Vállalkoznak a régi színhelyek

Vállalkoznak a régi színhelyek, hogy; akárha gombhoz varrnánk a kabátot; vállalkoznak mire. Ha az elhagynivalókat felsorolom, el is intéztem mindent. „Minden elhagynivaló!” Mi lesz velük, csak én tudom, kikre gondolok. A jelenetek időhöz kötöttek; időhöz vannak kötve, időhöz kötnek engem. Az idő eltelik, a jelenet lekerül, honnét. Megmarad – szintén elhagynivaló. Megmarad egy nyaktartás, egy nyakravaló divatos hátravetése. Egy „eggyel-több-megálló”, a foghúzás utáni? (Egy megállóval túlment; olyan volt ez – az üres buszban? –, mintha valamit mutogatna. A sálat divatosan a nyakba!) Alig javul. Legfeljebb: most lámpa is van a kereszteződésnél, azért is meg kellene állnia a járda szélén. Egy nyaktartás legalább nem drasztikusan múlik el. (A hely: kisebb városrész központja, több eszpresszóval, templommal, bolttal, férfi-női vécével a hajdani vándorszínpad helyén.) És: a hely-én, az iskoláskori. (Ki vállalkozna itt még erkély-jelenetre? a két-zérós ház csőkorlátjánál, a könyváruda mögött?) Mindig valami zártságra törekedtem. Államat leszorítottam a sálra. Igen, ezek is megmaradnak, ez a jutalma az elhulló fogaknak, hajszálaknak. Csak hol? De nem is lesznek „hova”! Váltakozik a jelenetek sora, életnagyságban folyik elhagyásuk. A helyszínek, az eggyel-több- -megállók, a pofámra szorított sálak: vállalkoznak. Mintha egymást érnék a megbízók, válogatatlanul! Csak:…?