Amíg folytatható, mindig folytatható

Egon Erwin Kisch-nek Néha álmodom: még mindig nincs jegyem biológiából, vegytanból, történelemből; és lassan eltelik a félév! Mi lesz. Egy kép: az iskola mögötti hátsó utca: harmadikos korunk utolsó pillanatában széttépjük a kémiakönyvet; barbár művelet. De az érettségi utáni szivarozás, minden következményével együtt, már túl kerek történet. És ha (ez is olyan, mintha álmodnám) valóban kihívtak volna, ha valóban kihívtak: az milyen volt. Milyen lehetett? Milyen lehet majdnem bármi. Mert azért persze… Rám se figyeltek a padokból; vagy – hát szóval nem fényképeztek Agfa anyaggal, hogy aztán majd aláírjam a képet. Ott álldogálok valahol a padsorok éle és a fal között; no és ha valóságosan, akkor? No és ha erre visszaemlékszem, most? Egy-egy felelés; egy-egy meglógás felelés elől; az év végi osztályzatok; egy, kettő, három évtized vége, lassanként osztályzatok nélkül. Néha álmodom: magyar nyelvből szigorlatoznom kell; az tulajdonképpen mi? Sosem lesz diplomám; ha most kellene, többé sosem lenne; akkor is kibújtam egyik-másik részlet alól. Vagy a tömegélmények. Kettőnket bevisznek egy osztályterembe, ám végül csak egyikünk marad ott. A tekintélyesebb kiszabadul. A második emeleti ablakból az akkori IV/C tornaóráját figyelve megállapítottuk, csalás történt távolugrás-eredménymérésnél. És ez befolyásolta volna az iskolaversenyt. Jó lenne most mindent az alábbi – vagyis ebbe az – egyetlen sorba sűríteni, ami még maradt. Dehát épp ez a költő roppant szabadsága olykor; hogy megtoldhatja egyetlen szakasszal, akár kettővel is a verset; ahogy azok a IV/C-sek a bizonyára szerénynek ítélt centiméter-mennyiséget. Csak engem meg ki néz egy iskolaudvar vécéablakából is akár? Ki látja, csalok-e; látom-e magam is a – és néha álmodom – mit; annyira nem érdemes pedig semmihez semmit hozzáadni.