A játszmakereső (I.)
„…érezte ezen az… estéjén, hogy |
a sors különös kegyeltje. A fövenyt |
csontok és hajóroncsok borították… |
A maga részével most ő is hozzájárul |
ehhez; ő is itthagy valamit, ami… |
…Addig bement az irodába és |
bejegyzett valamit az erre a célra |
Ahogy az állítólagos kőtömb |
tartalmazza az állítólagos szobrot, |
segítségével le kell hántani róla |
az állítólagos felesleget: |
|
úgy – vagy nem úgy – e játszmagyűjtemény, |
amelyből én még külön is, |
tartalmazza a csuklós szerkezetű, |
gyönyörű romboidalakzatot |
(sötét huszár a4, f6, világos |
vezér c5, huszár c3, gyalog e4, futó g5), |
(körűle úgy letisztítottam nyomban az állást, |
mintha elefántcsontot preparálnék!) |
tartalmazza a Purevzsav királyát |
romfalba szorító kettős f-gyalog |
otromba csontmozsártörőjét, |
Robatsch összeomlásba áthanyatló, |
lávahűdött támadásának esetét. |
|
(Egy régi játszmakeresőből) |
Kockapohár, koponya helyett
„Amikor az első ütést mértem partvisnyéllel a karácsonyfára, |
úgy láttam, a kis ezüst medve eltűnik az arany medve mellől, |
zuhan a zúzódó ágak között, és akkor, ezt most nem mentségemre |
mondom, Mr. Bierce, oly érzés fogott el, hogy további ütéseim |
meglehetős rendszerességgel záporoztak, és szüneteik sem hoztak |
megnyugvást; nem is tudom, mire föl hagytam abba; abbahagytam. |
Csak akkor derült ki, milyen helytelenül következtettem az ezüst medve |
sorsát illetően; mert a miniatűr villanyvezeték gubancából |
kiszabadított ág-roncsok alatt, dísz-törmelékek, angyalhaj, habkarikák, |
ezüstjégcsapok és boák között, valamivel a későbbi ütéseim egyike |
nyomán szétzúzódott arany medve fellelhető maradványaitól |
odább, megtaláltuk épségben. Rátérek nyomban, |
mit csináltam ezek után az ezüst medvével. Hogy mindig közel |
legyen hozzám, és ne legyen egészen egyedül, amíg nem lesz megoldás, |
nagyalakú cigarettásdobozba tettem és íróasztalom |
legtöbbet használt bal felső fiókjában helyeztem el. |
Elaltattam téli medve-álomra, és tavasszal sem |
ébresztettük fel, azt gondoltuk, majd csak akkor, ha – mint |
fentebb említettem; bár nehéz lett volna megmondani, mi lehet |
itt a megoldás. Persze, a következő télen, díszvásár idején, |
kerestünk, de nem találtunk efféle medvéket; de ha találunk is…? |
Tizenegy hónap múlva nyitottuk ki végül a dobozt, |
amikor, más megoldás híján, úgy gondoltuk már, legalább megnézhetjük |
lakóját; és kettétörve, illetve a kis ezüstkoponya alapjánál |
több apró szilánkra törve találtuk. Megállapíthatatlan immár, |
melyik fiókhúzáskor történt; szerencsénk volt még így is, |
mert az arc – a pofácska – két fele teljesen ép maradt, és a törzs |
is ép; vattával kitömve összeragaszthattuk. Most csak a koponya |
említett alapi része hiányzik. Ez azonban nem tűnik fel, |
mert az összeragasztott ezüst medvét vattába ágyaztuk, |
így került vissza a cigarettásdobozba, melyet |
ekképpen teljesen betölt; a szeme alig látszik |
a fehérségből. Most, amikor ezeket a sorokat írom, |
egyvalami legalább bizonyos, Mr. Bierce: ezentúl |
nem vádolhat senki már a papír meg az indigó |
(ezek az én foglalkozási eszközeim) elővételéért is |
– nincsenek jogi ismereteim – pótlólagos gyilkossággal v. öléssel |
(a papírt meg az indigót, ha még nem említettem volna, |
ott tartom a bal felső fiókban, és múlt karácsony óta |
meglehetősen termékenynek bizonyultam). |
A többi az én dolgom; és két idézőjelé, |
amíg nem lesz, azúttal majd az én számomra, »más megoldás«.” |
|
Még valamit Virág Benedeknek
Megszerezhetem magamnak azt az örömet, hogy |
leülök és írok. Mindenesetre: nem gondoltam volna. |
Nem volt mindig öröm, ha – és itt igazán akármiféle |
időkre gondolhatok, évszakoktól és életkoroktól |
függetlenül – sétálni mentem, például, nem volt |
az sem mindig öröm; bonyolultabb, persze, ha olyan |
helyszínekre térek vissza, mint mondjuk az új |
Erzsébet-híd környéke, ahol nem így húzódtak, vagy |
egyáltalán nem is húzódtak a ház nélküli utcák, |
a Tabán parkjainak útjai másképp vezettek, de |
arra a retekre sokáig emlékezni fogok (és csupán az a |
hamisítás ebben most, ebben az örömben, amit |
magamnak okozok, hogy például leülök és írok, egyebek |
között, az említett retekről, hogy nincs mód |
elfelejtenem, hogy nem lenne módja, ezt a |
nem is tudom már, miféle retket, amit ott vettem |
a Döbrenteinek nevezett utcában, ahol akkor is házak |
álltak, most is, és keresztülvágtam a ma már |
másképp alakított parkon, besétáltam a Tabán az idő tájt még |
másképp vezetett – vagy vezető; vezetett vagy vezető: mindegy – |
útjaira; leültem, kezemben, a zöldségeszacskóban, a retekkel), |
[MOST, HOGY EZT ÚJRA LEMÁSOLOM, AZ EGÉSZRE NEM EMLÉKSZEM MÁR, |
VAGY AMI ROSSZABB: MÉG EGY KICSIT, VALAHOGY] – |
amelyet, azt hiszem, képtelenség, hogy ott ettem volna meg |
vajaskenyérrel; nem, a séták sem okoztak mindig örömet, nem okoztak |
a séta közben támadt gondolatok, és most is támadhatnak ilyen, |
bonyolultabb vagy egyszerűsített emlékeim. |
De legalább a jelen, a jelen, a jelen [???] – |
hogy nem kell, amit akkor lehetett: vigasz ez, hogy nem |
lehetséges, amit valamikor muszáj volt. |
[EZZEL KB. MOST IS EGYETÉRTEK] |
|
Bukolika; kedd
Most ellenőrzöm azt a hat citromot, |
mely a pénteken vett hét citromból megmaradt; |
nem penészednek. Holnap folytatom |
|
Az egyetlen elfogyasztott citrom az ünneptömb második |
napjának hajnalán került teába, amikor |
– öt óra tájt? – gyomorpanaszra ébredtem, |
és csak sokára jöttem rá: ez az a bizonyos „tavaszi”. |
|
Ez az a bizonyos; évről-évre megjelentem vele |
a kedves Sz. doktornál az Attila úti rendelőben; |
ősszel, tavasszal; évszakváltozáskor. Most azért egyszer talán |
rászánom magam általános kivizsgálásra is, amit újabban mindig javasol. |
|
A kedves Sz. doktor! a kedves Cs. doktor! a gyomorpanaszok, az influenzák, |
az egyéb panaszok! Kedd van, az ünneptömb negyedik, utolsó napja. |
Rövid hét következik. És most összegezzük, mi maradt |
(jégszekrényben vagy kívüle), elfogyasztandó, szerdai eleségül ilyen mód. |
|
Almakompót; kakaós-lekváros lepény; sajtos ropogós; narancsok |
(hatból öt); és ehetnék a (főételből) is. |
(Hétköznap ritkán rontom el a gyomromat –) |
|
Egyáltalán: ritkán rontom el (mit). Megyek retekért, újhagymáért, |
borért, kenyérért, tejért, sörért, hegyes erőspaprikáért az ünnepekre. |
S ha mindez így van, miért tegyek elhamarkodott kijelentéseket? |
Mintha nem a „bizonyosaké” lenne úgyis az utolsó szó! |
|
|
„S gyorsan, anyám? mert nagyon sietek? hova??”
(kb.: III. […] Nem, nem!) |
|
Ezerkilencszázhetvenkettő február kilencedike, szerda délelőtt |
kilenc óra harmincöt perc. (Dolgozzunk, ahol lehet, kerek számokkal.) |
Miért izgatom fel magam, tíz perccel indulás előtt? Még tíz |
percem van, itthon, és ha nem érzem is nyomban utána: tudom, |
felizgat majd. Miért ülök le megírni ezt? (mit?) Természetesen |
felteszem magamnak a kérdést. Mégis, leülök, megírom, remélem, |
kész leszek kilenc óra negyvenötre. Szerencsére tízre hívtam a taxit. |
|
Vagy mindezt talán nektek mondjam el gyorsan – a telefonba, nektek? |
(Még van hét-nyolc percem itthon, és a beszélgetés mindig felizgat. |
Feleslegesen felizgat. „Csak azért hívtalak benneteket most, mert |
mire hazajövök… neki akarok állni… Hát akkor búcsúzom, |
átveszem…” És átveszem egyikőtöket a másiktól, a telefon tulsó végén.) |
|
Viszont gyakran felhívlak titeket, senki sem mondhatja… |
És nem is mindig ilyen röviden, ahogy most módom lenne rá |
(öt-hat perc). Jobb is, hogy leültem inkább… bár tudom, felizgat, |
és talán a taxit is jobb lenne lemondani; az izgalom |
jelei később ütköznek ki, hirtelen bizonytalanság fog el; és egyéb. |
|
„Átveszlek” titeket; „átvesztek”; olykor a férfihang jelentkezik; |
néha már-már az arcot látom, a hetvenhatéves |
arcot, ahogy a lift tükrében, igen, amikor a lift visz fel hozzátok |
az ötödikre, ahogy ott látom az arcom, nemsokára harminchatévesen: |
„Valaki elindult előttem ezen az úton, valaki, aki majdnem én vagyok, |
és olyan nagyon nem én, ahogy csak lehet…” (És az leszek.) |
|
S olykor a női hang… (És itt valóban az életkorokra |
kell csupaszítani a dolgot; kilenc óra negyvennégy.) Már negyvenötben, |
mindjárt a háború után, levittetek nyaralni… A női hang |
búcsúzott el tőlem; néztem „utána” a szerszámkamrából, a háziak |
oda zártak, mert nem akartam egyedül lenni és sírtam. |
Furcsa, hogy lassan én is annyi leszek, mint ő (Te) akkor, |
kis túlzással harminchat éves. Furcsa, hogy azt az eső utáni nagyon zöld |
(gondolom: kertet) mindenféle tíz percek kamraablakain át ma is látom. |
|
|
És most nézzünk valami mást
És most nézzünk valami mást; mindig ugyanazt. |
Évszám. Iskolaév befejezése. Egy íj, egy nyíl |
(vettük-e? ott volt lent); egy barna gumilabda; |
hajigálós karikajáték (kard alakú elfogópálcák, |
színes hajlított-nádak). Mi még? a leutazás, |
hét végén. Valaki visszamegy a vasárnap esti |
vonattal; levelet írok Valakinek (a másiknak). |
A diófa (diófa?) alatt; virágokat küldök a kertből. |
(Barna virágokat?) A labdával – a barna |
labdával! – (már hétköznap) egyedül játszom |
a kertben, a fák közt, mindig tetszés szerint |
kijelölt kapukra. (Hét éves vagyok; helyesebben: |
erre és a játékszabályaimra nem emlékszem.) |
Elszaporodnak a zárójelek; ilyen mennyiséggé |
lesz minden. És mégis: biztosítatlanul. Úszni |
tanulok (biztosítatlanul!) a háborgó vízen. |
(S ez ellen háborgok! akkor!) A nádas mellett, |
mely akkor még megvolt. És szabadúszó-igazolvánnyal |
távozom (aláírta az Öreg Főnök), a villasori |
kerítés kapuján át, ahová akkor még nem |
egy autós-társasüdülő száradó ez-azai alatt |
kellett végighaladni a kerten. Megyünk a salakos |
teniszpályák mellett; a védődrót szakadozott. |
Gyerekújság (az egyetlen ellenérték, távozáskor!) |
a vasútállomáson. (Később, ugyanitt: – később |
ugyanitt! –: egy sportújság, egy elmulasztott |
elköszönés.) Az állomás kavicsa, az ottmaradók. |
Régebbi strand- vagy üdülőhelyi divat; 1946–49 táján; |
ilyen öltözetek maradnak ott. Csak úgy: |
ilyenek. Most már csak: történetesen akkor, ott. |
|
Idők egymás elé
Ilyesféleképp nem akartál el- |
menni, mikor szinte őrültség volt, mikor |
nevetséges lett volna nem (és őrültség! |
a kert; augusztus, csípősödnek a reggelek; vásznak, |
vitorlazsákban; hónod alatt a bummfa; |
vörös terméskövek; a hajótest |
oldalának nekilottyanó víz) – igen, nevetséges, |
ottmaradni a kertben, ottmaradni a parton. |
De mikor neked… még ennyit se mondhatsz, |
idézőjelbe se teheted. Aztán |
a hajót eladták, a kertet a házzal |
(a ház nélkül) eladták. Lám, |
elmentél-e aznap; melyik nap; ehhez |
napról kellene tudnod valamelyest; |
de csak egybefolynak, csak egybefolynak! (A |
hajótest oldalának nekilottyanó víz; |
vörös terméskövek; hónod alatt a |
bummfa; vásznak, vitorlazsákban; és egy |
hely, egy időpont, egy napszak; egy lámpa |
fénye a poros orgonabokrokon át a kerti házból.) |
Az az-előző és a meg-utáni. És ha most |
ebbe mint egy megoldandó feladatba – |
– nem mondhatod: „veted magad”. |
Marad hát, hogy: egy megoldandó feladatba. |
Marad hát, hogy elmentél vagy maradtál. |
|
Zárójeles mennyiségek
Valami sokkal egyszerűbbet akartam elmondani. |
Amit lehetetlen olyan egyszerűen; ami |
– így derül ki – olyan egyszerűen: nincs. |
(Lám, így is csupa gondolatjel, pontosvessző, |
kettőspont az egész.) De hogy mindezeknek huszonöt, vagy |
legalább huszonhárom éve… És az |
akkori szorongások ma már szinte megnyugtatások, bár |
ez szintén nem biztosít semmit a jövőre. |
Hogy ott mentek az öntvénybeton járdán |
az „alsói” állomás felé. Félköralakban |
kiszélesedett az út, valamivel |
az „Élelmiszerkiszerelő” üdülője előtt. |
(De a kőpadok a régiek voltak, feleslegesen |
masszívak és feleslegesen cirádásak.) Kiszélesedett |
az út a beperdülő levelű gömbakácok alatt; a poros |
orgonabokrok tövébe szemeteltek. Igen, |
a tömör kőpadokat nem említette (a tamariszkuszok alatt!), |
de másutt már beszélt a bástyaszerűen kiképzett |
öbölről, ahol úszott egyszer vagy nyolcszáz tempót. |
Később oda hullt az őszibarackhéj. |
(Oda, vagy csak a fák alá.) Az akkori |
szorongások huszonöt vagy huszonhárom |
biztonságos évet határolnak. Még arra is |
emlékszik körülbelül, mifélék. (Miféle szorongások.) |
S bár semmi biztosíték a… de ha bekövetkeznek, sem tagadhatja: |
valamit enyhít a dolog fájdalmasságán, |
(semmit sem enyhít rajta), az a huszonöt |
vagy huszonhárom – ne is mondjuk: viszonylag és szorongva – |
|
Ahogy mondják: na és ha…
Én majdnem mindig irtóztam, hogy valamiről beszámoljak, de |
ha valami másról számolnék be, attól még jobban – |
nem is helyes a szó, mit csinálnék. Viszont ha meggondolom: nem |
mindegy-e, úgy értem, végülis nem ellenőrizhetetlen-e a különbség, |
ha például azt állítom – ezt is másképp kellene kifejezni –: |
a végre megnyílt kertmi – kertmozi neve, ott: – befejezhetetlen, |
ld. irtóztam. Ha tehát azt mondom, a Budai Kert-Mozgóban, |
amely nem is „végre” nyílt meg, máris el(lent)mondásokba |
keveredem, az idén megnéztünk két; vagy az idén sem mentünk el. |
Ha azt mondom: az idén sem ültünk be egész nyáron egy kertvendéglőbe, |
az idén – bezárt – sem söröztünk a Várkert Kioszkban, az idén |
nyáron egyetlen egyszer sem vettem újságot az Erzsébet-híd tövében |
– „újságos elköltözött”, de ez nem „röktönjövök”, ez végleg –; |
ha azt mondom, felesleges kilókat szedtem fel a Mirelite-barátfülétől, |
vétek a vágyva-vágyott reklámhivatások ellen; holott meggyőződésem: |
az isten-profija-értéket helyes ellensúllyal csak ilyesmi mérné föl! |
(Tehát: De: Áttérve A Hideg Mirelite-Ebédekre Mindent Remekül Leadtam!) |
Ha tehát mindezt elmondtam, ez még korántsem „mindez”. Mert a mon- |
danivalók ürügyül használják fel egymást; ürügyül önmagukat; mert |
a mondanivalókat ürügyül használom fel; mert a mondanivalók |
– lásd: szerző reklám-hitvallása! – nem is valók mindig elmondásra. |
Mulatságos: nem kellene-e, minden külön igyekezet nélkül, ami |
máris el(lent)mondás, arra törekedni, hogy – íme, nem is érdemes |
befejezni, íme nem is érdemes elkezdeni, csak épp a közepén nem lehet |
abbahagyni a mondatot – és, tulajdonképpen, egyebeket se; |
de itt már valakit idéztem: „Mit csinálnál helyette?” még hogy! |
|
Egy nap haladék; és – egyelőre – könnyű lebonyolítás
Egy nap haladékot – melyre, kiderült, nem is volt olyan |
élet-halálra (nem arra volt!) szükség – kaptam azon a már nem |
tudom pontosan, miféle délutánon, amikor a F…bíró (Farkasbíró; |
vízivárosi) utcai doktoromhoz (hehehe! utcai doktoromhoz, ez nem rossz) |
bizonyos panaszokkal („Rackajuh ez, mondta Jacques”) mentem el, |
de csak tavaszi, vagy nem is tudom, milyen évszak volt, olyan, |
meghüléssel vizsgáltattam magam; nem racques-kal; és utána, |
receptekkel zsebemben, fellátogattam a Paphegyen (budai domb) |
lakó barátomhoz. Teraszukra mindmáig emlékszem; írtam is róla, |
a „halál utáni napsütés”-ről; szóval akkor nem voltam ilyen |
felszabadult és éretlen kedvben. (Másfél évig halálfélelemben, |
tizenöt évesen.) Emlékszem: – ezt állítom legalábbis –: |
nézzük meg, mire. (Előbb azonban még valamit a körülményekről |
is. Tehát.) Hetente háromszor vizsgáltam a tünetes-csontomat, |
ill. fel- majd letűnő dudorát. Erről hittem, hogy… Iskolából |
hazajövet mindjárt a pulóveremet húztam fel, ingestől, odáig, |
a fél-oldalamon. (Lehet, hogy az-ember-koalái azért |
viselik a másikon a szívüket? amilyen ügyesek!) Persze, miért épp |
heti háromszor? Ez most takaros mérték, kétségtelen. Feküdtem |
Lukács-(budai)-uszodai priccsemen, fel-felugráltam, a korláttal
|
is kipróbáltam (ott volt a legalsó bordámon). Körülöttem |
fekvőtámaszoztak, mutogatóztak a párkányon – (és otthon, a párkányon! |
emlékszem forró porára; gondoltam az és így továbbra). Mindez |
eléggé szaggatott; miért emlékeznék éppen arra az egy nap |
haladékra? melyhez hozzásegített (de erről már beszámoltam). |
A teraszon alighanem tejet ittam, vagy fagylaltoztam, és sakkoztam, |
vagy pingpongoztam. És valahol erről azt írtam (ez itt javítva!): |
Még ma is ez a haladék tart, a haladék stb., stb. haladéka. |
Hát inkább nagyon is könnyen dobálózom; most így „irtózom”? |
|
Az ellenfél nem örül a döntetlennek; én nem örülök ennek az egésznek
Hát most aztán miről? Talán így: most fel kellene |
kelni, megnézni, hány óra. Minek. A helyzet máris |
a következő: ajánlom a dolgot Murphynek. Képtelen |
vagyok találomra rábökni egy időpontra, de annyira |
sem érdekel, hogy odamenjek, és megnézzem, „hány az |
óra”. Az időzés – bizonyos periférikus felfogása –, |
tehát itt már azt sem mondhatom: az időzés felfogása; |
akkor meg minek. Tevékenységem nem kényszerít |
pontosságra, csak a pontatlanságot zárja ki. |
Erre azt mondanám: egyszerűbben is el tudnám |
képzelni. De több tényező közt könnyebb eltévedni; |
és kész a mentség máris. Mintha a fáktól nem látott |
erdőhöz vagy az erdőtől nem látott fákhoz |
hasonlítana itt valaki. (Nem tudom, én-e, csak |
zavar.) Bocsánat, nem így: mintha ez előbbi |
két micsodához nem kellene egy külön-személy se; |
személyem elegendő, azt mondják. Csakhogy ez így |
döntetlen játszma; és a döntetlen nekem még |
pontosztozkodásra sem elég. Ezt meg én tudom. |
Ha az ember megmarad saját – természetes! – |
állapotában; mondom, ez a helyzet. Akárhogyan |
időzíthetnek, én volnék, akitől nem tudható |
meg a pontos idő. Én volnék az erdőt eltakaró |
fák, és a fákat eltakaró erdő. Eredő. Ellenfelem |
nem örül a döntetlennek; én meg neki nem; |
mindjárt ráborítom a táblát. Majd vitathatnánk, |
ki van észnél; aki későn ébred, azt hiszem |
jobb, ha mindjárt tovább alszik; szép kis végcél. |
|
Az átírás (az átírás)
Én már körülbelül tudom a végeredményt, csak az első |
példányt (az első változatot), amikor még nem lehettem |
bizonyos benne, hol fogok kikötni, géphiba miatt el kellett |
dobnom; mondom, én már tudom, mi lesz a vége, elmondom néhány, |
még csak nem is egészen homályba veszett környékű mondattöredék- |
-emlékemet (mondattöredék-felejtésemet), oly életkorból, |
ahonnét kevés meríthető, hitelesen, nem hinném, hogy több, |
mint amennyi, ki tudja, miért, megmaradt. (Annyi se.) Úgyhogy |
én már tudom, az alábbi szöveg hiábavaló, tulajdonképpen |
kezdhetném elölről. Ígérem, nem lesz hozzá kedvem. De ne csak így |
növeljük a vállalkozás értékét. Villantsunk vonzó képet, |
kezdjük talán a húszvalahány év előtti járdával, a villasori |
akácok alatt, eső előtt vagy után, inkább után, ahogy elhaladunk, |
gondolom, hármasban, az ülőke nélküli kőpad-pillérek mellett, |
a tamariszkuszok mellett; mi kellene, leltárba, mi minden! |
ha már ezek a körülmények is így számítanak. Dehát ez afféle |
pontatlan öröknaptár, ezen munkálkodom néha, (milyen) dolgomban, |
(mindig védett) órákon, megvilágosodásnak nem nevezném |
jöttüket, legfeljebb ki-tudja-mi-távolnak (levél-, telefon- és |
látogatástávol: felszínes meghatározás lenne), mondom, olyankor, |
ha a világosság vagy nyugalom elbírja a múltbéli homályt, |
a múltak megvilágosodását. És az alapvető beszéd-töredékeknek, |
emlékbe-keríttetvén, nincs szükségük pontos időre. Teljes |
beszédként, melyből aztán a húszvalahány év előtti lény |
hall-e annyit, vagy a mostani emlékezhet ennyire? minden máris |
nekivág a beszédtöredék-sorsnak; ők ketten (alkalmasint ők) |
számoltak be a dologról, csak meg nem mondhatom, miért; |
miért, ahogy ott mentünk az eső előtti – inkább utáni –, |
említett helyszínen. És még azt kellene elmondani, miről |
beszéltek, miről folyt szó látogatásukkor ott, ahonnét |
hazatérőben voltunk; rólam volt szó. (Most, hogy ideérek, |
zavarom elhatalmasodik rajtam; nem értem, miért szükséges |
elmondani, és hogyan kezdhettem bele. A mások dolgába… hiszen
|
mit mondanék; ez a mások dolga volt velem. Vagyis hogy valami |
így legyen, vagy úgy legyen. Mentségem a bizonytalankodásra, |
s egyáltalán, mindezekre annyi csupán, hogy védett, megvilágosodással |
nem óvott ritka alkalmaim egyikét használtam fel megint |
erre a könnyűség-nyűvő öröknaptárírásra; melynek kizárólagos
|
|
Két lélegzetre
Ígérem, megcsinálom egy-ülésre. |
Bár egyikünknek sem lesz idővesztesége: |
úgyis itt vagy. Letelepszel a székre |
velem szemközt, s kezdjük. Mit is. |
Ne nézz hátra, a képre, mely ott lóg |
a fejed fölött a falon. Képzelj |
magad elé inkább „egy Balatont”; |
ezt-azt – s most ne engem – |
az esti tavon. (Bárha tudom, |
nektek kicsit balfék-gyerek lehettem, |
amikor vitorlázgattunk, többesben; |
csak nekem van arról a hajóról |
„egy tág-körívű alkonyatom”, az orrból |
– illetve a tiédet nem is sejtem.) |
Szóval, mondjuk, lekuporodhattál, |
a kötelekkel vagy a kormánnyal matattál |
(– micsoda szó, mondod majd; s az egész…!) |
Dehát az írógépem, az asztalom |
– és én többnyire dolgozom – |
mégiscsak erre a képre néz. |
Persze, ahogy most a szemközti fotelban |
sem ülsz ott (s ez a második ülés), |
abból az időből, amikor még nem voltam. |
|
Beirányozni két képzelt szemlencsédet. |
Hova nézz? Mi érdekelne, valóban? |
Most úgy szeretnék a kedvedre tenni; |
kérlek, ne mondd, hogy semmi.
|
Talán bizonyos időket is el tudnék képzelni. |
Vagy maradjunk a közös emlékeknél? |
Ahogy – de ezt már mondtam – |
gyakran kettesben is kivittél, levittél és bevittél? |
a vízhez, a vízre, a vízbe? |
S annakidején nélküled maradtam? |
|
Vagy próbálgassuk vidámabban. Nézzük. |
Ez egy negyvennégy éves apa-fej; |
és egy éves, akit a magasba emel. |
Furcsa, hogy hét-nyolc évem |
van még, hogy e korod elérjem. |
Jó trükk beléd-helyezni a létezésem. |
Csupa még nem. És csupa-csupa már. |
És nem tudom, milyen csavarra jár. |
|
Ilyen rossz rímekkel hadd-hadd vezeklek, |
s ilyen mesterséges fordulatokkal… |
A Voigtländered; pótlólag vett tokkal; |
sosem sikerült úgy lefényképezned, |
ahogy apák szokták a fiukat. |
Mert én, tudod, mindig fintorokat… |
S úgy fújta a szél a nadrágszáramat… |
Tűrhető kép alig egypár akadt |
rólam; s a legtöbbször nevetségesnek |
éreztem magam azon, ami neked tetszett. |
|
Most hétfelé fújja a szél a négy |
géppapírt és a három indigót. |
Egyébként is: mi mindent eltolok! |
rendesen, ha igaz a hajdani |
bírálat… és igaz. Mellécsorog |
mindig a kávé, ha töltögetek; |
és nem tudok mértéket tartani –
|
|
Csak hadd legyen teljes a megtévesztés! |
Hogy aki elolvassa ezt, és |
nem ismer téged és nem ismer engem… |
de ha ismer? az se „biztos siker”. |
Egyáltalán, mondd, az ilyesmi – kell? |
Amikor azt hiszem: megközelítek, |
nem a közelit távolítom el? |
|
Vagy hagyjam csak annyiban az egészet |
– hódolván bizonyos emlékezésnek –, |
hogy „volt egy szúnyog-járta kabinod, |
deszkázata talán rég nem inog”, |
s hogy sétáltunk párszor Szántód felé, |
és volt ott egy vasúti üdülő, |
ott fordultunk meg. Ritkás fák karéja – – |
És most ne haragudj. Túl nagy a téma. |
|
Ehhez a „mindig” is kevés, nem hogy a „néha”, |
nem hogy az „egyszer-kétszer”. |
Sosem fogok elkészülni a képpel. |
Régen, rejtjelesebb úrfikoromban, |
kivetnivalót leltél sok dolgomban. |
|
Nem igen sokan lesznek a világon, |
kik eltűnődnek e vonatkozáson. |
De én nemcsak az igazságosságnak, |
inkább valami másnak tartozom, |
hogy megkérdjem: kedvedre változom? |
(Ám ha ilyen biztonságra törekszem, |
gondoljam így vagy úgy. Csak ne kérdezzem.) |
|
|
Vállalkoznak a régi színhelyek
Vállalkoznak a régi színhelyek, hogy; akárha gombhoz |
varrnánk a kabátot; vállalkoznak mire. Ha az elhagynivalókat |
felsorolom, el is intéztem mindent. „Minden elhagynivaló!” Mi |
lesz velük, csak én tudom, kikre gondolok. A jelenetek |
időhöz kötöttek; időhöz vannak kötve, időhöz kötnek engem. |
Az idő eltelik, a jelenet lekerül, honnét. Megmarad – szintén |
elhagynivaló. Megmarad egy nyaktartás, egy nyakravaló |
divatos hátravetése. Egy „eggyel-több-megálló”, a foghúzás utáni? |
(Egy megállóval túlment; olyan volt ez – az üres buszban? –, |
mintha valamit mutogatna. A sálat divatosan a nyakba!) |
Alig javul. Legfeljebb: most lámpa is van a kereszteződésnél, |
azért is meg kellene állnia a járda szélén. Egy nyaktartás |
legalább nem drasztikusan múlik el. (A hely: kisebb városrész |
központja, több eszpresszóval, templommal, bolttal, |
férfi-női vécével a hajdani vándorszínpad helyén.) |
És: a hely-én, az iskoláskori. (Ki vállalkozna itt még |
erkély-jelenetre? a két-zérós ház csőkorlátjánál, a könyváruda |
mögött?) Mindig valami zártságra törekedtem. Államat |
leszorítottam a sálra. Igen, ezek is megmaradnak, |
ez a jutalma az elhulló fogaknak, hajszálaknak. |
Csak hol? De nem is lesznek „hova”! Váltakozik a jelenetek sora, |
életnagyságban folyik elhagyásuk. A helyszínek, az eggyel-több- |
-megállók, a pofámra szorított sálak: vállalkoznak. |
Mintha egymást érnék a megbízók, válogatatlanul! Csak:…? |
|
„Mintha zsákszám fűrészport tárolnék emlékezetem raktáraiban”
Az emlékezés természetéről beszélgettünk, egy |
(nem emlékszem már a napszakra) – és azt mondtad, |
gyakran úgy érzed, mintha – (és helyszínek |
következtek, már általam is ismert helyszínek, |
időpontok, események) – én pedig azt feleltem, |
igen, én is gyakran úgy érzem, sőt, úgy is |
éreztem már (mert ez az érzés, amelyről itt szó |
lesz – mondtam? –, nem egészen újkeletű), mintha, |
de aztán (– már ezt sem tudom). Máshonnét kell |
kezdenem. Amikor – és ennek most nyáron lesz hat |
éve, vagyis, ha nem kötődne annyira évszakhoz, |
azt mondhatnám – (csakhogy ennek, most, hogy |
lemásolom, máris nyolc éve!) Amikor tehát azon a nyáron |
(és valami nagy-nagy forróság még ezt a fogalmat is |
megváltoztatásra kényszerítheti?) – tehát: lementem |
arra a telekre, (a közismert tó partján; ott volt; |
és majd kiderül, miért így mondom; ez az első dolog, |
amit tudok ebből a históriából), mondom, ahogy |
lementem a telek alsó végébe, és a társasüdülő |
vendégei egy cseppet sem zavartak, begázoltam |
a négyéves korom óta ismerős nádas mellett, de… |
akkor már ne is itt kezdjük, hanem a végén, mindjárt ott. |
Jól begázoltam, lehettem: derékig; megálltam, velem |
szemközt ott volt a túlsó part, a présházak, a szőlő-
|
dombok; ott volt valamennyi présház, domb, fa, minden. |
És azt mondtam: „Íme, a közismert tó…” És hazautaztam |
még az esti vonattal. (Első nap, jóformán ismeretlenül, |
írtam neked: egy lapot, az önkiszolgáló-hodály |
mellől, egy esőtócsás bádogasztalon. Az ebéd |
se sikerült valami fényesen; s főként a borús |
időkre emlékszem, azokra a…) Holott ragyogó |
napsütés volt, ahogy ott álltam derékig. – De minek |
részletezzem, majd lemegyünk, együtt, és nekem |
ugyanúgy mond majd valamit az a tulajdonképpen |
egyszersmindenkorra sem elintézett |
helyszín, ahogy neked, és így tovább, ellenkezőleg. |
|
A nézők „Idő!”-t kiabálnak (és egyebeket)
Öt év, bizonyos vonatkozásokban feltétlenül
|
olyan időszak, amelyre már visszanézhetünk |
(kevesebbre is; vagy akár mindvégig háttal |
állhatunk valaminek). Például emlékszel-e, |
hogyan érkeztünk meg abba a szállodába |
(és itt válogathatunk! öt év alatt |
összegyűlnek bizonyos szállodák); |
és emlékszel arra a labdarúgómérkőzésre |
(itt helyi bányászrangadót, egy idegen |
ország fővárosi élcsapatainak helyosztóját, |
vagy egy Pénzügyőr – Ceglédi VSE találkozót |
is említhetnék); vagy arra a behavazott utcára |
(csak egy jut az eszembe; az is egy Utrillo- |
-képről; ez persze nem igaz!); továbbá, továbbá, |
továbbá… Továbbá ez a bizonyos kép (már ha |
ugyanarra gondolunk,) nem is biztos, hogy |
havas utcát ábrázolt. Azokon a havas lépcsőkön |
te ugyanis sosem járhattál, mert – az évszak |
miatt. Azt viszont megbeszéltük, hogy – |
(S én azelőtt sem és azóta se!) De: |
azért ilyesmi is az eszünkbe jut. Például nekem |
az a – bizonyos – havas tér (?), behavazatlanul, sőt, |
úgy, hogy nem is nagyon járhattam arra; |
és azt is megkérdezheti bárki: egyáltalán, |
miféle öt évről van szó? Kérem, részletezze megfelelően, |
|
Kétszer két deci vörös, egy sárga trikó, a Vozsdovác. És több mint öt év
Amikor a Vozsdovác-bioszkóp lejtős utcáján |
(vagy: a Böszörményi úton; csak ott nem) |
befordultunk abba a kerthelyiségbe, |
és – én sárga trikóban, ennyi önzést hadd |
engedjek meg magamnak, hogy magamra: emlékszem – |
rendeltünk (ld. a címben jelölt ital- |
féleséget és mennyiséget), és a csapost vagy a tulajdonost |
„ügyesen” megtévesztettük hovatartozásunk kérdésében |
(bár nem csináltunk semmit ennek érdekében, |
és nem volt semmi tervünk); amikor ismét a |
bulváron mentünk, délben, és egy üres kerthelyiségben |
letelepedtünk (sokaknak – a helybelieknek! – akkor |
kezdődött az ebédszünetük! és felemlegettük: |
ültünk mi már, ha nem is itt, egy kicsit odébb, |
este, a szállodánkból kicsapva, felhőszakadásban!): |
sütött a nap, az asztalok bizonyos ház-sorhoz közeli |
lombok alatt álltak, és közvetlen mellettünk |
– de ezt most csak neked mondom: emlékszel? –, |
és volt egyéb is: annak az autónak a tetején, |
a sofőrházon, igen, odakötözve, hogy ült ott az a… |
és az élelmiszer-nagyáruházban, elutazásunk |
előtti este – igazad van, már egy másik évben –, |
neonfényben, megszámoltuk: hét medve…! |
– dehát ez, csakugyan, kit érdekelne; |
este nyolckor, gondoltuk, már beszállhatunk a hálókocsinkba, |
így aztán letébláboltunk az óvárosba; |
és, ha nyitva van, képesek lettünk volna bemenni egy töltőtollasboltba! |
|
Most és halálunk óráján
Reklámcélokra:… (helyszín jelölése; ki tudja, melyiké; |
miért tudná; egyáltalán: ki; időpont, ez még |
ilyen értelemben is egységes: bármelyik |
időpontra gondol bárki, eltalálja; legfeljebb |
az utca, tér vagy park válik feleslegessé |
az időpont körül, a sarkon beforduló idegenszerű-zöld |
jármű; az egész évszak az időpont körül, a nem |
rendhagyó évszak, a várossal együtt nem |
rendkívüli, esős hónap, esős nap, napszak, óra, perc |
– és a többi.) Bizonyos italféleséget ittunk a |
bizonyos italféleséget reklámozó lengőtábla |
alatt bizonyos „Madeira” nevű hely kert-részében; |
nem is a kert-részben, az hátrafelé nyílt, a parkra; |
ahol ültünk, fonott drótkerítéssel a parkba vezető |
útból leválasztott, kőlapokkal kirakott kis térség |
volt az, pléh- vagy bádogasztalokkal, az asztalok |
nagyrészt vizesek, a fonott székek vizesek, eső után. |
Vagy most egy olyan alkalom jut az eszembe, |
amikor nem ültünk le a Madeirában? |
Mindegy, a kétféle emlékezés haszna, hogy máris: kétszeri |
emlékezés; a kétszeri említés haszna, hogy a második már |
idézőjel nélkül történhet – itt és máskor a tiszta időpontnak |
az esetlegességek mellőli elhagyásával. |
|
A végszó: „elé.”
A hetedik és a tizennegyedik |
sor után: szellősség, mint két |
lélegzetvétel, nem tudtam, hogy |
így is kezdhető, és már alaposan |
benne – ide a járunk szó nem |
illik. A hét napjai után ez |
a – két, itt két – nap, vagy egyéb |
|
hiányzik; innen. Érdemes lesz |
jól figyelni, még egyszer jön; |
nem úgy, ahogy a sín-szálak |
között rést – ide a következő |
szó nem illik – hagynak, nyár- |
ra és télre, nem zökkenővel; ki- |
kanyarodva mindenesetre az a- |
|
lagútból; és már túl is vagyunk |
rajta; a karsztos ugyanaz, |
negyvenhat óra múltán, az majdnem |
két nap, megérkezünk majd a nem a |
tegnapit ismétlő estén a már |
lámpafényes kikötőbe, átszállással, |
eggyel – feltétlenül – a végállomás |
|
|
Más a zene, más a szöveg, más még valami harmadik
Még csak különösnek sem mondható, |
hogy a konkrét megfelelések |
mennyire nem fedik – olykor-e? – |
azt, aminek forma s egyéb szerint |
megfelelnének; amit fednének. |
|
Az Éjszakai vonat például, |
egy dzsesszlemez egyik számáról |
van szó, semmiképp sem kelti fel |
a koszos – ezúttal nem mondom meg, hol van –, |
másholiakhoz-hasonlóan-koszos |
pályaudvar képét, az este-kilences-peront, |
a még nem is olyan csapnivaló |
vonatot, mellyel mediterrán tájra |
érkezik – némi késéssel – reggelre az utas. |
De a gázfűtéses cserépkályha lángja |
úgy lüktet, mintha most is ez |
a vonat vinne, felesleges hozzátennem: |
nappalban vagy éjszakában, hiszen |
– legfeljebb egy vagy kettő híján – |
ugyanannyi nappal és éjszaka |
volt és lesz az út. És volt! erre |
gondolok, és (éjjel kinéztünk |
valami zúgó patakra, vörösesbarna |
sziklákra, kőtörmelékes rámpákra |
már hajnalodóban, karsztos hegyekre, |
és lestük a magasban a távoli |
tenger feletti szépidőt, egy |
alagútban, már a város előtt kidobtuk |
az éjszakai frissítő-flakont, |
az elfogyasztott üdítő léét) |
– és hirtelen a kályhához lépek, |
és elzárom ezt a lüktetést. |
|
|
Délelőtt kórházlátogatás, délután fogcsináltatás
Délről hazatérve, a lombok ablakoddal szemközt a ködben |
bizonyos színűek és java részt megvannak még, és az első |
hétköznap délelőtt, ahogy a kórház felé tartasz a ködben, |
megvannak még, és ahogy a kertes P. útra tompa szögben |
rákanyarodsz a kék járművel, délutáni-napsütötten megvannak még, |
csak ahogy ezt elgondolod még reggel a megfelelően fűtött |
lakásban, nem tudod, nem vacogsz s verítékezel-e majd hidegen. |
Van „majd” és nincs is; a kései nyár után se tudsz lekésni |
ezekről a… Miről, mikről nem tudsz lekésni. De talán |
nem fogják mégse vésni, csak kinézegetsz a rendelő ablakán, |
a székből, tátott szájjal, a meglevőkre; és talán ott se |
marad majd valaki „örökre”… Hazatérsz, minden a régi. |
|
Vagy így, vagy úgy
Most megpróbállak meggyógyítani? |
– Bár a legjobb helyen vagy, azt hiszem, |
megtesznek érted mindent. Rám alig vár |
feladat. (Rám csupa olyasmi vár itt, |
amit később aligha nevezek majd |
bárminek.) Emlékszel a levelekre? |
Varsóból írtam, napszám senkivel |
nem is beszéltem; „jártam”, jólesett. |
S egy kávézó-terasz (Kopernikusz |
terén?); az Ujazdowskie, a Lazienki |
park; a szobor; a hangversenyterem: |
kívülről (ma is, mind!); s egy „Zeneszerződ”; |
és omlettek… Nem is tudom, mit írtam, |
mit írhattam. Egy elbúcsúzkodás… |
néztem már a toronyházak közül, |
le se tettem a szilvás-kosarat, |
úgy integettem neked, az utolsó |
látogatásom volt az irodádban, |
pólólabdák és medencék között. |
Csak később hoztad haza a trikómat, |
tornacipőmet (mert „atlétizálni” |
kezdtem, ezerkilencszázhatvanhatban!). |
Majd egészítsd ki a részleteket; |
tornázz sokat; de ezt – úgyis tudod, |
úgyis csinálod. Mondjam-e, akarj |
meggyógyulni (és hiábavaló |
szavaimat töltsd meg – mivel?); hisz úgyis |
úgy lesz majd; s itt e szavak véget érnek. |
|
Örökzöld tenyeresek és fonákok
Az „egyik kedves papírlapomat” írom el |
erre a célra; ebből már nyomtatásban, persze, |
semmi se látszik. Így tűnik el sok minden. |
A gondolatok jelei – önkényesen – |
helyezgethetők. Szaporodnak a poének. Este |
tíz óra múlt, a másik szobából – de erről |
majd később. Gondolom, hallgattad ma délután |
a „Negyedszázad Emlékezetes Budapesti |
Hangversenyei”-t, vagy a Richter estet, |
a tizenhat prelúdiumot és fúgát a Jól Hangolt |
Zongora II. kötetéből; és ha az Operaház |
történetét idéző műsor túlságosan későn |
kezdődött (– kezdődik! mert csak most, fél |
tizenegykor! –) is, (a kórteremben a többiek |
már alusznak), fülhallgatóval betervezheted. |
Vagy a másik adót hallgatod? a pingpong- |
-döntőt? Itt, a képláttatónkon ez megy, |
ezt hagytam a másik szobában, de a hangot |
hallom. „Nemcsak két kéz kell ehhez |
a játékhoz, kérem, nemcsak csukló!” A csuklód |
jól mozog. A karoddal a múltkor számos |
„tudományt” mutattál be (barackhámozás, |
gombfelvarrás). Ma – talán a délelőtt |
kilenc harmincötkor volt operahármasok idején? – |
járattak is alkalmasint, a székkel, a folyosón; |
vagy Rachmaninov III. zongoraversenye alatt |
fürösztöttek? fodrász volt? Húsvét közeleg. És –? |
És ki nyert ma a Déli Krónika után? („Jól van, 9:12 |
a magyar fiú javára!”) És: „Nem a legsikeresebbek |
ezek a lassítások.” – Te is ezt mondod? – „Főleg |
amikor már az új poén megy” – megy-e új poén? |
A Rádióiskolában a Biológia Nagy Pillanatai |
sorozat „Az élet titkosírását” ismerteti. Erről |
te is beszélhetnél. A lábad, 1972. augusztus 6-án, |
vasárnap, sajátos jelet írt régi ebédlő- s egyéb |
(például: gombozó-) asztalunk alsó légterébe. |
(„Egy pont már csak a különbség…! Ide-oda, |
ez nekünk nem jó!”) Mit mondhatnék; végigpásztázom |
a műsort. A másik szobából: tenyeresek, fonákok. |
Mi lehet ez a Herpecsóré Fáni? („Mérkőzéslabda”!) |
Négy emlékezés; Okosabbak Lesznek-E Az Utódaink? |
ilyesmi ötlik a szemembe. („Megvan! Megvan!”) |
Mitől, anyám. Örökzöld dallamok szólnak. |
|
Áldott magánosság? jövel?
Vitéz Mihály, ki tudja, hogy s mint van Remetesincsed? |
Eléri az ember ott, ugye, amúgy a földszintet? |
Erdődben, Ermenonvillédben aligha vendégelsz bennünket. |
Nekem még a tegnapi nap is emlék, vagy emlék már az is; |
Pedig ha tudnám, huzata, állott levegője hol hagy, hova visz! |
Külvárosiasodnak-e ott a túlfűtött gyógyszertárak? |
Temető-hideg nem követel sálat, s mi még, hogy megfázzak… |
Nadrágszárra, kedvenc világos kabátra nem csap fejlődve a sár, |
Bortól, retektől, hanglemezektől, albumoktól nem lesz |
Elviselhetetlen súlyú hamar az anakreoni kosár; |
Tudom; tudom-e; kérdek-e, vagy kijelentek? |
Mit felelhetsz te, et in sárkádiam állandóra bejelentett? |
Mi itt közben jól elszaporodtunk, élők, sikeresen fogyasztunk; |
Állkapcsot, vért, árfolyamot ügyesen fagyasztunk és dagasztunk; |
Bizonyos embertársaink kezén egy ötödik földrész is felnőtt, |
S igazán nemcsak ők irtottak haszonra s egyébre erdőt, |
És országutaikon a szelíd koala-medvecsapat is már bátran átvághat, |
Ott a közlekedésjelző tábla: „Itt éjszaka koalák járnak” |
(Amennyi megmaradt belőlük; meg akarják őrizni, úgy látszik, |
Ha már nem bundaprém-ritkaságnak: táplálékául az állatbarátságnak). |
Ezzel az ügyes átvezetéssel azt is megtudhatod, én magam hogyan élek; |
Ez ügyben mégis azt ajánlom, ne embereket kérdezz, csak medvéket. |
Mivel már nem olyan bolond, aki poéta lesz Magyarországon, |
Előnyösen változtak ily dolgok egynémely égi ábrákon, |
Magam is remélem, ha nem is köz-, magán-élőkön segíthetek, |
Irodalmi-múzeumbeli örök-életre hagyhatom kedvenceimet; |
De ők oly válogatósak és – nélkülem – védtelenek |
(Ellentétben a poéta-művekkel: csak velem koalícióban koalák!) – |
Hát ezért kérdezlek, miattuk, Erdei, Magános, Víg Barát, |
Te Sosem-Központi, milyen az együttes magánzás még arrább, még odább? |
|
A biztos kiindulópont
A H. utcai, ill. a Rakpart és a H. utca |
sarkán működő vendéglátólétesítmény utcai |
asztalait megterítve találtuk, s elhatározást |
éreztünk magunkban, hogy – ez a biztos |
kiindulópont; ennyi. Mármost – és így tovább – ilyen |
udvariasan sem intéztem még efféléket, megkérdezvén, |
így, szó szerint, leülhet-e odakint a vendég; ez én |
voltam, ezek mi voltunk, és – nagyon jól megmért sört |
kaptunk, két pohárral. Kitűnőnek bizonyult a pogácsa. A fák |
alatti benzinkúthoz beálltak az autók, a vendéglőhelyiség |
ablakán ill. ablakán – a H. utca felőli ablakon keresztül |
látszott a rakparti ablak, azon – át megjelent a kilences |
villamos. Beállt a vendéglőbe, mondtam, nézz hátra. |
Nézz hátra, mondtam, a vendéglőépület falának műkőkidomborodásai |
ugyanazt a mintát – nem tudom, milyen szót használtam, |
„ugyanazt a mintát…”, szóval, hogy mit csinálnak ugyanazzal |
a mintával, amelyet egy jóval később épült ház erkély- |
-elosztásán megcsodáltam; ez az utóbbi szó sem helyes; megmicsodáltam? |
erre az egészre nem emlékszem már. Közben évtizedek teltek el; |
úgy értem: a két ház – és a többi. Közben körülbelül |
egy negyedóra telt el; az évszakokról |
– szeptember elseje volt – kezdett beszélgetésünket |
megszakítottuk; fizettünk tizenkilenc forintot. |
Nem tudtam kifejezni: tetszett a jól megmért – és a többi, ezt |
senki nem is várta. Azt mondtuk: nem szeretjük – nem szereted – |
az őszt, azt mondtuk – én azt mondtam –, azt nem szeretem benne, |
hogy végetér; megállapítottuk – most már ketten, ezt ketten –, hogy |
az évszakok közül a tavaszra nagyon hamar következik rövid nyár, |
és az említetteken kívül akkor már csak a tél van hátra, |
amikor az elkövetkezendőket – vagy elmúltakat – várjuk, |
mondtuk, és ezt se nagyon tudom, hogyan lehet – egyelőre |
hazaindultunk – szerencsésen befejezni. Illetve, egyelőre: kifejezni. |
|
|