Egy idegen városban

Egy idegen városban hirtelen ráncigálni kezdenek, vagy épp ellenkezőleg, ügyet sem vetnek rád; ülsz egy padon, körülötted fejbekólintós termések egy fáról, nézed, felszedik-e, eszik-e, csak azután indulsz ebédelni. (De egy parkba, ezúttal hátulról, visszaérkezve, eszedbe jut a rapszódia-töredék, melyet útitársad fütyörészett az előpályaudvaron veszteglő vonatban; akkor érkeztél, átmenőben. És megszólaltatod, mintha otthonról hívna valaki, komonáton. Azt mondod: „Ezt csinálja tehát épp az én kis barátom.”) Az olcsó ebéd már odaátra billenti a nap mérlegét; érdemben már csak az a park következik, alkonyat a bulváron, a virágpiac; de ha néhány napodat összekevered, néhány évedet netán beismételed, tarkább-e a kép akkor is; és ha igen, mihez kezdesz vele. (Egy esős napon – ezt így, utólag, könnyű megjósolni – a nap váratlanul ki fog sütni; be fogsz ülni az alsó városrész egyik vendéglátóhelyiségébe, közvetlenül a járda szélére, a rácshoz. A virágtartók üresek lesznek; az autóhátsók betartanak a potyogó leveleknek; asztalodra címeres – kétféle címeres – poharak kerülnek.) Itt végetér, érdemben, az egész. Most már haza mész, ebben a városban akárhova mész; ami jó, befejeződik, és a rossz nem is bizonyos, hogy rossz, csak azért, mert elkezdődik. De egy nagyon magas ház tövében egy vadidegen – zenész? – leállított harmonikáját a legszívesebben felrúgnád. Jön a park, szokásos monológod, a búcsú, az utálkozás a – minden? – várhatótól. A labdázókra mutatsz, egy gyerek épp felmegy fejelni; azt mondod, te mindig így csalódol; és nem vársz semmit a – még nem tudni – góltól. Azután mellémegy a labda. (De még mindig a nyakadba veszed a várost, legalábbis – úgy teszel; ne kelljen járműre szállnod, ezúttal alkalmi várostársaidat utálod, keresed azt a sötét kört, a belváros központi épületének szabadtéri gyomrát. Ott az utolsó pénzeden vett sonkát magadba téped; a legszívesebben a tükörablakhoz mázolnád az egészet. Pincér jön, rendelsz, fehér bort hoz.) A helybeliek kitódulnak a moziból; ki látja: végighúzod a szádon a vászonkabátujjad. A közeli trafik kirakatában valaki, nem úgynevezett „emberi lény”, nem hallja a legördülő redőnyöket; alszik, arccal előrebukva. Még délben, egyszerre-poros-napfényben hagytad ott; nem tud róla.