Jónál jobb, kevesebbnél kevesebb

A fel-nem-vevő gép végigfut az üres Fő-utcán; ha ez az „üres” igaz, épp nem sok minden történik; hét előtt öt perccel, korábbi elhatározás szerint, lemegyünk; siet az órám, nem is öt, nyolc perc a ráadás, hét és nyolc közt egy óra a kiszabott idő. A Fő-utca nem fő utca már, a Jégvermek utcájától egyirányú, a körforgalmú tér és a Duna-partra kihajló Jégvermek közti szakaszon megfeledkezem róla, visszarántanak a másik irányú forgalom elől. De tulajdonképpen: üres az utca, a fel-nem- vevő gép sem én vagyok, még én sem vagyok az. Valami ennél is kevesebb történik itt, a Ponty vagy a Pala utca sarkán az állami kék mosoda zárva; nem tartozom igazán a Fő-utcába, másképp pontosabban tudnám a keresztutcák nevét. Este hét, a mosodaredőnyök lehúzva, bent a hideg olajkályha, az óra, a stockholmi levelezőlapok, a gondos fürdetés ellenére állandóan porosodó virágok. Az állandó és a rendkívüli szolgáltatások. Ha az akkor, tizenötévesen, csakugyan vészes sejtelharapózás, most nincs ez az egyórás séta. És sok effélét aligha látok… Nincs velünk a „pressz kilós”, zsebrevágott kézzel sétálunk, illetve: próbáljuk lassítani a megszokott gyors lépteket. Jó így szatyor nélkül, nagytáska nélkül, ugye. Ennél is kevesebb a jó; hogyan mondjam egyértelműbben: jó valami, és az még ennél a jónál is kevesebb. Vasárnap este hét óra néhány perc; még innen vagyunk a fél nyolcas félidőn, nem kell visszafordulnunk. Furcsa lenne itt megvárni, törölközőkkel, ágyneműcsomaggal a nyitási időt. Azelőtt, mondom, akarom mondani: akarom mondani, de mégsem, itt a „Jég”-ben, vagyis itt a sarkon… miután a KÖZÉRT-ben… és másnap – nem mondom, nem is tudnám elsorolni azokat az iskolai órákat – így hátrafelé, mint a rákok… „Földrajz” – és tíz deka amerikai mogyoró került a szatyromba? a zsebembe? mértem-e ellógott időm olyasképp, hogy „mire ez elfogy”? Tudom: otthon várt a pótolni való; valahol a Bakony vidékén tartózkodom. Akkor még nincs ott az a tábla a „Jég” meg a „Halász” végén: még sokkal több nincs. De ami gyarapodik, semmi köze ahhoz, ami ettől függetlenül elfogy itt. Fél nyolc múlt. Ideje visszafordulnunk. Kilépünk. Véget ér ismét egy hétvégünk, a következő pénteket emlegetjük, megint sétálunk majd egyet, lejövünk együtt. A „padunkhoz” is kikanyarodhattunk volna, közvetlen azután, hogy felnéztünk a renovált Kapucinus templomra, a vakolattalan boltívre. A régi dolgoknak ilyen nyoma van, csak meg kell várni… lehetne-e akkor a pad helyett bármi? Nekem mindig ilyenkor kell visszarettenni és megállni. Ahogy a képzelt sejtszaporulat idején (vonzanak valamik?) (vonzottak-e?) a Duna jégtáblái. Hűvösödik, csíp a levegő, elég a séta, jó lesz hazaérni; otthon: televízió, a műsoron: egy író, valódi, „de látod, végülis ilyen”, mondom, kifejezéstelen beszédemen elkedvetlenedem. Így lesz negyed tíz. Rántottához túl késő; egyszerűbb vacsorát állítunk össze. Nem gondolunk már a Fő-utcát a Duna-parttal összekötő közökre, bőséges adagomon zúgolódom, néhány felesleges kilómon, másnap, ezt még nem tudom, újra kileng a mérleg, nem tűnnek el nyomtalanul a kilengések; ez a rossz vicc is megvan; de mindez egyelőre nem fontos, most még csupa hétfő reggel van, kedd van; jön a péntek: a jónál jobb, kevesebbnél kevesebb gyarapszik egyre, s amíg van, mindig valami egy van – (villanyt oltunk) – a többi: makettban.