszul jön ki egy betű,

és a hibát radír nem törli el;

vagy: örökösen törleszteni kell,

kilátásért… mert foltos a tető,

szüntelen veri… egy elmúlt eső;

nos hát, jóleső, hogy amit mível

– amit mivel mível? – az ember (ez

volt itt a »kötelező szellemes…«!),

ért(ékel)ik. De most – (nem, nem szabad

egy percem sem… nem, nem…!) csapatomat

kell megkeresnem. Ők nem kutyám-macskám!

Valóságosan igényt tartanak rám.”

Beszámoló egy ön-iszonyodásról

„Kedves Mr. Bierce; rom-épületek

látszottak már; nem volt mese: azonnal

csomagolni kellett; amit magunkkal

viszünk; egy-két bőröndöt lehetett.

Én, persze, nyomban versenyzőimet

kerestem; raktam őket, sebbel-lobbal;

a legérzékenyebbekkel! azokkal

kezdtem… Ők a legközelebbiek,

mondtam magamban. Bierce úr, válogattam!! –

(Már kőoszlopok égtek odakint –)

S mert egyik-másik maradt volna: hagytam!

Ők tartsák itt a frontot… S még egy ing

került be… Egy ing! – Álom-iszonyatban

is arány, ildom s szempontok szerint…!”

Ahol Szerző tizennégy soron át „azonosulni” kénytelen egy témájával; s máris alig ér fel valamit

Most megpróbálok alacsonyról írni.

Nem „Alacsony”-ról! Hanem épp azért, mert

róla írni merészeltem, a gépem

jól „felpolcolják” barátaim: Így ni,

(e rímmel „rajtoltatnak”), és: Kibírni,

biztatnak még; „Alacsony is ekképpen…”

(Hogy mindent így csinál! mert nem növésben

– nemcsak úgy! – alacsony, de: kényszeríti

minden, hogy felkapaszkodnia kelljen…)

(S hogy nem csupán „mit sem tehet ez ellen”,

de… szóval hogy ezért ő: „Alacsony”.

Ezért ő: ő.) S ha már „éltem” nevével,

tudjam is, kiével… Hisz ő se szégyell

engem! (S most gépem „lepolcolhatom”.)

Egy kényszerű szerződésbontás életbiztosítása

Több szempontból is félek a haláltól;

egy híján mind ezt hadd ne részletezzem;

de az az egy, az jóvátehetetlen…!

Hogy el kell köszönnöm a koaláktól.

Ez nem oly edző-csere, mint akárhol…

S dehogy szabad „jelkép”-nek sértegetnem

létezésük… Mi valódi, ha ez nem?

Ez is nyugtalanít naponta párszor.

De tán egy CLUB a túli Adelaide-ben

igényt tart rájuk… ha ugyan Brisbane nem…!

Ily világ-hír nem marad Duna-parti.

Lesz, ahová csak nagy nevük kerül!

s „játszik”, valójától függetlenül,

„L.” s „Cs.”; lesz „több” a lap s pikk… Áll a parti?!

Leendő jegyüzérem monológja

„Tekintély kell, kérem, az esendőnek.

Majd ha az esemény után úgy érdeklődnek,

mint, mit tudom én, uram, mondjon egy

önöknél szokásos hasonlatot

– hát én, ugye, máris így jártam jobban.

Mondom, ha majd verekszenek a sorban,

egy-egy közelebbi ülőhelyért,

ha gomba-mód, zug-bukik… ugye, ért

engem, szóval, ha majd ön is bukik

rá, megtalálja, itt lefogadom,

a bozontos fülű, a furcsa mancsú

(– az ujjak elosztása! –) jegyüzért,

aki – mindjárt megmondom, mennyiért –

bejuttatja e kártya-bajnokságra,

a Nagy Koalák nézőinek sorába.

Tehát: ha elfogad zömök nyakába,

tisztelt uram, mert ez a dolog ára,

egy szépséges eukaktusz-füzért.”

Ahol Szerző hagyja, hogy „egy régi trükkel” rászedjék; az ajánlattevő hangjának sosem tud ellenállni

„Most tedd a legjobb helyzetbe a géped”,

kér kis barátom. (S ilyet még sosem kért!)

Meg is teszem. (S gyorsan! mert beirat még

…szóval, ahol a medveféleségek

„iskolázódnak”…) (Van ily tanintézet!)

„Most választhatsz”, így szól, „két – kettő vagy két –

lehetőség közt. Bár sajnos, mindenképp

te döntesz.” Ezt hogy érti, („Ezt hogy érted?”)

kérdem. És ekkor egy régi panasz

hangzik el: hogy mindig én mondom azt,

ami elhangzik… („Tőled van, medvéstől,

minden… Ami nem is minden!”) Hogy ezt ő

mondja! aki épp két lehetőségről…

„Az mindig van! Választhatsz: két vagy kettő.”

(35)

Kis Barátom, épp most loptam neked

egy… nos, egy könyvből egy szép „Ne menj még”-et,

ezt mondja valaki a… vendégének;

s minek magyarázzam el a helyet.

De ha egy rossz a másik rossz helyett…:

– s mert a „titokkal” végül még megsértlek –:

erre te máris azt mondod, hogy: „Értlek”;

s én: „Jó lenne valami egyebet

tenni, nem mindig kettőspontokat.”

Szóval, eddig úgy nem mondtunk sokat,

ahogy… nos, ott, az olyan helyeken

némulnak el az elváló barátok

– de most ne sírj, az árt a koaláknak! – …

Majd akkor „Ne menj még”: ezt mondd nekem.

(20)

Riccardo del Turco: Figlio unico

Gyere, most táncolunk egy hanglemezre –

(nem kell ráállni! bár téged kibírna…)

(dehogyis azért, mert téged csak ír a

barátod! mért kell rögtön ilyenekre

gondolni…) Lépjünk; lépjünk egyet erre,

megint erre… (A Szegesincs Fakírra,

M. úrfira gondolhatnánk, a hinta-

székben! e ritmusért megirigyelne.)

Tudod-e, hogy sose nagyon szerettem

táncolni? Túl könnyen kimelegedtem,

vagy e fokon inkább csak átlépkedtem

volna… mindig jobban vonzott a teljes –

Nem hittem, hogy a táncból is „ilyen lesz”:

egy kis medve, kit a barátja felvesz.

Ezt a veszekedést később nagyon megbántuk, Ő is, én is

„Alulról szagolják az ibolyát…” –

Én még itt csak egy zöld radírt – felülről;

vagyis: fent. De – fentről? lentről? – felőröl

valami, radírporrá (?!), mi-nyomát

töröltetve velem… Mind kicsodább

leszek! S mind távolabb némely fenyőktől…

De néha duzzad velem egy erő-kör!

S nem is egy… Kettő. Nem adom alább!

„Ne csúfold” (ez ugyan ki!), „amit nem tudsz.”

S hogy: a zöld radír jószagú, hideg (?),

mint… az eukaliptuszlevelek…

(S „megállja” a trükköt, hogy: eukaktusz…!)

Én: „Te meg, ha nem jártál valahol…” s

Ő: „Csak várj, majd meglátjuk…! Kiszagolsz?”

„Egyéb-szomorúság”. Ami szerencsésen kibékít

Tudom, őt már az a „mind kicsodább”

felingerelte. Mindig ugyanannak

szeretne? Mindenemben bonyodalmat

sejt? (Sejtjeim „bonyolódnak” tovább;

lebonyolítanak!) – Jól idelát

a… (honnét? Nem, nem! A „Kockás Haver”-nak^*

adatai öröktitkok maradnak!)

Szóval: nézeget. S egy toronyszobát

szemlél egy könyvben; abból nézett épp fel.

(Mert: elégedetlen az írógéppel;

csak kattogást hall, nem hallja a „bármit”,

amit írok; EGY ÁTTÉTEL HIÁNYZIK!

mondja.) A toronyszoba… S ahogy széthullt.

Szédül… Nem, nem, mi nem járunk így végül.(?)

Ő már természetesen erről is tud; közösen tanácskoznak a válaszon

Neki soha el nem mesélhetem,

milyen gondolatokkal foglalkoztam

ma délután egy sugárúti buszban –

– elkobozná közjárműbérletem.

Ambrose, Robert Louis, Edgar Allan,

François, Borisz és a többi Roppant

járt az eszemben – mért ők?? –, s hogy valóban

jól vannak már, valótalan-jelen?

az jó? ha kész a tetszhetős halott?

s a készülés-különösségekért

nem sérül többé az élő személy?

(aki pedig: szeretett! igen: itt!)

(s: „Nélkülem ő majd hogy nem-létezik?”)

(s: „Én nem-létezni sem akarhatok!”)

A válasz

„ElŐször is: egyszer kis ő-vel írtál;

végül pedig: mi csak-s-csak örülünk,

ha te sokat foglalkozol velünk;

mert a »megvagyunk«-hoz így jön az »így már«.

Elég nehéz lesz kétszer ez a rímpár;

kérlek, értékeld, amit művelünk;

bizony, amíg te nem voltál nekünk,

nem töprengtünk effélék csínja-bínján.

S ha mi nem vagyunk mulatságosak

miattad, miért lennél te – miattunk?

S azt hogy érted például, hogy hiába

olyan szép a Kuckó búcsú-tisztása?

Ne szomorítsd a barátaidat! –

PÉNZT–BÉRLETET EZÚTTAL IS MEGHAGYTUNK!!”

Ahol Szerző enged „egy kérésnek”: lesz Záró és a főszerepet újból Micimackóra osztják; Szerző művét az első bírálat éri

„Hát ebből majdnem minden kimaradt”,

mondja kis barátom. „Igen, amit

még nem írtam meg, az.” „Dehát van itt

rólam olyan…?! és saját magadat

sem túl előnyösen mutogatod…”

(Mutogatom magunkat, és alig

látszunk!) ilyen – s egyéb! – panaszait

jegyzem fel. És mind a hiányokat:

„Például, ahogy kinézegetünk

az ablakon…” (Hogy fél! a közelébe

se megy, nem hogy az ablakon kinézne –)

„…és minden úgy tetszik!” (Minden „úgy tetszik”:

ez benne van, mondom;) megegyezünk

legalább abban, ahogy befejezzük.

Záró

A csomagolás napja; csupa zokszó

lehetne! mégis csináljuk vigan

(s így, rövid í-vel! Ebben, ugye, van

valami mulatságos?) – Tobozokról,

valami mulatságos tobozokról

meséltem Neked – (talán én magam

veszem át e szereped; tele van

úgyis mind a két „kezed” csomagokkal!) –

emlékszel? Bólints annyit csak, hogy: „M” –:

bízd rám, én majd megkülönböztetem!

És csak rágogasd tovább a fűszálat…

És majd, „ott fönn is”, találkozgatunk;

s ígérem: részemről csak mi magunk…!

Szólj, ha „valami jobb ötleted” támad.