„Mintha zsákszám fűrészport tárolnék emlékezetem raktáraiban”

Az emlékezés természetéről beszélgettünk, egy (nem emlékszem már a napszakra) – és azt mondtad, gyakran úgy érzed, mintha – (és helyszínek következtek, már általam is ismert helyszínek, időpontok, események) – én pedig azt feleltem, igen, én is gyakran úgy érzem, sőt, úgy is éreztem már (mert ez az érzés, amelyről itt szó lesz – mondtam? –, nem egészen újkeletű), mintha, de aztán (– már ezt sem tudom). Máshonnét kell kezdenem. Amikor – és ennek most nyáron lesz hat éve, vagyis, ha nem kötődne annyira évszakhoz, azt mondhatnám – (csakhogy ennek, most, hogy lemásolom, máris nyolc éve!) Amikor tehát azon a nyáron (és valami nagy-nagy forróság még ezt a fogalmat is megváltoztatásra kényszerítheti?) – tehát: lementem arra a telekre, (a közismert tó partján; ott volt; és majd kiderül, miért így mondom; ez az első dolog, amit tudok ebből a históriából), mondom, ahogy lementem a telek alsó végébe, és a társasüdülő vendégei egy cseppet sem zavartak, begázoltam a négyéves korom óta ismerős nádas mellett, de… akkor már ne is itt kezdjük, hanem a végén, mindjárt ott. Jól begázoltam, lehettem: derékig; megálltam, velem szemközt ott volt a túlsó part, a présházak, a szőlő- dombok; ott volt valamennyi présház, domb, fa, minden. És azt mondtam: „Íme, a közismert tó…” És hazautaztam még az esti vonattal. (Első nap, jóformán ismeretlenül, írtam neked: egy lapot, az önkiszolgáló-hodály mellől, egy esőtócsás bádogasztalon. Az ebéd se sikerült valami fényesen; s főként a borús időkre emlékszem, azokra a…) Holott ragyogó napsütés volt, ahogy ott álltam derékig. – De minek részletezzem, majd lemegyünk, együtt, és nekem ugyanúgy mond majd valamit az a tulajdonképpen egyszersmindenkorra sem elintézett helyszín, ahogy neked, és így tovább, ellenkezőleg.