Indianapolisi versenypálya

Ülsz az ágy szélén; fejénél, a másik ágyon két halott után már a harmadik beteg kórtáblája, lába. A tied gyújtósnak-hasított-fa vastagságú, így lógatod. Épp fel tudtál ülni magadtól, épp nem, felhúzódzkodtál a fehér puhakötél-sodralékon. Ez a tizenvalahányadik hónap, a még hányból. Nekem elmondták – neked is elmondták –, az egy pontosan nem tudom melyik idege, idegei szenvedtek pontosan nem tudom mit, miket. Szeretnék én is beszámolni neked, s egyszer végre úgy, hogy; az utcád akácfasoráról; milyen, ahogy bekanyarodva megpillantom. Mi ez az utca; hogy ez az utca nekem mi (?). De te előbb mondod el, hogy ezeknek a japán- akácoknak az a sajátossága, hogy lehullanak vagy nem hullanak le, ehhez párosítható, hogy nem sárgulnak vagy sárgulnak. A sarkon, ahol befordulok, van egy trafik, ott ül egy nagy, sárga medve, néz engem, mostanában előrebillenve majdnem az üvegnek dől két másik medvével, az egyiknek a fején, a másik az ölében. Közlöm veled, hogy taxin jöttem; s hogy az egyik újságban olvastam, a nem tudom pontosan melyik újságban, hogy melyik versenypályán is, általában, az autóversenypályákon, mert erről volt szó az ismertetésben, nem a versenyzők egymás iránti gondatlanságából történnek a tragédiák. Hanem: és itt ismertetem a lehetőségeket, ahogy én képzelem; elmondom, miért nem veszek autót. Említem: az orvosok szerint nem az életmód, persze, az is, de bizonyos hajlam, veled született adottságok következménye, hogy – és neked is van egy változatod ugyanerre, a „van aki egy sarokházat örököl, van aki egy rossz érrendszert”. Megvan! mondom, a pálya neve; és mondom; nekem továbbá mi is az összes vágyam: jól szíjjazzanak be az ülésre, már ha úgy szokás, azután a pálya legyen tisztára takarítva, és a rajt előtt a technikus – a szerelők? –, egyszóval a társ-személyzet mosolyogjon szívélyesen, vagy ahogy szokás. És rajt. Ellenérvek, ellenérveid nélkül – például a verseny közben a kocsik által okozott olajfoltokról, tehát a pálya romlásáról – folytatjuk beszélgetésünket valami mással. Gyorsan jelzem a befutókat, csapódik a kockás zászló. A kockás ingemről van szó; már a trafiknál kifordulva, távozóban, folytatódik bennem nyugodtabban a téma; csakugyan szeretem ezt a jó inget. Nálad mintha csupa rövid egyenes és kanyar lenne a pálya; csapkodok a célzászlóval. Körülbelül a trafiknál folytatódom újra én, mintha ott, távozóban érkeznék hozzád. A nagy sárga medve alulról néz, nem is rám, annyira alulról, le kellene kuporodnom, hogy a szemébe nézhessek. A nadrágszáramat látja csak, abból tudja, hogy ismét elhaladtam előtte; én a feje tetejét, a szemét, a nézését látom felülről. A nadrágszár lengése talán felidéz benne bizonyos változhatatlanságot: tudja, odahaza már megígértem egy másik koalának, hogy „ő”, az otthoni lesz mindig a legnagyobb a házban; a trafikbeli medve nem is akar rávenni változtatásra. Most már mióta is, hogy ismerjük egymást? A trafikossal meg kellene egyeznem: vevő vagyok rá; és ha tényleges vevő jelentkezne, azonnal értesítsen. Persze, ha a leendő tulajdonos vigyáz, ha olyan lesz – kétségkívül javulnak az esélyek mindkét részről. Újságot veszek, néhány szerencsétlenségről olvasok; s hogy „valaki megint abbahagyta”. Nem ülök le a platánok alatt a padra; majd jövök megint. Addigra az akácok – ? Mondjuk, százötvennel (ötveneggyel kivágódnék, negyvenkilenccel elveszteném a versenyt) bekanyarodom a trafiknál; és ezt majd mind megbeszéljük, sokkal, de sokkal többet, mint ami az esti lapban – És elmondom megint, hogyan kellene nekem a világ: teljesen – mert akkor, aki nincs még, azt mondhatná: reményteljesen – futok egy tűrhetően üres busz után, jó lesz a peronja – lakatlan.