Kondor Bélának

Kezdjük jó magasan, hogy sok beleférjen, mint a török gépbe, mely a természet ölébe hullt Ermenonvillében; miért ilyen izgatottan járni a várost? csak szép lassan mindent, mondja doktorom; dehát ha amúgy is egybeesik doktor jekylli és miszter hyde-i életkorom? itt most megint tavasz van, de még egyelőre kalapban járok, két blokkal a verítékszalagban: két ottfelejtett boltiflepnivel; és kikanyarodom és bekanyarodom újra meg újra – például – a Bézs útra; az egyik hegyesszögű sarkon megvan a kocsma, fogy a barack, a cseresznye; a buszmegálló – de onnét, ugye, már gyalog mentünk tovább? – szóval, örökké áthelyezve; s a kis kép-csarnok? egymást érik benne a kiállítások. Ásítva állok. Néha a vásárcsarnokból – a Bézs út mögött rézsút – kikanyarodom és bekanyarodom, kenyér nélkül sajtozom és kabáthajtókára-csepegtetve narancsozom a mellékutcában, koszos cipőm a még koszosabb kőpárkányon, és a zokniban, akárhogy megmostam reggel otthon, ideérve már koszos a lábam, de ahogy ott állok, magabiztosabb vagyok mégis, mint általában. (Most jöjjenek az ismerősök! tegyenek megjegyzést két harmonikázó nadrágszárra!) Mellettem a földön a piros-kék-lila kockás táska, te ezt még nem ismerted; benne a gyümölcslé, retek, keksz, kompót, citrom mellett néha detektívtörténetek is halmozódtak! s ha február nem lenne szeszmentes hónap, más üvegekről is szólhatnék. Node: február a legrövidebb; látod, ilyesmivel szórakoznak a földiek. Én, hadd mondjam meg neked, állítólag kilógok egy kicsit a sorból; így jár, ugye, aki Ermenonvilléről ausztrál eukaliptuszerdőkben sikoltozva megégett koalákra gondol, akiket a szerencsétlenül járt utasok ősei kipusztítottak. (A török gép társasága besegített az angoloknak.) Vagy arra gondoljak, hogy a lábam – kapkodtak ám utánam! – szépen kilógott már egy hatodik emeleti ablakból? S egyáltalán! A sebesült ajtófélfák, cserépbe-visszaápolt növénycsonkok – most jövök én! – (szépen magukhoz tértek!) – meg mindenféle; mondtam-e ezekkel, hogy: „itt”? hogy: „innen”?… Dehát a neandervölgyi dolgozó kijózanodik; azt mondja: így a jó; és vélekedik tovább, többféleképpen. Lesz például nemsokára egy fényképezőgépem, melyet a koalák – mert ennyit legalább hadd mondjak: én a koalák barátja vagyok! – doktor Suzukinak neveznek máris. (Ő mondott olyanokat, hogy… a félkéz tapsáról, szóval.) És majd kattogtatunk: Electróval, Certóval. Legyen, amit magára hagyunk; legyen megvalahányszorozva. De most még csak egy trükkrajz-sorozat (felébresztem kis barátaimat, éjszaka egy oroszlános fotelben alszanak) járja. (Ha egy pillanatig nem gondolunk a nagy Koala-Kártyabajnokságra!) Az első kép: szétverek egy fél lakást; a második: transzformátor- -bódé-felírást szerelnek le valahol (ezek ők; csak tudnám, hogyan jutottak ki a házból!), a harmadik: ma délelőtt: elhelyezik rajtam az emléktáblát (azt hiszik, így majd örökké élek, s ezt nem ám önzetlenül várják!): Vigyázat! Magasfeszültség! Életveszélyes!