És most nézzünk valami mást

És most nézzünk valami mást; mindig ugyanazt. Évszám. Iskolaév befejezése. Egy íj, egy nyíl (vettük-e? ott volt lent); egy barna gumilabda; hajigálós karikajáték (kard alakú elfogópálcák, színes hajlított-nádak). Mi még? a leutazás, hét végén. Valaki visszamegy a vasárnap esti vonattal; levelet írok Valakinek (a másiknak). A diófa (diófa?) alatt; virágokat küldök a kertből. (Barna virágokat?) A labdával – a barna labdával! – (már hétköznap) egyedül játszom a kertben, a fák közt, mindig tetszés szerint kijelölt kapukra. (Hét éves vagyok; helyesebben: erre és a játékszabályaimra nem emlékszem.) Elszaporodnak a zárójelek; ilyen mennyiséggé lesz minden. És mégis: biztosítatlanul. Úszni tanulok (biztosítatlanul!) a háborgó vízen. (S ez ellen háborgok! akkor!) A nádas mellett, mely akkor még megvolt. És szabadúszó-igazolvánnyal távozom (aláírta az Öreg Főnök), a villasori kerítés kapuján át, ahová akkor még nem egy autós-társasüdülő száradó ez-azai alatt kellett végighaladni a kerten. Megyünk a salakos teniszpályák mellett; a védődrót szakadozott. Gyerekújság (az egyetlen ellenérték, távozáskor!) a vasútállomáson. (Később, ugyanitt: – később ugyanitt! –: egy sportújság, egy elmulasztott elköszönés.) Az állomás kavicsa, az ottmaradók. Régebbi strand- vagy üdülőhelyi divat; 1946–49 táján; ilyen öltözetek maradnak ott. Csak úgy: ilyenek. Most már csak: történetesen akkor, ott.