A mennyezet és a padló
„Már nem lehetett bemenni az ebédlőbe. |
A mennyezet majdnem a padlóig ért…” |
(Bajomi Lázár Endre fordítása) |
„– Lehet – mondta a róka. – Annyi minden |
– Ó, ez nem a Földön volt.” |
Nyitó
Még jó, ha tudjuk: csak csomagolásra |
van módunk… De ritkán van mód egyébre! |
Egymást éri minden, hogy le ne késse; |
egymás által lesz egymás „sorolása”; |
|
dobozként dobozok dobozolása! |
vagy tükörként tükrök tükröztetése! |
– És így: tobzódások türtőztetése… – |
Micimackó, hogy fér ez koponyádba? |
|
Ugye, sehogy? Ugye, mi most sehogy
|
ülünk a tisztáson; Te hallgatod |
s én oktatom, hogy-mit-hogy-nem-csinált-más… |
|
S még ez az igen-szerényre-fogott |
tevékenység is hogy-s-hogy kavarog; |
még egy elhallgatás is: felkiáltás! |
|
|
Ívsor, közökkel
„…alakom rajzolják ki szépen, |
de tintával, mert úgy legolcsóbb.” |
3.) Iniciálé1.)
|
1.) Az események bőséges sodra (Ardos) |
csaknem mindnyájunkat eltölt; |
így lesz csaknem mindenki tlötle. |
Mondják: az események: egy mese kénye; |
|
2.) Írhatok, amit akarok: valami |
végül úgysem lesz másképp. Talán |
ezért írok, amit akarok, valóban. Nem |
tudom, miféle jótündér volt, akit |
lefizettem – „mint a mesében”; |
s miképpen? –, de már ez is olyan |
vagy ú. n. költőietlenül, |
kimondok, helyesen vagy helytelenül |
belső a rím! amikor az ember |
– ez is micsoda! – valamit un, |
egy kicsit amúgy hányaveti; |
dehát, ha teheti. Az ellen |
senki se tehet; az nem van, |
és nem lehet, és nem is lesz.
|
hangsúlyos; (mindenre megvan |
másodlagos, mit és hogyan szidsz). |
„melyek” majd nem leszel te, |
Aztán az ember kivicceli, |
hogy egykor egy vityilónál |
„a seholban tehát és a sohában”, |
ha az asztal tetején! ha az ágyon! |
ha magában! ha nem magában! |
eshetőségeket kizárva és remélve) |
– vagy csak felmondta! – a monológot. |
Nem mondhatni, hogy az orra lógott, |
ahogy haladt sorról-sorra; |
játszott a léppel, a mézzel. |
Csak a kép nem állt össze; |
meredt a sodrony-közökbe. |
És játszhatott – ahogy most játszhatok – |
ilyesképp: „Lenni ív-agy” (hányszor hívtak!) |
„nem, len” (ezt feleljem?): |
„Ni! Az itta?” (vagy: vissza! vissza!) |
„kérd, és: Akkor, nemes, be!” (vagy messze? messze?) |
„Al-élek” (így vág az agy, így a lélek!) |
„Hat űri bal-sor” (nem, mi a moziban a faltól…), |
„s a Mind: en-nyű!” (elég is ennyi.) |
És mire elnyű, lehet pihenni, |
de úgy, hogy nem érted, micsoda, |
s megkérded, mert ez a sora: nem |
olyasmi-e, mint a rosszul értett |
szövegben gyanított sajtóhiba? |
például egy fektetett nyolcas? |
De, akárhol hagy, akárhol vagy, |
ne menj bele bizonytalanjaiba, |
néhány olyan falat is széttoltál, |
melyek résén most kilátni, |
s hogy legyen legalább egy ilyen utalásnyi: |
a kép olyan, mint a Dáli. |
(Egy égő zsiráf nyí… de hagyjuk |
ahelyett pedig, hogy itt mormolódok, |
rendberakhatnám valamelyik asztalfiókot…) |
Ugye, valami mily kegyes irántunk? |
Működik a májunk. A szájunk. A szánk. |
A mánk, toronyiránt. Akárha |
pontot döfnék a papírba: kibírja, |
csak a körbe-nyíló körsugarak |
meg ne ártsanak! Mert, minden látszat |
én pedig nem vagyok nagyon kollokviális; |
agyára, kezére, aranyerére, |
anyagi erejére, hanyag delejére, |
higany-belejére (ha van!)… |
Mintha merő gépszalagfesték s tinta |
lenne, amire támaszkodhatom. |
Kinyitom a rendezett vagy rendezetlen |
elaludni! Valamit eldadogni; akármit; |
„Királyfi, te igazából az olcsóbb |
csak léted drágaságigézetében |
a választékosabbakat követted. |
(És már az ilyen szó is mily emésztő.) |
De, ahogy őszintébb lehettél, |
kiderült, eleged van ebből. |
Vagyis: már ennyi se derült ki. |
Ami csak volt, nem tudod kitörölni. |
mondta a disznósajtnak a vegyesfelvágott.« |
Így hordtad vegyes kifinomultságod, |
mit a darab végén összekotorni |
– bíztál-e benne? – megérkezett Tinbri: |
mint ha meccslabdák után jön a Forti!” |
De hogy a végsőkig ne bölcselkedjünk, |
mint a haldokló operai hősök, |
a szavak inkább szóljanak felettünk,
|
majd csak elnyomják egymást, ha erősek: |
párja a sokkal rútabb finiciálé; |
nem is kérdés, a kettő összeáll-é. |
Inici, finici; s az ember mennyire nem is hiszi. |
Mert vagy az ini-fini-cini, |
sőt, vagy a cini-ini-fini sok.3.)
|
|
(S hogy én…? Engem e szint csak elhagyott. |
Én „szomorú” vagyok és jól vagyok.) |
|
|
|
(3)
Mint aki elindul egy uszoda |
ötvenméteres nagymedencéjében, |
hogy a szemközti falhoz odaérjen, |
s dehogy hiszi, hogy nem jut el oda; |
|
eszébe jut prágai rokona, |
s prüszköl egyet, bizonyításaképpen, |
hogy –: szóval épp e „hogy” az, amiért nem |
töpreng tovább. Egyensúlyviszonya |
|
kívánja így. Lehunyja a szemét, |
vakon halad a kizárólagos |
csendben – lélek sehol! – (vagy vízi zajban). |
|
De ha látná valaki is: miképp |
ferdül az a pálya! hogy oldaloz! –: |
látná és tudná, „itt valami baj van”. |
|
|
Az idézőjelek felcserélése
„Ébredek: csöndben. (Túli?) álmon? Az |
talán; terhével mulasztás minden; |
szembesít ébren majd haldoklása. |
Talán hortyogok halálig. Már most |
tudom. Ébredtem? Nem mindeddig, ha |
álmodom, csakis ezt. Mindent mint. De |
–: veszettkutya-a-trágyadombon-mint. |
Elhagyottan, szégyenben, koszban, bűzben |
halni, megrokkanva gyönyörtől: késő! |
Fájni, megbánva örömöt, s örülni: |
kéjeket (elmulasztott!) szürcsölni… |
Szaladnék és fölriadnék: végtére |
csontjaimmal a’ koccint bőrömben! és |
tagjaim megrázza: vénülés! Hogy |
most…? de egykedvűn… Folyton aludtam. |
Lövések a! (Fütyültek körül.) Fejem: |
vagy? Ásni sírt, vagy őrizni disznót, |
hajkurásztak engem, ha is akkor… még |
átéltem, vetítővásznon, mindent. |
Igaz, így szégyenlem, akárhogyan. |
Volt? Kevés mind, serkentőnek, álomból… |
Apám-anyám meghalt, pusztult ember |
százmillió, világvihar – két! – dúlt, |
feszített, forrt, kavargott belül minden, |
robbant (sose volt túl-erős kazánom!). |
Akármi: szenvedés volna. Fölrázott |
balgaság vagy, bölcsesség! Közben – ha! – |
(helyett?) külső, a nyílt szemem: benső |
denevér-minta – szálltam sötétben, |
éjszaka írtam, délben szunnyadtam; |
élni, tenni bírtam? Nem, elzsongított |
és vattába pólyált asszony-kormány, |
mostanig fogva süvölvény-kortól. |
Hogyan? tudom is… nem dohányfüstben |
írtam fél-ébren versemet, ezernyi |
velem történt. Csak tettem se-semmit, |
forogtak álmomban (mint!) látványok, a… |
Életem teljes: átbóbiskoltam; |
|
(5)
Ha nincs, azért nincs kedvem semmihez |
– semmi egyébhez! ezt: megszorításul –, |
mert mindenhez mindjárt valami társul, |
hogy azt ne mondjam: az előzi meg. |
|
A céltáblán a fekete tizes |
így fehérül, ki-ki találatától, |
így lesz – milyen? – így lesz „eleje-hátul”; |
s ez még mindig: csak a „tökéletes”! |
|
Akkor a többi? Minden csak a többi! |
Dehát akkor mi értelme kikötni |
a szigorító „semmi egyeb”-et? |
|
(Hol az ékezet!?!) Mintha nincs szíved |
– olyan ez! – utcai koszba kilökni |
utcai koszon élő verebet. |
|
|
Egy konstelláció megpályázása
Köszönöm, hogy számos zöldnövény testvérem közül |
A rendelkezésünkre álló hazai termesztésű zöld- |
növények közül egyike vagyok a legigénytelenebbek- |
nek. Kelet-Indiából származom, kiterjedt családom |
sok szép változattal büszkélkedhet. |
Minden változatom télen 18-20 C° egyenletes hőmér- |
sékletű helyet kíván. A fényigényes növények közé |
tartozom, kérem a világosságot. |
Huzatos helyen leveleim lehullanak, ezért hálásan |
veszem, ha szellőztetés előtt a légáramlás irányá- |
ból gondos kezek elvesznek, és arra a rövid időre, |
amíg a légcsere tart, valahol huzatmentes helyen |
meghúzhatom magam. Nyári időszakban azonban az ár- |
nyékot kedvelem. Szeretném, ha a kedves Növénybarát |
a tűző naptól is megvédene. Nagy örömem telik ab- |
ban, ha a leveleimet vízzel megpermetezik. Hálás |
növény leszek, ha olyan földkeverékben élhetek, mely- |
nek összetétele lombföld, trágyaföld, tőzeg és homok. |
|
(7)
Úgy elfelejtem a részleteket; |
egy viccet nem tudnék jól elmesélni. |
Például van egy ilyen „éhezési” |
– prágai – alaptréfa. Nem szeret |
|
(ez a lényeg; s – mért!? – csak a lényeget!) |
az adott illető semmin sem élni, |
vagyis: nem szeret meg; s nem is reméli, |
hogy rész-táplálékot még megszeret. |
|
De hogy közben mi történik? amíg?
|
(mert addig – s ő maga! – ezt-azt körít |
a kicsontozott szuper-micsodához!) |
|
Erre nem emlékszem, nem is tudom |
jól elmondani, bár van alkalom |
– ez s most! – Csak máris várom, hátha mást hoz. |
|
|
A levezethetetlen
|
MINDEN TÁVOLSÁG VÉGTELEN, HA VAN MI KÖZT. |
|
|
MINDEN TÁVOLSÁG, HA VAN MI KÖZT. |
|
|
(6)
Ha a nagy táskával elindulok, |
akárha megrakodva, mint a málhás, |
irigylem, kinek közelibb a málnás |
(már ha a végén épp – málnát hozok |
|
haza; és félúton látom: tocsog, |
szotyog, zacskója táskaalj-elázás |
ellen rég nem véd), s azt hiszem, talán más |
– másképp csinálná, és én sem fogok |
|
–: mit nem? Hiszen így is oly egyszerű! |
A várva-várt (mert várva-várt!) lakásban |
az ember lekuporodik, magában |
|
(így máris mi sem idegesítő!), |
és tisztogat, gonddal-kutyafuttában; |
új hazaszállítást készít elő. |
|
|
Posztumusz játékszelvény
|
|
1 x x  x |
|
 x 1 x  1 |
|
2 2 2 2 2 |
|
|
|
|
(4)
Ha majd csakugyan megkopaszodom, |
nem akarok parókát hordani; |
a kezem se lenne az igazi, |
ha-mikor ál-hajam igazgatom. |
|
Így lenne „mű” lassan minden tagom… |
S ha szerencsés volna a „hajdani”, |
kezdene remekműbe hajlani: |
alig maradna hibaalkalom. |
|
Az alkarom nem fájna gépeléstől; |
és „hajtani” se kellene: szeszélyből, |
rendelésre, „mihez-kezdj-magaddal”-ra. |
|
Altatóm…? Kávém…? Csuki-nyiti Szézám, |
forgóajtód megdermedne, ha műszám |
– álkulcsban s egyfolytán! – fakadna dalra. |
|
|
Mottók egymás elé
„Te a halálé vagy, zarándoka az árnynak, |
ki bátran indultál, kapudat megtaláltad |
|
De én, jaj, itt vagyok a fényben és hitetlen |
feledve önmagam, jajokba fúlva lettem |
|
(Kosztolányi Dezső: Csáth Gézának) |
|
|
|
|
„…akkor a verőérre a seb helye |
előtt nyomást kell gyakorolni; |
…a szív és a seb közötti részen |
kötéssel (nadrágtartó, harisnya- |
kötő stb.) össze kell szorítani.” |
|
|
|
|
(Te sohase-jövő és sohase-beszélő, |
várlak ma is, halott, e hosszú és e késő |
|
Mert mészfehéren ég távolban a hegyoldal, |
s befestve a falam a bandzsal, csorba holddal |
|
Alvás; ha a légzés szaporasága |
|
csökken és a szívműködés akadozik, |
|
erős kávéval kell a szívet izgatni. |
|
(Nem kell-e szólnod, mondd? Nincs semmi hír amonnan, |
hol fejfa és kereszt elvész a sűrű lombban |
|
Én tudtam, hogy közöny s merev csönd van az éjben, |
de hogy ilyen soká tart, azt most meg nem értem |
|
Könnyű: hűs borogatás. Sínek helyett: |
|
lécek, esernyő, botok, keménypapír. |
|
Halvány arc esetén a testet |
|
dörzsölni és kefével ütögetni. |
|
(Alvó, emeld lassan nehéz és hosszú pillád, |
s a végtelen felé táguló nagy pupillád |
|
Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom, |
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon |
|
A szájat és a torkot tisztítsuk meg az iszaptól, |
|
homoktól stb. Izgatószerek – pálinka, kávé. |
|
Visszatértekor adjunk erős, forró kávét, bort. |
|
(Így látlak mindig én, édes, fiatal orvos, |
fehér köpenyben, a kavicsos és porondos |
|
De jöjj akárhogy is. Vérrel, sárral, te lélek, |
férgek gyűrűivel. Ha a láttodra félek, |
|
Csillapítsuk a vérzést, kerüljük |
|
a szennyezést, távolítsuk el |
|
a seb környékéről a piszkot, |
|
a sebet azonban ne mossuk ki, |
|
(Szemedbe bámulok és csellel kényszerítem |
kezedbe a kezem és a szívedre szívem, |
|
Igen, eléd megyek és régi orvosomnak |
csuklóm odanyújtom, hogy vizsgáld meg, mint szoktad, |
|
Kenyérdarabok, puhára főtt burgonya, |
|
zsíros ételek, olajos vagy nyákos |
|
Viszerekből sötét vér folyik, |
|
(Lásd, itt leülhetnél. Nincs bontva még az asztal, |
kávé, dohány és rum vár mérgező malaszttal |
|
Halkan beszélgetnénk. Elmondanám, mi történt, |
s fölfedném szótalan a fájó, néma örvényt, |
|
Levágáskor ne engedjük a testet |
|
Helyezzük a testet hassal lefelé |
|
(kérlek kiáltozván, és íróasztalomra |
fantasztikus lázban görbedek lehajolva, |
|
Hisz a semmit tudod, gazdag, végzett, hatalmas, |
ki célhoz értél már, kell, hogy valamit adhass |
|
A szerencsétlenül járt embert száraz bottal |
|
vagy száraz kötéllel kell húzni. |
|
A segítségnyújtó ember legyen tökéletesen |
|
elszigetelt – pl. azáltal, hogy valamilyen |
|
fa, porcelán, műanyag tárgyon áll. |
|
És most lásd a cím alatti két mottót. |
|
|
|
(8)
Csaknem kétezerötszáz oldalon |
követtem bizonyos U. (nem Ulysses!) |
kalandjait; mondhatni: visszavittek |
az egyik végpontról a másikon |
|
már képzetes végpontra. (Nem tudom, |
így az „U” – s főleg egyik vége! – mit fed.) |
De egy kis ügyességgel kivetíthetsz |
magadból ezt-azt; árnynak a falon: |
|
ily alkalmasak a sokféleségre |
(s hogy igen: általam is), én cserébe |
|
– mert csak az adok-kapok-viszonyok |
„U”-ja nem bumeráng-út! – annyit kérek: |
kaland-úton untig hadd zsákolok! |
|
|
Evian! Emlék egy sí- s más-korszakból; lifttrónbeszéd
Weöres Sándor, ha te vagy Toni Sailer, |
|
hadd legyek én Jean-Claude Killy! |
|
Bár tudom, nem nagyon illik |
ilyen hasonlat, mégis kérlek, szállj le |
|
sportra-mosolygásod magaslatáról, |
|
és annyit mondj: „Kedves Dezső” |
|
(már e név is mily büntető!), |
„nem kívánom tőled, hogy visszatáncolj, |
|
de néhány más jeles név jobban ill rád, |
|
ezt én mondom, a Bon Dieu. |
|
Legyél te, mondjuk, Bonlieu, |
vagy ne feledd kedvencedet, Perillat-t, |
|
kit gyászolván magányosan bolyongtál, |
|
mert egy slalomot elbukott, |
|
s nem nyert aranyat Innsbruckott; |
köss ki talán Mauduit- s Melquinod-nál, |
|
vagy kísértsen lécén, ha-mit te tólsz el |
|
említsem-é? vagy Viollat-t?), |
a nagy tálentomnak indult kis Orcel!” |
|
|
(9)
Ha valaki tévedésből leköp |
– s nem is olyan biztos, hogy tévedésből, |
csak te, mint az a királyfi, egyébről
|
s inkább másról tudsz bűneid között –, |
|
ha az ilyesmit el nem kerülöd, |
kérd utcáid platán- s más-fás egétől: |
fröccsentse jussod akármely verébből; |
ne gyűrűzzenek szellemi körök. |
|
Akkor legalább beszélgetni nincs mód, |
amíg kicirkalmazzák rád a mottót; |
s a Nagy Purgó is vigasztalva int |
|
– ha ott is csak a gönc forog a dobban…! |
s te, mint egy jobb vegytisztítószalonban, |
megvárod, hamiskásan, odakint… |
|
|
Az interjú
– EGY ALSZÍNHÁZ? EGY ÁLSZÍNHÁZ? EGY BALSZÍNHÁZ? |
EGY BÁLSZÍNHÁZ? EGY BELSZÍNHÁZ? EGY BÉLSZÍNHÁZ? |
EGY CÉLSZÍNHÁZ? EGY CSALSZÍNHÁZ? EGY CSELSZÍNHÁZ? |
EGY DELSZÍNHÁZ? EGY DÉLSZÍNHÁZ? EGY DALSZÍNHÁZ? |
EGY ÉLSZÍNHÁZ? EGY ELSZÍNHÁZ? EGY FALSZÍNHÁZ? |
EGY FELSZÍNHÁZ? EGY FÉLSZÍNHÁZ? EGY GAELSZÍNHÁZ? |
– Pssszt! Alszik az egész ház! |
|
(10)
Jó volt, hogy az egész oly egyszerű. |
És előidény is volt! nem nyüzsögtek |
a szomszédok. Alkonyodott, hűvös lett; |
és kiültünk. Pár fehér fal, a fű, |
|
két szék közt a műanyagtetejű |
asztal; és körülöttem s körülötted |
bizonyos virágok bepöndörödtek, |
és nem látszott, melyik milyen színű. |
|
Így nem látszott volna a kártya-szín se |
„játékosaik” elé kiterítve; |
és nekem jó volt, hogy csak ülhetek. |
|
Mert: csak! Ennyit akartam volna mindig! |
se „vallás”-ig nem jutni el, se „szín”-ig, |
se „szint”-ig; de ki se terítsenek! |
|
|
Kis „Tartalom” az „Ívsor…”-hoz
(3) … ahol Szerzőnek végülis csak az a medence a fontos, melyben egykor úszhatott –
(5) … ahol Szerző úgy érzi: ő bonyolít túl egyet-mást –
(7) … ahol szintén nem az éhezőművészség a lényeg, hiszen ez –
(6) … hiszen ez, íme – az egyébként nem falánk! – Szerzőtől távol áll; de az a táska –
(4) … ahol Szerző ügyeskedik, de – a neki lényeges kérdésben – hiába –
(8) … ahol kiderül: Szerző egy hosszú könyvet fordított; ravasz befejezés –
(9) … itt az egész dolog ravasz; de –
(10) … és végül: ahol Szerző nagyon szeret „kártyázni”, elsősorban azonban szeret, s csak másodsorban kártyázni; máris ld. (5)!
|
A játszmakereső (I.)
„…érezte ezen az… estéjén, hogy |
a sors különös kegyeltje. A fövenyt |
csontok és hajóroncsok borították… |
A maga részével most ő is hozzájárul |
ehhez; ő is itthagy valamit, ami… |
…Addig bement az irodába és |
bejegyzett valamit az erre a célra |
Ahogy az állítólagos kőtömb |
tartalmazza az állítólagos szobrot, |
segítségével le kell hántani róla |
az állítólagos felesleget: |
|
úgy – vagy nem úgy – e játszmagyűjtemény, |
amelyből én még külön is, |
tartalmazza a csuklós szerkezetű, |
gyönyörű romboidalakzatot |
(sötét huszár a4, f6, világos |
vezér c5, huszár c3, gyalog e4, futó g5), |
(körűle úgy letisztítottam nyomban az állást, |
mintha elefántcsontot preparálnék!) |
tartalmazza a Purevzsav királyát |
romfalba szorító kettős f-gyalog |
otromba csontmozsártörőjét, |
Robatsch összeomlásba áthanyatló, |
lávahűdött támadásának esetét. |
|
(Egy régi játszmakeresőből) |
Kockapohár, koponya helyett
„Amikor az első ütést mértem partvisnyéllel a karácsonyfára, |
úgy láttam, a kis ezüst medve eltűnik az arany medve mellől, |
zuhan a zúzódó ágak között, és akkor, ezt most nem mentségemre |
mondom, Mr. Bierce, oly érzés fogott el, hogy további ütéseim |
meglehetős rendszerességgel záporoztak, és szüneteik sem hoztak |
megnyugvást; nem is tudom, mire föl hagytam abba; abbahagytam. |
Csak akkor derült ki, milyen helytelenül következtettem az ezüst medve |
sorsát illetően; mert a miniatűr villanyvezeték gubancából |
kiszabadított ág-roncsok alatt, dísz-törmelékek, angyalhaj, habkarikák, |
ezüstjégcsapok és boák között, valamivel a későbbi ütéseim egyike |
nyomán szétzúzódott arany medve fellelhető maradványaitól |
odább, megtaláltuk épségben. Rátérek nyomban, |
mit csináltam ezek után az ezüst medvével. Hogy mindig közel |
legyen hozzám, és ne legyen egészen egyedül, amíg nem lesz megoldás, |
nagyalakú cigarettásdobozba tettem és íróasztalom |
legtöbbet használt bal felső fiókjában helyeztem el. |
Elaltattam téli medve-álomra, és tavasszal sem |
ébresztettük fel, azt gondoltuk, majd csak akkor, ha – mint |
fentebb említettem; bár nehéz lett volna megmondani, mi lehet |
itt a megoldás. Persze, a következő télen, díszvásár idején, |
kerestünk, de nem találtunk efféle medvéket; de ha találunk is…? |
Tizenegy hónap múlva nyitottuk ki végül a dobozt, |
amikor, más megoldás híján, úgy gondoltuk már, legalább megnézhetjük |
lakóját; és kettétörve, illetve a kis ezüstkoponya alapjánál |
több apró szilánkra törve találtuk. Megállapíthatatlan immár, |
melyik fiókhúzáskor történt; szerencsénk volt még így is, |
mert az arc – a pofácska – két fele teljesen ép maradt, és a törzs |
is ép; vattával kitömve összeragaszthattuk. Most csak a koponya |
említett alapi része hiányzik. Ez azonban nem tűnik fel, |
mert az összeragasztott ezüst medvét vattába ágyaztuk, |
így került vissza a cigarettásdobozba, melyet |
ekképpen teljesen betölt; a szeme alig látszik |
a fehérségből. Most, amikor ezeket a sorokat írom, |
egyvalami legalább bizonyos, Mr. Bierce: ezentúl |
nem vádolhat senki már a papír meg az indigó |
(ezek az én foglalkozási eszközeim) elővételéért is |
– nincsenek jogi ismereteim – pótlólagos gyilkossággal v. öléssel |
(a papírt meg az indigót, ha még nem említettem volna, |
ott tartom a bal felső fiókban, és múlt karácsony óta |
meglehetősen termékenynek bizonyultam). |
A többi az én dolgom; és két idézőjelé, |
amíg nem lesz, azúttal majd az én számomra, »más megoldás«.” |
|
Még valamit Virág Benedeknek
Megszerezhetem magamnak azt az örömet, hogy |
leülök és írok. Mindenesetre: nem gondoltam volna. |
Nem volt mindig öröm, ha – és itt igazán akármiféle |
időkre gondolhatok, évszakoktól és életkoroktól |
függetlenül – sétálni mentem, például, nem volt |
az sem mindig öröm; bonyolultabb, persze, ha olyan |
helyszínekre térek vissza, mint mondjuk az új |
Erzsébet-híd környéke, ahol nem így húzódtak, vagy |
egyáltalán nem is húzódtak a ház nélküli utcák, |
a Tabán parkjainak útjai másképp vezettek, de |
arra a retekre sokáig emlékezni fogok (és csupán az a |
hamisítás ebben most, ebben az örömben, amit |
magamnak okozok, hogy például leülök és írok, egyebek |
között, az említett retekről, hogy nincs mód |
elfelejtenem, hogy nem lenne módja, ezt a |
nem is tudom már, miféle retket, amit ott vettem |
a Döbrenteinek nevezett utcában, ahol akkor is házak |
álltak, most is, és keresztülvágtam a ma már |
másképp alakított parkon, besétáltam a Tabán az idő tájt még |
másképp vezetett – vagy vezető; vezetett vagy vezető: mindegy – |
útjaira; leültem, kezemben, a zöldségeszacskóban, a retekkel), |
[MOST, HOGY EZT ÚJRA LEMÁSOLOM, AZ EGÉSZRE NEM EMLÉKSZEM MÁR, |
VAGY AMI ROSSZABB: MÉG EGY KICSIT, VALAHOGY] – |
amelyet, azt hiszem, képtelenség, hogy ott ettem volna meg |
vajaskenyérrel; nem, a séták sem okoztak mindig örömet, nem okoztak |
a séta közben támadt gondolatok, és most is támadhatnak ilyen, |
bonyolultabb vagy egyszerűsített emlékeim. |
De legalább a jelen, a jelen, a jelen [???] – |
hogy nem kell, amit akkor lehetett: vigasz ez, hogy nem |
lehetséges, amit valamikor muszáj volt. |
[EZZEL KB. MOST IS EGYETÉRTEK] |
|
Bukolika; kedd
Most ellenőrzöm azt a hat citromot, |
mely a pénteken vett hét citromból megmaradt; |
nem penészednek. Holnap folytatom |
|
Az egyetlen elfogyasztott citrom az ünneptömb második |
napjának hajnalán került teába, amikor |
– öt óra tájt? – gyomorpanaszra ébredtem, |
és csak sokára jöttem rá: ez az a bizonyos „tavaszi”. |
|
Ez az a bizonyos; évről-évre megjelentem vele |
a kedves Sz. doktornál az Attila úti rendelőben; |
ősszel, tavasszal; évszakváltozáskor. Most azért egyszer talán |
rászánom magam általános kivizsgálásra is, amit újabban mindig javasol. |
|
A kedves Sz. doktor! a kedves Cs. doktor! a gyomorpanaszok, az influenzák, |
az egyéb panaszok! Kedd van, az ünneptömb negyedik, utolsó napja. |
Rövid hét következik. És most összegezzük, mi maradt |
(jégszekrényben vagy kívüle), elfogyasztandó, szerdai eleségül ilyen mód. |
|
Almakompót; kakaós-lekváros lepény; sajtos ropogós; narancsok |
(hatból öt); és ehetnék a (főételből) is. |
(Hétköznap ritkán rontom el a gyomromat –) |
|
Egyáltalán: ritkán rontom el (mit). Megyek retekért, újhagymáért, |
borért, kenyérért, tejért, sörért, hegyes erőspaprikáért az ünnepekre. |
S ha mindez így van, miért tegyek elhamarkodott kijelentéseket? |
Mintha nem a „bizonyosaké” lenne úgyis az utolsó szó! |
|
|
„S gyorsan, anyám? mert nagyon sietek? hova??”
(kb.: III. […] Nem, nem!) |
|
Ezerkilencszázhetvenkettő február kilencedike, szerda délelőtt |
kilenc óra harmincöt perc. (Dolgozzunk, ahol lehet, kerek számokkal.) |
Miért izgatom fel magam, tíz perccel indulás előtt? Még tíz |
percem van, itthon, és ha nem érzem is nyomban utána: tudom, |
felizgat majd. Miért ülök le megírni ezt? (mit?) Természetesen |
felteszem magamnak a kérdést. Mégis, leülök, megírom, remélem, |
kész leszek kilenc óra negyvenötre. Szerencsére tízre hívtam a taxit. |
|
Vagy mindezt talán nektek mondjam el gyorsan – a telefonba, nektek? |
(Még van hét-nyolc percem itthon, és a beszélgetés mindig felizgat. |
Feleslegesen felizgat. „Csak azért hívtalak benneteket most, mert |
mire hazajövök… neki akarok állni… Hát akkor búcsúzom, |
átveszem…” És átveszem egyikőtöket a másiktól, a telefon tulsó végén.) |
|
Viszont gyakran felhívlak titeket, senki sem mondhatja… |
És nem is mindig ilyen röviden, ahogy most módom lenne rá |
(öt-hat perc). Jobb is, hogy leültem inkább… bár tudom, felizgat, |
és talán a taxit is jobb lenne lemondani; az izgalom |
jelei később ütköznek ki, hirtelen bizonytalanság fog el; és egyéb. |
|
„Átveszlek” titeket; „átvesztek”; olykor a férfihang jelentkezik; |
néha már-már az arcot látom, a hetvenhatéves |
arcot, ahogy a lift tükrében, igen, amikor a lift visz fel hozzátok |
az ötödikre, ahogy ott látom az arcom, nemsokára harminchatévesen: |
„Valaki elindult előttem ezen az úton, valaki, aki majdnem én vagyok, |
és olyan nagyon nem én, ahogy csak lehet…” (És az leszek.) |
|
S olykor a női hang… (És itt valóban az életkorokra |
kell csupaszítani a dolgot; kilenc óra negyvennégy.) Már negyvenötben, |
mindjárt a háború után, levittetek nyaralni… A női hang |
búcsúzott el tőlem; néztem „utána” a szerszámkamrából, a háziak |
oda zártak, mert nem akartam egyedül lenni és sírtam. |
Furcsa, hogy lassan én is annyi leszek, mint ő (Te) akkor, |
kis túlzással harminchat éves. Furcsa, hogy azt az eső utáni nagyon zöld |
(gondolom: kertet) mindenféle tíz percek kamraablakain át ma is látom. |
|
|
És most nézzünk valami mást
És most nézzünk valami mást; mindig ugyanazt. |
Évszám. Iskolaév befejezése. Egy íj, egy nyíl |
(vettük-e? ott volt lent); egy barna gumilabda; |
hajigálós karikajáték (kard alakú elfogópálcák, |
színes hajlított-nádak). Mi még? a leutazás, |
hét végén. Valaki visszamegy a vasárnap esti |
vonattal; levelet írok Valakinek (a másiknak). |
A diófa (diófa?) alatt; virágokat küldök a kertből. |
(Barna virágokat?) A labdával – a barna |
labdával! – (már hétköznap) egyedül játszom |
a kertben, a fák közt, mindig tetszés szerint |
kijelölt kapukra. (Hét éves vagyok; helyesebben: |
erre és a játékszabályaimra nem emlékszem.) |
Elszaporodnak a zárójelek; ilyen mennyiséggé |
lesz minden. És mégis: biztosítatlanul. Úszni |
tanulok (biztosítatlanul!) a háborgó vízen. |
(S ez ellen háborgok! akkor!) A nádas mellett, |
mely akkor még megvolt. És szabadúszó-igazolvánnyal |
távozom (aláírta az Öreg Főnök), a villasori |
kerítés kapuján át, ahová akkor még nem |
egy autós-társasüdülő száradó ez-azai alatt |
kellett végighaladni a kerten. Megyünk a salakos |
teniszpályák mellett; a védődrót szakadozott. |
Gyerekújság (az egyetlen ellenérték, távozáskor!) |
a vasútállomáson. (Később, ugyanitt: – később |
ugyanitt! –: egy sportújság, egy elmulasztott |
elköszönés.) Az állomás kavicsa, az ottmaradók. |
Régebbi strand- vagy üdülőhelyi divat; 1946–49 táján; |
ilyen öltözetek maradnak ott. Csak úgy: |
ilyenek. Most már csak: történetesen akkor, ott. |
|
Idők egymás elé
Ilyesféleképp nem akartál el- |
menni, mikor szinte őrültség volt, mikor |
nevetséges lett volna nem (és őrültség! |
a kert; augusztus, csípősödnek a reggelek; vásznak, |
vitorlazsákban; hónod alatt a bummfa; |
vörös terméskövek; a hajótest |
oldalának nekilottyanó víz) – igen, nevetséges, |
ottmaradni a kertben, ottmaradni a parton. |
De mikor neked… még ennyit se mondhatsz, |
idézőjelbe se teheted. Aztán |
a hajót eladták, a kertet a házzal |
(a ház nélkül) eladták. Lám, |
elmentél-e aznap; melyik nap; ehhez |
napról kellene tudnod valamelyest; |
de csak egybefolynak, csak egybefolynak! (A |
hajótest oldalának nekilottyanó víz; |
vörös terméskövek; hónod alatt a |
bummfa; vásznak, vitorlazsákban; és egy |
hely, egy időpont, egy napszak; egy lámpa |
fénye a poros orgonabokrokon át a kerti házból.) |
Az az-előző és a meg-utáni. És ha most |
ebbe mint egy megoldandó feladatba – |
– nem mondhatod: „veted magad”. |
Marad hát, hogy: egy megoldandó feladatba. |
Marad hát, hogy elmentél vagy maradtál. |
|
Zárójeles mennyiségek
Valami sokkal egyszerűbbet akartam elmondani. |
Amit lehetetlen olyan egyszerűen; ami |
– így derül ki – olyan egyszerűen: nincs. |
(Lám, így is csupa gondolatjel, pontosvessző, |
kettőspont az egész.) De hogy mindezeknek huszonöt, vagy |
legalább huszonhárom éve… És az |
akkori szorongások ma már szinte megnyugtatások, bár |
ez szintén nem biztosít semmit a jövőre. |
Hogy ott mentek az öntvénybeton járdán |
az „alsói” állomás felé. Félköralakban |
kiszélesedett az út, valamivel |
az „Élelmiszerkiszerelő” üdülője előtt. |
(De a kőpadok a régiek voltak, feleslegesen |
masszívak és feleslegesen cirádásak.) Kiszélesedett |
az út a beperdülő levelű gömbakácok alatt; a poros |
orgonabokrok tövébe szemeteltek. Igen, |
a tömör kőpadokat nem említette (a tamariszkuszok alatt!), |
de másutt már beszélt a bástyaszerűen kiképzett |
öbölről, ahol úszott egyszer vagy nyolcszáz tempót. |
Később oda hullt az őszibarackhéj. |
(Oda, vagy csak a fák alá.) Az akkori |
szorongások huszonöt vagy huszonhárom |
biztonságos évet határolnak. Még arra is |
emlékszik körülbelül, mifélék. (Miféle szorongások.) |
S bár semmi biztosíték a… de ha bekövetkeznek, sem tagadhatja: |
valamit enyhít a dolog fájdalmasságán, |
(semmit sem enyhít rajta), az a huszonöt |
vagy huszonhárom – ne is mondjuk: viszonylag és szorongva – |
|
Ahogy mondják: na és ha…
Én majdnem mindig irtóztam, hogy valamiről beszámoljak, de |
ha valami másról számolnék be, attól még jobban – |
nem is helyes a szó, mit csinálnék. Viszont ha meggondolom: nem |
mindegy-e, úgy értem, végülis nem ellenőrizhetetlen-e a különbség, |
ha például azt állítom – ezt is másképp kellene kifejezni –: |
a végre megnyílt kertmi – kertmozi neve, ott: – befejezhetetlen, |
ld. irtóztam. Ha tehát azt mondom, a Budai Kert-Mozgóban, |
amely nem is „végre” nyílt meg, máris el(lent)mondásokba |
keveredem, az idén megnéztünk két; vagy az idén sem mentünk el. |
Ha azt mondom: az idén sem ültünk be egész nyáron egy kertvendéglőbe, |
az idén – bezárt – sem söröztünk a Várkert Kioszkban, az idén |
nyáron egyetlen egyszer sem vettem újságot az Erzsébet-híd tövében |
– „újságos elköltözött”, de ez nem „röktönjövök”, ez végleg –; |
ha azt mondom, felesleges kilókat szedtem fel a Mirelite-barátfülétől, |
vétek a vágyva-vágyott reklámhivatások ellen; holott meggyőződésem: |
az isten-profija-értéket helyes ellensúllyal csak ilyesmi mérné föl! |
(Tehát: De: Áttérve A Hideg Mirelite-Ebédekre Mindent Remekül Leadtam!) |
Ha tehát mindezt elmondtam, ez még korántsem „mindez”. Mert a mon- |
danivalók ürügyül használják fel egymást; ürügyül önmagukat; mert |
a mondanivalókat ürügyül használom fel; mert a mondanivalók |
– lásd: szerző reklám-hitvallása! – nem is valók mindig elmondásra. |
Mulatságos: nem kellene-e, minden külön igyekezet nélkül, ami |
máris el(lent)mondás, arra törekedni, hogy – íme, nem is érdemes |
befejezni, íme nem is érdemes elkezdeni, csak épp a közepén nem lehet |
abbahagyni a mondatot – és, tulajdonképpen, egyebeket se; |
de itt már valakit idéztem: „Mit csinálnál helyette?” még hogy! |
|
Egy nap haladék; és – egyelőre – könnyű lebonyolítás
Egy nap haladékot – melyre, kiderült, nem is volt olyan |
élet-halálra (nem arra volt!) szükség – kaptam azon a már nem |
tudom pontosan, miféle délutánon, amikor a F…bíró (Farkasbíró; |
vízivárosi) utcai doktoromhoz (hehehe! utcai doktoromhoz, ez nem rossz) |
bizonyos panaszokkal („Rackajuh ez, mondta Jacques”) mentem el, |
de csak tavaszi, vagy nem is tudom, milyen évszak volt, olyan, |
meghüléssel vizsgáltattam magam; nem racques-kal; és utána, |
receptekkel zsebemben, fellátogattam a Paphegyen (budai domb) |
lakó barátomhoz. Teraszukra mindmáig emlékszem; írtam is róla, |
a „halál utáni napsütés”-ről; szóval akkor nem voltam ilyen |
felszabadult és éretlen kedvben. (Másfél évig halálfélelemben, |
tizenöt évesen.) Emlékszem: – ezt állítom legalábbis –: |
nézzük meg, mire. (Előbb azonban még valamit a körülményekről |
is. Tehát.) Hetente háromszor vizsgáltam a tünetes-csontomat, |
ill. fel- majd letűnő dudorát. Erről hittem, hogy… Iskolából |
hazajövet mindjárt a pulóveremet húztam fel, ingestől, odáig, |
a fél-oldalamon. (Lehet, hogy az-ember-koalái azért |
viselik a másikon a szívüket? amilyen ügyesek!) Persze, miért épp |
heti háromszor? Ez most takaros mérték, kétségtelen. Feküdtem |
Lukács-(budai)-uszodai priccsemen, fel-felugráltam, a korláttal
|
is kipróbáltam (ott volt a legalsó bordámon). Körülöttem |
fekvőtámaszoztak, mutogatóztak a párkányon – (és otthon, a párkányon! |
emlékszem forró porára; gondoltam az és így továbbra). Mindez |
eléggé szaggatott; miért emlékeznék éppen arra az egy nap |
haladékra? melyhez hozzásegített (de erről már beszámoltam). |
A teraszon alighanem tejet ittam, vagy fagylaltoztam, és sakkoztam, |
vagy pingpongoztam. És valahol erről azt írtam (ez itt javítva!): |
Még ma is ez a haladék tart, a haladék stb., stb. haladéka. |
Hát inkább nagyon is könnyen dobálózom; most így „irtózom”? |
|
Az ellenfél nem örül a döntetlennek; én nem örülök ennek az egésznek
Hát most aztán miről? Talán így: most fel kellene |
kelni, megnézni, hány óra. Minek. A helyzet máris |
a következő: ajánlom a dolgot Murphynek. Képtelen |
vagyok találomra rábökni egy időpontra, de annyira |
sem érdekel, hogy odamenjek, és megnézzem, „hány az |
óra”. Az időzés – bizonyos periférikus felfogása –, |
tehát itt már azt sem mondhatom: az időzés felfogása; |
akkor meg minek. Tevékenységem nem kényszerít |
pontosságra, csak a pontatlanságot zárja ki. |
Erre azt mondanám: egyszerűbben is el tudnám |
képzelni. De több tényező közt könnyebb eltévedni; |
és kész a mentség máris. Mintha a fáktól nem látott |
erdőhöz vagy az erdőtől nem látott fákhoz |
hasonlítana itt valaki. (Nem tudom, én-e, csak |
zavar.) Bocsánat, nem így: mintha ez előbbi |
két micsodához nem kellene egy külön-személy se; |
személyem elegendő, azt mondják. Csakhogy ez így |
döntetlen játszma; és a döntetlen nekem még |
pontosztozkodásra sem elég. Ezt meg én tudom. |
Ha az ember megmarad saját – természetes! – |
állapotában; mondom, ez a helyzet. Akárhogyan |
időzíthetnek, én volnék, akitől nem tudható |
meg a pontos idő. Én volnék az erdőt eltakaró |
fák, és a fákat eltakaró erdő. Eredő. Ellenfelem |
nem örül a döntetlennek; én meg neki nem; |
mindjárt ráborítom a táblát. Majd vitathatnánk, |
ki van észnél; aki későn ébred, azt hiszem |
jobb, ha mindjárt tovább alszik; szép kis végcél. |
|
Az átírás (az átírás)
Én már körülbelül tudom a végeredményt, csak az első |
példányt (az első változatot), amikor még nem lehettem |
bizonyos benne, hol fogok kikötni, géphiba miatt el kellett |
dobnom; mondom, én már tudom, mi lesz a vége, elmondom néhány, |
még csak nem is egészen homályba veszett környékű mondattöredék- |
-emlékemet (mondattöredék-felejtésemet), oly életkorból, |
ahonnét kevés meríthető, hitelesen, nem hinném, hogy több, |
mint amennyi, ki tudja, miért, megmaradt. (Annyi se.) Úgyhogy |
én már tudom, az alábbi szöveg hiábavaló, tulajdonképpen |
kezdhetném elölről. Ígérem, nem lesz hozzá kedvem. De ne csak így |
növeljük a vállalkozás értékét. Villantsunk vonzó képet, |
kezdjük talán a húszvalahány év előtti járdával, a villasori |
akácok alatt, eső előtt vagy után, inkább után, ahogy elhaladunk, |
gondolom, hármasban, az ülőke nélküli kőpad-pillérek mellett, |
a tamariszkuszok mellett; mi kellene, leltárba, mi minden! |
ha már ezek a körülmények is így számítanak. Dehát ez afféle |
pontatlan öröknaptár, ezen munkálkodom néha, (milyen) dolgomban, |
(mindig védett) órákon, megvilágosodásnak nem nevezném |
jöttüket, legfeljebb ki-tudja-mi-távolnak (levél-, telefon- és |
látogatástávol: felszínes meghatározás lenne), mondom, olyankor, |
ha a világosság vagy nyugalom elbírja a múltbéli homályt, |
a múltak megvilágosodását. És az alapvető beszéd-töredékeknek, |
emlékbe-keríttetvén, nincs szükségük pontos időre. Teljes |
beszédként, melyből aztán a húszvalahány év előtti lény |
hall-e annyit, vagy a mostani emlékezhet ennyire? minden máris |
nekivág a beszédtöredék-sorsnak; ők ketten (alkalmasint ők) |
számoltak be a dologról, csak meg nem mondhatom, miért; |
miért, ahogy ott mentünk az eső előtti – inkább utáni –, |
említett helyszínen. És még azt kellene elmondani, miről |
beszéltek, miről folyt szó látogatásukkor ott, ahonnét |
hazatérőben voltunk; rólam volt szó. (Most, hogy ideérek, |
zavarom elhatalmasodik rajtam; nem értem, miért szükséges |
elmondani, és hogyan kezdhettem bele. A mások dolgába… hiszen
|
mit mondanék; ez a mások dolga volt velem. Vagyis hogy valami |
így legyen, vagy úgy legyen. Mentségem a bizonytalankodásra, |
s egyáltalán, mindezekre annyi csupán, hogy védett, megvilágosodással |
nem óvott ritka alkalmaim egyikét használtam fel megint |
erre a könnyűség-nyűvő öröknaptárírásra; melynek kizárólagos
|
|
Két lélegzetre
Ígérem, megcsinálom egy-ülésre. |
Bár egyikünknek sem lesz idővesztesége: |
úgyis itt vagy. Letelepszel a székre |
velem szemközt, s kezdjük. Mit is. |
Ne nézz hátra, a képre, mely ott lóg |
a fejed fölött a falon. Képzelj |
magad elé inkább „egy Balatont”; |
ezt-azt – s most ne engem – |
az esti tavon. (Bárha tudom, |
nektek kicsit balfék-gyerek lehettem, |
amikor vitorlázgattunk, többesben; |
csak nekem van arról a hajóról |
„egy tág-körívű alkonyatom”, az orrból |
– illetve a tiédet nem is sejtem.) |
Szóval, mondjuk, lekuporodhattál, |
a kötelekkel vagy a kormánnyal matattál |
(– micsoda szó, mondod majd; s az egész…!) |
Dehát az írógépem, az asztalom |
– és én többnyire dolgozom – |
mégiscsak erre a képre néz. |
Persze, ahogy most a szemközti fotelban |
sem ülsz ott (s ez a második ülés), |
abból az időből, amikor még nem voltam. |
|
Beirányozni két képzelt szemlencsédet. |
Hova nézz? Mi érdekelne, valóban? |
Most úgy szeretnék a kedvedre tenni; |
kérlek, ne mondd, hogy semmi.
|
Talán bizonyos időket is el tudnék képzelni. |
Vagy maradjunk a közös emlékeknél? |
Ahogy – de ezt már mondtam – |
gyakran kettesben is kivittél, levittél és bevittél? |
a vízhez, a vízre, a vízbe? |
S annakidején nélküled maradtam? |
|
Vagy próbálgassuk vidámabban. Nézzük. |
Ez egy negyvennégy éves apa-fej; |
és egy éves, akit a magasba emel. |
Furcsa, hogy hét-nyolc évem |
van még, hogy e korod elérjem. |
Jó trükk beléd-helyezni a létezésem. |
Csupa még nem. És csupa-csupa már. |
És nem tudom, milyen csavarra jár. |
|
Ilyen rossz rímekkel hadd-hadd vezeklek, |
s ilyen mesterséges fordulatokkal… |
A Voigtländered; pótlólag vett tokkal; |
sosem sikerült úgy lefényképezned, |
ahogy apák szokták a fiukat. |
Mert én, tudod, mindig fintorokat… |
S úgy fújta a szél a nadrágszáramat… |
Tűrhető kép alig egypár akadt |
rólam; s a legtöbbször nevetségesnek |
éreztem magam azon, ami neked tetszett. |
|
Most hétfelé fújja a szél a négy |
géppapírt és a három indigót. |
Egyébként is: mi mindent eltolok! |
rendesen, ha igaz a hajdani |
bírálat… és igaz. Mellécsorog |
mindig a kávé, ha töltögetek; |
és nem tudok mértéket tartani –
|
|
Csak hadd legyen teljes a megtévesztés! |
Hogy aki elolvassa ezt, és |
nem ismer téged és nem ismer engem… |
de ha ismer? az se „biztos siker”. |
Egyáltalán, mondd, az ilyesmi – kell? |
Amikor azt hiszem: megközelítek, |
nem a közelit távolítom el? |
|
Vagy hagyjam csak annyiban az egészet |
– hódolván bizonyos emlékezésnek –, |
hogy „volt egy szúnyog-járta kabinod, |
deszkázata talán rég nem inog”, |
s hogy sétáltunk párszor Szántód felé, |
és volt ott egy vasúti üdülő, |
ott fordultunk meg. Ritkás fák karéja – – |
És most ne haragudj. Túl nagy a téma. |
|
Ehhez a „mindig” is kevés, nem hogy a „néha”, |
nem hogy az „egyszer-kétszer”. |
Sosem fogok elkészülni a képpel. |
Régen, rejtjelesebb úrfikoromban, |
kivetnivalót leltél sok dolgomban. |
|
Nem igen sokan lesznek a világon, |
kik eltűnődnek e vonatkozáson. |
De én nemcsak az igazságosságnak, |
inkább valami másnak tartozom, |
hogy megkérdjem: kedvedre változom? |
(Ám ha ilyen biztonságra törekszem, |
gondoljam így vagy úgy. Csak ne kérdezzem.) |
|
|
Vállalkoznak a régi színhelyek
Vállalkoznak a régi színhelyek, hogy; akárha gombhoz |
varrnánk a kabátot; vállalkoznak mire. Ha az elhagynivalókat |
felsorolom, el is intéztem mindent. „Minden elhagynivaló!” Mi |
lesz velük, csak én tudom, kikre gondolok. A jelenetek |
időhöz kötöttek; időhöz vannak kötve, időhöz kötnek engem. |
Az idő eltelik, a jelenet lekerül, honnét. Megmarad – szintén |
elhagynivaló. Megmarad egy nyaktartás, egy nyakravaló |
divatos hátravetése. Egy „eggyel-több-megálló”, a foghúzás utáni? |
(Egy megállóval túlment; olyan volt ez – az üres buszban? –, |
mintha valamit mutogatna. A sálat divatosan a nyakba!) |
Alig javul. Legfeljebb: most lámpa is van a kereszteződésnél, |
azért is meg kellene állnia a járda szélén. Egy nyaktartás |
legalább nem drasztikusan múlik el. (A hely: kisebb városrész |
központja, több eszpresszóval, templommal, bolttal, |
férfi-női vécével a hajdani vándorszínpad helyén.) |
És: a hely-én, az iskoláskori. (Ki vállalkozna itt még |
erkély-jelenetre? a két-zérós ház csőkorlátjánál, a könyváruda |
mögött?) Mindig valami zártságra törekedtem. Államat |
leszorítottam a sálra. Igen, ezek is megmaradnak, |
ez a jutalma az elhulló fogaknak, hajszálaknak. |
Csak hol? De nem is lesznek „hova”! Váltakozik a jelenetek sora, |
életnagyságban folyik elhagyásuk. A helyszínek, az eggyel-több- |
-megállók, a pofámra szorított sálak: vállalkoznak. |
Mintha egymást érnék a megbízók, válogatatlanul! Csak:…? |
|
„Mintha zsákszám fűrészport tárolnék emlékezetem raktáraiban”
Az emlékezés természetéről beszélgettünk, egy |
(nem emlékszem már a napszakra) – és azt mondtad, |
gyakran úgy érzed, mintha – (és helyszínek |
következtek, már általam is ismert helyszínek, |
időpontok, események) – én pedig azt feleltem, |
igen, én is gyakran úgy érzem, sőt, úgy is |
éreztem már (mert ez az érzés, amelyről itt szó |
lesz – mondtam? –, nem egészen újkeletű), mintha, |
de aztán (– már ezt sem tudom). Máshonnét kell |
kezdenem. Amikor – és ennek most nyáron lesz hat |
éve, vagyis, ha nem kötődne annyira évszakhoz, |
azt mondhatnám – (csakhogy ennek, most, hogy |
lemásolom, máris nyolc éve!) Amikor tehát azon a nyáron |
(és valami nagy-nagy forróság még ezt a fogalmat is |
megváltoztatásra kényszerítheti?) – tehát: lementem |
arra a telekre, (a közismert tó partján; ott volt; |
és majd kiderül, miért így mondom; ez az első dolog, |
amit tudok ebből a históriából), mondom, ahogy |
lementem a telek alsó végébe, és a társasüdülő |
vendégei egy cseppet sem zavartak, begázoltam |
a négyéves korom óta ismerős nádas mellett, de… |
akkor már ne is itt kezdjük, hanem a végén, mindjárt ott. |
Jól begázoltam, lehettem: derékig; megálltam, velem |
szemközt ott volt a túlsó part, a présházak, a szőlő-
|
dombok; ott volt valamennyi présház, domb, fa, minden. |
És azt mondtam: „Íme, a közismert tó…” És hazautaztam |
még az esti vonattal. (Első nap, jóformán ismeretlenül, |
írtam neked: egy lapot, az önkiszolgáló-hodály |
mellől, egy esőtócsás bádogasztalon. Az ebéd |
se sikerült valami fényesen; s főként a borús |
időkre emlékszem, azokra a…) Holott ragyogó |
napsütés volt, ahogy ott álltam derékig. – De minek |
részletezzem, majd lemegyünk, együtt, és nekem |
ugyanúgy mond majd valamit az a tulajdonképpen |
egyszersmindenkorra sem elintézett |
helyszín, ahogy neked, és így tovább, ellenkezőleg. |
|
A nézők „Idő!”-t kiabálnak (és egyebeket)
Öt év, bizonyos vonatkozásokban feltétlenül
|
olyan időszak, amelyre már visszanézhetünk |
(kevesebbre is; vagy akár mindvégig háttal |
állhatunk valaminek). Például emlékszel-e, |
hogyan érkeztünk meg abba a szállodába |
(és itt válogathatunk! öt év alatt |
összegyűlnek bizonyos szállodák); |
és emlékszel arra a labdarúgómérkőzésre |
(itt helyi bányászrangadót, egy idegen |
ország fővárosi élcsapatainak helyosztóját, |
vagy egy Pénzügyőr – Ceglédi VSE találkozót |
is említhetnék); vagy arra a behavazott utcára |
(csak egy jut az eszembe; az is egy Utrillo- |
-képről; ez persze nem igaz!); továbbá, továbbá, |
továbbá… Továbbá ez a bizonyos kép (már ha |
ugyanarra gondolunk,) nem is biztos, hogy |
havas utcát ábrázolt. Azokon a havas lépcsőkön |
te ugyanis sosem járhattál, mert – az évszak |
miatt. Azt viszont megbeszéltük, hogy – |
(S én azelőtt sem és azóta se!) De: |
azért ilyesmi is az eszünkbe jut. Például nekem |
az a – bizonyos – havas tér (?), behavazatlanul, sőt, |
úgy, hogy nem is nagyon járhattam arra; |
és azt is megkérdezheti bárki: egyáltalán, |
miféle öt évről van szó? Kérem, részletezze megfelelően, |
|
Kétszer két deci vörös, egy sárga trikó, a Vozsdovác. És több mint öt év
Amikor a Vozsdovác-bioszkóp lejtős utcáján |
(vagy: a Böszörményi úton; csak ott nem) |
befordultunk abba a kerthelyiségbe, |
és – én sárga trikóban, ennyi önzést hadd |
engedjek meg magamnak, hogy magamra: emlékszem – |
rendeltünk (ld. a címben jelölt ital- |
féleséget és mennyiséget), és a csapost vagy a tulajdonost |
„ügyesen” megtévesztettük hovatartozásunk kérdésében |
(bár nem csináltunk semmit ennek érdekében, |
és nem volt semmi tervünk); amikor ismét a |
bulváron mentünk, délben, és egy üres kerthelyiségben |
letelepedtünk (sokaknak – a helybelieknek! – akkor |
kezdődött az ebédszünetük! és felemlegettük: |
ültünk mi már, ha nem is itt, egy kicsit odébb, |
este, a szállodánkból kicsapva, felhőszakadásban!): |
sütött a nap, az asztalok bizonyos ház-sorhoz közeli |
lombok alatt álltak, és közvetlen mellettünk |
– de ezt most csak neked mondom: emlékszel? –, |
és volt egyéb is: annak az autónak a tetején, |
a sofőrházon, igen, odakötözve, hogy ült ott az a… |
és az élelmiszer-nagyáruházban, elutazásunk |
előtti este – igazad van, már egy másik évben –, |
neonfényben, megszámoltuk: hét medve…! |
– dehát ez, csakugyan, kit érdekelne; |
este nyolckor, gondoltuk, már beszállhatunk a hálókocsinkba, |
így aztán letébláboltunk az óvárosba; |
és, ha nyitva van, képesek lettünk volna bemenni egy töltőtollasboltba! |
|
Most és halálunk óráján
Reklámcélokra:… (helyszín jelölése; ki tudja, melyiké; |
miért tudná; egyáltalán: ki; időpont, ez még |
ilyen értelemben is egységes: bármelyik |
időpontra gondol bárki, eltalálja; legfeljebb |
az utca, tér vagy park válik feleslegessé |
az időpont körül, a sarkon beforduló idegenszerű-zöld |
jármű; az egész évszak az időpont körül, a nem |
rendhagyó évszak, a várossal együtt nem |
rendkívüli, esős hónap, esős nap, napszak, óra, perc |
– és a többi.) Bizonyos italféleséget ittunk a |
bizonyos italféleséget reklámozó lengőtábla |
alatt bizonyos „Madeira” nevű hely kert-részében; |
nem is a kert-részben, az hátrafelé nyílt, a parkra; |
ahol ültünk, fonott drótkerítéssel a parkba vezető |
útból leválasztott, kőlapokkal kirakott kis térség |
volt az, pléh- vagy bádogasztalokkal, az asztalok |
nagyrészt vizesek, a fonott székek vizesek, eső után. |
Vagy most egy olyan alkalom jut az eszembe, |
amikor nem ültünk le a Madeirában? |
Mindegy, a kétféle emlékezés haszna, hogy máris: kétszeri |
emlékezés; a kétszeri említés haszna, hogy a második már |
idézőjel nélkül történhet – itt és máskor a tiszta időpontnak |
az esetlegességek mellőli elhagyásával. |
|
A végszó: „elé.”
A hetedik és a tizennegyedik |
sor után: szellősség, mint két |
lélegzetvétel, nem tudtam, hogy |
így is kezdhető, és már alaposan |
benne – ide a járunk szó nem |
illik. A hét napjai után ez |
a – két, itt két – nap, vagy egyéb |
|
hiányzik; innen. Érdemes lesz |
jól figyelni, még egyszer jön; |
nem úgy, ahogy a sín-szálak |
között rést – ide a következő |
szó nem illik – hagynak, nyár- |
ra és télre, nem zökkenővel; ki- |
kanyarodva mindenesetre az a- |
|
lagútból; és már túl is vagyunk |
rajta; a karsztos ugyanaz, |
negyvenhat óra múltán, az majdnem |
két nap, megérkezünk majd a nem a |
tegnapit ismétlő estén a már |
lámpafényes kikötőbe, átszállással, |
eggyel – feltétlenül – a végállomás |
|
|
Más a zene, más a szöveg, más még valami harmadik
Még csak különösnek sem mondható, |
hogy a konkrét megfelelések |
mennyire nem fedik – olykor-e? – |
azt, aminek forma s egyéb szerint |
megfelelnének; amit fednének. |
|
Az Éjszakai vonat például, |
egy dzsesszlemez egyik számáról |
van szó, semmiképp sem kelti fel |
a koszos – ezúttal nem mondom meg, hol van –, |
másholiakhoz-hasonlóan-koszos |
pályaudvar képét, az este-kilences-peront, |
a még nem is olyan csapnivaló |
vonatot, mellyel mediterrán tájra |
érkezik – némi késéssel – reggelre az utas. |
De a gázfűtéses cserépkályha lángja |
úgy lüktet, mintha most is ez |
a vonat vinne, felesleges hozzátennem: |
nappalban vagy éjszakában, hiszen |
– legfeljebb egy vagy kettő híján – |
ugyanannyi nappal és éjszaka |
volt és lesz az út. És volt! erre |
gondolok, és (éjjel kinéztünk |
valami zúgó patakra, vörösesbarna |
sziklákra, kőtörmelékes rámpákra |
már hajnalodóban, karsztos hegyekre, |
és lestük a magasban a távoli |
tenger feletti szépidőt, egy |
alagútban, már a város előtt kidobtuk |
az éjszakai frissítő-flakont, |
az elfogyasztott üdítő léét) |
– és hirtelen a kályhához lépek, |
és elzárom ezt a lüktetést. |
|
|
Délelőtt kórházlátogatás, délután fogcsináltatás
Délről hazatérve, a lombok ablakoddal szemközt a ködben |
bizonyos színűek és java részt megvannak még, és az első |
hétköznap délelőtt, ahogy a kórház felé tartasz a ködben, |
megvannak még, és ahogy a kertes P. útra tompa szögben |
rákanyarodsz a kék járművel, délutáni-napsütötten megvannak még, |
csak ahogy ezt elgondolod még reggel a megfelelően fűtött |
lakásban, nem tudod, nem vacogsz s verítékezel-e majd hidegen. |
Van „majd” és nincs is; a kései nyár után se tudsz lekésni |
ezekről a… Miről, mikről nem tudsz lekésni. De talán |
nem fogják mégse vésni, csak kinézegetsz a rendelő ablakán, |
a székből, tátott szájjal, a meglevőkre; és talán ott se |
marad majd valaki „örökre”… Hazatérsz, minden a régi. |
|
Vagy így, vagy úgy
Most megpróbállak meggyógyítani? |
– Bár a legjobb helyen vagy, azt hiszem, |
megtesznek érted mindent. Rám alig vár |
feladat. (Rám csupa olyasmi vár itt, |
amit később aligha nevezek majd |
bárminek.) Emlékszel a levelekre? |
Varsóból írtam, napszám senkivel |
nem is beszéltem; „jártam”, jólesett. |
S egy kávézó-terasz (Kopernikusz |
terén?); az Ujazdowskie, a Lazienki |
park; a szobor; a hangversenyterem: |
kívülről (ma is, mind!); s egy „Zeneszerződ”; |
és omlettek… Nem is tudom, mit írtam, |
mit írhattam. Egy elbúcsúzkodás… |
néztem már a toronyházak közül, |
le se tettem a szilvás-kosarat, |
úgy integettem neked, az utolsó |
látogatásom volt az irodádban, |
pólólabdák és medencék között. |
Csak később hoztad haza a trikómat, |
tornacipőmet (mert „atlétizálni” |
kezdtem, ezerkilencszázhatvanhatban!). |
Majd egészítsd ki a részleteket; |
tornázz sokat; de ezt – úgyis tudod, |
úgyis csinálod. Mondjam-e, akarj |
meggyógyulni (és hiábavaló |
szavaimat töltsd meg – mivel?); hisz úgyis |
úgy lesz majd; s itt e szavak véget érnek. |
|
Örökzöld tenyeresek és fonákok
Az „egyik kedves papírlapomat” írom el |
erre a célra; ebből már nyomtatásban, persze, |
semmi se látszik. Így tűnik el sok minden. |
A gondolatok jelei – önkényesen – |
helyezgethetők. Szaporodnak a poének. Este |
tíz óra múlt, a másik szobából – de erről |
majd később. Gondolom, hallgattad ma délután |
a „Negyedszázad Emlékezetes Budapesti |
Hangversenyei”-t, vagy a Richter estet, |
a tizenhat prelúdiumot és fúgát a Jól Hangolt |
Zongora II. kötetéből; és ha az Operaház |
történetét idéző műsor túlságosan későn |
kezdődött (– kezdődik! mert csak most, fél |
tizenegykor! –) is, (a kórteremben a többiek |
már alusznak), fülhallgatóval betervezheted. |
Vagy a másik adót hallgatod? a pingpong- |
-döntőt? Itt, a képláttatónkon ez megy, |
ezt hagytam a másik szobában, de a hangot |
hallom. „Nemcsak két kéz kell ehhez |
a játékhoz, kérem, nemcsak csukló!” A csuklód |
jól mozog. A karoddal a múltkor számos |
„tudományt” mutattál be (barackhámozás, |
gombfelvarrás). Ma – talán a délelőtt |
kilenc harmincötkor volt operahármasok idején? – |
járattak is alkalmasint, a székkel, a folyosón; |
vagy Rachmaninov III. zongoraversenye alatt |
fürösztöttek? fodrász volt? Húsvét közeleg. És –? |
És ki nyert ma a Déli Krónika után? („Jól van, 9:12 |
a magyar fiú javára!”) És: „Nem a legsikeresebbek |
ezek a lassítások.” – Te is ezt mondod? – „Főleg |
amikor már az új poén megy” – megy-e új poén? |
A Rádióiskolában a Biológia Nagy Pillanatai |
sorozat „Az élet titkosírását” ismerteti. Erről |
te is beszélhetnél. A lábad, 1972. augusztus 6-án, |
vasárnap, sajátos jelet írt régi ebédlő- s egyéb |
(például: gombozó-) asztalunk alsó légterébe. |
(„Egy pont már csak a különbség…! Ide-oda, |
ez nekünk nem jó!”) Mit mondhatnék; végigpásztázom |
a műsort. A másik szobából: tenyeresek, fonákok. |
Mi lehet ez a Herpecsóré Fáni? („Mérkőzéslabda”!) |
Négy emlékezés; Okosabbak Lesznek-E Az Utódaink? |
ilyesmi ötlik a szemembe. („Megvan! Megvan!”) |
Mitől, anyám. Örökzöld dallamok szólnak. |
|
Áldott magánosság? jövel?
Vitéz Mihály, ki tudja, hogy s mint van Remetesincsed? |
Eléri az ember ott, ugye, amúgy a földszintet? |
Erdődben, Ermenonvillédben aligha vendégelsz bennünket. |
Nekem még a tegnapi nap is emlék, vagy emlék már az is; |
Pedig ha tudnám, huzata, állott levegője hol hagy, hova visz! |
Külvárosiasodnak-e ott a túlfűtött gyógyszertárak? |
Temető-hideg nem követel sálat, s mi még, hogy megfázzak… |
Nadrágszárra, kedvenc világos kabátra nem csap fejlődve a sár, |
Bortól, retektől, hanglemezektől, albumoktól nem lesz |
Elviselhetetlen súlyú hamar az anakreoni kosár; |
Tudom; tudom-e; kérdek-e, vagy kijelentek? |
Mit felelhetsz te, et in sárkádiam állandóra bejelentett? |
Mi itt közben jól elszaporodtunk, élők, sikeresen fogyasztunk; |
Állkapcsot, vért, árfolyamot ügyesen fagyasztunk és dagasztunk; |
Bizonyos embertársaink kezén egy ötödik földrész is felnőtt, |
S igazán nemcsak ők irtottak haszonra s egyébre erdőt, |
És országutaikon a szelíd koala-medvecsapat is már bátran átvághat, |
Ott a közlekedésjelző tábla: „Itt éjszaka koalák járnak” |
(Amennyi megmaradt belőlük; meg akarják őrizni, úgy látszik, |
Ha már nem bundaprém-ritkaságnak: táplálékául az állatbarátságnak). |
Ezzel az ügyes átvezetéssel azt is megtudhatod, én magam hogyan élek; |
Ez ügyben mégis azt ajánlom, ne embereket kérdezz, csak medvéket. |
Mivel már nem olyan bolond, aki poéta lesz Magyarországon, |
Előnyösen változtak ily dolgok egynémely égi ábrákon, |
Magam is remélem, ha nem is köz-, magán-élőkön segíthetek, |
Irodalmi-múzeumbeli örök-életre hagyhatom kedvenceimet; |
De ők oly válogatósak és – nélkülem – védtelenek |
(Ellentétben a poéta-művekkel: csak velem koalícióban koalák!) – |
Hát ezért kérdezlek, miattuk, Erdei, Magános, Víg Barát, |
Te Sosem-Központi, milyen az együttes magánzás még arrább, még odább? |
|
A biztos kiindulópont
A H. utcai, ill. a Rakpart és a H. utca |
sarkán működő vendéglátólétesítmény utcai |
asztalait megterítve találtuk, s elhatározást |
éreztünk magunkban, hogy – ez a biztos |
kiindulópont; ennyi. Mármost – és így tovább – ilyen |
udvariasan sem intéztem még efféléket, megkérdezvén, |
így, szó szerint, leülhet-e odakint a vendég; ez én |
voltam, ezek mi voltunk, és – nagyon jól megmért sört |
kaptunk, két pohárral. Kitűnőnek bizonyult a pogácsa. A fák |
alatti benzinkúthoz beálltak az autók, a vendéglőhelyiség |
ablakán ill. ablakán – a H. utca felőli ablakon keresztül |
látszott a rakparti ablak, azon – át megjelent a kilences |
villamos. Beállt a vendéglőbe, mondtam, nézz hátra. |
Nézz hátra, mondtam, a vendéglőépület falának műkőkidomborodásai |
ugyanazt a mintát – nem tudom, milyen szót használtam, |
„ugyanazt a mintát…”, szóval, hogy mit csinálnak ugyanazzal |
a mintával, amelyet egy jóval később épült ház erkély- |
-elosztásán megcsodáltam; ez az utóbbi szó sem helyes; megmicsodáltam? |
erre az egészre nem emlékszem már. Közben évtizedek teltek el; |
úgy értem: a két ház – és a többi. Közben körülbelül |
egy negyedóra telt el; az évszakokról |
– szeptember elseje volt – kezdett beszélgetésünket |
megszakítottuk; fizettünk tizenkilenc forintot. |
Nem tudtam kifejezni: tetszett a jól megmért – és a többi, ezt |
senki nem is várta. Azt mondtuk: nem szeretjük – nem szereted – |
az őszt, azt mondtuk – én azt mondtam –, azt nem szeretem benne, |
hogy végetér; megállapítottuk – most már ketten, ezt ketten –, hogy |
az évszakok közül a tavaszra nagyon hamar következik rövid nyár, |
és az említetteken kívül akkor már csak a tél van hátra, |
amikor az elkövetkezendőket – vagy elmúltakat – várjuk, |
mondtuk, és ezt se nagyon tudom, hogyan lehet – egyelőre |
hazaindultunk – szerencsésen befejezni. Illetve, egyelőre: kifejezni. |
|
A félbemaradásra váró katedrális
„…de a jósnő lefogja a kezét, és kérleli: marad- |
jon, engem pedig ott a mozi nézőterén kimond- |
hatatlan rémület fog el… és felugrom a helyem- |
ről, és megint kiabálni kezdek, mindegy mit… |
és akkor a jegyszedő ismét végigsiet zseblámpá- |
jával reflektorozva a széksorok mellett… és a |
nézők mind rémülten fordulnak felém, de én |
csak üvöltözöm: »Mit művelnek? Hát nem lát- |
ják, mit művelnek?« De a jegyszedő már karon |
ragadott, és tuszkol kifelé, és azt mondja köz- |
ben: »Hallja, maga mit művel?«” |
Egyebek
Mert én már tudom a poént, |
most azt mondom el, hogy miként. |
(Hogy miként jutok el odáig. |
Mert ez a szöveg eredetileg egy másik |
szöveg volt.) De addig ne nézzünk a nem tudom, hányadik oldalra; |
én sem tudom, mi lesz ennek a terjedelme és a tartalma. |
kiállítási katalógusszöveg- |
csak két példányban írta le, és a másolatot valahol elhányta. |
Az eredetit odaadtam a megrendelőnek |
(igazán nem gondoltam, hogy megsértődhet). |
Most már óvatosabb lettem; kérem, fogja fel éneknek, |
ne tulajdonítsa civil énemnek. |
Bár a szöveg amúgy is más, |
ahogyan mindig az két külön-nekifutás. |
Ne hatódjon meg, hogy ezt magának írom; |
az első változat nem tetszett |
– már amennyire a szerző emlékezhet –, |
és, csak úgy, egy kicsit megfinomítom. |
Ehhez szükséges a maga választékos lénye, |
és, ha megvan még, hajdani fanyarsága; |
mert nekem mostanában nem ihletésre |
van szükségem, inkább visszafogásra. |
(Ezzel is kiadom magam szépen!) |
Emlékszik arra a krumplihámozásra |
a Balaton boldogabbik végében? |
Én még arra is emlékszem, ahogy a táborba |
jó középdélelőtt megérkezve, sorra |
bemutatták nekem a konyha körül tartózkodókat, |
de hogy valaki még a sátor alól is kikászálódhat, |
erre igazán nem számítottam. |
Maga volt az, Samu, ha nem emlékezne, kék-fehér csíkos trikóban. |
Aztán jártunk egy jót az országúton, |
mielőtt – egy este – visszatértünk a Szép Kilátásba. |
Nem is tudom, magának volt-e már akkor állása, |
vagy csak az a néhány szép kilátása. |
Azokra a sárga utcaseprőmasinákra – emlékszik? |
Ha látom őket, néhány pályaválasztási beszélgetésünk felrémlik. |
Tudja, Samu, most, hogy újra magázom |
olyan jól érzem magam így a távolból. |
Persze, az ember amúgyis gondol |
de jobb, ha a barátait szóba se hozza, |
mint ha közös barátokkal emlegeti. |
Mit mondjak magának? Igazán nem akarok nagyképűsködni. |
Mire kíváncsi? Hogy körülöttem |
ez a magára-is-terülő köd mi? |
Ha erről elkezdenék okoskodni, |
még azt hinnék, egyikünk a Sokkos Tóni. |
Nézze, nekem is, csakúgy, mint másnak, van egy bizonyos „egyáltalánom”, |
mint ahogy szeretek másokat. |
Ezzel mindent megmondtam. |
Ne kutassuk, mért reked az öröklét, |
amíg akad megfelelő töröklé, |
mely az embert kicsit feldobja. |
hogy sikerült valamelyest megnevettetnem, |
Vigyázzon vagy ne vigyázzon magára, |
Abból nem lesz baj, ha a dolgokat ma is úgy csinálja. |
És ha már ilyen jól együtt- |
vagyunk, a kiindulópontot is elejthetjük. |
Isten áldja! Ördög csepülje! |
|
Fordított Sorrendben A Maga |
|
Mr. Hyde-ja s Dr. Jekyll-je |
|
b.) Samu, ebből már ciklus lesz
Samu, mi ugye nem jutunk el a lét ősképeinek birtokába? |
Jó, ha még egyszer lejutunk Akarattyára, |
a Kefír-táborba; vagy épp oda ugyan soha, |
beépülnek a partok, fogad a parkok, |
üdülők, vityilók, luxusnyaralók és keszegsütők sora. |
Mármost azt bizonyára nem tudja, hogy én magának |
meg egy bizonyos M. A.-nak („Monsieur” A.-nak!) közös barátja |
vagyok; ez a M. körülbelül velünk |
egy időben nyaralt ott (tudtuk? mindent nem sejthetünk…) |
majd időközben összeismerkedve s -barátkozva, |
együtt mentünk le, hogy egy film tavi részleteit ott forgassa. |
(Nem is emlékeztetem most magát arra a két partfokra; tudja.) |
Szóval ez a bizonyos M. A. |
volt az, aki az egykori ökörcsülökáztató |
területén látható vakító-fehér épületet megpillantotta, |
melynek merész vonala a ronchamp-i kápolna |
alkotójának keze munkájára emlékeztette. |
Ezzel a dolog be van vezetve. |
De búcsúzzunk máris a szereplőktől, |
akik ott fürödtek az ökör- |
gázló ingyenstrand részén, |
vagy a forintos intézmény |
betonszegélyén heverészvén. |
Lassan kimegy a divatból (?) a tollszár- |
fogás, de valakiből csak nem lett pingpong-sztár. |
És hol van az a két lila torreádor- |
mintás ing, ha jól emlékszem, Uruguayból? |
Magának, Samu, a napszemüvegére |
kell visszagondolnom, abba belenézve |
láthattam, mily nekem-nem-tetsző a pofám; |
elismerem, hogy maga talán |
ugyanúgy bajlódott a saját képével, |
csak nekem nem volt napszemüvegem, amibe belenézzen. |
Többnyire mégis inkább a terepet néztük. |
alatti ütés e sorok szerzőjének. |
Ahogy egy-két dolgot elnézek, |
van egy bizonyos T. S. Eliot, |
akihez remélhetőleg úgy „viszonyulok”, |
ha jól kiépítem a centrumot, |
Azaz: épp fordítva. Látja, milyen keserves |
mesterség ez az enyém is; |
mire a gondolat eljut ríméig, |
az olvasók réges-rég elfelejtik, |
hogy várjanak rá, vagy nem tudják, hogyan ejtik |
a hajdani világbajnok nevét. |
És mondanak egyszerű euvét. |
Tudja, ahogy elnézem ezt az egy-két dolgot, |
képzeletem pár évet szívesen visszaforgat. |
Amikor még az ilyen fentebbieket halálos komolyan gondoltam; |
és, isten tudja, mégis sokkal vidámabb voltam. |
Időztünk tehát szerénységemen. |
És mert a magamnak-szabott terjedelem két-három oldal, |
ideje lenne, hogy a maga dolgait is nagyjából elmondjam. |
Nem hallja? Az isten szerelmére, |
e szándékom alól mentsen fel végre. |
Elég rég nem találkoztunk, |
és mert egymás előnyére nincs miben változnunk, |
legfeljebb maga megállapítja, hogy meghíztunk |
(ez kettőnk közül én volnék), |
és egy kicsit tovább kopaszodtunk |
(értve itt ugyancsak e sorok szerzőjét), |
sőt, ha valamelyikünk felolvasná ezt |
(és, fogadjunk, maga megint rám tesz), |
kiderülhetne, mint Akarattyán, |
hogy a költő-önhangsúlyozás igen ramaty ám, |
ezért aligha színpadképes. |
Ez kényes téma volt; megúsztuk, ahhoz képest. |
És ha már ilyen szépen fellélegeztünk, |
ahol a többesszám csak fejedelmi, |
jó lenne egy nagyot vidulni vagy vedelni, |
vagy egyszerűen: elbeszélgetni. |
Addig is hadd kérjek egy szívességet, |
melyet, tudom, meg nem tagad. |
Hadd mondjam, számos egyszerűbbség végett, |
Az ember kerülni kezdi a társasörömöket, |
ha olyan érzékenyre hangolják, |
hogy utánuk a világ kétségbeejtően süket. |
Hát akkor ezzel is megvolnánk. |
|
Samu, hogy az istent tovább ne kísértsem – – – |
– mert az még csak hagyján, hogy valaki félreért; nem? –, |
azt nem akarom hogy magát is megsértsem. |
Hadd mondjam el itt tehát a lényeget, |
Jó, amivel ilyen hamar kész lehetek. |
De ha azt mondom, ők sem ismerik, |
majd mindjárt nem tetszem nekik. |
Csak hogy ez az „ők” itt kiket jelent, |
ez az én legáltalánosabb rejtjelem. |
Beleesett, Samu, maga is ebbe a szórásba, |
ahogy beleesik egyikünk ebbe, a másikunk másba; |
vagy így, vagy úgy fogják pórázra |
az életkörülményei, és egyszerre „mintha úgy le lennénk forrázva”. |
Egy pont is gond (az ember oly kis pont), |
de a kettőspont ennek megfelelően kettős gond. |
Ezt maga nagyon jól tudja. |
Azt már persze én nem tudom, mennyire unja vagy nem unja. |
Mondom, eleinte csak azt akarjuk, hogy beleshessünk |
valahova, de azt még később se, hogy beleeshessünk; |
és hogy így múljék az idő felettünk. |
S mert a szórás többnyire igen váratlan, |
nem tudhatjuk, ártó-e vagy ártatlan. |
Én ha elkezdtem szórni magam körül a népet, |
büszkén mondhatom, legfeljebb magamnak ártottam. |
De így legalább tudhattam, kinek a tyúkszemére lépek. |
(Bár a távtyúkszemhágás is komoly divat e fejlett korban.) |
mert tovább nem „barátkoztam”, |
dehát én nem „így határoztam”, |
így hozták az említett körülmények, |
s ha jól megnézem őket: örülmények |
is. Viszont hát Balzac sem azért írt, hogy eladósodjon, |
nem árt, ha én is mihamarabb megmondom, |
mit értsen alapfogalmaimon, |
vagyis: mit őrlök itteni-s-mostani malmaimon. |
Ebből azután majd kiderül, |
„Ők” = bárki, magamon kívül. |
Sőt, én magam is, ha valaki épp úgy-bűvöl. |
Személyiségünk egyre bővül; |
az ember néha egészen váratlanokat bődül; |
de hogy a „kettőt” önmagában elérje |
– hadd reméljem, hadd remélje –: |
Ami meg két darabból kettő, bármily elrettentő, |
Múlik valamelyest a tetterőn. |
S ha már ilyen ügyesen kapcsoltam: hadd folytassam. |
Még hogy én magára megharagudtam? |
Ezt maga tudhatja a legjobban. |
Sőt, maga az első, legalábbis a második, |
akire a lelkes szerző szavakat pazarol, |
úgy értem: akit egykori barátai közül kizsarol, |
hogy szolgálják költői céljait. |
Mert azzal is a láb macskásodását |
kerüljük el, ha (nem) kerülgetjük a forró kását. |
Mondja, maga úgy vissza tud emlékezni, |
gyerekkorában ebédre szilvásgombóc? |
Mondok egy nagy viccet: most már annyi marad. |
Kedveljük a tömör fogalmazási módokat |
– mint ha nem a szemközti, de az oldalfalat |
koppantja a medencében a fej, pedig annyi a hely; |
s mert szintugyanígy ezt kedveltetik velünk: |
továbbot intenek, ha így körülményeskedünk. |
Nem tréfa ez, Samu, minden kis részletünk- |
haszte! legföljebb majd többet hagyok itt. |
(Tudja, csak úgy a pontosság végett: |
elintézhetetlen kérdésnek |
tartok bizonyos kismedvéket. |
Úgysem tudna kellőképp törődni vele; |
jobb, ha az ember magát inti le. |
Ha eggyel többször találkozhatnánk még, |
Nagyobb csoda lenne ez, mint aggkoriban |
– életbiztosításra! – végelgyengülni. |
Ettől az én hitetlen lényem is meg tudna rendülni. |
Megérkeznék, középdélelőtt tájban, |
hogy azt a kékcsíkos hétalvó képét először lássam. |
Vagyis (az ember még a szilvásgombóccal is |
afféle „kényszerítő passzt” rúg) |
fordítva. Kevesebb = több. |
Emlékszik a viccre? „Allah, ezt jól ellőttük!” |
|
|
A félbemaradásra váró katedrális
„Kertünkre illat-mézet trombitálnak” |
|
Egyszerre annyi mindent kellene mondani is, meg |
elhallgatni is; hogy: Melyiket ne? Melyiket elébb? |
már ez elég: már ez zene; de ha valaki sajnálja |
az időt, ne is kezdjen bele. – Ez most, tudom, |
megint egy alkalom; a magamét mondhatom, |
vonakodva, de legalább nem fuvakodva; miféle |
húrokat pengetve – és közben mintha valaki |
csengetne! –; és míg szól egy szépséges komonát,
|
medvéim hangszere, az ablakomon át – hol is |
volt az, hogy „hárfa”? – be-be-nem-csinál-semmit |
az a pár fa, melyre az írógép mögül kiláthatok. |
Ha itt valaki integet, csak magam lehetek: |
(egy villamos után, például); és néha arra |
gondolok: sétálhatnék; (persze, nem így-szólok-magamhoz: |
„Hiszen itt vagy még”); de azért ezt-azt mind többször |
otthagynék; hát akkor minek szaporítom a dolgom |
azzal is, hogy ezt írom? – Amikor elhatároztam, |
hogy leülök, szólt az agyam, még majdnem úgy, ahogy |
én szeretem: úgy elcsitíthatóan. Más ez, mint mikor |
valamiről szó van; mert mindig kissé reménytelen |
a szólam, ha szó van rólam; utána mindig azt érzem: |
valómat szórtam. – De néha jó, hogy oly sűrű a kotta, |
és szinte tíz ujjaddal beletúrhatsz, jobbról-balról, |
mint egykor a hajadba, visszafésülködhetsz |
gyerekkorodba, és ha lehunyod a szemed, még azt is |
hiheted: nem fogyatkozik e sose túl vad rengeteg; hogy e |
– mikor? – ritkulás, mely még ad bizonyos keretet, |
talán túlélheti azt a ki tudja hány napot, évet vagy |
évtizedet, amikor aztán – előre is mindegy, |
hogy leviheted s hova viheted. Azt hiszem, ez |
olyasféle leosztás, mint az a bizonyos kockás zongora |
(általános műveltségem, íme, még a modernek dolgaiban |
is milyen hiányos; dehát én sem szeretem, ha belekevernek, |
hagyok békén magam is mást, el se juttatom a tudásig, |
ezért, ha bizonyos űr ásít, abba legfeljebb a más |
foga vásik, én összeszorítom, vagy céltalan tátogatom |
a szám, itt s másutt: „Na lássuk hangszerem!”; |
nem mondhatom; nincsen velem). Hallom én azt? ha majd |
az engemet legközelebb érő rögök dübögnek? Hát akkor: |
hogy kitűnő szellemek leküzdhetetlen alkotásdühüknek |
miként nyitnak lezúdulást s -folyást… – Nézzünk |
valami mást. Az Ipoména utcai vécét, az épkészség- |
-ipari dolgozókét, gondolom, ott a tál, és a fejembe |
sehogy se akar bemenni harmóniák szerint a Café
|
Oriental, azt magyarázzák alkalmi zenekari társaim. |
Ma szörnyű lenne e kín, hogy le kelljen ülnöm |
egy zongorához; vagy egy szűk fülkében álljak, és csak |
húzzam a láncot, öblítsem a tálat; de ezzel is |
csak a percek telnek! a táncolnivágyók türelmetlenkednek! |
s aztán… megtelepedjem a szégyen padján. Vagy nem is |
szégyen egészen! a szaxissal, a trombonossal, a nem tudom |
kivel együtt én is kiveszem a részem a sok közepesre- |
-sikeredés egyikéből; iszunk, a zenekar közös üvegből, |
melyet egyik társam már régóta sürget; megyek, én vagyok |
a legintelligensebb, vagy: én vagyok az ürge; hiszen |
a zongorista-cseretárs jó eszű mérnökhallgató igencsak; |
mindegy, addig is félretolnak, beszáll a helyemre, |
de nem hinném, hogy ebből is túl sok babér teremne. (Nem volt |
előtte, a vécébeli tanácskozást kivéve, egy árva próba! |
Most aztán benne vagyunk a kakaóban.) Nos, bor van. |
Legalább szünetelünk. Ma már nem is értem meg e letűnt |
időket; egyebeket se; sőt, ami tanulság megmaradt, az is |
olyan „absztrakt”, mire használható agy-pakk: hogy, |
például, egy idő múlva – más választásom nem lévén, |
zongorista társam végképp kidőlvén, bár ő volt a jobb; így |
visszanyomott a forgószékre a zenekar kis dugasz vezére –, |
mondom, a legjobb választásnak azt találtam, ha csak |
imitálom, hogy játszom, mozgattam a kezem a repertoáron, |
mert ez még mindig jobb volt, fülbemászóbb; másképp: |
akárha egy repedt poháron… Így aztán, ha nem „stimmelt” |
valami, legalább én tudtam: engem nem lehet belehallani; |
persze, nem várhattam, hogy e megoldást tartósan elfogadják, |
(a zenéltetők vagy a zenekar), mégis, legalább |
a „megtorlást” elkerültük csere-társammal, és éjfél felé, |
pár megmaradt hívünk kíséretében – otthagytuk a helyszínt, |
a „hajnalig”-ot, s hazaindultunk az éjben. (Akkor még, |
azt hiszem, volt Kossuth-híd.) Szóval, jó régen |
történt; és nem mondhatom, hogy ne lett volna más |
alkalom, amikor több jóval ajándékozott meg a zene |
(– az ilyen is! –). (Földvárt, a drezdai főpályaudvart |
említsem-e? emeleti különhodályban fél-alvó vonatravárók |
gyönyörködtek játékom báljában s bájában, dzsesszem |
erős baljában; egyéb híjában.) Igyekszem rövidre fogni; |
nem fogunk a végén mulatni. Persze, min is igyekszem |
én itt túladni? Lassan fogy a lehetőség. Este majd nagy |
lesz agyamban a hőség; mindig megfogadom: csak napi adagom |
teljesítem, azzal boldog vagyok; nem leszek igevonó-hite- |
-hagyott. Dehát, ha szól ama szépséges komonát, |
utat tör szándékomon át, szándékom ellenére. Figyelek – |
– miféle? – zenére? – figyelek?? Hagyom, hogy |
vigyenek a mindenkor-(úgy-látszik-)szükségesek. Ez is |
afféle időtartam; melyből majd megmarad vagy nem marad, |
rajtam ragad, hogy ebbe-abba belekaptam, de nehézségekbe |
botoltam, s belesültem a darabba; vagy: imitáltam |
a repertoárt. De a túl zsíros tepertő is árt, és egyszer |
még kiderülhet: az a végzet, hogy túl sokat verem az írógépet! |
Én nem az isten lábát fogom, csak a szék lábát, ki ne |
menjen alólam (– javításra szorulna két csap! de ha, |
amíg van, így is olyan jól van –). Ez van; ez van |
valóban. És ők. (–) (Ez részletezhetetlen. |
Nem férnek meg sorokban és rímekben.) Mi ketten, vagyis |
Te meg én, állunk világuk közepén, elején, tetején… |
és a végén. Ők addig élnek, míg te, míg én. Csak: |
utánunk is megmaradnak. Lesz mindegyikük: egy darab
|
csak. Az élők útja „egyszerű”; szintúgy a zeneműveké. |
A hús- s kottafej darabok, játék- s elmeindulatok, |
ha már mely-melyikük elindulhatott, vagy véget ér, vagy |
vége sose lesz. Nekem, íme, ez valami megoldhatatlan, |
elintézhetetlen nem-is-tudom-mit jelent, ha jelent.
|
Komonátjuk nem szólhat odalent, telemenne földdel a… |
a mi is? Ők tudják csak pontosan, bár mi is |
úgy teszünk, mintha tudnánk. És akárha rátenném kezemet |
a zongorára, és játszanék nekik egy altatót (– amit |
elég jól tudok –), vagy egy ráadást (lefeküdni korán van |
ily kis lények honában), s úgy érezném: csalok. |
Valamit előcsalogatok, ami: nem is ami, de nem is |
valaki. Hangját, csak ha enyémet és Tiédet, úgy hallani |
(ennyi talán elég lesz!); nem eleven, nem üt csorbát |
„kényelmemen”, mégis úgy érezhetem: szeretem, |
nem nélkülözhet, nem nélkülözhetem, „felvehetem”, mégis: |
megfoghatatlan… Akár a hangok egy zenedarabban, |
de csak míg itt vagyok, fölül és egy-alakban. Ha ez majd |
nem így lesz, rajtuk már a legszebb vers sem segíthet. |
Hová kerülnek? Persze, ahogy a hangjegyeket |
a kotta vonala, elhelyezhetem őket, biztosíthatom, |
hogy ne porosodjanak nagyon, esetleg beszélgessenek |
velük. De… hátha talán csak én nem-leszek nélkülük? |
És nekik, nélkülem, valami más kezdődhetik. |
Mert jelezhetem-e, milyen volt együtt-létünk pontos üteme? |
hol volt szünete, egyebe? semmije és mindene? Hol voltak |
erőszakos kihagyások? Hol voltam skót irántuk? |
hű dudásuk? Oly reménytelen eljutni a viccig, ott már |
érezni: valami kisiklik; és nem látszik a híres írógép
|
billentyűzete… és hogy a fák… és hogy csengetnek-e… – – |
És erőszakolt kapcsolattevés, hogy e Megoldhatatlan: |
büntetés, mert oly számos megengedhetetlen alakban |
imitáltam csak, akármit csináltam; (nem, ez egy ósdi fordulat)… |
Marad: hogy ami végül kellene, nem maradhat velem, |
nem maradhat nálam. Nem lesz, és mégis úgy kell tennie; |
semmit sem tesz, csak meg kell lennie, maradnia. Hol |
történt a hiba? Ha egykor, mikor volt még (?) kezdete, |
felteszem a kérdést: Belekezdjek-e? Mi legyen és mi ne? |
De ha előbb így fontolgatsz, joggal azt hiheted: |
csak sajnálod az időt, és tudsz valami jobbat; amit |
bármikor bármi meghozhat. Talán, afféle elfogadhatatlan |
befejezésül – – (– mert mit csináljak –), talán higgyem ezt, |
hogy nélkülünk semmibe-libbenő |
kis lényük valaki-valami mással kiegészül… |
számomra éppoly elképzelhetetlen ez, |
mint, mondjuk, Corellinek egy hanglemez. |
Hogy én is az vagyok és más is az.
|
Hogy ezt elismerni érdemesebb, |
mint ha arra kérdezgetnénk: mi az. |
Van e sűrűsödő vagy ritkuló |
mindig-mi-az és mindig-ugyanaz. |
És oly itt-lévő s oly kivehetetlen, |
hogy még csak nem is lekéshető
|
és még csak nem is remélhető a vigasz. |
|
„Akár a nagy lepkék egymás után…” |
|
Ennek a békeállapotnak itt, ahogy most éltek, vannak ám |
áldozatai és halottai; s ha egy vasárnap reggel együtt |
ébredtek a gyerekekkel, de műsoruk helyett valami másképp- |
-szép-vidéket domborít a képernyő, oly helyet, |
ahol még Játékaitok se jártak, („Ahol még ők se |
járhattak sokat”), s a heverőre, a beágyazatlan |
párnák-takarók hajlatán, odasikerítitek az Alpokat, |
három kispárna a Hahnenkamm, és a hetvenkettes „új” Medin, |
Babar – stb., stb., stb. – odabűvöli a kitzbüheli |
műlesiklópályát, (majd a keddi Volksstimméből elolvasom |
nektek, ki melyik futamot jelölte ki, melyik edző; |
„Nem, nem maci!” és barátotok Perillat-ját |
sem látjátok viszont ezúttal; de hogy erre még emlékeztek…? |
…S felidézitek azt a hűvös olvasótermet |
1966 augusztusából; hétköznap délután volt, |
s egy nyári alpesi világbajnokság eredményeiért |
kikértem egy kazalnyi Volksstimmét, és amíg „az anyag”-ra vártam, |
a falipolcok mellett sétáltam, szokás szerint, szokásom |
szerint; s akkor megláttam – a déliek folyóiratában –, |
először láttam meg komolyabban, nyomtatásban: saját magamat… |
De aztán mintha mi sem történt volna – legalábbis |
körülbelül úgy! –, másoló-munkához láttam, kiírtam a futamokat; |
ott volt az, hogy Perillat lemaradt? épp-hogy-különbséggel |
a második helyen végzett… Melquinod mögött talán? |
Mert megint más eset volt, amikor az első futamban |
esett, s hiába, hogy utána a másodikban „messze maga mögé utasította” |
a mezőnyt – s nem is hazardírozva! –… És Killy varázshármasán |
is majdnem miatta esett csorba! Mindketten hogy vigyorogtak! |
Én meg egyszer magányosan bolyongtam – a József-körúton! – |
s gyászoltam nagy barátom, osztoztam kudarcában; ilyen |
vagyok – de az is lehet, sajnos, hogy csak voltam, |
általában, és azóta valamicskét romoltam… De nagy baj nem lehet, |
ha:) mondom, odabűvölitek, s körülülitek, mint a tribünöket |
elborító nézőkoszorú; egyiktek se szomorú, egyikünk se szomorú. |
Medin-Kolač (elmaradó személyleírás! csak egy dátum: |
1972. szeptember 22., lilával; ez a lila viszont nem tévesztendő |
össze egy mellényszínnel, tehát – valami mással!) |
nem óvatoskodik, ez rá vall, egyik fele arccal, a másik háttal |
odatálal egy mesés rajthelyet (– mert: EZ AZ EGÉSZ CSAK MESE! |
A SZEREPLŐK S ESETEK: KITALÁLTAK!), épp csak a „LONGINES” felirat |
hiányzik, de van itt mérőberendezés másik, egy harminchárom éves |
öregúr „STOFFELS”-a, mutatja, hogyan veszi a kapukat |
– az ötvenvalahány (ötvenöt?) nemlétező kaput – |
a Medintől enyhe szögben lefelé vezető (elmarad: micsodákon!), |
– …n tehát, a három (elmarad: ki; tulajdonképpen: Cs., A. és L.) |
(és a szerző itt nem CSAL, ez másutt kiderül!), |
hogyan ér célba – bámulatosan! akárha Perillat után! – |
a vízszintes (nos: itt elmarad a…) síkon. |
És ti (ők), a non-stop tréningezők, és mi, „Játékai(to)k”, |
várjuk, hogy a napfényes vasárnap délelőtt feltűnjenek a képen |
a „valódi menők”. Gépünk még ugyanaz az ANTILUXUS |
– és most már az is lesz –, amelyről (amiről?) egykor olyan |
biztosan tudtuk: „Az ember mégsem vesz…” („a lakásba…” mit is?) |
Aztán egy szép napon mi is… Azóta itt a láda, |
és ha garanciával ki nem cserélik, most már ezt nézzük |
és ti is „ezt nézitek”; és itt talán azt kellene hozzátennem, |
hogy ez korántsem alakult olyan „természetesen”… Papírvágó |
kés? levélnehezék? mi fenyegette a domborodó vastagüveg-szemet? |
virágcserép? Lehet, egyik se épp; mindenesetre: ép |
maradt, s most már nem is lesz töredék. De semmiképp sem |
felejthetem – az emlék erősebb a bizalomnál! –, |
hogy mind e békeállapotnak itt… nos, nem feledhetem |
áldozatait, halottait; s az egyik előfutót, tudom, |
megállítjátok előbb-utóbb, akárha lassított felvételre |
váltva – nagyon! –, vagy megállásig-visszapergetve |
(van köztetek „technikai-zseni-medve”!), egy emlékpercre, |
ahogy egy-s-mások tiszteletére szokták… és képzeletben |
láttok egy vattás-dobozkát. Mert – s most folytathatom! |
ahol abbahagytam; tudniillik: szinkronba-hoztatok, |
s ezért gépem se kattanhatott –, mondom, mert hogy e |
játék-Hahnenkamm után a másik, a valódi kitzbüheli |
(az idei! melyet Bob Cochran személyében, franciák |
s osztrákok után először nyer tengerentúli) ily békés körben |
élvezhető, bizonyos előjáték nélkül, sajnos, már nem képzelhető. |
(Bár azt hittük, lehet; és talán lehet is; csak épp nem lehetett; |
és vannak bizonyos módok, ahogy az „így adódott” |
és az „úgy adódhat” különbségei elmosódnak. Nem is |
az egyszerű status macquónak esetére gondolok itt; hanem az ember |
– lásd egyebütt: csak úgy! – elgondolkodik, s bár |
nem göngyölít fel semmit – legfeljebb takarókat! –, |
és félbehagyja a végigjárandókat – már buknak!! –, |
a megvalósítandók elmaradását – vagy talán: |
egy mindig-elmaradás megvalósulását! – olyasminek érzi, |
akárha „világát” maradéktalanul elérni tudva |
máris haladéktalanul megalkudna. Mert…! s ha erre a „mert”-re |
lehetne mit mondani! Ha volna mije e „mert”-nek! Dehát |
a dolgok csak így vagy úgy megesnek (– az első tizenöt |
között, épp a legjobbak csoportjában, hányan esnek! Pedig |
még csak ezután lesz igazán jeges a pálya; és, íme, a másod- |
rangúak jobban vigyáznak… vagy nem is olyan másodrangúak? |
Nyújthatjuk s rövidíthetjük az u-kat –), és vannak, amik |
lesznek; s vannak-e, amik nem? Mert ha nem, az ugye: nem?! |
Ám ahogy ezen a műlesiklóversenyen is van két futam, |
és van nem tudom hány tizenötös csoport, rangsor szerint, |
de ahányan egy-egy előbbrevalóból kibuknak, annyival hamarább |
jut a frissebb hóból minden hátrábbra-rangsoroltnak, |
ha másodszor indulnak a másik pályán… Jobb, ha hasonlatát |
nem fejezi be mindig mindenki… S ahogy a „mert”-ekre és okokra, |
éppúgy nincs az ilyen példázatokra…: éppúgy nincsen mi ezekre sem. |
Az van, ami; egyszerien. S ha már ez a vasárnap délelőtt |
egyszer ilyen, és a heverőt – beágyazunk! – elhagyják |
a „nézők és helyi síelők”, és mert a képernyői rajtig pár |
percet várhatunk, talán csinálunk valamit, talán gondolkozunk, |
talán beszélgetünk, iszunk a hűvösebbik – langyosabbik? bizonyos
|
– italféleségből, és mindenképp tétlen |
élvezzük az elevenek, a templomon, hétvégi vonaton, |
családozásokon, kórházon s még min kívüliek… mijét? amit a hét |
vége ad-hoz (ad hoc! s mindig a vég…!), élvezzük tehát, amit |
a sokat-tevékenykedők és a – tulajdonképpeni! – versenytelen
|
non-stop tréningezők élvezhetnek, ha nem tudják, utolsót
|
mikor taszít rajtuk – s lesz: stop! – a non-stop. |
S ha most felszámlálnánk halottait – de ez: megtiltatik! |
saját jól-rosszul őrzött derűnk érdekében! – csupán e vasárnap |
délelőtti nyugodhatásnak, a boldog-boldogtalan zavaroknak, |
(tányér-hajigáltató romoknak képe is „feldereng”; lásd: |
vasgerendák! lógtak ki „a házból”, egy szoba zongorástól |
zuhant két emeletet, ki hallott ilyen zengzetet, összhangzatot! |
ehhez képest a csendet-zavarók…! és néhány pincegyerek-társsal |
feljártam „diszkoszt vetni”, tovább csorbítani a csorbát, |
míg a nagyok a megmaradtakat kikaparták…), tennénk |
mindezt előbb-utóbb kisikló emlékezettel, mint a műlesikló, |
aki légben-kalimpáló lécekkel, háton-fejen érkezett el… |
nem a célba; a pályát körülálló embersorba s -karéjba. |
Mert csak az történt itt is, ami történt; s egyebekben |
sem hiszem, hogy „mi okból” s „miért”… csak „a világon” |
valami tombol, és ehhez kell: aki–ami. (Legfeljebb |
szégyelljük utólag a szerepet, s nem akarjuk többé magunkra |
osztani; fél az ember, hogy a padló megunja?) |
(És most, hogy egy zárójelből kikeveredjünk |
– mely: akárha két léc kalimpálna felettünk! –, |
nézzük a képet: ott áll a második futam első rajtszámosa, |
J.-C. Augert, Medinéknek: Tregua… nem épp a kapu-pályák |
napszámosa, és nem is akarja, hogy lepipálják, |
persze, ehhez kockáztatnia és óvatosnak maradnia |
egyképp kell; de ebben már megegyeztünk valahol a „közönséggel”; |
hogy teljesíthesse a pályát, csínján kell |
bánnia a tized- és századmásodpercekkel, de amíg lefut, |
legalább nem torlaszolják el előtte a kaput… „mint Schranznak!”… |
ezt Alacsony mondja, hogy kisegítsen; fél, hátha nagyon merészen |
kanyarítom kifejezés-ívem; s ha jól veszi őket, |
el is sodorhatja a pályajelzőket, ő tudja, mire jut!) |
(Ilyesmiről beszélgettünk, te és én, amíg a versenyt vártuk; |
hogy mik a lehetőségek, az esélyek; már ahogy mi látjuk.) |
És most:… nézzük a hátralevőket. A „sérülőket” |
ápoljuk már. („Játékaink fejlődnek!”) (Én „goromba” |
sosem voltam – úgy igazán! –, bár gyerekkoromban egy-egy |
pusztító-társamnak illemből segédkeztem, s olykor magam is |
kezdeményeztem, így röpítettem ki az ablakon néhány játékosom |
– ez még gombozó-korszakomban volt!! –, például: Evaristót, |
mert egy ordító helyzetet elrontott; s talán Probstot? nem, ő egy |
vas kapufán csorbult ki; akad tehát régi példa |
is ellenem; s hogy „egy egész ház hallatára kellett zengenem…” |
– valahára ennek is vége, nem? nemcsak a vasgerendán lógó zongoráknak) |
(most, mindenesetre, igen emberséges vagyok, így néz fel |
rám néhány medve; könnyű nekik! idejük: örök, s jól akármi |
csak ennyibe fér… Persze, ahogy a csatáromért lerohantam! |
építkeztek, a járdán a homokdombban találtam meg, de: kikotortam! |
És, emlékszem, annakidején, mielőtt elaludtam, Noé-komplexum-ban? |
„barátaimat behajóztam”, s még a korláttól is arrébbtoltam őket, |
ha nagyon nekidőltek… és együtt voltunk, ahogy kell!
|
Hol volt ott Hypnoval s Elenium! Front! Sok más, ami |
oly remekül tud lelket menteni és testet rontani. Könnyebb |
a medve-út itt!) (Bár ez sem egészen igaz! kinek a szőre hullik, |
kinek a szeméről pattan le egy szemernyi festék, |
„STOFFELS”-úrnak többször összevarrták – mint most! egy rossz |
rímmel! – a testét, és sosem felejt – ha én sosem! – bizonyos |
estét, amikor egy emeletnyi rom alól mentették ki |
[egy Kosztolányi-kötettel?]; és egyik-másikuknak a fülére is oda kell |
nézni, nem lazul-e; kell-e ragasztani; vagy a nyelvüket, |
ezt mindig egy csepp méznyi Általános-Rekord-Palma |
szer illetheti; és így tovább.) Befejezik a nagyok futamát; |
„de jó, hogy megúsztuk ép bőrrel!” – mondjuk: helyettük
|
(vagyis: helyettetek!), hogy „beszámítson az összetettbe”, |
(ahol mindegy „ilyen-ember” és „olyan-medve”; ahol kimossák |
megszárogatják a szereléseket, és lepereg mindenről minden hajdani |
kínosság). És ha egy s más nem így lehetett… csak én |
tettem – mondtam-e az elején? –, én tettem úgy, |
„mint ha próbát teszek…”? Mivel? „ami” velem mindent tehet? |
S tetet? (Csináltat.) Ily „csinn”-be megyek? |
(Csinn = összecsapás.) Vagy: épp e csinn áltat?
|
De létezünk-e oly külön alakkal, |
ahogy látszat szerint s rombolhatólag? |
(És ez nem „sport-”, „világ-” vagy más hasonlat!) |
Kisszerű áhítás, hogy „hátha óvnak…” |
Mégis ez a leginkább érdekes! |
…S itt feladom. Kihagytam részeket; |
mint ha a műlesikló bizonyos kapukon kívül viszi a léceket. |
De majd lesz egyéb alkalom; és más – másutt olvasható… |
(Már csak Kitzbühel látszik, csak a hó; |
mi az, ami itt tűnt el?) Most, míg ezt írom, |
készülsz az ebéddel; és valami nagyon más van, |
úgy érzem, a papíron; morzsolódás? sohase-volt-egésze? |
(Mert hogy a szándék mi volt, az nem mentség!) |
S látszik-e majd, ott, egy tribünre vésve: |
EZEK EGYMÁST ISZONYÚAN SZERETTÉK |
|
|
„…bútoraink csontjában megremeg |
örök lelke medvés rengetegeknek.” |
|
(Egyelőre: folytatás várható.) |
|
|
|
A játszmakereső (II.)
„Meghatározott módszerrel kutat- |
tam… Habozás nélkül… ahogy a |
katedrális kövei is rezonálnak az |
orgona mélyebb regisztereire.” |
(Múlt század végi montázs) |
In memori Szomory – van szomori memory
Egyszer majd idézni fogom mind ezeket a századik |
oldalakat, századikakat és százegyedikeket, amelyek |
közt aglaonema-levél, tulipánszirom s más növényféleség |
lapul: mind, amiből nem lett ázadék, hanem ott takar |
|
szavakat, írásjeleket, egyre többet idézhetek. |
Már-már ugyanazok a könyvek kezdenek megtelni másodszor, |
mert nem szívesen hozom be a létrát, egymás mellé |
kerülnek ezerkilencszázhetvennégyes nefelejcsek és |
|
még honnét szedett milyen levelek is. Egy futó sarkantyúslevél |
Az utas-t takarja egy kötetben, oda jár vissza, |
ha visszaemelem egy kompozícióból, melybe azóta belekerült; |
ott kisimulhat ismét, ha a papíron – a szabadban – netalán |
|
hullámot vetett. Egy ragcímű kötetben gyűrűzik, most már |
örökké csak ugyanolyan körökkel-oválisokkal, egy száradtában |
nem szép, nagy levél. És egy óriási repülőmenetrendben |
is vannak komoly növényiségfelületek, melyekre akár |
|
írni is lehetne, de megtörténhet: lyukasztógéppel vágok ki |
belőlük apró, egyforma köröket, azt keverem egy szöveg |
szétlyuggatott maradványaival, mellé helyezem a maradványpapírt |
és a maradványszárítékot; és akkor ez kompozíció? vagy föld-elő-gyakor- |
|
lat; de ne fejezzük be mégsem itt. Nem szívesen hozom be a lét- |
rát; így már-már ugyanazok a könyvek telnek; aki meg akar |
szabadulni a rakománytól, egyszerűen a gerincénél fogva |
felcsippenti a tárlót, hull esetlegességem, marad az örök-érvény. |
|
|
Mese
Robert Musilnak
Ezerkilencszázhetvennégy úgynevezett tavaszán |
sok növényféleséget szedtem össze, meg is hálálták, |
áttekinthetetlen gyűjtemény lett belőlük a lakásban, |
és sok tapasztalattal is szolgáltak, híven. |
|
A fehér virágos ág, mikor hullni kezdett, |
azt üzente: olyan vagyok, mint abban a könyvbeli kertben! |
mint az a sziromeső, mely folyamatosan lebegett, |
és ketten feküdtek alatta, nyugszékben, és nem is szóltak egymáshoz. |
|
És azt üzente: ha egy kis szerencséd lesz… ha már a nagyobbról |
lemondtál. És azt üzente: lyukasztógéppel hozzám hasonló |
fehér köröcskéket üthetsz akármelyik papírlapból, tele is írhatod |
elébb, csak rám vigyázz: mielőtt összevegyítenél velük, |
|
préselj be, máskülönben összeugrom, pöndörödésnyi leszek csak köztük |
(fehér szirmaimmal). Egy kis fácska-formájú ág, melyet |
kompozícióhoz hoztam-törtem már, talán túl sokáig |
kezdett álldogálni vizében; úgy fonnyadt és barnult ugyanis, |
|
ahogy az célomnak semmiképp sem felelhetett meg. De majd hozzá- |
igazítom, amit kell, így-úgy. Gyorsan ki a vízből, rá egy |
hegyes drót végére; szárazon járt jobban az az ág, vázájában |
ottmaradtak az akácféleségek, virágnak. |
|
És a városban vett tulipánok! csak lenne szíved, mondják, nyomban |
letépdesni a szirmainkat, még újdonat! akkor milyen |
szépek lennénk könyveidben, megládd. Csupán egy fényes-zöld levél |
nem vigasztal; én csak így vagyok ilyen fényes-zöld levél, mondja. |
Aztán se találkozunk mi, hallod-e, te levél! |
|
|
Jónál jobb, kevesebbnél kevesebb
A fel-nem-vevő gép végigfut az üres Fő-utcán; |
ha ez az „üres” igaz, épp nem sok minden történik; |
hét előtt öt perccel, korábbi elhatározás szerint, lemegyünk; |
siet az órám, nem is öt, nyolc perc a ráadás, |
hét és nyolc közt egy óra a kiszabott idő. |
A Fő-utca nem fő utca már, a Jégvermek |
utcájától egyirányú, a körforgalmú tér és a Duna-partra |
kihajló Jégvermek közti szakaszon megfeledkezem róla, |
visszarántanak a másik irányú forgalom elől. |
De tulajdonképpen: üres az utca, a fel-nem- |
vevő gép sem én vagyok, még én sem vagyok az. |
Valami ennél is kevesebb történik itt, a Ponty |
vagy a Pala utca sarkán az állami kék mosoda |
zárva; nem tartozom igazán a Fő-utcába, másképp |
pontosabban tudnám a keresztutcák nevét. Este hét, |
a mosodaredőnyök lehúzva, bent a hideg olajkályha, az óra, |
a stockholmi levelezőlapok, a gondos fürdetés ellenére |
állandóan porosodó virágok. Az állandó és a rendkívüli |
szolgáltatások. Ha az akkor, tizenötévesen, csakugyan |
vészes sejtelharapózás, most nincs ez az egyórás séta. |
És sok effélét aligha látok… Nincs velünk a „pressz kilós”, |
zsebrevágott kézzel sétálunk, illetve: próbáljuk |
lassítani a megszokott gyors lépteket. Jó így szatyor |
nélkül, nagytáska nélkül, ugye. Ennél is kevesebb a jó; |
hogyan mondjam egyértelműbben: jó valami, és az még ennél |
a jónál is kevesebb. Vasárnap este hét |
óra néhány perc; még innen vagyunk a fél nyolcas félidőn, |
nem kell visszafordulnunk. Furcsa lenne itt |
megvárni, törölközőkkel, ágyneműcsomaggal a nyitási |
időt. Azelőtt, mondom, akarom mondani: akarom |
mondani, de mégsem, itt a „Jég”-ben, vagyis itt a sarkon… |
miután a KÖZÉRT-ben… és másnap – |
nem mondom, nem is tudnám elsorolni azokat |
az iskolai órákat – így hátrafelé, mint a rákok… |
„Földrajz” – és tíz deka amerikai |
mogyoró került a szatyromba? a zsebembe? mértem-e |
ellógott időm olyasképp, hogy „mire ez elfogy”? Tudom: |
otthon várt a pótolni való; valahol a Bakony |
vidékén tartózkodom. Akkor még nincs ott az a tábla |
a „Jég” meg a „Halász” végén: még sokkal több nincs. |
De ami gyarapodik, semmi köze ahhoz, |
ami ettől függetlenül elfogy itt. Fél |
nyolc múlt. Ideje visszafordulnunk. Kilépünk. |
Véget ér ismét egy hétvégünk, a következő pénteket |
emlegetjük, megint sétálunk majd egyet, lejövünk |
együtt. A „padunkhoz” is kikanyarodhattunk |
volna, közvetlen azután, hogy felnéztünk |
a renovált Kapucinus templomra, a vakolattalan |
boltívre. A régi dolgoknak ilyen nyoma van, |
csak meg kell várni… lehetne-e akkor a pad helyett |
bármi? Nekem mindig ilyenkor kell visszarettenni |
és megállni. Ahogy a képzelt sejtszaporulat |
idején (vonzanak valamik?) (vonzottak-e?) a Duna jégtáblái. |
Hűvösödik, csíp a levegő, elég a séta, jó lesz hazaérni; |
otthon: televízió, a műsoron: egy író, valódi, „de látod, |
végülis ilyen”, mondom, kifejezéstelen beszédemen elkedvetlenedem. |
Így lesz negyed tíz. Rántottához túl késő; egyszerűbb |
vacsorát állítunk össze. Nem gondolunk már a Fő-utcát |
a Duna-parttal összekötő közökre, |
bőséges adagomon zúgolódom, néhány felesleges kilómon, |
másnap, ezt még nem tudom, újra kileng a mérleg, |
nem tűnnek el nyomtalanul a kilengések; |
ez a rossz vicc is megvan; de mindez egyelőre nem fontos, |
most még csupa hétfő reggel van, kedd van; jön a péntek: |
a jónál jobb, kevesebbnél kevesebb |
gyarapszik egyre, s amíg van, mindig valami egy van – |
(villanyt oltunk) – a többi: makettban. |
|
Amíg folytatható, mindig folytatható
Egon Erwin Kisch-nek
Néha álmodom: még mindig nincs jegyem |
biológiából, vegytanból, történelemből; |
és lassan eltelik a félév! Mi lesz. Egy kép: |
az iskola mögötti hátsó utca: harmadikos korunk |
utolsó pillanatában széttépjük a kémiakönyvet; |
barbár művelet. De az érettségi utáni szivarozás, |
minden következményével együtt, már túl kerek történet. |
|
És ha (ez is olyan, mintha álmodnám) valóban |
kihívtak volna, ha valóban kihívtak: az milyen volt. |
Milyen lehetett? Milyen lehet majdnem bármi. |
Mert azért persze… Rám se figyeltek a padokból; |
vagy – hát szóval nem fényképeztek Agfa anyaggal, |
hogy aztán majd aláírjam a képet. Ott álldogálok |
valahol a padsorok éle és a fal között; no és ha valóságosan, |
|
akkor? No és ha erre visszaemlékszem, most? Egy-egy |
felelés; egy-egy meglógás felelés elől; az év végi |
osztályzatok; egy, kettő, három évtized vége, lassanként |
osztályzatok nélkül. Néha álmodom: magyar nyelvből |
szigorlatoznom kell; az tulajdonképpen mi? Sosem |
lesz diplomám; ha most kellene, többé sosem |
lenne; akkor is kibújtam egyik-másik részlet alól. |
|
Vagy a tömegélmények. Kettőnket bevisznek egy osztályterembe, |
ám végül csak egyikünk marad ott. A tekintélyesebb |
kiszabadul. A második emeleti ablakból az akkori IV/C |
tornaóráját figyelve megállapítottuk, csalás történt |
távolugrás-eredménymérésnél. És ez befolyásolta volna |
az iskolaversenyt. Jó lenne most mindent az alábbi |
– vagyis ebbe az – egyetlen sorba sűríteni, ami még maradt. |
|
Dehát épp ez a költő roppant szabadsága olykor; hogy |
megtoldhatja egyetlen szakasszal, akár kettővel is |
a verset; ahogy azok a IV/C-sek a bizonyára szerénynek |
ítélt centiméter-mennyiséget. Csak engem meg ki néz |
egy iskolaudvar vécéablakából is akár? Ki látja, csalok-e; |
látom-e magam is a – és néha álmodom – mit; |
annyira nem érdemes pedig semmihez semmit hozzáadni. |
|
|
Így is, úgy is történik
A borbélyüzletből – kezdjük így – kilépve át kellett |
haladnom vagy vágnom az úttesten, a főnek nevezett utca |
testén. Majd be egy kapualjba, hogy egy másik kapualjból |
a Jégveremnek nevezett utcába érkezzem. Persze, meg |
lehetett volna kerülni a háztömböt, helyesebben: nem |
kellett volna bemenni ugyanannak a háznak az egyik, s |
kijönni a másik kapuján. Így azonban odabent lehettem |
– meddig? –, és frissen nyírt hajjal ennek voltak bizonyos |
előnyei. A kijárati kapunál rendezhettem – mennyi időre? |
– soraimat; bár az erősen lenyalt haj lassan szárad, tehát |
az otthoni összeborzolás művelete nem volt előbbrehozható; |
nem hogy elmaradhatott volna! Mostanában a rohamnak |
nevezett utcában történik meg velem ez a körülbelül |
négy hetenként szükséges művelet körülbelül hat hetenként. |
Kapcsolódik az eseményhez egy pad, odakint, újabban csak |
megszemlélése inkább, de bármikor „eshet” rajta ülés is; |
kapcsolódik egy fagylalt, esetleg postai szükségletek |
kielégítése. A rövidre nyírt, fogyatkozott, száraz haj |
megdörzsölése – kijövet –, bevásárlás, kövérebbnek ható |
arc, szegletesebb belső-érzés; a kettő reménytelen |
ellentéte. Ez volt mindig. Az Alagút nevű utcából |
egyenesen jutunk az utca névadójába, mely – mindazonáltal |
– sosem volt ilyen fényes, mint mostanában! Apró |
nem tudom mikkel van kirakva. Nem tudom |
(hogy: ismételjem magam), ma azt a homályos kétkapuzást |
szeretem-e jobban, vagy ezt a fényes diadalmenetet; |
állapodjunk meg abban, hogy lehet; hogy az egyik akkor
|
volt, s ha szerencsénk lesz, a másik: amakkor. |
|
Beágyazás előtt
Ez a nyitott ágy (ritkán van így ilyen rendben): |
mintha nem is felkeltek volna belőle, hanem |
az elalvókat várná. |
Egymáson a párnák, |
a fehérbe vont takarók visszahajtva; |
még egy kockás takaró, rajta világos |
pizsama. A délelőtt világossága ma feltűnőbb, |
mint többnyire. És felidézi bizonyos |
régi délelőttök világosságát. |
Egy gyerek betegágyát. A lakás fürdőszobáját, |
ahol a falimelegítő égett (illetve: zománca |
fehérlett), míg odabent szellőztettek. |
Várta, hogy visszafekhet; ez a félóra |
volt a nap egyik alap-osztása. Rendberakva az ágya; |
nyakán fehér (piszkosfehér), szúrós sálja. |
(Többnyire torokgyulladással maradt otthon; |
de már akkor is mindig inkább – és inkább mindig – |
otthonmaradt volna.) Olyankor gyakran szólt a |
rádió, és a délelőtti műsorok: mint a láthatatlan |
– máskor láthatatlan! – jéghegyek. De hagyjuk |
az ügyetlen hasonlatot. Délutánra elszomorodott. |
Néha egyedül maradt; bizonyos dalok |
szóltak a Standard-ből; mit szomorkodott! |
– operákon, regényeken. A lepedője összecsúszott. |
De mindegy volt, hogy nem kelhet föl; vagy: mindegy |
ma és nekem. Más számított. (Amit, sajnos, egyre |
pontosabban tudok, vagy megtudok. Ha elégedetlen vagyok: |
azzal is, amit itt elmondhatok, csak ez az oka: |
hogy elmondtam, és semeddig se jutottam. |
A párnakockák, takarók fehére |
olyan rendben van; ez szokatlan. Úgy éreztem: |
valami megörökítést megérne. Most úgy érzem: |
ez lehetetlen; ennyi lett belőle.) |
ez lehetetlen; ennyi lett belőle.) |
Régen |
itthonmaradhattam az iskolából; |
most bármeddig fekhetem az ágyban, |
bármikor felkelhetek az ágyból, |
de a vers (hagyjuk az ügyetlen hasonlatokat) |
nem ad alkalmat lógásra, tankerülésre. |
(Régen így mondták volna: „Ah, én utálom magamat!” |
Vagy – ezt még én is mondtam: – Ami van, |
már csak egy lehet a vége.) |
|
Önszorgalmú gyűjtés
„…a barátom volt. Akkor kellett volna |
kiderülnie, hogy a hármas-barátkozás |
(nekem) nem megy. Ez csak később derült ki; |
ha nem tévedek, persze. Vagyis: persze, az |
idő tájt sem volt semmi baj. Jókat |
veszekedtünk; például: melyikünk kíséri |
haza a másikat. Hogy azután mindebből |
miként lett szivarozó társascsoport |
a Váralja utcán – s egészen más |
szereplőkkel! –; miként lett a Váralja |
utca egyénített gimnáziumlátogatásaim |
útvonala reggel, amikor néptelen volt; |
hogyan, miként, ennyi talán elegendő. |
De térjünk vissza a kavics-versenyek |
lehetetlenségére; (miben versenyeztek |
volna kavicsaink;) s mi, három barát is, |
velük; egyikünk – ez nem én vagyok – |
gombkészletének többszöri felosztására; |
(térjünk; a viszonylag nem nagy méretű |
bádogdoboz egyszerű ottfelejtéssel |
került a birtokunkba, különösebb |
lebeszélés sem kellett hozzá, hogy barátunk |
abbahagyja tartalmával az aktív |
játékot;) jelenleg mindkettejük készlete |
nálam található; ezt viszont most már |
nem igen van kivel felosztanom.” |
|
A „Mindez-Csak-Tréfa”-körkérdésre
„Szívesen válaszolok. Emlékezetes egy |
gyomorfertőzésem, mellyel egészen |
komoly társasösszejövetelt sikerült rútul |
megúsznom. A vasárnapi templombajárástól |
– java részt – a vasárnapos öltözet |
szoktatott el. Sokat tett egy pénteki |
kolbászevés; tenyészkakasért mentünk át |
a tó túlpartjára, vitorlással. Ha már |
itt tartunk: ez volt az, amikor a szomszéd |
telek bokrai alól szedtek elő. Ott akartam |
maradni, hogy lebonyolíthassam az olimpiai |
magasugródöntőt, magam-készítette állvánnyal, |
gödörrel, a zugdohány-ágyások közt. Egyébként: |
erőnek-erejével zavartak el a falusi vegyesboltba |
atlétakellékekért. Teniszezni a Pozsonyi útra, |
egy mai iskolaépület egykori helyére kellett |
volna járnom. Ma már a Várhegy oldalában |
elterülő, akkoriban gazos telket is szépen |
parkosították; a Tour de France hegyimenőiről |
olvastam ott, (szerencsére) ócska ütővel, dűltcipővel, |
totyakszár-harisnyával a teniszcsomagomban; |
eredményes lebeszélő-munkával sikerült |
megakadályoznom, hogy többet költsenek rám. |
Mindezzel, remélem, sikerült hozzájárulnom, |
hogy… és a későbbiekben ellenirányú
|
kérdéseikre is szívesen felelek. (Egy kis előzetes: |
»Felejthetetlen hazalapátolás teljes szélcsendben«; |
»Vasas–Rapid 9:2, a vári gazból«; »Thorpe: 132 cm«; |
»Megtérésem: majd miféle ágyon?«) De így az egész |
olyan töredékessé válik, hogy se ide, se oda nincs haszna, nem igaz?” |
|
Egy vers születése
Ha szemöblítő kamillám vattaszálai, |
vagy a gyógynövény leforrázott virágai |
eltömítik a mosdó lefolyóját – de nem |
így történt, a lefolyó működik rendesen, |
én pedig hozzáláthatok: s ha ehhez, akkor |
már hozzá is láttam. Nem volt meg előre |
az alapeszméje, míg el nem döntöttem, hogy a szükséges |
időmennyiséget ráfordítom. Akkor kezdtek szaporodni |
a jelek a papíron. Becsuktam a két szobánkat |
összekötő ajtót, és szabad folyást |
engedtem a képláttató készülék műsorának: |
odaát; és az önmegismerésnek itt. |
A kamillás-vatta-szálak, melyek a lefolyót eltömhetik, |
fontos tényezői lettek e szabadságnak. |
Képtelen vagyok bármiféle |
tevékenységre, ha akármi külső körülményre |
ügyelnem kell. Így azonban minden engem segít: |
büszkeség feszít, ahogy áthallatszik a szinkron, |
és egyik-másik hang tíz-tizenkét évvel ezelőtti |
időkre emlékeztet, amikor statisztálással bíbelődni |
harminc forintért esténként nem átallottam. |
Akkor a dolgokat nem csak áthallottam, |
de magam is a világot jelentő deszkákon voltam. |
Most az akkori nagyok statisztálnak, |
meghatározásuk: hang-zavarok. |
Délután sportmérkőzés volt a program, |
melynek, feleslegesen és ismét, beugrottam; pedig |
egyre többször érzem: ez csak nekik |
fontos, csinálják csak a boltot; |
ez hát az eseménysor: a kívánság teljesedik |
– vagy nem teljesedik –, a kívánó kelletlenkedik. |
És az idő telik; és nincs meg „valami fő”. |
A konyhában, fájós szemre, kamilla fő, |
hogy lehetséges legyen az esti munka. |
A fonnyadt virágok lecsorognak, |
s e fogyatkozásból kibontakoznak |
a vers-körvonalak, az úgynevezett „születő”. |
|
„Hogy ő tüstént arról a mulatságos mackójáról kezd majd beszélni”
Felhúzom a csuklószorítómat, nem tudom, |
könnyít-e; nehezít. Így, ahogy ezt a két |
sort leírtam: ez most, mindenesetre, így van. |
Szeretnék majd egy könnyű gépet. A másik |
szobában, a második adón, szól egy |
zongorakettős. (Ahogy most a szöveget átírom, |
olyan ez, mintha szólna, csak nem hallanám.) |
Valaki belehallgat, s azt mondja: hirtelen |
nem is tudom, hol vagyok, milyen zenében. |
Megiszom egy – szokásos – kávét; mintha |
dolgoznék, egészen úgy. Szeretnék, majd, |
újra megérkezni oda; ahonnét épp hazajöttünk. |
(Ahol nem használtuk el a rádió félnapos |
feltöltését sem; a nap már másodnap |
eltűnt; pedig összesen öt napról lett volna szó.) |
Azt mondtam: ez most egy egész kis |
örökkévalóság lesz; ennyivel még így |
dobálózunk. Ott, még a második napon, |
az egyik szereplő felment a csak féloldalt korlátos, jól |
látható szerkezetű lépcsőn – a konyhába eperért, borért. |
(Erről olvasott a könyvben, amelyhez visszatért.) Mi |
történt vele ott fent, egyedül, míg epret kacsolt, |
és a fény behatolt egy keskeny ablakon (és már ivott?) – |
s Aloysius (nem, nem: csak A…) játszott a fenyővel odalent; |
vagyis inkább az alacsony ágak alatt; és még ez állt |
– „szeretnék mindenütt elásni valami |
értékes dolgot, ahol csak boldog voltam, |
s aztán, ha öreg leszek, és csúnya és nyomorult, |
visszajöhetek és kiáshatom, és megint |
emlékezhetem mindenre”, (de ez |
nagyon valószínűtlen) – a könyvben. |
|
A sorok elindulnak és elállnak
Név, kettőspont, a kettőspont helyett egy nagy Ő, |
félreütésből; és máris röhej az egész. Azt akartam |
elmondani, hogy a megszületésem utáni időkből, |
vagyis hogy emlékszem egy; de most már értem. |
Aztán. De mégis, sokkal komolyabb ez. |
Még élnek a főszereplői; újabbak is adódtak. |
|
Most mintha két korszak épp egybefonódna, mielőtt kettéválna. |
Valaki bent a hosszútávú kórházban. Valaki |
egyedül a lakásban. Nálunk, itthon, folytatódik |
„más valakik” bajnoksága. Szerdán kettős mérkőzésre |
kerül sor; szeretnének belépődíjat szedni, |
kellene rájuk fogadni; dehát: kivel ki? |
|
Mintha egy sose-volt-nagy levélnyi piros |
hatvanfilléres bélyeg lobogna meg hirtelen, |
melyre első irodalmi példaképem, talán két macska- |
boncolás szünetében, elcserélte néhány értékesebb |
darabomat. És hiányolhatnám egy-két gombomat, |
ha egyáltalán a többivel is foglalkoznék jelenleg. |
|
Egy szépségdíjas Steiner–Stolz-játszmáért |
fel kellene másznom az előszobapolcra, ott van egy halvány- |
kék Sakkéletben; ötvenhárom-ötvennégyes karácsony, |
az Orczy út felől tértem haza, ritkán jártam ott, és |
egészen meglepő módon vetődtem el újra… barátsággal |
gondolok vissza arra a társaságra. |
|
Egyelőre: marad fent a polcon a játszma. S egyáltalán: |
az ilyesmihez mindig elsősorban az ellenfél kell! |
(Hogy a szép kombináció bejöhessen.) Ezen a télen sem |
ismételtem meg azt a karácsonyi utat. |
Se annyi mást. A Nagymező utcát pedig hol megszeretem, |
hol újra ráunok. Nem is szólva a Lánchíd felőli hazatérésekről. |
|
Megáll előttünk a villamos. Miért fényképezném le? |
Ilyesmi nem szerepel a terveimben. Sajtot, kompótot |
fogyasztok délelőtt – fogyasztok! –, bármikor kinézhetek |
az ablakon, végigdőlhetek az ágyon. S hogy nem csinálom…? |
Az új viaszosvászon sakktáblámon kezdem megkedvelni |
a megnyitásokat; már nem csak az izgalmas állásokat szeretem. |
|
Ha minden értelem: kétértelem… ezt nem tudom befejezni. |
Nagy művészet, hogy ne történjék semmi; mert már a fentebbiek |
nagy része is visszavonható. Az iskolában nem tudtam soha |
rendesen elfogyasztani a tízóraimat: zavart a konfrontáció |
(gyomromé s osztálytársaimé). Hogy egyszerre két dolog van. |
És nem-tudom-mikortól kezdve egyre többet ellógtam. Nem szeretek |
tanulni. A megnyitások sem maradnak meg a fejemben. |
|
A múltkor egy papírkereskedés fényhomlokzatát néztem a buszból, |
felpillantottam a piszkos ablakon át az egyik szemközti lakásra. |
(Aki itt hal meg, ezt a neontöltőtollat látja utoljára.) |
Régóta készülök rendet rakni otthon; és ez majd addig nem illik |
bizonyos életkorhoz s időbeosztáshoz, míg jön szépen egy pillanat |
és valami megmásíthatatlanul mást hoz. |
|
|
Indianapolisi versenypálya
Ülsz az ágy szélén; fejénél, a másik ágyon két halott |
után már a harmadik beteg kórtáblája, lába. A tied |
gyújtósnak-hasított-fa vastagságú, így lógatod. Épp |
fel tudtál ülni magadtól, épp nem, felhúzódzkodtál |
a fehér puhakötél-sodralékon. Ez a tizenvalahányadik |
hónap, a még hányból. Nekem elmondták – neked is |
elmondták –, az egy pontosan nem tudom melyik idege, idegei |
szenvedtek pontosan nem tudom mit, miket. Szeretnék én is |
beszámolni neked, s egyszer végre úgy, hogy; |
az utcád akácfasoráról; milyen, ahogy bekanyarodva |
megpillantom. Mi ez az utca; hogy ez az utca nekem mi (?). |
De te előbb mondod el, hogy ezeknek a japán- |
akácoknak az a sajátossága, hogy lehullanak vagy |
nem hullanak le, ehhez párosítható, hogy nem sárgulnak |
vagy sárgulnak. A sarkon, ahol befordulok, van egy |
trafik, ott ül egy nagy, sárga medve, néz engem, |
mostanában előrebillenve majdnem az üvegnek dől két |
másik medvével, az egyiknek a fején, a másik az |
ölében. Közlöm veled, hogy taxin jöttem; s hogy |
az egyik újságban olvastam, a nem tudom pontosan |
melyik újságban, hogy melyik versenypályán is, |
általában, az autóversenypályákon, mert erről |
volt szó az ismertetésben, nem a versenyzők egymás |
iránti gondatlanságából történnek a tragédiák. Hanem: |
és itt ismertetem a lehetőségeket, ahogy én képzelem; |
elmondom, miért nem veszek autót. Említem: az orvosok |
szerint nem az életmód, persze, az is, de bizonyos |
hajlam, veled született adottságok következménye, hogy – |
és neked is van egy változatod ugyanerre, a „van aki egy |
sarokházat örököl, van aki egy rossz érrendszert”. Megvan! |
mondom, a pálya neve; és mondom; nekem továbbá mi is az összes |
vágyam: jól szíjjazzanak be az ülésre, már ha úgy szokás, |
azután a pálya legyen tisztára takarítva, és a rajt előtt |
a technikus – a szerelők? –, egyszóval a társ-személyzet |
mosolyogjon szívélyesen, vagy ahogy szokás. És rajt. Ellenérvek, |
ellenérveid nélkül – például a verseny közben a kocsik |
által okozott olajfoltokról, tehát a pálya romlásáról – |
folytatjuk beszélgetésünket valami mással. Gyorsan jelzem |
a befutókat, csapódik a kockás zászló. A kockás |
ingemről van szó; már a trafiknál kifordulva, távozóban, |
folytatódik bennem nyugodtabban a téma; csakugyan szeretem |
ezt a jó inget. Nálad mintha csupa rövid egyenes és kanyar |
lenne a pálya; csapkodok a célzászlóval. Körülbelül |
a trafiknál folytatódom újra én, mintha ott, távozóban |
érkeznék hozzád. A nagy sárga medve alulról néz, nem is |
rám, annyira alulról, le kellene kuporodnom, hogy a szemébe |
nézhessek. A nadrágszáramat látja csak, abból tudja, hogy |
ismét elhaladtam előtte; én a feje tetejét, a szemét, a nézését látom |
felülről. A nadrágszár lengése talán felidéz benne bizonyos |
változhatatlanságot: tudja, odahaza már megígértem |
egy másik koalának, hogy „ő”, az otthoni lesz mindig a legnagyobb |
a házban; a trafikbeli medve nem is akar rávenni változtatásra. |
Most már mióta is, hogy ismerjük egymást? A trafikossal |
meg kellene egyeznem: vevő vagyok rá; és ha tényleges |
vevő jelentkezne, azonnal értesítsen. Persze, ha a leendő |
tulajdonos vigyáz, ha olyan lesz – kétségkívül |
javulnak az esélyek mindkét részről. Újságot veszek, néhány |
szerencsétlenségről olvasok; s hogy „valaki megint |
abbahagyta”. Nem ülök le a platánok alatt a padra; |
majd jövök megint. Addigra az akácok – ? Mondjuk, százötvennel |
(ötveneggyel kivágódnék, negyvenkilenccel elveszteném a versenyt) |
bekanyarodom a trafiknál; és ezt majd mind megbeszéljük, |
sokkal, de sokkal többet, mint ami az esti lapban – |
És elmondom megint, hogyan kellene nekem a világ: teljesen |
– mert akkor, aki nincs még, azt mondhatná: reményteljesen – |
futok egy tűrhetően üres busz után, jó lesz a peronja – lakatlan. |
|
Kondor Bélának
Kezdjük jó magasan, hogy sok beleférjen, |
mint a török gépbe, mely a természet ölébe hullt Ermenonvillében; |
miért ilyen izgatottan járni a várost? csak szép lassan mindent, |
mondja doktorom; dehát ha amúgy is egybeesik doktor jekylli |
és miszter hyde-i életkorom? itt most megint tavasz van, |
de még egyelőre kalapban járok, két blokkal a verítékszalagban: |
két ottfelejtett boltiflepnivel; és kikanyarodom és bekanyarodom |
újra meg újra – például – a Bézs útra; az egyik hegyesszögű |
sarkon megvan a kocsma, fogy a barack, a cseresznye; a buszmegálló |
– de onnét, ugye, már gyalog mentünk tovább? – szóval, örökké |
áthelyezve; s a kis kép-csarnok? egymást érik benne a kiállítások. |
Ásítva állok. Néha a vásárcsarnokból – a Bézs út mögött rézsút – |
kikanyarodom és bekanyarodom, kenyér nélkül sajtozom |
és kabáthajtókára-csepegtetve narancsozom a mellékutcában, |
koszos cipőm a még koszosabb kőpárkányon, és a zokniban, |
akárhogy megmostam reggel otthon, ideérve már koszos a lábam, |
de ahogy ott állok, magabiztosabb vagyok mégis, mint általában. |
(Most jöjjenek az ismerősök! tegyenek megjegyzést két harmonikázó |
nadrágszárra!) Mellettem a földön a piros-kék-lila kockás táska, |
te ezt még nem ismerted; benne a gyümölcslé, retek, keksz, kompót, |
citrom mellett néha detektívtörténetek is halmozódtak! |
s ha február nem lenne szeszmentes hónap, más üvegekről is szólhatnék. |
Node: február a legrövidebb; látod, ilyesmivel szórakoznak a földiek. |
Én, hadd mondjam meg neked, állítólag kilógok egy kicsit |
a sorból; így jár, ugye, aki Ermenonvilléről ausztrál |
eukaliptuszerdőkben sikoltozva megégett koalákra gondol, |
akiket a szerencsétlenül járt utasok ősei kipusztítottak. |
(A török gép társasága besegített az angoloknak.) |
Vagy arra gondoljak, hogy a lábam – kapkodtak ám utánam! – |
szépen kilógott már egy hatodik emeleti ablakból? |
S egyáltalán! A sebesült ajtófélfák, cserépbe-visszaápolt |
növénycsonkok – most jövök én! – (szépen magukhoz tértek!) – |
meg mindenféle; mondtam-e ezekkel, hogy: „itt”? hogy: „innen”?… |
Dehát a neandervölgyi dolgozó kijózanodik; azt mondja: így a jó; |
és vélekedik tovább, többféleképpen. Lesz például nemsokára |
egy fényképezőgépem, melyet a koalák – mert ennyit legalább |
hadd mondjak: én a koalák barátja vagyok! – doktor Suzukinak |
neveznek máris. (Ő mondott olyanokat, hogy… a félkéz tapsáról, szóval.) |
És majd kattogtatunk: Electróval, Certóval. Legyen, |
amit magára hagyunk; legyen megvalahányszorozva. De most még |
csak egy trükkrajz-sorozat (felébresztem kis barátaimat, |
éjszaka egy oroszlános fotelben alszanak) járja. |
(Ha egy pillanatig nem gondolunk a nagy Koala-Kártyabajnokságra!) |
Az első kép: szétverek egy fél lakást; a második: transzformátor- |
-bódé-felírást szerelnek le valahol (ezek ők; csak |
tudnám, hogyan jutottak ki a házból!), |
a harmadik: ma délelőtt: elhelyezik rajtam az emléktáblát |
(azt hiszik, így majd örökké élek, s ezt nem ám önzetlenül várják!): |
Vigyázat! Magasfeszültség! Életveszélyes! |
|
Levél egy lebontott házba, K. doktor címére, Prága
Mivel ezzel a kártyacsomaggal örökké játszunk, és |
minden játszmának tétje van (ez Nagy Koala Kártyabajnokságunk?), |
minden, ami a kártyával történik (és itt nem a zsírpecsétekre, |
tintás-ujj-lenyomatokra – leendőek! – gondolok, hanem |
a lapok egymásutánjának befolyásolására), |
fontos; minden, ami a kártyalapokkal ekképp történik, |
fontos egy-egy kimenetel, egy-egy eredmény szempontjából. |
|
Ezért aligha lesz módomban, hogy megvalósítsam, |
amit régóta tervezek. Nincs mód ugyanis, doktor úr, a fentiek |
figyelembevételével, hogy a kártyacsomagot, leosztás |
helyett, egyszerűen feltárjam: megnézzem, |
hogyan jönnének a lapok sorjában; helyesebben: hogyan |
jöttek volna. Az egymásutániság ismeretében, |
változatlanul visszarakva mindent, ez a játszma |
|
megvalósíthatatlan lenne; és új keverést |
igényelne a folytatás. Legalább eggyel
|
– és ez máris végtelenszer növelné a nehézségeket –, |
legalább egy „mivel is” (egyre bonyolultabb |
jelzésekre van szükség, ha a dolgok egyszer eltolódnak!) |
elcsúszna a Bajnokság minden-továbbja. Amiért is |
a Nagyobb Sorozat, melynek egy-egy bajnokság (kis betűvel) |
|
csupán a megfelelő része, akárha kettőzőpát |
mögé kerülne, vagy mint a pohár vízbe tett kanál nyele-képe; |
a csapatverseny sorsáról nem is szólva. Akad, persze, |
megoldás. A legközelebbi alkalommal jegyeznem |
kell egy valós mérkőzés lapkövetkezését, |
igaz, így a játék végzetesen lelassulhat: attól félek, |
szenvedélyemmé ez a járulékos tevékenység válna. |
|
A továbbiak Önt, K. úr – ha az eddigiek is! egyáltalán! –, |
nem érdekelhetik. (Az érdeklődés mindig csak visszamenőleges, |
már megtörtént dolgokra vonatkozik, melyekről tudomásunk |
van. Rólunk azonban, hogy önmagunkat többesszámban említsem, |
épp az említett Bajnokság tekintetében, nincs tudomás; olyanok |
vagyunk, mint a megvalósulatlan kártyacsomagszemle, mert ugyan |
hol nyílna módja, hogy így, parti nélkül is felmérjék |
|
állagunkat, barátocskám; nem vagyunk, kedves galambom, hehehe; |
mondhatni, nem vagyunk, már legalábbis így, ahogy saját |
magunknak volnánk fontosak, a saját kebelünkben szintén elvégzetlen |
felmérés szellemében.) És máris bocsássa meg e tolakodást, |
maradok kiváló tisztelettel. (És igazán nem a rend kedvéért |
kérdem utóiratként, vagyis nem csupán annak érdekében, hogy itt |
is meglegyen a hét sor, de Ön végül hogyan oldotta meg a posztumuszait?) |
|
|
Váratlan alacsonyság
Emlékeznek-e („ahogy lementünk elébb az enyhe ereszkedőn, így; és |
aztán befordultunk jobbra a másik, fás utcába, úgy; de még előtte |
átvágtunk a bulváron, mert ott ültünk a túloldalán a parkban, egy |
padon, egy fa alatt, s ott volt a közelben egy szemétkosár, és a |
papírt nem egyben: a papírt apró darabokra tépve dobtuk bele, dobtuk |
a fák tövébe, a gyepre, néhány blokkdarab így is az egyik szélfogó-kabát |
zsebében maradt; és azon az enyhe ereszkedőn haladva, már másodszor |
két napon belül, pedig nem volt főút, rájöttünk legalább egy össze- |
függésre”) arra a leereszkedésre? („Valóban mi egyéb indokolhatta |
a fényképek eredetét a ház falán, az üvegtárlóban? ilyen gyorsan? |
az volt a követség, a távoli ország követsége, onnét jött friss híradás; |
és szemközt volt egy ház, meg akartuk mutatni egymásnak, illetve |
egyikünk, és illetve: egyikünk észrevette a nagyon alacsony rendszámú |
autót, a szemközti fák alatt parkolt; bekanyarodtunk a fás kereszt- |
utcába, jobb kéz felé, tudtuk, mindjárt jön az épülő hat-hétemeletes, |
ahol még csak egyetlen hármasablak volt beüvegezve, az első emeleten, |
mintha ott lenne az építési iroda, és ez az ablak épp ferde volt; |
zöld bódé állt azon az oldalon, ahol elhaladtunk, mellette egy oda- |
láncolt vagy másféle kézikocsi vagy taliga, és akkor már egy ember |
feküdt rajta és újságot olvasott. Meglepetésre ott volt az első sarkon, |
bal kéz felé, az ereszkedő utcával párhuzamos út első sarkán |
az élelmiszer-nagyáruház lapos épülete; előtte a keramitkockás virágpiac. |
Az áruház s a virágpiac háromszög alakú területet foglalt el, három |
utca fogta közre. A neonfényben úszó hét medve, az élelmiszerek |
hosszú fagytárlói, a palackozott, bádog- és műanyagdobozos vagdalékok |
és folyadékok közül kilépve azután, ki az eleredő esti esőbe, le a |
háromszög csúcsa felé vezető lépcsőn”.) Ott volt a csúszós, keramitköves |
virágpiac; meztelen, nagyerejű lámpakörték fényében rózsaszín |
broméliák között találták magukat, a cserepes növények meglepő |
sokaságban, nagy alacsonyságban helyezkedtek el. |
|
És amit tudni lehetne ugyanarról
Ahogy a vonatból kiszálltunk, pillantásunk a felrobbantott |
csomagmegőrzőt kereste; csakugyan nem volt ott. Át kellett |
vinnünk mindent egy eléggé koszos utca túloldalára. A szoba- |
foglalással minden rendben ment; igaz, hogy ez már csak |
visszaúton derült ki. Átmenő-depónknak is nevezhetném |
a várost. Most látom: a lényegre szorítkozva |
|
ígérkezik a leghosszabbnak minden. A mellékkörülmények |
kiragadása abbahagyható; ez nem. Átmentünk egy |
parkon vagy templomkerten, mielőtt a főútra kiértünk |
volna, letértünk, és maradt utolsó este tizenhárom és fél |
helybeli pénzegységünk, de már csak egy töltőtollasboltot |
találtunk nyitva; vehettünk volna szörpöt, almát is: – – – |
|
Nem mulatságos neked ez az egész? Te igazán tudod, mikről |
beszélek; most kinek kezdjem el? minek? úgy igazából? megörökítésnek? |
A májas helyen szétszedtük a fényképezőgépet; ott szaladt |
bele a villamosba az a kis autó, nem mertük lekapni; |
hogy fért bele az a négy kövér pacni, akiket aztán még a parkból is |
ott láttunk a szomszéd asztalnál?! Mit szólnál, |
|
ha a gyerekjátszótér csorgókútjával folytatnám, ott |
főleg nek… vagyis azt hiszem mindkettőnknek nagyon jól esett |
(mit lehet huszonvalahány órányi útonlét után egy ilyen |
csorgókútnál csinálni?); és ott igazítottuk meg a félretekeredett |
filmet. Mindebből megismerni minket? Vagy emlékszel, amikor |
– már hazafelé – megszabadultunk a csomagjainktól, |
|
ezúttal egy harmadik, új helyen! és nyertünk legalább kétszáz |
métert, és előbb vághattunk neki az utolsó napnak, és fáztunk, |
nem volt igazi meleg holmi nálunk, és felmentünk a töltő- |
tollas utcán, ezúttal ellenkező irányban? a városközpont felé? |
de mielőtt a főútra kiértünk, letértünk, szintén kaptató |
volt az a keskeny utca, és már nem néztük: mi kapható, |
|
elfogyott a pénzünk; de ami maradt! az a nem egészen harminc |
egységnyi, azt aztán beosztottuk! Nem kapkodtuk el, három |
pogácsát vettünk először, utána kettőt, egyet elfeleztünk, |
és egy lejtős sugárúton lekanyarodva a valódi, bontogatott |
óvárosba, az egyik bolt kirakatában akadt valami jó olcsó |
kisüveg pálinka! Észre se vettük, hogy az ajtón lakat és |
|
rács van. Aztán megittuk ugyanazt a szomszéd házban. És |
délután, külön ezért! visszamentünk. A parkban egy padon |
ültünk, és – emlékszel? – mit mondtál? – és az a szatyros |
háziasszony, hazafelé igyekezve, mit kérdezett tőlünk? |
A nevetéstől jobbra-balra dőltünk. És akkor: |
akkor. Nem, nem búcsúztunk el se a járkálástól, se a padtól, |
|
a hálókocsifülkében jóval kedvetlenebbül ébredtünk, |
de az itthoni pályaudvaron sokkal jobb kedvünk volt, mint |
elutazáskor. Taxi gyorsabban akadt, mint máskor, |
és ahogy ültünk hátul, a melegben, a sofőrtől értesültünk |
róla, hogy – és itt is! – ott lent mínusz-egy-plusz-kettő |
köré szállt tegnap a hőmérséklet; és egy szál ingben, |
|
micsodában, vászonkabátban csináltuk végig az egészet! |
|
|
Egy idegen városban
Egy idegen városban hirtelen ráncigálni |
kezdenek, vagy épp ellenkezőleg, ügyet sem |
vetnek rád; ülsz egy padon, körülötted |
fejbekólintós termések egy fáról, nézed, |
felszedik-e, eszik-e, csak azután indulsz |
ebédelni. (De egy parkba, ezúttal hátulról, |
visszaérkezve, eszedbe jut a rapszódia-töredék, |
melyet útitársad fütyörészett az előpályaudvaron |
veszteglő vonatban; akkor érkeztél, átmenőben. |
És megszólaltatod, mintha otthonról hívna |
valaki, komonáton. Azt mondod: „Ezt csinálja |
tehát épp az én kis barátom.”) Az olcsó ebéd |
már odaátra billenti a nap mérlegét; érdemben |
már csak az a park következik, alkonyat |
a bulváron, a virágpiac; de ha néhány |
napodat összekevered, néhány évedet |
netán beismételed, tarkább-e a kép akkor is; |
és ha igen, mihez kezdesz vele. (Egy esős napon |
– ezt így, utólag, könnyű megjósolni – |
a nap váratlanul ki fog sütni; be fogsz ülni |
az alsó városrész egyik vendéglátóhelyiségébe, |
közvetlenül a járda szélére, a rácshoz. |
A virágtartók üresek lesznek; az autóhátsók |
betartanak a potyogó leveleknek; asztalodra |
címeres – kétféle címeres – poharak kerülnek.) |
Itt végetér, érdemben, az egész. Most már haza mész, |
ebben a városban akárhova mész; ami jó, befejeződik, |
és a rossz nem is bizonyos, hogy rossz, csak azért, |
mert elkezdődik. De egy nagyon magas ház |
tövében egy vadidegen – zenész? – leállított |
harmonikáját a legszívesebben felrúgnád. |
Jön a park, szokásos monológod, |
a búcsú, az utálkozás a – minden? – |
várhatótól. A labdázókra mutatsz, egy gyerek épp |
felmegy fejelni; azt mondod, te mindig |
így csalódol; és nem vársz semmit a |
– még nem tudni – góltól. Azután mellémegy a labda. |
(De még mindig a nyakadba veszed a várost, |
legalábbis – úgy teszel; ne kelljen járműre szállnod, |
ezúttal alkalmi várostársaidat utálod, |
keresed azt a sötét kört, a belváros |
központi épületének szabadtéri gyomrát. |
Ott az utolsó pénzeden vett sonkát |
magadba téped; a legszívesebben a tükörablakhoz |
mázolnád az egészet. Pincér jön, rendelsz, |
fehér bort hoz.) A helybeliek kitódulnak |
a moziból; ki látja: végighúzod a szádon |
a vászonkabátujjad. A közeli trafik kirakatában |
valaki, nem úgynevezett „emberi lény”, |
nem hallja a legördülő redőnyöket; |
alszik, arccal előrebukva. Még délben, |
egyszerre-poros-napfényben hagytad ott; nem tud róla. |
|
Most mintha ráérne, de ebből semmi se marad a végére
Rossz lesz majd, ha ezt az utolsó németvölgyi |
parcellát is felszámolják; mert itt a neandervölgyi |
(legyen ez az „ember” szó megfelelője) |
olyan jókat tud gondolni, mindig valamelyest előre. |
A neandervölgyi (a „dolgozó”!) szakít egy kis időt; |
a kertész, valahol másutt, nagyollóval végignyesi |
a krizantémtöveket, szép száron letöri a fejeket, |
eladja jó áron; a nean beül a taxiba (siet!), |
dehát amúgy is oda siet, úgyhogy nincs semmi hiba. |
|
Ne is kövessük. Olyan lenne az, mintha |
azt mondanánk: „Most a rímeket elkössük.” |
(És nyomban kívánkozna egy „gyanánt”.) |
A kertész harántfogással (az meg mi?) nyújtja |
az újabb csokrot („Ez nem fagy le, kérem, ez”), |
kitekint bódéjából egy új úrra. Megy a taxi, megy a lemez. |
|
A neandervölgyi a Mészárosok utcáján felmeanderez. |
Virágokról beszélget a sofőrrel. A rózsák, azt mondják |
(ők, ők, a kocsiban elöl), a rózsák: lutri. |
Nem lehet tudni, melyik fog lekonyulni, mielőtt – |
Így érik el, még egy piros lámpa után, a temetőt. |
S ott még a hajdani főútra bekanyarodnak jobbra, és megállnak. |
|
A nean kiszállhat. Csokrát beleveri a kocsi bádogvázába. |
Aztán már jócskán széthullt fejek kerülnek a bádogvázákba. |
Végigzörömböl az avaron, ilyen közhelyszerűen leng puha |
nadrágszára; a kapu kitárva, a megemlékezőket (most még utoljára) várja. |
Pocsolyákat, személyeket kerülget. Az „Apjakóm” feliratot |
(ez csakugyan ott van! hol lenne, persze) csak kifelé jövet veszi észre. |
Néz, erre(-arra nem, a sírok „erre” vannak), figyel a részre |
s úgy közben az egészre. A változásokat (fogynak!) nagyjából |
észrevételezi. Stb. Rossz lesz majd, gondolja, távozóban. |
De ki mondta valaha is, hogy jól van? |
|
Ő most nincs jól. Rajta a náthája. De rajta a bundája is. |
(Már nem az a hajdani; valami hamis.) Ám itt mindig eszébe |
jut valami igaz. Miközben az egy szinttel magasabban kiképzett |
sportpálya villanyórája, akárha valami igézetnek engedelmeskedne, |
kettyen egyet-egyet a percekre… a bentlakók közül senkit |
el nem ámít. Távolabb az ál-mór stílű óragyár ívsora, |
jobbra egy lakógép, akár egy szálloda. Most ér oda |
|
az „Apjakóm” felirathoz, visszaútján. Hátrafordul; ha a borostyán |
között még megpillantja a gyertya lángját, szerencséje lesz. |
Amíg kell, visszamegy; amíg nem látja végre. Akkor már el is |
felejti, ami az előbb jutott az eszébe. A temetőlátogatás, |
legalábbis itt, a németvölgyiben, mindig valami újat hoz. |
De nem kapcsolja össze a kettőt; a szerencsét nem kapcsolja |
reményként egy iménti gondolathoz. Valóságérzéke győzedelmeskedik. |
|
Pedig talán még ki is mondta: „Majd fekszünk egymás mellett…” |
(Senki se láthatta a szájmozgását.) És – miféle sejtjei? agy-? – |
végigpróbálják, ahogy egymás mellé kerül |
„Az-Én-…” („…Kicsi Barátom”) és ő, a nagy. Mindenre szava van, |
ő a nean. Persze, épp az, hogy most mégse. (Egy-két dolgot |
eközben nem vesz észre; így sosem tudjuk meg, mit.) |
Lassan úsztassuk ki a képből gondolatait. Már a buszlépcsőn. |
|
A jelenség tipikus is, gondolja azért, meg nem is. Atavisztikus? |
Aligha. Tapasztalata szerint kevesen tudják, hogy bizonyos |
medveféleségek „őse” az eukaliptikus koala. |
(„Neki nem is mondtam még soha”, gondolja, „hogy engem is |
szólíthat… valamiféleképpen így.” De azért ez a nean-dolog: |
szegényes. Megnézné, aki ebből ügyes játékszót képez.) |
Ezek csak pótlólagos megfontolások, nem tartoznak a képhez. |
|
Nem, „az sem lehetséges”. (Mi történik a földben, gondoljuk meg.) |
Viszont valaki megpendítette egyszer – jó ötlet –, |
hogy „az elégetés”… Csak az a por, olyan kevés, az a |
bizonyos (színű) mellény, (szín jelölőszava) – mi lesz vele? |
De ha a részletektől eltekintene, |
akkor se megy. Kivel lenne ő, ki lenne vele? |
|
Most már e sorokat sikerült olyan érdektelenné tenni |
(és a későbbiekben hasznossá! néhány utalás |
– mellény színe: lila! – roppant értékes, |
már csak azért is, esetleges gyakorlati kivitelezés végett), |
hogy a neant alkalmasint gondolatban sem kíséri senki. |
Ezzel közelebb jut az „egykoriak” magányához, |
akiknek, melyik évszakban mit, krizantémot, rózsát, margarétát hoz. |
|
Rossz lesz majd, gondolja (és a versben itt lesz otthagyott; |
ehhez kéretik elolvasni mindazonáltal |
– erre természetesen senki sem kötelezhető – |
az első versszakot). Vagy, hogy semmi – álígéretként! – |
körbe ne forogjon, mégegyszer mosolyogjon azon, hogy az „Apjakóm” |
mellett („Az a rohadt fakóm”, rángatta ruháit) egy beszédfoszlánnyit |
elkapott; valaki azt mondta: „Látom, megvan a fogacska! |
Az új! Az exhumáltat nekem adja?” |
|
Igen, csakugyan üdítő az élők társalgása. |
Amíg ilyesmit hall, legalább nem kell gondolnia másra.
|
|
|
Tulajdonság változása
„Fremin, egy széket idehozz |
ágyamhoz, hogy ne halljanak.” |
Magán-érdekű s más monotóniák
Tulajdonképpen nem vagyok |
Méltó e jó bal szerencsére |
Mitől hogyan meddig mi végre |
Kik itthon vagytok szerencsére |
Itt folytatódik pár dolog |
|
S melyikőnket hogy baj ne érje |
Minek megyek megint elébe |
Nem beszéd az hogy nem megy vérre |
Ahhoz mind közelébb jutok |
Ki kérdi kit kérdjek elég-e |
|
Jut horzsolódva partra-révbe |
Kérdezhetik van-e élménye |
Így ami van abból megél-e |
– – – Erre csak annyit mondhatok |
Ki fut ott máris holtra-éltre |
Így folytatódik pár dolog |
|
Nyugtathatnak a nyugtatók |
Háborít fél-másom mi-éppje |
Békénk vajon még élve ér-e |
S addig is mindenféleségre |
Jutok vagy épp hogy nem jutok |
Ha köz-zengek szőlő levére |
Mert folytatódik pár dolog |
|
Nem várva hogy szonettje kérje |
Személyem hol támadtatott |
Szükségem volt volt-e egy névre |
E-nyomban mégsem támadott – – – |
Ím így kinek-mi-jót ígér-e |
Bár folytatódik pár dolog |
|
Ezen már itthon piszmogok |
Vonulván kettős fedezékbe |
Padlóval-mennyezettel védve |
– – – Ó elnyughatásom kevése |
Kerít mily komisz terítékre |
Hogy folytatódik pár dolog |
|
|
(52)
Máris nosztalgiával gondolok |
vissza e szonettíró-korszakomra. |
Vége lett; pedig még két hete sincs ma, |
hogy „jött” e – vajon váratlan? – dolog. |
|
Vajon: tulajdonságom változott? |
S: „…megsejtő” e változás? (mint gyakorta |
megállapítják; s én gyerekkoromban |
olvastam igen nagy J. F.-sorok |
|
közt?) Épp elég „halál” a változás |
változása, melyre esély csakúgy |
van, mint… mint volt a még-előbbi-más |
|
ily-másulására… A téma az! |
az ilyen fás-unalmas. S: Hova jut? |
Nem kaland az, hogy végre vég szakad! |
|
|
(1/a)
|
Ez csak egy másik vers helye: |
egy itt a „csinálom” s „hagyom”,
|
„gondozom” s „felveri-a-gyom”. |
|
Az első, a „kísérleti” darab |
még csak ilyen-olyanra sikerült |
(– ahogy a többi is, alkalmasint –), |
ezért a sor „éléről” elmarad. |
|
De talán egy szíves folyóirat |
közli (– közölte már –), s így nem kerül |
feledésbe (– mert: érdemtelenül |
kerülne! –), lesz becses adat-kapat. |
|
Tizennyolc éve írtam utoljára |
ilyesmit! S ha valamit „felidéz” ez: |
mit látok? Egy csupa-kráter-vidéket! |
|
(Tizennyolc eltelt év; összebombázta.) |
De én jól szöktem ide-oda… Élek! |
Az ember soha rosszabbul ne járna… |
|
|
|
Iniciálé-függelék
Ne mondd azt, hogy: „Lehetetlenül élek!” |
Mert: „Csak szeretnék lehetetlenül…” |
(S nem is úgy, amit e szó legbelül |
jelent [»léten túli s inneni létet«].) |
|
Nem azt (szeretnéd), hogy így megtetézned |
sikerüljön mindent hátul s elöl (?!); |
s az se vagy, ki egyszerűen »kerül« |
(se el-, se meg-; de hagyjuk az egészet…) – |
|
Csak épp ez: mily egészet és kire- |
-mire? Ha valahol, hát itt: „Szeretnék” |
(lásd: a közhelyszerű kezdősorok!): |
|
„– – – mit szeretnék? Ha-mikor semmire |
se juttat e csupa-késleltetett-vég, |
mellyel csak nem meghalni akarok…!” |
|
|
(16)
Vannak rossz s vannak jó szűkületek; |
amint vannak rossz és jó tágulások, |
előnyös és káros fogyatkozások; |
mindenki gondoljon, amit lehet. |
|
És ahol s ahogy lekerekíted, |
s ahol s ahogy lekerekít „világod” |
(jobb, ha az idézőjelet kivágod! |
s ezt az igét itt szó szerint veszed): |
|
ott és úgy – mi lesz? Nem épp ugyanaz, |
ami lenne ott s úgy – ellenkezőleg? |
„Mert mindenképp önmagadban maradsz”, |
|
elkerítettnek és elkerítőnek. |
– – – Mind e „kizárólagos” közhelyek! |
s hogy ez s ez vagy, s ez s ez „lehet” veled! |
|
|
(22)
Hány irányban nőhet egy léggyökér! |
(S micsoda erdők vannak! gondolom, |
míg a növényeimet locsolom, |
s leválasztom róluk a már fehér |
|
vagy terepszín leveleket. Mit ér, |
gondolom, hogy a könyvlapjaimon, |
száz- meg százegyedik oldalakon |
– e „száz- meg…”-megoldás itt egy kissé |
|
rozoga! – ott préselődnek. Felőlem!
|
mondhatnám; de amikor elteszek |
egy ilyen – mondtam, milyen – levelet, |
|
nem mégis a – miben is csak?… – hiszek? |
Meg aztán: ha már egyszer belejöttem…!) |
Ez mind-mind benne van a levegőben!
|
|
|
(21)
Két örök barátnak
Felbomolhat-e sejtjeinkbeli |
egyensúlyunk oly egyensúlyozástól, |
kérded, amelyet (s itt egy névhiányból |
áll a sor zárójelen belüli |
|
része; de íme, tartozékai |
elszaporodnak; újra; mint a [áttól |
még egy nyitás-zárásba az, mi gátol |
nyíltan és lezártan kimondani]). |
|
Minden félbemaradt; (itt; s így, ha példa!) – |
(Így? a jelek szöglete és karéja |
– mely fogyaszt s valami többet hasít!!!! – |
|
nem mégis egy egyensúly tartozéka…?) |
Egyen-súly… ez is mihez méretik? |
– – – míg egyenes s csak-súlyos leszel, itt… |
|
|
(14)
Beszélgetésekkor, magam is érzem, |
látszólag felesleges dolgokat |
szövök be: magyarázatlanokat! |
s magamnak tartom kötésük – kötésem! –: |
|
mert így-megoldva is enyém, egészen; |
(s ez: okozhatná hallgatásomat |
is; de ha teljesen-nekem-marad: |
olyan, mintha nem lenne benne részem). |
|
A valóságban, persze, egyszerűbbek |
az ilyen dolgok: nem sokat törődnek |
„érthetetlenjeimmel” a felek; |
|
mert: dehogy vagyok összeférhetetlen! |
csak „ellensúlyul” ne kellemeskedjem; |
nevetséges – ha! – csak onnét leszek. |
|
|
(19)
Talán ez sem olyan nap, amilyenre |
valóban vártam; épp csak összejön |
minden; a háztömböket kerülöm, |
esernyőket, tócsákat kerülgetve; |
|
s egy patika! ártatlan gyógyszeremre |
itt tettem szert! Nem megyek be külön; |
egyszerre úgy döntök: nincs s nincs időm! |
Ismét egy hely, ahova nem megyek be. |
|
Már rég bealkonyodott. A buszok. |
A fasor. A megállóhoz kiérők. |
Még pár perc. Ez az utolsó sarok. |
|
Befordulok. Megyek már, egyenesben. |
Volt? így volt olyan idő, hogy mi ketten |
még épp együtt voltunk e-földön-élők?? |
|
|
(11)
Nem tetszik ez az új világbajnokság! |
De vele – magam sem tetszem magamnak: |
mert „nem tetszik”, s mégis lesem, mit adnak |
belőle a képláttatók. Hamisság |
|
ütközik így rajtam? Vagy csak lomos-zsák- |
-változatom edz? lévén ez is abrak, |
az is abrak, ha védjegye:… egy asztag!?
|
várom, hogy fáradtságom telefújják |
|
könnyed dibdábokkal? sőt, profitálok |
én is! új hasonlatokra találok: |
például: ahogy nem tetszem magamnak…
|
|
Játék! az örök „Szeretsz, nem szeretsz” ez! |
Rászúrod magad…!! s „tükreid” kifognak, |
mint egy csak elrontható tizenegyest. |
|
|
(27)
A gombozást egyszer még újrakezdem! |
Úgy hangzik ez, mint egy „Hajóra szállok |
megint!” s nem a klubtagok és barátok, |
az időtölthetések hívnak engem |
|
vissza (– ha vissza! –, mert az is lehet: nem |
kezdem újra), nem sokféle szabályok, |
merész szögek, sikerült beadások, |
asztalok egy hodályszerű teremben, |
|
vagy egy fáspincében, tánchelyiségben; |
nem a virsli vonz, mit „Tükrösbüfémben” |
klub-közpénzen ettem egy fontos döntő |
|
két mérkőzése közt; csupa nem és nem… |
Nem tudom mi vonz! Korgok, mint a bendő, |
mit egyképp megtölt búcsú s beköszöntő. |
|
|
(43)
|
Az alábbiakban kis barátaim kérését próbálom – ügyetlenül – tolmácsolni |
Hadd üdvözöljem a tardi hajóst, |
aki körülhajózza a világot |
keletről-nyugatnak. Tán nekivágott |
már, mire ez a vers nyomdába jut, |
|
lehet: akkor éri el Barbadost…! |
Gondolok rá! Mint írja, ha magányos, |
erősen fogy az ember; nos, „súlyához” |
e papírral grammot – ha! – adhatok: |
|
de máris köszönöm a „játékosztályt”, |
amit nagy örömemre – s úgy! – említett! |
S ha irigylem, egy dolgot fő-irigylek: |
|
hogy bevitorlázik Ausztráliába! |
„…Kérjük: a koalákat, majd ha ott jár, |
emlékeztesse pár magyar barátra!” |
|
|
|
(29)
A pályához
Ne is mondd, külön, „minden ide köt”; |
hiszen neked ez úgy van mindig-egyben, |
ha érezheted: egyben lehetetlen, |
és bújkálhatsz az értelmek között. |
|
Mintha a „spílerek” szintje fölött |
vagy alatt (gyönyörködsz a rossz rímekben! |
[ez „í”-ről majd a Záró -ben!]) |
futkározna egy annyi-se-kölyök, |
|
s ahogy verik egymást alattomos mód, |
lesvén, „háttal kapják-e épp a bírót”, |
a meccs-lázban égő játékosok, |
|
te – vagy helyettesed: „valami medve” –, |
tehát: te, szemernyit se tülekedve, |
kis furcsa érzéseik okozod. |
|
|
(15)
Ahogy újra meg újra elmeséljük |
a mindig „új” „ugyanazt”, s újra: viccnek, |
nem tudni, a távolság szelidít meg |
egyet-mást, vagy az, hogy újra megéljük |
|
(s ezért: elmondhatóságra cseréljük, |
sőt, elcsereberéljük) valaminket, |
ami ily formában senkit sem illet; |
mégis az lenne botrány, a: „Kikérjük…” |
|
S ki mondaná ezt? aki kényszerül?
|
vagy akit ilyképp kényszerítenek?
|
Rendje van! váltakozik a szerep, |
|
és áll az egyensúly, körülbelül; |
az élet sója! vizezetlenül |
csak sóbánya, mint a holt tengerek. |
|
|
(30)
Egy pályatársnak
Megvizsgálnak, ne félj, stilárisan |
az esztétikailag-élvezők, |
ön-LB(font!)-juk-jükkel mérhetők- |
-e „súlyaid”, s egyáltalán, „mivan” |
|
(így, egybe). Mármost, én barátian |
azt mondom erre: „Bizony, azelőtt |
tapasztalhattam: bedühödhetők |
némely szép lelkek”. Node átsuhan |
|
ezen a suhanásra-született! |
Jó- s rész-rossz-akaratokat maga |
mögött hagy az ilyesmink egy-kettőre! |
|
Hát hogy is ne…! Még egy szép hegytetőre |
se telepedhet le! Jócsillaga |
halt meg; messzi temetésre siet. |
|
|
(31)
Élő ki nem félt már, hogy visszaél |
életével (– épp mert vissza: sosem!); |
s hogy, akármilyen igézetesen |
peng, lába alatt csak: „borotvaél” |
|
az; s hátha tékozlón csereberél, |
mondván: „Amíg tele van a zsebem…”, |
(vagy, ez is szép!: „Még így se tehetem…”); |
s hogy harminchat év vajon több-e fél |
|
életénél. Elérkeztünk tehát |
személyemhez, s így: ehhez a szonetthez. |
Lám, ennek jól túl vagyunk a felén. |
|
S ez azért látható, mert ez nem én?
|
Nem, nem. Elérjük utolsó sorát. |
Még éppen idefér: MÁSSAL IS EZ LESZ. |
|
|
(28)
Már egy élet is hány-s-hány tényezős: |
(ezért ne keressük a többi nyitját!): |
itt-ott szétszórt ismerősök, harisnyák |
(hiányzik itt a kedélyesítő „s”: |
|
ismerősök s harisnyák), furcsa bősz |
kedveink, „érzékeny percek” (: parittyák, |
melyek a lődözőt pofán-csapintják); |
ha túl-túl-igen a renddel törődsz |
|
– minden rendben legyen! –: reménytelen! |
egy nagy bőröndöt gyömöszölsz! megannyi |
végén-felén kilóg a „kell-e holmi”; |
|
belerúgsz! mit s min akarsz megtorolni? |
a kis »…fűszálat…«? Ezt egyszerüen |
itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt, itt kell hagyni. |
|
|
„Soha ilyen…”
|
mindent alkalmasan határolt. |
És sztereóban, többfelől, |
|
egy bizonyos Felicián szólt, |
„hallgatta” az ömlő esőt. |
|
Alkonyodott; sütött a nap… |
most nem a környékre szakadt, |
|
most az övé volt… egyelőre |
csak hallgattuk a hangokat. |
|
Csak hallgattad a válaszom, |
|
mert kérdeztél és én feleltem; |
de hogy mit, már nem is tudom; |
|
csak azt, hogy „oly szavakra leltem…” |
Más és más minden alkalom. |
|
Tudtad, hogy „egy kérdés jogos…” |
|
Honnét láttad? Hisz háttal álltam! |
|
pontos körvonalat a hátam…? |
Épp-most-nincs-eső záporoz; |
|
épp-most-nincs szó a máskori; |
|
szó, emléked: fontoskodás csak! |
Mert hogy tudnám elmondani, |
|
(hogy tudná részegét a másnap!) |
hogy: „…” Megy már, nincs mit kezdeni.
|
|
|
(23)
Talán ha ez a zene mindig szólna |
– mert szinte egyenértékű a csenddel; |
s ezt a csendet egy bizonyos fotellel |
azonosítom, melyben már… mióta! |
|
mióta nem ültem! épp takarókkal |
van tele, leborítva egy köpennyel, |
egy párna van még benne, s semmi ember, |
senki ember; pedig itt nem zajong a |
|
…annyira semmi nem zajong és senki, |
hogy hirtelenjén meg se mondhatom: mi; |
mi nem; ha én csendben viselkedem; |
|
s vajon igen? most már igen? igen? |
– ha ez a zene…: mi lenne?! mi nem?!
|
(De a lemezt legalább felteszem.) |
|
|
(32)
De szép ez a lilás (zöld) dosszié; |
benne a famentes írólapok; |
s ezek a dobozolt gépszalagok; |
minden új íróeszköz, bárkié. |
|
És szagok izgattak: radíroké! |
– – – S – igen, igen! – radírokat lopok |
hétévesen; és mellékacsmarok |
gyerekorvosomtól egy-két szikét (?). |
|
(Ez a kérdőjel az Értelmező |
Szótárban csaknem így „fordul elő”: [?]. |
Jelölvén: kérdéses az eredet. |
|
„Bonckésével” – ez magyar dolgozat!… |
S irigyeltem „holdas” barátomat, |
stílusát…! Kb. így lett, ami lett. (?) |
|
|
(25)
Miért vonzanak ezek a radírok?!
|
S ha vonzanak, mihez kezdek velük? |
(– – – Hadd említsem T. C. Hükümetit; |
itt a T. C. nem „tisztelt cím”.) Ha írok, |
|
és hibázom, veszek egy új papírt. Fogy |
papírom, de radírjaim alig; |
következésképp, készletem: telik, |
gazdagodik. Egy zöld radírt szaglintok
|
|
olykor-olykor. A már említett T. C.
|
– két példányban van meg; hogy mindig kéznél |
(vagy – mert egy az övék! – „mancsnál” legyen); |
|
e „mancsos” ott volt és van egy dobozban, |
de ahhoz, amelyet zsebemben hordtam, |
már egy zseb sem „elég biztos” nekem!… |
|
|
(46)
„A családom tul. képp. észak-olasz” |
volt (ötszáz, ötszázötven éve; volt-e? |
volt-e ily régen bármid? csak töröld le |
tábládról ilyes-adataidat!) |
|
Vagy török volt. (Amit te abbahagysz… |
az van csak! folyamatosan! örökre! |
[És nehogy rárímeltesd, hogy: „tör…”] Ökre |
válogat következetes utat!) |
|
Csak: ha kapud elé jönnek a labdák, |
(e labdák!), mintha egyszerre több fejjel
|
bólintanál rájuk, mint… mint egy ember |
|
általában! (Sporthasonlat! ilyent un |
a közönség…) Dehát mintha te szabnád |
magad…! Tomboltat egy temperamentum. |
|
|
(26)
Egy nagyon finom kis gépet szeretnék, |
villany IBM-et vagy Olivettit. |
(Ilyesmit az ember addig szeret, míg – |
szeretné. Aztán elveszi a kedvét, |
|
hogy: megvan [?]; vagy: „szerezni képtelenség” [!]. |
Pedig nem – itt nem! – a képzeleted híg, |
s nem is „az a kevés neked, mit eddig…” |
S: „Ez a múltkor szétvert egy díszszelencét!”, |
|
hírlik rólad már-már [– no csak vigyázz!]; |
„Az ilyennek – minek?” S: „Egy sírkövet |
is ledöntött egyszer… Hanyattesett, s…” |
|
A helyzeted, lám, nem túl optimális. |
Addig, ugye, jó lesz az Optimád is, |
s a nagy plusz, hogy finomra, szépre vágysz.) |
|
|
(38)
Említettem már? Van egy ál-barokk, |
vagy milyen, vasam, íróasztalom |
jobb (bal) sarkán tartom, ha tarthatom, |
ha nem félek, hogy „megint csapkodok”. |
|
No de azt ki tudhatja: „Mit fogok…?” |
Ezért inkább a könyvespolcomon |
őrzöm újabban; így az alkalom |
korlátozódik. Mert: létrát hozok? |
|
mászom? billegek dühödt magasomban? |
Ilyes haragból már nem sok haszon van, |
vagy – ellenkezőleg! – a kár rettentő, |
|
ha visszaérek… De hagyjuk a viccet, |
mert komolyan veszik; s az nem segíthet. |
…Ó, Kert vas (?) kapuja, te Eredendő! |
|
|
(37)
T. D. – D. T.-nak
Aki csak „nagyon nagy” gyűjtő lehet, |
jobb, ha csak egyet gyűjt, s legjobb, ha semmit, |
nem latol örökös amit, amennyit, |
nem izgatják fel az amilyenek. |
|
Csak nyugalmára tesz, ha így tehet! |
Mondom, ha tehet. (Mert én magam eddig: |
– nos, ahogy már e sóhajból kitetszik, |
ilyesmiért csak epekedhetek. |
|
„Csak epekedhetem a semmiért!” |
[mintha idéznék egy régi „poétát”!]) |
S most jön a meglepetés. Ezt a példát |
|
korántsem ön-okulásom kívánta. |
Hát kié? Senkié! „Az istenért!” |
Kinek van emberből négymilliárdja???? |
|
|
(41)
Én is mennyi baromságot csináltam. |
Mennyi disznóságot is. S hogy: „Ki nem?” |
Ilyesmivel nem védekezhetem |
épp most, mikor „eláztatásra szánom” |
|
magam. S nem mondom: „bánom”, vagy: „nem bánom”. |
Józanul csináltam! vagy részegen! |
magam voltam! mások voltak velem! |
– Mégis, kérem, ki-ki most megbocsásson. |
|
Elsősorban az ismeretlenek: |
hogy: „hála, akit nem ismerhetek” |
(eggyel kevesebbek a hűtlenek!); |
|
s aztán: a régiek. S hogy magam „helyre |
tegyem” magam itt: „Ok e vers röhejre…!” |
– Bár végkielégítésünk lehetne. |
|
|
(36)
Amit esténként letakargatunk, |
nemsokára úgy hagyjuk reggel is. |
Ily-gyakorlatiasságunk segít |
elhagyni jó néhány mozdulatunk. |
|
Pedig tudjuk: azt, amit így kapunk, |
egyebeink elvesztegettetik; |
de amit, mondjuk, mégsem: az is „itt” – |
marad, felfogja bizonyos kapunk: |
|
melyen át már igazán mozdulatlan |
(s itt megtakarítható: „mit csinálunk”!) |
(s nincs, mi nálunk legyen, mert nincs a „nálunk”!) – |
|
„Elhagyni jó”? azt mondtuk? Igen, azt! |
S mondjuk most is! Valamit ez maraszt, |
valamit, ami „csak” felfoghatatlan. |
|
|
(39)
Érzem, újabban detektívregény- |
-szerűen írok némely verseket; |
„nem tudni”, hogy a megismertetett |
elemekből melyik lesz a „poén”. |
|
Elárulhatom: a vers elején |
én magam sem sejtem még ezeket |
a „jellemző” raffinementeket. |
(De jó, hogy túlvagyunk a velején!) |
|
Most jön a hígja. Most jön a poén. |
Már a rímismétlés is… Fenyeget!! |
Osztom a felkiáltójeleket; |
|
mint „az ütéseket”, „a cseleket”; |
az a fő, hogy a szerkezet kemény: |
(DE JÓ, HOGY TÚLVAGYUNK A VELEJÉN!) |
|
|
(40)
Most, mint egy négyzetrácsot, ráforgatlak |
egy könyv jó ideje kész anyagára. |
Az „ablak”: az a „Drága, drága, drága…” |
S hogy rákérdeztél: „Ez most komoly… vagy csak…?” |
|
Mert ilyet mondani „csak úgy” is szoktak; |
felelted kérdésemre; de már másra |
gondoltál közben, így volt… bizonyára… |
Dehát harmincöt éve rosszul tudtad? |
|
jól tudtad? Mert elhitted, hogy: „Ugyan…” |
És kész – vagy túl kész? – volt a „Tudom én azt…” |
De én már egyszerre, visszamenőleg |
|
nem tudtam: harmincöt évig „mi van”? |
– „mi volt”? –… én kaptam itt megint a vígaszt, |
mely a „tőled-már-nem”-re lett előleg. |
|
|
(33)
Mit reklámozott az a két egyforma |
ovális a szemeden? Rossz szemem |
– nem mertem odanézni rendesen! – |
napfürdő-hirdetésnek hitte volna! |
|
kvarcfürdőnek! Egykor, gyerekkoromban |
…s ezt úgy mondom, hogy már hozzáteszem: |
„Emlékszel?” …a kvarc megártott nekem! |
Emlékszel… ez már csak egyikünk dolga. |
|
Még hat sor. Ezt kell jól kitölteni. |
Még öt. Még sok minden pótolható. |
Négy. Három. Kettő. Egy. A „valami” |
|
így lesz a… hol lesz?… semmire-se-jó. |
Egyszer már volt, s még egyszer lesz „a végén”. |
Talán csak ennyit jelent a „te és én”. |
|
|
(24)
„Sajnos, most már igazán mennem kell.” |
|
S egy másik „helyzet”; s egy másik „szereplő”; |
bizonyos T. („d” is van a nevében). |
Hajókorláthoz támaszkodik éppen, |
s azt gondolja: felesleges a „kettő”! |
|
elég a „két”! S akkor, akárha ettől |
indíttatva – milyen pályán? –, felé megy |
(nem mindegy? VALAKI. [T. ennyit érez.])… |
Nem irtózik a beszélgetésektől |
|
(s nem a beszélgetésektől) (s nem is „nem”!); |
és „semmije” se mondja azt: MENJ INNEN. |
(Mert tud ily egyszerűen „mondani”! |
|
Ő ne tudna? Aki csupa „finomság” |
– ezt, ezt sem ő! ezt is mások akarják!) |
Mert úgy vannak, hogy ő nem az, aki! |
|
|
(49)
M. I-nak (ill. MInek?)
Mintha állandóan „félre”-beszélnék |
(és akkor már jobb a némaszerep!); |
(ez megint „oly” ötlet: képzeljenek |
egy szerepet, mely szín-efféle „félré”-k |
|
sorozata! Hát ez akkora rémség, |
hogy ügyesen leírni sem lehet.) |
(Most nézzünk csak körül, milyen jelet |
hagytam el utoljára? „;” nos ezért még |
|
folytatandó – mert nincs pont! – a szöveg.) |
Hát: hogy folytassuk? Nos: „Mi van, öreg?” |
Tevékenykedik-e még a füstoszlop? |
|
Mondják-e még az Oprák, hogy: hipp-hopp-hopp? |
(A nevükben már a hozott anyag!) |
Film szalad – Krapp (– ez, sajnos: Krepp) – de: KRAPP!? |
|
|
Megj. (Arany Jánosnak): A rím nem akarózik helyzetbe-menni, s a verset en-befejezni!
|
(50)
Az előző versvég, tudom, nem is |
„a te ügyed”, nagy-jó… (…már volt a név!) |
Dehát rokonok vagytok voltaképp – |
(szép szópár, ha kellőn ízlelgetik). |
|
S ha a szerző saját emlékeit |
veszi sorra: mit idéz neki Krépp, |
s az oly „émberi” hangböffencs, a két |
orsós gép, ahol áttekeredik |
|
a… gazdája szerint: miféle?… jelsor; |
arról a nádas-borította partról, |
csupa-vízparti-helyről; és amit |
|
jelentett neki! (amit hitt; csak itt |
vágná a géphez a banánjait…!) |
– A szerző hallgat; tudja, jobb, ha nem szól. |
|
|
(48)
Én elsősorban: örülök! Hogy: élek! |
Szomorúságom: ennek profi-módja. |
(Az öröm át-s-átcsap, felfokozódva!) |
Ha zavarok érnek, csak ebben érnek. |
|
S hogy ami véd, így nehezebben véd meg? |
Így még jobban örülök! így naponta |
boldogan érezhetem: megvagyok! s ha |
ráérek: gyakrabban is. Félreértett, |
|
aki, bárhol, e nyolc sor nélkül azt |
hiszi: megértett! Túlcsapó öröm, |
öröm-profi-sebesség pora csak, |
|
ami érzékeit viszketteti! |
Mert tulajdonképpen „mi az neki”, |
hogy nekem az út jön…! …jön!? …egyre jön???
|
|
|
(53)
Hadd ne tehessek olyat délelőtt, |
amiért este már szoronganék: |
egy napszakom se legyen haladék; |
az, hogy élek, így is minden időt |
|
elvesz attól, hogy élhessek, mi több: |
– van ennél több? („Értékeld egyebét, |
s mindjárt jobb s több…”) Jobb s több? az oda-lét? |
– Már a számon belül is kiköpök! – (?) |
|
Igen: „?”; mert: hátha csak az „van” velem, |
amit egy pár hónapos őz-rattlertől |
láttam (kutyafaj: mindegy!). Nyelve „fröccsölt”, |
|
s hogy elhúzódtam, így szólt a gazdája: |
„Ezt ő eddig még sohase csinálta! |
Csak egyedül hagytam… s félt…” – „Istenem…!” |
|
|
(18)
„…amit az elmondásnak ez a művelete |
előbb el akar mondani önmagáról” |
|
Ha befűzöm a gépbe a papírt |
(három indigóval); és még üres; |
de a kezem már új papírt keres |
(s új indigót); nem a tele-nem-írt |
|
lap vonz, s nem is a hirtelen kinyílt |
bőség taszít, e centiméteres; |
és szórakozottság sem lehet ez |
a mozdulat; nem, hogy valami tilt,
|
|
vagy elmohósít; nem ily bonyolult |
sem! mint ez a már túl hosszúra nyúlt |
fejtegetés… mit úgy végezhetek, |
|
hogy – végignézek rajta!! Mert az eredmény |
– az ok!?! – e centiméter-végtelenjén |
mégiscsak összesokasult jelek. |
|
|
(51)
„Mikor egy kapcsolat minden egyéb |
kapcsolatot kizár, ildomos-e |
részletezni, miféle rendszere, |
oksága van? (Nem »elvtelen« beszéd |
|
ez! mert: épp a felek mindenkinél |
jobban tudják – tudom-e? tudod-e? –, |
milyen »valós hibák«… de hagyjuk e |
nem valós okolást s rendszerezést.) |
|
(Mert: persze, hogy megvan, így ami van! |
És amiért »el-s-elviselhető«: |
mintha épp az lenne agy- s szívi hő |
|
káprázatképe…! De – itt csak mosolygok.) |
»Haszontalan«, mondom, »akárhogyan |
dolgoztok, félretolni-való dolgok!«” |
|
|
(54)
Egysziromeső, Musilnak
Ott, az ötvenötödik fejezetnél, |
ott, a genfi kertben s – milyen? – magányban, |
(másról szólva ki hihet a szavában?) |
munkaszünetet tartottál. Felkeltél- |
|
-e? asztalodtól? esetleg bementél? |
Milyen volt az ajtó? S… bent a szobában? |
(Tudhatnám mind, amiről „tudomás van”!) |
Elaludtál…? És többé nem ébredtél…? |
|
Drága Musil! Kísértem Ulrichod |
kétezerötszáz gépelt oldalon, |
s ettől még inkább magam lehetek. |
|
Egyhelyből egyhelybe rugaszkodom –: |
de honnét! Ha ez van, akarhatok |
én is ilyen ötvenötödiket? – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
(55)
Kiderült, mint a mellékszámozás |
mutatja: csak az ötvennegyedik
|
volt az előbbi. „Ez következik”, |
mondja kis barátom (– ugyan ki más!). |
|
Míg Cs. és L., vasárnapi szokás |
szerint a tóvan csónakázik, itt |
ülünk a parton egy padon, alig |
leplezgethetjük egymás zavarát, |
|
s – tanakodunk: „Talán jól jönne kézre…” |
(ez ő!) …„Már ez is sok. Belemancsolnak…” |
(ezt én mondom.) …„Ehhez én már nem értek…”: |
|
ez egy dal! az ő dala! a zenészek |
észrevettek minket… S ott jön a csónak…! |
– Mennyi részlet! Fütyülünk… az Egészre. |
|
|
(47)
Valamit még a végelszámolásról. |
(Már ha bármiről azt mondhatni: „vég-”, |
ha mondhatni; s nem inkább kezdetét |
jelenti… bárminek; s csak így palástol.) |
|
Idézek itt: valamiből. (Mi másból?) |
„Ki-ki örökké felborulni kész |
(mindenkor így s erre kész) életét |
csak úgy egyensúlyozhatja, ha tákol |
|
– s folytassuk e nyomon: tákol magából! – |
magának (utánaszámolhatatlan |
s ellenőrizhetetlen!) statikát, |
|
mely »tartalmaz« mindent – s már az alapban! – |
léte megválthatatlan halmazából, |
s vonalai mind: megoldáshibák.” |
|
|
(45)
„Két véglet volt (s van). Nézzük a korábbit. |
Akkor még nem volt (el)határozott |
(s mert most: van, sajnos már azt is tudod, |
nincs rá találó meghatározás: mid) – |
|
Tehát: volt az, hogy nem volt. Hogy »tudásig |
juss el, s szólhass is róla«, zaklatott. |
(Ez zaklatott.) Most fordult a dolog: |
van az, hogy van. (A névhiány itt ásít.) |
|
És csak most tart vissza tapintatod, |
hogy emlegesd. Mert: – kíméletlenek! – |
láttad, (amíg »nem volt«), a… többiek! |
|
»Többi« vagy te is! De ezt betetőzni…? |
Elme- s más éle[tt](dd)el…? Nem akarod! |
Még annyit se: megemlegettetőzni…!” |
|
|
(Pótszám)
Már a naptári hold-kelte után |
szálltam be a vonatba Rijekában: |
haza; mint egy régi fogalmazásban, |
ahol „csak azt nem értetted”, anyám, |
|
mért nem fejezem be Nagykanizsán |
az utat; hiszen „ott lent” sose jártam; |
vagyis: mért nem vagyok csak igazában?!
|
Azóta eltelt huszonvalahány |
|
év, s így-úgy profi-mód fogalmazok, |
de milyen átlag-amatőr anyagból! |
(A karszt között kinéztem a vonatból, |
|
néztem a holdat és „esthajnalod”, |
amelyről énekeltél, míg altattál.) |
Hazajöttem, még megvártad (?), s meghaltál. |
|
|
(2)
Jékely Zoltánnak és Evelyn Waugh-nak
Elbúcsúztál-e, mondd, Aloysiustól, |
elbúcsúztál-e végül, mondd, Sebestyén? |
Afrikában, azt tudjuk, mit kerestél… |
De hogy egy ily kismedve-fajta pusztul…? |
|
Vannak nekem e-társim, csapatostul; |
mégis feledhetetlennek nevezném, |
ahogy megismertem, egy villa kertjén, |
az Otthagyottat: persze, könyvlapokról. |
|
De Alacsonyom, akit biztosít, hogy |
még egy játékká-bűvölt medve-formát |
sem hagyat holtom által a világra, |
|
eljátszott Vele, fenyő alatt s itt-ott… |
Ott mindenki összedörgölte orrát; |
Sebestyén gondolt Aloysiusára. |
|
|
(42)
Türelmetlenkednek a koalák – |
Bár ilyen: nincs…! Bár… bár… bár… bár: ilyen van! |
[Sőt, ez Babar volt! Ásít a fotelban; |
ott alszanak? ] Tehát: hogy legalább |
|
egy kifogástalan viszonyomat át- |
mentsem a mai napra is, most nyomban |
abbahagyom, amit a gépbe-nyomtam- |
-vertem-ötöltem (mint egy komonát, |
|
úgy zeng nekik ez az iménti „öt” |
[az „öltem”-et, persze, nem érthetik!] |
s hadd mondjam: eddig is tudnak, ötig
|
|
tudnak számolni; s húszig, s ezerig , |
és nagyon várják, hogy „odajövök”), |
s kifogástalanul elköszönök. |
|
|
(0)
Így – ha lenne ily kör! – mit mondanál |
el? Vagy épp némítana e nagyon-, |
e még-nem-már-nem-teljes-alkalom? |
Azt mondanád: „Én élet és halál |
|
előnyeit – zárba kulcs, kulcsra zár! – |
élvezni – s: itt! – egyszerre akarom”? |
te magad lennél az örök-talon, |
s a zilált lap, mely kézről-kézre jár? |
|
Hogy: „Kettő közül mindig csak az egyik…!”? |
Hogy: „Vége már, ha mondható; ha kezdik; |
ha akárminek bármije lehet…” |
|
És így tovább… Vagy javíttatásokra |
adnád magad így is? el- s visszarontva |
mind, ami több nálad s kevés neked?!
|
|
|
Az agy-érzések V-je
Fertelmes, ijesztő vélemény |
meg… (mit csinál?)… fent egy véredény, |
s már seb… (mit csinál?) …alul. |
|
Hogy felebarátod, képtelen, |
szeresd, mint tenmagadat, |
az kell, hogy sose légy képtelen |
|
S hogy mindig is szigetes tudatod |
s lehessen enyhítő huzatod |
|
De nem, de nem, de nem, de nem; |
|
S az a vélemény mi? Ennyi csak: |
tréfája nekem mind s mind jogosabb: |
|
|
Semmiség…!
|
Majd megint lengenek a karok, |
Pedig csak nyugiba akarok |
|
„Ha-ki rájött, hol-min nem mérhető, |
ne táncoljon fogyvást mérlegeken!” |
E mondás: komoly intelem; nekem, |
sajnos, megint olyan, mint az eső |
|
utáni köpönyeg; tényfékező |
gépem csak játékszernek vélhetem, |
ha áldását így semmibe veszem, |
s – javíthatatlan! – a következő |
|
még-azt-se-tudom-mit várom. S ha várnám |
legalább! De így? Valami velem
|
járat valamit, s nekem intenek be…! |
|
„Nem vagy egy Sammy Davis…!” Istenem, |
ezt tudom én is… Mit tegyek, ha szteppre |
áll a lábam – s folyton azon a mázsán…! |
|
|
|
(34)
Tagadhatatlan: egy kicsit mosolygok |
(az egészen; itt, ezen az egészen). |
Ilyesmi volt titkos célkitűzésem? |
az a gyerek ily ügyben titkolózott? |
|
Mert el nem mondtam volna „azt a dolgot” |
– senkinek? Hát ez így nem igaz mégsem; |
legfeljebb azt latolgattam: a szégyen |
– mert ott szégyen volt ez is! – ki bolondot |
|
nem üt meg (s nem ütődik vissza róla |
rám sem). Egy tábor… a felsőpetényi… |
(kavarom a dolgokat: Öttevényi…? |
|
nem, az más!) …ott leltem bizalmasomra. |
De már nem vagyunk barátok azóta. |
„EJ, MAJD ELTARTANAK A KISMEDVÉIM!” |
|
|
(12)
Este: kettős mérkőzés. Nagy szatyorral |
jövök haza, de ahogy a gyepen |
átvágok, „egy fél percre” leteszem, |
mert élnem kell bizonyos alkalommal. |
|
Ha majd lekaszálják, egész halommal |
hever itt a – milyen? – virág. Nekem |
két-két szál kell csak, mit kölcsönösen… |
De ezt is elmondom, rendjén, azonnal. |
|
Nem itt mutatkozik időhúzás! |
Az a pár óra az! a rakodás, |
tisztálkodás, dolgozás; minden más „jók”; |
|
szó-váltások; újság és hanglemez; |
a világ az!… míg végre este lesz, |
és „csokraik” át- s átnyújtják a játszók. |
|
|
(13)
Micsoda fordulatokat hozott |
a bajnokság! S ha papírjait nézem, |
elbámulok, hogy – már alig emlékszem…! |
Pedig rajtam is múlt egy-két dolog, |
|
(enyhén szólva). Az új: még csikorog; |
de menni fog; és a végén egészen |
olyan lesz, mint az előző; ezért nem |
érzek komoly aggályokra okot. |
|
Aztán s aztán. S: előtte s még-előtte. |
Hogy „a több ezt-meg-azt így s úgy ütötte |
ez-meg-az”; és min múlt, hogy „ki ki lesz”! |
|
És mindent feljegyzek a papírokra, |
eredményt és nevet megcsillagozva |
– megérdemli, ha-mi különleges! |
|
|
(44)
|
(a Nagy K. Kárty. Bajn. „edzőjével”) |
|
„Nagyon szépen köszönöm a sikert: |
tudom, milyen kétes eredetű. |
Elég, ha rosszul jön ki egy betű, |
és a hibát radír nem törli el; |
|
vagy: örökösen törleszteni kell, |
kilátásért… mert foltos a tető, |
szüntelen veri… egy elmúlt eső; |
nos hát, jóleső, hogy amit mível |
|
– amit mivel mível? – az ember (ez |
volt itt a »kötelező szellemes…«!), |
ért(ékel)ik. De most – (nem, nem szabad |
|
egy percem sem… nem, nem…!) csapatomat
|
kell megkeresnem. Ők nem kutyám-macskám! |
Valóságosan igényt tartanak rám.” |
|
|
|
Beszámoló egy ön-iszonyodásról
„Kedves Mr. Bierce; rom-épületek |
látszottak már; nem volt mese: azonnal |
csomagolni kellett; amit magunkkal |
viszünk; egy-két bőröndöt lehetett. |
|
Én, persze, nyomban versenyzőimet |
kerestem; raktam őket, sebbel-lobbal; |
a legérzékenyebbekkel! azokkal |
kezdtem… Ők a legközelebbiek, |
|
mondtam magamban. Bierce úr, válogattam!! – |
(Már kőoszlopok égtek odakint –) |
S mert egyik-másik maradt volna: hagytam! |
|
Ők tartsák itt a frontot… S még egy ing |
került be… Egy ing! – Álom-iszonyatban |
is arány, ildom s szempontok szerint…!” |
|
|
Ahol Szerző tizennégy soron át „azonosulni” kénytelen egy témájával; s máris alig ér fel valamit
Most megpróbálok alacsonyról írni. |
Nem „Alacsony”-ról! Hanem épp azért, mert |
róla írni merészeltem, a gépem |
jól „felpolcolják” barátaim: Így ni, |
|
(e rímmel „rajtoltatnak”), és: Kibírni, |
biztatnak még; „Alacsony is ekképpen…” |
(Hogy mindent így csinál! mert nem növésben |
– nemcsak úgy! – alacsony, de: kényszeríti |
|
minden, hogy felkapaszkodnia kelljen…) |
(S hogy nem csupán „mit sem tehet ez ellen”, |
de… szóval hogy ezért ő: „Alacsony”. |
|
Ezért ő: ő.) S ha már „éltem” nevével, |
tudjam is, kiével… Hisz ő se szégyell |
engem! (S most gépem „lepolcolhatom”.) |
|
|
Egy kényszerű szerződésbontás életbiztosítása
Több szempontból is félek a haláltól; |
egy híján mind ezt hadd ne részletezzem; |
de az az egy, az jóvátehetetlen…! |
Hogy el kell köszönnöm a koaláktól. |
|
Ez nem oly edző-csere, mint akárhol… |
S dehogy szabad „jelkép”-nek sértegetnem |
létezésük… Mi valódi, ha ez nem? |
Ez is nyugtalanít naponta párszor. |
|
De tán egy CLUB a túli Adelaide-ben |
igényt tart rájuk… ha ugyan Brisbane nem…! |
Ily világ-hír nem marad Duna-parti. |
|
Lesz, ahová csak nagy nevük kerül! |
s „játszik”, valójától függetlenül, |
„L.” s „Cs.”; lesz „több” a lap s pikk… Áll a parti?!
|
|
|
Leendő jegyüzérem monológja
„Tekintély kell, kérem, az esendőnek. |
Majd ha az esemény után úgy érdeklődnek, |
mint, mit tudom én, uram, mondjon egy |
önöknél szokásos hasonlatot |
– hát én, ugye, máris így jártam jobban. |
Mondom, ha majd verekszenek a sorban, |
egy-egy közelebbi ülőhelyért, |
ha gomba-mód, zug-bukik… ugye, ért |
engem, szóval, ha majd ön is bukik |
rá, megtalálja, itt lefogadom, |
a bozontos fülű, a furcsa mancsú |
(– az ujjak elosztása! –) jegyüzért, |
aki – mindjárt megmondom, mennyiért – |
bejuttatja e kártya-bajnokságra, |
a Nagy Koalák nézőinek sorába. |
Tehát: ha elfogad zömök nyakába, |
tisztelt uram, mert ez a dolog ára, |
egy szépséges eukaktusz-füzért.” |
|
Ahol Szerző hagyja, hogy „egy régi trükkel” rászedjék; az ajánlattevő hangjának sosem tud ellenállni
„Most tedd a legjobb helyzetbe a géped”, |
kér kis barátom. (S ilyet még sosem kért!) |
Meg is teszem. (S gyorsan! mert beirat még |
…szóval, ahol a medveféleségek
|
|
„iskolázódnak”…) (Van ily tanintézet!) |
„Most választhatsz”, így szól, „két – kettő vagy két – |
lehetőség közt. Bár sajnos, mindenképp |
te döntesz.” Ezt hogy érti, („Ezt hogy érted?”) |
|
kérdem. És ekkor egy régi panasz |
hangzik el: hogy mindig én mondom azt, |
ami elhangzik… („Tőled van, medvéstől, |
|
minden… Ami nem is minden!”) Hogy ezt ő |
mondja! aki épp két lehetőségről… |
„Az mindig van! Választhatsz: két vagy kettő.” |
|
|
(35)
Kis Barátom, épp most loptam neked |
egy… nos, egy könyvből egy szép „Ne menj még”-et, |
ezt mondja valaki a… vendégének; |
s minek magyarázzam el a helyet.
|
|
De ha egy rossz a másik rossz helyett…: |
– s mert a „titokkal” végül még megsértlek –: |
erre te máris azt mondod, hogy: „Értlek”; |
s én: „Jó lenne valami egyebet |
|
tenni, nem mindig kettőspontokat.” |
Szóval, eddig úgy nem mondtunk sokat, |
ahogy… nos, ott, az olyan helyeken |
|
némulnak el az elváló barátok |
– de most ne sírj, az árt a koaláknak! – … |
Majd akkor „Ne menj még”: ezt mondd nekem. |
|
|
(20)
Riccardo del Turco: Figlio unico |
|
Gyere, most táncolunk egy hanglemezre – |
(nem kell ráállni! bár téged kibírna…) |
(dehogyis azért, mert téged csak ír a |
barátod! mért kell rögtön ilyenekre |
|
gondolni…) Lépjünk; lépjünk egyet erre, |
megint erre… (A Szegesincs Fakírra, |
M. úrfira gondolhatnánk, a hinta- |
székben! e ritmusért megirigyelne.) |
|
Tudod-e, hogy sose nagyon szerettem |
táncolni? Túl könnyen kimelegedtem, |
vagy e fokon inkább csak átlépkedtem
|
|
volna… mindig jobban vonzott a teljes – |
Nem hittem, hogy a táncból is „ilyen lesz”: |
egy kis medve, kit a barátja felvesz.
|
|
|
Ezt a veszekedést később nagyon megbántuk, Ő is, én is
„Alulról szagolják az ibolyát…” – |
Én még itt csak egy zöld radírt – felülről; |
vagyis: fent. De – fentről? lentről? – felőröl |
valami, radírporrá (?!), mi-nyomát |
|
töröltetve velem… Mind kicsodább |
leszek! S mind távolabb némely fenyőktől… |
De néha duzzad velem egy erő-kör! |
S nem is egy… Kettő. Nem adom alább! |
|
„Ne csúfold” (ez ugyan ki!), „amit nem tudsz.” |
S hogy: a zöld radír jószagú, hideg (?), |
mint… az eukaliptuszlevelek… |
|
(S „megállja” a trükköt, hogy: eukaktusz…!) |
Én: „Te meg, ha nem jártál valahol…” s |
Ő: „Csak várj, majd meglátjuk…! Kiszagolsz?” |
|
|
„Egyéb-szomorúság”. Ami szerencsésen kibékít
Tudom, őt már az a „mind kicsodább” |
felingerelte. Mindig ugyanannak
|
szeretne? Mindenemben bonyodalmat
|
sejt? (Sejtjeim „bonyolódnak” tovább; |
|
lebonyolítanak!) – Jól idelát |
a… (honnét? Nem, nem! A „Kockás Haver”-nak*
|
adatai öröktitkok maradnak!) |
Szóval: nézeget. S egy toronyszobát |
|
szemlél egy könyvben; abból nézett épp fel. |
(Mert: elégedetlen az írógéppel; |
csak kattogást hall, nem hallja a „bármit”, |
|
amit írok; EGY ÁTTÉTEL HIÁNYZIK! |
mondja.) A toronyszoba… S ahogy széthullt.
|
Szédül… Nem, nem, mi nem járunk így végül.(?) |
|
|
Ő már természetesen erről is tud; közösen tanácskoznak a válaszon
Neki soha el nem mesélhetem, |
milyen gondolatokkal foglalkoztam |
ma délután egy sugárúti buszban – |
– elkobozná közjárműbérletem. |
|
Ambrose, Robert Louis, Edgar Allan, |
François, Borisz és a többi Roppant
|
járt az eszemben – mért ők?? –, s hogy valóban |
jól vannak már, valótalan-jelen? |
|
az jó? ha kész a tetszhetős halott? |
s a készülés-különösségekért |
nem sérül többé az élő személy? |
|
(aki pedig: szeretett! igen: itt!) |
(s: „Nélkülem ő majd hogy nem-létezik?”) |
(s: „Én nem-létezni sem akarhatok!”) |
|
|
A válasz
„ElŐször is: egyszer kis ő-vel írtál; |
végül pedig: mi csak-s-csak örülünk, |
ha te sokat foglalkozol velünk; |
mert a »megvagyunk«-hoz így jön az »így már«. |
|
Elég nehéz lesz kétszer ez a rímpár; |
kérlek, értékeld, amit művelünk; |
bizony, amíg te nem voltál nekünk, |
nem töprengtünk effélék csínja-bínján. |
|
S ha mi nem vagyunk mulatságosak
|
miattad, miért lennél te – miattunk? |
S azt hogy érted például, hogy hiába |
|
olyan szép a Kuckó búcsú-tisztása? |
Ne szomorítsd a barátaidat! – |
PÉNZT–BÉRLETET EZÚTTAL IS MEGHAGYTUNK!!” |
|
|
Ahol Szerző enged „egy kérésnek”: lesz Záró és a főszerepet újból Micimackóra osztják; Szerző művét az első bírálat éri
„Hát ebből majdnem minden kimaradt”, |
mondja kis barátom. „Igen, amit |
még nem írtam meg, az.” „Dehát van itt |
rólam olyan…?! és saját magadat |
|
sem túl előnyösen mutogatod…” |
(Mutogatom magunkat, és alig |
látszunk!) ilyen – s egyéb! – panaszait |
jegyzem fel. És mind a hiányokat: |
|
„Például, ahogy kinézegetünk |
az ablakon…” (Hogy fél! a közelébe |
se megy, nem hogy az ablakon kinézne –) |
|
„…és minden úgy tetszik!” (Minden „úgy tetszik”: |
ez benne van, mondom;) megegyezünk |
legalább abban, ahogy befejezzük.
|
|
|
Záró
A csomagolás napja; csupa zokszó |
lehetne! mégis csináljuk vigan |
(s így, rövid í-vel! Ebben, ugye, van |
valami mulatságos?) – Tobozokról, |
|
valami mulatságos tobozokról
|
meséltem Neked – (talán én magam |
veszem át e szereped; tele van |
úgyis mind a két „kezed” csomagokkal!) – |
|
emlékszel? Bólints annyit csak, hogy: „M” –: |
bízd rám, én majd megkülönböztetem! |
És csak rágogasd tovább a fűszálat… |
|
És majd, „ott fönn is”, találkozgatunk; |
s ígérem: részemről csak mi magunk…! |
Szólj, ha „valami jobb ötleted” támad. |
|
|
|