Kétszer két deci vörös, egy sárga trikó, a Vozsdovác. És több mint öt év

Amikor a Vozsdovác-bioszkóp lejtős utcáján (vagy: a Böszörményi úton; csak ott nem) befordultunk abba a kerthelyiségbe, és – én sárga trikóban, ennyi önzést hadd engedjek meg magamnak, hogy magamra: emlékszem – rendeltünk (ld. a címben jelölt ital- féleséget és mennyiséget), és a csapost vagy a tulajdonost „ügyesen” megtévesztettük hovatartozásunk kérdésében (bár nem csináltunk semmit ennek érdekében, és nem volt semmi tervünk); amikor ismét a bulváron mentünk, délben, és egy üres kerthelyiségben letelepedtünk (sokaknak – a helybelieknek! – akkor kezdődött az ebédszünetük! és felemlegettük: ültünk mi már, ha nem is itt, egy kicsit odébb, este, a szállodánkból kicsapva, felhőszakadásban!): sütött a nap, az asztalok bizonyos ház-sorhoz közeli lombok alatt álltak, és közvetlen mellettünk – de ezt most csak neked mondom: emlékszel? –, és volt egyéb is: annak az autónak a tetején, a sofőrházon, igen, odakötözve, hogy ült ott az a… és az élelmiszer-nagyáruházban, elutazásunk előtti este – igazad van, már egy másik évben –, neonfényben, megszámoltuk: hét medve…! – dehát ez, csakugyan, kit érdekelne; este nyolckor, gondoltuk, már beszállhatunk a hálókocsinkba, így aztán letébláboltunk az óvárosba; és, ha nyitva van, képesek lettünk volna bemenni egy töltőtollasboltba!