A félbemaradásra váró katedrális

„…de a jósnő lefogja a kezét, és kérleli: marad-
jon, engem pedig ott a mozi nézőterén kimond-
hatatlan rémület fog el… és felugrom a helyem-
ről, és megint kiabálni kezdek, mindegy mit…
és akkor a jegyszedő ismét végigsiet zseblámpá-
jával reflektorozva a széksorok mellett… és a
nézők mind rémülten fordulnak felém, de én
csak üvöltözöm: »Mit művelnek? Hát nem lát-
ják, mit művelnek?« De a jegyszedő már karon
ragadott, és tuszkol kifelé, és azt mondja köz-
ben: »Hallja, maga mit művel?«”
Delmore Schwartz
 

 

 

 

Egyebek

 

a.) Viszonylagos P. S.

Mert én már tudom a poént,
most azt mondom el, hogy miként.
(Hogy miként jutok el odáig.
Mert ez a szöveg eredetileg egy másik
szöveg volt.) De addig ne nézzünk a nem tudom, hányadik oldalra;
én sem tudom, mi lesz ennek a terjedelme és a tartalma.
Ennek; az eredetileg
kiállítási katalógusszöveg-
nek készült micsodának.
De a maga hülye barátja
csak két példányban írta le, és a másolatot valahol elhányta.
Az eredetit odaadtam a megrendelőnek
(igazán nem gondoltam, hogy megsértődhet).
Most már óvatosabb lettem; kérem, fogja fel éneknek,
ne tulajdonítsa civil énemnek.
Bár a szöveg amúgy is más,
ahogyan mindig az két külön-nekifutás.
Ne hatódjon meg, hogy ezt magának írom;
az első változat nem tetszett
– már amennyire a szerző emlékezhet –,
és, csak úgy, egy kicsit megfinomítom.
Ehhez szükséges a maga választékos lénye,
és, ha megvan még, hajdani fanyarsága;
mert nekem mostanában nem ihletésre
van szükségem, inkább visszafogásra.
(Ezzel is kiadom magam szépen!)
Emlékszik arra a krumplihámozásra
a Balaton boldogabbik végében?
Én még arra is emlékszem, ahogy a táborba
jó középdélelőtt megérkezve, sorra
bemutatták nekem a konyha körül tartózkodókat,
de hogy valaki még a sátor alól is kikászálódhat,
erre igazán nem számítottam.
Maga volt az, Samu, ha nem emlékezne, kék-fehér csíkos trikóban.
Aztán jártunk egy jót az országúton,
mielőtt – egy este – visszatértünk a Szép Kilátásba.
Nem is tudom, magának volt-e már akkor állása,
vagy csak az a néhány szép kilátása.
Azokra a sárga utcaseprőmasinákra – emlékszik?
Ha látom őket, néhány pályaválasztási beszélgetésünk felrémlik.
Hogy is magyarázzam?
Tudja, Samu, most, hogy újra magázom
(van olyan jó barátom),
olyan jól érzem magam így a távolból.
Persze, az ember amúgyis gondol
erre-arra, mi az neki;
de jobb, ha a barátait szóba se hozza,
mint ha közös barátokkal emlegeti.
Annál nincs rosszabb.
Mit mondjak magának? Igazán nem akarok nagyképűsködni.
Mire kíváncsi? Hogy körülöttem
ez a magára-is-terülő köd mi?
Ha erről elkezdenék okoskodni,
még azt hinnék, egyikünk a Sokkos Tóni.
Nézze, nekem is, csakúgy, mint másnak, van egy bizonyos „egyáltalánom”,
melytől az elhajlásokat
jobban utálom,
mint ahogy szeretek másokat.
Ha ez nem így lenne,
minden rendben menne.
De ha egyszer így van,
így is nagyon jól van.
Ezzel mindent megmondtam.
Ne kutassuk, mért reked az öröklét,
amíg akad megfelelő töröklé,
mely az embert kicsit feldobja.
Hát, ha gondolja,
hogy sikerült valamelyest megnevettetnem,
most abba is hagyom.
Vigyázzon vagy ne vigyázzon magára,
fő, hogy mindig nagyon.
Abból nem lesz baj, ha a dolgokat ma is úgy csinálja.
És ha már ilyen jól együtt-
vagyunk, a kiindulópontot is elejthetjük.
Isten áldja! Ördög csepülje!
 
Fordított Sorrendben A Maga
 
Mr. Hyde-ja s Dr. Jekyll-je
 

b.) Samu, ebből már ciklus lesz

Samu, mi ugye nem jutunk el a lét ősképeinek birtokába?
Jó, ha még egyszer lejutunk Akarattyára,
a Kefír-táborba; vagy épp oda ugyan soha,
beépülnek a partok, fogad a parkok,
üdülők, vityilók, luxusnyaralók és keszegsütők sora.
Mármost azt bizonyára nem tudja, hogy én magának
meg egy bizonyos M. A.-nak („Monsieur” A.-nak!) közös barátja
vagyok; ez a M. körülbelül velünk
egy időben nyaralt ott (tudtuk? mindent nem sejthetünk…)
majd időközben összeismerkedve s -barátkozva,
együtt mentünk le, hogy egy film tavi részleteit ott forgassa.
(Nem is emlékeztetem most magát arra a két partfokra; tudja.)
Szóval ez a bizonyos M. A.
volt az, aki az egykori ökörcsülökáztató
területén látható vakító-fehér épületet megpillantotta,
melynek merész vonala a ronchamp-i kápolna
alkotójának keze munkájára emlékeztette.
Ezzel a dolog be van vezetve.
De búcsúzzunk máris a szereplőktől,
akik ott fürödtek az ökör-
gázló ingyenstrand részén,
vagy a forintos intézmény
betonszegélyén heverészvén.
Lassan kimegy a divatból (?) a tollszár-
fogás, de valakiből csak nem lett pingpong-sztár.
És hol van az a két lila torreádor-
mintás ing, ha jól emlékszem, Uruguayból?
Magának, Samu, a napszemüvegére
kell visszagondolnom, abba belenézve
láthattam, mily nekem-nem-tetsző a pofám;
elismerem, hogy maga talán
ugyanúgy bajlódott a saját képével,
csak nekem nem volt napszemüvegem, amibe belenézzen.
Többnyire mégis inkább a terepet néztük.
Hát ezt is elintéztük.
És most jöjjön egy öv
alatti ütés e sorok szerzőjének.
Ahogy egy-két dolgot elnézek,
van egy bizonyos T. S. Eliot,
akihez remélhetőleg úgy „viszonyulok”,
ha jól kiépítem a centrumot,
mint bizonyos B. F.-hez
egy bizonyos Max Euwe.
Azaz: épp fordítva. Látja, milyen keserves
mesterség ez az enyém is;
mire a gondolat eljut ríméig,
az olvasók réges-rég elfelejtik,
hogy várjanak rá, vagy nem tudják, hogyan ejtik
a hajdani világbajnok nevét.
És mondanak egyszerű euvét.
Tudja, ahogy elnézem ezt az egy-két dolgot,
képzeletem pár évet szívesen visszaforgat.
Amikor még az ilyen fentebbieket halálos komolyan gondoltam;
és, isten tudja, mégis sokkal vidámabb voltam.
Maga nem?
Időztünk tehát szerénységemen.
És mert a magamnak-szabott terjedelem két-három oldal,
ideje lenne, hogy a maga dolgait is nagyjából elmondjam.
Nem hallja? Az isten szerelmére,
e szándékom alól mentsen fel végre.
Elég rég nem találkoztunk,
és mert egymás előnyére nincs miben változnunk,
legfeljebb maga megállapítja, hogy meghíztunk
(ez kettőnk közül én volnék),
és egy kicsit tovább kopaszodtunk
(értve itt ugyancsak e sorok szerzőjét),
sőt, ha valamelyikünk felolvasná ezt
(és, fogadjunk, maga megint rám tesz),
kiderülhetne, mint Akarattyán,
hogy a költő-önhangsúlyozás igen ramaty ám,
ezért aligha színpadképes.
Ez kényes téma volt; megúsztuk, ahhoz képest.
És ha már ilyen szépen fellélegeztünk,
ahol a többesszám csak fejedelmi,
jó lenne egy nagyot vidulni vagy vedelni,
vagy egyszerűen: elbeszélgetni.
Bizonyos időn belül
erre is sor kerül,
mert ha azon sem,
akkor bizony nem.
Addig is hadd kérjek egy szívességet,
melyet, tudom, meg nem tagad.
Hadd mondjam, számos egyszerűbbség végett,
épp magának e szavakat.
Az ember kerülni kezdi a társasörömöket,
ha olyan érzékenyre hangolják,
hogy utánuk a világ kétségbeejtően süket.
Hát akkor ezzel is megvolnánk.
 

c.) Samu, mégse

Samu, hogy az istent tovább ne kísértsem – – –
– mert az még csak hagyján, hogy valaki félreért; nem? –,
azt nem akarom hogy magát is megsértsem.
Hadd mondjam el itt tehát a lényeget,
melyet nem ismerek.
Jó, amivel ilyen hamar kész lehetek.
De ha azt mondom, ők sem ismerik,
majd mindjárt nem tetszem nekik.
Csak hogy ez az „ők” itt kiket jelent,
ez az én legáltalánosabb rejtjelem.
Beleesett, Samu, maga is ebbe a szórásba,
ahogy beleesik egyikünk ebbe, a másikunk másba;
vagy így, vagy úgy fogják pórázra
az életkörülményei, és egyszerre „mintha úgy le lennénk forrázva”.
Egy pont is gond (az ember oly kis pont),
de a kettőspont ennek megfelelően kettős gond.
Ezt maga nagyon jól tudja.
Azt már persze én nem tudom, mennyire unja vagy nem unja.
Mondom, eleinte csak azt akarjuk, hogy beleshessünk
valahova, de azt még később se, hogy beleeshessünk;
és hogy így múljék az idő felettünk.
S mert a szórás többnyire igen váratlan,
nem tudhatjuk, ártó-e vagy ártatlan.
Én ha elkezdtem szórni magam körül a népet,
büszkén mondhatom, legfeljebb magamnak ártottam.
De így legalább tudhattam, kinek a tyúkszemére lépek.
(Bár a távtyúkszemhágás is komoly divat e fejlett korban.)
Sokan megsértődtek,
mert tovább nem „barátkoztam”,
dehát én nem „így határoztam”,
így hozták az említett körülmények,
s ha jól megnézem őket: örülmények
is. Viszont hát Balzac sem azért írt, hogy eladósodjon,
nem árt, ha én is mihamarabb megmondom,
mit értsen alapfogalmaimon,
vagyis: mit őrlök itteni-s-mostani malmaimon.
Ebből azután majd kiderül,
mi az, ami, körülbelül.
„Ők” = bárki, magamon kívül.
Sőt, én magam is, ha valaki épp úgy-bűvöl.
Személyiségünk egyre bővül;
az ember néha egészen váratlanokat bődül;
de hogy a „kettőt” önmagában elérje
– hadd reméljem, hadd remélje –:
majd csak idővel.
Ami meg két darabból kettő, bármily elrettentő,
nem oly rettentő.
Múlik valamelyest a tetterőn.
Hát ez van.
S ha már ilyen ügyesen kapcsoltam: hadd folytassam.
Még hogy én magára megharagudtam?
Ezt maga tudhatja a legjobban.
Sőt, maga az első, legalábbis a második,
akire a lelkes szerző szavakat pazarol,
úgy értem: akit egykori barátai közül kizsarol,
hogy szolgálják költői céljait.
(A színvonal itt esik.)
Mert azzal is a láb macskásodását
kerüljük el, ha (nem) kerülgetjük a forró kását.
Mondja, maga úgy vissza tud emlékezni,
hányszor volt
gyerekkorában ebédre szilvásgombóc?
Mondok egy nagy viccet: most már annyi marad.
Kedveljük a tömör fogalmazási módokat
– mint ha nem a szemközti, de az oldalfalat
koppantja a medencében a fej, pedig annyi a hely;
s mert szintugyanígy ezt kedveltetik velünk:
továbbot intenek, ha így körülményeskedünk.
Nem tréfa ez, Samu, minden kis részletünk-
kel fogy a készletünk;
s ami gyarapodik!
haszte! legföljebb majd többet hagyok itt.
(Tudja, csak úgy a pontosság végett:
elintézhetetlen kérdésnek
tartok bizonyos kismedvéket.
De ebbe ne menjünk bele.
Úgysem tudna kellőképp törődni vele;
jobb, ha az ember magát inti le.
 
Üdvözli: Híve.)
És tudja mit nem bánnék?
Ha eggyel többször találkozhatnánk még,
érti? Akkoriban.
Nagyobb csoda lenne ez, mint aggkoriban
– életbiztosításra! – végelgyengülni.
(Nagyobb, mi?)
Ettől az én hitetlen lényem is meg tudna rendülni.
Megérkeznék, középdélelőtt tájban,
hogy azt a kékcsíkos hétalvó képét először lássam.
De legyünk rövidek.
Több = kevesebb.
Vagyis (az ember még a szilvásgombóccal is
afféle „kényszerítő passzt” rúg)
fordítva. Kevesebb = több.
Emlékszik a viccre? „Allah, ezt jól ellőttük!”

 

 

 

A félbemaradásra váró katedrális

 

I.

„Kertünkre illat-mézet trombitálnak”
(Jékely Zoltán)
 
Egyszerre annyi mindent kellene mondani is, meg
elhallgatni is; hogy: Melyiket ne? Melyiket elébb?
már ez elég: már ez zene; de ha valaki sajnálja
az időt, ne is kezdjen bele. – Ez most, tudom,
megint egy alkalom; a magamét mondhatom,
vonakodva, de legalább nem fuvakodva; miféle
húrokat pengetve – és közben mintha valaki
csengetne! –; és míg szól egy szépséges komonát,
medvéim hangszere, az ablakomon át – hol is
volt az, hogy „hárfa”? – be-be-nem-csinál-semmit
az a pár fa, melyre az írógép mögül kiláthatok.
Ha itt valaki integet, csak magam lehetek:
(egy villamos után, például); és néha arra
gondolok: sétálhatnék; (persze, nem így-szólok-magamhoz:
„Hiszen itt vagy még”); de azért ezt-azt mind többször
otthagynék; hát akkor minek szaporítom a dolgom
azzal is, hogy ezt írom? – Amikor elhatároztam,
hogy leülök, szólt az agyam, még majdnem úgy, ahogy
én szeretem: úgy elcsitíthatóan. Más ez, mint mikor
valamiről szó van; mert mindig kissé reménytelen
a szólam, ha szó van rólam; utána mindig azt érzem:
valómat szórtam. – De néha jó, hogy oly sűrű a kotta,
és szinte tíz ujjaddal beletúrhatsz, jobbról-balról,
mint egykor a hajadba, visszafésülködhetsz
gyerekkorodba, és ha lehunyod a szemed, még azt is
hiheted: nem fogyatkozik e sose túl vad rengeteg; hogy e
– mikor? – ritkulás, mely még ad bizonyos keretet,
talán túlélheti azt a ki tudja hány napot, évet vagy
évtizedet, amikor aztán – előre is mindegy,
hogy leviheted s hova viheted. Azt hiszem, ez
olyasféle leosztás, mint az a bizonyos kockás zongora
(általános műveltségem, íme, még a modernek dolgaiban
is milyen hiányos; dehát én sem szeretem, ha belekevernek,
hagyok békén magam is mást, el se juttatom a tudásig,
ezért, ha bizonyos űr ásít, abba legfeljebb a más
foga vásik, én összeszorítom, vagy céltalan tátogatom
a szám, itt s másutt: „Na lássuk hangszerem!”;
nem mondhatom; nincsen velem). Hallom én azt? ha majd
az engemet legközelebb érő rögök dübögnek? Hát akkor:
hogy kitűnő szellemek leküzdhetetlen alkotásdühüknek
miként nyitnak lezúdulást s -folyást… – Nézzünk
valami mást. Az Ipoména utcai vécét, az épkészség-
-ipari dolgozókét, gondolom, ott a tál, és a fejembe
sehogy se akar bemenni harmóniák szerint a Café
Oriental, azt magyarázzák alkalmi zenekari társaim.
Ma szörnyű lenne e kín, hogy le kelljen ülnöm
egy zongorához; vagy egy szűk fülkében álljak, és csak
húzzam a láncot, öblítsem a tálat; de ezzel is
csak a percek telnek! a táncolnivágyók türelmetlenkednek!
s aztán… megtelepedjem a szégyen padján. Vagy nem is
szégyen egészen! a szaxissal, a trombonossal, a nem tudom
kivel együtt én is kiveszem a részem a sok közepesre-
-sikeredés egyikéből; iszunk, a zenekar közös üvegből,
melyet egyik társam már régóta sürget; megyek, én vagyok
a legintelligensebb, vagy: én vagyok az ürge; hiszen
a zongorista-cseretárs jó eszű mérnökhallgató igencsak;
mindegy, addig is félretolnak, beszáll a helyemre,
de nem hinném, hogy ebből is túl sok babér teremne. (Nem volt
előtte, a vécébeli tanácskozást kivéve, egy árva próba!
Most aztán benne vagyunk a kakaóban.) Nos, bor van.
Legalább szünetelünk. Ma már nem is értem meg e letűnt
időket; egyebeket se; sőt, ami tanulság megmaradt, az is
olyan „absztrakt”, mire használható agy-pakk: hogy,
például, egy idő múlva – más választásom nem lévén,
zongorista társam végképp kidőlvén, bár ő volt a jobb; így
visszanyomott a forgószékre a zenekar kis dugasz vezére –,
mondom, a legjobb választásnak azt találtam, ha csak
imitálom, hogy játszom, mozgattam a kezem a repertoáron,
mert ez még mindig jobb volt, fülbemászóbb; másképp:
akárha egy repedt poháron… Így aztán, ha nem „stimmelt”
valami, legalább én tudtam: engem nem lehet belehallani;
persze, nem várhattam, hogy e megoldást tartósan elfogadják,
(a zenéltetők vagy a zenekar), mégis, legalább
a „megtorlást” elkerültük csere-társammal, és éjfél felé,
pár megmaradt hívünk kíséretében – otthagytuk a helyszínt,
a „hajnalig”-ot, s hazaindultunk az éjben. (Akkor még,
azt hiszem, volt Kossuth-híd.) Szóval, jó régen
történt; és nem mondhatom, hogy ne lett volna más
alkalom, amikor több jóval ajándékozott meg a zene
(– az ilyen is! –). (Földvárt, a drezdai főpályaudvart
említsem-e? emeleti különhodályban fél-alvó vonatravárók
gyönyörködtek játékom báljában s bájában, dzsesszem
erős baljában; egyéb híjában.) Igyekszem rövidre fogni;
nem fogunk a végén mulatni. Persze, min is igyekszem
én itt túladni? Lassan fogy a lehetőség. Este majd nagy
lesz agyamban a hőség; mindig megfogadom: csak napi adagom
teljesítem, azzal boldog vagyok; nem leszek igevonó-hite-
-hagyott. Dehát, ha szól ama szépséges komonát,
utat tör szándékomon át, szándékom ellenére. Figyelek –
– miféle? – zenére? – figyelek?? Hagyom, hogy
vigyenek a mindenkor-(úgy-látszik-)szükségesek. Ez is
afféle időtartam; melyből majd megmarad vagy nem marad,
rajtam ragad, hogy ebbe-abba belekaptam, de nehézségekbe
botoltam, s belesültem a darabba; vagy: imitáltam
a repertoárt. De a túl zsíros tepertő is árt, és egyszer
még kiderülhet: az a végzet, hogy túl sokat verem az írógépet!
Én nem az isten lábát fogom, csak a szék lábát, ki ne
menjen alólam (– javításra szorulna két csap! de ha,
amíg van, így is olyan jól van –). Ez van; ez van
valóban. És ők. (–) (Ez részletezhetetlen.
Nem férnek meg sorokban és rímekben.) Mi ketten, vagyis
Te meg én, állunk világuk közepén, elején, tetején…
és a végén. Ők addig élnek, míg te, míg én. Csak:
utánunk is megmaradnak. Lesz mindegyikük: egy darab
csak. Az élők útja „egyszerű”; szintúgy a zeneműveké.
A hús- s kottafej darabok, játék- s elmeindulatok,
ha már mely-melyikük elindulhatott, vagy véget ér, vagy
vége sose lesz. Nekem, íme, ez valami megoldhatatlan,
elintézhetetlen nem-is-tudom-mit jelent, ha jelent.
Komonátjuk nem szólhat odalent, telemenne földdel a…
a mi is? Ők tudják csak pontosan, bár mi is
úgy teszünk, mintha tudnánk. És akárha rátenném kezemet
a zongorára, és játszanék nekik egy altatót (– amit
elég jól tudok –), vagy egy ráadást (lefeküdni korán van
ily kis lények honában), s úgy érezném: csalok.
Valamit előcsalogatok, ami: nem is ami, de nem is
valaki. Hangját, csak ha enyémet és Tiédet, úgy hallani
(ennyi talán elég lesz!); nem eleven, nem üt csorbát
„kényelmemen”, mégis úgy érezhetem: szeretem,
nem nélkülözhet, nem nélkülözhetem, „felvehetem”, mégis:
megfoghatatlan… Akár a hangok egy zenedarabban,
de csak míg itt vagyok, fölül és egy-alakban. Ha ez majd
nem így lesz, rajtuk már a legszebb vers sem segíthet.
Hová kerülnek? Persze, ahogy a hangjegyeket
a kotta vonala, elhelyezhetem őket, biztosíthatom,
hogy ne porosodjanak nagyon, esetleg beszélgessenek
velük. De… hátha talán csak én nem-leszek nélkülük?
És nekik, nélkülem, valami más kezdődhetik.
Mert jelezhetem-e, milyen volt együtt-létünk pontos üteme?
hol volt szünete, egyebe? semmije és mindene? Hol voltak
erőszakos kihagyások? Hol voltam skót irántuk?
hű dudásuk? Oly reménytelen eljutni a viccig, ott már
érezni: valami kisiklik; és nem látszik a híres írógép
billentyűzete… és hogy a fák… és hogy csengetnek-e… – –
És erőszakolt kapcsolattevés, hogy e Megoldhatatlan:
büntetés, mert oly számos megengedhetetlen alakban
imitáltam csak, akármit csináltam; (nem, ez egy ósdi fordulat)…
Marad: hogy ami végül kellene, nem maradhat velem,
nem maradhat nálam. Nem lesz, és mégis úgy kell tennie;
semmit sem tesz, csak meg kell lennie, maradnia. Hol
történt a hiba? Ha egykor, mikor volt még (?) kezdete,
felteszem a kérdést: Belekezdjek-e? Mi legyen és mi ne?
De ha előbb így fontolgatsz, joggal azt hiheted:
csak sajnálod az időt, és tudsz valami jobbat; amit
bármikor bármi meghozhat. Talán, afféle elfogadhatatlan
befejezésül – – (– mert mit csináljak –), talán higgyem ezt,
hogy nélkülünk semmibe-libbenő
kis lényük valaki-valami mással kiegészül…
számomra éppoly elképzelhetetlen ez,
mint, mondjuk, Corellinek egy hanglemez.
Hogy én is az vagyok és más is az.
Hogy ezt elismerni érdemesebb,
mint ha arra kérdezgetnénk: mi az.
Van e sűrűsödő vagy ritkuló
mindig-mi-az és mindig-ugyanaz.
És oly itt-lévő s oly kivehetetlen,
hogy még csak nem is lekéshető
és még csak nem is remélhető a vigasz.
 

II.

(Non-stop tréning)
„Akár a nagy lepkék egymás után…”
(Jékely Zoltán)
 
Ennek a békeállapotnak itt, ahogy most éltek, vannak ám
áldozatai és halottai; s ha egy vasárnap reggel együtt
ébredtek a gyerekekkel, de műsoruk helyett valami másképp-
-szép-vidéket domborít a képernyő, oly helyet,
ahol még Játékaitok se jártak, („Ahol még ők se
járhattak sokat”), s a heverőre, a beágyazatlan
párnák-takarók hajlatán, odasikerítitek az Alpokat,
három kispárna a Hahnenkamm, és a hetvenkettes „új” Medin,
Babar – stb., stb., stb. – odabűvöli a kitzbüheli
műlesiklópályát, (majd a keddi Volksstimméből elolvasom
nektek, ki melyik futamot jelölte ki, melyik edző;
„Nem, nem maci!” és barátotok Perillat-ját
sem látjátok viszont ezúttal; de hogy erre még emlékeztek…?
…S felidézitek azt a hűvös olvasótermet
1966 augusztusából; hétköznap délután volt,
s egy nyári alpesi világbajnokság eredményeiért
kikértem egy kazalnyi Volksstimmét, és amíg „az anyag”-ra vártam,
a falipolcok mellett sétáltam, szokás szerint, szokásom
szerint; s akkor megláttam – a déliek folyóiratában –,
először láttam meg komolyabban, nyomtatásban: saját magamat…
De aztán mintha mi sem történt volna – legalábbis
körülbelül úgy! –, másoló-munkához láttam, kiírtam a futamokat;
ott volt az, hogy Perillat lemaradt? épp-hogy-különbséggel
a második helyen végzett… Melquinod mögött talán?
Mert megint más eset volt, amikor az első futamban
esett, s hiába, hogy utána a másodikban „messze maga mögé utasította”
a mezőnyt – s nem is hazardírozva! –… És Killy varázshármasán
is majdnem miatta esett csorba! Mindketten hogy vigyorogtak!
Én meg egyszer magányosan bolyongtam – a József-körúton! –
s gyászoltam nagy barátom, osztoztam kudarcában; ilyen
vagyok – de az is lehet, sajnos, hogy csak voltam,
általában, és azóta valamicskét romoltam… De nagy baj nem lehet,
ha:) mondom, odabűvölitek, s körülülitek, mint a tribünöket
elborító nézőkoszorú; egyiktek se szomorú, egyikünk se szomorú.
Medin-Kolač (elmaradó személyleírás! csak egy dátum:
1972. szeptember 22., lilával; ez a lila viszont nem tévesztendő
össze egy mellényszínnel, tehát – valami mással!)
nem óvatoskodik, ez rá vall, egyik fele arccal, a másik háttal
odatálal egy mesés rajthelyet (– mert: EZ AZ EGÉSZ CSAK MESE!
A SZEREPLŐK S ESETEK: KITALÁLTAK!), épp csak a „LONGINES” felirat
hiányzik, de van itt mérőberendezés másik, egy harminchárom éves
öregúr „STOFFELS”-a, mutatja, hogyan veszi a kapukat
– az ötvenvalahány (ötvenöt?) nemlétező kaput –
a Medintől enyhe szögben lefelé vezető (elmarad: micsodákon!),
– …n tehát, a három (elmarad: ki; tulajdonképpen: Cs., A. és L.)
(és a szerző itt nem CSAL, ez másutt kiderül!),
hogyan ér célba – bámulatosan! akárha Perillat után!
a vízszintes (nos: itt elmarad a…) síkon.
És ti (ők), a non-stop tréningezők, és mi, „Játékai(to)k”,
várjuk, hogy a napfényes vasárnap délelőtt feltűnjenek a képen
a „valódi menők”. Gépünk még ugyanaz az ANTILUXUS
– és most már az is lesz –, amelyről (amiről?) egykor olyan
biztosan tudtuk: „Az ember mégsem vesz…” („a lakásba…” mit is?)
Aztán egy szép napon mi is… Azóta itt a láda,
és ha garanciával ki nem cserélik, most már ezt nézzük
és ti is „ezt nézitek”; és itt talán azt kellene hozzátennem,
hogy ez korántsem alakult olyan „természetesen”… Papírvágó
kés? levélnehezék? mi fenyegette a domborodó vastagüveg-szemet?
virágcserép? Lehet, egyik se épp; mindenesetre: ép
maradt, s most már nem is lesz töredék. De semmiképp sem
felejthetem – az emlék erősebb a bizalomnál! –,
hogy mind e békeállapotnak itt… nos, nem feledhetem
áldozatait, halottait; s az egyik előfutót, tudom,
megállítjátok előbb-utóbb, akárha lassított felvételre
váltva – nagyon! –, vagy megállásig-visszapergetve
(van köztetek „technikai-zseni-medve”!), egy emlékpercre,
ahogy egy-s-mások tiszteletére szokták… és képzeletben
láttok egy vattás-dobozkát. Mert – s most folytathatom!
ahol abbahagytam; tudniillik: szinkronba-hoztatok,
s ezért gépem se kattanhatott –, mondom, mert hogy e
játék-Hahnenkamm után a másik, a valódi kitzbüheli
(az idei! melyet Bob Cochran személyében, franciák
s osztrákok után először nyer tengerentúli) ily békés körben
élvezhető, bizonyos előjáték nélkül, sajnos, már nem képzelhető.
(Bár azt hittük, lehet; és talán lehet is; csak épp nem lehetett;
és vannak bizonyos módok, ahogy az „így adódott”
és az „úgy adódhat” különbségei elmosódnak. Nem is
az egyszerű status macquónak esetére gondolok itt; hanem az ember
– lásd egyebütt: csak úgy! – elgondolkodik, s bár
nem göngyölít fel semmit – legfeljebb takarókat! –,
és félbehagyja a végigjárandókat – már buknak!! –,
a megvalósítandók elmaradását – vagy talán:
egy mindig-elmaradás megvalósulását! – olyasminek érzi,
akárha „világát” maradéktalanul elérni tudva
máris haladéktalanul megalkudna. Mert…! s ha erre a „mert”-re
lehetne mit mondani! Ha volna mije e „mert”-nek! Dehát
a dolgok csak így vagy úgy megesnek (– az első tizenöt
között, épp a legjobbak csoportjában, hányan esnek! Pedig
még csak ezután lesz igazán jeges a pálya; és, íme, a másod-
rangúak jobban vigyáznak… vagy nem is olyan másodrangúak?
Nyújthatjuk s rövidíthetjük az u-kat –), és vannak, amik
lesznek; s vannak-e, amik nem? Mert ha nem, az ugye: nem?!
Ám ahogy ezen a műlesiklóversenyen is van két futam,
és van nem tudom hány tizenötös csoport, rangsor szerint,
de ahányan egy-egy előbbrevalóból kibuknak, annyival hamarább
jut a frissebb hóból minden hátrábbra-rangsoroltnak,
ha másodszor indulnak a másik pályán… Jobb, ha hasonlatát
nem fejezi be mindig mindenki… S ahogy a „mert”-ekre és okokra,
éppúgy nincs az ilyen példázatokra…: éppúgy nincsen mi ezekre sem.
Az van, ami; egyszerien. S ha már ez a vasárnap délelőtt
egyszer ilyen, és a heverőt – beágyazunk! – elhagyják
a „nézők és helyi síelők”, és mert a képernyői rajtig pár
percet várhatunk, talán csinálunk valamit, talán gondolkozunk,
talán beszélgetünk, iszunk a hűvösebbik – langyosabbik? bizonyos
– italféleségből, és mindenképp tétlen
élvezzük az elevenek, a templomon, hétvégi vonaton,
családozásokon, kórházon s még min kívüliek… mijét? amit a hét
vége ad-hoz (ad hoc! s mindig a vég…!), élvezzük tehát, amit
a sokat-tevékenykedők és a – tulajdonképpeni! – versenytelen
non-stop tréningezők élvezhetnek, ha nem tudják, utolsót
mikor taszít rajtuk – s lesz: stop! – a non-stop.
S ha most felszámlálnánk halottait – de ez: megtiltatik!
saját jól-rosszul őrzött derűnk érdekében! – csupán e vasárnap
délelőtti nyugodhatásnak, a boldog-boldogtalan zavaroknak,
(tányér-hajigáltató romoknak képe is „feldereng”; lásd:
vasgerendák! lógtak ki „a házból”, egy szoba zongorástól
zuhant két emeletet, ki hallott ilyen zengzetet, összhangzatot!
ehhez képest a csendet-zavarók…! és néhány pincegyerek-társsal
feljártam „diszkoszt vetni”, tovább csorbítani a csorbát,
míg a nagyok a megmaradtakat kikaparták…), tennénk
mindezt előbb-utóbb kisikló emlékezettel, mint a műlesikló,
aki légben-kalimpáló lécekkel, háton-fejen érkezett el…
nem a célba; a pályát körülálló embersorba s -karéjba.
Mert csak az történt itt is, ami történt; s egyebekben
sem hiszem, hogy „mi okból” s „miért”… csak „a világon”
valami tombol, és ehhez kell: aki–ami. (Legfeljebb
szégyelljük utólag a szerepet, s nem akarjuk többé magunkra
osztani; fél az ember, hogy a padló megunja?)
(És most, hogy egy zárójelből kikeveredjünk
– mely: akárha két léc kalimpálna felettünk! –,
nézzük a képet: ott áll a második futam első rajtszámosa,
J.-C. Augert, Medinéknek: Tregua… nem épp a kapu-pályák
napszámosa, és nem is akarja, hogy lepipálják,
persze, ehhez kockáztatnia és óvatosnak maradnia
egyképp kell; de ebben már megegyeztünk valahol a „közönséggel”;
hogy teljesíthesse a pályát, csínján kell
bánnia a tized- és századmásodpercekkel, de amíg lefut,
legalább nem torlaszolják el előtte a kaput… „mint Schranznak!”…
ezt Alacsony mondja, hogy kisegítsen; fél, hátha nagyon merészen
kanyarítom kifejezés-ívem; s ha jól veszi őket,
el is sodorhatja a pályajelzőket, ő tudja, mire jut!)
(Ilyesmiről beszélgettünk, te és én, amíg a versenyt vártuk;
hogy mik a lehetőségek, az esélyek; már ahogy mi látjuk.)
És most:… nézzük a hátralevőket. A „sérülőket”
ápoljuk már. („Játékaink fejlődnek!”) (Én „goromba”
sosem voltam – úgy igazán! –, bár gyerekkoromban egy-egy
pusztító-társamnak illemből segédkeztem, s olykor magam is
kezdeményeztem, így röpítettem ki az ablakon néhány játékosom
– ez még gombozó-korszakomban volt!! –, például: Evaristót,
mert egy ordító helyzetet elrontott; s talán Probstot? nem, ő egy
vas kapufán csorbult ki; akad tehát régi példa
is ellenem; s hogy „egy egész ház hallatára kellett zengenem…”
– valahára ennek is vége, nem? nemcsak a vasgerendán lógó zongoráknak)
(most, mindenesetre, igen emberséges vagyok, így néz fel
rám néhány medve; könnyű nekik! idejük: örök, s jól akármi
csak ennyibe fér… Persze, ahogy a csatáromért lerohantam!
építkeztek, a járdán a homokdombban találtam meg, de: kikotortam!
És, emlékszem, annakidején, mielőtt elaludtam, Noé-komplexum-ban?
„barátaimat behajóztam”, s még a korláttól is arrébbtoltam őket,
ha nagyon nekidőltek… és együtt voltunk, ahogy kell!
Hol volt ott Hypnoval s Elenium! Front! Sok más, ami
oly remekül tud lelket menteni és testet rontani. Könnyebb
a medve-út itt!) (Bár ez sem egészen igaz! kinek a szőre hullik,
kinek a szeméről pattan le egy szemernyi festék,
„STOFFELS”-úrnak többször összevarrták – mint most! egy rossz
rímmel! – a testét, és sosem felejt – ha én sosem! – bizonyos
estét, amikor egy emeletnyi rom alól mentették ki
[egy Kosztolányi-kötettel?]; és egyik-másikuknak a fülére is oda kell
nézni, nem lazul-e; kell-e ragasztani; vagy a nyelvüket,
ezt mindig egy csepp méznyi Általános-Rekord-Palma
szer illetheti; és így tovább.) Befejezik a nagyok futamát;
„de jó, hogy megúsztuk ép bőrrel!” – mondjuk: helyettük
(vagyis: helyettetek!), hogy „beszámítson az összetettbe”,
(ahol mindegy „ilyen-ember” és „olyan-medve”; ahol kimossák
megszárogatják a szereléseket, és lepereg mindenről minden hajdani
kínosság). És ha egy s más nem így lehetett… csak én
tettem – mondtam-e az elején? –, én tettem úgy,
„mint ha próbát teszek…”? Mivel? „ami” velem mindent tehet?
S tetet? (Csináltat.) Ily „csinn”-be megyek?
(Csinn = összecsapás.) Vagy: épp e csinn áltat?
De létezünk-e oly külön alakkal,
ahogy látszat szerint s rombolhatólag?
(És ez nem „sport-”, „világ-” vagy más hasonlat!)
Kisszerű áhítás, hogy „hátha óvnak…”
Mégis ez a leginkább érdekes!
…S itt feladom. Kihagytam részeket;
mint ha a műlesikló bizonyos kapukon kívül viszi a léceket.
De majd lesz egyéb alkalom; és más – másutt olvasható…
(Már csak Kitzbühel látszik, csak a hó;
mi az, ami itt tűnt el?) Most, míg ezt írom,
készülsz az ebéddel; és valami nagyon más van,
úgy érzem, a papíron; morzsolódás? sohase-volt-egésze?
(Mert hogy a szándék mi volt, az nem mentség!)
S látszik-e majd, ott, egy tribünre vésve:
EZEK EGYMÁST ISZONYÚAN SZERETTÉK
 

III.

 
„…bútoraink csontjában megremeg
örök lelke medvés rengetegeknek.”
(Jékely Zoltán)
 
(Egyelőre: folytatás várható.)

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]