A mennyezet és a padló

„Már nem lehetett bemenni az ebédlőbe.
A mennyezet majdnem a padlóig ért…”
Boris Vian
(Bajomi Lázár Endre fordítása)
 
„– Lehet – mondta a róka. – Annyi minden
megesik a Földön…
– Ó, ez nem a Földön volt.”
Antoine de Saint-Exupéry
(Rónay György fordítása)
 

 

 

 

Nyitó  

Még jó, ha tudjuk: csak csomagolásra
van módunk… De ritkán van mód egyébre!
Egymást éri minden, hogy le ne késse;
egymás által lesz egymás „sorolása”;
dobozként dobozok dobozolása!
vagy tükörként tükrök tükröztetése!
– És így: tobzódások türtőztetése… –
Micimackó, hogy fér ez koponyádba?
Ugye, sehogy? Ugye, mi most sehogy
ülünk a tisztáson; Te hallgatod
s én oktatom, hogy-mit-hogy-nem-csinált-más…
S még ez az igen-szerényre-fogott
tevékenység is hogy-s-hogy kavarog;
még egy elhallgatás is: felkiáltás!

 

 

 

Ívsor, közökkel

„…alakom rajzolják ki szépen,
de tintával, mert úgy legolcsóbb.”
François Villon
(Vas István fordítása)
 

 

 

 

3.) Iniciálé1.)

 
1.) Az események bőséges sodra (Ardos)
csaknem mindnyájunkat eltölt;
így lesz csaknem mindenki tlötle.
Mondják: az események: egy mese kénye;
én mégis azt mondom:2.)
 
2.) Írhatok, amit akarok: valami
végül úgysem lesz másképp. Talán
ezért írok, amit akarok, valóban. Nem
tudom, miféle jótündér volt, akit
lefizettem – „mint a mesében”;
s miképpen? –, de már ez is olyan
szomorú, hogy, lehet,
megkönnyebbülésedre van,
ha valamit költőien,
vagy ú. n. költőietlenül,
kimondok, helyesen vagy helytelenül
fonok és bontok. Legyen
belső a rím! amikor az ember
– ez is micsoda! – valamit un,
egy kicsit amúgy hányaveti;
dehát, ha teheti. Az ellen
azonban, amit mondtam,
senki se tehet; az nem van,
és nem lehet, és nem is lesz.
Ott a „nem másképp”
hangsúlyos; (mindenre megvan
az alapvicc, ezért oly
másodlagos, mit és hogyan szidsz).
Én nem is nehezményezek
bizonyos körülményeket,
melyek még nincsenek,
„melyek” majd nem leszel te,
és én is ugyanúgy,
és majd én is sehogy,
és te se, ugyanúgy se.
Lám, ide kanyarodnak
bizonyos anyagoknak,
eleinte még meglepő
fordulatoknak ívei.
Aztán az ember kivicceli,
hogy egykor egy vityilónál
kisebb kalyibában,
„a seholban tehát és a sohában”,
mert: ha a szobában!
ha az asztal tetején! ha az ágyon!
ha magában! ha nem magában!
(csak mégis: efféle
eshetőségeket kizárva és remélve)
kínlódott, és mondta
– vagy csak felmondta! – a monológot.
Nem mondhatni, hogy az orra lógott,
ahogy haladt sorról-sorra;
valamit képzelt,
játszott a léppel, a mézzel.
Csak a kép nem állt össze;
meredt a sodrony-közökbe.
És játszhatott – ahogy most játszhatok –
ilyesképp: „Lenni ív-agy” (hányszor hívtak!)
„nem, len” (ezt feleljem?):
„Ni! Az itta?” (vagy: vissza! vissza!)
„kérd, és: Akkor, nemes, be!” (vagy messze? messze?)
„Al-élek” (így vág az agy, így a lélek!)
„Hat űri bal-sor” (nem, mi a moziban a faltól…),
„s a Mind: en-nyű!” (elég is ennyi.)
És mire elnyű, lehet pihenni,
de úgy, hogy nem érted, micsoda,
s megkérded, mert ez a sora: nem
olyasmi-e, mint a rosszul értett
szövegben gyanított sajtóhiba?
például egy fektetett nyolcas?
De, akárhol hagy, akárhol vagy,
ne menj bele bizonytalanjaiba,
kerülj vissza oda,
ahonnan kiindultál,
s bár közben széltoltál,
néhány olyan falat is széttoltál,
melyek résén most kilátni,
s hogy legyen legalább egy ilyen utalásnyi:
a kép olyan, mint a Dáli.
(Egy égő zsiráf nyí… de hagyjuk
a fenébe; mintha leégne;
ahelyett pedig, hogy itt mormolódok,
rendberakhatnám valamelyik asztalfiókot…)
Ugye, valami mily kegyes irántunk?
Működik a májunk. A szájunk. A szánk.
A mánk, toronyiránt. Akárha
pontot döfnék a papírba: kibírja,
csak a körbe-nyíló körsugarak
meg ne ártsanak! Mert, minden látszat
ellenére, e kör: ovális,
én pedig nem vagyok nagyon kollokviális;
ki szereti, ha máris
mutogatnak azára, ezére,
agyára, kezére, aranyerére,
anyagi erejére, hanyag delejére,
higany-belejére (ha van!)…
Vígan beleférne
egy életbe akárki-akármi
cégére; íme, elfáradtam,
elfáradok. Ím, el fogok.
Jussunk a végére.
Mintha merő gépszalagfesték s tinta
lenne, amire támaszkodhatom.
Hol régi sodronyom?
Kinyitom a rendezett vagy rendezetlen
fiókokat; hol vityilóm?
De jó lenne! ilyes mód
elaludni! Valamit eldadogni; akármit;
mint apja szellemét ő,
idézni a királyfit;
„Királyfi, te igazából az olcsóbb
megoldásokat szeretted,
csak léted drágaságigézetében
a választékosabbakat követted.
(És már az ilyen szó is mily emésztő.)
De, ahogy őszintébb lehettél,
kiderült, eleged van ebből.
Vagyis: már ennyi se derült ki.
Ami csak volt, nem tudod kitörölni.
»Nincs mire felvágnod,
mondta a disznósajtnak a vegyesfelvágott.«
Így hordtad vegyes kifinomultságod,
mit a darab végén összekotorni
– bíztál-e benne? – megérkezett Tinbri:
mint ha meccslabdák után jön a Forti!”
De hogy a végsőkig ne bölcselkedjünk,
mint a haldokló operai hősök,
a szavak inkább szóljanak felettünk,
majd csak elnyomják egymást, ha erősek:
A szép iniciálé
párja a sokkal rútabb finiciálé;
nem is kérdés, a kettő összeáll-é.
Inici, finici; s az ember mennyire nem is hiszi.
De: sem az inicinikusok,
sem a finicinikusok
nem lehetnek túl okosok.
Mert vagy az ini-fini-cini,
vagy a fini-cini-ini,
sőt, vagy a cini-ini-fini sok.3.)
(S hogy én…? Engem e szint csak elhagyott.
Én „szomorú” vagyok és jól vagyok.)

 

 

 

(3)

Mint aki elindul egy uszoda
ötvenméteres nagymedencéjében,
hogy a szemközti falhoz odaérjen,
s dehogy hiszi, hogy nem jut el oda;
eszébe jut prágai rokona,
s prüszköl egyet, bizonyításaképpen,
hogy –: szóval épp e „hogy” az, amiért nem
töpreng tovább. Egyensúlyviszonya
kívánja így. Lehunyja a szemét,
vakon halad a kizárólagos
csendben – lélek sehol! – (vagy vízi zajban).
De ha látná valaki is: miképp
ferdül az a pálya! hogy oldaloz! –:
látná és tudná, „itt valami baj van”.

 

 

 

Az idézőjelek felcserélése

„Ébredek: csöndben. (Túli?) álmon? Az
talán; terhével mulasztás minden;
szembesít ébren majd haldoklása.
Talán hortyogok halálig. Már most
tudom. Ébredtem? Nem mindeddig, ha
álmodom, csakis ezt. Mindent mint. De
–: veszettkutya-a-trágyadombon-mint.
Elhagyottan, szégyenben, koszban, bűzben
halni, megrokkanva gyönyörtől: késő!
Fájni, megbánva örömöt, s örülni:
kéjeket (elmulasztott!) szürcsölni…
Szaladnék és fölriadnék: végtére
csontjaimmal a’ koccint bőrömben! és
tagjaim megrázza: vénülés! Hogy
most…? de egykedvűn… Folyton aludtam.
Lövések a! (Fütyültek körül.) Fejem:
vagy? Ásni sírt, vagy őrizni disznót,
hajkurásztak engem, ha is akkor… még
átéltem, vetítővásznon, mindent.
Igaz, így szégyenlem, akárhogyan.
Volt? Kevés mind, serkentőnek, álomból…
Apám-anyám meghalt, pusztult ember
százmillió, világvihar – két! – dúlt,
feszített, forrt, kavargott belül minden,
robbant (sose volt túl-erős kazánom!).
Akármi: szenvedés volna. Fölrázott
balgaság vagy, bölcsesség! Közben – ha! –
(helyett?) külső, a nyílt szemem: benső
denevér-minta – szálltam sötétben,
éjszaka írtam, délben szunnyadtam;
élni, tenni bírtam? Nem, elzsongított
és vattába pólyált asszony-kormány,
mostanig fogva süvölvény-kortól.
Hogyan? tudom is… nem dohányfüstben
írtam fél-ébren versemet, ezernyi
velem történt. Csak tettem se-semmit,
forogtak álmomban (mint!) látványok, a…
Életem teljes: átbóbiskoltam;
 
VÉG-ÉN ÉLET, AZ.”

 

 

 

(5)

Ha nincs, azért nincs kedvem semmihez
– semmi egyébhez! ezt: megszorításul –,
mert mindenhez mindjárt valami társul,
hogy azt ne mondjam: az előzi meg.
A céltáblán a fekete tizes
így fehérül, ki-ki találatától,
így lesz – milyen? – így lesz „eleje-hátul”;
s ez még mindig: csak a „tökéletes”!
Akkor a többi? Minden csak a többi!
Dehát akkor mi értelme kikötni
a szigorító „semmi egyeb”-et?
(Hol az ékezet!?!) Mintha nincs szíved
– olyan ez! – utcai koszba kilökni
utcai koszon élő verebet.

 

 

 

Egy konstelláció megpályázása

Köszönöm, hogy számos zöldnövény testvérem közül
engem választott.
A rendelkezésünkre álló hazai termesztésű zöld-
növények közül egyike vagyok a legigénytelenebbek-
nek. Kelet-Indiából származom, kiterjedt családom
sok szép változattal büszkélkedhet.
Minden változatom télen 18-20 C° egyenletes hőmér-
sékletű helyet kíván. A fényigényes növények közé
tartozom, kérem a világosságot.
Huzatos helyen leveleim lehullanak, ezért hálásan
veszem, ha szellőztetés előtt a légáramlás irányá-
ból gondos kezek elvesznek, és arra a rövid időre,
amíg a légcsere tart, valahol huzatmentes helyen
meghúzhatom magam. Nyári időszakban azonban az ár-
nyékot kedvelem. Szeretném, ha a kedves Növénybarát
a tűző naptól is megvédene. Nagy örömem telik ab-
ban, ha a leveleimet vízzel megpermetezik. Hálás
növény leszek, ha olyan földkeverékben élhetek, mely-
nek összetétele lombföld, trágyaföld, tőzeg és homok.

 

 

 

(7)

Úgy elfelejtem a részleteket;
egy viccet nem tudnék jól elmesélni.
Például van egy ilyen „éhezési”
– prágai – alaptréfa. Nem szeret
(ez a lényeg; s – mért!? – csak a lényeget!)
az adott illető semmin sem élni,
vagyis: nem szeret meg; s nem is reméli,
hogy rész-táplálékot még megszeret.
De hogy közben mi történik? amíg?
(mert addig – s ő maga! – ezt-azt körít
a kicsontozott szuper-micsodához!)
Erre nem emlékszem, nem is tudom
jól elmondani, bár van alkalom
– ez s most! – Csak máris várom, hátha mást hoz.

 

 

 

A levezethetetlen

(Tervpályázat)
(Törlendő segédegyenes)
 
MINDEN TÁVOLSÁG VÉGTELEN, HA VAN MI KÖZT.
(A geometria)
 
MINDEN TÁVOLSÁG, HA VAN MI KÖZT.
(A paradoxon)
 
MINDEN, HA VAN MI KÖZT.
(A korrekció)
 
MINDEN VAN MI KÖZT.
(A               )
 
MINDEN VAN.
(
 
*

 

 

 

(6)

Ha a nagy táskával elindulok,
akárha megrakodva, mint a málhás,
irigylem, kinek közelibb a málnás
(már ha a végén épp – málnát hozok
haza; és félúton látom: tocsog,
szotyog, zacskója táskaalj-elázás
ellen rég nem véd), s azt hiszem, talán más
– másképp csinálná, és én sem fogok
–: mit nem? Hiszen így is oly egyszerű!
A várva-várt (mert várva-várt!) lakásban
az ember lekuporodik, magában
(így máris mi sem idegesítő!),
és tisztogat, gonddal-kutyafuttában;
új hazaszállítást készít elő.

 

 

 

Posztumusz játékszelvény

Hat kis gyertya
x 1 x 1 1 x
1 1 1 1 1 1
1 x x 2 x 2
x x x x x x
2 x 1 x 2 1
x 1 x x 1 1
2 2 2 2 2 x
x x 1 1 1 x
x x 1 1 x 1
1 x x 1 2 2
1 x x x 1 2
1 x 1 x 1 x
1 x x x 1 1
1 1 1 x x x
          
leég
x   1   x   1   1   x
1   1   1   1   1   1
1   x   x      x   
           
   x   1   x      1
x   1   x   x   1   1
2   2   2   2   2   
x   x          x
x   x        x   
   x   x     2   2
   x   x   x     2
1    1     1   
1   x   x   x   1   1
      x  x  x
 
de az örök világosság
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
1 x 2
          
fényeskedik
1  x   
1     2
1  x   
1     2
1  x   
1  x   
1     2
   x  2
   x  2
   x  2
   x  2
1     2
1  x   
   x  2

 

 

 

(4)

Ha majd csakugyan megkopaszodom,
nem akarok parókát hordani;
a kezem se lenne az igazi,
ha-mikor ál-hajam igazgatom.
Így lenne „mű” lassan minden tagom…
S ha szerencsés volna a „hajdani”,
kezdene remekműbe hajlani:
alig maradna hibaalkalom.
Az alkarom nem fájna gépeléstől;
és „hajtani” se kellene: szeszélyből,
rendelésre, „mihez-kezdj-magaddal”-ra.
Altatóm…? Kávém…? Csuki-nyiti Szézám,
forgóajtód megdermedne, ha műszám
– álkulcsban s egyfolytán! – fakadna dalra.

 

 

 

Mottók egymás elé

(Pasziánsz)
„Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak,
ki bátran indultál, kapudat megtaláltad
az éj felé.
De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen
feledve önmagam, jajokba fúlva lettem
az életé.”
(Kosztolányi Dezső: Csáth Gézának)
              
„…akkor a verőérre a seb helye
előtt nyomást kell gyakorolni;
…a szív és a seb közötti részen
kötéssel (nadrágtartó, harisnya-
kötő stb.) össze kell szorítani.”
(Mit tegyünk az orvos
megérkezéséig)
(Te sohase-jövő és sohase-beszélő,
várlak ma is, halott, e hosszú és e késő
bús éjszakán.
Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal,
s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal
oly halavány.)
 
Alvás; ha a légzés szaporasága
 
csökken és a szívműködés akadozik,
 
erős kávéval kell a szívet izgatni.
(Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan,
hol fejfa és kereszt elvész a sűrű lombban
és sír a táj?
Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben,
de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem
és fájva fáj.)
 
Könnyű: hűs borogatás. Sínek helyett:
 
lécek, esernyő, botok, keménypapír.
 
Halvány arc esetén a testet
 
– a talpakat –
 
dörzsölni és kefével ütögetni.
(Alvó, emeld lassan nehéz és hosszú pillád,
s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.
Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom,
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.)
 
A szájat és a torkot tisztítsuk meg az iszaptól,
 
homoktól stb. Izgatószerek – pálinka, kávé.
 
Visszatértekor adjunk erős, forró kávét, bort.
(Így látlak mindig én, édes, fiatal orvos,
fehér köpenyben, a kavicsos és porondos
kertudvaron.
De jöjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek,
férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek,
eltagadom.)
 
Csillapítsuk a vérzést, kerüljük
 
a szennyezést, távolítsuk el
 
a seb környékéről a piszkot,
 
a sebet azonban ne mossuk ki,
 
ujjunkkal ne érintsük.
(Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem
kezedbe a kezem és a szívedre szívem,
ha nem merem.
Igen, eléd megyek és régi orvosomnak
csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad,
ütőerem.)
 
Kenyérdarabok, puhára főtt burgonya,
 
zsíros ételek, olajos vagy nyákos
 
folyadékok nyeletése.
 
Viszerekből sötét vér folyik,
 
a verőerekből világos.
(Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal,
kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal
s a múlt, a csend.
Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt,
s fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt,
a névtelent.)
 
Levágáskor ne engedjük a testet
 
odaütődni.
 
Helyezzük a testet hassal lefelé
 
keresztben a térdünkre,
 
hajtsuk a fejet hátra.
(kérlek kiáltozván, és íróasztalomra
fantasztikus lázban görbedek lehajolva,
hogy hívjalak.
Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas,
ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass
annak, ki él)
 
A szerencsétlenül járt embert száraz bottal
 
vagy száraz kötéllel kell húzni.
 
A segítségnyújtó ember legyen tökéletesen
 
elszigetelt – pl. azáltal, hogy valamilyen
 
fa, porcelán, műanyag tárgyon áll.
És most lásd a cím alatti két mottót.

 

 

 

(8)

Csaknem kétezerötszáz oldalon
követtem bizonyos U. (nem Ulysses!)
kalandjait; mondhatni: visszavittek
az egyik végpontról a másikon
már képzetes végpontra. (Nem tudom,
így az „U” – s főleg egyik vége! – mit fed.)
De egy kis ügyességgel kivetíthetsz
magadból ezt-azt; árnynak a falon:
Ha e képzeletbeli alakok
ily alkalmasak a sokféleségre
(s hogy igen: általam is), én cserébe
– mert csak az adok-kapok-viszonyok
„U”-ja nem bumeráng-út! – annyit kérek:
kaland-úton untig hadd zsákolok!

 

 

 

Evian! Emlék egy sí- s más-korszakból; lifttrónbeszéd

Weöres Sándor, ha te vagy Toni Sailer,
 
hadd legyek én Jean-Claude Killy!
 
Bár tudom, nem nagyon illik
ilyen hasonlat, mégis kérlek, szállj le
sportra-mosolygásod magaslatáról,
 
és annyit mondj: „Kedves Dezső”
 
(már e név is mily büntető!),
„nem kívánom tőled, hogy visszatáncolj,
de néhány más jeles név jobban ill rád,
 
ezt én mondom, a Bon Dieu.
 
Legyél te, mondjuk, Bonlieu,
vagy ne feledd kedvencedet, Perillat-t,
kit gyászolván magányosan bolyongtál,
 
mert egy slalomot elbukott,
 
s nem nyert aranyat Innsbruckott;
köss ki talán Mauduit- s Melquinod-nál,
vagy kísértsen lécén, ha-mit te tólsz el
 
(a »vámos« Leo Lacroix-t
 
említsem-é? vagy Viollat-t?),
a nagy tálentomnak indult kis Orcel!”

 

 

 

(9)

Ha valaki tévedésből leköp
– s nem is olyan biztos, hogy tévedésből,
csak te, mint az a királyfi, egyébről
s inkább másról tudsz bűneid között –,
ha az ilyesmit el nem kerülöd,
kérd utcáid platán- s más-fás egétől:
fröccsentse jussod akármely verébből;
ne gyűrűzzenek szellemi körök.
Akkor legalább beszélgetni nincs mód,
amíg kicirkalmazzák rád a mottót;
s a Nagy Purgó is vigasztalva int
– ha ott is csak a gönc forog a dobban…!
s te, mint egy jobb vegytisztítószalonban,
megvárod, hamiskásan, odakint…

 

 

 

Az interjú

– EGY ALSZÍNHÁZ? EGY ÁLSZÍNHÁZ? EGY BALSZÍNHÁZ?
   EGY BÁLSZÍNHÁZ? EGY BELSZÍNHÁZ? EGY BÉLSZÍNHÁZ?
   EGY CÉLSZÍNHÁZ? EGY CSALSZÍNHÁZ? EGY CSELSZÍNHÁZ?
   EGY DELSZÍNHÁZ? EGY DÉLSZÍNHÁZ? EGY DALSZÍNHÁZ?
   EGY ÉLSZÍNHÁZ? EGY ELSZÍNHÁZ? EGY FALSZÍNHÁZ?
   EGY FELSZÍNHÁZ? EGY FÉLSZÍNHÁZ? EGY GAELSZÍNHÁZ?
   EGY HALSZÍNHÁZ?
– Pssszt! Alszik az egész ház!

 

 

 

(10)

Jó volt, hogy az egész oly egyszerű.
És előidény is volt! nem nyüzsögtek
a szomszédok. Alkonyodott, hűvös lett;
és kiültünk. Pár fehér fal, a fű,
két szék közt a műanyagtetejű
asztal; és körülöttem s körülötted
bizonyos virágok bepöndörödtek,
és nem látszott, melyik milyen színű.
Így nem látszott volna a kártya-szín se
„játékosaik” elé kiterítve;
és nekem jó volt, hogy csak ülhetek.
Mert: csak! Ennyit akartam volna mindig!
se „vallás”-ig nem jutni el, se „szín”-ig,
se „szint”-ig; de ki se terítsenek!

 

 

 

Kis „Tartalom” az „Ívsor…”-hoz

  (3) … ahol Szerzőnek végülis csak az a medence a fontos, melyben egykor úszhatott –

  (5) … ahol Szerző úgy érzi: ő bonyolít túl egyet-mást –

  (7) … ahol szintén nem az éhezőművészség a lényeg, hiszen ez –

  (6) … hiszen ez, íme – az egyébként nem falánk! – Szerzőtől távol áll; de az a táska –

  (4) … ahol Szerző ügyeskedik, de – a neki lényeges kérdésben – hiába –

  (8) … ahol kiderül: Szerző egy hosszú könyvet fordított; ravasz befejezés –

  (9) … itt az egész dolog ravasz; de –

(10) … és végül: ahol Szerző nagyon szeret „kártyázni”, elsősorban azonban szeret, s csak másodsorban kártyázni; máris ld. (5)!

 

 

 

A játszmakereső (I.)

„…érezte ezen az… estéjén, hogy
a sors különös kegyeltje. A fövenyt
csontok és hajóroncsok borították…
A maga részével most ő is hozzájárul
ehhez; ő is itthagy valamit, ami…
…Addig bement az irodába és
bejegyzett valamit az erre a célra
szolgáló könyvbe.”
Evelyn Waugh
(Ottlik Géza fordítása)
 
Ahogy az állítólagos kőtömb
tartalmazza az állítólagos szobrot,
csak az állítólagos véső
segítségével le kell hántani róla
az állítólagos felesleget:
úgy – vagy nem úgy – e játszmagyűjtemény,
amelyből én még külön is,
magamnak is válogattam,
tartalmazza a csuklós szerkezetű,
gyönyörű romboidalakzatot
(sötét huszár a4, f6, világos
vezér c5, huszár c3, gyalog e4, futó g5),
(körűle úgy letisztítottam nyomban az állást,
mintha elefántcsontot preparálnék!)
tartalmazza a Purevzsav királyát
romfalba szorító kettős f-gyalog
otromba csontmozsártörőjét,
Robatsch összeomlásba áthanyatló,
lávahűdött támadásának esetét.
(Egy régi játszmakeresőből)

 

 

 

Kockapohár, koponya helyett

„Amikor az első ütést mértem partvisnyéllel a karácsonyfára,
úgy láttam, a kis ezüst medve eltűnik az arany medve mellől,
zuhan a zúzódó ágak között, és akkor, ezt most nem mentségemre
mondom, Mr. Bierce, oly érzés fogott el, hogy további ütéseim
meglehetős rendszerességgel záporoztak, és szüneteik sem hoztak
megnyugvást; nem is tudom, mire föl hagytam abba; abbahagytam.
Csak akkor derült ki, milyen helytelenül következtettem az ezüst medve
sorsát illetően; mert a miniatűr villanyvezeték gubancából
kiszabadított ág-roncsok alatt, dísz-törmelékek, angyalhaj, habkarikák,
ezüstjégcsapok és boák között, valamivel a későbbi ütéseim egyike
nyomán szétzúzódott arany medve fellelhető maradványaitól
odább, megtaláltuk épségben. Rátérek nyomban,
mit csináltam ezek után az ezüst medvével. Hogy mindig közel
legyen hozzám, és ne legyen egészen egyedül, amíg nem lesz megoldás,
nagyalakú cigarettásdobozba tettem és íróasztalom
legtöbbet használt bal felső fiókjában helyeztem el.
Elaltattam téli medve-álomra, és tavasszal sem
ébresztettük fel, azt gondoltuk, majd csak akkor, ha – mint
fentebb említettem; bár nehéz lett volna megmondani, mi lehet
itt a megoldás. Persze, a következő télen, díszvásár idején,
kerestünk, de nem találtunk efféle medvéket; de ha találunk is…?
Tizenegy hónap múlva nyitottuk ki végül a dobozt,
amikor, más megoldás híján, úgy gondoltuk már, legalább megnézhetjük
lakóját; és kettétörve, illetve a kis ezüstkoponya alapjánál
több apró szilánkra törve találtuk. Megállapíthatatlan immár,
melyik fiókhúzáskor történt; szerencsénk volt még így is,
mert az arc – a pofácska – két fele teljesen ép maradt, és a törzs
is ép; vattával kitömve összeragaszthattuk. Most csak a koponya
említett alapi része hiányzik. Ez azonban nem tűnik fel,
mert az összeragasztott ezüst medvét vattába ágyaztuk,
így került vissza a cigarettásdobozba, melyet
ekképpen teljesen betölt; a szeme alig látszik
a fehérségből. Most, amikor ezeket a sorokat írom,
egyvalami legalább bizonyos, Mr. Bierce: ezentúl
nem vádolhat senki már a papír meg az indigó
(ezek az én foglalkozási eszközeim) elővételéért is
– nincsenek jogi ismereteim – pótlólagos gyilkossággal v. öléssel
(a papírt meg az indigót, ha még nem említettem volna,
ott tartom a bal felső fiókban, és múlt karácsony óta
meglehetősen termékenynek bizonyultam).
A többi az én dolgom; és két idézőjelé,
amíg nem lesz, azúttal majd az én számomra, »más megoldás«.”

 

 

 

Még valamit Virág Benedeknek

Megszerezhetem magamnak azt az örömet, hogy
leülök és írok. Mindenesetre: nem gondoltam volna.
Nem volt mindig öröm, ha – és itt igazán akármiféle
időkre gondolhatok, évszakoktól és életkoroktól
függetlenül – sétálni mentem, például, nem volt
az sem mindig öröm; bonyolultabb, persze, ha olyan
helyszínekre térek vissza, mint mondjuk az új
Erzsébet-híd környéke, ahol nem így húzódtak, vagy
egyáltalán nem is húzódtak a ház nélküli utcák,
a Tabán parkjainak útjai másképp vezettek, de
arra a retekre sokáig emlékezni fogok (és csupán az a
hamisítás ebben most, ebben az örömben, amit
magamnak okozok, hogy például leülök és írok, egyebek
között, az említett retekről, hogy nincs mód
elfelejtenem, hogy nem lenne módja, ezt a
nem is tudom már, miféle retket, amit ott vettem
a Döbrenteinek nevezett utcában, ahol akkor is házak
álltak, most is, és keresztülvágtam a ma már
másképp alakított parkon, besétáltam a Tabán az idő tájt még
másképp vezetett – vagy vezető; vezetett vagy vezető: mindegy –
útjaira; leültem, kezemben, a zöldségeszacskóban, a retekkel),
[MOST, HOGY EZT ÚJRA LEMÁSOLOM, AZ EGÉSZRE NEM EMLÉKSZEM MÁR,
VAGY AMI ROSSZABB: MÉG EGY KICSIT, VALAHOGY] –
amelyet, azt hiszem, képtelenség, hogy ott ettem volna meg
vajaskenyérrel; nem, a séták sem okoztak mindig örömet, nem okoztak
a séta közben támadt gondolatok, és most is támadhatnak ilyen,
bonyolultabb vagy egyszerűsített emlékeim.
De legalább a jelen, a jelen, a jelen [???] –
hogy nem kell, amit akkor lehetett: vigasz ez, hogy nem
lehetséges, amit valamikor muszáj volt.
[EZZEL KB. MOST IS EGYETÉRTEK]

 

 

 

Bukolika; kedd

Most ellenőrzöm azt a hat citromot,
mely a pénteken vett hét citromból megmaradt;
nem penészednek. Holnap folytatom
elfogyasztásukat.
Az egyetlen elfogyasztott citrom az ünneptömb második
napjának hajnalán került teába, amikor
– öt óra tájt? – gyomorpanaszra ébredtem,
és csak sokára jöttem rá: ez az a bizonyos „tavaszi”.
Ez az a bizonyos; évről-évre megjelentem vele
a kedves Sz. doktornál az Attila úti rendelőben;
ősszel, tavasszal; évszakváltozáskor. Most azért egyszer talán
rászánom magam általános kivizsgálásra is, amit újabban mindig javasol.
A kedves Sz. doktor! a kedves Cs. doktor! a gyomorpanaszok, az influenzák,
az egyéb panaszok! Kedd van, az ünneptömb negyedik, utolsó napja.
Rövid hét következik. És most összegezzük, mi maradt
(jégszekrényben vagy kívüle), elfogyasztandó, szerdai eleségül ilyen mód.
Almakompót; kakaós-lekváros lepény; sajtos ropogós; narancsok
(hatból öt); és ehetnék a (főételből) is.
(Hétköznap ritkán rontom el a gyomromat –)
(ez sem egészen igaz.)
Egyáltalán: ritkán rontom el (mit). Megyek retekért, újhagymáért,
borért, kenyérért, tejért, sörért, hegyes erőspaprikáért az ünnepekre.
S ha mindez így van, miért tegyek elhamarkodott kijelentéseket?
Mintha nem a „bizonyosaké” lenne úgyis az utolsó szó!

 

 

 

„S gyorsan, anyám? mert nagyon sietek? hova??”

(kb.: III. […] Nem, nem!)
 
Ezerkilencszázhetvenkettő február kilencedike, szerda délelőtt
kilenc óra harmincöt perc. (Dolgozzunk, ahol lehet, kerek számokkal.)
Miért izgatom fel magam, tíz perccel indulás előtt? Még tíz
percem van, itthon, és ha nem érzem is nyomban utána: tudom,
felizgat majd. Miért ülök le megírni ezt? (mit?) Természetesen
felteszem magamnak a kérdést. Mégis, leülök, megírom, remélem,
kész leszek kilenc óra negyvenötre. Szerencsére tízre hívtam a taxit.
Vagy mindezt talán nektek mondjam el gyorsan – a telefonba, nektek?
(Még van hét-nyolc percem itthon, és a beszélgetés mindig felizgat.
Feleslegesen felizgat. „Csak azért hívtalak benneteket most, mert
mire hazajövök… neki akarok állni… Hát akkor búcsúzom,
átveszem…” És átveszem egyikőtöket a másiktól, a telefon tulsó végén.)
Viszont gyakran felhívlak titeket, senki sem mondhatja…
És nem is mindig ilyen röviden, ahogy most módom lenne rá
(öt-hat perc). Jobb is, hogy leültem inkább… bár tudom, felizgat,
és talán a taxit is jobb lenne lemondani; az izgalom
jelei később ütköznek ki, hirtelen bizonytalanság fog el; és egyéb.
„Átveszlek” titeket; „átvesztek”; olykor a férfihang jelentkezik;
néha már-már az arcot látom, a hetvenhatéves
arcot, ahogy a lift tükrében, igen, amikor a lift visz fel hozzátok
az ötödikre, ahogy ott látom az arcom, nemsokára harminchatévesen:
„Valaki elindult előttem ezen az úton, valaki, aki majdnem én vagyok,
és olyan nagyon nem én, ahogy csak lehet…” (És az leszek.)
S olykor a női hang… (És itt valóban az életkorokra
kell csupaszítani a dolgot; kilenc óra negyvennégy.) Már negyvenötben,
mindjárt a háború után, levittetek nyaralni… A női hang
búcsúzott el tőlem; néztem „utána” a szerszámkamrából, a háziak
oda zártak, mert nem akartam egyedül lenni és sírtam.
Furcsa, hogy lassan én is annyi leszek, mint ő (Te) akkor,
kis túlzással harminchat éves. Furcsa, hogy azt az eső utáni nagyon zöld
(gondolom: kertet) mindenféle tíz percek kamraablakain át ma is látom.

 

 

 

És most nézzünk valami mást

És most nézzünk valami mást; mindig ugyanazt.
Évszám. Iskolaév befejezése. Egy íj, egy nyíl
(vettük-e? ott volt lent); egy barna gumilabda;
hajigálós karikajáték (kard alakú elfogópálcák,
színes hajlított-nádak). Mi még? a leutazás,
hét végén. Valaki visszamegy a vasárnap esti
vonattal; levelet írok Valakinek (a másiknak).
A diófa (diófa?) alatt; virágokat küldök a kertből.
(Barna virágokat?) A labdával – a barna
labdával! – (már hétköznap) egyedül játszom
a kertben, a fák közt, mindig tetszés szerint
kijelölt kapukra. (Hét éves vagyok; helyesebben:
erre és a játékszabályaimra nem emlékszem.)
Elszaporodnak a zárójelek; ilyen mennyiséggé
lesz minden. És mégis: biztosítatlanul. Úszni
tanulok (biztosítatlanul!) a háborgó vízen.
(S ez ellen háborgok! akkor!) A nádas mellett,
mely akkor még megvolt. És szabadúszó-igazolvánnyal
távozom (aláírta az Öreg Főnök), a villasori
kerítés kapuján át, ahová akkor még nem
egy autós-társasüdülő száradó ez-azai alatt
kellett végighaladni a kerten. Megyünk a salakos
teniszpályák mellett; a védődrót szakadozott.
Gyerekújság (az egyetlen ellenérték, távozáskor!)
a vasútállomáson. (Később, ugyanitt: – később
ugyanitt! –: egy sportújság, egy elmulasztott
elköszönés.) Az állomás kavicsa, az ottmaradók.
Régebbi strand- vagy üdülőhelyi divat; 1946–49 táján;
ilyen öltözetek maradnak ott. Csak úgy:
ilyenek. Most már csak: történetesen akkor, ott.

 

 

 

Idők egymás elé

Ilyesféleképp nem akartál el-
menni, mikor szinte őrültség volt, mikor
nevetséges lett volna nem (és őrültség!
a kert; augusztus, csípősödnek a reggelek; vásznak,
vitorlazsákban; hónod alatt a bummfa;
vörös terméskövek; a hajótest
oldalának nekilottyanó víz) – igen, nevetséges,
ottmaradni a kertben, ottmaradni a parton.
De mikor neked… még ennyit se mondhatsz,
idézőjelbe se teheted. Aztán
a hajót eladták, a kertet a házzal
(a ház nélkül) eladták. Lám,
elmentél-e aznap; melyik nap; ehhez
a megelőző és az azutáni
napról kellene tudnod valamelyest;
de csak egybefolynak, csak egybefolynak! (A
hajótest oldalának nekilottyanó víz;
vörös terméskövek; hónod alatt a
bummfa; vásznak, vitorlazsákban; és egy
hely, egy időpont, egy napszak; egy lámpa
fénye a poros orgonabokrokon át a kerti házból.)
Az az-előző és a meg-utáni. És ha most
ebbe mint egy megoldandó feladatba –
– nem mondhatod: „veted magad”.
Marad hát, hogy: egy megoldandó feladatba.
Marad hát, hogy elmentél vagy maradtál.

 

 

 

Zárójeles mennyiségek

Valami sokkal egyszerűbbet akartam elmondani.
Amit lehetetlen olyan egyszerűen; ami
– így derül ki – olyan egyszerűen: nincs.
(Lám, így is csupa gondolatjel, pontosvessző,
kettőspont az egész.) De hogy mindezeknek huszonöt, vagy
legalább huszonhárom éve… És az
akkori szorongások ma már szinte megnyugtatások, bár
ez szintén nem biztosít semmit a jövőre.
Hogy ott mentek az öntvénybeton járdán
az „alsói” állomás felé. Félköralakban
kiszélesedett az út, valamivel
az „Élelmiszerkiszerelő” üdülője előtt.
(De a kőpadok a régiek voltak, feleslegesen
masszívak és feleslegesen cirádásak.) Kiszélesedett
az út a beperdülő levelű gömbakácok alatt; a poros
orgonabokrok tövébe szemeteltek. Igen,
a tömör kőpadokat nem említette (a tamariszkuszok alatt!),
de másutt már beszélt a bástyaszerűen kiképzett
öbölről, ahol úszott egyszer vagy nyolcszáz tempót.
Később oda hullt az őszibarackhéj.
(Oda, vagy csak a fák alá.) Az akkori
szorongások huszonöt vagy huszonhárom
biztonságos évet határolnak. Még arra is
emlékszik körülbelül, mifélék. (Miféle szorongások.)
S bár semmi biztosíték a… de ha bekövetkeznek, sem tagadhatja:
valamit enyhít a dolog fájdalmasságán,
(semmit sem enyhít rajta), az a huszonöt
vagy huszonhárom – ne is mondjuk: viszonylag és szorongva –
biztonságos év.

 

 

 

Ahogy mondják: na és ha…

Én majdnem mindig irtóztam, hogy valamiről beszámoljak, de
ha valami másról számolnék be, attól még jobban –
nem is helyes a szó, mit csinálnék. Viszont ha meggondolom: nem
mindegy-e, úgy értem, végülis nem ellenőrizhetetlen-e a különbség,
ha például azt állítom – ezt is másképp kellene kifejezni –:
a végre megnyílt kertmi – kertmozi neve, ott: – befejezhetetlen,
ld. irtóztam. Ha tehát azt mondom, a Budai Kert-Mozgóban,
amely nem is „végre” nyílt meg, máris el(lent)mondásokba
keveredem, az idén megnéztünk két; vagy az idén sem mentünk el.
Ha azt mondom: az idén sem ültünk be egész nyáron egy kertvendéglőbe,
az idén – bezárt – sem söröztünk a Várkert Kioszkban, az idén
nyáron egyetlen egyszer sem vettem újságot az Erzsébet-híd tövében
– „újságos elköltözött”, de ez nem „röktönjövök”, ez végleg –;
ha azt mondom, felesleges kilókat szedtem fel a Mirelite-barátfülétől,
vétek a vágyva-vágyott reklámhivatások ellen; holott meggyőződésem:
az isten-profija-értéket helyes ellensúllyal csak ilyesmi mérné föl!
(Tehát: De: Áttérve A Hideg Mirelite-Ebédekre Mindent Remekül Leadtam!)
Ha tehát mindezt elmondtam, ez még korántsem „mindez”. Mert a mon-
danivalók ürügyül használják fel egymást; ürügyül önmagukat; mert
a mondanivalókat ürügyül használom fel; mert a mondanivalók
– lásd: szerző reklám-hitvallása! – nem is valók mindig elmondásra.
Mulatságos: nem kellene-e, minden külön igyekezet nélkül, ami
máris el(lent)mondás, arra törekedni, hogy – íme, nem is érdemes
befejezni, íme nem is érdemes elkezdeni, csak épp a közepén nem lehet
abbahagyni a mondatot – és, tulajdonképpen, egyebeket se;
de itt már valakit idéztem: „Mit csinálnál helyette?” még hogy!

 

 

 

Egy nap haladék; és – egyelőre – könnyű lebonyolítás

Egy nap haladékot – melyre, kiderült, nem is volt olyan
élet-halálra (nem arra volt!) szükség – kaptam azon a már nem
tudom pontosan, miféle délutánon, amikor a F…bíró (Farkasbíró;
vízivárosi) utcai doktoromhoz (hehehe! utcai doktoromhoz, ez nem rossz)
bizonyos panaszokkal („Rackajuh ez, mondta Jacques”) mentem el,
de csak tavaszi, vagy nem is tudom, milyen évszak volt, olyan,
meghüléssel vizsgáltattam magam; nem racques-kal; és utána,
receptekkel zsebemben, fellátogattam a Paphegyen (budai domb)
lakó barátomhoz. Teraszukra mindmáig emlékszem; írtam is róla,
a „halál utáni napsütés”-ről; szóval akkor nem voltam ilyen
felszabadult és éretlen kedvben. (Másfél évig halálfélelemben,
tizenöt évesen.) Emlékszem: – ezt állítom legalábbis –:
nézzük meg, mire. (Előbb azonban még valamit a körülményekről
is. Tehát.) Hetente háromszor vizsgáltam a tünetes-csontomat,
ill. fel- majd letűnő dudorát. Erről hittem, hogy… Iskolából
hazajövet mindjárt a pulóveremet húztam fel, ingestől, odáig,
a fél-oldalamon. (Lehet, hogy az-ember-koalái azért
viselik a másikon a szívüket? amilyen ügyesek!) Persze, miért épp
heti háromszor? Ez most takaros mérték, kétségtelen. Feküdtem
Lukács-(budai)-uszodai priccsemen, fel-felugráltam, a korláttal
is kipróbáltam (ott volt a legalsó bordámon). Körülöttem
fekvőtámaszoztak, mutogatóztak a párkányon – (és otthon, a párkányon!
emlékszem forró porára; gondoltam az és így továbbra). Mindez
eléggé szaggatott; miért emlékeznék éppen arra az egy nap
haladékra? melyhez hozzásegített (de erről már beszámoltam).
A teraszon alighanem tejet ittam, vagy fagylaltoztam, és sakkoztam,
vagy pingpongoztam. És valahol erről azt írtam (ez itt javítva!):
Még ma is ez a haladék tart, a haladék stb., stb. haladéka.
Hát inkább nagyon is könnyen dobálózom; most így „irtózom”?

 

 

 

Az ellenfél nem örül a döntetlennek; én nem örülök ennek az egésznek

Hát most aztán miről? Talán így: most fel kellene
kelni, megnézni, hány óra. Minek. A helyzet máris
a következő: ajánlom a dolgot Murphynek. Képtelen
vagyok találomra rábökni egy időpontra, de annyira
sem érdekel, hogy odamenjek, és megnézzem, „hány az
óra”. Az időzés – bizonyos periférikus felfogása –,
tehát itt már azt sem mondhatom: az időzés felfogása;
akkor meg minek. Tevékenységem nem kényszerít
pontosságra, csak a pontatlanságot zárja ki.
Erre azt mondanám: egyszerűbben is el tudnám
képzelni. De több tényező közt könnyebb eltévedni;
és kész a mentség máris. Mintha a fáktól nem látott
erdőhöz vagy az erdőtől nem látott fákhoz
hasonlítana itt valaki. (Nem tudom, én-e, csak
zavar.) Bocsánat, nem így: mintha ez előbbi
két micsodához nem kellene egy külön-személy se;
személyem elegendő, azt mondják. Csakhogy ez így
döntetlen játszma; és a döntetlen nekem még
pontosztozkodásra sem elég. Ezt meg én tudom.
Ha az ember megmarad saját – természetes! –
állapotában; mondom, ez a helyzet. Akárhogyan
időzíthetnek, én volnék, akitől nem tudható
meg a pontos idő. Én volnék az erdőt eltakaró
fák, és a fákat eltakaró erdő. Eredő. Ellenfelem
nem örül a döntetlennek; én meg neki nem;
mindjárt ráborítom a táblát. Majd vitathatnánk,
ki van észnél; aki későn ébred, azt hiszem
jobb, ha mindjárt tovább alszik; szép kis végcél.

 

 

 

Az átírás (az átírás)

Én már körülbelül tudom a végeredményt, csak az első
példányt (az első változatot), amikor még nem lehettem
bizonyos benne, hol fogok kikötni, géphiba miatt el kellett
dobnom; mondom, én már tudom, mi lesz a vége, elmondom néhány,
még csak nem is egészen homályba veszett környékű mondattöredék-
-emlékemet (mondattöredék-felejtésemet), oly életkorból,
ahonnét kevés meríthető, hitelesen, nem hinném, hogy több,
mint amennyi, ki tudja, miért, megmaradt. (Annyi se.) Úgyhogy
én már tudom, az alábbi szöveg hiábavaló, tulajdonképpen
kezdhetném elölről. Ígérem, nem lesz hozzá kedvem. De ne csak így
növeljük a vállalkozás értékét. Villantsunk vonzó képet,
kezdjük talán a húszvalahány év előtti járdával, a villasori
akácok alatt, eső előtt vagy után, inkább után, ahogy elhaladunk,
gondolom, hármasban, az ülőke nélküli kőpad-pillérek mellett,
a tamariszkuszok mellett; mi kellene, leltárba, mi minden!
ha már ezek a körülmények is így számítanak. Dehát ez afféle
pontatlan öröknaptár, ezen munkálkodom néha, (milyen) dolgomban,
(mindig védett) órákon, megvilágosodásnak nem nevezném
jöttüket, legfeljebb ki-tudja-mi-távolnak (levél-, telefon- és
látogatástávol: felszínes meghatározás lenne), mondom, olyankor,
ha a világosság vagy nyugalom elbírja a múltbéli homályt,
a múltak megvilágosodását. És az alapvető beszéd-töredékeknek,
emlékbe-keríttetvén, nincs szükségük pontos időre. Teljes
beszédként, melyből aztán a húszvalahány év előtti lény
hall-e annyit, vagy a mostani emlékezhet ennyire? minden máris
nekivág a beszédtöredék-sorsnak; ők ketten (alkalmasint ők)
számoltak be a dologról, csak meg nem mondhatom, miért;
miért, ahogy ott mentünk az eső előtti – inkább utáni –,
említett helyszínen. És még azt kellene elmondani, miről
beszéltek, miről folyt szó látogatásukkor ott, ahonnét
hazatérőben voltunk; rólam volt szó. (Most, hogy ideérek,
zavarom elhatalmasodik rajtam; nem értem, miért szükséges
elmondani, és hogyan kezdhettem bele. A mások dolgába… hiszen
mit mondanék; ez a mások dolga volt velem. Vagyis hogy valami
így legyen, vagy úgy legyen. Mentségem a bizonytalankodásra,
s egyáltalán, mindezekre annyi csupán, hogy védett, megvilágosodással
nem óvott ritka alkalmaim egyikét használtam fel megint
erre a könnyűség-nyűvő öröknaptárírásra; melynek kizárólagos
pontossága vagyok.)

 

 

 

Két lélegzetre

Ígérem, megcsinálom egy-ülésre.
Bár egyikünknek sem lesz idővesztesége:
úgyis itt vagy. Letelepszel a székre
velem szemközt, s kezdjük. Mit is.
Ne nézz hátra, a képre, mely ott lóg
a fejed fölött a falon. Képzelj
magad elé inkább „egy Balatont”;
ezt-azt – s most ne engem –
az esti tavon. (Bárha tudom,
nektek kicsit balfék-gyerek lehettem,
amikor vitorlázgattunk, többesben;
csak nekem van arról a hajóról
„egy tág-körívű alkonyatom”, az orrból
– illetve a tiédet nem is sejtem.)
Szóval, mondjuk, lekuporodhattál,
a kötelekkel vagy a kormánnyal matattál
(– micsoda szó, mondod majd; s az egész…!)
Dehát az írógépem, az asztalom
– és én többnyire dolgozom
mégiscsak erre a képre néz.
Persze, ahogy most a szemközti fotelban
sem ülsz ott (s ez a második ülés),
nehéz elképzelni téged
abból az időből, amikor még nem voltam.
Beirányozni két képzelt szemlencsédet.
Hova nézz? Mi érdekelne, valóban?
Most úgy szeretnék a kedvedre tenni;
kérlek, ne mondd, hogy semmi.
Talán bizonyos időket is el tudnék képzelni.
Vagy maradjunk a közös emlékeknél?
Ahogy – de ezt már mondtam –
gyakran kettesben is kivittél, levittél és bevittél?
a vízhez, a vízre, a vízbe?
S annakidején nélküled maradtam?
Vagy próbálgassuk vidámabban. Nézzük.
Ez egy negyvennégy éves apa-fej;
és egy éves, akit a magasba emel.
Furcsa, hogy hét-nyolc évem
van még, hogy e korod elérjem.
Jó trükk beléd-helyezni a létezésem.
Csupa még nem. És csupa-csupa már.
És nem tudom, milyen csavarra jár.
Ilyen rossz rímekkel hadd-hadd vezeklek,
s ilyen mesterséges fordulatokkal…
A Voigtländered; pótlólag vett tokkal;
sosem sikerült úgy lefényképezned,
ahogy apák szokták a fiukat.
Mert én, tudod, mindig fintorokat…
S úgy fújta a szél a nadrágszáramat…
Tűrhető kép alig egypár akadt
rólam; s a legtöbbször nevetségesnek
éreztem magam azon, ami neked tetszett.
Most hétfelé fújja a szél a négy
géppapírt és a három indigót.
Egyébként is: mi mindent eltolok!
Például járni sem tudok
rendesen, ha igaz a hajdani
bírálat… és igaz. Mellécsorog
mindig a kávé, ha töltögetek;
és nem tudok mértéket tartani –
Csak hadd legyen teljes a megtévesztés!
Hogy aki elolvassa ezt, és
nem ismer téged és nem ismer engem…
de ha ismer? az se „biztos siker”.
Egyáltalán, mondd, az ilyesmi – kell?
Amikor azt hiszem: megközelítek,
nem a közelit távolítom el?
Vagy hagyjam csak annyiban az egészet
– hódolván bizonyos emlékezésnek –,
hogy „volt egy szúnyog-járta kabinod,
deszkázata talán rég nem inog”,
s hogy sétáltunk párszor Szántód felé,
és volt ott egy vasúti üdülő,
ott fordultunk meg. Ritkás fák karéja – –
És most ne haragudj. Túl nagy a téma.
Ehhez a „mindig” is kevés, nem hogy a „néha”,
nem hogy az „egyszer-kétszer”.
Sosem fogok elkészülni a képpel.
Régen, rejtjelesebb úrfikoromban,
kivetnivalót leltél sok dolgomban.
Nem igen sokan lesznek a világon,
kik eltűnődnek e vonatkozáson.
De én nemcsak az igazságosságnak,
inkább valami másnak tartozom,
hogy megkérdjem: kedvedre változom?
(Ám ha ilyen biztonságra törekszem,
gondoljam így vagy úgy. Csak ne kérdezzem.)

 

 

 

Vállalkoznak a régi színhelyek

Vállalkoznak a régi színhelyek, hogy; akárha gombhoz
varrnánk a kabátot; vállalkoznak mire. Ha az elhagynivalókat
felsorolom, el is intéztem mindent. „Minden elhagynivaló!” Mi
lesz velük, csak én tudom, kikre gondolok. A jelenetek
időhöz kötöttek; időhöz vannak kötve, időhöz kötnek engem.
Az idő eltelik, a jelenet lekerül, honnét. Megmarad – szintén
elhagynivaló. Megmarad egy nyaktartás, egy nyakravaló
divatos hátravetése. Egy „eggyel-több-megálló”, a foghúzás utáni?
(Egy megállóval túlment; olyan volt ez – az üres buszban? –,
mintha valamit mutogatna. A sálat divatosan a nyakba!)
Alig javul. Legfeljebb: most lámpa is van a kereszteződésnél,
azért is meg kellene állnia a járda szélén. Egy nyaktartás
legalább nem drasztikusan múlik el. (A hely: kisebb városrész
központja, több eszpresszóval, templommal, bolttal,
férfi-női vécével a hajdani vándorszínpad helyén.)
És: a hely-én, az iskoláskori. (Ki vállalkozna itt még
erkély-jelenetre? a két-zérós ház csőkorlátjánál, a könyváruda
mögött?) Mindig valami zártságra törekedtem. Államat
leszorítottam a sálra. Igen, ezek is megmaradnak,
ez a jutalma az elhulló fogaknak, hajszálaknak.
Csak hol? De nem is lesznek „hova”! Váltakozik a jelenetek sora,
életnagyságban folyik elhagyásuk. A helyszínek, az eggyel-több-
-megállók, a pofámra szorított sálak: vállalkoznak.
Mintha egymást érnék a megbízók, válogatatlanul! Csak:…?

 

 

 

„Mintha zsákszám fűrészport tárolnék emlékezetem raktáraiban”

Az emlékezés természetéről beszélgettünk, egy
(nem emlékszem már a napszakra) – és azt mondtad,
gyakran úgy érzed, mintha – (és helyszínek
következtek, már általam is ismert helyszínek,
időpontok, események) – én pedig azt feleltem,
igen, én is gyakran úgy érzem, sőt, úgy is
éreztem már (mert ez az érzés, amelyről itt szó
lesz – mondtam? –, nem egészen újkeletű), mintha,
de aztán (– már ezt sem tudom). Máshonnét kell
kezdenem. Amikor – és ennek most nyáron lesz hat
éve, vagyis, ha nem kötődne annyira évszakhoz,
azt mondhatnám – (csakhogy ennek, most, hogy
lemásolom, máris nyolc éve!) Amikor tehát azon a nyáron
(és valami nagy-nagy forróság még ezt a fogalmat is
megváltoztatásra kényszerítheti?) – tehát: lementem
arra a telekre, (a közismert tó partján; ott volt;
és majd kiderül, miért így mondom; ez az első dolog,
amit tudok ebből a históriából), mondom, ahogy
lementem a telek alsó végébe, és a társasüdülő
vendégei egy cseppet sem zavartak, begázoltam
a négyéves korom óta ismerős nádas mellett, de…
akkor már ne is itt kezdjük, hanem a végén, mindjárt ott.
Jól begázoltam, lehettem: derékig; megálltam, velem
szemközt ott volt a túlsó part, a présházak, a szőlő-
dombok; ott volt valamennyi présház, domb, fa, minden.
És azt mondtam: „Íme, a közismert tó…” És hazautaztam
még az esti vonattal. (Első nap, jóformán ismeretlenül,
írtam neked: egy lapot, az önkiszolgáló-hodály
mellől, egy esőtócsás bádogasztalon. Az ebéd
se sikerült valami fényesen; s főként a borús
időkre emlékszem, azokra a…) Holott ragyogó
napsütés volt, ahogy ott álltam derékig. – De minek
részletezzem, majd lemegyünk, együtt, és nekem
ugyanúgy mond majd valamit az a tulajdonképpen
egyszersmindenkorra sem elintézett
helyszín, ahogy neked, és így tovább, ellenkezőleg.

 

 

 

A nézők „Idő!”-t kiabálnak (és egyebeket)

Öt év, bizonyos vonatkozásokban feltétlenül
olyan időszak, amelyre már visszanézhetünk
(kevesebbre is; vagy akár mindvégig háttal
állhatunk valaminek). Például emlékszel-e,
hogyan érkeztünk meg abba a szállodába
(és itt válogathatunk! öt év alatt
összegyűlnek bizonyos szállodák);
és emlékszel arra a labdarúgómérkőzésre
(itt helyi bányászrangadót, egy idegen
ország fővárosi élcsapatainak helyosztóját,
vagy egy Pénzügyőr – Ceglédi VSE találkozót
is említhetnék); vagy arra a behavazott utcára
(csak egy jut az eszembe; az is egy Utrillo-
-képről; ez persze nem igaz!); továbbá, továbbá,
továbbá… Továbbá ez a bizonyos kép (már ha
ugyanarra gondolunk,) nem is biztos, hogy
havas utcát ábrázolt. Azokon a havas lépcsőkön
te ugyanis sosem járhattál, mert – az évszak
miatt. Azt viszont megbeszéltük, hogy –
(S én azelőtt sem és azóta se!) De:
azért ilyesmi is az eszünkbe jut. Például nekem
az a – bizonyos – havas tér (?), behavazatlanul, sőt,
úgy, hogy nem is nagyon járhattam arra;
és azt is megkérdezheti bárki: egyáltalán,
miféle öt évről van szó? Kérem, részletezze megfelelően,
vagy hagyja abba.

 

 

 

Kétszer két deci vörös, egy sárga trikó, a Vozsdovác. És több mint öt év

Amikor a Vozsdovác-bioszkóp lejtős utcáján
(vagy: a Böszörményi úton; csak ott nem)
befordultunk abba a kerthelyiségbe,
és – én sárga trikóban, ennyi önzést hadd
engedjek meg magamnak, hogy magamra: emlékszem –
rendeltünk (ld. a címben jelölt ital-
féleséget és mennyiséget), és a csapost vagy a tulajdonost
„ügyesen” megtévesztettük hovatartozásunk kérdésében
(bár nem csináltunk semmit ennek érdekében,
és nem volt semmi tervünk); amikor ismét a
bulváron mentünk, délben, és egy üres kerthelyiségben
letelepedtünk (sokaknak – a helybelieknek! – akkor
kezdődött az ebédszünetük! és felemlegettük:
ültünk mi már, ha nem is itt, egy kicsit odébb,
este, a szállodánkból kicsapva, felhőszakadásban!):
sütött a nap, az asztalok bizonyos ház-sorhoz közeli
lombok alatt álltak, és közvetlen mellettünk
– de ezt most csak neked mondom: emlékszel? –,
és volt egyéb is: annak az autónak a tetején,
a sofőrházon, igen, odakötözve, hogy ült ott az a…
és az élelmiszer-nagyáruházban, elutazásunk
előtti este – igazad van, már egy másik évben –,
neonfényben, megszámoltuk: hét medve…!
– dehát ez, csakugyan, kit érdekelne;
este nyolckor, gondoltuk, már beszállhatunk a hálókocsinkba,
így aztán letébláboltunk az óvárosba;
és, ha nyitva van, képesek lettünk volna bemenni egy töltőtollasboltba!

 

 

 

Most és halálunk óráján

Reklámcélokra:… (helyszín jelölése; ki tudja, melyiké;
miért tudná; egyáltalán: ki; időpont, ez még
ilyen értelemben is egységes: bármelyik
időpontra gondol bárki, eltalálja; legfeljebb
az utca, tér vagy park válik feleslegessé
az időpont körül, a sarkon beforduló idegenszerű-zöld
jármű; az egész évszak az időpont körül, a nem
rendhagyó évszak, a várossal együtt nem
rendkívüli, esős hónap, esős nap, napszak, óra, perc
– és a többi.) Bizonyos italféleséget ittunk a
bizonyos italféleséget reklámozó lengőtábla
alatt bizonyos „Madeira” nevű hely kert-részében;
nem is a kert-részben, az hátrafelé nyílt, a parkra;
ahol ültünk, fonott drótkerítéssel a parkba vezető
útból leválasztott, kőlapokkal kirakott kis térség
volt az, pléh- vagy bádogasztalokkal, az asztalok
nagyrészt vizesek, a fonott székek vizesek, eső után.
Vagy most egy olyan alkalom jut az eszembe,
amikor nem ültünk le a Madeirában?
Mindegy, a kétféle emlékezés haszna, hogy máris: kétszeri
emlékezés; a kétszeri említés haszna, hogy a második már
idézőjel nélkül történhet – itt és máskor a tiszta időpontnak
az esetlegességek mellőli elhagyásával.

 

 

 

A végszó: „elé.”

A hetedik és a tizennegyedik
sor után: szellősség, mint két
lélegzetvétel, nem tudtam, hogy
így is kezdhető, és már alaposan
benne – ide a járunk szó nem
illik. A hét napjai után ez
a – két, itt két – nap, vagy egyéb
hiányzik; innen. Érdemes lesz
jól figyelni, még egyszer jön;
nem úgy, ahogy a sín-szálak
között rést – ide a következő
szó nem illik – hagynak, nyár-
ra és télre, nem zökkenővel; ki-
kanyarodva mindenesetre az a-
lagútból; és már túl is vagyunk
rajta; a karsztos ugyanaz,
negyvenhat óra múltán, az majdnem
két nap, megérkezünk majd a nem a
tegnapit ismétlő estén a már
lámpafényes kikötőbe, átszállással,
eggyel – feltétlenül – a végállomás

 

 

 

Más a zene, más a szöveg, más még valami harmadik

Még csak különösnek sem mondható,
hogy a konkrét megfelelések
mennyire nem fedik – olykor-e? –
azt, aminek forma s egyéb szerint
megfelelnének; amit fednének.
Az Éjszakai vonat például,
egy dzsesszlemez egyik számáról
van szó, semmiképp sem kelti fel
a koszos – ezúttal nem mondom meg, hol van –,
másholiakhoz-hasonlóan-koszos
pályaudvar képét, az este-kilences-peront,
a még nem is olyan csapnivaló
vonatot, mellyel mediterrán tájra
érkezik – némi késéssel – reggelre az utas.
De a gázfűtéses cserépkályha lángja
úgy lüktet, mintha most is ez
a vonat vinne, felesleges hozzátennem:
nappalban vagy éjszakában, hiszen
– legfeljebb egy vagy kettő híján –
ugyanannyi nappal és éjszaka
volt és lesz az út. És volt! erre
gondolok, és (éjjel kinéztünk
valami zúgó patakra, vörösesbarna
sziklákra, kőtörmelékes rámpákra
már hajnalodóban, karsztos hegyekre,
és lestük a magasban a távoli
tenger feletti szépidőt, egy
alagútban, már a város előtt kidobtuk
az éjszakai frissítő-flakont,
az elfogyasztott üdítő léét)
– és hirtelen a kályhához lépek,
és elzárom ezt a lüktetést.

 

 

 

Délelőtt kórházlátogatás, délután fogcsináltatás

Délről hazatérve, a lombok ablakoddal szemközt a ködben
bizonyos színűek és java részt megvannak még, és az első
hétköznap délelőtt, ahogy a kórház felé tartasz a ködben,
megvannak még, és ahogy a kertes P. útra tompa szögben
rákanyarodsz a kék járművel, délutáni-napsütötten megvannak még,
csak ahogy ezt elgondolod még reggel a megfelelően fűtött
lakásban, nem tudod, nem vacogsz s verítékezel-e majd hidegen.
Van „majd” és nincs is; a kései nyár után se tudsz lekésni
ezekről a… Miről, mikről nem tudsz lekésni. De talán
nem fogják mégse vésni, csak kinézegetsz a rendelő ablakán,
a székből, tátott szájjal, a meglevőkre; és talán ott se
marad majd valaki „örökre”… Hazatérsz, minden a régi.

 

 

 

Vagy így, vagy úgy

Most megpróbállak meggyógyítani?
– Bár a legjobb helyen vagy, azt hiszem,
megtesznek érted mindent. Rám alig vár
feladat. (Rám csupa olyasmi vár itt,
amit később aligha nevezek majd
bárminek.) Emlékszel a levelekre?
Varsóból írtam, napszám senkivel
nem is beszéltem; „jártam”, jólesett.
S egy kávézó-terasz (Kopernikusz
terén?); az Ujazdowskie, a Lazienki
park; a szobor; a hangversenyterem:
kívülről (ma is, mind!); s egy „Zeneszerződ”;
és omlettek… Nem is tudom, mit írtam,
mit írhattam. Egy elbúcsúzkodás…
a BVSC-uszodára vissza-
néztem már a toronyházak közül,
le se tettem a szilvás-kosarat,
úgy integettem neked, az utolsó
látogatásom volt az irodádban,
pólólabdák és medencék között.
Csak később hoztad haza a trikómat,
tornacipőmet (mert „atlétizálni”
kezdtem, ezerkilencszázhatvanhatban!).
Majd egészítsd ki a részleteket;
tornázz sokat; de ezt – úgyis tudod,
úgyis csinálod. Mondjam-e, akarj
meggyógyulni (és hiábavaló
szavaimat töltsd meg – mivel?); hisz úgyis
úgy lesz majd; s itt e szavak véget érnek.

 

 

 

Örökzöld tenyeresek és fonákok

Az „egyik kedves papírlapomat” írom el
erre a célra; ebből már nyomtatásban, persze,
semmi se látszik. Így tűnik el sok minden.
A gondolatok jelei – önkényesen –
helyezgethetők. Szaporodnak a poének. Este
tíz óra múlt, a másik szobából – de erről
majd később. Gondolom, hallgattad ma délután
a „Negyedszázad Emlékezetes Budapesti
Hangversenyei”-t, vagy a Richter estet,
a tizenhat prelúdiumot és fúgát a Jól Hangolt
Zongora II. kötetéből; és ha az Operaház
történetét idéző műsor túlságosan későn
kezdődött (– kezdődik! mert csak most, fél
tizenegykor! –) is, (a kórteremben a többiek
már alusznak), fülhallgatóval betervezheted.
Vagy a másik adót hallgatod? a pingpong-
-döntőt? Itt, a képláttatónkon ez megy,
ezt hagytam a másik szobában, de a hangot
hallom. „Nemcsak két kéz kell ehhez
a játékhoz, kérem, nemcsak csukló!” A csuklód
jól mozog. A karoddal a múltkor számos
„tudományt” mutattál be (barackhámozás,
gombfelvarrás). Ma – talán a délelőtt
kilenc harmincötkor volt operahármasok idején? –
járattak is alkalmasint, a székkel, a folyosón;
vagy Rachmaninov III. zongoraversenye alatt
fürösztöttek? fodrász volt? Húsvét közeleg. És –?
És ki nyert ma a Déli Krónika után? („Jól van, 9:12
a magyar fiú javára!”) És: „Nem a legsikeresebbek
ezek a lassítások.” – Te is ezt mondod? – „Főleg
amikor már az új poén megy” – megy-e új poén?
A Rádióiskolában a Biológia Nagy Pillanatai
sorozat „Az élet titkosírását” ismerteti. Erről
te is beszélhetnél. A lábad, 1972. augusztus 6-án,
vasárnap, sajátos jelet írt régi ebédlő- s egyéb
(például: gombozó-) asztalunk alsó légterébe.
(„Egy pont már csak a különbség…! Ide-oda,
ez nekünk nem jó!”) Mit mondhatnék; végigpásztázom
a műsort. A másik szobából: tenyeresek, fonákok.
Mi lehet ez a Herpecsóré Fáni? („Mérkőzéslabda”!)
Négy emlékezés; Okosabbak Lesznek-E Az Utódaink?
ilyesmi ötlik a szemembe. („Megvan! Megvan!”)
Mitől, anyám. Örökzöld dallamok szólnak.

 

 

 

Áldott magánosság? jövel?

Vitéz Mihály, ki tudja, hogy s mint van Remetesincsed?
Eléri az ember ott, ugye, amúgy a földszintet?
Erdődben, Ermenonvillédben aligha vendégelsz bennünket.
Nekem még a tegnapi nap is emlék, vagy emlék már az is;
Pedig ha tudnám, huzata, állott levegője hol hagy, hova visz!
Külvárosiasodnak-e ott a túlfűtött gyógyszertárak?
Temető-hideg nem követel sálat, s mi még, hogy megfázzak…
Nadrágszárra, kedvenc világos kabátra nem csap fejlődve a sár,
Bortól, retektől, hanglemezektől, albumoktól nem lesz
Elviselhetetlen súlyú hamar az anakreoni kosár;
Tudom; tudom-e; kérdek-e, vagy kijelentek?
Mit felelhetsz te, et in sárkádiam állandóra bejelentett?
Mi itt közben jól elszaporodtunk, élők, sikeresen fogyasztunk;
Állkapcsot, vért, árfolyamot ügyesen fagyasztunk és dagasztunk;
Bizonyos embertársaink kezén egy ötödik földrész is felnőtt,
S igazán nemcsak ők irtottak haszonra s egyébre erdőt,
És országutaikon a szelíd koala-medvecsapat is már bátran átvághat,
Ott a közlekedésjelző tábla: „Itt éjszaka koalák járnak”
(Amennyi megmaradt belőlük; meg akarják őrizni, úgy látszik,
Ha már nem bundaprém-ritkaságnak: táplálékául az állatbarátságnak).
Ezzel az ügyes átvezetéssel azt is megtudhatod, én magam hogyan élek;
Ez ügyben mégis azt ajánlom, ne embereket kérdezz, csak medvéket.
Mivel már nem olyan bolond, aki poéta lesz Magyarországon,
Előnyösen változtak ily dolgok egynémely égi ábrákon,
Magam is remélem, ha nem is köz-, magán-élőkön segíthetek,
Irodalmi-múzeumbeli örök-életre hagyhatom kedvenceimet;
De ők oly válogatósak és – nélkülem – védtelenek
(Ellentétben a poéta-művekkel: csak velem koalícióban koalák!) –
Hát ezért kérdezlek, miattuk, Erdei, Magános, Víg Barát,
Te Sosem-Központi, milyen az együttes magánzás még arrább, még odább?

 

 

 

A biztos kiindulópont

A H. utcai, ill. a Rakpart és a H. utca
sarkán működő vendéglátólétesítmény utcai
asztalait megterítve találtuk, s elhatározást
éreztünk magunkban, hogy – ez a biztos
kiindulópont; ennyi. Mármost – és így tovább – ilyen
udvariasan sem intéztem még efféléket, megkérdezvén,
így, szó szerint, leülhet-e odakint a vendég; ez én
voltam, ezek mi voltunk, és – nagyon jól megmért sört
kaptunk, két pohárral. Kitűnőnek bizonyult a pogácsa. A fák
alatti benzinkúthoz beálltak az autók, a vendéglőhelyiség
ablakán ill. ablakán – a H. utca felőli ablakon keresztül
látszott a rakparti ablak, azon – át megjelent a kilences
villamos. Beállt a vendéglőbe, mondtam, nézz hátra.
Nézz hátra, mondtam, a vendéglőépület falának műkőkidomborodásai
ugyanazt a mintát – nem tudom, milyen szót használtam,
„ugyanazt a mintát…”, szóval, hogy mit csinálnak ugyanazzal
a mintával, amelyet egy jóval később épült ház erkély-
-elosztásán megcsodáltam; ez az utóbbi szó sem helyes; megmicsodáltam?
erre az egészre nem emlékszem már. Közben évtizedek teltek el;
úgy értem: a két ház – és a többi. Közben körülbelül
egy negyedóra telt el; az évszakokról
– szeptember elseje volt – kezdett beszélgetésünket
megszakítottuk; fizettünk tizenkilenc forintot.
Nem tudtam kifejezni: tetszett a jól megmért – és a többi, ezt
senki nem is várta. Azt mondtuk: nem szeretjük – nem szereted –
az őszt, azt mondtuk – én azt mondtam –, azt nem szeretem benne,
hogy végetér; megállapítottuk – most már ketten, ezt ketten –, hogy
az évszakok közül a tavaszra nagyon hamar következik rövid nyár,
és az említetteken kívül akkor már csak a tél van hátra,
amikor az elkövetkezendőket – vagy elmúltakat – várjuk,
mondtuk, és ezt se nagyon tudom, hogyan lehet – egyelőre
hazaindultunk – szerencsésen befejezni. Illetve, egyelőre: kifejezni.

 

 

 

A félbemaradásra váró katedrális

„…de a jósnő lefogja a kezét, és kérleli: marad-
jon, engem pedig ott a mozi nézőterén kimond-
hatatlan rémület fog el… és felugrom a helyem-
ről, és megint kiabálni kezdek, mindegy mit…
és akkor a jegyszedő ismét végigsiet zseblámpá-
jával reflektorozva a széksorok mellett… és a
nézők mind rémülten fordulnak felém, de én
csak üvöltözöm: »Mit művelnek? Hát nem lát-
ják, mit művelnek?« De a jegyszedő már karon
ragadott, és tuszkol kifelé, és azt mondja köz-
ben: »Hallja, maga mit művel?«”
Delmore Schwartz
 

 

 

 

Egyebek

 

a.) Viszonylagos P. S.

Mert én már tudom a poént,
most azt mondom el, hogy miként.
(Hogy miként jutok el odáig.
Mert ez a szöveg eredetileg egy másik
szöveg volt.) De addig ne nézzünk a nem tudom, hányadik oldalra;
én sem tudom, mi lesz ennek a terjedelme és a tartalma.
Ennek; az eredetileg
kiállítási katalógusszöveg-
nek készült micsodának.
De a maga hülye barátja
csak két példányban írta le, és a másolatot valahol elhányta.
Az eredetit odaadtam a megrendelőnek
(igazán nem gondoltam, hogy megsértődhet).
Most már óvatosabb lettem; kérem, fogja fel éneknek,
ne tulajdonítsa civil énemnek.
Bár a szöveg amúgy is más,
ahogyan mindig az két külön-nekifutás.
Ne hatódjon meg, hogy ezt magának írom;
az első változat nem tetszett
– már amennyire a szerző emlékezhet –,
és, csak úgy, egy kicsit megfinomítom.
Ehhez szükséges a maga választékos lénye,
és, ha megvan még, hajdani fanyarsága;
mert nekem mostanában nem ihletésre
van szükségem, inkább visszafogásra.
(Ezzel is kiadom magam szépen!)
Emlékszik arra a krumplihámozásra
a Balaton boldogabbik végében?
Én még arra is emlékszem, ahogy a táborba
jó középdélelőtt megérkezve, sorra
bemutatták nekem a konyha körül tartózkodókat,
de hogy valaki még a sátor alól is kikászálódhat,
erre igazán nem számítottam.
Maga volt az, Samu, ha nem emlékezne, kék-fehér csíkos trikóban.
Aztán jártunk egy jót az országúton,
mielőtt – egy este – visszatértünk a Szép Kilátásba.
Nem is tudom, magának volt-e már akkor állása,
vagy csak az a néhány szép kilátása.
Azokra a sárga utcaseprőmasinákra – emlékszik?
Ha látom őket, néhány pályaválasztási beszélgetésünk felrémlik.
Hogy is magyarázzam?
Tudja, Samu, most, hogy újra magázom
(van olyan jó barátom),
olyan jól érzem magam így a távolból.
Persze, az ember amúgyis gondol
erre-arra, mi az neki;
de jobb, ha a barátait szóba se hozza,
mint ha közös barátokkal emlegeti.
Annál nincs rosszabb.
Mit mondjak magának? Igazán nem akarok nagyképűsködni.
Mire kíváncsi? Hogy körülöttem
ez a magára-is-terülő köd mi?
Ha erről elkezdenék okoskodni,
még azt hinnék, egyikünk a Sokkos Tóni.
Nézze, nekem is, csakúgy, mint másnak, van egy bizonyos „egyáltalánom”,
melytől az elhajlásokat
jobban utálom,
mint ahogy szeretek másokat.
Ha ez nem így lenne,
minden rendben menne.
De ha egyszer így van,
így is nagyon jól van.
Ezzel mindent megmondtam.
Ne kutassuk, mért reked az öröklét,
amíg akad megfelelő töröklé,
mely az embert kicsit feldobja.
Hát, ha gondolja,
hogy sikerült valamelyest megnevettetnem,
most abba is hagyom.
Vigyázzon vagy ne vigyázzon magára,
fő, hogy mindig nagyon.
Abból nem lesz baj, ha a dolgokat ma is úgy csinálja.
És ha már ilyen jól együtt-
vagyunk, a kiindulópontot is elejthetjük.
Isten áldja! Ördög csepülje!
 
Fordított Sorrendben A Maga
 
Mr. Hyde-ja s Dr. Jekyll-je
 

b.) Samu, ebből már ciklus lesz

Samu, mi ugye nem jutunk el a lét ősképeinek birtokába?
Jó, ha még egyszer lejutunk Akarattyára,
a Kefír-táborba; vagy épp oda ugyan soha,
beépülnek a partok, fogad a parkok,
üdülők, vityilók, luxusnyaralók és keszegsütők sora.
Mármost azt bizonyára nem tudja, hogy én magának
meg egy bizonyos M. A.-nak („Monsieur” A.-nak!) közös barátja
vagyok; ez a M. körülbelül velünk
egy időben nyaralt ott (tudtuk? mindent nem sejthetünk…)
majd időközben összeismerkedve s -barátkozva,
együtt mentünk le, hogy egy film tavi részleteit ott forgassa.
(Nem is emlékeztetem most magát arra a két partfokra; tudja.)
Szóval ez a bizonyos M. A.
volt az, aki az egykori ökörcsülökáztató
területén látható vakító-fehér épületet megpillantotta,
melynek merész vonala a ronchamp-i kápolna
alkotójának keze munkájára emlékeztette.
Ezzel a dolog be van vezetve.
De búcsúzzunk máris a szereplőktől,
akik ott fürödtek az ökör-
gázló ingyenstrand részén,
vagy a forintos intézmény
betonszegélyén heverészvén.
Lassan kimegy a divatból (?) a tollszár-
fogás, de valakiből csak nem lett pingpong-sztár.
És hol van az a két lila torreádor-
mintás ing, ha jól emlékszem, Uruguayból?
Magának, Samu, a napszemüvegére
kell visszagondolnom, abba belenézve
láthattam, mily nekem-nem-tetsző a pofám;
elismerem, hogy maga talán
ugyanúgy bajlódott a saját képével,
csak nekem nem volt napszemüvegem, amibe belenézzen.
Többnyire mégis inkább a terepet néztük.
Hát ezt is elintéztük.
És most jöjjön egy öv
alatti ütés e sorok szerzőjének.
Ahogy egy-két dolgot elnézek,
van egy bizonyos T. S. Eliot,
akihez remélhetőleg úgy „viszonyulok”,
ha jól kiépítem a centrumot,
mint bizonyos B. F.-hez
egy bizonyos Max Euwe.
Azaz: épp fordítva. Látja, milyen keserves
mesterség ez az enyém is;
mire a gondolat eljut ríméig,
az olvasók réges-rég elfelejtik,
hogy várjanak rá, vagy nem tudják, hogyan ejtik
a hajdani világbajnok nevét.
És mondanak egyszerű euvét.
Tudja, ahogy elnézem ezt az egy-két dolgot,
képzeletem pár évet szívesen visszaforgat.
Amikor még az ilyen fentebbieket halálos komolyan gondoltam;
és, isten tudja, mégis sokkal vidámabb voltam.
Maga nem?
Időztünk tehát szerénységemen.
És mert a magamnak-szabott terjedelem két-három oldal,
ideje lenne, hogy a maga dolgait is nagyjából elmondjam.
Nem hallja? Az isten szerelmére,
e szándékom alól mentsen fel végre.
Elég rég nem találkoztunk,
és mert egymás előnyére nincs miben változnunk,
legfeljebb maga megállapítja, hogy meghíztunk
(ez kettőnk közül én volnék),
és egy kicsit tovább kopaszodtunk
(értve itt ugyancsak e sorok szerzőjét),
sőt, ha valamelyikünk felolvasná ezt
(és, fogadjunk, maga megint rám tesz),
kiderülhetne, mint Akarattyán,
hogy a költő-önhangsúlyozás igen ramaty ám,
ezért aligha színpadképes.
Ez kényes téma volt; megúsztuk, ahhoz képest.
És ha már ilyen szépen fellélegeztünk,
ahol a többesszám csak fejedelmi,
jó lenne egy nagyot vidulni vagy vedelni,
vagy egyszerűen: elbeszélgetni.
Bizonyos időn belül
erre is sor kerül,
mert ha azon sem,
akkor bizony nem.
Addig is hadd kérjek egy szívességet,
melyet, tudom, meg nem tagad.
Hadd mondjam, számos egyszerűbbség végett,
épp magának e szavakat.
Az ember kerülni kezdi a társasörömöket,
ha olyan érzékenyre hangolják,
hogy utánuk a világ kétségbeejtően süket.
Hát akkor ezzel is megvolnánk.
 

c.) Samu, mégse

Samu, hogy az istent tovább ne kísértsem – – –
– mert az még csak hagyján, hogy valaki félreért; nem? –,
azt nem akarom hogy magát is megsértsem.
Hadd mondjam el itt tehát a lényeget,
melyet nem ismerek.
Jó, amivel ilyen hamar kész lehetek.
De ha azt mondom, ők sem ismerik,
majd mindjárt nem tetszem nekik.
Csak hogy ez az „ők” itt kiket jelent,
ez az én legáltalánosabb rejtjelem.
Beleesett, Samu, maga is ebbe a szórásba,
ahogy beleesik egyikünk ebbe, a másikunk másba;
vagy így, vagy úgy fogják pórázra
az életkörülményei, és egyszerre „mintha úgy le lennénk forrázva”.
Egy pont is gond (az ember oly kis pont),
de a kettőspont ennek megfelelően kettős gond.
Ezt maga nagyon jól tudja.
Azt már persze én nem tudom, mennyire unja vagy nem unja.
Mondom, eleinte csak azt akarjuk, hogy beleshessünk
valahova, de azt még később se, hogy beleeshessünk;
és hogy így múljék az idő felettünk.
S mert a szórás többnyire igen váratlan,
nem tudhatjuk, ártó-e vagy ártatlan.
Én ha elkezdtem szórni magam körül a népet,
büszkén mondhatom, legfeljebb magamnak ártottam.
De így legalább tudhattam, kinek a tyúkszemére lépek.
(Bár a távtyúkszemhágás is komoly divat e fejlett korban.)
Sokan megsértődtek,
mert tovább nem „barátkoztam”,
dehát én nem „így határoztam”,
így hozták az említett körülmények,
s ha jól megnézem őket: örülmények
is. Viszont hát Balzac sem azért írt, hogy eladósodjon,
nem árt, ha én is mihamarabb megmondom,
mit értsen alapfogalmaimon,
vagyis: mit őrlök itteni-s-mostani malmaimon.
Ebből azután majd kiderül,
mi az, ami, körülbelül.
„Ők” = bárki, magamon kívül.
Sőt, én magam is, ha valaki épp úgy-bűvöl.
Személyiségünk egyre bővül;
az ember néha egészen váratlanokat bődül;
de hogy a „kettőt” önmagában elérje
– hadd reméljem, hadd remélje –:
majd csak idővel.
Ami meg két darabból kettő, bármily elrettentő,
nem oly rettentő.
Múlik valamelyest a tetterőn.
Hát ez van.
S ha már ilyen ügyesen kapcsoltam: hadd folytassam.
Még hogy én magára megharagudtam?
Ezt maga tudhatja a legjobban.
Sőt, maga az első, legalábbis a második,
akire a lelkes szerző szavakat pazarol,
úgy értem: akit egykori barátai közül kizsarol,
hogy szolgálják költői céljait.
(A színvonal itt esik.)
Mert azzal is a láb macskásodását
kerüljük el, ha (nem) kerülgetjük a forró kását.
Mondja, maga úgy vissza tud emlékezni,
hányszor volt
gyerekkorában ebédre szilvásgombóc?
Mondok egy nagy viccet: most már annyi marad.
Kedveljük a tömör fogalmazási módokat
– mint ha nem a szemközti, de az oldalfalat
koppantja a medencében a fej, pedig annyi a hely;
s mert szintugyanígy ezt kedveltetik velünk:
továbbot intenek, ha így körülményeskedünk.
Nem tréfa ez, Samu, minden kis részletünk-
kel fogy a készletünk;
s ami gyarapodik!
haszte! legföljebb majd többet hagyok itt.
(Tudja, csak úgy a pontosság végett:
elintézhetetlen kérdésnek
tartok bizonyos kismedvéket.
De ebbe ne menjünk bele.
Úgysem tudna kellőképp törődni vele;
jobb, ha az ember magát inti le.
 
Üdvözli: Híve.)
És tudja mit nem bánnék?
Ha eggyel többször találkozhatnánk még,
érti? Akkoriban.
Nagyobb csoda lenne ez, mint aggkoriban
– életbiztosításra! – végelgyengülni.
(Nagyobb, mi?)
Ettől az én hitetlen lényem is meg tudna rendülni.
Megérkeznék, középdélelőtt tájban,
hogy azt a kékcsíkos hétalvó képét először lássam.
De legyünk rövidek.
Több = kevesebb.
Vagyis (az ember még a szilvásgombóccal is
afféle „kényszerítő passzt” rúg)
fordítva. Kevesebb = több.
Emlékszik a viccre? „Allah, ezt jól ellőttük!”

 

 

 

A félbemaradásra váró katedrális

 

I.

„Kertünkre illat-mézet trombitálnak”
(Jékely Zoltán)
 
Egyszerre annyi mindent kellene mondani is, meg
elhallgatni is; hogy: Melyiket ne? Melyiket elébb?
már ez elég: már ez zene; de ha valaki sajnálja
az időt, ne is kezdjen bele. – Ez most, tudom,
megint egy alkalom; a magamét mondhatom,
vonakodva, de legalább nem fuvakodva; miféle
húrokat pengetve – és közben mintha valaki
csengetne! –; és míg szól egy szépséges komonát,
medvéim hangszere, az ablakomon át – hol is
volt az, hogy „hárfa”? – be-be-nem-csinál-semmit
az a pár fa, melyre az írógép mögül kiláthatok.
Ha itt valaki integet, csak magam lehetek:
(egy villamos után, például); és néha arra
gondolok: sétálhatnék; (persze, nem így-szólok-magamhoz:
„Hiszen itt vagy még”); de azért ezt-azt mind többször
otthagynék; hát akkor minek szaporítom a dolgom
azzal is, hogy ezt írom? – Amikor elhatároztam,
hogy leülök, szólt az agyam, még majdnem úgy, ahogy
én szeretem: úgy elcsitíthatóan. Más ez, mint mikor
valamiről szó van; mert mindig kissé reménytelen
a szólam, ha szó van rólam; utána mindig azt érzem:
valómat szórtam. – De néha jó, hogy oly sűrű a kotta,
és szinte tíz ujjaddal beletúrhatsz, jobbról-balról,
mint egykor a hajadba, visszafésülködhetsz
gyerekkorodba, és ha lehunyod a szemed, még azt is
hiheted: nem fogyatkozik e sose túl vad rengeteg; hogy e
– mikor? – ritkulás, mely még ad bizonyos keretet,
talán túlélheti azt a ki tudja hány napot, évet vagy
évtizedet, amikor aztán – előre is mindegy,
hogy leviheted s hova viheted. Azt hiszem, ez
olyasféle leosztás, mint az a bizonyos kockás zongora
(általános műveltségem, íme, még a modernek dolgaiban
is milyen hiányos; dehát én sem szeretem, ha belekevernek,
hagyok békén magam is mást, el se juttatom a tudásig,
ezért, ha bizonyos űr ásít, abba legfeljebb a más
foga vásik, én összeszorítom, vagy céltalan tátogatom
a szám, itt s másutt: „Na lássuk hangszerem!”;
nem mondhatom; nincsen velem). Hallom én azt? ha majd
az engemet legközelebb érő rögök dübögnek? Hát akkor:
hogy kitűnő szellemek leküzdhetetlen alkotásdühüknek
miként nyitnak lezúdulást s -folyást… – Nézzünk
valami mást. Az Ipoména utcai vécét, az épkészség-
-ipari dolgozókét, gondolom, ott a tál, és a fejembe
sehogy se akar bemenni harmóniák szerint a Café
Oriental, azt magyarázzák alkalmi zenekari társaim.
Ma szörnyű lenne e kín, hogy le kelljen ülnöm
egy zongorához; vagy egy szűk fülkében álljak, és csak
húzzam a láncot, öblítsem a tálat; de ezzel is
csak a percek telnek! a táncolnivágyók türelmetlenkednek!
s aztán… megtelepedjem a szégyen padján. Vagy nem is
szégyen egészen! a szaxissal, a trombonossal, a nem tudom
kivel együtt én is kiveszem a részem a sok közepesre-
-sikeredés egyikéből; iszunk, a zenekar közös üvegből,
melyet egyik társam már régóta sürget; megyek, én vagyok
a legintelligensebb, vagy: én vagyok az ürge; hiszen
a zongorista-cseretárs jó eszű mérnökhallgató igencsak;
mindegy, addig is félretolnak, beszáll a helyemre,
de nem hinném, hogy ebből is túl sok babér teremne. (Nem volt
előtte, a vécébeli tanácskozást kivéve, egy árva próba!
Most aztán benne vagyunk a kakaóban.) Nos, bor van.
Legalább szünetelünk. Ma már nem is értem meg e letűnt
időket; egyebeket se; sőt, ami tanulság megmaradt, az is
olyan „absztrakt”, mire használható agy-pakk: hogy,
például, egy idő múlva – más választásom nem lévén,
zongorista társam végképp kidőlvén, bár ő volt a jobb; így
visszanyomott a forgószékre a zenekar kis dugasz vezére –,
mondom, a legjobb választásnak azt találtam, ha csak
imitálom, hogy játszom, mozgattam a kezem a repertoáron,
mert ez még mindig jobb volt, fülbemászóbb; másképp:
akárha egy repedt poháron… Így aztán, ha nem „stimmelt”
valami, legalább én tudtam: engem nem lehet belehallani;
persze, nem várhattam, hogy e megoldást tartósan elfogadják,
(a zenéltetők vagy a zenekar), mégis, legalább
a „megtorlást” elkerültük csere-társammal, és éjfél felé,
pár megmaradt hívünk kíséretében – otthagytuk a helyszínt,
a „hajnalig”-ot, s hazaindultunk az éjben. (Akkor még,
azt hiszem, volt Kossuth-híd.) Szóval, jó régen
történt; és nem mondhatom, hogy ne lett volna más
alkalom, amikor több jóval ajándékozott meg a zene
(– az ilyen is! –). (Földvárt, a drezdai főpályaudvart
említsem-e? emeleti különhodályban fél-alvó vonatravárók
gyönyörködtek játékom báljában s bájában, dzsesszem
erős baljában; egyéb híjában.) Igyekszem rövidre fogni;
nem fogunk a végén mulatni. Persze, min is igyekszem
én itt túladni? Lassan fogy a lehetőség. Este majd nagy
lesz agyamban a hőség; mindig megfogadom: csak napi adagom
teljesítem, azzal boldog vagyok; nem leszek igevonó-hite-
-hagyott. Dehát, ha szól ama szépséges komonát,
utat tör szándékomon át, szándékom ellenére. Figyelek –
– miféle? – zenére? – figyelek?? Hagyom, hogy
vigyenek a mindenkor-(úgy-látszik-)szükségesek. Ez is
afféle időtartam; melyből majd megmarad vagy nem marad,
rajtam ragad, hogy ebbe-abba belekaptam, de nehézségekbe
botoltam, s belesültem a darabba; vagy: imitáltam
a repertoárt. De a túl zsíros tepertő is árt, és egyszer
még kiderülhet: az a végzet, hogy túl sokat verem az írógépet!
Én nem az isten lábát fogom, csak a szék lábát, ki ne
menjen alólam (– javításra szorulna két csap! de ha,
amíg van, így is olyan jól van –). Ez van; ez van
valóban. És ők. (–) (Ez részletezhetetlen.
Nem férnek meg sorokban és rímekben.) Mi ketten, vagyis
Te meg én, állunk világuk közepén, elején, tetején…
és a végén. Ők addig élnek, míg te, míg én. Csak:
utánunk is megmaradnak. Lesz mindegyikük: egy darab
csak. Az élők útja „egyszerű”; szintúgy a zeneműveké.
A hús- s kottafej darabok, játék- s elmeindulatok,
ha már mely-melyikük elindulhatott, vagy véget ér, vagy
vége sose lesz. Nekem, íme, ez valami megoldhatatlan,
elintézhetetlen nem-is-tudom-mit jelent, ha jelent.
Komonátjuk nem szólhat odalent, telemenne földdel a…
a mi is? Ők tudják csak pontosan, bár mi is
úgy teszünk, mintha tudnánk. És akárha rátenném kezemet
a zongorára, és játszanék nekik egy altatót (– amit
elég jól tudok –), vagy egy ráadást (lefeküdni korán van
ily kis lények honában), s úgy érezném: csalok.
Valamit előcsalogatok, ami: nem is ami, de nem is
valaki. Hangját, csak ha enyémet és Tiédet, úgy hallani
(ennyi talán elég lesz!); nem eleven, nem üt csorbát
„kényelmemen”, mégis úgy érezhetem: szeretem,
nem nélkülözhet, nem nélkülözhetem, „felvehetem”, mégis:
megfoghatatlan… Akár a hangok egy zenedarabban,
de csak míg itt vagyok, fölül és egy-alakban. Ha ez majd
nem így lesz, rajtuk már a legszebb vers sem segíthet.
Hová kerülnek? Persze, ahogy a hangjegyeket
a kotta vonala, elhelyezhetem őket, biztosíthatom,
hogy ne porosodjanak nagyon, esetleg beszélgessenek
velük. De… hátha talán csak én nem-leszek nélkülük?
És nekik, nélkülem, valami más kezdődhetik.
Mert jelezhetem-e, milyen volt együtt-létünk pontos üteme?
hol volt szünete, egyebe? semmije és mindene? Hol voltak
erőszakos kihagyások? Hol voltam skót irántuk?
hű dudásuk? Oly reménytelen eljutni a viccig, ott már
érezni: valami kisiklik; és nem látszik a híres írógép
billentyűzete… és hogy a fák… és hogy csengetnek-e… – –
És erőszakolt kapcsolattevés, hogy e Megoldhatatlan:
büntetés, mert oly számos megengedhetetlen alakban
imitáltam csak, akármit csináltam; (nem, ez egy ósdi fordulat)…
Marad: hogy ami végül kellene, nem maradhat velem,
nem maradhat nálam. Nem lesz, és mégis úgy kell tennie;
semmit sem tesz, csak meg kell lennie, maradnia. Hol
történt a hiba? Ha egykor, mikor volt még (?) kezdete,
felteszem a kérdést: Belekezdjek-e? Mi legyen és mi ne?
De ha előbb így fontolgatsz, joggal azt hiheted:
csak sajnálod az időt, és tudsz valami jobbat; amit
bármikor bármi meghozhat. Talán, afféle elfogadhatatlan
befejezésül – – (– mert mit csináljak –), talán higgyem ezt,
hogy nélkülünk semmibe-libbenő
kis lényük valaki-valami mással kiegészül…
számomra éppoly elképzelhetetlen ez,
mint, mondjuk, Corellinek egy hanglemez.
Hogy én is az vagyok és más is az.
Hogy ezt elismerni érdemesebb,
mint ha arra kérdezgetnénk: mi az.
Van e sűrűsödő vagy ritkuló
mindig-mi-az és mindig-ugyanaz.
És oly itt-lévő s oly kivehetetlen,
hogy még csak nem is lekéshető
és még csak nem is remélhető a vigasz.
 

II.

(Non-stop tréning)
„Akár a nagy lepkék egymás után…”
(Jékely Zoltán)
 
Ennek a békeállapotnak itt, ahogy most éltek, vannak ám
áldozatai és halottai; s ha egy vasárnap reggel együtt
ébredtek a gyerekekkel, de műsoruk helyett valami másképp-
-szép-vidéket domborít a képernyő, oly helyet,
ahol még Játékaitok se jártak, („Ahol még ők se
járhattak sokat”), s a heverőre, a beágyazatlan
párnák-takarók hajlatán, odasikerítitek az Alpokat,
három kispárna a Hahnenkamm, és a hetvenkettes „új” Medin,
Babar – stb., stb., stb. – odabűvöli a kitzbüheli
műlesiklópályát, (majd a keddi Volksstimméből elolvasom
nektek, ki melyik futamot jelölte ki, melyik edző;
„Nem, nem maci!” és barátotok Perillat-ját
sem látjátok viszont ezúttal; de hogy erre még emlékeztek…?
…S felidézitek azt a hűvös olvasótermet
1966 augusztusából; hétköznap délután volt,
s egy nyári alpesi világbajnokság eredményeiért
kikértem egy kazalnyi Volksstimmét, és amíg „az anyag”-ra vártam,
a falipolcok mellett sétáltam, szokás szerint, szokásom
szerint; s akkor megláttam – a déliek folyóiratában –,
először láttam meg komolyabban, nyomtatásban: saját magamat…
De aztán mintha mi sem történt volna – legalábbis
körülbelül úgy! –, másoló-munkához láttam, kiírtam a futamokat;
ott volt az, hogy Perillat lemaradt? épp-hogy-különbséggel
a második helyen végzett… Melquinod mögött talán?
Mert megint más eset volt, amikor az első futamban
esett, s hiába, hogy utána a másodikban „messze maga mögé utasította”
a mezőnyt – s nem is hazardírozva! –… És Killy varázshármasán
is majdnem miatta esett csorba! Mindketten hogy vigyorogtak!
Én meg egyszer magányosan bolyongtam – a József-körúton! –
s gyászoltam nagy barátom, osztoztam kudarcában; ilyen
vagyok – de az is lehet, sajnos, hogy csak voltam,
általában, és azóta valamicskét romoltam… De nagy baj nem lehet,
ha:) mondom, odabűvölitek, s körülülitek, mint a tribünöket
elborító nézőkoszorú; egyiktek se szomorú, egyikünk se szomorú.
Medin-Kolač (elmaradó személyleírás! csak egy dátum:
1972. szeptember 22., lilával; ez a lila viszont nem tévesztendő
össze egy mellényszínnel, tehát – valami mással!)
nem óvatoskodik, ez rá vall, egyik fele arccal, a másik háttal
odatálal egy mesés rajthelyet (– mert: EZ AZ EGÉSZ CSAK MESE!
A SZEREPLŐK S ESETEK: KITALÁLTAK!), épp csak a „LONGINES” felirat
hiányzik, de van itt mérőberendezés másik, egy harminchárom éves
öregúr „STOFFELS”-a, mutatja, hogyan veszi a kapukat
– az ötvenvalahány (ötvenöt?) nemlétező kaput –
a Medintől enyhe szögben lefelé vezető (elmarad: micsodákon!),
– …n tehát, a három (elmarad: ki; tulajdonképpen: Cs., A. és L.)
(és a szerző itt nem CSAL, ez másutt kiderül!),
hogyan ér célba – bámulatosan! akárha Perillat után!
a vízszintes (nos: itt elmarad a…) síkon.
És ti (ők), a non-stop tréningezők, és mi, „Játékai(to)k”,
várjuk, hogy a napfényes vasárnap délelőtt feltűnjenek a képen
a „valódi menők”. Gépünk még ugyanaz az ANTILUXUS
– és most már az is lesz –, amelyről (amiről?) egykor olyan
biztosan tudtuk: „Az ember mégsem vesz…” („a lakásba…” mit is?)
Aztán egy szép napon mi is… Azóta itt a láda,
és ha garanciával ki nem cserélik, most már ezt nézzük
és ti is „ezt nézitek”; és itt talán azt kellene hozzátennem,
hogy ez korántsem alakult olyan „természetesen”… Papírvágó
kés? levélnehezék? mi fenyegette a domborodó vastagüveg-szemet?
virágcserép? Lehet, egyik se épp; mindenesetre: ép
maradt, s most már nem is lesz töredék. De semmiképp sem
felejthetem – az emlék erősebb a bizalomnál! –,
hogy mind e békeállapotnak itt… nos, nem feledhetem
áldozatait, halottait; s az egyik előfutót, tudom,
megállítjátok előbb-utóbb, akárha lassított felvételre
váltva – nagyon! –, vagy megállásig-visszapergetve
(van köztetek „technikai-zseni-medve”!), egy emlékpercre,
ahogy egy-s-mások tiszteletére szokták… és képzeletben
láttok egy vattás-dobozkát. Mert – s most folytathatom!
ahol abbahagytam; tudniillik: szinkronba-hoztatok,
s ezért gépem se kattanhatott –, mondom, mert hogy e
játék-Hahnenkamm után a másik, a valódi kitzbüheli
(az idei! melyet Bob Cochran személyében, franciák
s osztrákok után először nyer tengerentúli) ily békés körben
élvezhető, bizonyos előjáték nélkül, sajnos, már nem képzelhető.
(Bár azt hittük, lehet; és talán lehet is; csak épp nem lehetett;
és vannak bizonyos módok, ahogy az „így adódott”
és az „úgy adódhat” különbségei elmosódnak. Nem is
az egyszerű status macquónak esetére gondolok itt; hanem az ember
– lásd egyebütt: csak úgy! – elgondolkodik, s bár
nem göngyölít fel semmit – legfeljebb takarókat! –,
és félbehagyja a végigjárandókat – már buknak!! –,
a megvalósítandók elmaradását – vagy talán:
egy mindig-elmaradás megvalósulását! – olyasminek érzi,
akárha „világát” maradéktalanul elérni tudva
máris haladéktalanul megalkudna. Mert…! s ha erre a „mert”-re
lehetne mit mondani! Ha volna mije e „mert”-nek! Dehát
a dolgok csak így vagy úgy megesnek (– az első tizenöt
között, épp a legjobbak csoportjában, hányan esnek! Pedig
még csak ezután lesz igazán jeges a pálya; és, íme, a másod-
rangúak jobban vigyáznak… vagy nem is olyan másodrangúak?
Nyújthatjuk s rövidíthetjük az u-kat –), és vannak, amik
lesznek; s vannak-e, amik nem? Mert ha nem, az ugye: nem?!
Ám ahogy ezen a műlesiklóversenyen is van két futam,
és van nem tudom hány tizenötös csoport, rangsor szerint,
de ahányan egy-egy előbbrevalóból kibuknak, annyival hamarább
jut a frissebb hóból minden hátrábbra-rangsoroltnak,
ha másodszor indulnak a másik pályán… Jobb, ha hasonlatát
nem fejezi be mindig mindenki… S ahogy a „mert”-ekre és okokra,
éppúgy nincs az ilyen példázatokra…: éppúgy nincsen mi ezekre sem.
Az van, ami; egyszerien. S ha már ez a vasárnap délelőtt
egyszer ilyen, és a heverőt – beágyazunk! – elhagyják
a „nézők és helyi síelők”, és mert a képernyői rajtig pár
percet várhatunk, talán csinálunk valamit, talán gondolkozunk,
talán beszélgetünk, iszunk a hűvösebbik – langyosabbik? bizonyos
– italféleségből, és mindenképp tétlen
élvezzük az elevenek, a templomon, hétvégi vonaton,
családozásokon, kórházon s még min kívüliek… mijét? amit a hét
vége ad-hoz (ad hoc! s mindig a vég…!), élvezzük tehát, amit
a sokat-tevékenykedők és a – tulajdonképpeni! – versenytelen
non-stop tréningezők élvezhetnek, ha nem tudják, utolsót
mikor taszít rajtuk – s lesz: stop! – a non-stop.
S ha most felszámlálnánk halottait – de ez: megtiltatik!
saját jól-rosszul őrzött derűnk érdekében! – csupán e vasárnap
délelőtti nyugodhatásnak, a boldog-boldogtalan zavaroknak,
(tányér-hajigáltató romoknak képe is „feldereng”; lásd:
vasgerendák! lógtak ki „a házból”, egy szoba zongorástól
zuhant két emeletet, ki hallott ilyen zengzetet, összhangzatot!
ehhez képest a csendet-zavarók…! és néhány pincegyerek-társsal
feljártam „diszkoszt vetni”, tovább csorbítani a csorbát,
míg a nagyok a megmaradtakat kikaparták…), tennénk
mindezt előbb-utóbb kisikló emlékezettel, mint a műlesikló,
aki légben-kalimpáló lécekkel, háton-fejen érkezett el…
nem a célba; a pályát körülálló embersorba s -karéjba.
Mert csak az történt itt is, ami történt; s egyebekben
sem hiszem, hogy „mi okból” s „miért”… csak „a világon”
valami tombol, és ehhez kell: aki–ami. (Legfeljebb
szégyelljük utólag a szerepet, s nem akarjuk többé magunkra
osztani; fél az ember, hogy a padló megunja?)
(És most, hogy egy zárójelből kikeveredjünk
– mely: akárha két léc kalimpálna felettünk! –,
nézzük a képet: ott áll a második futam első rajtszámosa,
J.-C. Augert, Medinéknek: Tregua… nem épp a kapu-pályák
napszámosa, és nem is akarja, hogy lepipálják,
persze, ehhez kockáztatnia és óvatosnak maradnia
egyképp kell; de ebben már megegyeztünk valahol a „közönséggel”;
hogy teljesíthesse a pályát, csínján kell
bánnia a tized- és századmásodpercekkel, de amíg lefut,
legalább nem torlaszolják el előtte a kaput… „mint Schranznak!”…
ezt Alacsony mondja, hogy kisegítsen; fél, hátha nagyon merészen
kanyarítom kifejezés-ívem; s ha jól veszi őket,
el is sodorhatja a pályajelzőket, ő tudja, mire jut!)
(Ilyesmiről beszélgettünk, te és én, amíg a versenyt vártuk;
hogy mik a lehetőségek, az esélyek; már ahogy mi látjuk.)
És most:… nézzük a hátralevőket. A „sérülőket”
ápoljuk már. („Játékaink fejlődnek!”) (Én „goromba”
sosem voltam – úgy igazán! –, bár gyerekkoromban egy-egy
pusztító-társamnak illemből segédkeztem, s olykor magam is
kezdeményeztem, így röpítettem ki az ablakon néhány játékosom
– ez még gombozó-korszakomban volt!! –, például: Evaristót,
mert egy ordító helyzetet elrontott; s talán Probstot? nem, ő egy
vas kapufán csorbult ki; akad tehát régi példa
is ellenem; s hogy „egy egész ház hallatára kellett zengenem…”
– valahára ennek is vége, nem? nemcsak a vasgerendán lógó zongoráknak)
(most, mindenesetre, igen emberséges vagyok, így néz fel
rám néhány medve; könnyű nekik! idejük: örök, s jól akármi
csak ennyibe fér… Persze, ahogy a csatáromért lerohantam!
építkeztek, a járdán a homokdombban találtam meg, de: kikotortam!
És, emlékszem, annakidején, mielőtt elaludtam, Noé-komplexum-ban?
„barátaimat behajóztam”, s még a korláttól is arrébbtoltam őket,
ha nagyon nekidőltek… és együtt voltunk, ahogy kell!
Hol volt ott Hypnoval s Elenium! Front! Sok más, ami
oly remekül tud lelket menteni és testet rontani. Könnyebb
a medve-út itt!) (Bár ez sem egészen igaz! kinek a szőre hullik,
kinek a szeméről pattan le egy szemernyi festék,
„STOFFELS”-úrnak többször összevarrták – mint most! egy rossz
rímmel! – a testét, és sosem felejt – ha én sosem! – bizonyos
estét, amikor egy emeletnyi rom alól mentették ki
[egy Kosztolányi-kötettel?]; és egyik-másikuknak a fülére is oda kell
nézni, nem lazul-e; kell-e ragasztani; vagy a nyelvüket,
ezt mindig egy csepp méznyi Általános-Rekord-Palma
szer illetheti; és így tovább.) Befejezik a nagyok futamát;
„de jó, hogy megúsztuk ép bőrrel!” – mondjuk: helyettük
(vagyis: helyettetek!), hogy „beszámítson az összetettbe”,
(ahol mindegy „ilyen-ember” és „olyan-medve”; ahol kimossák
megszárogatják a szereléseket, és lepereg mindenről minden hajdani
kínosság). És ha egy s más nem így lehetett… csak én
tettem – mondtam-e az elején? –, én tettem úgy,
„mint ha próbát teszek…”? Mivel? „ami” velem mindent tehet?
S tetet? (Csináltat.) Ily „csinn”-be megyek?
(Csinn = összecsapás.) Vagy: épp e csinn áltat?
De létezünk-e oly külön alakkal,
ahogy látszat szerint s rombolhatólag?
(És ez nem „sport-”, „világ-” vagy más hasonlat!)
Kisszerű áhítás, hogy „hátha óvnak…”
Mégis ez a leginkább érdekes!
…S itt feladom. Kihagytam részeket;
mint ha a műlesikló bizonyos kapukon kívül viszi a léceket.
De majd lesz egyéb alkalom; és más – másutt olvasható…
(Már csak Kitzbühel látszik, csak a hó;
mi az, ami itt tűnt el?) Most, míg ezt írom,
készülsz az ebéddel; és valami nagyon más van,
úgy érzem, a papíron; morzsolódás? sohase-volt-egésze?
(Mert hogy a szándék mi volt, az nem mentség!)
S látszik-e majd, ott, egy tribünre vésve:
EZEK EGYMÁST ISZONYÚAN SZERETTÉK
 

III.

 
„…bútoraink csontjában megremeg
örök lelke medvés rengetegeknek.”
(Jékely Zoltán)
 
(Egyelőre: folytatás várható.)

 

 

 

A játszmakereső (II.)

„Meghatározott módszerrel kutat-
tam… Habozás nélkül… ahogy a
katedrális kövei is rezonálnak az
orgona mélyebb regisztereire.”
(Múlt század végi montázs)
 

 

 

 

In memori Szomory – van szomori memory

Egyszer majd idézni fogom mind ezeket a századik
oldalakat, századikakat és százegyedikeket, amelyek
közt aglaonema-levél, tulipánszirom s más növényféleség
lapul: mind, amiből nem lett ázadék, hanem ott takar
szavakat, írásjeleket, egyre többet idézhetek.
Már-már ugyanazok a könyvek kezdenek megtelni másodszor,
mert nem szívesen hozom be a létrát, egymás mellé
kerülnek ezerkilencszázhetvennégyes nefelejcsek és
még honnét szedett milyen levelek is. Egy futó sarkantyúslevél
Az utas-t takarja egy kötetben, oda jár vissza,
ha visszaemelem egy kompozícióból, melybe azóta belekerült;
ott kisimulhat ismét, ha a papíron – a szabadban – netalán
hullámot vetett. Egy ragcímű kötetben gyűrűzik, most már
örökké csak ugyanolyan körökkel-oválisokkal, egy száradtában
nem szép, nagy levél. És egy óriási repülőmenetrendben
is vannak komoly növényiségfelületek, melyekre akár
írni is lehetne, de megtörténhet: lyukasztógéppel vágok ki
belőlük apró, egyforma köröket, azt keverem egy szöveg
szétlyuggatott maradványaival, mellé helyezem a maradványpapírt
és a maradványszárítékot; és akkor ez kompozíció? vagy föld-elő-gyakor-
lat; de ne fejezzük be mégsem itt. Nem szívesen hozom be a lét-
rát; így már-már ugyanazok a könyvek telnek; aki meg akar
szabadulni a rakománytól, egyszerűen a gerincénél fogva
felcsippenti a tárlót, hull esetlegességem, marad az örök-érvény.

 

 

 

Mese

Robert Musilnak

 
Ezerkilencszázhetvennégy úgynevezett tavaszán
sok növényféleséget szedtem össze, meg is hálálták,
áttekinthetetlen gyűjtemény lett belőlük a lakásban,
és sok tapasztalattal is szolgáltak, híven.
A fehér virágos ág, mikor hullni kezdett,
azt üzente: olyan vagyok, mint abban a könyvbeli kertben!
mint az a sziromeső, mely folyamatosan lebegett,
és ketten feküdtek alatta, nyugszékben, és nem is szóltak egymáshoz.
És azt üzente: ha egy kis szerencséd lesz… ha már a nagyobbról
lemondtál. És azt üzente: lyukasztógéppel hozzám hasonló
fehér köröcskéket üthetsz akármelyik papírlapból, tele is írhatod
elébb, csak rám vigyázz: mielőtt összevegyítenél velük,
préselj be, máskülönben összeugrom, pöndörödésnyi leszek csak köztük
(fehér szirmaimmal). Egy kis fácska-formájú ág, melyet
kompozícióhoz hoztam-törtem már, talán túl sokáig
kezdett álldogálni vizében; úgy fonnyadt és barnult ugyanis,
ahogy az célomnak semmiképp sem felelhetett meg. De majd hozzá-
igazítom, amit kell, így-úgy. Gyorsan ki a vízből, rá egy
hegyes drót végére; szárazon járt jobban az az ág, vázájában
ottmaradtak az akácféleségek, virágnak.
És a városban vett tulipánok! csak lenne szíved, mondják, nyomban
letépdesni a szirmainkat, még újdonat! akkor milyen
szépek lennénk könyveidben, megládd. Csupán egy fényes-zöld levél
nem vigasztal; én csak így vagyok ilyen fényes-zöld levél, mondja.
Aztán se találkozunk mi, hallod-e, te levél!

 

 

 

Jónál jobb, kevesebbnél kevesebb

A fel-nem-vevő gép végigfut az üres Fő-utcán;
ha ez az „üres” igaz, épp nem sok minden történik;
hét előtt öt perccel, korábbi elhatározás szerint, lemegyünk;
siet az órám, nem is öt, nyolc perc a ráadás,
hét és nyolc közt egy óra a kiszabott idő.
A Fő-utca nem fő utca már, a Jégvermek
utcájától egyirányú, a körforgalmú tér és a Duna-partra
kihajló Jégvermek közti szakaszon megfeledkezem róla,
visszarántanak a másik irányú forgalom elől.
De tulajdonképpen: üres az utca, a fel-nem-
vevő gép sem én vagyok, még én sem vagyok az.
Valami ennél is kevesebb történik itt, a Ponty
vagy a Pala utca sarkán az állami kék mosoda
zárva; nem tartozom igazán a Fő-utcába, másképp
pontosabban tudnám a keresztutcák nevét. Este hét,
a mosodaredőnyök lehúzva, bent a hideg olajkályha, az óra,
a stockholmi levelezőlapok, a gondos fürdetés ellenére
állandóan porosodó virágok. Az állandó és a rendkívüli
szolgáltatások. Ha az akkor, tizenötévesen, csakugyan
vészes sejtelharapózás, most nincs ez az egyórás séta.
És sok effélét aligha látok… Nincs velünk a „pressz kilós”,
zsebrevágott kézzel sétálunk, illetve: próbáljuk
lassítani a megszokott gyors lépteket. Jó így szatyor
nélkül, nagytáska nélkül, ugye. Ennél is kevesebb a jó;
hogyan mondjam egyértelműbben: jó valami, és az még ennél
a jónál is kevesebb. Vasárnap este hét
óra néhány perc; még innen vagyunk a fél nyolcas félidőn,
nem kell visszafordulnunk. Furcsa lenne itt
megvárni, törölközőkkel, ágyneműcsomaggal a nyitási
időt. Azelőtt, mondom, akarom mondani: akarom
mondani, de mégsem, itt a „Jég”-ben, vagyis itt a sarkon…
miután a KÖZÉRT-ben… és másnap –
nem mondom, nem is tudnám elsorolni azokat
az iskolai órákat – így hátrafelé, mint a rákok…
„Földrajz” – és tíz deka amerikai
mogyoró került a szatyromba? a zsebembe? mértem-e
ellógott időm olyasképp, hogy „mire ez elfogy”? Tudom:
otthon várt a pótolni való; valahol a Bakony
vidékén tartózkodom. Akkor még nincs ott az a tábla
a „Jég” meg a „Halász” végén: még sokkal több nincs.
De ami gyarapodik, semmi köze ahhoz,
ami ettől függetlenül elfogy itt. Fél
nyolc múlt. Ideje visszafordulnunk. Kilépünk.
Véget ér ismét egy hétvégünk, a következő pénteket
emlegetjük, megint sétálunk majd egyet, lejövünk
együtt. A „padunkhoz” is kikanyarodhattunk
volna, közvetlen azután, hogy felnéztünk
a renovált Kapucinus templomra, a vakolattalan
boltívre. A régi dolgoknak ilyen nyoma van,
csak meg kell várni… lehetne-e akkor a pad helyett
bármi? Nekem mindig ilyenkor kell visszarettenni
és megállni. Ahogy a képzelt sejtszaporulat
idején (vonzanak valamik?) (vonzottak-e?) a Duna jégtáblái.
Hűvösödik, csíp a levegő, elég a séta, jó lesz hazaérni;
otthon: televízió, a műsoron: egy író, valódi, „de látod,
végülis ilyen”, mondom, kifejezéstelen beszédemen elkedvetlenedem.
Így lesz negyed tíz. Rántottához túl késő; egyszerűbb
vacsorát állítunk össze. Nem gondolunk már a Fő-utcát
a Duna-parttal összekötő közökre,
bőséges adagomon zúgolódom, néhány felesleges kilómon,
másnap, ezt még nem tudom, újra kileng a mérleg,
nem tűnnek el nyomtalanul a kilengések;
ez a rossz vicc is megvan; de mindez egyelőre nem fontos,
most még csupa hétfő reggel van, kedd van; jön a péntek:
a jónál jobb, kevesebbnél kevesebb
gyarapszik egyre, s amíg van, mindig valami egy van –
(villanyt oltunk) – a többi: makettban.

 

 

 

Amíg folytatható, mindig folytatható

Egon Erwin Kisch-nek

 
Néha álmodom: még mindig nincs jegyem
biológiából, vegytanból, történelemből;
és lassan eltelik a félév! Mi lesz. Egy kép:
az iskola mögötti hátsó utca: harmadikos korunk
utolsó pillanatában széttépjük a kémiakönyvet;
barbár művelet. De az érettségi utáni szivarozás,
minden következményével együtt, már túl kerek történet.
És ha (ez is olyan, mintha álmodnám) valóban
kihívtak volna, ha valóban kihívtak: az milyen volt.
Milyen lehetett? Milyen lehet majdnem bármi.
Mert azért persze… Rám se figyeltek a padokból;
vagy – hát szóval nem fényképeztek Agfa anyaggal,
hogy aztán majd aláírjam a képet. Ott álldogálok
valahol a padsorok éle és a fal között; no és ha valóságosan,
akkor? No és ha erre visszaemlékszem, most? Egy-egy
felelés; egy-egy meglógás felelés elől; az év végi
osztályzatok; egy, kettő, három évtized vége, lassanként
osztályzatok nélkül. Néha álmodom: magyar nyelvből
szigorlatoznom kell; az tulajdonképpen mi? Sosem
lesz diplomám; ha most kellene, többé sosem
lenne; akkor is kibújtam egyik-másik részlet alól.
Vagy a tömegélmények. Kettőnket bevisznek egy osztályterembe,
ám végül csak egyikünk marad ott. A tekintélyesebb
kiszabadul. A második emeleti ablakból az akkori IV/C
tornaóráját figyelve megállapítottuk, csalás történt
távolugrás-eredménymérésnél. És ez befolyásolta volna
az iskolaversenyt. Jó lenne most mindent az alábbi
– vagyis ebbe az – egyetlen sorba sűríteni, ami még maradt.
Dehát épp ez a költő roppant szabadsága olykor; hogy
megtoldhatja egyetlen szakasszal, akár kettővel is
a verset; ahogy azok a IV/C-sek a bizonyára szerénynek
ítélt centiméter-mennyiséget. Csak engem meg ki néz
egy iskolaudvar vécéablakából is akár? Ki látja, csalok-e;
látom-e magam is a – és néha álmodom – mit;
annyira nem érdemes pedig semmihez semmit hozzáadni.

 

 

 

Így is, úgy is történik

A borbélyüzletből – kezdjük így – kilépve át kellett
haladnom vagy vágnom az úttesten, a főnek nevezett utca
testén. Majd be egy kapualjba, hogy egy másik kapualjból
a Jégveremnek nevezett utcába érkezzem. Persze, meg
lehetett volna kerülni a háztömböt, helyesebben: nem
kellett volna bemenni ugyanannak a háznak az egyik, s
kijönni a másik kapuján. Így azonban odabent lehettem
– meddig? –, és frissen nyírt hajjal ennek voltak bizonyos
előnyei. A kijárati kapunál rendezhettem – mennyi időre?
– soraimat; bár az erősen lenyalt haj lassan szárad, tehát
az otthoni összeborzolás művelete nem volt előbbrehozható;
nem hogy elmaradhatott volna! Mostanában a rohamnak
nevezett utcában történik meg velem ez a körülbelül
négy hetenként szükséges művelet körülbelül hat hetenként.
Kapcsolódik az eseményhez egy pad, odakint, újabban csak
megszemlélése inkább, de bármikor „eshet” rajta ülés is;
kapcsolódik egy fagylalt, esetleg postai szükségletek
kielégítése. A rövidre nyírt, fogyatkozott, száraz haj
megdörzsölése – kijövet –, bevásárlás, kövérebbnek ható
arc, szegletesebb belső-érzés; a kettő reménytelen
ellentéte. Ez volt mindig. Az Alagút nevű utcából
egyenesen jutunk az utca névadójába, mely – mindazonáltal
– sosem volt ilyen fényes, mint mostanában! Apró
nem tudom mikkel van kirakva. Nem tudom
(hogy: ismételjem magam), ma azt a homályos kétkapuzást
szeretem-e jobban, vagy ezt a fényes diadalmenetet;
állapodjunk meg abban, hogy lehet; hogy az egyik akkor
volt, s ha szerencsénk lesz, a másik: amakkor.

 

 

 

Beágyazás előtt

Ez a nyitott ágy (ritkán van így ilyen rendben):
mintha nem is felkeltek volna belőle, hanem
az elalvókat várná.
az elalvókat várná. Egymáson a párnák,
a fehérbe vont takarók visszahajtva;
még egy kockás takaró, rajta világos
pizsama. A délelőtt világossága ma feltűnőbb,
mint többnyire. És felidézi bizonyos
régi délelőttök világosságát.
Egy gyerek betegágyát. A lakás fürdőszobáját,
ahol a falimelegítő égett (illetve: zománca
fehérlett), míg odabent szellőztettek.
Várta, hogy visszafekhet; ez a félóra
volt a nap egyik alap-osztása. Rendberakva az ágya;
nyakán fehér (piszkosfehér), szúrós sálja.
(Többnyire torokgyulladással maradt otthon;
de már akkor is mindig inkább – és inkább mindig –
otthonmaradt volna.) Olyankor gyakran szólt a
rádió, és a délelőtti műsorok: mint a láthatatlan
– máskor láthatatlan! – jéghegyek. De hagyjuk
az ügyetlen hasonlatot. Délutánra elszomorodott.
Néha egyedül maradt; bizonyos dalok
szóltak a Standard-ből; mit szomorkodott!
– operákon, regényeken. A lepedője összecsúszott.
De mindegy volt, hogy nem kelhet föl; vagy: mindegy
ma és nekem. Más számított. (Amit, sajnos, egyre
pontosabban tudok, vagy megtudok. Ha elégedetlen vagyok:
azzal is, amit itt elmondhatok, csak ez az oka:
hogy elmondtam, és semeddig se jutottam.
A párnakockák, takarók fehére
olyan rendben van; ez szokatlan. Úgy éreztem:
valami megörökítést megérne. Most úgy érzem:
ez lehetetlen; ennyi lett belőle.)
ez lehetetlen; ennyi lett belőle.) Régen
itthonmaradhattam az iskolából;
most bármeddig fekhetem az ágyban,
bármikor felkelhetek az ágyból,
de a vers (hagyjuk az ügyetlen hasonlatokat)
torokgyulladása
nem ad alkalmat lógásra, tankerülésre.
(Régen így mondták volna: „Ah, én utálom magamat!”
Vagy – ezt még én is mondtam: – Ami van,
már csak egy lehet a vége.)

 

 

 

Önszorgalmú gyűjtés

„…a barátom volt. Akkor kellett volna
kiderülnie, hogy a hármas-barátkozás
(nekem) nem megy. Ez csak később derült ki;
ha nem tévedek, persze. Vagyis: persze, az
idő tájt sem volt semmi baj. Jókat
veszekedtünk; például: melyikünk kíséri
haza a másikat. Hogy azután mindebből
miként lett szivarozó társascsoport
a Váralja utcán – s egészen más
szereplőkkel! –; miként lett a Váralja
utca egyénített gimnáziumlátogatásaim
útvonala reggel, amikor néptelen volt;
hogyan, miként, ennyi talán elegendő.
De térjünk vissza a kavics-versenyek
lehetetlenségére; (miben versenyeztek
volna kavicsaink;) s mi, három barát is,
velük; egyikünk – ez nem én vagyok –
gombkészletének többszöri felosztására;
(térjünk; a viszonylag nem nagy méretű
bádogdoboz egyszerű ottfelejtéssel
került a birtokunkba, különösebb
lebeszélés sem kellett hozzá, hogy barátunk
abbahagyja tartalmával az aktív
játékot;) jelenleg mindkettejük készlete
nálam található; ezt viszont most már
nem igen van kivel felosztanom.”

 

 

 

A „Mindez-Csak-Tréfa”-körkérdésre

„Szívesen válaszolok. Emlékezetes egy
gyomorfertőzésem, mellyel egészen
komoly társasösszejövetelt sikerült rútul
megúsznom. A vasárnapi templombajárástól
– java részt – a vasárnapos öltözet
szoktatott el. Sokat tett egy pénteki
kolbászevés; tenyészkakasért mentünk át
a tó túlpartjára, vitorlással. Ha már
itt tartunk: ez volt az, amikor a szomszéd
telek bokrai alól szedtek elő. Ott akartam
maradni, hogy lebonyolíthassam az olimpiai
magasugródöntőt, magam-készítette állvánnyal,
gödörrel, a zugdohány-ágyások közt. Egyébként:
erőnek-erejével zavartak el a falusi vegyesboltba
atlétakellékekért. Teniszezni a Pozsonyi útra,
egy mai iskolaépület egykori helyére kellett
volna járnom. Ma már a Várhegy oldalában
elterülő, akkoriban gazos telket is szépen
parkosították; a Tour de France hegyimenőiről
olvastam ott, (szerencsére) ócska ütővel, dűltcipővel,
totyakszár-harisnyával a teniszcsomagomban;
eredményes lebeszélő-munkával sikerült
megakadályoznom, hogy többet költsenek rám.
Mindezzel, remélem, sikerült hozzájárulnom,
hogy… és a későbbiekben ellenirányú
kérdéseikre is szívesen felelek. (Egy kis előzetes:
»Felejthetetlen hazalapátolás teljes szélcsendben«;
»Vasas–Rapid 9:2, a vári gazból«; »Thorpe: 132 cm«;
»Megtérésem: majd miféle ágyon?«) De így az egész
olyan töredékessé válik, hogy se ide, se oda nincs haszna, nem igaz?”

 

 

 

Egy vers születése

Ha szemöblítő kamillám vattaszálai,
vagy a gyógynövény leforrázott virágai
eltömítik a mosdó lefolyóját – de nem
így történt, a lefolyó működik rendesen,
én pedig hozzáláthatok: s ha ehhez, akkor
már hozzá is láttam. Nem volt meg előre
az alapeszméje, míg el nem döntöttem, hogy a szükséges
időmennyiséget ráfordítom. Akkor kezdtek szaporodni
a jelek a papíron. Becsuktam a két szobánkat
összekötő ajtót, és szabad folyást
engedtem a képláttató készülék műsorának:
odaát; és az önmegismerésnek itt.
A kamillás-vatta-szálak, melyek a lefolyót eltömhetik,
fontos tényezői lettek e szabadságnak.
Képtelen vagyok bármiféle
tevékenységre, ha akármi külső körülményre
ügyelnem kell. Így azonban minden engem segít:
büszkeség feszít, ahogy áthallatszik a szinkron,
és egyik-másik hang tíz-tizenkét évvel ezelőtti
időkre emlékeztet, amikor statisztálással bíbelődni
harminc forintért esténként nem átallottam.
Akkor a dolgokat nem csak áthallottam,
de magam is a világot jelentő deszkákon voltam.
Most az akkori nagyok statisztálnak,
meghatározásuk: hang-zavarok.
Délután sportmérkőzés volt a program,
melynek, feleslegesen és ismét, beugrottam; pedig
egyre többször érzem: ez csak nekik
fontos, csinálják csak a boltot;
ez hát az eseménysor: a kívánság teljesedik
– vagy nem teljesedik –, a kívánó kelletlenkedik.
És az idő telik; és nincs meg „valami fő”.
A konyhában, fájós szemre, kamilla fő,
hogy lehetséges legyen az esti munka.
A fonnyadt virágok lecsorognak,
s e fogyatkozásból kibontakoznak
a vers-körvonalak, az úgynevezett „születő”.

 

 

 

„Hogy ő tüstént arról a mulatságos mackójáról kezd majd beszélni”

Felhúzom a csuklószorítómat, nem tudom,
könnyít-e; nehezít. Így, ahogy ezt a két
sort leírtam: ez most, mindenesetre, így van.
Szeretnék majd egy könnyű gépet. A másik
szobában, a második adón, szól egy
zongorakettős. (Ahogy most a szöveget átírom,
olyan ez, mintha szólna, csak nem hallanám.)
Valaki belehallgat, s azt mondja: hirtelen
nem is tudom, hol vagyok, milyen zenében.
Megiszom egy – szokásos – kávét; mintha
dolgoznék, egészen úgy. Szeretnék, majd,
újra megérkezni oda; ahonnét épp hazajöttünk.
(Ahol nem használtuk el a rádió félnapos
feltöltését sem; a nap már másodnap
eltűnt; pedig összesen öt napról lett volna szó.)
Azt mondtam: ez most egy egész kis
örökkévalóság lesz; ennyivel még így
dobálózunk. Ott, még a második napon,
az egyik szereplő felment a csak féloldalt korlátos, jól
látható szerkezetű lépcsőn – a konyhába eperért, borért.
(Erről olvasott a könyvben, amelyhez visszatért.) Mi
történt vele ott fent, egyedül, míg epret kacsolt,
és a fény behatolt egy keskeny ablakon (és már ivott?) –
s Aloysius (nem, nem: csak A…) játszott a fenyővel odalent;
vagyis inkább az alacsony ágak alatt; és még ez állt
– „szeretnék mindenütt elásni valami
értékes dolgot, ahol csak boldog voltam,
s aztán, ha öreg leszek, és csúnya és nyomorult,
visszajöhetek és kiáshatom, és megint
emlékezhetem mindenre”, (de ez
nagyon valószínűtlen) – a könyvben.

 

 

 

A sorok elindulnak és elállnak

Név, kettőspont, a kettőspont helyett egy nagy Ő,
félreütésből; és máris röhej az egész. Azt akartam
elmondani, hogy a megszületésem utáni időkből,
vagyis hogy emlékszem egy; de most már értem.
Aztán. De mégis, sokkal komolyabb ez.
Még élnek a főszereplői; újabbak is adódtak.
Most mintha két korszak épp egybefonódna, mielőtt kettéválna.
Valaki bent a hosszútávú kórházban. Valaki
egyedül a lakásban. Nálunk, itthon, folytatódik
„más valakik” bajnoksága. Szerdán kettős mérkőzésre
kerül sor; szeretnének belépődíjat szedni,
kellene rájuk fogadni; dehát: kivel ki?
Mintha egy sose-volt-nagy levélnyi piros
hatvanfilléres bélyeg lobogna meg hirtelen,
melyre első irodalmi példaképem, talán két macska-
boncolás szünetében, elcserélte néhány értékesebb
darabomat. És hiányolhatnám egy-két gombomat,
ha egyáltalán a többivel is foglalkoznék jelenleg.
Egy szépségdíjas Steiner–Stolz-játszmáért
fel kellene másznom az előszobapolcra, ott van egy halvány-
kék Sakkéletben; ötvenhárom-ötvennégyes karácsony,
az Orczy út felől tértem haza, ritkán jártam ott, és
egészen meglepő módon vetődtem el újra… barátsággal
gondolok vissza arra a társaságra.
Egyelőre: marad fent a polcon a játszma. S egyáltalán:
az ilyesmihez mindig elsősorban az ellenfél kell!
(Hogy a szép kombináció bejöhessen.) Ezen a télen sem
ismételtem meg azt a karácsonyi utat.
Se annyi mást. A Nagymező utcát pedig hol megszeretem,
hol újra ráunok. Nem is szólva a Lánchíd felőli hazatérésekről.
Megáll előttünk a villamos. Miért fényképezném le?
Ilyesmi nem szerepel a terveimben. Sajtot, kompótot
fogyasztok délelőtt – fogyasztok! –, bármikor kinézhetek
az ablakon, végigdőlhetek az ágyon. S hogy nem csinálom…?
Az új viaszosvászon sakktáblámon kezdem megkedvelni
a megnyitásokat; már nem csak az izgalmas állásokat szeretem.
Ha minden értelem: kétértelem… ezt nem tudom befejezni.
Nagy művészet, hogy ne történjék semmi; mert már a fentebbiek
nagy része is visszavonható. Az iskolában nem tudtam soha
rendesen elfogyasztani a tízóraimat: zavart a konfrontáció
(gyomromé s osztálytársaimé). Hogy egyszerre két dolog van.
És nem-tudom-mikortól kezdve egyre többet ellógtam. Nem szeretek
tanulni. A megnyitások sem maradnak meg a fejemben.
A múltkor egy papírkereskedés fényhomlokzatát néztem a buszból,
felpillantottam a piszkos ablakon át az egyik szemközti lakásra.
(Aki itt hal meg, ezt a neontöltőtollat látja utoljára.)
Régóta készülök rendet rakni otthon; és ez majd addig nem illik
bizonyos életkorhoz s időbeosztáshoz, míg jön szépen egy pillanat
és valami megmásíthatatlanul mást hoz.

 

 

 

Indianapolisi versenypálya

Ülsz az ágy szélén; fejénél, a másik ágyon két halott
után már a harmadik beteg kórtáblája, lába. A tied
gyújtósnak-hasított-fa vastagságú, így lógatod. Épp
fel tudtál ülni magadtól, épp nem, felhúzódzkodtál
a fehér puhakötél-sodralékon. Ez a tizenvalahányadik
hónap, a még hányból. Nekem elmondták – neked is
elmondták –, az egy pontosan nem tudom melyik idege, idegei
szenvedtek pontosan nem tudom mit, miket. Szeretnék én is
beszámolni neked, s egyszer végre úgy, hogy;
az utcád akácfasoráról; milyen, ahogy bekanyarodva
megpillantom. Mi ez az utca; hogy ez az utca nekem mi (?).
De te előbb mondod el, hogy ezeknek a japán-
akácoknak az a sajátossága, hogy lehullanak vagy
nem hullanak le, ehhez párosítható, hogy nem sárgulnak
vagy sárgulnak. A sarkon, ahol befordulok, van egy
trafik, ott ül egy nagy, sárga medve, néz engem,
mostanában előrebillenve majdnem az üvegnek dől két
másik medvével, az egyiknek a fején, a másik az
ölében. Közlöm veled, hogy taxin jöttem; s hogy
az egyik újságban olvastam, a nem tudom pontosan
melyik újságban, hogy melyik versenypályán is,
általában, az autóversenypályákon, mert erről
volt szó az ismertetésben, nem a versenyzők egymás
iránti gondatlanságából történnek a tragédiák. Hanem:
és itt ismertetem a lehetőségeket, ahogy én képzelem;
elmondom, miért nem veszek autót. Említem: az orvosok
szerint nem az életmód, persze, az is, de bizonyos
hajlam, veled született adottságok következménye, hogy –
és neked is van egy változatod ugyanerre, a „van aki egy
sarokházat örököl, van aki egy rossz érrendszert”. Megvan!
mondom, a pálya neve; és mondom; nekem továbbá mi is az összes
vágyam: jól szíjjazzanak be az ülésre, már ha úgy szokás,
azután a pálya legyen tisztára takarítva, és a rajt előtt
a technikus – a szerelők? –, egyszóval a társ-személyzet
mosolyogjon szívélyesen, vagy ahogy szokás. És rajt. Ellenérvek,
ellenérveid nélkül – például a verseny közben a kocsik
által okozott olajfoltokról, tehát a pálya romlásáról –
folytatjuk beszélgetésünket valami mással. Gyorsan jelzem
a befutókat, csapódik a kockás zászló. A kockás
ingemről van szó; már a trafiknál kifordulva, távozóban,
folytatódik bennem nyugodtabban a téma; csakugyan szeretem
ezt a jó inget. Nálad mintha csupa rövid egyenes és kanyar
lenne a pálya; csapkodok a célzászlóval. Körülbelül
a trafiknál folytatódom újra én, mintha ott, távozóban
érkeznék hozzád. A nagy sárga medve alulról néz, nem is
rám, annyira alulról, le kellene kuporodnom, hogy a szemébe
nézhessek. A nadrágszáramat látja csak, abból tudja, hogy
ismét elhaladtam előtte; én a feje tetejét, a szemét, a nézését látom
felülről. A nadrágszár lengése talán felidéz benne bizonyos
változhatatlanságot: tudja, odahaza már megígértem
egy másik koalának, hogy „ő”, az otthoni lesz mindig a legnagyobb
a házban; a trafikbeli medve nem is akar rávenni változtatásra.
Most már mióta is, hogy ismerjük egymást? A trafikossal
meg kellene egyeznem: vevő vagyok rá; és ha tényleges
vevő jelentkezne, azonnal értesítsen. Persze, ha a leendő
tulajdonos vigyáz, ha olyan lesz – kétségkívül
javulnak az esélyek mindkét részről. Újságot veszek, néhány
szerencsétlenségről olvasok; s hogy „valaki megint
abbahagyta”. Nem ülök le a platánok alatt a padra;
majd jövök megint. Addigra az akácok – ? Mondjuk, százötvennel
(ötveneggyel kivágódnék, negyvenkilenccel elveszteném a versenyt)
bekanyarodom a trafiknál; és ezt majd mind megbeszéljük,
sokkal, de sokkal többet, mint ami az esti lapban –
És elmondom megint, hogyan kellene nekem a világ: teljesen
– mert akkor, aki nincs még, azt mondhatná: reményteljesen –
futok egy tűrhetően üres busz után, jó lesz a peronja – lakatlan.

 

 

 

Kondor Bélának

Kezdjük jó magasan, hogy sok beleférjen,
mint a török gépbe, mely a természet ölébe hullt Ermenonvillében;
miért ilyen izgatottan járni a várost? csak szép lassan mindent,
mondja doktorom; dehát ha amúgy is egybeesik doktor jekylli
és miszter hyde-i életkorom? itt most megint tavasz van,
de még egyelőre kalapban járok, két blokkal a verítékszalagban:
két ottfelejtett boltiflepnivel; és kikanyarodom és bekanyarodom
újra meg újra – például – a Bézs útra; az egyik hegyesszögű
sarkon megvan a kocsma, fogy a barack, a cseresznye; a buszmegálló
– de onnét, ugye, már gyalog mentünk tovább? – szóval, örökké
áthelyezve; s a kis kép-csarnok? egymást érik benne a kiállítások.
Ásítva állok. Néha a vásárcsarnokból – a Bézs út mögött rézsút –
kikanyarodom és bekanyarodom, kenyér nélkül sajtozom
és kabáthajtókára-csepegtetve narancsozom a mellékutcában,
koszos cipőm a még koszosabb kőpárkányon, és a zokniban,
akárhogy megmostam reggel otthon, ideérve már koszos a lábam,
de ahogy ott állok, magabiztosabb vagyok mégis, mint általában.
(Most jöjjenek az ismerősök! tegyenek megjegyzést két harmonikázó
nadrágszárra!) Mellettem a földön a piros-kék-lila kockás táska,
te ezt még nem ismerted; benne a gyümölcslé, retek, keksz, kompót,
citrom mellett néha detektívtörténetek is halmozódtak!
s ha február nem lenne szeszmentes hónap, más üvegekről is szólhatnék.
Node: február a legrövidebb; látod, ilyesmivel szórakoznak a földiek.
Én, hadd mondjam meg neked, állítólag kilógok egy kicsit
a sorból; így jár, ugye, aki Ermenonvilléről ausztrál
eukaliptuszerdőkben sikoltozva megégett koalákra gondol,
akiket a szerencsétlenül járt utasok ősei kipusztítottak.
(A török gép társasága besegített az angoloknak.)
Vagy arra gondoljak, hogy a lábam – kapkodtak ám utánam! –
szépen kilógott már egy hatodik emeleti ablakból?
S egyáltalán! A sebesült ajtófélfák, cserépbe-visszaápolt
növénycsonkok – most jövök én! – (szépen magukhoz tértek!) –
meg mindenféle; mondtam-e ezekkel, hogy: „itt”? hogy: „innen”?…
Dehát a neandervölgyi dolgozó kijózanodik; azt mondja: így a jó;
és vélekedik tovább, többféleképpen. Lesz például nemsokára
egy fényképezőgépem, melyet a koalák – mert ennyit legalább
hadd mondjak: én a koalák barátja vagyok! – doktor Suzukinak
neveznek máris. (Ő mondott olyanokat, hogy… a félkéz tapsáról, szóval.)
És majd kattogtatunk: Electróval, Certóval. Legyen,
amit magára hagyunk; legyen megvalahányszorozva. De most még
csak egy trükkrajz-sorozat (felébresztem kis barátaimat,
éjszaka egy oroszlános fotelben alszanak) járja.
(Ha egy pillanatig nem gondolunk a nagy Koala-Kártyabajnokságra!)
Az első kép: szétverek egy fél lakást; a második: transzformátor-
-bódé-felírást szerelnek le valahol (ezek ők; csak
tudnám, hogyan jutottak ki a házból!),
a harmadik: ma délelőtt: elhelyezik rajtam az emléktáblát
(azt hiszik, így majd örökké élek, s ezt nem ám önzetlenül várják!):
Vigyázat! Magasfeszültség! Életveszélyes!

 

 

 

Levél egy lebontott házba, K. doktor címére, Prága

Mivel ezzel a kártyacsomaggal örökké játszunk, és
minden játszmának tétje van (ez Nagy Koala Kártyabajnokságunk?),
minden, ami a kártyával történik (és itt nem a zsírpecsétekre,
tintás-ujj-lenyomatokra – leendőek! – gondolok, hanem
a lapok egymásutánjának befolyásolására),
fontos; minden, ami a kártyalapokkal ekképp történik,
fontos egy-egy kimenetel, egy-egy eredmény szempontjából.
Ezért aligha lesz módomban, hogy megvalósítsam,
amit régóta tervezek. Nincs mód ugyanis, doktor úr, a fentiek
figyelembevételével, hogy a kártyacsomagot, leosztás
helyett, egyszerűen feltárjam: megnézzem,
hogyan jönnének a lapok sorjában; helyesebben: hogyan
jöttek volna. Az egymásutániság ismeretében,
változatlanul visszarakva mindent, ez a játszma
megvalósíthatatlan lenne; és új keverést
igényelne a folytatás. Legalább eggyel
– és ez máris végtelenszer növelné a nehézségeket –,
legalább egy „mivel is” (egyre bonyolultabb
jelzésekre van szükség, ha a dolgok egyszer eltolódnak!)
elcsúszna a Bajnokság minden-továbbja. Amiért is
a Nagyobb Sorozat, melynek egy-egy bajnokság (kis betűvel)
csupán a megfelelő része, akárha kettőzőpát
mögé kerülne, vagy mint a pohár vízbe tett kanál nyele-képe;
a csapatverseny sorsáról nem is szólva. Akad, persze,
megoldás. A legközelebbi alkalommal jegyeznem
kell egy valós mérkőzés lapkövetkezését,
igaz, így a játék végzetesen lelassulhat: attól félek,
szenvedélyemmé ez a járulékos tevékenység válna.
A továbbiak Önt, K. úr – ha az eddigiek is! egyáltalán! –,
nem érdekelhetik. (Az érdeklődés mindig csak visszamenőleges,
már megtörtént dolgokra vonatkozik, melyekről tudomásunk
van. Rólunk azonban, hogy önmagunkat többesszámban említsem,
épp az említett Bajnokság tekintetében, nincs tudomás; olyanok
vagyunk, mint a megvalósulatlan kártyacsomagszemle, mert ugyan
hol nyílna módja, hogy így, parti nélkül is felmérjék
állagunkat, barátocskám; nem vagyunk, kedves galambom, hehehe;
mondhatni, nem vagyunk, már legalábbis így, ahogy saját
magunknak volnánk fontosak, a saját kebelünkben szintén elvégzetlen
felmérés szellemében.) És máris bocsássa meg e tolakodást,
maradok kiváló tisztelettel. (És igazán nem a rend kedvéért
kérdem utóiratként, vagyis nem csupán annak érdekében, hogy itt
is meglegyen a hét sor, de Ön végül hogyan oldotta meg a posztumuszait?)

 

 

 

Váratlan alacsonyság

Emlékeznek-e („ahogy lementünk elébb az enyhe ereszkedőn, így; és
aztán befordultunk jobbra a másik, fás utcába, úgy; de még előtte
átvágtunk a bulváron, mert ott ültünk a túloldalán a parkban, egy
padon, egy fa alatt, s ott volt a közelben egy szemétkosár, és a
papírt nem egyben: a papírt apró darabokra tépve dobtuk bele, dobtuk
a fák tövébe, a gyepre, néhány blokkdarab így is az egyik szélfogó-kabát
zsebében maradt; és azon az enyhe ereszkedőn haladva, már másodszor
két napon belül, pedig nem volt főút, rájöttünk legalább egy össze-
függésre”) arra a leereszkedésre? („Valóban mi egyéb indokolhatta
a fényképek eredetét a ház falán, az üvegtárlóban? ilyen gyorsan?
az volt a követség, a távoli ország követsége, onnét jött friss híradás;
és szemközt volt egy ház, meg akartuk mutatni egymásnak, illetve
egyikünk, és illetve: egyikünk észrevette a nagyon alacsony rendszámú
autót, a szemközti fák alatt parkolt; bekanyarodtunk a fás kereszt-
utcába, jobb kéz felé, tudtuk, mindjárt jön az épülő hat-hétemeletes,
ahol még csak egyetlen hármasablak volt beüvegezve, az első emeleten,
mintha ott lenne az építési iroda, és ez az ablak épp ferde volt;
zöld bódé állt azon az oldalon, ahol elhaladtunk, mellette egy oda-
láncolt vagy másféle kézikocsi vagy taliga, és akkor már egy ember
feküdt rajta és újságot olvasott. Meglepetésre ott volt az első sarkon,
bal kéz felé, az ereszkedő utcával párhuzamos út első sarkán
az élelmiszer-nagyáruház lapos épülete; előtte a keramitkockás virágpiac.
Az áruház s a virágpiac háromszög alakú területet foglalt el, három
utca fogta közre. A neonfényben úszó hét medve, az élelmiszerek
hosszú fagytárlói, a palackozott, bádog- és műanyagdobozos vagdalékok
és folyadékok közül kilépve azután, ki az eleredő esti esőbe, le a
háromszög csúcsa felé vezető lépcsőn”.) Ott volt a csúszós, keramitköves
virágpiac; meztelen, nagyerejű lámpakörték fényében rózsaszín
broméliák között találták magukat, a cserepes növények meglepő
sokaságban, nagy alacsonyságban helyezkedtek el.

 

 

 

És amit tudni lehetne ugyanarról

Ahogy a vonatból kiszálltunk, pillantásunk a felrobbantott
csomagmegőrzőt kereste; csakugyan nem volt ott. Át kellett
vinnünk mindent egy eléggé koszos utca túloldalára. A szoba-
foglalással minden rendben ment; igaz, hogy ez már csak
visszaúton derült ki. Átmenő-depónknak is nevezhetném
a várost. Most látom: a lényegre szorítkozva
ígérkezik a leghosszabbnak minden. A mellékkörülmények
kiragadása abbahagyható; ez nem. Átmentünk egy
parkon vagy templomkerten, mielőtt a főútra kiértünk
volna, letértünk, és maradt utolsó este tizenhárom és fél
helybeli pénzegységünk, de már csak egy töltőtollasboltot
találtunk nyitva; vehettünk volna szörpöt, almát is: – – –
Nem mulatságos neked ez az egész? Te igazán tudod, mikről
beszélek; most kinek kezdjem el? minek? úgy igazából? megörökítésnek?
A májas helyen szétszedtük a fényképezőgépet; ott szaladt
bele a villamosba az a kis autó, nem mertük lekapni;
hogy fért bele az a négy kövér pacni, akiket aztán még a parkból is
ott láttunk a szomszéd asztalnál?! Mit szólnál,
ha a gyerekjátszótér csorgókútjával folytatnám, ott
főleg nek… vagyis azt hiszem mindkettőnknek nagyon jól esett
(mit lehet huszonvalahány órányi útonlét után egy ilyen
csorgókútnál csinálni?); és ott igazítottuk meg a félretekeredett
filmet. Mindebből megismerni minket? Vagy emlékszel, amikor
– már hazafelé – megszabadultunk a csomagjainktól,
ezúttal egy harmadik, új helyen! és nyertünk legalább kétszáz
métert, és előbb vághattunk neki az utolsó napnak, és fáztunk,
nem volt igazi meleg holmi nálunk, és felmentünk a töltő-
tollas utcán, ezúttal ellenkező irányban? a városközpont felé?
de mielőtt a főútra kiértünk, letértünk, szintén kaptató
volt az a keskeny utca, és már nem néztük: mi kapható,
elfogyott a pénzünk; de ami maradt! az a nem egészen harminc
egységnyi, azt aztán beosztottuk! Nem kapkodtuk el, három
pogácsát vettünk először, utána kettőt, egyet elfeleztünk,
és egy lejtős sugárúton lekanyarodva a valódi, bontogatott
óvárosba, az egyik bolt kirakatában akadt valami jó olcsó
kisüveg pálinka! Észre se vettük, hogy az ajtón lakat és
rács van. Aztán megittuk ugyanazt a szomszéd házban. És
délután, külön ezért! visszamentünk. A parkban egy padon
ültünk, és – emlékszel? – mit mondtál? – és az a szatyros
háziasszony, hazafelé igyekezve, mit kérdezett tőlünk?
A nevetéstől jobbra-balra dőltünk. És akkor:
akkor. Nem, nem búcsúztunk el se a járkálástól, se a padtól,
a hálókocsifülkében jóval kedvetlenebbül ébredtünk,
de az itthoni pályaudvaron sokkal jobb kedvünk volt, mint
elutazáskor. Taxi gyorsabban akadt, mint máskor,
és ahogy ültünk hátul, a melegben, a sofőrtől értesültünk
róla, hogy – és itt is! – ott lent mínusz-egy-plusz-kettő
köré szállt tegnap a hőmérséklet; és egy szál ingben,
micsodában, vászonkabátban csináltuk végig az egészet!

 

 

 

Egy idegen városban

Egy idegen városban hirtelen ráncigálni
kezdenek, vagy épp ellenkezőleg, ügyet sem
vetnek rád; ülsz egy padon, körülötted
fejbekólintós termések egy fáról, nézed,
felszedik-e, eszik-e, csak azután indulsz
ebédelni. (De egy parkba, ezúttal hátulról,
visszaérkezve, eszedbe jut a rapszódia-töredék,
melyet útitársad fütyörészett az előpályaudvaron
veszteglő vonatban; akkor érkeztél, átmenőben.
És megszólaltatod, mintha otthonról hívna
valaki, komonáton. Azt mondod: „Ezt csinálja
tehát épp az én kis barátom.”) Az olcsó ebéd
már odaátra billenti a nap mérlegét; érdemben
már csak az a park következik, alkonyat
a bulváron, a virágpiac; de ha néhány
napodat összekevered, néhány évedet
netán beismételed, tarkább-e a kép akkor is;
és ha igen, mihez kezdesz vele. (Egy esős napon
– ezt így, utólag, könnyű megjósolni –
a nap váratlanul ki fog sütni; be fogsz ülni
az alsó városrész egyik vendéglátóhelyiségébe,
közvetlenül a járda szélére, a rácshoz.
A virágtartók üresek lesznek; az autóhátsók
betartanak a potyogó leveleknek; asztalodra
címeres – kétféle címeres – poharak kerülnek.)
Itt végetér, érdemben, az egész. Most már haza mész,
ebben a városban akárhova mész; ami jó, befejeződik,
és a rossz nem is bizonyos, hogy rossz, csak azért,
mert elkezdődik. De egy nagyon magas ház
tövében egy vadidegen – zenész? – leállított
harmonikáját a legszívesebben felrúgnád.
Jön a park, szokásos monológod,
a búcsú, az utálkozás a – minden? –
várhatótól. A labdázókra mutatsz, egy gyerek épp
felmegy fejelni; azt mondod, te mindig
így csalódol; és nem vársz semmit a
– még nem tudni – góltól. Azután mellémegy a labda.
(De még mindig a nyakadba veszed a várost,
legalábbis – úgy teszel; ne kelljen járműre szállnod,
ezúttal alkalmi várostársaidat utálod,
keresed azt a sötét kört, a belváros
központi épületének szabadtéri gyomrát.
Ott az utolsó pénzeden vett sonkát
magadba téped; a legszívesebben a tükörablakhoz
mázolnád az egészet. Pincér jön, rendelsz,
fehér bort hoz.) A helybeliek kitódulnak
a moziból; ki látja: végighúzod a szádon
a vászonkabátujjad. A közeli trafik kirakatában
valaki, nem úgynevezett „emberi lény”,
nem hallja a legördülő redőnyöket;
alszik, arccal előrebukva. Még délben,
egyszerre-poros-napfényben hagytad ott; nem tud róla.

 

 

 

Most mintha ráérne, de ebből semmi se marad a végére

Rossz lesz majd, ha ezt az utolsó németvölgyi
parcellát is felszámolják; mert itt a neandervölgyi
(legyen ez az „ember” szó megfelelője)
olyan jókat tud gondolni, mindig valamelyest előre.
A neandervölgyi (a „dolgozó”!) szakít egy kis időt;
a kertész, valahol másutt, nagyollóval végignyesi
a krizantémtöveket, szép száron letöri a fejeket,
eladja jó áron; a nean beül a taxiba (siet!),
dehát amúgy is oda siet, úgyhogy nincs semmi hiba.
Ne is kövessük. Olyan lenne az, mintha
azt mondanánk: „Most a rímeket elkössük.”
(És nyomban kívánkozna egy „gyanánt”.)
A kertész harántfogással (az meg mi?) nyújtja
az újabb csokrot („Ez nem fagy le, kérem, ez”),
kitekint bódéjából egy új úrra. Megy a taxi, megy a lemez.
A neandervölgyi a Mészárosok utcáján felmeanderez.
Virágokról beszélget a sofőrrel. A rózsák, azt mondják
(ők, ők, a kocsiban elöl), a rózsák: lutri.
Nem lehet tudni, melyik fog lekonyulni, mielőtt –
Így érik el, még egy piros lámpa után, a temetőt.
S ott még a hajdani főútra bekanyarodnak jobbra, és megállnak.
A nean kiszállhat. Csokrát beleveri a kocsi bádogvázába.
Aztán már jócskán széthullt fejek kerülnek a bádogvázákba.
Végigzörömböl az avaron, ilyen közhelyszerűen leng puha
nadrágszára; a kapu kitárva, a megemlékezőket (most még utoljára) várja.
Pocsolyákat, személyeket kerülget. Az „Apjakóm” feliratot
(ez csakugyan ott van! hol lenne, persze) csak kifelé jövet veszi észre.
Néz, erre(-arra nem, a sírok „erre” vannak), figyel a részre
s úgy közben az egészre. A változásokat (fogynak!) nagyjából
észrevételezi. Stb. Rossz lesz majd, gondolja, távozóban.
De ki mondta valaha is, hogy jól van?
Ő most nincs jól. Rajta a náthája. De rajta a bundája is.
(Már nem az a hajdani; valami hamis.) Ám itt mindig eszébe
jut valami igaz. Miközben az egy szinttel magasabban kiképzett
sportpálya villanyórája, akárha valami igézetnek engedelmeskedne,
kettyen egyet-egyet a percekre… a bentlakók közül senkit
el nem ámít. Távolabb az ál-mór stílű óragyár ívsora,
jobbra egy lakógép, akár egy szálloda. Most ér oda
az „Apjakóm” felirathoz, visszaútján. Hátrafordul; ha a borostyán
között még megpillantja a gyertya lángját, szerencséje lesz.
Amíg kell, visszamegy; amíg nem látja végre. Akkor már el is
felejti, ami az előbb jutott az eszébe. A temetőlátogatás,
legalábbis itt, a németvölgyiben, mindig valami újat hoz.
De nem kapcsolja össze a kettőt; a szerencsét nem kapcsolja
reményként egy iménti gondolathoz. Valóságérzéke győzedelmeskedik.
Pedig talán még ki is mondta: „Majd fekszünk egymás mellett…”
(Senki se láthatta a szájmozgását.) És – miféle sejtjei? agy-? –
végigpróbálják, ahogy egymás mellé kerül
„Az-Én-…” („…Kicsi Barátom”) és ő, a nagy. Mindenre szava van,
ő a nean. Persze, épp az, hogy most mégse. (Egy-két dolgot
eközben nem vesz észre; így sosem tudjuk meg, mit.)
Lassan úsztassuk ki a képből gondolatait. Már a buszlépcsőn.
A jelenség tipikus is, gondolja azért, meg nem is. Atavisztikus?
Aligha. Tapasztalata szerint kevesen tudják, hogy bizonyos
medveféleségek „őse” az eukaliptikus koala.
(„Neki nem is mondtam még soha”, gondolja, „hogy engem is
szólíthat… valamiféleképpen így.” De azért ez a nean-dolog:
szegényes. Megnézné, aki ebből ügyes játékszót képez.)
Ezek csak pótlólagos megfontolások, nem tartoznak a képhez.
Nem, „az sem lehetséges”. (Mi történik a földben, gondoljuk meg.)
Viszont valaki megpendítette egyszer – jó ötlet –,
hogy „az elégetés”… Csak az a por, olyan kevés, az a
bizonyos (színű) mellény, (szín jelölőszava) – mi lesz vele?
De ha a részletektől eltekintene,
akkor se megy. Kivel lenne ő, ki lenne vele?
Most már e sorokat sikerült olyan érdektelenné tenni
(és a későbbiekben hasznossá! néhány utalás
– mellény színe: lila! – roppant értékes,
már csak azért is, esetleges gyakorlati kivitelezés végett),
hogy a neant alkalmasint gondolatban sem kíséri senki.
Ezzel közelebb jut az „egykoriak” magányához,
akiknek, melyik évszakban mit, krizantémot, rózsát, margarétát hoz.
Rossz lesz majd, gondolja (és a versben itt lesz otthagyott;
ehhez kéretik elolvasni mindazonáltal
– erre természetesen senki sem kötelezhető –
az első versszakot). Vagy, hogy semmi – álígéretként! –
körbe ne forogjon, mégegyszer mosolyogjon azon, hogy az „Apjakóm”
mellett („Az a rohadt fakóm”, rángatta ruháit) egy beszédfoszlánnyit
elkapott; valaki azt mondta: „Látom, megvan a fogacska!
Az új! Az exhumáltat nekem adja?”
Igen, csakugyan üdítő az élők társalgása.
Amíg ilyesmit hall, legalább nem kell gondolnia másra.

 

 

 

Tulajdonság változása

„Fremin, egy széket idehozz
ágyamhoz, hogy ne halljanak.”
François Villon
(Vas István fordítása)
 

 

 

 

Magán-érdekű
s más monotóniák

Tulajdonképpen nem vagyok
Méltó e jó bal szerencsére
Hát nem kevés megóvnotok
Mitől hogyan meddig mi végre
Kik itthon vagytok szerencsére
Míg barátotok kódorog
Egyelőre ez nem a vége
Itt folytatódik pár dolog
Eltávozván elbúcsúzok
S melyikőnket hogy baj ne érje
Fejet ujjbeggyel simítok
Minek megyek megint elébe
Nem beszéd az hogy nem megy vérre
Ahhoz mind közelébb jutok
Ki kérdi kit kérdjek elég-e
Ha folytatódik pár dolog
Csak ami elindulhatott
Jut horzsolódva partra-révbe
Ha úgy békésen kullogok
Kérdezhetik van-e élménye
Így ami van abból megél-e
– – – Erre csak annyit mondhatok
Ki fut ott máris holtra-éltre
Így folytatódik pár dolog
Nyugtathatnak a nyugtatók
Háborít fél-másom mi-éppje
Kevesek a hátravalók
Békénk vajon még élve ér-e
S addig is mindenféleségre
Jutok vagy épp hogy nem jutok
Ha köz-zengek szőlő levére
Mert folytatódik pár dolog
Kérek máris bocsánatot
Nem várva hogy szonettje kérje
Személyem hol támadtatott
Szükségem volt volt-e egy névre
Remélem kellemetlensége
E-nyomban mégsem támadott – – –
Ím így kinek-mi-jót ígér-e
Bár folytatódik pár dolog
Ezen már itthon piszmogok
Vonulván kettős fedezékbe
Írógépbillentyű kopog
Padlóval-mennyezettel védve
– – – Ó elnyughatásom kevése
Hamarosan feltámadok
Kerít mily komisz terítékre
Hogy folytatódik pár dolog

 

 

 

(52)

Máris nosztalgiával gondolok
vissza e szonettíró-korszakomra.
Vége lett; pedig még két hete sincs ma,
hogy „jött” e – vajon váratlan? – dolog.
Vajon: tulajdonságom változott?
S: „…megsejtő” e változás? (mint gyakorta
megállapítják; s én gyerekkoromban
olvastam igen nagy J. F.-sorok
közt?) Épp elég „halál” a változás
változása, melyre esély csakúgy
van, mint… mint volt a még-előbbi-más
ily-másulására… A téma az!
az ilyen fás-unalmas. S: Hova jut?
Nem kaland az, hogy végre vég szakad!

 

 

 

(1/a)

 
Ez csak egy másik vers helye:
robbanótöltet-krátere;
egy itt a „csinálom” s „hagyom”,
„gondozom” s „felveri-a-gyom”.
 
Az első, a „kísérleti” darab
még csak ilyen-olyanra sikerült
(– ahogy a többi is, alkalmasint –),
ezért a sor „éléről” elmarad.
De talán egy szíves folyóirat
közli (– közölte már –), s így nem kerül
feledésbe (– mert: érdemtelenül
kerülne! –), lesz becses adat-kapat.
Tizennyolc éve írtam utoljára
ilyesmit! S ha valamit „felidéz” ez:
mit látok? Egy csupa-kráter-vidéket!
(Tizennyolc eltelt év; összebombázta.)
De én jól szöktem ide-oda… Élek!
Az ember soha rosszabbul ne járna…

 

 

 

Iniciálé-függelék

Ne mondd azt, hogy: „Lehetetlenül élek!”
Mert: „Csak szeretnék lehetetlenül…”
(S nem is úgy, amit e szó legbelül
jelent [»léten túli s inneni létet«].)
Nem azt (szeretnéd), hogy így megtetézned
sikerüljön mindent hátul s elöl (?!);
s az se vagy, ki egyszerűen »kerül«
(se el-, se meg-; de hagyjuk az egészet…) –
Csak épp ez: mily egészet és kire-
-mire? Ha valahol, hát itt: „Szeretnék”
(lásd: a közhelyszerű kezdősorok!):
„– – – mit szeretnék? Ha-mikor semmire
se juttat e csupa-késleltetett-vég,
mellyel csak nem meghalni akarok…!”

 

 

 

(16)

„Quasi una fantasia”
 
Vannak rossz s vannak jó szűkületek;
amint vannak rossz és jó tágulások,
előnyös és káros fogyatkozások;
mindenki gondoljon, amit lehet.
És ahol s ahogy lekerekíted,
s ahol s ahogy lekerekít „világod”
(jobb, ha az idézőjelet kivágod!
s ezt az igét itt szó szerint veszed):
ott és úgy – mi lesz? Nem épp ugyanaz,
ami lenne ott s úgy – ellenkezőleg?
„Mert mindenképp önmagadban maradsz”,
elkerítettnek és elkerítőnek.
– – – Mind e „kizárólagos” közhelyek!
s hogy ez s ez vagy, s ez s ez „lehet” veled!

 

 

 

(22)

Hány irányban nőhet egy léggyökér!
(S micsoda erdők vannak! gondolom,
míg a növényeimet locsolom,
s leválasztom róluk a már fehér
vagy terepszín leveleket. Mit ér,
gondolom, hogy a könyvlapjaimon,
száz- meg százegyedik oldalakon
– e „száz- meg…”-megoldás itt egy kissé
rozoga! – ott préselődnek. Felőlem!
mondhatnám; de amikor elteszek
egy ilyen – mondtam, milyen – levelet,
nem mégis a – miben is csak?… – hiszek?
Meg aztán: ha már egyszer belejöttem…!)
Ez mind-mind benne van a levegőben!

 

 

 

(21)

Két örök barátnak

 
Felbomolhat-e sejtjeinkbeli
egyensúlyunk oly egyensúlyozástól,
kérded, amelyet (s itt egy névhiányból
áll a sor zárójelen belüli
része; de íme, tartozékai
elszaporodnak; újra; mint a [áttól
még egy nyitás-zárásba az, mi gátol
nyíltan és lezártan kimondani]).
Minden félbemaradt; (itt; s így, ha példa!) –
(Így? a jelek szöglete és karéja
– mely fogyaszt s valami többet hasít!!!! –
nem mégis egy egyensúly tartozéka…?)
Egyen-súly… ez is mihez méretik?
– – – míg egyenes s csak-súlyos leszel, itt…

 

 

 

(14)

Beszélgetésekkor, magam is érzem,
látszólag felesleges dolgokat
szövök be: magyarázatlanokat!
s magamnak tartom kötésük – kötésem! –:
mert így-megoldva is enyém, egészen;
(s ez: okozhatná hallgatásomat
is; de ha teljesen-nekem-marad:
olyan, mintha nem lenne benne részem).
A valóságban, persze, egyszerűbbek
az ilyen dolgok: nem sokat törődnek
„érthetetlenjeimmel” a felek;
mert: dehogy vagyok összeférhetetlen!
csak „ellensúlyul” ne kellemeskedjem;
nevetséges – ha! – csak onnét leszek.

 

 

 

(19)

Talán ez sem olyan nap, amilyenre
valóban vártam; épp csak összejön
minden; a háztömböket kerülöm,
esernyőket, tócsákat kerülgetve;
s egy patika! ártatlan gyógyszeremre
itt tettem szert! Nem megyek be külön;
egyszerre úgy döntök: nincs s nincs időm!
Ismét egy hely, ahova nem megyek be.
Már rég bealkonyodott. A buszok.
A fasor. A megállóhoz kiérők.
Még pár perc. Ez az utolsó sarok.
Befordulok. Megyek már, egyenesben.
Volt? így volt olyan idő, hogy mi ketten
még épp együtt voltunk e-földön-élők??

 

 

 

(11)

WM ’74 – Egy fogyasztó
 
Nem tetszik ez az új világbajnokság!
De vele – magam sem tetszem magamnak:
mert „nem tetszik”, s mégis lesem, mit adnak
belőle a képláttatók. Hamisság
ütközik így rajtam? Vagy csak lomos-zsák-
-változatom edz? lévén ez is abrak,
az is abrak, ha védjegye:… egy asztag!?
várom, hogy fáradtságom telefújják
könnyed dibdábokkal? sőt, profitálok
én is! új hasonlatokra találok:
például: ahogy nem tetszem magamnak…
Játék! az örök „Szeretsz, nem szeretsz” ez!
Rászúrod magad…!! s „tükreid” kifognak,
mint egy csak elrontható tizenegyest.

 

 

 

(27)

A gombozást egyszer még újrakezdem!
Úgy hangzik ez, mint egy „Hajóra szállok
megint!” s nem a klubtagok és barátok,
az időtölthetések hívnak engem
vissza (– ha vissza! –, mert az is lehet: nem
kezdem újra), nem sokféle szabályok,
merész szögek, sikerült beadások,
asztalok egy hodályszerű teremben,
vagy egy fáspincében, tánchelyiségben;
nem a virsli vonz, mit „Tükrösbüfémben”
klub-közpénzen ettem egy fontos döntő
két mérkőzése közt; csupa nem és nem…
Nem tudom mi vonz! Korgok, mint a bendő,
mit egyképp megtölt búcsú s beköszöntő.

 

 

 

(43)

 

Az alábbiakban kis barátaim kérését próbálom – ügyetlenül – tolmácsolni

 
Hadd üdvözöljem a tardi hajóst,
aki körülhajózza a világot
keletről-nyugatnak. Tán nekivágott
már, mire ez a vers nyomdába jut,
lehet: akkor éri el Barbadost…!
Gondolok rá! Mint írja, ha magányos,
erősen fogy az ember; nos, „súlyához”
e papírral grammot – ha! – adhatok:
de máris köszönöm a „játékosztályt”,
amit nagy örömemre – s úgy! – említett!
S ha irigylem, egy dolgot fő-irigylek:
hogy bevitorlázik Ausztráliába!
„…Kérjük: a koalákat, majd ha ott jár,
emlékeztesse pár magyar barátra!

 

 

 

(29)

A pályához

 
Ne is mondd, külön, „minden ide köt”;
hiszen neked ez úgy van mindig-egyben,
ha érezheted: egyben lehetetlen,
és bújkálhatsz az értelmek között.
Mintha a „spílerek” szintje fölött
vagy alatt (gyönyörködsz a rossz rímekben!
[ez „í”-ről majd a Záró  -ben!])
futkározna egy annyi-se-kölyök,
s ahogy verik egymást alattomos mód,
lesvén, „háttal kapják-e épp a bírót”,
a meccs-lázban égő játékosok,
te – vagy helyettesed: „valami medve” –,
tehát: te, szemernyit se tülekedve,
kis furcsa érzéseik okozod.

 

 

 

(15)

Ahogy újra meg újra elmeséljük
a mindig „új” „ugyanazt”, s újra: viccnek,
nem tudni, a távolság szelidít meg
egyet-mást, vagy az, hogy újra megéljük
(s ezért: elmondhatóságra cseréljük,
sőt, elcsereberéljük) valaminket,
ami ily formában senkit sem illet;
mégis az lenne botrány, a: „Kikérjük…”
S ki mondaná ezt? aki kényszerül?
vagy akit ilyképp kényszerítenek?
Rendje van! váltakozik a szerep,
és áll az egyensúly, körülbelül;
az élet sója! vizezetlenül
csak sóbánya, mint a holt tengerek.

 

 

 

(30)

Egy pályatársnak

 
Megvizsgálnak, ne félj, stilárisan
az esztétikailag-élvezők,
ön-LB(font!)-juk-jükkel mérhetők-
-e „súlyaid”, s egyáltalán, „mivan”
(így, egybe). Mármost, én barátian
azt mondom erre: „Bizony, azelőtt
tapasztalhattam: bedühödhetők
némely szép lelkek”. Node átsuhan
ezen a suhanásra-született!
Jó- s rész-rossz-akaratokat maga
mögött hagy az ilyesmink egy-kettőre!
Hát hogy is ne…! Még egy szép hegytetőre
se telepedhet le! Jócsillaga
halt meg; messzi temetésre siet.

 

 

 

(31)

Élő ki nem félt már, hogy visszaél
életével (– épp mert vissza: sosem!);
s hogy, akármilyen igézetesen
peng, lába alatt csak: „borotvaél”
az; s hátha tékozlón csereberél,
mondván: „Amíg tele van a zsebem…”,
(vagy, ez is szép!: „Még így se tehetem…”);
s hogy harminchat év vajon több-e fél
életénél. Elérkeztünk tehát
személyemhez, s így: ehhez a szonetthez.
Lám, ennek jól túl vagyunk a felén.
S ez azért látható, mert ez nem én?
Nem, nem. Elérjük utolsó sorát.
Még éppen idefér: MÁSSAL IS EZ LESZ.

 

 

 

(28)

Már egy élet is hány-s-hány tényezős:
(ezért ne keressük a többi nyitját!):
itt-ott szétszórt ismerősök, harisnyák
(hiányzik itt a kedélyesítő „s”:
ismerősök s harisnyák), furcsa bősz
kedveink, „érzékeny percek” (: parittyák,
melyek a lődözőt pofán-csapintják);
ha túl-túl-igen a renddel törődsz
– minden rendben legyen! –: reménytelen!
egy nagy bőröndöt gyömöszölsz! megannyi
végén-felén kilóg a „kell-e holmi”;
belerúgsz! mit s min akarsz megtorolni?
a kis »…fűszálat…«? Ezt egyszerüen
itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt kell hagyni.

 

 

 

„Soha ilyen…”

Beckett: Krapp
 
Hűvösödött; a levegő
 
mindent alkalmasan határolt.
És sztereóban, többfelől,
 
egy bizonyos Felicián szólt,
„hallgatta” az ömlő esőt.
Alkonyodott; sütött a nap…
 
Felicián ömlő esője
most nem a környékre szakadt,
 
most az övé volt… egyelőre
csak hallgattuk a hangokat.
Csak hallgattad a válaszom,
 
mert kérdeztél és én feleltem;
de hogy mit, már nem is tudom;
 
csak azt, hogy „oly szavakra leltem…”
Más és más minden alkalom.
Tudtad, hogy „egy kérdés jogos…”
 
Honnét láttad? Hisz háttal álltam!
az ablaknál… Min ablakoz
 
pontos körvonalat a hátam…?
Épp-most-nincs-eső záporoz;
épp-most-nincs szó a máskori;
 
szó, emléked: fontoskodás csak!
Mert hogy tudnám elmondani,
 
(hogy tudná részegét a másnap!)
hogy: „…” Megy már, nincs mit kezdeni.

 

 

 

(23)

Egy feltevés
 
Talán ha ez a zene mindig szólna
– mert szinte egyenértékű a csenddel;
s ezt a csendet egy bizonyos fotellel
azonosítom, melyben már… mióta!
mióta nem ültem! épp takarókkal
van tele, leborítva egy köpennyel,
egy párna van még benne, s semmi ember,
senki ember; pedig itt nem zajong a
…annyira semmi nem zajong és senki,
hogy hirtelenjén meg se mondhatom: mi;
mi nem; ha én csendben viselkedem;
s vajon igen? most már igen? igen?
– ha ez a zene…: mi lenne?! mi nem?!
(De a lemezt legalább felteszem.)

 

 

 

(32)

De szép ez a lilás (zöld) dosszié;
benne a famentes írólapok;
s ezek a dobozolt gépszalagok;
minden új íróeszköz, bárkié.
És szagok izgattak: radíroké!
– – – S – igen, igen! – radírokat lopok
hétévesen; és mellékacsmarok
gyerekorvosomtól egy-két szikét (?).
(Ez a kérdőjel az Értelmező
Szótárban csaknem így „fordul elő”: [?].
Jelölvén: kérdéses az eredet.
„Bonckésével” – ez magyar dolgozat!…
S irigyeltem „holdas” barátomat,
stílusát…! Kb. így lett, ami lett. (?)

 

 

 

(25)

Miért vonzanak ezek a radírok?!
S ha vonzanak, mihez kezdek velük?
(– – – Hadd említsem T. C. Hükümetit;
itt a T. C. nem „tisztelt cím”.) Ha írok,
és hibázom, veszek egy új papírt. Fogy
papírom, de radírjaim alig;
következésképp, készletem: telik,
gazdagodik. Egy zöld radírt szaglintok
olykor-olykor. A már említett T. C.
– két példányban van meg; hogy mindig kéznél
(vagy – mert egy az övék! – „mancsnál” legyen);
e „mancsos” ott volt és van egy dobozban,
de ahhoz, amelyet zsebemben hordtam,
már egy zseb sem „elég biztos” nekem!…

 

 

 

(46)

„A családom tul. képp. észak-olasz”
volt (ötszáz, ötszázötven éve; volt-e?
volt-e ily régen bármid? csak töröld le
tábládról ilyes-adataidat!)
Vagy török volt. (Amit te abbahagysz…
az van csak! folyamatosan! örökre!
[És nehogy rárímeltesd, hogy: „tör…”] Ökre
válogat következetes utat!)
Csak: ha kapud elé jönnek a labdák,
(e labdák!), mintha egyszerre több fejjel
bólintanál rájuk, mint… mint egy ember
általában! (Sporthasonlat! ilyent un
a közönség…) Dehát mintha te szabnád
magad…! Tomboltat egy temperamentum.

 

 

 

(26)

Egy nagyon finom kis gépet szeretnék,
villany IBM-et vagy Olivettit.
(Ilyesmit az ember addig szeret, míg –
szeretné. Aztán elveszi a kedvét,
hogy: megvan [?]; vagy: „szerezni képtelenség” [!].
Pedig nem – itt nem! – a képzeleted híg,
s nem is „az a kevés neked, mit eddig…”
S: „Ez a múltkor szétvert egy díszszelencét!”,
hírlik rólad már-már [– no csak vigyázz!];
„Az ilyennek – minek?” S: „Egy sírkövet
is ledöntött egyszer… Hanyattesett, s…”
A helyzeted, lám, nem túl optimális.
Addig, ugye, jó lesz az Optimád is,
s a nagy plusz, hogy finomra, szépre vágysz.)

 

 

 

(38)

Említettem már? Van egy ál-barokk,
vagy milyen, vasam, íróasztalom
jobb (bal) sarkán tartom, ha tarthatom,
ha nem félek, hogy „megint csapkodok”.
No de azt ki tudhatja: „Mit fogok…?”
Ezért inkább a könyvespolcomon
őrzöm újabban; így az alkalom
korlátozódik. Mert: létrát hozok?
mászom? billegek dühödt magasomban?
Ilyes haragból már nem sok haszon van,
vagy – ellenkezőleg! – a kár rettentő,
ha visszaérek… De hagyjuk a viccet,
mert komolyan veszik; s az nem segíthet.
…Ó, Kert vas (?) kapuja, te Eredendő!

 

 

 

(37)

T. D. – D. T.-nak

 
Aki csak „nagyon nagy” gyűjtő lehet,
jobb, ha csak egyet gyűjt, s legjobb, ha semmit,
nem latol örökös amit, amennyit,
nem izgatják fel az amilyenek.
Csak nyugalmára tesz, ha így tehet!
Mondom, ha tehet. (Mert én magam eddig:
– nos, ahogy már e sóhajból kitetszik,
ilyesmiért csak epekedhetek.
„Csak epekedhetem a semmiért!”
[mintha idéznék egy régi „poétát”!])
S most jön a meglepetés. Ezt a példát
korántsem ön-okulásom kívánta.
Hát kié? Senkié! „Az istenért!”
Kinek van emberből négymilliárdja????

 

 

 

(41)

Én is mennyi baromságot csináltam.
Mennyi disznóságot is. S hogy: „Ki nem?”
Ilyesmivel nem védekezhetem
épp most, mikor „eláztatásra szánom”
magam. S nem mondom: „bánom”, vagy: „nem bánom”.
Józanul csináltam! vagy részegen!
magam voltam! mások voltak velem!
– Mégis, kérem, ki-ki most megbocsásson.
Elsősorban az ismeretlenek:
hogy: „hála, akit nem ismerhetek”
(eggyel kevesebbek a hűtlenek!);
s aztán: a régiek. S hogy magam „helyre
tegyem” magam itt: „Ok e vers röhejre…!”
– Bár végkielégítésünk lehetne.

 

 

 

(36)

Amit esténként letakargatunk,
nemsokára úgy hagyjuk reggel is.
Ily-gyakorlatiasságunk segít
elhagyni jó néhány mozdulatunk.
Pedig tudjuk: azt, amit így kapunk,
egyebeink elvesztegettetik;
de amit, mondjuk, mégsem: az is „itt” –
marad, felfogja bizonyos kapunk:
melyen át már igazán mozdulatlan
(s itt megtakarítható: „mit csinálunk”!)
(s nincs, mi nálunk legyen, mert nincs a „nálunk”!) –
„Elhagyni jó”? azt mondtuk? Igen, azt!
S mondjuk most is! Valamit ez maraszt,
valamit, ami „csak” felfoghatatlan.

 

 

 

(39)

Érzem, újabban detektívregény-
-szerűen írok némely verseket;
„nem tudni”, hogy a megismertetett
elemekből melyik lesz a „poén”.
Elárulhatom: a vers elején
én magam sem sejtem még ezeket
a „jellemző” raffinementeket.
(De jó, hogy túlvagyunk a velején!)
Most jön a hígja. Most jön a poén.
Már a rímismétlés is… Fenyeget!!
Osztom a felkiáltójeleket;
mint „az ütéseket”, „a cseleket”;
az a fő, hogy a szerkezet kemény:
(DE JÓ, HOGY TÚLVAGYUNK A VELEJÉN!) 

 

 

 

(40)

Most, mint egy négyzetrácsot, ráforgatlak
egy könyv jó ideje kész anyagára.
Az „ablak”: az a „Drága, drága, drága…”
S hogy rákérdeztél: „Ez most komoly… vagy csak…?”
Mert ilyet mondani „csak úgy” is szoktak;
felelted kérdésemre; de már másra
gondoltál közben, így volt… bizonyára…
Dehát harmincöt éve rosszul tudtad?
jól tudtad? Mert elhitted, hogy: „Ugyan…”
És kész – vagy túl kész? – volt a „Tudom én azt…”
De én már egyszerre, visszamenőleg
nem tudtam: harmincöt évig „mi van”?
– „mi volt”? –… én kaptam itt megint a vígaszt,
mely a „tőled-már-nem”-re lett előleg.

 

 

 

(33)

Mit reklámozott az a két egyforma
ovális a szemeden? Rossz szemem
– nem mertem odanézni rendesen! –
napfürdő-hirdetésnek hitte volna!
kvarcfürdőnek! Egykor, gyerekkoromban
…s ezt úgy mondom, hogy már hozzáteszem:
„Emlékszel?” …a kvarc megártott nekem!
Emlékszel… ez már csak egyikünk dolga.
Még hat sor. Ezt kell jól kitölteni.
Még öt. Még sok minden pótolható.
Négy. Három. Kettő. Egy. A „valami”
így lesz a… hol lesz?… semmire-se-jó.
Egyszer már volt, s még egyszer lesz „a végén”.
Talán csak ennyit jelent a „te és én”.

 

 

 

(24)

„Sajnos, most már igazán mennem kell.”
(Teddy)
 
S egy másik „helyzet”; s egy másik „szereplő”;
bizonyos T. („d” is van a nevében).
Hajókorláthoz támaszkodik éppen,
s azt gondolja: felesleges a „kettő”!
elég a „két”! S akkor, akárha ettől
indíttatva – milyen pályán? –, felé megy
(nem mindegy? VALAKI. [T. ennyit érez.])…
Nem irtózik a beszélgetésektől
(s nem a beszélgetésektől) (s nem is „nem”!);
és „semmije” se mondja azt: MENJ INNEN.
(Mert tud ily egyszerűen „mondani”!
Ő ne tudna? Aki csupa „finomság”
– ezt, ezt sem ő! ezt is mások akarják!)
Mert úgy vannak, hogy ő nem az, aki!

 

 

 

(49)

M. I-nak (ill. MInek?)

 
Mintha állandóan „félre”-beszélnék
(és akkor már jobb a némaszerep!);
(ez megint „oly” ötlet: képzeljenek
egy szerepet, mely szín-efféle „félré”-k
sorozata! Hát ez akkora rémség,
hogy ügyesen leírni sem lehet.)
(Most nézzünk csak körül, milyen jelet
hagytam el utoljára? „;” nos ezért még
folytatandó – mert nincs pont! – a szöveg.)
Hát: hogy folytassuk? Nos: „Mi van, öreg?”
Tevékenykedik-e még a füstoszlop?
Mondják-e még az Oprák, hogy: hipp-hopp-hopp?
(A nevükben már a hozott anyag!)
Film szalad – Krapp (– ez, sajnos: Krepp) – de: KRAPP!?

Megj. (Arany Jánosnak): A rím nem akarózik helyzetbe-menni, s a verset en-befejezni!

 

 

 

(50)

Az előző versvég, tudom, nem is
„a te ügyed”, nagy-jó… (…már volt a név!)
Dehát rokonok vagytok voltaképp –
(szép szópár, ha kellőn ízlelgetik).
S ha a szerző saját emlékeit
veszi sorra: mit idéz neki Krépp,
s az oly „émberi” hangböffencs, a két
orsós gép, ahol áttekeredik
a… gazdája szerint: miféle?… jelsor;
arról a nádas-borította partról,
csupa-vízparti-helyről; és amit
jelentett neki! (amit hitt; csak itt
vágná a géphez a banánjait…!)
– A szerző hallgat; tudja, jobb, ha nem szól.

 

 

 

(48)

Én elsősorban: örülök! Hogy: élek!
Szomorúságom: ennek profi-módja.
(Az öröm át-s-átcsap, felfokozódva!)
Ha zavarok érnek, csak ebben érnek.
S hogy ami véd, így nehezebben véd meg?
Így még jobban örülök! így naponta
boldogan érezhetem: megvagyok! s ha
ráérek: gyakrabban is. Félreértett,
aki, bárhol, e nyolc sor nélkül azt
hiszi: megértett! Túlcsapó öröm,
öröm-profi-sebesség pora csak,
ami érzékeit viszketteti!
Mert tulajdonképpen „mi az neki”,
hogy nekem az út jön…! …jön!? …egyre jön???

 

 

 

(53)

– Mondok egy… – Á, ne.
 
Hadd ne tehessek olyat délelőtt,
amiért este már szoronganék:
egy napszakom se legyen haladék;
az, hogy élek, így is minden időt
elvesz attól, hogy élhessek, mi több:
– van ennél több? („Értékeld egyebét,
s mindjárt jobb s több…”) Jobb s több? az oda-lét?
– Már a számon belül is kiköpök! – (?)
Igen: „?”; mert: hátha csak az „van” velem,
amit egy pár hónapos őz-rattlertől
láttam (kutyafaj: mindegy!). Nyelve „fröccsölt”,
s hogy elhúzódtam, így szólt a gazdája:
„Ezt ő eddig még sohase csinálta!
Csak egyedül hagytam… s félt…” – „Istenem…!”

 

 

 

(18)

„…amit az elmondásnak ez a művelete
előbb el akar mondani önmagáról”
(Somlyó György)
 
Ha befűzöm a gépbe a papírt
(három indigóval); és még üres;
de a kezem már új papírt keres
(s új indigót); nem a tele-nem-írt
lap vonz, s nem is a hirtelen kinyílt
bőség taszít, e centiméteres;
és szórakozottság sem lehet ez
a mozdulat; nem, hogy valami tilt,
vagy elmohósít; nem ily bonyolult
sem! mint ez a már túl hosszúra nyúlt
fejtegetés… mit úgy végezhetek,
hogy – végignézek rajta!! Mert az eredmény
– az ok!?! – e centiméter-végtelenjén
mégiscsak összesokasult jelek.

 

 

 

(51)

Musil: U–A
 
„Mikor egy kapcsolat minden egyéb
kapcsolatot kizár, ildomos-e
részletezni, miféle rendszere,
oksága van? (Nem »elvtelen« beszéd
ez! mert: épp a felek mindenkinél
jobban tudják – tudom-e? tudod-e? –,
milyen »valós hibák«… de hagyjuk e
nem valós okolást s rendszerezést.)
(Mert: persze, hogy megvan, így ami van!
És amiért »el-s-elviselhető«:
mintha épp az lenne agy- s szívi hő
káprázatképe…! De – itt csak mosolygok.)
»Haszontalan«, mondom, »akárhogyan
dolgoztok, félretolni-való dolgok!«”

 

 

 

(54)

Egysziromeső, Musilnak

 
Ott, az ötvenötödik fejezetnél,
ott, a genfi kertben s – milyen? – magányban,
(másról szólva ki hihet a szavában?)
munkaszünetet tartottál. Felkeltél-
-e? asztalodtól? esetleg bementél?
Milyen volt az ajtó? S… bent a szobában?
(Tudhatnám mind, amiről „tudomás van”!)
Elaludtál…? És többé nem ébredtél…?
Drága Musil! Kísértem Ulrichod
kétezerötszáz gépelt oldalon,
s ettől még inkább magam lehetek.
Egyhelyből egyhelybe rugaszkodom –:
de honnét! Ha ez van, akarhatok
én is ilyen ötvenötödiket? – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

 

 

(55)

Kiderült, mint a mellékszámozás
mutatja: csak az ötvennegyedik
volt az előbbi. „Ez következik”,
mondja kis barátom (– ugyan ki más!).
Míg Cs. és L., vasárnapi szokás
szerint a tóvan csónakázik, itt
ülünk a parton egy padon, alig
leplezgethetjük egymás zavarát,
s – tanakodunk: „Talán jól jönne kézre…”
(ez ő!) …„Már ez is sok. Belemancsolnak…”
(ezt én mondom.) …„Ehhez én már nem értek…”:
ez egy dal! az ő dala! a zenészek
észrevettek minket… S ott jön a csónak…!
– Mennyi részlet! Fütyülünk… az Egészre.

 

 

 

(47)

Kis árnyjáték
 
Valamit még a végelszámolásról.
(Már ha bármiről azt mondhatni: „vég-”,
ha mondhatni; s nem inkább kezdetét
jelenti… bárminek; s csak így palástol.)
Idézek itt: valamiből. (Mi másból?)
„Ki-ki örökké felborulni kész
(mindenkor így s erre kész) életét
csak úgy egyensúlyozhatja, ha tákol
– s folytassuk e nyomon: tákol magából!
magának (utánaszámolhatatlan
s ellenőrizhetetlen!) statikát,
mely »tartalmaz« mindent – s már az alapban! –
léte megválthatatlan halmazából,
s vonalai mind: megoldáshibák.”

 

 

 

(45)

Naplóbejegyzés
 
„Két véglet volt (s van). Nézzük a korábbit.
Akkor még nem volt (el)határozott
(s mert most: van, sajnos már azt is tudod,
nincs rá találó meghatározás: mid) –
Tehát: volt az, hogy nem volt. Hogy »tudásig
juss el, s szólhass is róla«, zaklatott.
(Ez zaklatott.) Most fordult a dolog:
van az, hogy van. (A névhiány itt ásít.)
És csak most tart vissza tapintatod,
hogy emlegesd. Mert: – kíméletlenek! –
láttad, (amíg »nem volt«), a… többiek!
»Többi« vagy te is! De ezt betetőzni…?
Elme- s más éle[tt](dd)el…? Nem akarod!
Még annyit se: megemlegettetőzni…!”

 

 

 

(Pótszám)

Már a naptári hold-kelte után
szálltam be a vonatba Rijekában:
haza; mint egy régi fogalmazásban,
ahol „csak azt nem értetted”, anyám,
mért nem fejezem be Nagykanizsán
az utat; hiszen „ott lent” sose jártam;
vagyis: mért nem vagyok csak igazában?!
Azóta eltelt huszonvalahány
év, s így-úgy profi-mód fogalmazok,
de milyen átlag-amatőr anyagból!
(A karszt között kinéztem a vonatból,
néztem a holdat és „esthajnalod”,
amelyről énekeltél, míg altattál.)
Hazajöttem, még megvártad (?), s meghaltál.

 

 

 

(2)

Jékely Zoltánnak és Evelyn Waugh-nak

 
Elbúcsúztál-e, mondd, Aloysiustól,
elbúcsúztál-e végül, mondd, Sebestyén?
Afrikában, azt tudjuk, mit kerestél…
De hogy egy ily kismedve-fajta pusztul…?
Vannak nekem e-társim, csapatostul;
mégis feledhetetlennek nevezném,
ahogy megismertem, egy villa kertjén,
az Otthagyottat: persze, könyvlapokról.
De Alacsonyom, akit biztosít, hogy
még egy játékká-bűvölt medve-formát
sem hagyat holtom által a világra,
eljátszott Vele, fenyő alatt s itt-ott…
Ott mindenki összedörgölte orrát;
Sebestyén gondolt Aloysiusára.

 

 

 

(42)

Türelmetlenkednek a koalák –
Bár ilyen: nincs…! Bár… bár… bár… bár: ilyen van!
[Sőt, ez Babar volt! Ásít a fotelban;
 ott alszanak? ] Tehát: hogy legalább
egy kifogástalan viszonyomat át-
mentsem a mai napra is, most nyomban
abbahagyom, amit a gépbe-nyomtam-
-vertem-ötöltem (mint egy komonát,
úgy zeng nekik ez az iménti „öt”
[az „öltem”-et, persze, nem érthetik!]
 s hadd mondjam: eddig is tudnak, ötig
tudnak számolni; s húszig, s ezerig ,
és nagyon várják, hogy „odajövök”),
s kifogástalanul elköszönök.

 

 

 

(0)

Így – ha lenne ily kör! – mit mondanál
el? Vagy épp némítana e nagyon-,
e még-nem-már-nem-teljes-alkalom?
Azt mondanád: „Én élet és halál
előnyeit – zárba kulcs, kulcsra zár! –
élvezni – s: itt! – egyszerre akarom”?
te magad lennél az örök-talon,
s a zilált lap, mely kézről-kézre jár?
Hogy: „Kettő közül mindig csak az egyik…!”?
Hogy: „Vége már, ha mondható; ha kezdik;
ha akárminek bármije lehet…”
És így tovább… Vagy javíttatásokra
adnád magad így is? el- s visszarontva
mind, ami több nálad s kevés neked?!

 

 

 

Az agy-érzések V-je

Fertelmes, ijesztő vélemény
alakul, alakul, alakul;
meg… (mit csinál?)… fent egy véredény,
s már seb… (mit csinál?) …alul.
Hogy felebarátod, képtelen,
szeresd, mint tenmagadat,
az kell, hogy sose légy képtelen
tisztába tenni magad.
S hogy mindig is szigetes tudatod
árvíz ne öntse el;
s lehessen enyhítő huzatod
az úgyse-hová, a Hely.
De nem, de nem, de nem, de nem;
tudom, tudom, tudom;
igen, igen, igen, igen;
bizony, bizony, bizony.
S az a vélemény mi? Ennyi csak:
hogy kis Barátaink
tréfája nekem mind s mind jogosabb:
„Véredényem szerint!”

 

 

 

Semmiség…!

 
Majd megint lengenek a karok,
bébi!
Pedig csak nyugiba akarok
léé-pppppp-lépni!
 
„Ha-ki rájött, hol-min nem mérhető,
ne táncoljon fogyvást mérlegeken!”
E mondás: komoly intelem; nekem,
sajnos, megint olyan, mint az eső
utáni köpönyeg; tényfékező
gépem csak játékszernek vélhetem,
ha áldását így semmibe veszem,
s – javíthatatlan! – a következő
még-azt-se-tudom-mit várom. S ha várnám
legalább! De így? Valami velem
járat valamit, s nekem intenek be…!
„Nem vagy egy Sammy Davis…!” Istenem,
ezt tudom én is… Mit tegyek, ha szteppre
áll a lábam – s folyton azon a mázsán…!

 

 

 

(34)

Tagadhatatlan: egy kicsit mosolygok
(az egészen; itt, ezen az egészen).
Ilyesmi volt titkos célkitűzésem?
az a gyerek ily ügyben titkolózott?
Mert el nem mondtam volna „azt a dolgot”
– senkinek? Hát ez így nem igaz mégsem;
legfeljebb azt latolgattam: a szégyen
– mert ott szégyen volt ez is! – ki bolondot
nem üt meg (s nem ütődik vissza róla
rám sem). Egy tábor… a felsőpetényi…
(kavarom a dolgokat: Öttevényi…?
nem, az más!) …ott leltem bizalmasomra.
De már nem vagyunk barátok azóta.
„EJ, MAJD ELTARTANAK A KISMEDVÉIM!”

 

 

 

(12)

Este: kettős mérkőzés. Nagy szatyorral
jövök haza, de ahogy a gyepen
átvágok, „egy fél percre” leteszem,
mert élnem kell bizonyos alkalommal.
Ha majd lekaszálják, egész halommal
hever itt a – milyen? – virág. Nekem
két-két szál kell csak, mit kölcsönösen…
De ezt is elmondom, rendjén, azonnal.
Nem itt mutatkozik időhúzás!
Az a pár óra az! a rakodás,
tisztálkodás, dolgozás; minden más „jók”;
szó-váltások; újság és hanglemez;
a világ az!… míg végre este lesz,
és „csokraik” át- s átnyújtják a játszók.

 

 

 

(13)

Micsoda fordulatokat hozott
a bajnokság! S ha papírjait nézem,
elbámulok, hogy – már alig emlékszem…!
Pedig rajtam is múlt egy-két dolog,
(enyhén szólva). Az új: még csikorog;
de menni fog; és a végén egészen
olyan lesz, mint az előző; ezért nem
érzek komoly aggályokra okot.
Aztán s aztán. S: előtte s még-előtte.
Hogy „a több ezt-meg-azt így s úgy ütötte
ez-meg-az”; és min múlt, hogy „ki ki lesz”!
És mindent feljegyzek a papírokra,
eredményt és nevet megcsillagozva
– megérdemli, ha-mi különleges!

 

 

 

(44)

 
Interjú –
(a Nagy K. Kárty. Bajn. „edzőjével”)
 
„Nagyon szépen köszönöm a sikert:
tudom, milyen kétes eredetű.
Elég, ha rosszul jön ki egy betű,
és a hibát radír nem törli el;
vagy: örökösen törleszteni kell,
kilátásért… mert foltos a tető,
szüntelen veri… egy elmúlt eső;
nos hát, jóleső, hogy amit mível
– amit mivel mível? – az ember (ez
volt itt a »kötelező szellemes…«!),
ért(ékel)ik. De most – (nem, nem szabad
egy percem sem… nem, nem…!) csapatomat
kell megkeresnem. Ők nem kutyám-macskám!
Valóságosan igényt tartanak rám.”

 

 

 

Beszámoló egy ön-iszonyodásról

„Kedves Mr. Bierce; rom-épületek
látszottak már; nem volt mese: azonnal
csomagolni kellett; amit magunkkal
viszünk; egy-két bőröndöt lehetett.
Én, persze, nyomban versenyzőimet
kerestem; raktam őket, sebbel-lobbal;
a legérzékenyebbekkel! azokkal
kezdtem… Ők a legközelebbiek,
mondtam magamban. Bierce úr, válogattam!!
(Már kőoszlopok égtek odakint –)
S mert egyik-másik maradt volna: hagytam!
Ők tartsák itt a frontot… S még egy ing
került be… Egy ing! – Álom-iszonyatban
is arány, ildom s szempontok szerint…!”

 

 

 

Ahol Szerző tizennégy soron át „azonosulni” kénytelen egy témájával; s máris alig ér fel valamit

Most megpróbálok alacsonyról írni.
Nem „Alacsony”-ról! Hanem épp azért, mert
róla írni merészeltem, a gépem
jól „felpolcolják” barátaim: Így ni,
(e rímmel „rajtoltatnak”), és: Kibírni,
biztatnak még; „Alacsony is ekképpen…”
(Hogy mindent így csinál! mert nem növésben
– nemcsak úgy! – alacsony, de: kényszeríti
minden, hogy felkapaszkodnia kelljen…)
(S hogy nem csupán „mit sem tehet ez ellen”,
de… szóval hogy ezért ő: „Alacsony”.
Ezért ő: ő.) S ha már „éltem” nevével,
tudjam is, kiével… Hisz ő se szégyell
engem! (S most gépem „lepolcolhatom”.)

 

 

 

Egy kényszerű szerződésbontás életbiztosítása

Több szempontból is félek a haláltól;
egy híján mind ezt hadd ne részletezzem;
de az az egy, az jóvátehetetlen…!
Hogy el kell köszönnöm a koaláktól.
Ez nem oly edző-csere, mint akárhol…
S dehogy szabad „jelkép”-nek sértegetnem
létezésük… Mi valódi, ha ez nem?
Ez is nyugtalanít naponta párszor.
De tán egy CLUB a túli Adelaide-ben
igényt tart rájuk… ha ugyan Brisbane nem…!
Ily világ-hír nem marad Duna-parti.
Lesz, ahová csak nagy nevük kerül!
s „játszik”, valójától függetlenül,
„L.” s „Cs.”; lesz „több” a lap s pikk… Áll a parti?!

 

 

 

Leendő jegyüzérem monológja

„Tekintély kell, kérem, az esendőnek.
Majd ha az esemény után úgy érdeklődnek,
mint, mit tudom én, uram, mondjon egy
önöknél szokásos hasonlatot
– hát én, ugye, máris így jártam jobban.
Mondom, ha majd verekszenek a sorban,
egy-egy közelebbi ülőhelyért,
ha gomba-mód, zug-bukik… ugye, ért
engem, szóval, ha majd ön is bukik
rá, megtalálja, itt lefogadom,
a bozontos fülű, a furcsa mancsú
(– az ujjak elosztása! –) jegyüzért,
aki – mindjárt megmondom, mennyiért –
bejuttatja e kártya-bajnokságra,
a Nagy Koalák nézőinek sorába.
Tehát: ha elfogad zömök nyakába,
tisztelt uram, mert ez a dolog ára,
egy szépséges eukaktusz-füzért.”

 

 

 

Ahol Szerző hagyja, hogy „egy régi trükkel” rászedjék; az ajánlattevő hangjának sosem tud ellenállni

„Most tedd a legjobb helyzetbe a géped”,
kér kis barátom. (S ilyet még sosem kért!)
Meg is teszem. (S gyorsan! mert beirat még
…szóval, ahol a medveféleségek
„iskolázódnak”…) (Van ily tanintézet!)
„Most választhatsz”, így szól, „két – kettő vagy két –
lehetőség közt. Bár sajnos, mindenképp
te döntesz.” Ezt hogy érti, („Ezt hogy érted?”)
kérdem. És ekkor egy régi panasz
hangzik el: hogy mindig én mondom azt,
ami elhangzik… („Tőled van, medvéstől,
minden… Ami nem is minden!”) Hogy ezt ő
mondja! aki épp két lehetőségről
„Az mindig van! Választhatsz: két vagy kettő.”

 

 

 

(35)

Kis Barátom, épp most loptam neked
egy… nos, egy könyvből egy szép „Ne menj még”-et,
ezt mondja valaki a… vendégének;
s minek magyarázzam el a helyet.
De ha egy rossz a másik rossz helyett…:
– s mert a „titokkal” végül még megsértlek –:
erre te máris azt mondod, hogy: „Értlek”;
s én: „Jó lenne valami egyebet
tenni, nem mindig kettőspontokat.”
Szóval, eddig úgy nem mondtunk sokat,
ahogy… nos, ott, az olyan helyeken
némulnak el az elváló barátok
– de most ne sírj, az árt a koaláknak! – …
Majd akkor „Ne menj még”: ezt mondd nekem.

 

 

 

(20)

Riccardo del Turco: Figlio unico
 
Gyere, most táncolunk egy hanglemezre –
(nem kell ráállni! bár téged kibírna…)
(dehogyis azért, mert téged csak ír a
barátod! mért kell rögtön ilyenekre
gondolni…) Lépjünk; lépjünk egyet erre,
megint erre… (A Szegesincs Fakírra,
M. úrfira gondolhatnánk, a hinta-
székben! e ritmusért megirigyelne.)
Tudod-e, hogy sose nagyon szerettem
táncolni? Túl könnyen kimelegedtem,
vagy e fokon inkább csak átlépkedtem
volna… mindig jobban vonzott a teljes –
Nem hittem, hogy a táncból is „ilyen lesz”:
egy kis medve, kit a barátja felvesz.

 

 

 

Ezt a veszekedést később nagyon megbántuk, Ő is, én is

„Alulról szagolják az ibolyát…” –
Én még itt csak egy zöld radírt – felülről;
vagyis: fent. De – fentről? lentről? – felőröl
valami, radírporrá (?!), mi-nyomát
töröltetve velem… Mind kicsodább
leszek! S mind távolabb némely fenyőktől…
De néha duzzad velem egy erő-kör!
S nem is egy… Kettő. Nem adom alább!
„Ne csúfold” (ez ugyan ki!), „amit nem tudsz.”
S hogy: a zöld radír jószagú, hideg (?),
mint… az eukaliptuszlevelek…
(S „megállja” a trükköt, hogy: eukaktusz…!)
Én: „Te meg, ha nem jártál valahol…” s
Ő: „Csak várj, majd meglátjuk…! Kiszagolsz?

 

 

 

„Egyéb-szomorúság”. Ami szerencsésen kibékít

Tudom, őt már az a „mind kicsodább”
felingerelte. Mindig ugyanannak
szeretne? Mindenemben bonyodalmat
sejt? (Sejtjeim „bonyolódnak” tovább;
lebonyolítanak!) – Jól idelát
a… (honnét? Nem, nem! A „Kockás Haver”-nak*
adatai öröktitkok maradnak!)
Szóval: nézeget. S egy toronyszobát
szemlél egy könyvben; abból nézett épp fel.
(Mert: elégedetlen az írógéppel;
csak kattogást hall, nem hallja a „bármit”,
amit írok; EGY ÁTTÉTEL HIÁNYZIK!
mondja.) A toronyszoba… S ahogy széthullt.
Szédül… Nem, nem, mi nem járunk így végül.(?)

 

 

 

Ő már természetesen erről is tud; közösen tanácskoznak a válaszon

Neki soha el nem mesélhetem,
milyen gondolatokkal foglalkoztam
ma délután egy sugárúti buszban –
– elkobozná közjárműbérletem.
Ambrose, Robert Louis, Edgar Allan,
François, Borisz és a többi Roppant
járt az eszemben – mért ők?? –, s hogy valóban
jól vannak már, valótalan-jelen?
az jó? ha kész a tetszhetős halott?
s a készülés-különösségekért
nem sérül többé az élő személy?
(aki pedig: szeretett! igen: itt!)
(s: „Nélkülem ő majd hogy nem-létezik?”)
(s: „Én nem-létezni sem akarhatok!”)

 

 

 

A válasz

„ElŐször is: egyszer kis ő-vel írtál;
végül pedig: mi csak-s-csak örülünk,
ha te sokat foglalkozol velünk;
mert a »megvagyunk«-hoz így jön az »így már«.
Elég nehéz lesz kétszer ez a rímpár;
kérlek, értékeld, amit művelünk;
bizony, amíg te nem voltál nekünk,
nem töprengtünk effélék csínja-bínján.
S ha mi nem vagyunk mulatságosak
miattad, miért lennél te – miattunk?
S azt hogy érted például, hogy hiába
olyan szép a Kuckó búcsú-tisztása?
Ne szomorítsd a barátaidat! –
PÉNZT–BÉRLETET EZÚTTAL IS MEGHAGYTUNK!!”

 

 

 

Ahol Szerző enged „egy kérésnek”: lesz Záró   és a főszerepet újból Micimackóra osztják; Szerző művét az első bírálat éri

„Hát ebből majdnem minden kimaradt”,
mondja kis barátom. „Igen, amit
még nem írtam meg, az.” „Dehát van itt
rólam olyan…?! és saját magadat
sem túl előnyösen mutogatod…”
(Mutogatom magunkat, és alig
látszunk!) ilyen – s egyéb! – panaszait
jegyzem fel. És mind a hiányokat:
„Például, ahogy kinézegetünk
az ablakon…” (Hogy fél! a közelébe
se megy, nem hogy az ablakon kinézne –)
„…és minden úgy tetszik!” (Minden „úgy tetszik”:
ez benne van, mondom;) megegyezünk
legalább abban, ahogy befejezzük.

 

 

 

Záró  

A csomagolás napja; csupa zokszó
lehetne! mégis csináljuk vigan
(s így, rövid í-vel! Ebben, ugye, van
valami mulatságos?) – Tobozokról,
valami mulatságos tobozokról
meséltem Neked – (talán én magam
veszem át e szereped; tele van
úgyis mind a két „kezed” csomagokkal!) –
emlékszel? Bólints annyit csak, hogy: „M” –:
bízd rám, én majd megkülönböztetem!
És csak rágogasd tovább a fűszálat…
És majd, „ott fönn is”, találkozgatunk;
s ígérem: részemről csak mi magunk…!
Szólj, ha „valami jobb ötleted” támad.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]