Két lélegzetre

Ígérem, megcsinálom egy-ülésre. Bár egyikünknek sem lesz idővesztesége: úgyis itt vagy. Letelepszel a székre velem szemközt, s kezdjük. Mit is. Ne nézz hátra, a képre, mely ott lóg a fejed fölött a falon. Képzelj magad elé inkább „egy Balatont”; ezt-azt – s most ne engem – az esti tavon. (Bárha tudom, nektek kicsit balfék-gyerek lehettem, amikor vitorlázgattunk, többesben; csak nekem van arról a hajóról „egy tág-körívű alkonyatom”, az orrból – illetve a tiédet nem is sejtem.) Szóval, mondjuk, lekuporodhattál, a kötelekkel vagy a kormánnyal matattál (– micsoda szó, mondod majd; s az egész…!) Dehát az írógépem, az asztalom – és én többnyire dolgozom – mégiscsak erre a képre néz. Persze, ahogy most a szemközti fotelban sem ülsz ott (s ez a második ülés), nehéz elképzelni téged abból az időből, amikor még nem voltam. Beirányozni két képzelt szemlencsédet. Hova nézz? Mi érdekelne, valóban? Most úgy szeretnék a kedvedre tenni; kérlek, ne mondd, hogy semmi. Talán bizonyos időket is el tudnék képzelni. Vagy maradjunk a közös emlékeknél? Ahogy – de ezt már mondtam – gyakran kettesben is kivittél, levittél és bevittél? a vízhez, a vízre, a vízbe? S annakidején nélküled maradtam? Vagy próbálgassuk vidámabban. Nézzük. Ez egy negyvennégy éves apa-fej; és egy éves, akit a magasba emel. Furcsa, hogy hét-nyolc évem van még, hogy e korod elérjem. Jó trükk beléd-helyezni a létezésem. Csupa még nem. És csupa-csupa már. És nem tudom, milyen csavarra jár. Ilyen rossz rímekkel hadd-hadd vezeklek, s ilyen mesterséges fordulatokkal… A Voigtländered; pótlólag vett tokkal; sosem sikerült úgy lefényképezned, ahogy apák szokták a fiukat. Mert én, tudod, mindig fintorokat… S úgy fújta a szél a nadrágszáramat… Tűrhető kép alig egypár akadt rólam; s a legtöbbször nevetségesnek éreztem magam azon, ami neked tetszett. Most hétfelé fújja a szél a négy géppapírt és a három indigót. Egyébként is: mi mindent eltolok! Például járni sem tudok rendesen, ha igaz a hajdani bírálat… és igaz. Mellécsorog mindig a kávé, ha töltögetek; és nem tudok mértéket tartani – Csak hadd legyen teljes a megtévesztés! Hogy aki elolvassa ezt, és nem ismer téged és nem ismer engem… de ha ismer? az se „biztos siker”. Egyáltalán, mondd, az ilyesmi – kell? Amikor azt hiszem: megközelítek, nem a közelit távolítom el? Vagy hagyjam csak annyiban az egészet – hódolván bizonyos emlékezésnek –, hogy „volt egy szúnyog-járta kabinod, deszkázata talán rég nem inog”, s hogy sétáltunk párszor Szántód felé, és volt ott egy vasúti üdülő, ott fordultunk meg. Ritkás fák karéja – – És most ne haragudj. Túl nagy a téma. Ehhez a „mindig” is kevés, nem hogy a „néha”, nem hogy az „egyszer-kétszer”. Sosem fogok elkészülni a képpel. Régen, rejtjelesebb úrfikoromban, kivetnivalót leltél sok dolgomban. Nem igen sokan lesznek a világon, kik eltűnődnek e vonatkozáson. De én nemcsak az igazságosságnak, inkább valami másnak tartozom, hogy megkérdjem: kedvedre változom? (Ám ha ilyen biztonságra törekszem, gondoljam így vagy úgy. Csak ne kérdezzem.)