A játszmakereső (II.)

„Meghatározott módszerrel kutat-
tam… Habozás nélkül… ahogy a
katedrális kövei is rezonálnak az
orgona mélyebb regisztereire.”
(Múlt század végi montázs)
 

 

 

 

In memori Szomory – van szomori memory

Egyszer majd idézni fogom mind ezeket a századik
oldalakat, századikakat és százegyedikeket, amelyek
közt aglaonema-levél, tulipánszirom s más növényféleség
lapul: mind, amiből nem lett ázadék, hanem ott takar
szavakat, írásjeleket, egyre többet idézhetek.
Már-már ugyanazok a könyvek kezdenek megtelni másodszor,
mert nem szívesen hozom be a létrát, egymás mellé
kerülnek ezerkilencszázhetvennégyes nefelejcsek és
még honnét szedett milyen levelek is. Egy futó sarkantyúslevél
Az utas-t takarja egy kötetben, oda jár vissza,
ha visszaemelem egy kompozícióból, melybe azóta belekerült;
ott kisimulhat ismét, ha a papíron – a szabadban – netalán
hullámot vetett. Egy ragcímű kötetben gyűrűzik, most már
örökké csak ugyanolyan körökkel-oválisokkal, egy száradtában
nem szép, nagy levél. És egy óriási repülőmenetrendben
is vannak komoly növényiségfelületek, melyekre akár
írni is lehetne, de megtörténhet: lyukasztógéppel vágok ki
belőlük apró, egyforma köröket, azt keverem egy szöveg
szétlyuggatott maradványaival, mellé helyezem a maradványpapírt
és a maradványszárítékot; és akkor ez kompozíció? vagy föld-elő-gyakor-
lat; de ne fejezzük be mégsem itt. Nem szívesen hozom be a lét-
rát; így már-már ugyanazok a könyvek telnek; aki meg akar
szabadulni a rakománytól, egyszerűen a gerincénél fogva
felcsippenti a tárlót, hull esetlegességem, marad az örök-érvény.

 

 

 

Mese

Robert Musilnak

 
Ezerkilencszázhetvennégy úgynevezett tavaszán
sok növényféleséget szedtem össze, meg is hálálták,
áttekinthetetlen gyűjtemény lett belőlük a lakásban,
és sok tapasztalattal is szolgáltak, híven.
A fehér virágos ág, mikor hullni kezdett,
azt üzente: olyan vagyok, mint abban a könyvbeli kertben!
mint az a sziromeső, mely folyamatosan lebegett,
és ketten feküdtek alatta, nyugszékben, és nem is szóltak egymáshoz.
És azt üzente: ha egy kis szerencséd lesz… ha már a nagyobbról
lemondtál. És azt üzente: lyukasztógéppel hozzám hasonló
fehér köröcskéket üthetsz akármelyik papírlapból, tele is írhatod
elébb, csak rám vigyázz: mielőtt összevegyítenél velük,
préselj be, máskülönben összeugrom, pöndörödésnyi leszek csak köztük
(fehér szirmaimmal). Egy kis fácska-formájú ág, melyet
kompozícióhoz hoztam-törtem már, talán túl sokáig
kezdett álldogálni vizében; úgy fonnyadt és barnult ugyanis,
ahogy az célomnak semmiképp sem felelhetett meg. De majd hozzá-
igazítom, amit kell, így-úgy. Gyorsan ki a vízből, rá egy
hegyes drót végére; szárazon járt jobban az az ág, vázájában
ottmaradtak az akácféleségek, virágnak.
És a városban vett tulipánok! csak lenne szíved, mondják, nyomban
letépdesni a szirmainkat, még újdonat! akkor milyen
szépek lennénk könyveidben, megládd. Csupán egy fényes-zöld levél
nem vigasztal; én csak így vagyok ilyen fényes-zöld levél, mondja.
Aztán se találkozunk mi, hallod-e, te levél!

 

 

 

Jónál jobb, kevesebbnél kevesebb

A fel-nem-vevő gép végigfut az üres Fő-utcán;
ha ez az „üres” igaz, épp nem sok minden történik;
hét előtt öt perccel, korábbi elhatározás szerint, lemegyünk;
siet az órám, nem is öt, nyolc perc a ráadás,
hét és nyolc közt egy óra a kiszabott idő.
A Fő-utca nem fő utca már, a Jégvermek
utcájától egyirányú, a körforgalmú tér és a Duna-partra
kihajló Jégvermek közti szakaszon megfeledkezem róla,
visszarántanak a másik irányú forgalom elől.
De tulajdonképpen: üres az utca, a fel-nem-
vevő gép sem én vagyok, még én sem vagyok az.
Valami ennél is kevesebb történik itt, a Ponty
vagy a Pala utca sarkán az állami kék mosoda
zárva; nem tartozom igazán a Fő-utcába, másképp
pontosabban tudnám a keresztutcák nevét. Este hét,
a mosodaredőnyök lehúzva, bent a hideg olajkályha, az óra,
a stockholmi levelezőlapok, a gondos fürdetés ellenére
állandóan porosodó virágok. Az állandó és a rendkívüli
szolgáltatások. Ha az akkor, tizenötévesen, csakugyan
vészes sejtelharapózás, most nincs ez az egyórás séta.
És sok effélét aligha látok… Nincs velünk a „pressz kilós”,
zsebrevágott kézzel sétálunk, illetve: próbáljuk
lassítani a megszokott gyors lépteket. Jó így szatyor
nélkül, nagytáska nélkül, ugye. Ennél is kevesebb a jó;
hogyan mondjam egyértelműbben: jó valami, és az még ennél
a jónál is kevesebb. Vasárnap este hét
óra néhány perc; még innen vagyunk a fél nyolcas félidőn,
nem kell visszafordulnunk. Furcsa lenne itt
megvárni, törölközőkkel, ágyneműcsomaggal a nyitási
időt. Azelőtt, mondom, akarom mondani: akarom
mondani, de mégsem, itt a „Jég”-ben, vagyis itt a sarkon…
miután a KÖZÉRT-ben… és másnap –
nem mondom, nem is tudnám elsorolni azokat
az iskolai órákat – így hátrafelé, mint a rákok…
„Földrajz” – és tíz deka amerikai
mogyoró került a szatyromba? a zsebembe? mértem-e
ellógott időm olyasképp, hogy „mire ez elfogy”? Tudom:
otthon várt a pótolni való; valahol a Bakony
vidékén tartózkodom. Akkor még nincs ott az a tábla
a „Jég” meg a „Halász” végén: még sokkal több nincs.
De ami gyarapodik, semmi köze ahhoz,
ami ettől függetlenül elfogy itt. Fél
nyolc múlt. Ideje visszafordulnunk. Kilépünk.
Véget ér ismét egy hétvégünk, a következő pénteket
emlegetjük, megint sétálunk majd egyet, lejövünk
együtt. A „padunkhoz” is kikanyarodhattunk
volna, közvetlen azután, hogy felnéztünk
a renovált Kapucinus templomra, a vakolattalan
boltívre. A régi dolgoknak ilyen nyoma van,
csak meg kell várni… lehetne-e akkor a pad helyett
bármi? Nekem mindig ilyenkor kell visszarettenni
és megállni. Ahogy a képzelt sejtszaporulat
idején (vonzanak valamik?) (vonzottak-e?) a Duna jégtáblái.
Hűvösödik, csíp a levegő, elég a séta, jó lesz hazaérni;
otthon: televízió, a műsoron: egy író, valódi, „de látod,
végülis ilyen”, mondom, kifejezéstelen beszédemen elkedvetlenedem.
Így lesz negyed tíz. Rántottához túl késő; egyszerűbb
vacsorát állítunk össze. Nem gondolunk már a Fő-utcát
a Duna-parttal összekötő közökre,
bőséges adagomon zúgolódom, néhány felesleges kilómon,
másnap, ezt még nem tudom, újra kileng a mérleg,
nem tűnnek el nyomtalanul a kilengések;
ez a rossz vicc is megvan; de mindez egyelőre nem fontos,
most még csupa hétfő reggel van, kedd van; jön a péntek:
a jónál jobb, kevesebbnél kevesebb
gyarapszik egyre, s amíg van, mindig valami egy van –
(villanyt oltunk) – a többi: makettban.

 

 

 

Amíg folytatható, mindig folytatható

Egon Erwin Kisch-nek

 
Néha álmodom: még mindig nincs jegyem
biológiából, vegytanból, történelemből;
és lassan eltelik a félév! Mi lesz. Egy kép:
az iskola mögötti hátsó utca: harmadikos korunk
utolsó pillanatában széttépjük a kémiakönyvet;
barbár művelet. De az érettségi utáni szivarozás,
minden következményével együtt, már túl kerek történet.
És ha (ez is olyan, mintha álmodnám) valóban
kihívtak volna, ha valóban kihívtak: az milyen volt.
Milyen lehetett? Milyen lehet majdnem bármi.
Mert azért persze… Rám se figyeltek a padokból;
vagy – hát szóval nem fényképeztek Agfa anyaggal,
hogy aztán majd aláírjam a képet. Ott álldogálok
valahol a padsorok éle és a fal között; no és ha valóságosan,
akkor? No és ha erre visszaemlékszem, most? Egy-egy
felelés; egy-egy meglógás felelés elől; az év végi
osztályzatok; egy, kettő, három évtized vége, lassanként
osztályzatok nélkül. Néha álmodom: magyar nyelvből
szigorlatoznom kell; az tulajdonképpen mi? Sosem
lesz diplomám; ha most kellene, többé sosem
lenne; akkor is kibújtam egyik-másik részlet alól.
Vagy a tömegélmények. Kettőnket bevisznek egy osztályterembe,
ám végül csak egyikünk marad ott. A tekintélyesebb
kiszabadul. A második emeleti ablakból az akkori IV/C
tornaóráját figyelve megállapítottuk, csalás történt
távolugrás-eredménymérésnél. És ez befolyásolta volna
az iskolaversenyt. Jó lenne most mindent az alábbi
– vagyis ebbe az – egyetlen sorba sűríteni, ami még maradt.
Dehát épp ez a költő roppant szabadsága olykor; hogy
megtoldhatja egyetlen szakasszal, akár kettővel is
a verset; ahogy azok a IV/C-sek a bizonyára szerénynek
ítélt centiméter-mennyiséget. Csak engem meg ki néz
egy iskolaudvar vécéablakából is akár? Ki látja, csalok-e;
látom-e magam is a – és néha álmodom – mit;
annyira nem érdemes pedig semmihez semmit hozzáadni.

 

 

 

Így is, úgy is történik

A borbélyüzletből – kezdjük így – kilépve át kellett
haladnom vagy vágnom az úttesten, a főnek nevezett utca
testén. Majd be egy kapualjba, hogy egy másik kapualjból
a Jégveremnek nevezett utcába érkezzem. Persze, meg
lehetett volna kerülni a háztömböt, helyesebben: nem
kellett volna bemenni ugyanannak a háznak az egyik, s
kijönni a másik kapuján. Így azonban odabent lehettem
– meddig? –, és frissen nyírt hajjal ennek voltak bizonyos
előnyei. A kijárati kapunál rendezhettem – mennyi időre?
– soraimat; bár az erősen lenyalt haj lassan szárad, tehát
az otthoni összeborzolás művelete nem volt előbbrehozható;
nem hogy elmaradhatott volna! Mostanában a rohamnak
nevezett utcában történik meg velem ez a körülbelül
négy hetenként szükséges művelet körülbelül hat hetenként.
Kapcsolódik az eseményhez egy pad, odakint, újabban csak
megszemlélése inkább, de bármikor „eshet” rajta ülés is;
kapcsolódik egy fagylalt, esetleg postai szükségletek
kielégítése. A rövidre nyírt, fogyatkozott, száraz haj
megdörzsölése – kijövet –, bevásárlás, kövérebbnek ható
arc, szegletesebb belső-érzés; a kettő reménytelen
ellentéte. Ez volt mindig. Az Alagút nevű utcából
egyenesen jutunk az utca névadójába, mely – mindazonáltal
– sosem volt ilyen fényes, mint mostanában! Apró
nem tudom mikkel van kirakva. Nem tudom
(hogy: ismételjem magam), ma azt a homályos kétkapuzást
szeretem-e jobban, vagy ezt a fényes diadalmenetet;
állapodjunk meg abban, hogy lehet; hogy az egyik akkor
volt, s ha szerencsénk lesz, a másik: amakkor.

 

 

 

Beágyazás előtt

Ez a nyitott ágy (ritkán van így ilyen rendben):
mintha nem is felkeltek volna belőle, hanem
az elalvókat várná.
az elalvókat várná. Egymáson a párnák,
a fehérbe vont takarók visszahajtva;
még egy kockás takaró, rajta világos
pizsama. A délelőtt világossága ma feltűnőbb,
mint többnyire. És felidézi bizonyos
régi délelőttök világosságát.
Egy gyerek betegágyát. A lakás fürdőszobáját,
ahol a falimelegítő égett (illetve: zománca
fehérlett), míg odabent szellőztettek.
Várta, hogy visszafekhet; ez a félóra
volt a nap egyik alap-osztása. Rendberakva az ágya;
nyakán fehér (piszkosfehér), szúrós sálja.
(Többnyire torokgyulladással maradt otthon;
de már akkor is mindig inkább – és inkább mindig –
otthonmaradt volna.) Olyankor gyakran szólt a
rádió, és a délelőtti műsorok: mint a láthatatlan
– máskor láthatatlan! – jéghegyek. De hagyjuk
az ügyetlen hasonlatot. Délutánra elszomorodott.
Néha egyedül maradt; bizonyos dalok
szóltak a Standard-ből; mit szomorkodott!
– operákon, regényeken. A lepedője összecsúszott.
De mindegy volt, hogy nem kelhet föl; vagy: mindegy
ma és nekem. Más számított. (Amit, sajnos, egyre
pontosabban tudok, vagy megtudok. Ha elégedetlen vagyok:
azzal is, amit itt elmondhatok, csak ez az oka:
hogy elmondtam, és semeddig se jutottam.
A párnakockák, takarók fehére
olyan rendben van; ez szokatlan. Úgy éreztem:
valami megörökítést megérne. Most úgy érzem:
ez lehetetlen; ennyi lett belőle.)
ez lehetetlen; ennyi lett belőle.) Régen
itthonmaradhattam az iskolából;
most bármeddig fekhetem az ágyban,
bármikor felkelhetek az ágyból,
de a vers (hagyjuk az ügyetlen hasonlatokat)
torokgyulladása
nem ad alkalmat lógásra, tankerülésre.
(Régen így mondták volna: „Ah, én utálom magamat!”
Vagy – ezt még én is mondtam: – Ami van,
már csak egy lehet a vége.)

 

 

 

Önszorgalmú gyűjtés

„…a barátom volt. Akkor kellett volna
kiderülnie, hogy a hármas-barátkozás
(nekem) nem megy. Ez csak később derült ki;
ha nem tévedek, persze. Vagyis: persze, az
idő tájt sem volt semmi baj. Jókat
veszekedtünk; például: melyikünk kíséri
haza a másikat. Hogy azután mindebből
miként lett szivarozó társascsoport
a Váralja utcán – s egészen más
szereplőkkel! –; miként lett a Váralja
utca egyénített gimnáziumlátogatásaim
útvonala reggel, amikor néptelen volt;
hogyan, miként, ennyi talán elegendő.
De térjünk vissza a kavics-versenyek
lehetetlenségére; (miben versenyeztek
volna kavicsaink;) s mi, három barát is,
velük; egyikünk – ez nem én vagyok –
gombkészletének többszöri felosztására;
(térjünk; a viszonylag nem nagy méretű
bádogdoboz egyszerű ottfelejtéssel
került a birtokunkba, különösebb
lebeszélés sem kellett hozzá, hogy barátunk
abbahagyja tartalmával az aktív
játékot;) jelenleg mindkettejük készlete
nálam található; ezt viszont most már
nem igen van kivel felosztanom.”

 

 

 

A „Mindez-Csak-Tréfa”-körkérdésre

„Szívesen válaszolok. Emlékezetes egy
gyomorfertőzésem, mellyel egészen
komoly társasösszejövetelt sikerült rútul
megúsznom. A vasárnapi templombajárástól
– java részt – a vasárnapos öltözet
szoktatott el. Sokat tett egy pénteki
kolbászevés; tenyészkakasért mentünk át
a tó túlpartjára, vitorlással. Ha már
itt tartunk: ez volt az, amikor a szomszéd
telek bokrai alól szedtek elő. Ott akartam
maradni, hogy lebonyolíthassam az olimpiai
magasugródöntőt, magam-készítette állvánnyal,
gödörrel, a zugdohány-ágyások közt. Egyébként:
erőnek-erejével zavartak el a falusi vegyesboltba
atlétakellékekért. Teniszezni a Pozsonyi útra,
egy mai iskolaépület egykori helyére kellett
volna járnom. Ma már a Várhegy oldalában
elterülő, akkoriban gazos telket is szépen
parkosították; a Tour de France hegyimenőiről
olvastam ott, (szerencsére) ócska ütővel, dűltcipővel,
totyakszár-harisnyával a teniszcsomagomban;
eredményes lebeszélő-munkával sikerült
megakadályoznom, hogy többet költsenek rám.
Mindezzel, remélem, sikerült hozzájárulnom,
hogy… és a későbbiekben ellenirányú
kérdéseikre is szívesen felelek. (Egy kis előzetes:
»Felejthetetlen hazalapátolás teljes szélcsendben«;
»Vasas–Rapid 9:2, a vári gazból«; »Thorpe: 132 cm«;
»Megtérésem: majd miféle ágyon?«) De így az egész
olyan töredékessé válik, hogy se ide, se oda nincs haszna, nem igaz?”

 

 

 

Egy vers születése

Ha szemöblítő kamillám vattaszálai,
vagy a gyógynövény leforrázott virágai
eltömítik a mosdó lefolyóját – de nem
így történt, a lefolyó működik rendesen,
én pedig hozzáláthatok: s ha ehhez, akkor
már hozzá is láttam. Nem volt meg előre
az alapeszméje, míg el nem döntöttem, hogy a szükséges
időmennyiséget ráfordítom. Akkor kezdtek szaporodni
a jelek a papíron. Becsuktam a két szobánkat
összekötő ajtót, és szabad folyást
engedtem a képláttató készülék műsorának:
odaát; és az önmegismerésnek itt.
A kamillás-vatta-szálak, melyek a lefolyót eltömhetik,
fontos tényezői lettek e szabadságnak.
Képtelen vagyok bármiféle
tevékenységre, ha akármi külső körülményre
ügyelnem kell. Így azonban minden engem segít:
büszkeség feszít, ahogy áthallatszik a szinkron,
és egyik-másik hang tíz-tizenkét évvel ezelőtti
időkre emlékeztet, amikor statisztálással bíbelődni
harminc forintért esténként nem átallottam.
Akkor a dolgokat nem csak áthallottam,
de magam is a világot jelentő deszkákon voltam.
Most az akkori nagyok statisztálnak,
meghatározásuk: hang-zavarok.
Délután sportmérkőzés volt a program,
melynek, feleslegesen és ismét, beugrottam; pedig
egyre többször érzem: ez csak nekik
fontos, csinálják csak a boltot;
ez hát az eseménysor: a kívánság teljesedik
– vagy nem teljesedik –, a kívánó kelletlenkedik.
És az idő telik; és nincs meg „valami fő”.
A konyhában, fájós szemre, kamilla fő,
hogy lehetséges legyen az esti munka.
A fonnyadt virágok lecsorognak,
s e fogyatkozásból kibontakoznak
a vers-körvonalak, az úgynevezett „születő”.

 

 

 

„Hogy ő tüstént arról a mulatságos mackójáról kezd majd beszélni”

Felhúzom a csuklószorítómat, nem tudom,
könnyít-e; nehezít. Így, ahogy ezt a két
sort leírtam: ez most, mindenesetre, így van.
Szeretnék majd egy könnyű gépet. A másik
szobában, a második adón, szól egy
zongorakettős. (Ahogy most a szöveget átírom,
olyan ez, mintha szólna, csak nem hallanám.)
Valaki belehallgat, s azt mondja: hirtelen
nem is tudom, hol vagyok, milyen zenében.
Megiszom egy – szokásos – kávét; mintha
dolgoznék, egészen úgy. Szeretnék, majd,
újra megérkezni oda; ahonnét épp hazajöttünk.
(Ahol nem használtuk el a rádió félnapos
feltöltését sem; a nap már másodnap
eltűnt; pedig összesen öt napról lett volna szó.)
Azt mondtam: ez most egy egész kis
örökkévalóság lesz; ennyivel még így
dobálózunk. Ott, még a második napon,
az egyik szereplő felment a csak féloldalt korlátos, jól
látható szerkezetű lépcsőn – a konyhába eperért, borért.
(Erről olvasott a könyvben, amelyhez visszatért.) Mi
történt vele ott fent, egyedül, míg epret kacsolt,
és a fény behatolt egy keskeny ablakon (és már ivott?) –
s Aloysius (nem, nem: csak A…) játszott a fenyővel odalent;
vagyis inkább az alacsony ágak alatt; és még ez állt
– „szeretnék mindenütt elásni valami
értékes dolgot, ahol csak boldog voltam,
s aztán, ha öreg leszek, és csúnya és nyomorult,
visszajöhetek és kiáshatom, és megint
emlékezhetem mindenre”, (de ez
nagyon valószínűtlen) – a könyvben.

 

 

 

A sorok elindulnak és elállnak

Név, kettőspont, a kettőspont helyett egy nagy Ő,
félreütésből; és máris röhej az egész. Azt akartam
elmondani, hogy a megszületésem utáni időkből,
vagyis hogy emlékszem egy; de most már értem.
Aztán. De mégis, sokkal komolyabb ez.
Még élnek a főszereplői; újabbak is adódtak.
Most mintha két korszak épp egybefonódna, mielőtt kettéválna.
Valaki bent a hosszútávú kórházban. Valaki
egyedül a lakásban. Nálunk, itthon, folytatódik
„más valakik” bajnoksága. Szerdán kettős mérkőzésre
kerül sor; szeretnének belépődíjat szedni,
kellene rájuk fogadni; dehát: kivel ki?
Mintha egy sose-volt-nagy levélnyi piros
hatvanfilléres bélyeg lobogna meg hirtelen,
melyre első irodalmi példaképem, talán két macska-
boncolás szünetében, elcserélte néhány értékesebb
darabomat. És hiányolhatnám egy-két gombomat,
ha egyáltalán a többivel is foglalkoznék jelenleg.
Egy szépségdíjas Steiner–Stolz-játszmáért
fel kellene másznom az előszobapolcra, ott van egy halvány-
kék Sakkéletben; ötvenhárom-ötvennégyes karácsony,
az Orczy út felől tértem haza, ritkán jártam ott, és
egészen meglepő módon vetődtem el újra… barátsággal
gondolok vissza arra a társaságra.
Egyelőre: marad fent a polcon a játszma. S egyáltalán:
az ilyesmihez mindig elsősorban az ellenfél kell!
(Hogy a szép kombináció bejöhessen.) Ezen a télen sem
ismételtem meg azt a karácsonyi utat.
Se annyi mást. A Nagymező utcát pedig hol megszeretem,
hol újra ráunok. Nem is szólva a Lánchíd felőli hazatérésekről.
Megáll előttünk a villamos. Miért fényképezném le?
Ilyesmi nem szerepel a terveimben. Sajtot, kompótot
fogyasztok délelőtt – fogyasztok! –, bármikor kinézhetek
az ablakon, végigdőlhetek az ágyon. S hogy nem csinálom…?
Az új viaszosvászon sakktáblámon kezdem megkedvelni
a megnyitásokat; már nem csak az izgalmas állásokat szeretem.
Ha minden értelem: kétértelem… ezt nem tudom befejezni.
Nagy művészet, hogy ne történjék semmi; mert már a fentebbiek
nagy része is visszavonható. Az iskolában nem tudtam soha
rendesen elfogyasztani a tízóraimat: zavart a konfrontáció
(gyomromé s osztálytársaimé). Hogy egyszerre két dolog van.
És nem-tudom-mikortól kezdve egyre többet ellógtam. Nem szeretek
tanulni. A megnyitások sem maradnak meg a fejemben.
A múltkor egy papírkereskedés fényhomlokzatát néztem a buszból,
felpillantottam a piszkos ablakon át az egyik szemközti lakásra.
(Aki itt hal meg, ezt a neontöltőtollat látja utoljára.)
Régóta készülök rendet rakni otthon; és ez majd addig nem illik
bizonyos életkorhoz s időbeosztáshoz, míg jön szépen egy pillanat
és valami megmásíthatatlanul mást hoz.

 

 

 

Indianapolisi versenypálya

Ülsz az ágy szélén; fejénél, a másik ágyon két halott
után már a harmadik beteg kórtáblája, lába. A tied
gyújtósnak-hasított-fa vastagságú, így lógatod. Épp
fel tudtál ülni magadtól, épp nem, felhúzódzkodtál
a fehér puhakötél-sodralékon. Ez a tizenvalahányadik
hónap, a még hányból. Nekem elmondták – neked is
elmondták –, az egy pontosan nem tudom melyik idege, idegei
szenvedtek pontosan nem tudom mit, miket. Szeretnék én is
beszámolni neked, s egyszer végre úgy, hogy;
az utcád akácfasoráról; milyen, ahogy bekanyarodva
megpillantom. Mi ez az utca; hogy ez az utca nekem mi (?).
De te előbb mondod el, hogy ezeknek a japán-
akácoknak az a sajátossága, hogy lehullanak vagy
nem hullanak le, ehhez párosítható, hogy nem sárgulnak
vagy sárgulnak. A sarkon, ahol befordulok, van egy
trafik, ott ül egy nagy, sárga medve, néz engem,
mostanában előrebillenve majdnem az üvegnek dől két
másik medvével, az egyiknek a fején, a másik az
ölében. Közlöm veled, hogy taxin jöttem; s hogy
az egyik újságban olvastam, a nem tudom pontosan
melyik újságban, hogy melyik versenypályán is,
általában, az autóversenypályákon, mert erről
volt szó az ismertetésben, nem a versenyzők egymás
iránti gondatlanságából történnek a tragédiák. Hanem:
és itt ismertetem a lehetőségeket, ahogy én képzelem;
elmondom, miért nem veszek autót. Említem: az orvosok
szerint nem az életmód, persze, az is, de bizonyos
hajlam, veled született adottságok következménye, hogy –
és neked is van egy változatod ugyanerre, a „van aki egy
sarokházat örököl, van aki egy rossz érrendszert”. Megvan!
mondom, a pálya neve; és mondom; nekem továbbá mi is az összes
vágyam: jól szíjjazzanak be az ülésre, már ha úgy szokás,
azután a pálya legyen tisztára takarítva, és a rajt előtt
a technikus – a szerelők? –, egyszóval a társ-személyzet
mosolyogjon szívélyesen, vagy ahogy szokás. És rajt. Ellenérvek,
ellenérveid nélkül – például a verseny közben a kocsik
által okozott olajfoltokról, tehát a pálya romlásáról –
folytatjuk beszélgetésünket valami mással. Gyorsan jelzem
a befutókat, csapódik a kockás zászló. A kockás
ingemről van szó; már a trafiknál kifordulva, távozóban,
folytatódik bennem nyugodtabban a téma; csakugyan szeretem
ezt a jó inget. Nálad mintha csupa rövid egyenes és kanyar
lenne a pálya; csapkodok a célzászlóval. Körülbelül
a trafiknál folytatódom újra én, mintha ott, távozóban
érkeznék hozzád. A nagy sárga medve alulról néz, nem is
rám, annyira alulról, le kellene kuporodnom, hogy a szemébe
nézhessek. A nadrágszáramat látja csak, abból tudja, hogy
ismét elhaladtam előtte; én a feje tetejét, a szemét, a nézését látom
felülről. A nadrágszár lengése talán felidéz benne bizonyos
változhatatlanságot: tudja, odahaza már megígértem
egy másik koalának, hogy „ő”, az otthoni lesz mindig a legnagyobb
a házban; a trafikbeli medve nem is akar rávenni változtatásra.
Most már mióta is, hogy ismerjük egymást? A trafikossal
meg kellene egyeznem: vevő vagyok rá; és ha tényleges
vevő jelentkezne, azonnal értesítsen. Persze, ha a leendő
tulajdonos vigyáz, ha olyan lesz – kétségkívül
javulnak az esélyek mindkét részről. Újságot veszek, néhány
szerencsétlenségről olvasok; s hogy „valaki megint
abbahagyta”. Nem ülök le a platánok alatt a padra;
majd jövök megint. Addigra az akácok – ? Mondjuk, százötvennel
(ötveneggyel kivágódnék, negyvenkilenccel elveszteném a versenyt)
bekanyarodom a trafiknál; és ezt majd mind megbeszéljük,
sokkal, de sokkal többet, mint ami az esti lapban –
És elmondom megint, hogyan kellene nekem a világ: teljesen
– mert akkor, aki nincs még, azt mondhatná: reményteljesen –
futok egy tűrhetően üres busz után, jó lesz a peronja – lakatlan.

 

 

 

Kondor Bélának

Kezdjük jó magasan, hogy sok beleférjen,
mint a török gépbe, mely a természet ölébe hullt Ermenonvillében;
miért ilyen izgatottan járni a várost? csak szép lassan mindent,
mondja doktorom; dehát ha amúgy is egybeesik doktor jekylli
és miszter hyde-i életkorom? itt most megint tavasz van,
de még egyelőre kalapban járok, két blokkal a verítékszalagban:
két ottfelejtett boltiflepnivel; és kikanyarodom és bekanyarodom
újra meg újra – például – a Bézs útra; az egyik hegyesszögű
sarkon megvan a kocsma, fogy a barack, a cseresznye; a buszmegálló
– de onnét, ugye, már gyalog mentünk tovább? – szóval, örökké
áthelyezve; s a kis kép-csarnok? egymást érik benne a kiállítások.
Ásítva állok. Néha a vásárcsarnokból – a Bézs út mögött rézsút –
kikanyarodom és bekanyarodom, kenyér nélkül sajtozom
és kabáthajtókára-csepegtetve narancsozom a mellékutcában,
koszos cipőm a még koszosabb kőpárkányon, és a zokniban,
akárhogy megmostam reggel otthon, ideérve már koszos a lábam,
de ahogy ott állok, magabiztosabb vagyok mégis, mint általában.
(Most jöjjenek az ismerősök! tegyenek megjegyzést két harmonikázó
nadrágszárra!) Mellettem a földön a piros-kék-lila kockás táska,
te ezt még nem ismerted; benne a gyümölcslé, retek, keksz, kompót,
citrom mellett néha detektívtörténetek is halmozódtak!
s ha február nem lenne szeszmentes hónap, más üvegekről is szólhatnék.
Node: február a legrövidebb; látod, ilyesmivel szórakoznak a földiek.
Én, hadd mondjam meg neked, állítólag kilógok egy kicsit
a sorból; így jár, ugye, aki Ermenonvilléről ausztrál
eukaliptuszerdőkben sikoltozva megégett koalákra gondol,
akiket a szerencsétlenül járt utasok ősei kipusztítottak.
(A török gép társasága besegített az angoloknak.)
Vagy arra gondoljak, hogy a lábam – kapkodtak ám utánam! –
szépen kilógott már egy hatodik emeleti ablakból?
S egyáltalán! A sebesült ajtófélfák, cserépbe-visszaápolt
növénycsonkok – most jövök én! – (szépen magukhoz tértek!) –
meg mindenféle; mondtam-e ezekkel, hogy: „itt”? hogy: „innen”?…
Dehát a neandervölgyi dolgozó kijózanodik; azt mondja: így a jó;
és vélekedik tovább, többféleképpen. Lesz például nemsokára
egy fényképezőgépem, melyet a koalák – mert ennyit legalább
hadd mondjak: én a koalák barátja vagyok! – doktor Suzukinak
neveznek máris. (Ő mondott olyanokat, hogy… a félkéz tapsáról, szóval.)
És majd kattogtatunk: Electróval, Certóval. Legyen,
amit magára hagyunk; legyen megvalahányszorozva. De most még
csak egy trükkrajz-sorozat (felébresztem kis barátaimat,
éjszaka egy oroszlános fotelben alszanak) járja.
(Ha egy pillanatig nem gondolunk a nagy Koala-Kártyabajnokságra!)
Az első kép: szétverek egy fél lakást; a második: transzformátor-
-bódé-felírást szerelnek le valahol (ezek ők; csak
tudnám, hogyan jutottak ki a házból!),
a harmadik: ma délelőtt: elhelyezik rajtam az emléktáblát
(azt hiszik, így majd örökké élek, s ezt nem ám önzetlenül várják!):
Vigyázat! Magasfeszültség! Életveszélyes!

 

 

 

Levél egy lebontott házba, K. doktor címére, Prága

Mivel ezzel a kártyacsomaggal örökké játszunk, és
minden játszmának tétje van (ez Nagy Koala Kártyabajnokságunk?),
minden, ami a kártyával történik (és itt nem a zsírpecsétekre,
tintás-ujj-lenyomatokra – leendőek! – gondolok, hanem
a lapok egymásutánjának befolyásolására),
fontos; minden, ami a kártyalapokkal ekképp történik,
fontos egy-egy kimenetel, egy-egy eredmény szempontjából.
Ezért aligha lesz módomban, hogy megvalósítsam,
amit régóta tervezek. Nincs mód ugyanis, doktor úr, a fentiek
figyelembevételével, hogy a kártyacsomagot, leosztás
helyett, egyszerűen feltárjam: megnézzem,
hogyan jönnének a lapok sorjában; helyesebben: hogyan
jöttek volna. Az egymásutániság ismeretében,
változatlanul visszarakva mindent, ez a játszma
megvalósíthatatlan lenne; és új keverést
igényelne a folytatás. Legalább eggyel
– és ez máris végtelenszer növelné a nehézségeket –,
legalább egy „mivel is” (egyre bonyolultabb
jelzésekre van szükség, ha a dolgok egyszer eltolódnak!)
elcsúszna a Bajnokság minden-továbbja. Amiért is
a Nagyobb Sorozat, melynek egy-egy bajnokság (kis betűvel)
csupán a megfelelő része, akárha kettőzőpát
mögé kerülne, vagy mint a pohár vízbe tett kanál nyele-képe;
a csapatverseny sorsáról nem is szólva. Akad, persze,
megoldás. A legközelebbi alkalommal jegyeznem
kell egy valós mérkőzés lapkövetkezését,
igaz, így a játék végzetesen lelassulhat: attól félek,
szenvedélyemmé ez a járulékos tevékenység válna.
A továbbiak Önt, K. úr – ha az eddigiek is! egyáltalán! –,
nem érdekelhetik. (Az érdeklődés mindig csak visszamenőleges,
már megtörtént dolgokra vonatkozik, melyekről tudomásunk
van. Rólunk azonban, hogy önmagunkat többesszámban említsem,
épp az említett Bajnokság tekintetében, nincs tudomás; olyanok
vagyunk, mint a megvalósulatlan kártyacsomagszemle, mert ugyan
hol nyílna módja, hogy így, parti nélkül is felmérjék
állagunkat, barátocskám; nem vagyunk, kedves galambom, hehehe;
mondhatni, nem vagyunk, már legalábbis így, ahogy saját
magunknak volnánk fontosak, a saját kebelünkben szintén elvégzetlen
felmérés szellemében.) És máris bocsássa meg e tolakodást,
maradok kiváló tisztelettel. (És igazán nem a rend kedvéért
kérdem utóiratként, vagyis nem csupán annak érdekében, hogy itt
is meglegyen a hét sor, de Ön végül hogyan oldotta meg a posztumuszait?)

 

 

 

Váratlan alacsonyság

Emlékeznek-e („ahogy lementünk elébb az enyhe ereszkedőn, így; és
aztán befordultunk jobbra a másik, fás utcába, úgy; de még előtte
átvágtunk a bulváron, mert ott ültünk a túloldalán a parkban, egy
padon, egy fa alatt, s ott volt a közelben egy szemétkosár, és a
papírt nem egyben: a papírt apró darabokra tépve dobtuk bele, dobtuk
a fák tövébe, a gyepre, néhány blokkdarab így is az egyik szélfogó-kabát
zsebében maradt; és azon az enyhe ereszkedőn haladva, már másodszor
két napon belül, pedig nem volt főút, rájöttünk legalább egy össze-
függésre”) arra a leereszkedésre? („Valóban mi egyéb indokolhatta
a fényképek eredetét a ház falán, az üvegtárlóban? ilyen gyorsan?
az volt a követség, a távoli ország követsége, onnét jött friss híradás;
és szemközt volt egy ház, meg akartuk mutatni egymásnak, illetve
egyikünk, és illetve: egyikünk észrevette a nagyon alacsony rendszámú
autót, a szemközti fák alatt parkolt; bekanyarodtunk a fás kereszt-
utcába, jobb kéz felé, tudtuk, mindjárt jön az épülő hat-hétemeletes,
ahol még csak egyetlen hármasablak volt beüvegezve, az első emeleten,
mintha ott lenne az építési iroda, és ez az ablak épp ferde volt;
zöld bódé állt azon az oldalon, ahol elhaladtunk, mellette egy oda-
láncolt vagy másféle kézikocsi vagy taliga, és akkor már egy ember
feküdt rajta és újságot olvasott. Meglepetésre ott volt az első sarkon,
bal kéz felé, az ereszkedő utcával párhuzamos út első sarkán
az élelmiszer-nagyáruház lapos épülete; előtte a keramitkockás virágpiac.
Az áruház s a virágpiac háromszög alakú területet foglalt el, három
utca fogta közre. A neonfényben úszó hét medve, az élelmiszerek
hosszú fagytárlói, a palackozott, bádog- és műanyagdobozos vagdalékok
és folyadékok közül kilépve azután, ki az eleredő esti esőbe, le a
háromszög csúcsa felé vezető lépcsőn”.) Ott volt a csúszós, keramitköves
virágpiac; meztelen, nagyerejű lámpakörték fényében rózsaszín
broméliák között találták magukat, a cserepes növények meglepő
sokaságban, nagy alacsonyságban helyezkedtek el.

 

 

 

És amit tudni lehetne ugyanarról

Ahogy a vonatból kiszálltunk, pillantásunk a felrobbantott
csomagmegőrzőt kereste; csakugyan nem volt ott. Át kellett
vinnünk mindent egy eléggé koszos utca túloldalára. A szoba-
foglalással minden rendben ment; igaz, hogy ez már csak
visszaúton derült ki. Átmenő-depónknak is nevezhetném
a várost. Most látom: a lényegre szorítkozva
ígérkezik a leghosszabbnak minden. A mellékkörülmények
kiragadása abbahagyható; ez nem. Átmentünk egy
parkon vagy templomkerten, mielőtt a főútra kiértünk
volna, letértünk, és maradt utolsó este tizenhárom és fél
helybeli pénzegységünk, de már csak egy töltőtollasboltot
találtunk nyitva; vehettünk volna szörpöt, almát is: – – –
Nem mulatságos neked ez az egész? Te igazán tudod, mikről
beszélek; most kinek kezdjem el? minek? úgy igazából? megörökítésnek?
A májas helyen szétszedtük a fényképezőgépet; ott szaladt
bele a villamosba az a kis autó, nem mertük lekapni;
hogy fért bele az a négy kövér pacni, akiket aztán még a parkból is
ott láttunk a szomszéd asztalnál?! Mit szólnál,
ha a gyerekjátszótér csorgókútjával folytatnám, ott
főleg nek… vagyis azt hiszem mindkettőnknek nagyon jól esett
(mit lehet huszonvalahány órányi útonlét után egy ilyen
csorgókútnál csinálni?); és ott igazítottuk meg a félretekeredett
filmet. Mindebből megismerni minket? Vagy emlékszel, amikor
– már hazafelé – megszabadultunk a csomagjainktól,
ezúttal egy harmadik, új helyen! és nyertünk legalább kétszáz
métert, és előbb vághattunk neki az utolsó napnak, és fáztunk,
nem volt igazi meleg holmi nálunk, és felmentünk a töltő-
tollas utcán, ezúttal ellenkező irányban? a városközpont felé?
de mielőtt a főútra kiértünk, letértünk, szintén kaptató
volt az a keskeny utca, és már nem néztük: mi kapható,
elfogyott a pénzünk; de ami maradt! az a nem egészen harminc
egységnyi, azt aztán beosztottuk! Nem kapkodtuk el, három
pogácsát vettünk először, utána kettőt, egyet elfeleztünk,
és egy lejtős sugárúton lekanyarodva a valódi, bontogatott
óvárosba, az egyik bolt kirakatában akadt valami jó olcsó
kisüveg pálinka! Észre se vettük, hogy az ajtón lakat és
rács van. Aztán megittuk ugyanazt a szomszéd házban. És
délután, külön ezért! visszamentünk. A parkban egy padon
ültünk, és – emlékszel? – mit mondtál? – és az a szatyros
háziasszony, hazafelé igyekezve, mit kérdezett tőlünk?
A nevetéstől jobbra-balra dőltünk. És akkor:
akkor. Nem, nem búcsúztunk el se a járkálástól, se a padtól,
a hálókocsifülkében jóval kedvetlenebbül ébredtünk,
de az itthoni pályaudvaron sokkal jobb kedvünk volt, mint
elutazáskor. Taxi gyorsabban akadt, mint máskor,
és ahogy ültünk hátul, a melegben, a sofőrtől értesültünk
róla, hogy – és itt is! – ott lent mínusz-egy-plusz-kettő
köré szállt tegnap a hőmérséklet; és egy szál ingben,
micsodában, vászonkabátban csináltuk végig az egészet!

 

 

 

Egy idegen városban

Egy idegen városban hirtelen ráncigálni
kezdenek, vagy épp ellenkezőleg, ügyet sem
vetnek rád; ülsz egy padon, körülötted
fejbekólintós termések egy fáról, nézed,
felszedik-e, eszik-e, csak azután indulsz
ebédelni. (De egy parkba, ezúttal hátulról,
visszaérkezve, eszedbe jut a rapszódia-töredék,
melyet útitársad fütyörészett az előpályaudvaron
veszteglő vonatban; akkor érkeztél, átmenőben.
És megszólaltatod, mintha otthonról hívna
valaki, komonáton. Azt mondod: „Ezt csinálja
tehát épp az én kis barátom.”) Az olcsó ebéd
már odaátra billenti a nap mérlegét; érdemben
már csak az a park következik, alkonyat
a bulváron, a virágpiac; de ha néhány
napodat összekevered, néhány évedet
netán beismételed, tarkább-e a kép akkor is;
és ha igen, mihez kezdesz vele. (Egy esős napon
– ezt így, utólag, könnyű megjósolni –
a nap váratlanul ki fog sütni; be fogsz ülni
az alsó városrész egyik vendéglátóhelyiségébe,
közvetlenül a járda szélére, a rácshoz.
A virágtartók üresek lesznek; az autóhátsók
betartanak a potyogó leveleknek; asztalodra
címeres – kétféle címeres – poharak kerülnek.)
Itt végetér, érdemben, az egész. Most már haza mész,
ebben a városban akárhova mész; ami jó, befejeződik,
és a rossz nem is bizonyos, hogy rossz, csak azért,
mert elkezdődik. De egy nagyon magas ház
tövében egy vadidegen – zenész? – leállított
harmonikáját a legszívesebben felrúgnád.
Jön a park, szokásos monológod,
a búcsú, az utálkozás a – minden? –
várhatótól. A labdázókra mutatsz, egy gyerek épp
felmegy fejelni; azt mondod, te mindig
így csalódol; és nem vársz semmit a
– még nem tudni – góltól. Azután mellémegy a labda.
(De még mindig a nyakadba veszed a várost,
legalábbis – úgy teszel; ne kelljen járműre szállnod,
ezúttal alkalmi várostársaidat utálod,
keresed azt a sötét kört, a belváros
központi épületének szabadtéri gyomrát.
Ott az utolsó pénzeden vett sonkát
magadba téped; a legszívesebben a tükörablakhoz
mázolnád az egészet. Pincér jön, rendelsz,
fehér bort hoz.) A helybeliek kitódulnak
a moziból; ki látja: végighúzod a szádon
a vászonkabátujjad. A közeli trafik kirakatában
valaki, nem úgynevezett „emberi lény”,
nem hallja a legördülő redőnyöket;
alszik, arccal előrebukva. Még délben,
egyszerre-poros-napfényben hagytad ott; nem tud róla.

 

 

 

Most mintha ráérne, de ebből semmi se marad a végére

Rossz lesz majd, ha ezt az utolsó németvölgyi
parcellát is felszámolják; mert itt a neandervölgyi
(legyen ez az „ember” szó megfelelője)
olyan jókat tud gondolni, mindig valamelyest előre.
A neandervölgyi (a „dolgozó”!) szakít egy kis időt;
a kertész, valahol másutt, nagyollóval végignyesi
a krizantémtöveket, szép száron letöri a fejeket,
eladja jó áron; a nean beül a taxiba (siet!),
dehát amúgy is oda siet, úgyhogy nincs semmi hiba.
Ne is kövessük. Olyan lenne az, mintha
azt mondanánk: „Most a rímeket elkössük.”
(És nyomban kívánkozna egy „gyanánt”.)
A kertész harántfogással (az meg mi?) nyújtja
az újabb csokrot („Ez nem fagy le, kérem, ez”),
kitekint bódéjából egy új úrra. Megy a taxi, megy a lemez.
A neandervölgyi a Mészárosok utcáján felmeanderez.
Virágokról beszélget a sofőrrel. A rózsák, azt mondják
(ők, ők, a kocsiban elöl), a rózsák: lutri.
Nem lehet tudni, melyik fog lekonyulni, mielőtt –
Így érik el, még egy piros lámpa után, a temetőt.
S ott még a hajdani főútra bekanyarodnak jobbra, és megállnak.
A nean kiszállhat. Csokrát beleveri a kocsi bádogvázába.
Aztán már jócskán széthullt fejek kerülnek a bádogvázákba.
Végigzörömböl az avaron, ilyen közhelyszerűen leng puha
nadrágszára; a kapu kitárva, a megemlékezőket (most még utoljára) várja.
Pocsolyákat, személyeket kerülget. Az „Apjakóm” feliratot
(ez csakugyan ott van! hol lenne, persze) csak kifelé jövet veszi észre.
Néz, erre(-arra nem, a sírok „erre” vannak), figyel a részre
s úgy közben az egészre. A változásokat (fogynak!) nagyjából
észrevételezi. Stb. Rossz lesz majd, gondolja, távozóban.
De ki mondta valaha is, hogy jól van?
Ő most nincs jól. Rajta a náthája. De rajta a bundája is.
(Már nem az a hajdani; valami hamis.) Ám itt mindig eszébe
jut valami igaz. Miközben az egy szinttel magasabban kiképzett
sportpálya villanyórája, akárha valami igézetnek engedelmeskedne,
kettyen egyet-egyet a percekre… a bentlakók közül senkit
el nem ámít. Távolabb az ál-mór stílű óragyár ívsora,
jobbra egy lakógép, akár egy szálloda. Most ér oda
az „Apjakóm” felirathoz, visszaútján. Hátrafordul; ha a borostyán
között még megpillantja a gyertya lángját, szerencséje lesz.
Amíg kell, visszamegy; amíg nem látja végre. Akkor már el is
felejti, ami az előbb jutott az eszébe. A temetőlátogatás,
legalábbis itt, a németvölgyiben, mindig valami újat hoz.
De nem kapcsolja össze a kettőt; a szerencsét nem kapcsolja
reményként egy iménti gondolathoz. Valóságérzéke győzedelmeskedik.
Pedig talán még ki is mondta: „Majd fekszünk egymás mellett…”
(Senki se láthatta a szájmozgását.) És – miféle sejtjei? agy-? –
végigpróbálják, ahogy egymás mellé kerül
„Az-Én-…” („…Kicsi Barátom”) és ő, a nagy. Mindenre szava van,
ő a nean. Persze, épp az, hogy most mégse. (Egy-két dolgot
eközben nem vesz észre; így sosem tudjuk meg, mit.)
Lassan úsztassuk ki a képből gondolatait. Már a buszlépcsőn.
A jelenség tipikus is, gondolja azért, meg nem is. Atavisztikus?
Aligha. Tapasztalata szerint kevesen tudják, hogy bizonyos
medveféleségek „őse” az eukaliptikus koala.
(„Neki nem is mondtam még soha”, gondolja, „hogy engem is
szólíthat… valamiféleképpen így.” De azért ez a nean-dolog:
szegényes. Megnézné, aki ebből ügyes játékszót képez.)
Ezek csak pótlólagos megfontolások, nem tartoznak a képhez.
Nem, „az sem lehetséges”. (Mi történik a földben, gondoljuk meg.)
Viszont valaki megpendítette egyszer – jó ötlet –,
hogy „az elégetés”… Csak az a por, olyan kevés, az a
bizonyos (színű) mellény, (szín jelölőszava) – mi lesz vele?
De ha a részletektől eltekintene,
akkor se megy. Kivel lenne ő, ki lenne vele?
Most már e sorokat sikerült olyan érdektelenné tenni
(és a későbbiekben hasznossá! néhány utalás
– mellény színe: lila! – roppant értékes,
már csak azért is, esetleges gyakorlati kivitelezés végett),
hogy a neant alkalmasint gondolatban sem kíséri senki.
Ezzel közelebb jut az „egykoriak” magányához,
akiknek, melyik évszakban mit, krizantémot, rózsát, margarétát hoz.
Rossz lesz majd, gondolja (és a versben itt lesz otthagyott;
ehhez kéretik elolvasni mindazonáltal
– erre természetesen senki sem kötelezhető –
az első versszakot). Vagy, hogy semmi – álígéretként! –
körbe ne forogjon, mégegyszer mosolyogjon azon, hogy az „Apjakóm”
mellett („Az a rohadt fakóm”, rángatta ruháit) egy beszédfoszlánnyit
elkapott; valaki azt mondta: „Látom, megvan a fogacska!
Az új! Az exhumáltat nekem adja?”
Igen, csakugyan üdítő az élők társalgása.
Amíg ilyesmit hall, legalább nem kell gondolnia másra.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]