3.) Iniciálé^1.)

1.) Az események bőséges sodra (Ardos) csaknem mindnyájunkat eltölt; így lesz csaknem mindenki tlötle. Mondják: az események: egy mese kénye; én mégis azt mondom:2.) 2.) Írhatok, amit akarok: valami végül úgysem lesz másképp. Talán ezért írok, amit akarok, valóban. Nem tudom, miféle jótündér volt, akit lefizettem – „mint a mesében”; s miképpen? –, de már ez is olyan szomorú, hogy, lehet, megkönnyebbülésedre van, ha valamit költőien, vagy ú. n. költőietlenül, kimondok, helyesen vagy helytelenül fonok és bontok. Legyen belső a rím! amikor az ember – ez is micsoda! – valamit un, egy kicsit amúgy hányaveti; dehát, ha teheti. Az ellen azonban, amit mondtam, senki se tehet; az nem van, és nem lehet, és nem is lesz. Ott a „nem másképp” hangsúlyos; (mindenre megvan az alapvicc, ezért oly másodlagos, mit és hogyan szidsz). Én nem is nehezményezek bizonyos körülményeket, melyek még nincsenek, „melyek” majd nem leszel te, és én is ugyanúgy, és majd én is sehogy, és te se, ugyanúgy se. Lám, ide kanyarodnak bizonyos anyagoknak, eleinte még meglepő fordulatoknak ívei. Aztán az ember kivicceli, hogy egykor egy vityilónál kisebb kalyibában, „a seholban tehát és a sohában”, mert: ha a szobában! ha az asztal tetején! ha az ágyon! ha magában! ha nem magában! (csak mégis: efféle eshetőségeket kizárva és remélve) kínlódott, és mondta – vagy csak felmondta! – a monológot. Nem mondhatni, hogy az orra lógott, ahogy haladt sorról-sorra; valamit képzelt, játszott a léppel, a mézzel. Csak a kép nem állt össze; meredt a sodrony-közökbe. És játszhatott – ahogy most játszhatok – ilyesképp: „Lenni ív-agy” (hányszor hívtak!) „nem, len” (ezt feleljem?): „Ni! Az itta?” (vagy: vissza! vissza!) „kérd, és: Akkor, nemes, be!” (vagy messze? messze?) „Al-élek” (így vág az agy, így a lélek!) „Hat űri bal-sor” (nem, mi a moziban a faltól…), „s a Mind: en-nyű!” (elég is ennyi.) És mire elnyű, lehet pihenni, de úgy, hogy nem érted, micsoda, s megkérded, mert ez a sora: nem olyasmi-e, mint a rosszul értett szövegben gyanított sajtóhiba? például egy fektetett nyolcas? De, akárhol hagy, akárhol vagy, ne menj bele bizonytalanjaiba, kerülj vissza oda, ahonnan kiindultál, s bár közben széltoltál, néhány olyan falat is széttoltál, melyek résén most kilátni, s hogy legyen legalább egy ilyen utalásnyi: a kép olyan, mint a Dáli. (Egy égő zsiráf nyí… de hagyjuk a fenébe; mintha leégne; ahelyett pedig, hogy itt mormolódok, rendberakhatnám valamelyik asztalfiókot…) Ugye, valami mily kegyes irántunk? Működik a májunk. A szájunk. A szánk. A mánk, toronyiránt. Akárha pontot döfnék a papírba: kibírja, csak a körbe-nyíló körsugarak meg ne ártsanak! Mert, minden látszat ellenére, e kör: ovális, én pedig nem vagyok nagyon kollokviális; ki szereti, ha máris mutogatnak azára, ezére, agyára, kezére, aranyerére, anyagi erejére, hanyag delejére, higany-belejére (ha van!)… Vígan beleférne egy életbe akárki-akármi cégére; íme, elfáradtam, elfáradok. Ím, el fogok. Jussunk a végére. Mintha merő gépszalagfesték s tinta lenne, amire támaszkodhatom. Hol régi sodronyom? Kinyitom a rendezett vagy rendezetlen fiókokat; hol vityilóm? De jó lenne! ilyes mód elaludni! Valamit eldadogni; akármit; mint apja szellemét ő, idézni a királyfit; „Királyfi, te igazából az olcsóbb megoldásokat szeretted, csak léted drágaságigézetében a választékosabbakat követted. (És már az ilyen szó is mily emésztő.) De, ahogy őszintébb lehettél, kiderült, eleged van ebből. Vagyis: már ennyi se derült ki. Ami csak volt, nem tudod kitörölni. »Nincs mire felvágnod, mondta a disznósajtnak a vegyesfelvágott.« Így hordtad vegyes kifinomultságod, mit a darab végén összekotorni – bíztál-e benne? – megérkezett Tinbri: mint ha meccslabdák után jön a Forti!” De hogy a végsőkig ne bölcselkedjünk, mint a haldokló operai hősök, a szavak inkább szóljanak felettünk, majd csak elnyomják egymást, ha erősek: A szép iniciálé párja a sokkal rútabb finiciálé; nem is kérdés, a kettő összeáll-é. Inici, finici; s az ember mennyire nem is hiszi. De: sem az inicinikusok, sem a finicinikusok nem lehetnek túl okosok. Mert vagy az ini-fini-cini, vagy a fini-cini-ini, sőt, vagy a cini-ini-fini sok.3.) (S hogy én…? Engem e szint csak elhagyott. Én „szomorú” vagyok és jól vagyok.)