A félbemaradásra váró katedrális

 

I.

„Kertünkre illat-mézet trombitálnak”
(Jékely Zoltán)
 
Egyszerre annyi mindent kellene mondani is, meg
elhallgatni is; hogy: Melyiket ne? Melyiket elébb?
már ez elég: már ez zene; de ha valaki sajnálja
az időt, ne is kezdjen bele. – Ez most, tudom,
megint egy alkalom; a magamét mondhatom,
vonakodva, de legalább nem fuvakodva; miféle
húrokat pengetve – és közben mintha valaki
csengetne! –; és míg szól egy szépséges komonát,
medvéim hangszere, az ablakomon át – hol is
volt az, hogy „hárfa”? – be-be-nem-csinál-semmit
az a pár fa, melyre az írógép mögül kiláthatok.
Ha itt valaki integet, csak magam lehetek:
(egy villamos után, például); és néha arra
gondolok: sétálhatnék; (persze, nem így-szólok-magamhoz:
„Hiszen itt vagy még”); de azért ezt-azt mind többször
otthagynék; hát akkor minek szaporítom a dolgom
azzal is, hogy ezt írom? – Amikor elhatároztam,
hogy leülök, szólt az agyam, még majdnem úgy, ahogy
én szeretem: úgy elcsitíthatóan. Más ez, mint mikor
valamiről szó van; mert mindig kissé reménytelen
a szólam, ha szó van rólam; utána mindig azt érzem:
valómat szórtam. – De néha jó, hogy oly sűrű a kotta,
és szinte tíz ujjaddal beletúrhatsz, jobbról-balról,
mint egykor a hajadba, visszafésülködhetsz
gyerekkorodba, és ha lehunyod a szemed, még azt is
hiheted: nem fogyatkozik e sose túl vad rengeteg; hogy e
– mikor? – ritkulás, mely még ad bizonyos keretet,
talán túlélheti azt a ki tudja hány napot, évet vagy
évtizedet, amikor aztán – előre is mindegy,
hogy leviheted s hova viheted. Azt hiszem, ez
olyasféle leosztás, mint az a bizonyos kockás zongora
(általános műveltségem, íme, még a modernek dolgaiban
is milyen hiányos; dehát én sem szeretem, ha belekevernek,
hagyok békén magam is mást, el se juttatom a tudásig,
ezért, ha bizonyos űr ásít, abba legfeljebb a más
foga vásik, én összeszorítom, vagy céltalan tátogatom
a szám, itt s másutt: „Na lássuk hangszerem!”;
nem mondhatom; nincsen velem). Hallom én azt? ha majd
az engemet legközelebb érő rögök dübögnek? Hát akkor:
hogy kitűnő szellemek leküzdhetetlen alkotásdühüknek
miként nyitnak lezúdulást s -folyást… – Nézzünk
valami mást. Az Ipoména utcai vécét, az épkészség-
-ipari dolgozókét, gondolom, ott a tál, és a fejembe
sehogy se akar bemenni harmóniák szerint a Café
Oriental, azt magyarázzák alkalmi zenekari társaim.
Ma szörnyű lenne e kín, hogy le kelljen ülnöm
egy zongorához; vagy egy szűk fülkében álljak, és csak
húzzam a láncot, öblítsem a tálat; de ezzel is
csak a percek telnek! a táncolnivágyók türelmetlenkednek!
s aztán… megtelepedjem a szégyen padján. Vagy nem is
szégyen egészen! a szaxissal, a trombonossal, a nem tudom
kivel együtt én is kiveszem a részem a sok közepesre-
-sikeredés egyikéből; iszunk, a zenekar közös üvegből,
melyet egyik társam már régóta sürget; megyek, én vagyok
a legintelligensebb, vagy: én vagyok az ürge; hiszen
a zongorista-cseretárs jó eszű mérnökhallgató igencsak;
mindegy, addig is félretolnak, beszáll a helyemre,
de nem hinném, hogy ebből is túl sok babér teremne. (Nem volt
előtte, a vécébeli tanácskozást kivéve, egy árva próba!
Most aztán benne vagyunk a kakaóban.) Nos, bor van.
Legalább szünetelünk. Ma már nem is értem meg e letűnt
időket; egyebeket se; sőt, ami tanulság megmaradt, az is
olyan „absztrakt”, mire használható agy-pakk: hogy,
például, egy idő múlva – más választásom nem lévén,
zongorista társam végképp kidőlvén, bár ő volt a jobb; így
visszanyomott a forgószékre a zenekar kis dugasz vezére –,
mondom, a legjobb választásnak azt találtam, ha csak
imitálom, hogy játszom, mozgattam a kezem a repertoáron,
mert ez még mindig jobb volt, fülbemászóbb; másképp:
akárha egy repedt poháron… Így aztán, ha nem „stimmelt”
valami, legalább én tudtam: engem nem lehet belehallani;
persze, nem várhattam, hogy e megoldást tartósan elfogadják,
(a zenéltetők vagy a zenekar), mégis, legalább
a „megtorlást” elkerültük csere-társammal, és éjfél felé,
pár megmaradt hívünk kíséretében – otthagytuk a helyszínt,
a „hajnalig”-ot, s hazaindultunk az éjben. (Akkor még,
azt hiszem, volt Kossuth-híd.) Szóval, jó régen
történt; és nem mondhatom, hogy ne lett volna más
alkalom, amikor több jóval ajándékozott meg a zene
(– az ilyen is! –). (Földvárt, a drezdai főpályaudvart
említsem-e? emeleti különhodályban fél-alvó vonatravárók
gyönyörködtek játékom báljában s bájában, dzsesszem
erős baljában; egyéb híjában.) Igyekszem rövidre fogni;
nem fogunk a végén mulatni. Persze, min is igyekszem
én itt túladni? Lassan fogy a lehetőség. Este majd nagy
lesz agyamban a hőség; mindig megfogadom: csak napi adagom
teljesítem, azzal boldog vagyok; nem leszek igevonó-hite-
-hagyott. Dehát, ha szól ama szépséges komonát,
utat tör szándékomon át, szándékom ellenére. Figyelek –
– miféle? – zenére? – figyelek?? Hagyom, hogy
vigyenek a mindenkor-(úgy-látszik-)szükségesek. Ez is
afféle időtartam; melyből majd megmarad vagy nem marad,
rajtam ragad, hogy ebbe-abba belekaptam, de nehézségekbe
botoltam, s belesültem a darabba; vagy: imitáltam
a repertoárt. De a túl zsíros tepertő is árt, és egyszer
még kiderülhet: az a végzet, hogy túl sokat verem az írógépet!
Én nem az isten lábát fogom, csak a szék lábát, ki ne
menjen alólam (– javításra szorulna két csap! de ha,
amíg van, így is olyan jól van –). Ez van; ez van
valóban. És ők. (–) (Ez részletezhetetlen.
Nem férnek meg sorokban és rímekben.) Mi ketten, vagyis
Te meg én, állunk világuk közepén, elején, tetején…
és a végén. Ők addig élnek, míg te, míg én. Csak:
utánunk is megmaradnak. Lesz mindegyikük: egy darab
csak. Az élők útja „egyszerű”; szintúgy a zeneműveké.
A hús- s kottafej darabok, játék- s elmeindulatok,
ha már mely-melyikük elindulhatott, vagy véget ér, vagy
vége sose lesz. Nekem, íme, ez valami megoldhatatlan,
elintézhetetlen nem-is-tudom-mit jelent, ha jelent.
Komonátjuk nem szólhat odalent, telemenne földdel a…
a mi is? Ők tudják csak pontosan, bár mi is
úgy teszünk, mintha tudnánk. És akárha rátenném kezemet
a zongorára, és játszanék nekik egy altatót (– amit
elég jól tudok –), vagy egy ráadást (lefeküdni korán van
ily kis lények honában), s úgy érezném: csalok.
Valamit előcsalogatok, ami: nem is ami, de nem is
valaki. Hangját, csak ha enyémet és Tiédet, úgy hallani
(ennyi talán elég lesz!); nem eleven, nem üt csorbát
„kényelmemen”, mégis úgy érezhetem: szeretem,
nem nélkülözhet, nem nélkülözhetem, „felvehetem”, mégis:
megfoghatatlan… Akár a hangok egy zenedarabban,
de csak míg itt vagyok, fölül és egy-alakban. Ha ez majd
nem így lesz, rajtuk már a legszebb vers sem segíthet.
Hová kerülnek? Persze, ahogy a hangjegyeket
a kotta vonala, elhelyezhetem őket, biztosíthatom,
hogy ne porosodjanak nagyon, esetleg beszélgessenek
velük. De… hátha talán csak én nem-leszek nélkülük?
És nekik, nélkülem, valami más kezdődhetik.
Mert jelezhetem-e, milyen volt együtt-létünk pontos üteme?
hol volt szünete, egyebe? semmije és mindene? Hol voltak
erőszakos kihagyások? Hol voltam skót irántuk?
hű dudásuk? Oly reménytelen eljutni a viccig, ott már
érezni: valami kisiklik; és nem látszik a híres írógép
billentyűzete… és hogy a fák… és hogy csengetnek-e… – –
És erőszakolt kapcsolattevés, hogy e Megoldhatatlan:
büntetés, mert oly számos megengedhetetlen alakban
imitáltam csak, akármit csináltam; (nem, ez egy ósdi fordulat)…
Marad: hogy ami végül kellene, nem maradhat velem,
nem maradhat nálam. Nem lesz, és mégis úgy kell tennie;
semmit sem tesz, csak meg kell lennie, maradnia. Hol
történt a hiba? Ha egykor, mikor volt még (?) kezdete,
felteszem a kérdést: Belekezdjek-e? Mi legyen és mi ne?
De ha előbb így fontolgatsz, joggal azt hiheted:
csak sajnálod az időt, és tudsz valami jobbat; amit
bármikor bármi meghozhat. Talán, afféle elfogadhatatlan
befejezésül – – (– mert mit csináljak –), talán higgyem ezt,
hogy nélkülünk semmibe-libbenő
kis lényük valaki-valami mással kiegészül…
számomra éppoly elképzelhetetlen ez,
mint, mondjuk, Corellinek egy hanglemez.
Hogy én is az vagyok és más is az.
Hogy ezt elismerni érdemesebb,
mint ha arra kérdezgetnénk: mi az.
Van e sűrűsödő vagy ritkuló
mindig-mi-az és mindig-ugyanaz.
És oly itt-lévő s oly kivehetetlen,
hogy még csak nem is lekéshető
és még csak nem is remélhető a vigasz.
 

II.

(Non-stop tréning)
„Akár a nagy lepkék egymás után…”
(Jékely Zoltán)
 
Ennek a békeállapotnak itt, ahogy most éltek, vannak ám
áldozatai és halottai; s ha egy vasárnap reggel együtt
ébredtek a gyerekekkel, de műsoruk helyett valami másképp-
-szép-vidéket domborít a képernyő, oly helyet,
ahol még Játékaitok se jártak, („Ahol még ők se
járhattak sokat”), s a heverőre, a beágyazatlan
párnák-takarók hajlatán, odasikerítitek az Alpokat,
három kispárna a Hahnenkamm, és a hetvenkettes „új” Medin,
Babar – stb., stb., stb. – odabűvöli a kitzbüheli
műlesiklópályát, (majd a keddi Volksstimméből elolvasom
nektek, ki melyik futamot jelölte ki, melyik edző;
„Nem, nem maci!” és barátotok Perillat-ját
sem látjátok viszont ezúttal; de hogy erre még emlékeztek…?
…S felidézitek azt a hűvös olvasótermet
1966 augusztusából; hétköznap délután volt,
s egy nyári alpesi világbajnokság eredményeiért
kikértem egy kazalnyi Volksstimmét, és amíg „az anyag”-ra vártam,
a falipolcok mellett sétáltam, szokás szerint, szokásom
szerint; s akkor megláttam – a déliek folyóiratában –,
először láttam meg komolyabban, nyomtatásban: saját magamat…
De aztán mintha mi sem történt volna – legalábbis
körülbelül úgy! –, másoló-munkához láttam, kiírtam a futamokat;
ott volt az, hogy Perillat lemaradt? épp-hogy-különbséggel
a második helyen végzett… Melquinod mögött talán?
Mert megint más eset volt, amikor az első futamban
esett, s hiába, hogy utána a másodikban „messze maga mögé utasította”
a mezőnyt – s nem is hazardírozva! –… És Killy varázshármasán
is majdnem miatta esett csorba! Mindketten hogy vigyorogtak!
Én meg egyszer magányosan bolyongtam – a József-körúton! –
s gyászoltam nagy barátom, osztoztam kudarcában; ilyen
vagyok – de az is lehet, sajnos, hogy csak voltam,
általában, és azóta valamicskét romoltam… De nagy baj nem lehet,
ha:) mondom, odabűvölitek, s körülülitek, mint a tribünöket
elborító nézőkoszorú; egyiktek se szomorú, egyikünk se szomorú.
Medin-Kolač (elmaradó személyleírás! csak egy dátum:
1972. szeptember 22., lilával; ez a lila viszont nem tévesztendő
össze egy mellényszínnel, tehát – valami mással!)
nem óvatoskodik, ez rá vall, egyik fele arccal, a másik háttal
odatálal egy mesés rajthelyet (– mert: EZ AZ EGÉSZ CSAK MESE!
A SZEREPLŐK S ESETEK: KITALÁLTAK!), épp csak a „LONGINES” felirat
hiányzik, de van itt mérőberendezés másik, egy harminchárom éves
öregúr „STOFFELS”-a, mutatja, hogyan veszi a kapukat
– az ötvenvalahány (ötvenöt?) nemlétező kaput –
a Medintől enyhe szögben lefelé vezető (elmarad: micsodákon!),
– …n tehát, a három (elmarad: ki; tulajdonképpen: Cs., A. és L.)
(és a szerző itt nem CSAL, ez másutt kiderül!),
hogyan ér célba – bámulatosan! akárha Perillat után!
a vízszintes (nos: itt elmarad a…) síkon.
És ti (ők), a non-stop tréningezők, és mi, „Játékai(to)k”,
várjuk, hogy a napfényes vasárnap délelőtt feltűnjenek a képen
a „valódi menők”. Gépünk még ugyanaz az ANTILUXUS
– és most már az is lesz –, amelyről (amiről?) egykor olyan
biztosan tudtuk: „Az ember mégsem vesz…” („a lakásba…” mit is?)
Aztán egy szép napon mi is… Azóta itt a láda,
és ha garanciával ki nem cserélik, most már ezt nézzük
és ti is „ezt nézitek”; és itt talán azt kellene hozzátennem,
hogy ez korántsem alakult olyan „természetesen”… Papírvágó
kés? levélnehezék? mi fenyegette a domborodó vastagüveg-szemet?
virágcserép? Lehet, egyik se épp; mindenesetre: ép
maradt, s most már nem is lesz töredék. De semmiképp sem
felejthetem – az emlék erősebb a bizalomnál! –,
hogy mind e békeállapotnak itt… nos, nem feledhetem
áldozatait, halottait; s az egyik előfutót, tudom,
megállítjátok előbb-utóbb, akárha lassított felvételre
váltva – nagyon! –, vagy megállásig-visszapergetve
(van köztetek „technikai-zseni-medve”!), egy emlékpercre,
ahogy egy-s-mások tiszteletére szokták… és képzeletben
láttok egy vattás-dobozkát. Mert – s most folytathatom!
ahol abbahagytam; tudniillik: szinkronba-hoztatok,
s ezért gépem se kattanhatott –, mondom, mert hogy e
játék-Hahnenkamm után a másik, a valódi kitzbüheli
(az idei! melyet Bob Cochran személyében, franciák
s osztrákok után először nyer tengerentúli) ily békés körben
élvezhető, bizonyos előjáték nélkül, sajnos, már nem képzelhető.
(Bár azt hittük, lehet; és talán lehet is; csak épp nem lehetett;
és vannak bizonyos módok, ahogy az „így adódott”
és az „úgy adódhat” különbségei elmosódnak. Nem is
az egyszerű status macquónak esetére gondolok itt; hanem az ember
– lásd egyebütt: csak úgy! – elgondolkodik, s bár
nem göngyölít fel semmit – legfeljebb takarókat! –,
és félbehagyja a végigjárandókat – már buknak!! –,
a megvalósítandók elmaradását – vagy talán:
egy mindig-elmaradás megvalósulását! – olyasminek érzi,
akárha „világát” maradéktalanul elérni tudva
máris haladéktalanul megalkudna. Mert…! s ha erre a „mert”-re
lehetne mit mondani! Ha volna mije e „mert”-nek! Dehát
a dolgok csak így vagy úgy megesnek (– az első tizenöt
között, épp a legjobbak csoportjában, hányan esnek! Pedig
még csak ezután lesz igazán jeges a pálya; és, íme, a másod-
rangúak jobban vigyáznak… vagy nem is olyan másodrangúak?
Nyújthatjuk s rövidíthetjük az u-kat –), és vannak, amik
lesznek; s vannak-e, amik nem? Mert ha nem, az ugye: nem?!
Ám ahogy ezen a műlesiklóversenyen is van két futam,
és van nem tudom hány tizenötös csoport, rangsor szerint,
de ahányan egy-egy előbbrevalóból kibuknak, annyival hamarább
jut a frissebb hóból minden hátrábbra-rangsoroltnak,
ha másodszor indulnak a másik pályán… Jobb, ha hasonlatát
nem fejezi be mindig mindenki… S ahogy a „mert”-ekre és okokra,
éppúgy nincs az ilyen példázatokra…: éppúgy nincsen mi ezekre sem.
Az van, ami; egyszerien. S ha már ez a vasárnap délelőtt
egyszer ilyen, és a heverőt – beágyazunk! – elhagyják
a „nézők és helyi síelők”, és mert a képernyői rajtig pár
percet várhatunk, talán csinálunk valamit, talán gondolkozunk,
talán beszélgetünk, iszunk a hűvösebbik – langyosabbik? bizonyos
– italféleségből, és mindenképp tétlen
élvezzük az elevenek, a templomon, hétvégi vonaton,
családozásokon, kórházon s még min kívüliek… mijét? amit a hét
vége ad-hoz (ad hoc! s mindig a vég…!), élvezzük tehát, amit
a sokat-tevékenykedők és a – tulajdonképpeni! – versenytelen
non-stop tréningezők élvezhetnek, ha nem tudják, utolsót
mikor taszít rajtuk – s lesz: stop! – a non-stop.
S ha most felszámlálnánk halottait – de ez: megtiltatik!
saját jól-rosszul őrzött derűnk érdekében! – csupán e vasárnap
délelőtti nyugodhatásnak, a boldog-boldogtalan zavaroknak,
(tányér-hajigáltató romoknak képe is „feldereng”; lásd:
vasgerendák! lógtak ki „a házból”, egy szoba zongorástól
zuhant két emeletet, ki hallott ilyen zengzetet, összhangzatot!
ehhez képest a csendet-zavarók…! és néhány pincegyerek-társsal
feljártam „diszkoszt vetni”, tovább csorbítani a csorbát,
míg a nagyok a megmaradtakat kikaparták…), tennénk
mindezt előbb-utóbb kisikló emlékezettel, mint a műlesikló,
aki légben-kalimpáló lécekkel, háton-fejen érkezett el…
nem a célba; a pályát körülálló embersorba s -karéjba.
Mert csak az történt itt is, ami történt; s egyebekben
sem hiszem, hogy „mi okból” s „miért”… csak „a világon”
valami tombol, és ehhez kell: aki–ami. (Legfeljebb
szégyelljük utólag a szerepet, s nem akarjuk többé magunkra
osztani; fél az ember, hogy a padló megunja?)
(És most, hogy egy zárójelből kikeveredjünk
– mely: akárha két léc kalimpálna felettünk! –,
nézzük a képet: ott áll a második futam első rajtszámosa,
J.-C. Augert, Medinéknek: Tregua… nem épp a kapu-pályák
napszámosa, és nem is akarja, hogy lepipálják,
persze, ehhez kockáztatnia és óvatosnak maradnia
egyképp kell; de ebben már megegyeztünk valahol a „közönséggel”;
hogy teljesíthesse a pályát, csínján kell
bánnia a tized- és századmásodpercekkel, de amíg lefut,
legalább nem torlaszolják el előtte a kaput… „mint Schranznak!”…
ezt Alacsony mondja, hogy kisegítsen; fél, hátha nagyon merészen
kanyarítom kifejezés-ívem; s ha jól veszi őket,
el is sodorhatja a pályajelzőket, ő tudja, mire jut!)
(Ilyesmiről beszélgettünk, te és én, amíg a versenyt vártuk;
hogy mik a lehetőségek, az esélyek; már ahogy mi látjuk.)
És most:… nézzük a hátralevőket. A „sérülőket”
ápoljuk már. („Játékaink fejlődnek!”) (Én „goromba”
sosem voltam – úgy igazán! –, bár gyerekkoromban egy-egy
pusztító-társamnak illemből segédkeztem, s olykor magam is
kezdeményeztem, így röpítettem ki az ablakon néhány játékosom
– ez még gombozó-korszakomban volt!! –, például: Evaristót,
mert egy ordító helyzetet elrontott; s talán Probstot? nem, ő egy
vas kapufán csorbult ki; akad tehát régi példa
is ellenem; s hogy „egy egész ház hallatára kellett zengenem…”
– valahára ennek is vége, nem? nemcsak a vasgerendán lógó zongoráknak)
(most, mindenesetre, igen emberséges vagyok, így néz fel
rám néhány medve; könnyű nekik! idejük: örök, s jól akármi
csak ennyibe fér… Persze, ahogy a csatáromért lerohantam!
építkeztek, a járdán a homokdombban találtam meg, de: kikotortam!
És, emlékszem, annakidején, mielőtt elaludtam, Noé-komplexum-ban?
„barátaimat behajóztam”, s még a korláttól is arrébbtoltam őket,
ha nagyon nekidőltek… és együtt voltunk, ahogy kell!
Hol volt ott Hypnoval s Elenium! Front! Sok más, ami
oly remekül tud lelket menteni és testet rontani. Könnyebb
a medve-út itt!) (Bár ez sem egészen igaz! kinek a szőre hullik,
kinek a szeméről pattan le egy szemernyi festék,
„STOFFELS”-úrnak többször összevarrták – mint most! egy rossz
rímmel! – a testét, és sosem felejt – ha én sosem! – bizonyos
estét, amikor egy emeletnyi rom alól mentették ki
[egy Kosztolányi-kötettel?]; és egyik-másikuknak a fülére is oda kell
nézni, nem lazul-e; kell-e ragasztani; vagy a nyelvüket,
ezt mindig egy csepp méznyi Általános-Rekord-Palma
szer illetheti; és így tovább.) Befejezik a nagyok futamát;
„de jó, hogy megúsztuk ép bőrrel!” – mondjuk: helyettük
(vagyis: helyettetek!), hogy „beszámítson az összetettbe”,
(ahol mindegy „ilyen-ember” és „olyan-medve”; ahol kimossák
megszárogatják a szereléseket, és lepereg mindenről minden hajdani
kínosság). És ha egy s más nem így lehetett… csak én
tettem – mondtam-e az elején? –, én tettem úgy,
„mint ha próbát teszek…”? Mivel? „ami” velem mindent tehet?
S tetet? (Csináltat.) Ily „csinn”-be megyek?
(Csinn = összecsapás.) Vagy: épp e csinn áltat?
De létezünk-e oly külön alakkal,
ahogy látszat szerint s rombolhatólag?
(És ez nem „sport-”, „világ-” vagy más hasonlat!)
Kisszerű áhítás, hogy „hátha óvnak…”
Mégis ez a leginkább érdekes!
…S itt feladom. Kihagytam részeket;
mint ha a műlesikló bizonyos kapukon kívül viszi a léceket.
De majd lesz egyéb alkalom; és más – másutt olvasható…
(Már csak Kitzbühel látszik, csak a hó;
mi az, ami itt tűnt el?) Most, míg ezt írom,
készülsz az ebéddel; és valami nagyon más van,
úgy érzem, a papíron; morzsolódás? sohase-volt-egésze?
(Mert hogy a szándék mi volt, az nem mentség!)
S látszik-e majd, ott, egy tribünre vésve:
EZEK EGYMÁST ISZONYÚAN SZERETTÉK
 

III.

 
„…bútoraink csontjában megremeg
örök lelke medvés rengetegeknek.”
(Jékely Zoltán)
 
(Egyelőre: folytatás várható.)
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]