Most mintha ráérne, de ebből semmi se marad a végére

Rossz lesz majd, ha ezt az utolsó németvölgyi parcellát is felszámolják; mert itt a neandervölgyi (legyen ez az „ember” szó megfelelője) olyan jókat tud gondolni, mindig valamelyest előre. A neandervölgyi (a „dolgozó”!) szakít egy kis időt; a kertész, valahol másutt, nagyollóval végignyesi a krizantémtöveket, szép száron letöri a fejeket, eladja jó áron; a nean beül a taxiba (siet!), dehát amúgy is oda siet, úgyhogy nincs semmi hiba. Ne is kövessük. Olyan lenne az, mintha azt mondanánk: „Most a rímeket elkössük.” (És nyomban kívánkozna egy „gyanánt”.) A kertész harántfogással (az meg mi?) nyújtja az újabb csokrot („Ez nem fagy le, kérem, ez”), kitekint bódéjából egy új úrra. Megy a taxi, megy a lemez. A neandervölgyi a Mészárosok utcáján felmeanderez. Virágokról beszélget a sofőrrel. A rózsák, azt mondják (ők, ők, a kocsiban elöl), a rózsák: lutri. Nem lehet tudni, melyik fog lekonyulni, mielőtt – Így érik el, még egy piros lámpa után, a temetőt. S ott még a hajdani főútra bekanyarodnak jobbra, és megállnak. A nean kiszállhat. Csokrát beleveri a kocsi bádogvázába. Aztán már jócskán széthullt fejek kerülnek a bádogvázákba. Végigzörömböl az avaron, ilyen közhelyszerűen leng puha nadrágszára; a kapu kitárva, a megemlékezőket (most még utoljára) várja. Pocsolyákat, személyeket kerülget. Az „Apjakóm” feliratot (ez csakugyan ott van! hol lenne, persze) csak kifelé jövet veszi észre. Néz, erre(-arra nem, a sírok „erre” vannak), figyel a részre s úgy közben az egészre. A változásokat (fogynak!) nagyjából észrevételezi. Stb. Rossz lesz majd, gondolja, távozóban. De ki mondta valaha is, hogy jól van? Ő most nincs jól. Rajta a náthája. De rajta a bundája is. (Már nem az a hajdani; valami hamis.) Ám itt mindig eszébe jut valami igaz. Miközben az egy szinttel magasabban kiképzett sportpálya villanyórája, akárha valami igézetnek engedelmeskedne, kettyen egyet-egyet a percekre… a bentlakók közül senkit el nem ámít. Távolabb az ál-mór stílű óragyár ívsora, jobbra egy lakógép, akár egy szálloda. Most ér oda az „Apjakóm” felirathoz, visszaútján. Hátrafordul; ha a borostyán között még megpillantja a gyertya lángját, szerencséje lesz. Amíg kell, visszamegy; amíg nem látja végre. Akkor már el is felejti, ami az előbb jutott az eszébe. A temetőlátogatás, legalábbis itt, a németvölgyiben, mindig valami újat hoz. De nem kapcsolja össze a kettőt; a szerencsét nem kapcsolja reményként egy iménti gondolathoz. Valóságérzéke győzedelmeskedik. Pedig talán még ki is mondta: „Majd fekszünk egymás mellett…” (Senki se láthatta a szájmozgását.) És – miféle sejtjei? agy-? – végigpróbálják, ahogy egymás mellé kerül „Az-Én-…” („…Kicsi Barátom”) és ő, a nagy. Mindenre szava van, ő a nean. Persze, épp az, hogy most mégse. (Egy-két dolgot eközben nem vesz észre; így sosem tudjuk meg, mit.) Lassan úsztassuk ki a képből gondolatait. Már a buszlépcsőn. A jelenség tipikus is, gondolja azért, meg nem is. Atavisztikus? Aligha. Tapasztalata szerint kevesen tudják, hogy bizonyos medveféleségek „őse” az eukaliptikus koala. („Neki nem is mondtam még soha”, gondolja, „hogy engem is szólíthat… valamiféleképpen így.” De azért ez a nean-dolog: szegényes. Megnézné, aki ebből ügyes játékszót képez.) Ezek csak pótlólagos megfontolások, nem tartoznak a képhez. Nem, „az sem lehetséges”. (Mi történik a földben, gondoljuk meg.) Viszont valaki megpendítette egyszer – jó ötlet –, hogy „az elégetés”… Csak az a por, olyan kevés, az a bizonyos (színű) mellény, (szín jelölőszava) – mi lesz vele? De ha a részletektől eltekintene, akkor se megy. Kivel lenne ő, ki lenne vele? Most már e sorokat sikerült olyan érdektelenné tenni (és a későbbiekben hasznossá! néhány utalás – mellény színe: lila! – roppant értékes, már csak azért is, esetleges gyakorlati kivitelezés végett), hogy a neant alkalmasint gondolatban sem kíséri senki. Ezzel közelebb jut az „egykoriak” magányához, akiknek, melyik évszakban mit, krizantémot, rózsát, margarétát hoz. Rossz lesz majd, gondolja (és a versben itt lesz otthagyott; ehhez kéretik elolvasni mindazonáltal – erre természetesen senki sem kötelezhető – az első versszakot). Vagy, hogy semmi – álígéretként! – körbe ne forogjon, mégegyszer mosolyogjon azon, hogy az „Apjakóm” mellett („Az a rohadt fakóm”, rángatta ruháit) egy beszédfoszlánnyit elkapott; valaki azt mondta: „Látom, megvan a fogacska! Az új! Az exhumáltat nekem adja?” Igen, csakugyan üdítő az élők társalgása. Amíg ilyesmit hall, legalább nem kell gondolnia másra.