Az ellenfél nem örül a döntetlennek; én nem örülök ennek az egésznek

Hát most aztán miről? Talán így: most fel kellene kelni, megnézni, hány óra. Minek. A helyzet máris a következő: ajánlom a dolgot Murphynek. Képtelen vagyok találomra rábökni egy időpontra, de annyira sem érdekel, hogy odamenjek, és megnézzem, „hány az óra”. Az időzés – bizonyos periférikus felfogása –, tehát itt már azt sem mondhatom: az időzés felfogása; akkor meg minek. Tevékenységem nem kényszerít pontosságra, csak a pontatlanságot zárja ki. Erre azt mondanám: egyszerűbben is el tudnám képzelni. De több tényező közt könnyebb eltévedni; és kész a mentség máris. Mintha a fáktól nem látott erdőhöz vagy az erdőtől nem látott fákhoz hasonlítana itt valaki. (Nem tudom, én-e, csak zavar.) Bocsánat, nem így: mintha ez előbbi két micsodához nem kellene egy külön-személy se; személyem elegendő, azt mondják. Csakhogy ez így döntetlen játszma; és a döntetlen nekem még pontosztozkodásra sem elég. Ezt meg én tudom. Ha az ember megmarad saját – természetes! – állapotában; mondom, ez a helyzet. Akárhogyan időzíthetnek, én volnék, akitől nem tudható meg a pontos idő. Én volnék az erdőt eltakaró fák, és a fákat eltakaró erdő. Eredő. Ellenfelem nem örül a döntetlennek; én meg neki nem; mindjárt ráborítom a táblát. Majd vitathatnánk, ki van észnél; aki későn ébred, azt hiszem jobb, ha mindjárt tovább alszik; szép kis végcél.