Még valamit Virág Benedeknek

Megszerezhetem magamnak azt az örömet, hogy leülök és írok. Mindenesetre: nem gondoltam volna. Nem volt mindig öröm, ha – és itt igazán akármiféle időkre gondolhatok, évszakoktól és életkoroktól függetlenül – sétálni mentem, például, nem volt az sem mindig öröm; bonyolultabb, persze, ha olyan helyszínekre térek vissza, mint mondjuk az új Erzsébet-híd környéke, ahol nem így húzódtak, vagy egyáltalán nem is húzódtak a ház nélküli utcák, a Tabán parkjainak útjai másképp vezettek, de arra a retekre sokáig emlékezni fogok (és csupán az a hamisítás ebben most, ebben az örömben, amit magamnak okozok, hogy például leülök és írok, egyebek között, az említett retekről, hogy nincs mód elfelejtenem, hogy nem lenne módja, ezt a nem is tudom már, miféle retket, amit ott vettem a Döbrenteinek nevezett utcában, ahol akkor is házak álltak, most is, és keresztülvágtam a ma már másképp alakított parkon, besétáltam a Tabán az idő tájt még másképp vezetett – vagy vezető; vezetett vagy vezető: mindegy – útjaira; leültem, kezemben, a zöldségeszacskóban, a retekkel), [MOST, HOGY EZT ÚJRA LEMÁSOLOM, AZ EGÉSZRE NEM EMLÉKSZEM MÁR, VAGY AMI ROSSZABB: MÉG EGY KICSIT, VALAHOGY] – amelyet, azt hiszem, képtelenség, hogy ott ettem volna meg vajaskenyérrel; nem, a séták sem okoztak mindig örömet, nem okoztak a séta közben támadt gondolatok, és most is támadhatnak ilyen, bonyolultabb vagy egyszerűsített emlékeim. De legalább a jelen, a jelen, a jelen [???] – hogy nem kell, amit akkor lehetett: vigasz ez, hogy nem lehetséges, amit valamikor muszáj volt. [EZZEL KB. MOST IS EGYETÉRTEK]