„Hogy ő tüstént arról a mulatságos mackójáról kezd majd beszélni”

Felhúzom a csuklószorítómat, nem tudom, könnyít-e; nehezít. Így, ahogy ezt a két sort leírtam: ez most, mindenesetre, így van. Szeretnék majd egy könnyű gépet. A másik szobában, a második adón, szól egy zongorakettős. (Ahogy most a szöveget átírom, olyan ez, mintha szólna, csak nem hallanám.) Valaki belehallgat, s azt mondja: hirtelen nem is tudom, hol vagyok, milyen zenében. Megiszom egy – szokásos – kávét; mintha dolgoznék, egészen úgy. Szeretnék, majd, újra megérkezni oda; ahonnét épp hazajöttünk. (Ahol nem használtuk el a rádió félnapos feltöltését sem; a nap már másodnap eltűnt; pedig összesen öt napról lett volna szó.) Azt mondtam: ez most egy egész kis örökkévalóság lesz; ennyivel még így dobálózunk. Ott, még a második napon, az egyik szereplő felment a csak féloldalt korlátos, jól látható szerkezetű lépcsőn – a konyhába eperért, borért. (Erről olvasott a könyvben, amelyhez visszatért.) Mi történt vele ott fent, egyedül, míg epret kacsolt, és a fény behatolt egy keskeny ablakon (és már ivott?) – s Aloysius (nem, nem: csak A…) játszott a fenyővel odalent; vagyis inkább az alacsony ágak alatt; és még ez állt – „szeretnék mindenütt elásni valami értékes dolgot, ahol csak boldog voltam, s aztán, ha öreg leszek, és csúnya és nyomorult, visszajöhetek és kiáshatom, és megint emlékezhetem mindenre”, (de ez nagyon valószínűtlen) – a könyvben.