A félbemaradásra váró katedrális
„…de a jósnő lefogja a kezét, és kérleli: marad- |
jon, engem pedig ott a mozi nézőterén kimond- |
hatatlan rémület fog el… és felugrom a helyem- |
ről, és megint kiabálni kezdek, mindegy mit… |
és akkor a jegyszedő ismét végigsiet zseblámpá- |
jával reflektorozva a széksorok mellett… és a |
nézők mind rémülten fordulnak felém, de én |
csak üvöltözöm: »Mit művelnek? Hát nem lát- |
ják, mit művelnek?« De a jegyszedő már karon |
ragadott, és tuszkol kifelé, és azt mondja köz- |
ben: »Hallja, maga mit művel?«” |
Egyebek
| Mert én már tudom a poént, |
| most azt mondom el, hogy miként. |
| (Hogy miként jutok el odáig. |
| Mert ez a szöveg eredetileg egy másik |
| szöveg volt.) De addig ne nézzünk a nem tudom, hányadik oldalra; |
| én sem tudom, mi lesz ennek a terjedelme és a tartalma. |
| kiállítási katalógusszöveg- |
| csak két példányban írta le, és a másolatot valahol elhányta. |
| Az eredetit odaadtam a megrendelőnek |
| (igazán nem gondoltam, hogy megsértődhet). |
| Most már óvatosabb lettem; kérem, fogja fel éneknek, |
| ne tulajdonítsa civil énemnek. |
| Bár a szöveg amúgy is más, |
| ahogyan mindig az két külön-nekifutás. |
| Ne hatódjon meg, hogy ezt magának írom; |
| az első változat nem tetszett |
| – már amennyire a szerző emlékezhet –, |
| és, csak úgy, egy kicsit megfinomítom. |
| Ehhez szükséges a maga választékos lénye, |
| és, ha megvan még, hajdani fanyarsága; |
| mert nekem mostanában nem ihletésre |
| van szükségem, inkább visszafogásra. |
| (Ezzel is kiadom magam szépen!) |
| Emlékszik arra a krumplihámozásra |
| a Balaton boldogabbik végében? |
| Én még arra is emlékszem, ahogy a táborba |
| jó középdélelőtt megérkezve, sorra |
| bemutatták nekem a konyha körül tartózkodókat, |
| de hogy valaki még a sátor alól is kikászálódhat, |
| erre igazán nem számítottam. |
| Maga volt az, Samu, ha nem emlékezne, kék-fehér csíkos trikóban. |
| Aztán jártunk egy jót az országúton, |
| mielőtt – egy este – visszatértünk a Szép Kilátásba. |
| Nem is tudom, magának volt-e már akkor állása, |
| vagy csak az a néhány szép kilátása. |
| Azokra a sárga utcaseprőmasinákra – emlékszik? |
| Ha látom őket, néhány pályaválasztási beszélgetésünk felrémlik. |
| Tudja, Samu, most, hogy újra magázom |
| olyan jól érzem magam így a távolból. |
| Persze, az ember amúgyis gondol |
| de jobb, ha a barátait szóba se hozza, |
| mint ha közös barátokkal emlegeti. |
| Mit mondjak magának? Igazán nem akarok nagyképűsködni. |
| Mire kíváncsi? Hogy körülöttem |
| ez a magára-is-terülő köd mi? |
| Ha erről elkezdenék okoskodni, |
| még azt hinnék, egyikünk a Sokkos Tóni. |
| Nézze, nekem is, csakúgy, mint másnak, van egy bizonyos „egyáltalánom”, |
| mint ahogy szeretek másokat. |
| Ezzel mindent megmondtam. |
| Ne kutassuk, mért reked az öröklét, |
| amíg akad megfelelő töröklé, |
| mely az embert kicsit feldobja. |
| hogy sikerült valamelyest megnevettetnem, |
| Vigyázzon vagy ne vigyázzon magára, |
| Abból nem lesz baj, ha a dolgokat ma is úgy csinálja. |
| És ha már ilyen jól együtt- |
| vagyunk, a kiindulópontot is elejthetjük. |
| Isten áldja! Ördög csepülje! |
|
Fordított Sorrendben A Maga |
|
Mr. Hyde-ja s Dr. Jekyll-je |
|
b.) Samu, ebből már ciklus lesz
| Samu, mi ugye nem jutunk el a lét ősképeinek birtokába? |
| Jó, ha még egyszer lejutunk Akarattyára, |
| a Kefír-táborba; vagy épp oda ugyan soha, |
| beépülnek a partok, fogad a parkok, |
| üdülők, vityilók, luxusnyaralók és keszegsütők sora. |
| Mármost azt bizonyára nem tudja, hogy én magának |
| meg egy bizonyos M. A.-nak („Monsieur” A.-nak!) közös barátja |
| vagyok; ez a M. körülbelül velünk |
| egy időben nyaralt ott (tudtuk? mindent nem sejthetünk…) |
| majd időközben összeismerkedve s -barátkozva, |
| együtt mentünk le, hogy egy film tavi részleteit ott forgassa. |
| (Nem is emlékeztetem most magát arra a két partfokra; tudja.) |
| Szóval ez a bizonyos M. A. |
| volt az, aki az egykori ökörcsülökáztató |
| területén látható vakító-fehér épületet megpillantotta, |
| melynek merész vonala a ronchamp-i kápolna |
| alkotójának keze munkájára emlékeztette. |
| Ezzel a dolog be van vezetve. |
| De búcsúzzunk máris a szereplőktől, |
| akik ott fürödtek az ökör- |
| gázló ingyenstrand részén, |
| vagy a forintos intézmény |
| betonszegélyén heverészvén. |
| Lassan kimegy a divatból (?) a tollszár- |
| fogás, de valakiből csak nem lett pingpong-sztár. |
| És hol van az a két lila torreádor- |
| mintás ing, ha jól emlékszem, Uruguayból? |
| Magának, Samu, a napszemüvegére |
| kell visszagondolnom, abba belenézve |
| láthattam, mily nekem-nem-tetsző a pofám; |
| elismerem, hogy maga talán |
| ugyanúgy bajlódott a saját képével, |
| csak nekem nem volt napszemüvegem, amibe belenézzen. |
| Többnyire mégis inkább a terepet néztük. |
| alatti ütés e sorok szerzőjének. |
| Ahogy egy-két dolgot elnézek, |
| van egy bizonyos T. S. Eliot, |
| akihez remélhetőleg úgy „viszonyulok”, |
| ha jól kiépítem a centrumot, |
| Azaz: épp fordítva. Látja, milyen keserves |
| mesterség ez az enyém is; |
| mire a gondolat eljut ríméig, |
| az olvasók réges-rég elfelejtik, |
| hogy várjanak rá, vagy nem tudják, hogyan ejtik |
| a hajdani világbajnok nevét. |
| És mondanak egyszerű euvét. |
| Tudja, ahogy elnézem ezt az egy-két dolgot, |
| képzeletem pár évet szívesen visszaforgat. |
| Amikor még az ilyen fentebbieket halálos komolyan gondoltam; |
| és, isten tudja, mégis sokkal vidámabb voltam. |
| Időztünk tehát szerénységemen. |
| És mert a magamnak-szabott terjedelem két-három oldal, |
| ideje lenne, hogy a maga dolgait is nagyjából elmondjam. |
| Nem hallja? Az isten szerelmére, |
| e szándékom alól mentsen fel végre. |
| Elég rég nem találkoztunk, |
| és mert egymás előnyére nincs miben változnunk, |
| legfeljebb maga megállapítja, hogy meghíztunk |
| (ez kettőnk közül én volnék), |
| és egy kicsit tovább kopaszodtunk |
| (értve itt ugyancsak e sorok szerzőjét), |
| sőt, ha valamelyikünk felolvasná ezt |
| (és, fogadjunk, maga megint rám tesz), |
| kiderülhetne, mint Akarattyán, |
| hogy a költő-önhangsúlyozás igen ramaty ám, |
| ezért aligha színpadképes. |
| Ez kényes téma volt; megúsztuk, ahhoz képest. |
| És ha már ilyen szépen fellélegeztünk, |
| ahol a többesszám csak fejedelmi, |
| jó lenne egy nagyot vidulni vagy vedelni, |
| vagy egyszerűen: elbeszélgetni. |
| Addig is hadd kérjek egy szívességet, |
| melyet, tudom, meg nem tagad. |
| Hadd mondjam, számos egyszerűbbség végett, |
| Az ember kerülni kezdi a társasörömöket, |
| ha olyan érzékenyre hangolják, |
| hogy utánuk a világ kétségbeejtően süket. |
| Hát akkor ezzel is megvolnánk. |
|
| Samu, hogy az istent tovább ne kísértsem – – – |
| – mert az még csak hagyján, hogy valaki félreért; nem? –, |
| azt nem akarom hogy magát is megsértsem. |
| Hadd mondjam el itt tehát a lényeget, |
| Jó, amivel ilyen hamar kész lehetek. |
| De ha azt mondom, ők sem ismerik, |
| majd mindjárt nem tetszem nekik. |
| Csak hogy ez az „ők” itt kiket jelent, |
| ez az én legáltalánosabb rejtjelem. |
| Beleesett, Samu, maga is ebbe a szórásba, |
| ahogy beleesik egyikünk ebbe, a másikunk másba; |
| vagy így, vagy úgy fogják pórázra |
| az életkörülményei, és egyszerre „mintha úgy le lennénk forrázva”. |
| Egy pont is gond (az ember oly kis pont), |
| de a kettőspont ennek megfelelően kettős gond. |
| Ezt maga nagyon jól tudja. |
| Azt már persze én nem tudom, mennyire unja vagy nem unja. |
| Mondom, eleinte csak azt akarjuk, hogy beleshessünk |
| valahova, de azt még később se, hogy beleeshessünk; |
| és hogy így múljék az idő felettünk. |
| S mert a szórás többnyire igen váratlan, |
| nem tudhatjuk, ártó-e vagy ártatlan. |
| Én ha elkezdtem szórni magam körül a népet, |
| büszkén mondhatom, legfeljebb magamnak ártottam. |
| De így legalább tudhattam, kinek a tyúkszemére lépek. |
| (Bár a távtyúkszemhágás is komoly divat e fejlett korban.) |
| mert tovább nem „barátkoztam”, |
| dehát én nem „így határoztam”, |
| így hozták az említett körülmények, |
| s ha jól megnézem őket: örülmények |
| is. Viszont hát Balzac sem azért írt, hogy eladósodjon, |
| nem árt, ha én is mihamarabb megmondom, |
| mit értsen alapfogalmaimon, |
| vagyis: mit őrlök itteni-s-mostani malmaimon. |
| Ebből azután majd kiderül, |
| „Ők” = bárki, magamon kívül. |
| Sőt, én magam is, ha valaki épp úgy-bűvöl. |
| Személyiségünk egyre bővül; |
| az ember néha egészen váratlanokat bődül; |
| de hogy a „kettőt” önmagában elérje |
| – hadd reméljem, hadd remélje –: |
| Ami meg két darabból kettő, bármily elrettentő, |
| Múlik valamelyest a tetterőn. |
| S ha már ilyen ügyesen kapcsoltam: hadd folytassam. |
| Még hogy én magára megharagudtam? |
| Ezt maga tudhatja a legjobban. |
| Sőt, maga az első, legalábbis a második, |
| akire a lelkes szerző szavakat pazarol, |
| úgy értem: akit egykori barátai közül kizsarol, |
| hogy szolgálják költői céljait. |
| Mert azzal is a láb macskásodását |
| kerüljük el, ha (nem) kerülgetjük a forró kását. |
| Mondja, maga úgy vissza tud emlékezni, |
| gyerekkorában ebédre szilvásgombóc? |
| Mondok egy nagy viccet: most már annyi marad. |
| Kedveljük a tömör fogalmazási módokat |
| – mint ha nem a szemközti, de az oldalfalat |
| koppantja a medencében a fej, pedig annyi a hely; |
| s mert szintugyanígy ezt kedveltetik velünk: |
| továbbot intenek, ha így körülményeskedünk. |
| Nem tréfa ez, Samu, minden kis részletünk- |
| haszte! legföljebb majd többet hagyok itt. |
| (Tudja, csak úgy a pontosság végett: |
| elintézhetetlen kérdésnek |
| tartok bizonyos kismedvéket. |
| Úgysem tudna kellőképp törődni vele; |
| jobb, ha az ember magát inti le. |
| Ha eggyel többször találkozhatnánk még, |
| Nagyobb csoda lenne ez, mint aggkoriban |
| – életbiztosításra! – végelgyengülni. |
| Ettől az én hitetlen lényem is meg tudna rendülni. |
| Megérkeznék, középdélelőtt tájban, |
| hogy azt a kékcsíkos hétalvó képét először lássam. |
| Vagyis (az ember még a szilvásgombóccal is |
| afféle „kényszerítő passzt” rúg) |
| fordítva. Kevesebb = több. |
| Emlékszik a viccre? „Allah, ezt jól ellőttük!” |
|
|
A félbemaradásra váró katedrális
„Kertünkre illat-mézet trombitálnak” |
|
| Egyszerre annyi mindent kellene mondani is, meg |
| elhallgatni is; hogy: Melyiket ne? Melyiket elébb? |
| már ez elég: már ez zene; de ha valaki sajnálja |
| az időt, ne is kezdjen bele. – Ez most, tudom, |
| megint egy alkalom; a magamét mondhatom, |
| vonakodva, de legalább nem fuvakodva; miféle |
| húrokat pengetve – és közben mintha valaki |
| csengetne! –; és míg szól egy szépséges komonát,
|
| medvéim hangszere, az ablakomon át – hol is |
| volt az, hogy „hárfa”? – be-be-nem-csinál-semmit |
| az a pár fa, melyre az írógép mögül kiláthatok. |
| Ha itt valaki integet, csak magam lehetek: |
| (egy villamos után, például); és néha arra |
| gondolok: sétálhatnék; (persze, nem így-szólok-magamhoz: |
| „Hiszen itt vagy még”); de azért ezt-azt mind többször |
| otthagynék; hát akkor minek szaporítom a dolgom |
| azzal is, hogy ezt írom? – Amikor elhatároztam, |
| hogy leülök, szólt az agyam, még majdnem úgy, ahogy |
| én szeretem: úgy elcsitíthatóan. Más ez, mint mikor |
| valamiről szó van; mert mindig kissé reménytelen |
| a szólam, ha szó van rólam; utána mindig azt érzem: |
| valómat szórtam. – De néha jó, hogy oly sűrű a kotta, |
| és szinte tíz ujjaddal beletúrhatsz, jobbról-balról, |
| mint egykor a hajadba, visszafésülködhetsz |
| gyerekkorodba, és ha lehunyod a szemed, még azt is |
| hiheted: nem fogyatkozik e sose túl vad rengeteg; hogy e |
| – mikor? – ritkulás, mely még ad bizonyos keretet, |
| talán túlélheti azt a ki tudja hány napot, évet vagy |
| évtizedet, amikor aztán – előre is mindegy, |
| hogy leviheted s hova viheted. Azt hiszem, ez |
| olyasféle leosztás, mint az a bizonyos kockás zongora |
| (általános műveltségem, íme, még a modernek dolgaiban |
| is milyen hiányos; dehát én sem szeretem, ha belekevernek, |
| hagyok békén magam is mást, el se juttatom a tudásig, |
| ezért, ha bizonyos űr ásít, abba legfeljebb a más |
| foga vásik, én összeszorítom, vagy céltalan tátogatom |
| a szám, itt s másutt: „Na lássuk hangszerem!”; |
| nem mondhatom; nincsen velem). Hallom én azt? ha majd |
| az engemet legközelebb érő rögök dübögnek? Hát akkor: |
| hogy kitűnő szellemek leküzdhetetlen alkotásdühüknek |
| miként nyitnak lezúdulást s -folyást… – Nézzünk |
| valami mást. Az Ipoména utcai vécét, az épkészség- |
| -ipari dolgozókét, gondolom, ott a tál, és a fejembe |
| sehogy se akar bemenni harmóniák szerint a Café
|
|
Oriental, azt magyarázzák alkalmi zenekari társaim. |
| Ma szörnyű lenne e kín, hogy le kelljen ülnöm |
| egy zongorához; vagy egy szűk fülkében álljak, és csak |
| húzzam a láncot, öblítsem a tálat; de ezzel is |
| csak a percek telnek! a táncolnivágyók türelmetlenkednek! |
| s aztán… megtelepedjem a szégyen padján. Vagy nem is |
| szégyen egészen! a szaxissal, a trombonossal, a nem tudom |
| kivel együtt én is kiveszem a részem a sok közepesre- |
| -sikeredés egyikéből; iszunk, a zenekar közös üvegből, |
| melyet egyik társam már régóta sürget; megyek, én vagyok |
| a legintelligensebb, vagy: én vagyok az ürge; hiszen |
| a zongorista-cseretárs jó eszű mérnökhallgató igencsak; |
| mindegy, addig is félretolnak, beszáll a helyemre, |
| de nem hinném, hogy ebből is túl sok babér teremne. (Nem volt |
| előtte, a vécébeli tanácskozást kivéve, egy árva próba! |
| Most aztán benne vagyunk a kakaóban.) Nos, bor van. |
| Legalább szünetelünk. Ma már nem is értem meg e letűnt |
| időket; egyebeket se; sőt, ami tanulság megmaradt, az is |
| olyan „absztrakt”, mire használható agy-pakk: hogy, |
| például, egy idő múlva – más választásom nem lévén, |
| zongorista társam végképp kidőlvén, bár ő volt a jobb; így |
| visszanyomott a forgószékre a zenekar kis dugasz vezére –, |
| mondom, a legjobb választásnak azt találtam, ha csak |
| imitálom, hogy játszom, mozgattam a kezem a repertoáron, |
| mert ez még mindig jobb volt, fülbemászóbb; másképp: |
| akárha egy repedt poháron… Így aztán, ha nem „stimmelt” |
| valami, legalább én tudtam: engem nem lehet belehallani; |
| persze, nem várhattam, hogy e megoldást tartósan elfogadják, |
| (a zenéltetők vagy a zenekar), mégis, legalább |
| a „megtorlást” elkerültük csere-társammal, és éjfél felé, |
| pár megmaradt hívünk kíséretében – otthagytuk a helyszínt, |
| a „hajnalig”-ot, s hazaindultunk az éjben. (Akkor még, |
| azt hiszem, volt Kossuth-híd.) Szóval, jó régen |
| történt; és nem mondhatom, hogy ne lett volna más |
| alkalom, amikor több jóval ajándékozott meg a zene |
| (– az ilyen is! –). (Földvárt, a drezdai főpályaudvart |
| említsem-e? emeleti különhodályban fél-alvó vonatravárók |
| gyönyörködtek játékom báljában s bájában, dzsesszem |
| erős baljában; egyéb híjában.) Igyekszem rövidre fogni; |
| nem fogunk a végén mulatni. Persze, min is igyekszem |
| én itt túladni? Lassan fogy a lehetőség. Este majd nagy |
| lesz agyamban a hőség; mindig megfogadom: csak napi adagom |
| teljesítem, azzal boldog vagyok; nem leszek igevonó-hite- |
| -hagyott. Dehát, ha szól ama szépséges komonát, |
| utat tör szándékomon át, szándékom ellenére. Figyelek – |
| – miféle? – zenére? – figyelek?? Hagyom, hogy |
| vigyenek a mindenkor-(úgy-látszik-)szükségesek. Ez is |
| afféle időtartam; melyből majd megmarad vagy nem marad, |
| rajtam ragad, hogy ebbe-abba belekaptam, de nehézségekbe |
| botoltam, s belesültem a darabba; vagy: imitáltam |
| a repertoárt. De a túl zsíros tepertő is árt, és egyszer |
| még kiderülhet: az a végzet, hogy túl sokat verem az írógépet! |
| Én nem az isten lábát fogom, csak a szék lábát, ki ne |
| menjen alólam (– javításra szorulna két csap! de ha, |
| amíg van, így is olyan jól van –). Ez van; ez van |
| valóban. És ők. (–) (Ez részletezhetetlen. |
| Nem férnek meg sorokban és rímekben.) Mi ketten, vagyis |
| Te meg én, állunk világuk közepén, elején, tetején… |
| és a végén. Ők addig élnek, míg te, míg én. Csak: |
| utánunk is megmaradnak. Lesz mindegyikük: egy darab
|
| csak. Az élők útja „egyszerű”; szintúgy a zeneműveké. |
| A hús- s kottafej darabok, játék- s elmeindulatok, |
| ha már mely-melyikük elindulhatott, vagy véget ér, vagy |
| vége sose lesz. Nekem, íme, ez valami megoldhatatlan, |
| elintézhetetlen nem-is-tudom-mit jelent, ha jelent.
|
| Komonátjuk nem szólhat odalent, telemenne földdel a… |
| a mi is? Ők tudják csak pontosan, bár mi is |
| úgy teszünk, mintha tudnánk. És akárha rátenném kezemet |
| a zongorára, és játszanék nekik egy altatót (– amit |
| elég jól tudok –), vagy egy ráadást (lefeküdni korán van |
| ily kis lények honában), s úgy érezném: csalok. |
| Valamit előcsalogatok, ami: nem is ami, de nem is |
|
valaki. Hangját, csak ha enyémet és Tiédet, úgy hallani |
| (ennyi talán elég lesz!); nem eleven, nem üt csorbát |
| „kényelmemen”, mégis úgy érezhetem: szeretem, |
| nem nélkülözhet, nem nélkülözhetem, „felvehetem”, mégis: |
| megfoghatatlan… Akár a hangok egy zenedarabban, |
| de csak míg itt vagyok, fölül és egy-alakban. Ha ez majd |
| nem így lesz, rajtuk már a legszebb vers sem segíthet. |
| Hová kerülnek? Persze, ahogy a hangjegyeket |
| a kotta vonala, elhelyezhetem őket, biztosíthatom, |
| hogy ne porosodjanak nagyon, esetleg beszélgessenek |
| velük. De… hátha talán csak én nem-leszek nélkülük? |
| És nekik, nélkülem, valami más kezdődhetik. |
| Mert jelezhetem-e, milyen volt együtt-létünk pontos üteme? |
| hol volt szünete, egyebe? semmije és mindene? Hol voltak |
| erőszakos kihagyások? Hol voltam skót irántuk? |
| hű dudásuk? Oly reménytelen eljutni a viccig, ott már |
| érezni: valami kisiklik; és nem látszik a híres írógép
|
|
billentyűzete… és hogy a fák… és hogy csengetnek-e… – – |
| És erőszakolt kapcsolattevés, hogy e Megoldhatatlan: |
| büntetés, mert oly számos megengedhetetlen alakban |
| imitáltam csak, akármit csináltam; (nem, ez egy ósdi fordulat)… |
| Marad: hogy ami végül kellene, nem maradhat velem, |
| nem maradhat nálam. Nem lesz, és mégis úgy kell tennie; |
| semmit sem tesz, csak meg kell lennie, maradnia. Hol |
| történt a hiba? Ha egykor, mikor volt még (?) kezdete, |
| felteszem a kérdést: Belekezdjek-e? Mi legyen és mi ne? |
| De ha előbb így fontolgatsz, joggal azt hiheted: |
| csak sajnálod az időt, és tudsz valami jobbat; amit |
| bármikor bármi meghozhat. Talán, afféle elfogadhatatlan |
| befejezésül – – (– mert mit csináljak –), talán higgyem ezt, |
| hogy nélkülünk semmibe-libbenő |
| kis lényük valaki-valami mással kiegészül… |
| számomra éppoly elképzelhetetlen ez, |
| mint, mondjuk, Corellinek egy hanglemez. |
| Hogy én is az vagyok és más is az.
|
| Hogy ezt elismerni érdemesebb, |
| mint ha arra kérdezgetnénk: mi az. |
| Van e sűrűsödő vagy ritkuló |
| mindig-mi-az és mindig-ugyanaz. |
| És oly itt-lévő s oly kivehetetlen, |
| hogy még csak nem is lekéshető
|
| és még csak nem is remélhető a vigasz. |
|
„Akár a nagy lepkék egymás után…” |
|
| Ennek a békeállapotnak itt, ahogy most éltek, vannak ám |
| áldozatai és halottai; s ha egy vasárnap reggel együtt |
| ébredtek a gyerekekkel, de műsoruk helyett valami másképp- |
| -szép-vidéket domborít a képernyő, oly helyet, |
| ahol még Játékaitok se jártak, („Ahol még ők se |
| járhattak sokat”), s a heverőre, a beágyazatlan |
| párnák-takarók hajlatán, odasikerítitek az Alpokat, |
| három kispárna a Hahnenkamm, és a hetvenkettes „új” Medin, |
| Babar – stb., stb., stb. – odabűvöli a kitzbüheli |
| műlesiklópályát, (majd a keddi Volksstimméből elolvasom |
| nektek, ki melyik futamot jelölte ki, melyik edző; |
| „Nem, nem maci!” és barátotok Perillat-ját |
| sem látjátok viszont ezúttal; de hogy erre még emlékeztek…? |
| …S felidézitek azt a hűvös olvasótermet |
| 1966 augusztusából; hétköznap délután volt, |
| s egy nyári alpesi világbajnokság eredményeiért |
| kikértem egy kazalnyi Volksstimmét, és amíg „az anyag”-ra vártam, |
| a falipolcok mellett sétáltam, szokás szerint, szokásom |
| szerint; s akkor megláttam – a déliek folyóiratában –, |
| először láttam meg komolyabban, nyomtatásban: saját magamat… |
| De aztán mintha mi sem történt volna – legalábbis |
| körülbelül úgy! –, másoló-munkához láttam, kiírtam a futamokat; |
| ott volt az, hogy Perillat lemaradt? épp-hogy-különbséggel |
| a második helyen végzett… Melquinod mögött talán? |
| Mert megint más eset volt, amikor az első futamban |
|
esett, s hiába, hogy utána a másodikban „messze maga mögé utasította” |
| a mezőnyt – s nem is hazardírozva! –… És Killy varázshármasán |
| is majdnem miatta esett csorba! Mindketten hogy vigyorogtak! |
| Én meg egyszer magányosan bolyongtam – a József-körúton! – |
| s gyászoltam nagy barátom, osztoztam kudarcában; ilyen |
| vagyok – de az is lehet, sajnos, hogy csak voltam, |
| általában, és azóta valamicskét romoltam… De nagy baj nem lehet, |
| ha:) mondom, odabűvölitek, s körülülitek, mint a tribünöket |
| elborító nézőkoszorú; egyiktek se szomorú, egyikünk se szomorú. |
| Medin-Kolač (elmaradó személyleírás! csak egy dátum: |
| 1972. szeptember 22., lilával; ez a lila viszont nem tévesztendő |
| össze egy mellényszínnel, tehát – valami mással!) |
| nem óvatoskodik, ez rá vall, egyik fele arccal, a másik háttal |
| odatálal egy mesés rajthelyet (– mert: EZ AZ EGÉSZ CSAK MESE! |
| A SZEREPLŐK S ESETEK: KITALÁLTAK!), épp csak a „LONGINES” felirat |
| hiányzik, de van itt mérőberendezés másik, egy harminchárom éves |
| öregúr „STOFFELS”-a, mutatja, hogyan veszi a kapukat |
| – az ötvenvalahány (ötvenöt?) nemlétező kaput – |
| a Medintől enyhe szögben lefelé vezető (elmarad: micsodákon!), |
| – …n tehát, a három (elmarad: ki; tulajdonképpen: Cs., A. és L.) |
| (és a szerző itt nem CSAL, ez másutt kiderül!), |
| hogyan ér célba – bámulatosan! akárha Perillat után! – |
| a vízszintes (nos: itt elmarad a…) síkon. |
| És ti (ők), a non-stop tréningezők, és mi, „Játékai(to)k”, |
| várjuk, hogy a napfényes vasárnap délelőtt feltűnjenek a képen |
| a „valódi menők”. Gépünk még ugyanaz az ANTILUXUS |
| – és most már az is lesz –, amelyről (amiről?) egykor olyan |
| biztosan tudtuk: „Az ember mégsem vesz…” („a lakásba…” mit is?) |
| Aztán egy szép napon mi is… Azóta itt a láda, |
| és ha garanciával ki nem cserélik, most már ezt nézzük |
| és ti is „ezt nézitek”; és itt talán azt kellene hozzátennem, |
| hogy ez korántsem alakult olyan „természetesen”… Papírvágó |
| kés? levélnehezék? mi fenyegette a domborodó vastagüveg-szemet? |
| virágcserép? Lehet, egyik se épp; mindenesetre: ép |
| maradt, s most már nem is lesz töredék. De semmiképp sem |
| felejthetem – az emlék erősebb a bizalomnál! –, |
| hogy mind e békeállapotnak itt… nos, nem feledhetem |
| áldozatait, halottait; s az egyik előfutót, tudom, |
|
megállítjátok előbb-utóbb, akárha lassított felvételre |
| váltva – nagyon! –, vagy megállásig-visszapergetve |
| (van köztetek „technikai-zseni-medve”!), egy emlékpercre, |
| ahogy egy-s-mások tiszteletére szokták… és képzeletben |
| láttok egy vattás-dobozkát. Mert – s most folytathatom! |
| ahol abbahagytam; tudniillik: szinkronba-hoztatok, |
| s ezért gépem se kattanhatott –, mondom, mert hogy e |
| játék-Hahnenkamm után a másik, a valódi kitzbüheli |
| (az idei! melyet Bob Cochran személyében, franciák |
| s osztrákok után először nyer tengerentúli) ily békés körben |
| élvezhető, bizonyos előjáték nélkül, sajnos, már nem képzelhető. |
| (Bár azt hittük, lehet; és talán lehet is; csak épp nem lehetett; |
| és vannak bizonyos módok, ahogy az „így adódott” |
| és az „úgy adódhat” különbségei elmosódnak. Nem is |
| az egyszerű status macquónak esetére gondolok itt; hanem az ember |
| – lásd egyebütt: csak úgy! – elgondolkodik, s bár |
| nem göngyölít fel semmit – legfeljebb takarókat! –, |
| és félbehagyja a végigjárandókat – már buknak!! –, |
| a megvalósítandók elmaradását – vagy talán: |
| egy mindig-elmaradás megvalósulását! – olyasminek érzi, |
| akárha „világát” maradéktalanul elérni tudva |
| máris haladéktalanul megalkudna. Mert…! s ha erre a „mert”-re |
| lehetne mit mondani! Ha volna mije e „mert”-nek! Dehát |
| a dolgok csak így vagy úgy megesnek (– az első tizenöt |
| között, épp a legjobbak csoportjában, hányan esnek! Pedig |
| még csak ezután lesz igazán jeges a pálya; és, íme, a másod- |
| rangúak jobban vigyáznak… vagy nem is olyan másodrangúak? |
| Nyújthatjuk s rövidíthetjük az u-kat –), és vannak, amik |
| lesznek; s vannak-e, amik nem? Mert ha nem, az ugye: nem?! |
| Ám ahogy ezen a műlesiklóversenyen is van két futam, |
| és van nem tudom hány tizenötös csoport, rangsor szerint, |
| de ahányan egy-egy előbbrevalóból kibuknak, annyival hamarább |
| jut a frissebb hóból minden hátrábbra-rangsoroltnak, |
| ha másodszor indulnak a másik pályán… Jobb, ha hasonlatát |
| nem fejezi be mindig mindenki… S ahogy a „mert”-ekre és okokra, |
| éppúgy nincs az ilyen példázatokra…: éppúgy nincsen mi ezekre sem. |
| Az van, ami; egyszerien. S ha már ez a vasárnap délelőtt |
| egyszer ilyen, és a heverőt – beágyazunk! – elhagyják |
| a „nézők és helyi síelők”, és mert a képernyői rajtig pár |
| percet várhatunk, talán csinálunk valamit, talán gondolkozunk, |
| talán beszélgetünk, iszunk a hűvösebbik – langyosabbik? bizonyos
|
| – italféleségből, és mindenképp tétlen |
| élvezzük az elevenek, a templomon, hétvégi vonaton, |
| családozásokon, kórházon s még min kívüliek… mijét? amit a hét |
| vége ad-hoz (ad hoc! s mindig a vég…!), élvezzük tehát, amit |
| a sokat-tevékenykedők és a – tulajdonképpeni! – versenytelen
|
| non-stop tréningezők élvezhetnek, ha nem tudják, utolsót
|
| mikor taszít rajtuk – s lesz: stop! – a non-stop. |
| S ha most felszámlálnánk halottait – de ez: megtiltatik! |
| saját jól-rosszul őrzött derűnk érdekében! – csupán e vasárnap |
| délelőtti nyugodhatásnak, a boldog-boldogtalan zavaroknak, |
| (tányér-hajigáltató romoknak képe is „feldereng”; lásd: |
| vasgerendák! lógtak ki „a házból”, egy szoba zongorástól |
| zuhant két emeletet, ki hallott ilyen zengzetet, összhangzatot! |
| ehhez képest a csendet-zavarók…! és néhány pincegyerek-társsal |
| feljártam „diszkoszt vetni”, tovább csorbítani a csorbát, |
| míg a nagyok a megmaradtakat kikaparták…), tennénk |
| mindezt előbb-utóbb kisikló emlékezettel, mint a műlesikló, |
| aki légben-kalimpáló lécekkel, háton-fejen érkezett el… |
| nem a célba; a pályát körülálló embersorba s -karéjba. |
| Mert csak az történt itt is, ami történt; s egyebekben |
| sem hiszem, hogy „mi okból” s „miért”… csak „a világon” |
| valami tombol, és ehhez kell: aki–ami. (Legfeljebb |
| szégyelljük utólag a szerepet, s nem akarjuk többé magunkra |
| osztani; fél az ember, hogy a padló megunja?) |
| (És most, hogy egy zárójelből kikeveredjünk |
| – mely: akárha két léc kalimpálna felettünk! –, |
| nézzük a képet: ott áll a második futam első rajtszámosa, |
| J.-C. Augert, Medinéknek: Tregua… nem épp a kapu-pályák |
| napszámosa, és nem is akarja, hogy lepipálják, |
| persze, ehhez kockáztatnia és óvatosnak maradnia |
| egyképp kell; de ebben már megegyeztünk valahol a „közönséggel”; |
| hogy teljesíthesse a pályát, csínján kell |
| bánnia a tized- és századmásodpercekkel, de amíg lefut, |
| legalább nem torlaszolják el előtte a kaput… „mint Schranznak!”… |
| ezt Alacsony mondja, hogy kisegítsen; fél, hátha nagyon merészen |
| kanyarítom kifejezés-ívem; s ha jól veszi őket, |
| el is sodorhatja a pályajelzőket, ő tudja, mire jut!) |
| (Ilyesmiről beszélgettünk, te és én, amíg a versenyt vártuk; |
| hogy mik a lehetőségek, az esélyek; már ahogy mi látjuk.) |
| És most:… nézzük a hátralevőket. A „sérülőket” |
| ápoljuk már. („Játékaink fejlődnek!”) (Én „goromba” |
| sosem voltam – úgy igazán! –, bár gyerekkoromban egy-egy |
| pusztító-társamnak illemből segédkeztem, s olykor magam is |
| kezdeményeztem, így röpítettem ki az ablakon néhány játékosom |
| – ez még gombozó-korszakomban volt!! –, például: Evaristót, |
| mert egy ordító helyzetet elrontott; s talán Probstot? nem, ő egy |
| vas kapufán csorbult ki; akad tehát régi példa |
| is ellenem; s hogy „egy egész ház hallatára kellett zengenem…” |
| – valahára ennek is vége, nem? nemcsak a vasgerendán lógó zongoráknak) |
| (most, mindenesetre, igen emberséges vagyok, így néz fel |
| rám néhány medve; könnyű nekik! idejük: örök, s jól akármi |
| csak ennyibe fér… Persze, ahogy a csatáromért lerohantam! |
| építkeztek, a járdán a homokdombban találtam meg, de: kikotortam! |
| És, emlékszem, annakidején, mielőtt elaludtam, Noé-komplexum-ban? |
| „barátaimat behajóztam”, s még a korláttól is arrébbtoltam őket, |
| ha nagyon nekidőltek… és együtt voltunk, ahogy kell!
|
| Hol volt ott Hypnoval s Elenium! Front! Sok más, ami |
| oly remekül tud lelket menteni és testet rontani. Könnyebb |
| a medve-út itt!) (Bár ez sem egészen igaz! kinek a szőre hullik, |
| kinek a szeméről pattan le egy szemernyi festék, |
| „STOFFELS”-úrnak többször összevarrták – mint most! egy rossz |
| rímmel! – a testét, és sosem felejt – ha én sosem! – bizonyos |
| estét, amikor egy emeletnyi rom alól mentették ki |
| [egy Kosztolányi-kötettel?]; és egyik-másikuknak a fülére is oda kell |
| nézni, nem lazul-e; kell-e ragasztani; vagy a nyelvüket, |
| ezt mindig egy csepp méznyi Általános-Rekord-Palma |
|
szer illetheti; és így tovább.) Befejezik a nagyok futamát; |
| „de jó, hogy megúsztuk ép bőrrel!” – mondjuk: helyettük
|
| (vagyis: helyettetek!), hogy „beszámítson az összetettbe”, |
| (ahol mindegy „ilyen-ember” és „olyan-medve”; ahol kimossák |
| megszárogatják a szereléseket, és lepereg mindenről minden hajdani |
| kínosság). És ha egy s más nem így lehetett… csak én |
| tettem – mondtam-e az elején? –, én tettem úgy, |
| „mint ha próbát teszek…”? Mivel? „ami” velem mindent tehet? |
| S tetet? (Csináltat.) Ily „csinn”-be megyek? |
| (Csinn = összecsapás.) Vagy: épp e csinn áltat?
|
| De létezünk-e oly külön alakkal, |
| ahogy látszat szerint s rombolhatólag? |
| (És ez nem „sport-”, „világ-” vagy más hasonlat!) |
| Kisszerű áhítás, hogy „hátha óvnak…” |
| Mégis ez a leginkább érdekes! |
| …S itt feladom. Kihagytam részeket; |
| mint ha a műlesikló bizonyos kapukon kívül viszi a léceket. |
| De majd lesz egyéb alkalom; és más – másutt olvasható… |
| (Már csak Kitzbühel látszik, csak a hó; |
| mi az, ami itt tűnt el?) Most, míg ezt írom, |
| készülsz az ebéddel; és valami nagyon más van, |
| úgy érzem, a papíron; morzsolódás? sohase-volt-egésze? |
| (Mert hogy a szándék mi volt, az nem mentség!) |
| S látszik-e majd, ott, egy tribünre vésve: |
| EZEK EGYMÁST ISZONYÚAN SZERETTÉK |
|
|
„…bútoraink csontjában megremeg |
örök lelke medvés rengetegeknek.” |
|
| (Egyelőre: folytatás várható.) |
|
|
|
|