Ívsor, közökkel

„…alakom rajzolják ki szépen,
de tintával, mert úgy legolcsóbb.”
François Villon
(Vas István fordítása)
 

 

 

 

3.) Iniciálé1.)

 
1.) Az események bőséges sodra (Ardos)
csaknem mindnyájunkat eltölt;
így lesz csaknem mindenki tlötle.
Mondják: az események: egy mese kénye;
én mégis azt mondom:2.)
 
2.) Írhatok, amit akarok: valami
végül úgysem lesz másképp. Talán
ezért írok, amit akarok, valóban. Nem
tudom, miféle jótündér volt, akit
lefizettem – „mint a mesében”;
s miképpen? –, de már ez is olyan
szomorú, hogy, lehet,
megkönnyebbülésedre van,
ha valamit költőien,
vagy ú. n. költőietlenül,
kimondok, helyesen vagy helytelenül
fonok és bontok. Legyen
belső a rím! amikor az ember
– ez is micsoda! – valamit un,
egy kicsit amúgy hányaveti;
dehát, ha teheti. Az ellen
azonban, amit mondtam,
senki se tehet; az nem van,
és nem lehet, és nem is lesz.
Ott a „nem másképp”
hangsúlyos; (mindenre megvan
az alapvicc, ezért oly
másodlagos, mit és hogyan szidsz).
Én nem is nehezményezek
bizonyos körülményeket,
melyek még nincsenek,
„melyek” majd nem leszel te,
és én is ugyanúgy,
és majd én is sehogy,
és te se, ugyanúgy se.
Lám, ide kanyarodnak
bizonyos anyagoknak,
eleinte még meglepő
fordulatoknak ívei.
Aztán az ember kivicceli,
hogy egykor egy vityilónál
kisebb kalyibában,
„a seholban tehát és a sohában”,
mert: ha a szobában!
ha az asztal tetején! ha az ágyon!
ha magában! ha nem magában!
(csak mégis: efféle
eshetőségeket kizárva és remélve)
kínlódott, és mondta
– vagy csak felmondta! – a monológot.
Nem mondhatni, hogy az orra lógott,
ahogy haladt sorról-sorra;
valamit képzelt,
játszott a léppel, a mézzel.
Csak a kép nem állt össze;
meredt a sodrony-közökbe.
És játszhatott – ahogy most játszhatok –
ilyesképp: „Lenni ív-agy” (hányszor hívtak!)
„nem, len” (ezt feleljem?):
„Ni! Az itta?” (vagy: vissza! vissza!)
„kérd, és: Akkor, nemes, be!” (vagy messze? messze?)
„Al-élek” (így vág az agy, így a lélek!)
„Hat űri bal-sor” (nem, mi a moziban a faltól…),
„s a Mind: en-nyű!” (elég is ennyi.)
És mire elnyű, lehet pihenni,
de úgy, hogy nem érted, micsoda,
s megkérded, mert ez a sora: nem
olyasmi-e, mint a rosszul értett
szövegben gyanított sajtóhiba?
például egy fektetett nyolcas?
De, akárhol hagy, akárhol vagy,
ne menj bele bizonytalanjaiba,
kerülj vissza oda,
ahonnan kiindultál,
s bár közben széltoltál,
néhány olyan falat is széttoltál,
melyek résén most kilátni,
s hogy legyen legalább egy ilyen utalásnyi:
a kép olyan, mint a Dáli.
(Egy égő zsiráf nyí… de hagyjuk
a fenébe; mintha leégne;
ahelyett pedig, hogy itt mormolódok,
rendberakhatnám valamelyik asztalfiókot…)
Ugye, valami mily kegyes irántunk?
Működik a májunk. A szájunk. A szánk.
A mánk, toronyiránt. Akárha
pontot döfnék a papírba: kibírja,
csak a körbe-nyíló körsugarak
meg ne ártsanak! Mert, minden látszat
ellenére, e kör: ovális,
én pedig nem vagyok nagyon kollokviális;
ki szereti, ha máris
mutogatnak azára, ezére,
agyára, kezére, aranyerére,
anyagi erejére, hanyag delejére,
higany-belejére (ha van!)…
Vígan beleférne
egy életbe akárki-akármi
cégére; íme, elfáradtam,
elfáradok. Ím, el fogok.
Jussunk a végére.
Mintha merő gépszalagfesték s tinta
lenne, amire támaszkodhatom.
Hol régi sodronyom?
Kinyitom a rendezett vagy rendezetlen
fiókokat; hol vityilóm?
De jó lenne! ilyes mód
elaludni! Valamit eldadogni; akármit;
mint apja szellemét ő,
idézni a királyfit;
„Királyfi, te igazából az olcsóbb
megoldásokat szeretted,
csak léted drágaságigézetében
a választékosabbakat követted.
(És már az ilyen szó is mily emésztő.)
De, ahogy őszintébb lehettél,
kiderült, eleged van ebből.
Vagyis: már ennyi se derült ki.
Ami csak volt, nem tudod kitörölni.
»Nincs mire felvágnod,
mondta a disznósajtnak a vegyesfelvágott.«
Így hordtad vegyes kifinomultságod,
mit a darab végén összekotorni
– bíztál-e benne? – megérkezett Tinbri:
mint ha meccslabdák után jön a Forti!”
De hogy a végsőkig ne bölcselkedjünk,
mint a haldokló operai hősök,
a szavak inkább szóljanak felettünk,
majd csak elnyomják egymást, ha erősek:
A szép iniciálé
párja a sokkal rútabb finiciálé;
nem is kérdés, a kettő összeáll-é.
Inici, finici; s az ember mennyire nem is hiszi.
De: sem az inicinikusok,
sem a finicinikusok
nem lehetnek túl okosok.
Mert vagy az ini-fini-cini,
vagy a fini-cini-ini,
sőt, vagy a cini-ini-fini sok.3.)
(S hogy én…? Engem e szint csak elhagyott.
Én „szomorú” vagyok és jól vagyok.)

 

 

 

(3)

Mint aki elindul egy uszoda
ötvenméteres nagymedencéjében,
hogy a szemközti falhoz odaérjen,
s dehogy hiszi, hogy nem jut el oda;
eszébe jut prágai rokona,
s prüszköl egyet, bizonyításaképpen,
hogy –: szóval épp e „hogy” az, amiért nem
töpreng tovább. Egyensúlyviszonya
kívánja így. Lehunyja a szemét,
vakon halad a kizárólagos
csendben – lélek sehol! – (vagy vízi zajban).
De ha látná valaki is: miképp
ferdül az a pálya! hogy oldaloz! –:
látná és tudná, „itt valami baj van”.

 

 

 

Az idézőjelek felcserélése

„Ébredek: csöndben. (Túli?) álmon? Az
talán; terhével mulasztás minden;
szembesít ébren majd haldoklása.
Talán hortyogok halálig. Már most
tudom. Ébredtem? Nem mindeddig, ha
álmodom, csakis ezt. Mindent mint. De
–: veszettkutya-a-trágyadombon-mint.
Elhagyottan, szégyenben, koszban, bűzben
halni, megrokkanva gyönyörtől: késő!
Fájni, megbánva örömöt, s örülni:
kéjeket (elmulasztott!) szürcsölni…
Szaladnék és fölriadnék: végtére
csontjaimmal a’ koccint bőrömben! és
tagjaim megrázza: vénülés! Hogy
most…? de egykedvűn… Folyton aludtam.
Lövések a! (Fütyültek körül.) Fejem:
vagy? Ásni sírt, vagy őrizni disznót,
hajkurásztak engem, ha is akkor… még
átéltem, vetítővásznon, mindent.
Igaz, így szégyenlem, akárhogyan.
Volt? Kevés mind, serkentőnek, álomból…
Apám-anyám meghalt, pusztult ember
százmillió, világvihar – két! – dúlt,
feszített, forrt, kavargott belül minden,
robbant (sose volt túl-erős kazánom!).
Akármi: szenvedés volna. Fölrázott
balgaság vagy, bölcsesség! Közben – ha! –
(helyett?) külső, a nyílt szemem: benső
denevér-minta – szálltam sötétben,
éjszaka írtam, délben szunnyadtam;
élni, tenni bírtam? Nem, elzsongított
és vattába pólyált asszony-kormány,
mostanig fogva süvölvény-kortól.
Hogyan? tudom is… nem dohányfüstben
írtam fél-ébren versemet, ezernyi
velem történt. Csak tettem se-semmit,
forogtak álmomban (mint!) látványok, a…
Életem teljes: átbóbiskoltam;
 
 VÉG-ÉN ÉLET, AZ.”

 

 

 

(5)

Ha nincs, azért nincs kedvem semmihez
– semmi egyébhez! ezt: megszorításul –,
mert mindenhez mindjárt valami társul,
hogy azt ne mondjam: az előzi meg.
A céltáblán a fekete tizes
így fehérül, ki-ki találatától,
így lesz – milyen? – így lesz „eleje-hátul”;
s ez még mindig: csak a „tökéletes”!
Akkor a többi? Minden csak a többi!
Dehát akkor mi értelme kikötni
a szigorító „semmi egyeb”-et?
(Hol az ékezet!?!) Mintha nincs szíved
– olyan ez! – utcai koszba kilökni
utcai koszon élő verebet.

 

 

 

Egy konstelláció megpályázása

Köszönöm, hogy számos zöldnövény testvérem közül
engem választott.
A rendelkezésünkre álló hazai termesztésű zöld-
növények közül egyike vagyok a legigénytelenebbek-
nek. Kelet-Indiából származom, kiterjedt családom
sok szép változattal büszkélkedhet.
Minden változatom télen 18-20 C° egyenletes hőmér-
sékletű helyet kíván. A fényigényes növények közé
tartozom, kérem a világosságot.
Huzatos helyen leveleim lehullanak, ezért hálásan
veszem, ha szellőztetés előtt a légáramlás irányá-
ból gondos kezek elvesznek, és arra a rövid időre,
amíg a légcsere tart, valahol huzatmentes helyen
meghúzhatom magam. Nyári időszakban azonban az ár-
nyékot kedvelem. Szeretném, ha a kedves Növénybarát
a tűző naptól is megvédene. Nagy örömem telik ab-
ban, ha a leveleimet vízzel megpermetezik. Hálás
növény leszek, ha olyan földkeverékben élhetek, mely-
nek összetétele lombföld, trágyaföld, tőzeg és homok.

 

 

 

(7)

Úgy elfelejtem a részleteket;
egy viccet nem tudnék jól elmesélni.
Például van egy ilyen „éhezési”
– prágai – alaptréfa. Nem szeret
(ez a lényeg; s – mért!? – csak a lényeget!)
az adott illető semmin sem élni,
vagyis: nem szeret meg; s nem is reméli,
hogy rész-táplálékot még megszeret.
De hogy közben mi történik? amíg?
(mert addig – s ő maga! – ezt-azt körít
a kicsontozott szuper-micsodához!)
Erre nem emlékszem, nem is tudom
jól elmondani, bár van alkalom
– ez s most! – Csak máris várom, hátha mást hoz.

 

 

 

A levezethetetlen

(Tervpályázat)
(Törlendő segédegyenes)
 
 MINDEN TÁVOLSÁG VÉGTELEN, HA VAN MI KÖZT.
(A geometria)
 
 MINDEN TÁVOLSÁG, HA VAN MI KÖZT.
(A paradoxon)
 
 MINDEN, HA VAN MI KÖZT.
(A korrekció)
 
 MINDEN VAN MI KÖZT.
(A               )
 
 MINDEN VAN.
(
 
 *

 

 

 

(6)

Ha a nagy táskával elindulok,
akárha megrakodva, mint a málhás,
irigylem, kinek közelibb a málnás
(már ha a végén épp – málnát hozok
haza; és félúton látom: tocsog,
szotyog, zacskója táskaalj-elázás
ellen rég nem véd), s azt hiszem, talán más
– másképp csinálná, és én sem fogok
–: mit nem? Hiszen így is oly egyszerű!
A várva-várt (mert várva-várt!) lakásban
az ember lekuporodik, magában
(így máris mi sem idegesítő!),
és tisztogat, gonddal-kutyafuttában;
új hazaszállítást készít elő.

 

 

 

Posztumusz játékszelvény

Hat kis gyertya
x 1 x 1 1 x
1 1 1 1 1 1
1 x x 2 x 2
x x x x x x
2 x 1 x 2 1
x 1 x x 1 1
2 2 2 2 2 x
x x 1 1 1 x
x x 1 1 x 1
1 x x 1 2 2
1 x x x 1 2
1 x 1 x 1 x
1 x x x 1 1
1 1 1 x x x
          
leég
x   1   x   1   1   x
1   1   1   1   1   1
1   x   x      x   
           
   x   1   x      1
x   1   x   x   1   1
2   2   2   2   2   
x   x          x
x   x        x   
   x   x     2   2
   x   x   x     2
1    1     1   
1   x   x   x   1   1
      x  x  x
 
de az örök világosság
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
          
fényeskedik
1  x   
1     2
1  x   
1     2
1  x   
1  x   
1     2
   x  2
   x  2
   x  2
   x  2
1     2
1  x   
   x  2

 

 

 

(4)

Ha majd csakugyan megkopaszodom,
nem akarok parókát hordani;
a kezem se lenne az igazi,
ha-mikor ál-hajam igazgatom.
Így lenne „mű” lassan minden tagom…
S ha szerencsés volna a „hajdani”,
kezdene remekműbe hajlani:
alig maradna hibaalkalom.
Az alkarom nem fájna gépeléstől;
és „hajtani” se kellene: szeszélyből,
rendelésre, „mihez-kezdj-magaddal”-ra.
Altatóm…? Kávém…? Csuki-nyiti Szézám,
forgóajtód megdermedne, ha műszám
– álkulcsban s egyfolytán! – fakadna dalra.

 

 

 

Mottók egymás elé

(Pasziánsz)
„Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
az éj felé.
De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
az életé.”
(Kosztolányi Dezső: Csáth Gézának)
              
„…akkor a verőérre a seb helye
előtt nyomást kell gyakorolni;
…a szív és a seb közötti részen
kötéssel (nadrágtartó, harisnya-
kötő stb.) össze kell szorítani.”
(Mit tegyünk az orvos
megérkezéséig)
(Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
várlak ma is, halott, e hosszú és e késő
bús éjszakán.
Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
oly halavány.)
 
 Alvás; ha a légzés szaporasága
 
 csökken és a szívműködés akadozik,
 
 erős kávéval kell a szívet izgatni.
(Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
hol fejfa és kereszt elvész a sűrű lombban
és sír a táj?
Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem
és fájva fáj.)
 
 Könnyű: hűs borogatás. Sínek helyett:
 
 lécek, esernyő, botok, keménypapír.
 
 Halvány arc esetén a testet
 
 – a talpakat –
 
 dörzsölni és kefével ütögetni.
(Alvó, emeld lassan nehéz és hosszú pillád,
s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.
Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom,
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.)
 
 A szájat és a torkot tisztítsuk meg az iszaptól,
 
 homoktól stb. Izgatószerek – pálinka, kávé.
 
 Visszatértekor adjunk erős, forró kávét, bort.
(Így látlak mindig én, édes, fiatal orvos,
fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
kertudvaron.
De jöjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
eltagadom.)
 
 Csillapítsuk a vérzést, kerüljük
 
 a szennyezést, távolítsuk el
 
 a seb környékéről a piszkot,
 
 a sebet azonban ne mossuk ki,
 
 ujjunkkal ne érintsük.
(Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
kezedbe a kezem és a szívedre szívem,
ha nem merem.
Igen, eléd megyek és régi orvosomnak
csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad,
ütőerem.)
 
 Kenyérdarabok, puhára főtt burgonya,
 
 zsíros ételek, olajos vagy nyákos
 
 folyadékok nyeletése.
 
 Viszerekből sötét vér folyik,
 
 a verőerekből világos.
(Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,
kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
s a múlt, a csend.
Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
s fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
a névtelent.)
 
 Levágáskor ne engedjük a testet
 
 odaütődni.
 
 Helyezzük a testet hassal lefelé
 
 keresztben a térdünkre,
 
 hajtsuk a fejet hátra.
(kérlek kiáltozván, és íróasztalomra
fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
hogy hívjalak.
Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
annak, ki él)
 
 A szerencsétlenül járt embert száraz bottal
 
 vagy száraz kötéllel kell húzni.
 
 A segítségnyújtó ember legyen tökéletesen
 
 elszigetelt – pl. azáltal, hogy valamilyen
 
 fa, porcelán, műanyag tárgyon áll.
És most lásd a cím alatti két mottót.

 

 

 

(8)

Csaknem kétezerötszáz oldalon
követtem bizonyos U. (nem Ulysses!)
kalandjait; mondhatni: visszavittek
az egyik végpontról a másikon
már képzetes végpontra. (Nem tudom,
így az „U” – s főleg egyik vége! – mit fed.)
De egy kis ügyességgel kivetíthetsz
magadból ezt-azt; árnynak a falon:
Ha e képzeletbeli alakok
ily alkalmasak a sokféleségre
(s hogy igen: általam is), én cserébe
– mert csak az adok-kapok-viszonyok
„U”-ja nem bumeráng-út! – annyit kérek:
kaland-úton untig hadd zsákolok!

 

 

 

Evian! Emlék egy sí- s más-korszakból; lifttrónbeszéd

Weöres Sándor, ha te vagy Toni Sailer,
 
 hadd legyek én Jean-Claude Killy!
 
 Bár tudom, nem nagyon illik
ilyen hasonlat, mégis kérlek, szállj le
sportra-mosolygásod magaslatáról,
 
 és annyit mondj: „Kedves Dezső”
 
 (már e név is mily büntető!),
„nem kívánom tőled, hogy visszatáncolj,
de néhány más jeles név jobban ill rád,
 
 ezt én mondom, a Bon Dieu.
 
 Legyél te, mondjuk, Bonlieu,
vagy ne feledd kedvencedet, Perillat-t,
kit gyászolván magányosan bolyongtál,
 
 mert egy slalomot elbukott,
 
 s nem nyert aranyat Innsbruckott;
köss ki talán Mauduit- s Melquinod-nál,
vagy kísértsen lécén, ha-mit te tólsz el
 
 (a »vámos« Leo Lacroix-t
 
 említsem-é? vagy Viollat-t?),
a nagy tálentomnak indult kis Orcel!”

 

 

 

(9)

Ha valaki tévedésből leköp
– s nem is olyan biztos, hogy tévedésből,
csak te, mint az a királyfi, egyébről
s inkább másról tudsz bűneid között –,
ha az ilyesmit el nem kerülöd,
kérd utcáid platán- s más-fás egétől:
fröccsentse jussod akármely verébből;
ne gyűrűzzenek szellemi körök.
Akkor legalább beszélgetni nincs mód,
amíg kicirkalmazzák rád a mottót;
s a Nagy Purgó is vigasztalva int
– ha ott is csak a gönc forog a dobban…!
s te, mint egy jobb vegytisztítószalonban,
megvárod, hamiskásan, odakint…

 

 

 

Az interjú

– EGY ALSZÍNHÁZ? EGY ÁLSZÍNHÁZ? EGY BALSZÍNHÁZ?
   EGY BÁLSZÍNHÁZ? EGY BELSZÍNHÁZ? EGY BÉLSZÍNHÁZ?
   EGY CÉLSZÍNHÁZ? EGY CSALSZÍNHÁZ? EGY CSELSZÍNHÁZ?
   EGY DELSZÍNHÁZ? EGY DÉLSZÍNHÁZ? EGY DALSZÍNHÁZ?
   EGY ÉLSZÍNHÁZ? EGY ELSZÍNHÁZ? EGY FALSZÍNHÁZ?
   EGY FELSZÍNHÁZ? EGY FÉLSZÍNHÁZ? EGY GAELSZÍNHÁZ?
   EGY HALSZÍNHÁZ?
– Pssszt! Alszik az egész ház!

 

 

 

(10)

Jó volt, hogy az egész oly egyszerű.
És előidény is volt! nem nyüzsögtek
a szomszédok. Alkonyodott, hűvös lett;
és kiültünk. Pár fehér fal, a fű,
két szék közt a műanyagtetejű
asztal; és körülöttem s körülötted
bizonyos virágok bepöndörödtek,
és nem látszott, melyik milyen színű.
Így nem látszott volna a kártya-szín se
„játékosaik” elé kiterítve;
és nekem jó volt, hogy csak ülhetek.
Mert: csak! Ennyit akartam volna mindig!
se „vallás”-ig nem jutni el, se „szín”-ig,
se „szint”-ig; de ki se terítsenek!

 

 

 

Kis „Tartalom” az „Ívsor…”-hoz

  (3) … ahol Szerzőnek végülis csak az a medence a fontos, melyben egykor úszhatott –

  (5) … ahol Szerző úgy érzi: ő bonyolít túl egyet-mást –

  (7) … ahol szintén nem az éhezőművészség a lényeg, hiszen ez –

  (6) … hiszen ez, íme – az egyébként nem falánk! – Szerzőtől távol áll; de az a táska –

  (4) … ahol Szerző ügyeskedik, de – a neki lényeges kérdésben – hiába –

  (8) … ahol kiderül: Szerző egy hosszú könyvet fordított; ravasz befejezés –

  (9) … itt az egész dolog ravasz; de –

(10) … és végül: ahol Szerző nagyon szeret „kártyázni”, elsősorban azonban szeret, s csak másodsorban kártyázni; máris ld. (5)!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]