Mese
|
Robert Musilnak
| Ezerkilencszázhetvennégy úgynevezett tavaszán |
| sok növényféleséget szedtem össze, meg is hálálták, |
| áttekinthetetlen gyűjtemény lett belőlük a lakásban, |
| és sok tapasztalattal is szolgáltak, híven. |
|
| A fehér virágos ág, mikor hullni kezdett, |
| azt üzente: olyan vagyok, mint abban a könyvbeli kertben! |
| mint az a sziromeső, mely folyamatosan lebegett, |
| és ketten feküdtek alatta, nyugszékben, és nem is szóltak egymáshoz. |
|
| És azt üzente: ha egy kis szerencséd lesz… ha már a nagyobbról |
| lemondtál. És azt üzente: lyukasztógéppel hozzám hasonló |
| fehér köröcskéket üthetsz akármelyik papírlapból, tele is írhatod |
| elébb, csak rám vigyázz: mielőtt összevegyítenél velük, |
|
| préselj be, máskülönben összeugrom, pöndörödésnyi leszek csak köztük |
| (fehér szirmaimmal). Egy kis fácska-formájú ág, melyet |
| kompozícióhoz hoztam-törtem már, talán túl sokáig |
| kezdett álldogálni vizében; úgy fonnyadt és barnult ugyanis, |
|
| ahogy az célomnak semmiképp sem felelhetett meg. De majd hozzá- |
| igazítom, amit kell, így-úgy. Gyorsan ki a vízből, rá egy |
| hegyes drót végére; szárazon járt jobban az az ág, vázájában |
| ottmaradtak az akácféleségek, virágnak. |
|
| És a városban vett tulipánok! csak lenne szíved, mondják, nyomban |
| letépdesni a szirmainkat, még újdonat! akkor milyen |
| szépek lennénk könyveidben, megládd. Csupán egy fényes-zöld levél |
| nem vigasztal; én csak így vagyok ilyen fényes-zöld levél, mondja. |
| Aztán se találkozunk mi, hallod-e, te levél! |
|
|
|