A játszmakereső (I.)

„…érezte ezen az… estéjén, hogy
a sors különös kegyeltje. A fövenyt
csontok és hajóroncsok borították…
A maga részével most ő is hozzájárul
ehhez; ő is itthagy valamit, ami…
…Addig bement az irodába és
bejegyzett valamit az erre a célra
szolgáló könyvbe.”
Evelyn Waugh
(Ottlik Géza fordítása)
 
Ahogy az állítólagos kőtömb
tartalmazza az állítólagos szobrot,
csak az állítólagos véső
segítségével le kell hántani róla
az állítólagos felesleget:
úgy – vagy nem úgy – e játszmagyűjtemény,
amelyből én még külön is,
magamnak is válogattam,
tartalmazza a csuklós szerkezetű,
gyönyörű romboidalakzatot
(sötét huszár a4, f6, világos
vezér c5, huszár c3, gyalog e4, futó g5),
(körűle úgy letisztítottam nyomban az állást,
mintha elefántcsontot preparálnék!)
tartalmazza a Purevzsav királyát
romfalba szorító kettős f-gyalog
otromba csontmozsártörőjét,
Robatsch összeomlásba áthanyatló,
lávahűdött támadásának esetét.
(Egy régi játszmakeresőből)

 

 

 

Kockapohár, koponya helyett

„Amikor az első ütést mértem partvisnyéllel a karácsonyfára,
úgy láttam, a kis ezüst medve eltűnik az arany medve mellől,
zuhan a zúzódó ágak között, és akkor, ezt most nem mentségemre
mondom, Mr. Bierce, oly érzés fogott el, hogy további ütéseim
meglehetős rendszerességgel záporoztak, és szüneteik sem hoztak
megnyugvást; nem is tudom, mire föl hagytam abba; abbahagytam.
Csak akkor derült ki, milyen helytelenül következtettem az ezüst medve
sorsát illetően; mert a miniatűr villanyvezeték gubancából
kiszabadított ág-roncsok alatt, dísz-törmelékek, angyalhaj, habkarikák,
ezüstjégcsapok és boák között, valamivel a későbbi ütéseim egyike
nyomán szétzúzódott arany medve fellelhető maradványaitól
odább, megtaláltuk épségben. Rátérek nyomban,
mit csináltam ezek után az ezüst medvével. Hogy mindig közel
legyen hozzám, és ne legyen egészen egyedül, amíg nem lesz megoldás,
nagyalakú cigarettásdobozba tettem és íróasztalom
legtöbbet használt bal felső fiókjában helyeztem el.
Elaltattam téli medve-álomra, és tavasszal sem
ébresztettük fel, azt gondoltuk, majd csak akkor, ha – mint
fentebb említettem; bár nehéz lett volna megmondani, mi lehet
itt a megoldás. Persze, a következő télen, díszvásár idején,
kerestünk, de nem találtunk efféle medvéket; de ha találunk is…?
Tizenegy hónap múlva nyitottuk ki végül a dobozt,
amikor, más megoldás híján, úgy gondoltuk már, legalább megnézhetjük
lakóját; és kettétörve, illetve a kis ezüstkoponya alapjánál
több apró szilánkra törve találtuk. Megállapíthatatlan immár,
melyik fiókhúzáskor történt; szerencsénk volt még így is,
mert az arc – a pofácska – két fele teljesen ép maradt, és a törzs
is ép; vattával kitömve összeragaszthattuk. Most csak a koponya
említett alapi része hiányzik. Ez azonban nem tűnik fel,
mert az összeragasztott ezüst medvét vattába ágyaztuk,
így került vissza a cigarettásdobozba, melyet
ekképpen teljesen betölt; a szeme alig látszik
a fehérségből. Most, amikor ezeket a sorokat írom,
egyvalami legalább bizonyos, Mr. Bierce: ezentúl
nem vádolhat senki már a papír meg az indigó
(ezek az én foglalkozási eszközeim) elővételéért is
– nincsenek jogi ismereteim – pótlólagos gyilkossággal v. öléssel
(a papírt meg az indigót, ha még nem említettem volna,
ott tartom a bal felső fiókban, és múlt karácsony óta
meglehetősen termékenynek bizonyultam).
A többi az én dolgom; és két idézőjelé,
amíg nem lesz, azúttal majd az én számomra, »más megoldás«.”

 

 

 

Még valamit Virág Benedeknek

Megszerezhetem magamnak azt az örömet, hogy
leülök és írok. Mindenesetre: nem gondoltam volna.
Nem volt mindig öröm, ha – és itt igazán akármiféle
időkre gondolhatok, évszakoktól és életkoroktól
függetlenül – sétálni mentem, például, nem volt
az sem mindig öröm; bonyolultabb, persze, ha olyan
helyszínekre térek vissza, mint mondjuk az új
Erzsébet-híd környéke, ahol nem így húzódtak, vagy
egyáltalán nem is húzódtak a ház nélküli utcák,
a Tabán parkjainak útjai másképp vezettek, de
arra a retekre sokáig emlékezni fogok (és csupán az a
hamisítás ebben most, ebben az örömben, amit
magamnak okozok, hogy például leülök és írok, egyebek
között, az említett retekről, hogy nincs mód
elfelejtenem, hogy nem lenne módja, ezt a
nem is tudom már, miféle retket, amit ott vettem
a Döbrenteinek nevezett utcában, ahol akkor is házak
álltak, most is, és keresztülvágtam a ma már
másképp alakított parkon, besétáltam a Tabán az idő tájt még
másképp vezetett – vagy vezető; vezetett vagy vezető: mindegy –
útjaira; leültem, kezemben, a zöldségeszacskóban, a retekkel),
[MOST, HOGY EZT ÚJRA LEMÁSOLOM, AZ EGÉSZRE NEM EMLÉKSZEM MÁR,
VAGY AMI ROSSZABB: MÉG EGY KICSIT, VALAHOGY] –
amelyet, azt hiszem, képtelenség, hogy ott ettem volna meg
vajaskenyérrel; nem, a séták sem okoztak mindig örömet, nem okoztak
a séta közben támadt gondolatok, és most is támadhatnak ilyen,
bonyolultabb vagy egyszerűsített emlékeim.
De legalább a jelen, a jelen, a jelen [???] –
hogy nem kell, amit akkor lehetett: vigasz ez, hogy nem
lehetséges, amit valamikor muszáj volt.
[EZZEL KB. MOST IS EGYETÉRTEK]

 

 

 

Bukolika; kedd

Most ellenőrzöm azt a hat citromot,
mely a pénteken vett hét citromból megmaradt;
nem penészednek. Holnap folytatom
elfogyasztásukat.
Az egyetlen elfogyasztott citrom az ünneptömb második
napjának hajnalán került teába, amikor
– öt óra tájt? – gyomorpanaszra ébredtem,
és csak sokára jöttem rá: ez az a bizonyos „tavaszi”.
Ez az a bizonyos; évről-évre megjelentem vele
a kedves Sz. doktornál az Attila úti rendelőben;
ősszel, tavasszal; évszakváltozáskor. Most azért egyszer talán
rászánom magam általános kivizsgálásra is, amit újabban mindig javasol.
A kedves Sz. doktor! a kedves Cs. doktor! a gyomorpanaszok, az influenzák,
az egyéb panaszok! Kedd van, az ünneptömb negyedik, utolsó napja.
Rövid hét következik. És most összegezzük, mi maradt
(jégszekrényben vagy kívüle), elfogyasztandó, szerdai eleségül ilyen mód.
Almakompót; kakaós-lekváros lepény; sajtos ropogós; narancsok
(hatból öt); és ehetnék a (főételből) is.
(Hétköznap ritkán rontom el a gyomromat –)
(ez sem egészen igaz.)
Egyáltalán: ritkán rontom el (mit). Megyek retekért, újhagymáért,
borért, kenyérért, tejért, sörért, hegyes erőspaprikáért az ünnepekre.
S ha mindez így van, miért tegyek elhamarkodott kijelentéseket?
Mintha nem a „bizonyosaké” lenne úgyis az utolsó szó!

 

 

 

„S gyorsan, anyám? mert nagyon sietek? hova??”

(kb.: III. […] Nem, nem!)
 
Ezerkilencszázhetvenkettő február kilencedike, szerda délelőtt
kilenc óra harmincöt perc. (Dolgozzunk, ahol lehet, kerek számokkal.)
Miért izgatom fel magam, tíz perccel indulás előtt? Még tíz
percem van, itthon, és ha nem érzem is nyomban utána: tudom,
felizgat majd. Miért ülök le megírni ezt? (mit?) Természetesen
felteszem magamnak a kérdést. Mégis, leülök, megírom, remélem,
kész leszek kilenc óra negyvenötre. Szerencsére tízre hívtam a taxit.
Vagy mindezt talán nektek mondjam el gyorsan – a telefonba, nektek?
(Még van hét-nyolc percem itthon, és a beszélgetés mindig felizgat.
Feleslegesen felizgat. „Csak azért hívtalak benneteket most, mert
mire hazajövök… neki akarok állni… Hát akkor búcsúzom,
átveszem…” És átveszem egyikőtöket a másiktól, a telefon tulsó végén.)
Viszont gyakran felhívlak titeket, senki sem mondhatja…
És nem is mindig ilyen röviden, ahogy most módom lenne rá
(öt-hat perc). Jobb is, hogy leültem inkább… bár tudom, felizgat,
és talán a taxit is jobb lenne lemondani; az izgalom
jelei később ütköznek ki, hirtelen bizonytalanság fog el; és egyéb.
„Átveszlek” titeket; „átvesztek”; olykor a férfihang jelentkezik;
néha már-már az arcot látom, a hetvenhatéves
arcot, ahogy a lift tükrében, igen, amikor a lift visz fel hozzátok
az ötödikre, ahogy ott látom az arcom, nemsokára harminchatévesen:
„Valaki elindult előttem ezen az úton, valaki, aki majdnem én vagyok,
és olyan nagyon nem én, ahogy csak lehet…” (És az leszek.)
S olykor a női hang… (És itt valóban az életkorokra
kell csupaszítani a dolgot; kilenc óra negyvennégy.) Már negyvenötben,
mindjárt a háború után, levittetek nyaralni… A női hang
búcsúzott el tőlem; néztem „utána” a szerszámkamrából, a háziak
oda zártak, mert nem akartam egyedül lenni és sírtam.
Furcsa, hogy lassan én is annyi leszek, mint ő (Te) akkor,
kis túlzással harminchat éves. Furcsa, hogy azt az eső utáni nagyon zöld
(gondolom: kertet) mindenféle tíz percek kamraablakain át ma is látom.

 

 

 

És most nézzünk valami mást

És most nézzünk valami mást; mindig ugyanazt.
Évszám. Iskolaév befejezése. Egy íj, egy nyíl
(vettük-e? ott volt lent); egy barna gumilabda;
hajigálós karikajáték (kard alakú elfogópálcák,
színes hajlított-nádak). Mi még? a leutazás,
hét végén. Valaki visszamegy a vasárnap esti
vonattal; levelet írok Valakinek (a másiknak).
A diófa (diófa?) alatt; virágokat küldök a kertből.
(Barna virágokat?) A labdával – a barna
labdával! – (már hétköznap) egyedül játszom
a kertben, a fák közt, mindig tetszés szerint
kijelölt kapukra. (Hét éves vagyok; helyesebben:
erre és a játékszabályaimra nem emlékszem.)
Elszaporodnak a zárójelek; ilyen mennyiséggé
lesz minden. És mégis: biztosítatlanul. Úszni
tanulok (biztosítatlanul!) a háborgó vízen.
(S ez ellen háborgok! akkor!) A nádas mellett,
mely akkor még megvolt. És szabadúszó-igazolvánnyal
távozom (aláírta az Öreg Főnök), a villasori
kerítés kapuján át, ahová akkor még nem
egy autós-társasüdülő száradó ez-azai alatt
kellett végighaladni a kerten. Megyünk a salakos
teniszpályák mellett; a védődrót szakadozott.
Gyerekújság (az egyetlen ellenérték, távozáskor!)
a vasútállomáson. (Később, ugyanitt: – később
ugyanitt! –: egy sportújság, egy elmulasztott
elköszönés.) Az állomás kavicsa, az ottmaradók.
Régebbi strand- vagy üdülőhelyi divat; 1946–49 táján;
ilyen öltözetek maradnak ott. Csak úgy:
ilyenek. Most már csak: történetesen akkor, ott.

 

 

 

Idők egymás elé

Ilyesféleképp nem akartál el-
menni, mikor szinte őrültség volt, mikor
nevetséges lett volna nem (és őrültség!
a kert; augusztus, csípősödnek a reggelek; vásznak,
vitorlazsákban; hónod alatt a bummfa;
vörös terméskövek; a hajótest
oldalának nekilottyanó víz) – igen, nevetséges,
ottmaradni a kertben, ottmaradni a parton.
De mikor neked… még ennyit se mondhatsz,
idézőjelbe se teheted. Aztán
a hajót eladták, a kertet a házzal
(a ház nélkül) eladták. Lám,
elmentél-e aznap; melyik nap; ehhez
a megelőző és az azutáni
napról kellene tudnod valamelyest;
de csak egybefolynak, csak egybefolynak! (A
hajótest oldalának nekilottyanó víz;
vörös terméskövek; hónod alatt a
bummfa; vásznak, vitorlazsákban; és egy
hely, egy időpont, egy napszak; egy lámpa
fénye a poros orgonabokrokon át a kerti házból.)
Az az-előző és a meg-utáni. És ha most
ebbe mint egy megoldandó feladatba –
– nem mondhatod: „veted magad”.
Marad hát, hogy: egy megoldandó feladatba.
Marad hát, hogy elmentél vagy maradtál.

 

 

 

Zárójeles mennyiségek

Valami sokkal egyszerűbbet akartam elmondani.
Amit lehetetlen olyan egyszerűen; ami
– így derül ki – olyan egyszerűen: nincs.
(Lám, így is csupa gondolatjel, pontosvessző,
kettőspont az egész.) De hogy mindezeknek huszonöt, vagy
legalább huszonhárom éve… És az
akkori szorongások ma már szinte megnyugtatások, bár
ez szintén nem biztosít semmit a jövőre.
Hogy ott mentek az öntvénybeton járdán
az „alsói” állomás felé. Félköralakban
kiszélesedett az út, valamivel
az „Élelmiszerkiszerelő” üdülője előtt.
(De a kőpadok a régiek voltak, feleslegesen
masszívak és feleslegesen cirádásak.) Kiszélesedett
az út a beperdülő levelű gömbakácok alatt; a poros
orgonabokrok tövébe szemeteltek. Igen,
a tömör kőpadokat nem említette (a tamariszkuszok alatt!),
de másutt már beszélt a bástyaszerűen kiképzett
öbölről, ahol úszott egyszer vagy nyolcszáz tempót.
Később oda hullt az őszibarackhéj.
(Oda, vagy csak a fák alá.) Az akkori
szorongások huszonöt vagy huszonhárom
biztonságos évet határolnak. Még arra is
emlékszik körülbelül, mifélék. (Miféle szorongások.)
S bár semmi biztosíték a… de ha bekövetkeznek, sem tagadhatja:
valamit enyhít a dolog fájdalmasságán,
(semmit sem enyhít rajta), az a huszonöt
vagy huszonhárom – ne is mondjuk: viszonylag és szorongva –
biztonságos év.

 

 

 

Ahogy mondják: na és ha…

Én majdnem mindig irtóztam, hogy valamiről beszámoljak, de
ha valami másról számolnék be, attól még jobban –
nem is helyes a szó, mit csinálnék. Viszont ha meggondolom: nem
mindegy-e, úgy értem, végülis nem ellenőrizhetetlen-e a különbség,
ha például azt állítom – ezt is másképp kellene kifejezni –:
a végre megnyílt kertmi – kertmozi neve, ott: – befejezhetetlen,
ld. irtóztam. Ha tehát azt mondom, a Budai Kert-Mozgóban,
amely nem is „végre” nyílt meg, máris el(lent)mondásokba
keveredem, az idén megnéztünk két; vagy az idén sem mentünk el.
Ha azt mondom: az idén sem ültünk be egész nyáron egy kertvendéglőbe,
az idén – bezárt – sem söröztünk a Várkert Kioszkban, az idén
nyáron egyetlen egyszer sem vettem újságot az Erzsébet-híd tövében
– „újságos elköltözött”, de ez nem „röktönjövök”, ez végleg –;
ha azt mondom, felesleges kilókat szedtem fel a Mirelite-barátfülétől,
vétek a vágyva-vágyott reklámhivatások ellen; holott meggyőződésem:
az isten-profija-értéket helyes ellensúllyal csak ilyesmi mérné föl!
(Tehát: De: Áttérve A Hideg Mirelite-Ebédekre Mindent Remekül Leadtam!)
Ha tehát mindezt elmondtam, ez még korántsem „mindez”. Mert a mon-
danivalók ürügyül használják fel egymást; ürügyül önmagukat; mert
a mondanivalókat ürügyül használom fel; mert a mondanivalók
– lásd: szerző reklám-hitvallása! – nem is valók mindig elmondásra.
Mulatságos: nem kellene-e, minden külön igyekezet nélkül, ami
máris el(lent)mondás, arra törekedni, hogy – íme, nem is érdemes
befejezni, íme nem is érdemes elkezdeni, csak épp a közepén nem lehet
abbahagyni a mondatot – és, tulajdonképpen, egyebeket se;
de itt már valakit idéztem: „Mit csinálnál helyette?” még hogy!

 

 

 

Egy nap haladék; és – egyelőre – könnyű lebonyolítás

Egy nap haladékot – melyre, kiderült, nem is volt olyan
élet-halálra (nem arra volt!) szükség – kaptam azon a már nem
tudom pontosan, miféle délutánon, amikor a F…bíró (Farkasbíró;
vízivárosi) utcai doktoromhoz (hehehe! utcai doktoromhoz, ez nem rossz)
bizonyos panaszokkal („Rackajuh ez, mondta Jacques”) mentem el,
de csak tavaszi, vagy nem is tudom, milyen évszak volt, olyan,
meghüléssel vizsgáltattam magam; nem racques-kal; és utána,
receptekkel zsebemben, fellátogattam a Paphegyen (budai domb)
lakó barátomhoz. Teraszukra mindmáig emlékszem; írtam is róla,
a „halál utáni napsütés”-ről; szóval akkor nem voltam ilyen
felszabadult és éretlen kedvben. (Másfél évig halálfélelemben,
tizenöt évesen.) Emlékszem: – ezt állítom legalábbis –:
nézzük meg, mire. (Előbb azonban még valamit a körülményekről
is. Tehát.) Hetente háromszor vizsgáltam a tünetes-csontomat,
ill. fel- majd letűnő dudorát. Erről hittem, hogy… Iskolából
hazajövet mindjárt a pulóveremet húztam fel, ingestől, odáig,
a fél-oldalamon. (Lehet, hogy az-ember-koalái azért
viselik a másikon a szívüket? amilyen ügyesek!) Persze, miért épp
heti háromszor? Ez most takaros mérték, kétségtelen. Feküdtem
Lukács-(budai)-uszodai priccsemen, fel-felugráltam, a korláttal
is kipróbáltam (ott volt a legalsó bordámon). Körülöttem
fekvőtámaszoztak, mutogatóztak a párkányon – (és otthon, a párkányon!
emlékszem forró porára; gondoltam az és így továbbra). Mindez
eléggé szaggatott; miért emlékeznék éppen arra az egy nap
haladékra? melyhez hozzásegített (de erről már beszámoltam).
A teraszon alighanem tejet ittam, vagy fagylaltoztam, és sakkoztam,
vagy pingpongoztam. És valahol erről azt írtam (ez itt javítva!):
Még ma is ez a haladék tart, a haladék stb., stb. haladéka.
Hát inkább nagyon is könnyen dobálózom; most így „irtózom”?

 

 

 

Az ellenfél nem örül a döntetlennek; én nem örülök ennek az egésznek

Hát most aztán miről? Talán így: most fel kellene
kelni, megnézni, hány óra. Minek. A helyzet máris
a következő: ajánlom a dolgot Murphynek. Képtelen
vagyok találomra rábökni egy időpontra, de annyira
sem érdekel, hogy odamenjek, és megnézzem, „hány az
óra”. Az időzés – bizonyos periférikus felfogása –,
tehát itt már azt sem mondhatom: az időzés felfogása;
akkor meg minek. Tevékenységem nem kényszerít
pontosságra, csak a pontatlanságot zárja ki.
Erre azt mondanám: egyszerűbben is el tudnám
képzelni. De több tényező közt könnyebb eltévedni;
és kész a mentség máris. Mintha a fáktól nem látott
erdőhöz vagy az erdőtől nem látott fákhoz
hasonlítana itt valaki. (Nem tudom, én-e, csak
zavar.) Bocsánat, nem így: mintha ez előbbi
két micsodához nem kellene egy külön-személy se;
személyem elegendő, azt mondják. Csakhogy ez így
döntetlen játszma; és a döntetlen nekem még
pontosztozkodásra sem elég. Ezt meg én tudom.
Ha az ember megmarad saját – természetes! –
állapotában; mondom, ez a helyzet. Akárhogyan
időzíthetnek, én volnék, akitől nem tudható
meg a pontos idő. Én volnék az erdőt eltakaró
fák, és a fákat eltakaró erdő. Eredő. Ellenfelem
nem örül a döntetlennek; én meg neki nem;
mindjárt ráborítom a táblát. Majd vitathatnánk,
ki van észnél; aki későn ébred, azt hiszem
jobb, ha mindjárt tovább alszik; szép kis végcél.

 

 

 

Az átírás (az átírás)

Én már körülbelül tudom a végeredményt, csak az első
példányt (az első változatot), amikor még nem lehettem
bizonyos benne, hol fogok kikötni, géphiba miatt el kellett
dobnom; mondom, én már tudom, mi lesz a vége, elmondom néhány,
még csak nem is egészen homályba veszett környékű mondattöredék-
-emlékemet (mondattöredék-felejtésemet), oly életkorból,
ahonnét kevés meríthető, hitelesen, nem hinném, hogy több,
mint amennyi, ki tudja, miért, megmaradt. (Annyi se.) Úgyhogy
én már tudom, az alábbi szöveg hiábavaló, tulajdonképpen
kezdhetném elölről. Ígérem, nem lesz hozzá kedvem. De ne csak így
növeljük a vállalkozás értékét. Villantsunk vonzó képet,
kezdjük talán a húszvalahány év előtti járdával, a villasori
akácok alatt, eső előtt vagy után, inkább után, ahogy elhaladunk,
gondolom, hármasban, az ülőke nélküli kőpad-pillérek mellett,
a tamariszkuszok mellett; mi kellene, leltárba, mi minden!
ha már ezek a körülmények is így számítanak. Dehát ez afféle
pontatlan öröknaptár, ezen munkálkodom néha, (milyen) dolgomban,
(mindig védett) órákon, megvilágosodásnak nem nevezném
jöttüket, legfeljebb ki-tudja-mi-távolnak (levél-, telefon- és
látogatástávol: felszínes meghatározás lenne), mondom, olyankor,
ha a világosság vagy nyugalom elbírja a múltbéli homályt,
a múltak megvilágosodását. És az alapvető beszéd-töredékeknek,
emlékbe-keríttetvén, nincs szükségük pontos időre. Teljes
beszédként, melyből aztán a húszvalahány év előtti lény
hall-e annyit, vagy a mostani emlékezhet ennyire? minden máris
nekivág a beszédtöredék-sorsnak; ők ketten (alkalmasint ők)
számoltak be a dologról, csak meg nem mondhatom, miért;
miért, ahogy ott mentünk az eső előtti – inkább utáni –,
említett helyszínen. És még azt kellene elmondani, miről
beszéltek, miről folyt szó látogatásukkor ott, ahonnét
hazatérőben voltunk; rólam volt szó. (Most, hogy ideérek,
zavarom elhatalmasodik rajtam; nem értem, miért szükséges
elmondani, és hogyan kezdhettem bele. A mások dolgába… hiszen
mit mondanék; ez a mások dolga volt velem. Vagyis hogy valami
így legyen, vagy úgy legyen. Mentségem a bizonytalankodásra,
s egyáltalán, mindezekre annyi csupán, hogy védett, megvilágosodással
nem óvott ritka alkalmaim egyikét használtam fel megint
erre a könnyűség-nyűvő öröknaptárírásra; melynek kizárólagos
pontossága vagyok.)

 

 

 

Két lélegzetre

Ígérem, megcsinálom egy-ülésre.
Bár egyikünknek sem lesz idővesztesége:
úgyis itt vagy. Letelepszel a székre
velem szemközt, s kezdjük. Mit is.
Ne nézz hátra, a képre, mely ott lóg
a fejed fölött a falon. Képzelj
magad elé inkább „egy Balatont”;
ezt-azt – s most ne engem –
az esti tavon. (Bárha tudom,
nektek kicsit balfék-gyerek lehettem,
amikor vitorlázgattunk, többesben;
csak nekem van arról a hajóról
„egy tág-körívű alkonyatom”, az orrból
– illetve a tiédet nem is sejtem.)
Szóval, mondjuk, lekuporodhattál,
a kötelekkel vagy a kormánnyal matattál
(– micsoda szó, mondod majd; s az egész…!)
Dehát az írógépem, az asztalom
– és én többnyire dolgozom
mégiscsak erre a képre néz.
Persze, ahogy most a szemközti fotelban
sem ülsz ott (s ez a második ülés),
nehéz elképzelni téged
abból az időből, amikor még nem voltam.
Beirányozni két képzelt szemlencsédet.
Hova nézz? Mi érdekelne, valóban?
Most úgy szeretnék a kedvedre tenni;
kérlek, ne mondd, hogy semmi.
Talán bizonyos időket is el tudnék képzelni.
Vagy maradjunk a közös emlékeknél?
Ahogy – de ezt már mondtam –
gyakran kettesben is kivittél, levittél és bevittél?
a vízhez, a vízre, a vízbe?
S annakidején nélküled maradtam?
Vagy próbálgassuk vidámabban. Nézzük.
Ez egy negyvennégy éves apa-fej;
és egy éves, akit a magasba emel.
Furcsa, hogy hét-nyolc évem
van még, hogy e korod elérjem.
Jó trükk beléd-helyezni a létezésem.
Csupa még nem. És csupa-csupa már.
És nem tudom, milyen csavarra jár.
Ilyen rossz rímekkel hadd-hadd vezeklek,
s ilyen mesterséges fordulatokkal…
A Voigtländered; pótlólag vett tokkal;
sosem sikerült úgy lefényképezned,
ahogy apák szokták a fiukat.
Mert én, tudod, mindig fintorokat…
S úgy fújta a szél a nadrágszáramat…
Tűrhető kép alig egypár akadt
rólam; s a legtöbbször nevetségesnek
éreztem magam azon, ami neked tetszett.
Most hétfelé fújja a szél a négy
géppapírt és a három indigót.
Egyébként is: mi mindent eltolok!
Például járni sem tudok
rendesen, ha igaz a hajdani
bírálat… és igaz. Mellécsorog
mindig a kávé, ha töltögetek;
és nem tudok mértéket tartani –
Csak hadd legyen teljes a megtévesztés!
Hogy aki elolvassa ezt, és
nem ismer téged és nem ismer engem…
de ha ismer? az se „biztos siker”.
Egyáltalán, mondd, az ilyesmi – kell?
Amikor azt hiszem: megközelítek,
nem a közelit távolítom el?
Vagy hagyjam csak annyiban az egészet
– hódolván bizonyos emlékezésnek –,
hogy „volt egy szúnyog-járta kabinod,
deszkázata talán rég nem inog”,
s hogy sétáltunk párszor Szántód felé,
és volt ott egy vasúti üdülő,
ott fordultunk meg. Ritkás fák karéja – –
És most ne haragudj. Túl nagy a téma.
Ehhez a „mindig” is kevés, nem hogy a „néha”,
nem hogy az „egyszer-kétszer”.
Sosem fogok elkészülni a képpel.
Régen, rejtjelesebb úrfikoromban,
kivetnivalót leltél sok dolgomban.
Nem igen sokan lesznek a világon,
kik eltűnődnek e vonatkozáson.
De én nemcsak az igazságosságnak,
inkább valami másnak tartozom,
hogy megkérdjem: kedvedre változom?
(Ám ha ilyen biztonságra törekszem,
gondoljam így vagy úgy. Csak ne kérdezzem.)

 

 

 

Vállalkoznak a régi színhelyek

Vállalkoznak a régi színhelyek, hogy; akárha gombhoz
varrnánk a kabátot; vállalkoznak mire. Ha az elhagynivalókat
felsorolom, el is intéztem mindent. „Minden elhagynivaló!” Mi
lesz velük, csak én tudom, kikre gondolok. A jelenetek
időhöz kötöttek; időhöz vannak kötve, időhöz kötnek engem.
Az idő eltelik, a jelenet lekerül, honnét. Megmarad – szintén
elhagynivaló. Megmarad egy nyaktartás, egy nyakravaló
divatos hátravetése. Egy „eggyel-több-megálló”, a foghúzás utáni?
(Egy megállóval túlment; olyan volt ez – az üres buszban? –,
mintha valamit mutogatna. A sálat divatosan a nyakba!)
Alig javul. Legfeljebb: most lámpa is van a kereszteződésnél,
azért is meg kellene állnia a járda szélén. Egy nyaktartás
legalább nem drasztikusan múlik el. (A hely: kisebb városrész
központja, több eszpresszóval, templommal, bolttal,
férfi-női vécével a hajdani vándorszínpad helyén.)
És: a hely-én, az iskoláskori. (Ki vállalkozna itt még
erkély-jelenetre? a két-zérós ház csőkorlátjánál, a könyváruda
mögött?) Mindig valami zártságra törekedtem. Államat
leszorítottam a sálra. Igen, ezek is megmaradnak,
ez a jutalma az elhulló fogaknak, hajszálaknak.
Csak hol? De nem is lesznek „hova”! Váltakozik a jelenetek sora,
életnagyságban folyik elhagyásuk. A helyszínek, az eggyel-több-
-megállók, a pofámra szorított sálak: vállalkoznak.
Mintha egymást érnék a megbízók, válogatatlanul! Csak:…?

 

 

 

„Mintha zsákszám fűrészport tárolnék emlékezetem raktáraiban”

Az emlékezés természetéről beszélgettünk, egy
(nem emlékszem már a napszakra) – és azt mondtad,
gyakran úgy érzed, mintha – (és helyszínek
következtek, már általam is ismert helyszínek,
időpontok, események) – én pedig azt feleltem,
igen, én is gyakran úgy érzem, sőt, úgy is
éreztem már (mert ez az érzés, amelyről itt szó
lesz – mondtam? –, nem egészen újkeletű), mintha,
de aztán (– már ezt sem tudom). Máshonnét kell
kezdenem. Amikor – és ennek most nyáron lesz hat
éve, vagyis, ha nem kötődne annyira évszakhoz,
azt mondhatnám – (csakhogy ennek, most, hogy
lemásolom, máris nyolc éve!) Amikor tehát azon a nyáron
(és valami nagy-nagy forróság még ezt a fogalmat is
megváltoztatásra kényszerítheti?) – tehát: lementem
arra a telekre, (a közismert tó partján; ott volt;
és majd kiderül, miért így mondom; ez az első dolog,
amit tudok ebből a históriából), mondom, ahogy
lementem a telek alsó végébe, és a társasüdülő
vendégei egy cseppet sem zavartak, begázoltam
a négyéves korom óta ismerős nádas mellett, de…
akkor már ne is itt kezdjük, hanem a végén, mindjárt ott.
Jól begázoltam, lehettem: derékig; megálltam, velem
szemközt ott volt a túlsó part, a présházak, a szőlő-
dombok; ott volt valamennyi présház, domb, fa, minden.
És azt mondtam: „Íme, a közismert tó…” És hazautaztam
még az esti vonattal. (Első nap, jóformán ismeretlenül,
írtam neked: egy lapot, az önkiszolgáló-hodály
mellől, egy esőtócsás bádogasztalon. Az ebéd
se sikerült valami fényesen; s főként a borús
időkre emlékszem, azokra a…) Holott ragyogó
napsütés volt, ahogy ott álltam derékig. – De minek
részletezzem, majd lemegyünk, együtt, és nekem
ugyanúgy mond majd valamit az a tulajdonképpen
egyszersmindenkorra sem elintézett
helyszín, ahogy neked, és így tovább, ellenkezőleg.

 

 

 

A nézők „Idő!”-t kiabálnak (és egyebeket)

Öt év, bizonyos vonatkozásokban feltétlenül
olyan időszak, amelyre már visszanézhetünk
(kevesebbre is; vagy akár mindvégig háttal
állhatunk valaminek). Például emlékszel-e,
hogyan érkeztünk meg abba a szállodába
(és itt válogathatunk! öt év alatt
összegyűlnek bizonyos szállodák);
és emlékszel arra a labdarúgómérkőzésre
(itt helyi bányászrangadót, egy idegen
ország fővárosi élcsapatainak helyosztóját,
vagy egy Pénzügyőr – Ceglédi VSE találkozót
is említhetnék); vagy arra a behavazott utcára
(csak egy jut az eszembe; az is egy Utrillo-
-képről; ez persze nem igaz!); továbbá, továbbá,
továbbá… Továbbá ez a bizonyos kép (már ha
ugyanarra gondolunk,) nem is biztos, hogy
havas utcát ábrázolt. Azokon a havas lépcsőkön
te ugyanis sosem járhattál, mert – az évszak
miatt. Azt viszont megbeszéltük, hogy –
(S én azelőtt sem és azóta se!) De:
azért ilyesmi is az eszünkbe jut. Például nekem
az a – bizonyos – havas tér (?), behavazatlanul, sőt,
úgy, hogy nem is nagyon járhattam arra;
és azt is megkérdezheti bárki: egyáltalán,
miféle öt évről van szó? Kérem, részletezze megfelelően,
vagy hagyja abba.

 

 

 

Kétszer két deci vörös, egy sárga trikó, a Vozsdovác. És több mint öt év

Amikor a Vozsdovác-bioszkóp lejtős utcáján
(vagy: a Böszörményi úton; csak ott nem)
befordultunk abba a kerthelyiségbe,
és – én sárga trikóban, ennyi önzést hadd
engedjek meg magamnak, hogy magamra: emlékszem –
rendeltünk (ld. a címben jelölt ital-
féleséget és mennyiséget), és a csapost vagy a tulajdonost
„ügyesen” megtévesztettük hovatartozásunk kérdésében
(bár nem csináltunk semmit ennek érdekében,
és nem volt semmi tervünk); amikor ismét a
bulváron mentünk, délben, és egy üres kerthelyiségben
letelepedtünk (sokaknak – a helybelieknek! – akkor
kezdődött az ebédszünetük! és felemlegettük:
ültünk mi már, ha nem is itt, egy kicsit odébb,
este, a szállodánkból kicsapva, felhőszakadásban!):
sütött a nap, az asztalok bizonyos ház-sorhoz közeli
lombok alatt álltak, és közvetlen mellettünk
– de ezt most csak neked mondom: emlékszel? –,
és volt egyéb is: annak az autónak a tetején,
a sofőrházon, igen, odakötözve, hogy ült ott az a…
és az élelmiszer-nagyáruházban, elutazásunk
előtti este – igazad van, már egy másik évben –,
neonfényben, megszámoltuk: hét medve…!
– dehát ez, csakugyan, kit érdekelne;
este nyolckor, gondoltuk, már beszállhatunk a hálókocsinkba,
így aztán letébláboltunk az óvárosba;
és, ha nyitva van, képesek lettünk volna bemenni egy töltőtollasboltba!

 

 

 

Most és halálunk óráján

Reklámcélokra:… (helyszín jelölése; ki tudja, melyiké;
miért tudná; egyáltalán: ki; időpont, ez még
ilyen értelemben is egységes: bármelyik
időpontra gondol bárki, eltalálja; legfeljebb
az utca, tér vagy park válik feleslegessé
az időpont körül, a sarkon beforduló idegenszerű-zöld
jármű; az egész évszak az időpont körül, a nem
rendhagyó évszak, a várossal együtt nem
rendkívüli, esős hónap, esős nap, napszak, óra, perc
– és a többi.) Bizonyos italféleséget ittunk a
bizonyos italféleséget reklámozó lengőtábla
alatt bizonyos „Madeira” nevű hely kert-részében;
nem is a kert-részben, az hátrafelé nyílt, a parkra;
ahol ültünk, fonott drótkerítéssel a parkba vezető
útból leválasztott, kőlapokkal kirakott kis térség
volt az, pléh- vagy bádogasztalokkal, az asztalok
nagyrészt vizesek, a fonott székek vizesek, eső után.
Vagy most egy olyan alkalom jut az eszembe,
amikor nem ültünk le a Madeirában?
Mindegy, a kétféle emlékezés haszna, hogy máris: kétszeri
emlékezés; a kétszeri említés haszna, hogy a második már
idézőjel nélkül történhet – itt és máskor a tiszta időpontnak
az esetlegességek mellőli elhagyásával.

 

 

 

A végszó: „elé.”

A hetedik és a tizennegyedik
sor után: szellősség, mint két
lélegzetvétel, nem tudtam, hogy
így is kezdhető, és már alaposan
benne – ide a járunk szó nem
illik. A hét napjai után ez
a – két, itt két – nap, vagy egyéb
hiányzik; innen. Érdemes lesz
jól figyelni, még egyszer jön;
nem úgy, ahogy a sín-szálak
között rést – ide a következő
szó nem illik – hagynak, nyár-
ra és télre, nem zökkenővel; ki-
kanyarodva mindenesetre az a-
lagútból; és már túl is vagyunk
rajta; a karsztos ugyanaz,
negyvenhat óra múltán, az majdnem
két nap, megérkezünk majd a nem a
tegnapit ismétlő estén a már
lámpafényes kikötőbe, átszállással,
eggyel – feltétlenül – a végállomás

 

 

 

Más a zene, más a szöveg, más még valami harmadik

Még csak különösnek sem mondható,
hogy a konkrét megfelelések
mennyire nem fedik – olykor-e? –
azt, aminek forma s egyéb szerint
megfelelnének; amit fednének.
Az Éjszakai vonat például,
egy dzsesszlemez egyik számáról
van szó, semmiképp sem kelti fel
a koszos – ezúttal nem mondom meg, hol van –,
másholiakhoz-hasonlóan-koszos
pályaudvar képét, az este-kilences-peront,
a még nem is olyan csapnivaló
vonatot, mellyel mediterrán tájra
érkezik – némi késéssel – reggelre az utas.
De a gázfűtéses cserépkályha lángja
úgy lüktet, mintha most is ez
a vonat vinne, felesleges hozzátennem:
nappalban vagy éjszakában, hiszen
– legfeljebb egy vagy kettő híján –
ugyanannyi nappal és éjszaka
volt és lesz az út. És volt! erre
gondolok, és (éjjel kinéztünk
valami zúgó patakra, vörösesbarna
sziklákra, kőtörmelékes rámpákra
már hajnalodóban, karsztos hegyekre,
és lestük a magasban a távoli
tenger feletti szépidőt, egy
alagútban, már a város előtt kidobtuk
az éjszakai frissítő-flakont,
az elfogyasztott üdítő léét)
– és hirtelen a kályhához lépek,
és elzárom ezt a lüktetést.

 

 

 

Délelőtt kórházlátogatás, délután fogcsináltatás

Délről hazatérve, a lombok ablakoddal szemközt a ködben
bizonyos színűek és java részt megvannak még, és az első
hétköznap délelőtt, ahogy a kórház felé tartasz a ködben,
megvannak még, és ahogy a kertes P. útra tompa szögben
rákanyarodsz a kék járművel, délutáni-napsütötten megvannak még,
csak ahogy ezt elgondolod még reggel a megfelelően fűtött
lakásban, nem tudod, nem vacogsz s verítékezel-e majd hidegen.
Van „majd” és nincs is; a kései nyár után se tudsz lekésni
ezekről a… Miről, mikről nem tudsz lekésni. De talán
nem fogják mégse vésni, csak kinézegetsz a rendelő ablakán,
a székből, tátott szájjal, a meglevőkre; és talán ott se
marad majd valaki „örökre”… Hazatérsz, minden a régi.

 

 

 

Vagy így, vagy úgy

Most megpróbállak meggyógyítani?
– Bár a legjobb helyen vagy, azt hiszem,
megtesznek érted mindent. Rám alig vár
feladat. (Rám csupa olyasmi vár itt,
amit később aligha nevezek majd
bárminek.) Emlékszel a levelekre?
Varsóból írtam, napszám senkivel
nem is beszéltem; „jártam”, jólesett.
S egy kávézó-terasz (Kopernikusz
terén?); az Ujazdowskie, a Lazienki
park; a szobor; a hangversenyterem:
kívülről (ma is, mind!); s egy „Zeneszerződ”;
és omlettek… Nem is tudom, mit írtam,
mit írhattam. Egy elbúcsúzkodás…
a BVSC-uszodára vissza-
néztem már a toronyházak közül,
le se tettem a szilvás-kosarat,
úgy integettem neked, az utolsó
látogatásom volt az irodádban,
pólólabdák és medencék között.
Csak később hoztad haza a trikómat,
tornacipőmet (mert „atlétizálni”
kezdtem, ezerkilencszázhatvanhatban!).
Majd egészítsd ki a részleteket;
tornázz sokat; de ezt – úgyis tudod,
úgyis csinálod. Mondjam-e, akarj
meggyógyulni (és hiábavaló
szavaimat töltsd meg – mivel?); hisz úgyis
úgy lesz majd; s itt e szavak véget érnek.

 

 

 

Örökzöld tenyeresek és fonákok

Az „egyik kedves papírlapomat” írom el
erre a célra; ebből már nyomtatásban, persze,
semmi se látszik. Így tűnik el sok minden.
A gondolatok jelei – önkényesen –
helyezgethetők. Szaporodnak a poének. Este
tíz óra múlt, a másik szobából – de erről
majd később. Gondolom, hallgattad ma délután
a „Negyedszázad Emlékezetes Budapesti
Hangversenyei”-t, vagy a Richter estet,
a tizenhat prelúdiumot és fúgát a Jól Hangolt
Zongora II. kötetéből; és ha az Operaház
történetét idéző műsor túlságosan későn
kezdődött (– kezdődik! mert csak most, fél
tizenegykor! –) is, (a kórteremben a többiek
már alusznak), fülhallgatóval betervezheted.
Vagy a másik adót hallgatod? a pingpong-
-döntőt? Itt, a képláttatónkon ez megy,
ezt hagytam a másik szobában, de a hangot
hallom. „Nemcsak két kéz kell ehhez
a játékhoz, kérem, nemcsak csukló!” A csuklód
jól mozog. A karoddal a múltkor számos
„tudományt” mutattál be (barackhámozás,
gombfelvarrás). Ma – talán a délelőtt
kilenc harmincötkor volt operahármasok idején? –
járattak is alkalmasint, a székkel, a folyosón;
vagy Rachmaninov III. zongoraversenye alatt
fürösztöttek? fodrász volt? Húsvét közeleg. És –?
És ki nyert ma a Déli Krónika után? („Jól van, 9:12
a magyar fiú javára!”) És: „Nem a legsikeresebbek
ezek a lassítások.” – Te is ezt mondod? – „Főleg
amikor már az új poén megy” – megy-e új poén?
A Rádióiskolában a Biológia Nagy Pillanatai
sorozat „Az élet titkosírását” ismerteti. Erről
te is beszélhetnél. A lábad, 1972. augusztus 6-án,
vasárnap, sajátos jelet írt régi ebédlő- s egyéb
(például: gombozó-) asztalunk alsó légterébe.
(„Egy pont már csak a különbség…! Ide-oda,
ez nekünk nem jó!”) Mit mondhatnék; végigpásztázom
a műsort. A másik szobából: tenyeresek, fonákok.
Mi lehet ez a Herpecsóré Fáni? („Mérkőzéslabda”!)
Négy emlékezés; Okosabbak Lesznek-E Az Utódaink?
ilyesmi ötlik a szemembe. („Megvan! Megvan!”)
Mitől, anyám. Örökzöld dallamok szólnak.

 

 

 

Áldott magánosság? jövel?

Vitéz Mihály, ki tudja, hogy s mint van Remetesincsed?
Eléri az ember ott, ugye, amúgy a földszintet?
Erdődben, Ermenonvillédben aligha vendégelsz bennünket.
Nekem még a tegnapi nap is emlék, vagy emlék már az is;
Pedig ha tudnám, huzata, állott levegője hol hagy, hova visz!
Külvárosiasodnak-e ott a túlfűtött gyógyszertárak?
Temető-hideg nem követel sálat, s mi még, hogy megfázzak…
Nadrágszárra, kedvenc világos kabátra nem csap fejlődve a sár,
Bortól, retektől, hanglemezektől, albumoktól nem lesz
Elviselhetetlen súlyú hamar az anakreoni kosár;
Tudom; tudom-e; kérdek-e, vagy kijelentek?
Mit felelhetsz te, et in sárkádiam állandóra bejelentett?
Mi itt közben jól elszaporodtunk, élők, sikeresen fogyasztunk;
Állkapcsot, vért, árfolyamot ügyesen fagyasztunk és dagasztunk;
Bizonyos embertársaink kezén egy ötödik földrész is felnőtt,
S igazán nemcsak ők irtottak haszonra s egyébre erdőt,
És országutaikon a szelíd koala-medvecsapat is már bátran átvághat,
Ott a közlekedésjelző tábla: „Itt éjszaka koalák járnak”
(Amennyi megmaradt belőlük; meg akarják őrizni, úgy látszik,
Ha már nem bundaprém-ritkaságnak: táplálékául az állatbarátságnak).
Ezzel az ügyes átvezetéssel azt is megtudhatod, én magam hogyan élek;
Ez ügyben mégis azt ajánlom, ne embereket kérdezz, csak medvéket.
Mivel már nem olyan bolond, aki poéta lesz Magyarországon,
Előnyösen változtak ily dolgok egynémely égi ábrákon,
Magam is remélem, ha nem is köz-, magán-élőkön segíthetek,
Irodalmi-múzeumbeli örök-életre hagyhatom kedvenceimet;
De ők oly válogatósak és – nélkülem – védtelenek
(Ellentétben a poéta-művekkel: csak velem koalícióban koalák!) –
Hát ezért kérdezlek, miattuk, Erdei, Magános, Víg Barát,
Te Sosem-Központi, milyen az együttes magánzás még arrább, még odább?

 

 

 

A biztos kiindulópont

A H. utcai, ill. a Rakpart és a H. utca
sarkán működő vendéglátólétesítmény utcai
asztalait megterítve találtuk, s elhatározást
éreztünk magunkban, hogy – ez a biztos
kiindulópont; ennyi. Mármost – és így tovább – ilyen
udvariasan sem intéztem még efféléket, megkérdezvén,
így, szó szerint, leülhet-e odakint a vendég; ez én
voltam, ezek mi voltunk, és – nagyon jól megmért sört
kaptunk, két pohárral. Kitűnőnek bizonyult a pogácsa. A fák
alatti benzinkúthoz beálltak az autók, a vendéglőhelyiség
ablakán ill. ablakán – a H. utca felőli ablakon keresztül
látszott a rakparti ablak, azon – át megjelent a kilences
villamos. Beállt a vendéglőbe, mondtam, nézz hátra.
Nézz hátra, mondtam, a vendéglőépület falának műkőkidomborodásai
ugyanazt a mintát – nem tudom, milyen szót használtam,
„ugyanazt a mintát…”, szóval, hogy mit csinálnak ugyanazzal
a mintával, amelyet egy jóval később épült ház erkély-
-elosztásán megcsodáltam; ez az utóbbi szó sem helyes; megmicsodáltam?
erre az egészre nem emlékszem már. Közben évtizedek teltek el;
úgy értem: a két ház – és a többi. Közben körülbelül
egy negyedóra telt el; az évszakokról
– szeptember elseje volt – kezdett beszélgetésünket
megszakítottuk; fizettünk tizenkilenc forintot.
Nem tudtam kifejezni: tetszett a jól megmért – és a többi, ezt
senki nem is várta. Azt mondtuk: nem szeretjük – nem szereted –
az őszt, azt mondtuk – én azt mondtam –, azt nem szeretem benne,
hogy végetér; megállapítottuk – most már ketten, ezt ketten –, hogy
az évszakok közül a tavaszra nagyon hamar következik rövid nyár,
és az említetteken kívül akkor már csak a tél van hátra,
amikor az elkövetkezendőket – vagy elmúltakat – várjuk,
mondtuk, és ezt se nagyon tudom, hogyan lehet – egyelőre
hazaindultunk – szerencsésen befejezni. Illetve, egyelőre: kifejezni.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]