Beágyazás előtt

Ez a nyitott ágy (ritkán van így ilyen rendben): mintha nem is felkeltek volna belőle, hanem az elalvókat várná. az elalvókat várná. Egymáson a párnák, a fehérbe vont takarók visszahajtva; még egy kockás takaró, rajta világos pizsama. A délelőtt világossága ma feltűnőbb, mint többnyire. És felidézi bizonyos régi délelőttök világosságát. Egy gyerek betegágyát. A lakás fürdőszobáját, ahol a falimelegítő égett (illetve: zománca fehérlett), míg odabent szellőztettek. Várta, hogy visszafekhet; ez a félóra volt a nap egyik alap-osztása. Rendberakva az ágya; nyakán fehér (piszkosfehér), szúrós sálja. (Többnyire torokgyulladással maradt otthon; de már akkor is mindig inkább – és inkább mindig – otthonmaradt volna.) Olyankor gyakran szólt a rádió, és a délelőtti műsorok: mint a láthatatlan – máskor láthatatlan! – jéghegyek. De hagyjuk az ügyetlen hasonlatot. Délutánra elszomorodott. Néha egyedül maradt; bizonyos dalok szóltak a Standard-ből; mit szomorkodott! – operákon, regényeken. A lepedője összecsúszott. De mindegy volt, hogy nem kelhet föl; vagy: mindegy ma és nekem. Más számított. (Amit, sajnos, egyre pontosabban tudok, vagy megtudok. Ha elégedetlen vagyok: azzal is, amit itt elmondhatok, csak ez az oka: hogy elmondtam, és semeddig se jutottam. A párnakockák, takarók fehére olyan rendben van; ez szokatlan. Úgy éreztem: valami megörökítést megérne. Most úgy érzem: ez lehetetlen; ennyi lett belőle.) ez lehetetlen; ennyi lett belőle.) Régen itthonmaradhattam az iskolából; most bármeddig fekhetem az ágyban, bármikor felkelhetek az ágyból, de a vers (hagyjuk az ügyetlen hasonlatokat) torokgyulladása nem ad alkalmat lógásra, tankerülésre. (Régen így mondták volna: „Ah, én utálom magamat!” Vagy – ezt még én is mondtam: – Ami van, már csak egy lehet a vége.)