Madárlátta tollaslabda

Kedves Horpazár,

tudom, azt hiszed, eltűntem: fönnakadtam, mint a tollaslabda a tujafán. És azért nem írok. Egyébként emlékszel még a labdánkra, ahogy eltűnt ott Svirčén, a verebek fáján? A verebek toronyházán! Most elképzelem a toronyházatokat, ahogy a tizenkettedik emeletről esetleg lenézel a Dunára, hát igen, a Duna ugyanaz, csak nálatok, Belgrádban, egy kicsit közelebb jár a tengerhez, mint itt, a Víziváros rakpartjánál. Szóval összevissza keveredik minden: mármint a levelemben. Mennyivel könnyebb lenne, ha rajzolhatnám ezt is! Emlékszel? Ahogy nyolc versenyzőmet, vagyis a Mezőnyt megismerted, mindegyiküket „arcról”. És elég volt odafirkantanom pár vonásukat, aztán a pályafutásukat ismertettem, te pedig választhattál, „melyiküknek játszol” először; bár az igaz, hogy tulajdonképpen meg se kérdeztem tőled, akarsz-e egyáltalán tollaslabdázni.

Látod, ez jó későn jut az eszembe, hiszen azóta… várj, ezt tudnom kellene álmomban is, azóta hat hónap telt el. És ha azt a levelezőlapomat elfelejted – felejtsd el, bár nem muszáj –, hát akkor én fél éve nem írtam neked; és most is mindent kisbetűvel írok, de már maradjunk ennél. Ha közben megszalad eleinte a ceruzám, ne csodálkozz. Nekem a rajz jobban megy, mint az írás. Nagy baj volna, ha nem menne jobban. Ami a „rajzgimnáziumot” illeti – és hadd maradjak itt is annál a bizonyos tavaly nyári nevénél, ahogy te hívtad –, minden rendben. Amennyire egy iskolától az első évben várhatod. De aztán mindjárt vége is a négy évnek, egyáltalán! Ezt azért mondom, mert ebben az én történetemben is vége lett valaminek… és azt sem tudom, honnét kezdjem. Mármint ezt itt, neked – amit írok. Hat hónapja történt; és azóta nem hagy nyugodni. A Felügyelő, vagyis apa, és majd ezt is elmondom, hogy miért lett legújabban „Felügyelő”, hát ő azt mondja, vigyázzak, ne markoljak sokat egyszerre. Határozzam el, hogy erről és erről akarok írni neked. Aztán írjak arról. És kész. A Felügyelő pedig, azt hiszem, érti a mesterségét; no, ami a felügyelést illeti, nem is tudom. Ott még kell egyet s mást bizonyítania. De az írás úgy általában menni szokott neki.

Vele kellene inkább levelezned. Velem nem jársz túlságosan jól. Igaz, te se erőltetted meg eddig a kezedet, tizedannyira se, mint amikor tollaslabdáztunk.

Átnézem, mit írtam eddig. Közben iderajzolom neked a Mezőnyt: és őket muszáj nagybetűvel írnom. Nézd, ki mindenki üdvözöl, mennyi ismerősöd! Foma és Filckukk; Kolin és Karaburma; Nyúlstrőm és Naszti; Rózsafal és Rémó. Ahogy iderajzolom őket, úgy érzem, mintha fiatalabb lennék hat hónappal. Ezen a Felügyelő csak mosolyogna. Azt mondaná: az én koromban…? Holott nincs igaza. Nekem mintha most lenne úgy hirtelen valami ilyesmim: amire azt mondják, hogy „kor”. Amikor a Tollaslabda Klubban a kérdőívre az életkor rovatba belehamisítottam magam, vagyis számjegy helyett odarajzolódtam, szakállasan, nem is tudtam, mennyire bejön még ez a vicc. Bár a Felügyelő azt mondja, nem tetszem neki, és nem tetszik neki ez az egész história. A felügyelőknek sosem tetszik az Ügy! De hát én nemcsak rá bízom ezt, hanem esetleg rád is, kedves Horpazár. Nem szabadulsz tőlem, azt mondod? Hátha még érdekelni fog; és vajon tudsz-e majd tanácsot adni?

Hanem a Felügyelőnek, ha olyanokat mond, két dolgot szoktam felelni:

egy:

én sokkal többet mozgok az életben, mint ő, méghozzá nemcsak azért, mert mostanában is ütögetek azért, ha nem állíthatom is, hogy tollasozom. De ez nagyon nehéz kérdés, erről talán majd írok neked. Talán. Új mondatot kezdek, mert a Felügyelő, vagyis a Feli, ahogy szólítom, nem mintha hülyéskedni volna kedvem, különben is hálás vagyok neki, hogy amíg a „firkó”-ban vagyok – a Mezőny nevezte el így a „rajzgimnáziumot”… a Mezőny ugyanis szigorúbb még a Felügyelőnél is… a Mezőny tagjai nemigen tűrik, hogy „divatosan” beszéljek… azt mondják: mi lesz belőlünk, ha ugyanúgy beszélsz, ahogy szokás? Új mondat: Akkor az ránk ragad, mondják a Mezőny tagjai, és olyanok leszünk mi is, amilyennek lenni szokás. És akkor egy szép nap azon kapjuk magunkat, hogy csak kapkodhatunk: mert már meg se vagyunk, elmúltunk, mint a divat!

Szóval a Feli ezeket a rövid mondatokat mondja. A Mezőny meg szintén mondja a magáét.

Én is hadd mondjam akkor a magamét: Emlékszel, ugye, Arra-Akire? Többet nem árulok el most; de kérlek, ne légy szomorú.

Ahogy Kolin mondaná: Ne Szégy Szomorú!

Elég, ha én…

Vagy nem is emlékszel már Jonatán Amadéra és Scsescsemov Frigyesre? Netán már nem is emlékszel? Szerencse – és nem mázli, mert a Mezőny még ilyen szavakat sem engedélyez; persze téged ott Belgrádban esetleg untat ez a szöveg – hohó! a Mezőny a szöveget se szereti!

Ha már azt mondtam, hogy szegény Horpazár, amiért meg se kérdeztelek, akarsz-e tollasozni, ott Kelcén, a Szigeten, hát akkor hadd mondjam azt is: Irtó jól beszélsz magyarul. Meg ne sértődj, és ne mondd azt, hogy „ez a legkevesebb”. És hogy ez természetes. Semmi se a legkevesebb.

És olyan sincs, hogy valami természetes.

Ezt én hat hónapja egyre jobban tudom; és közben az egész dologról egyre kevesebbet tudok!

Azért is mondtam az előbb, hogy most már van úgynevezett életkorom.

De ezt is inkább rajzolni kellene. Mert ott tartottam, hogy:

kettő:

hála neki, hogy ő – mármint a Feli – itthon ül és ír! (Vagy nem ír, de azt mondja, hogy ő akkor is ír. Nem tudom. Én, ha éppen nem rajzolok, hát nem rajzolok. Talán ezért nem tudom megoldani a Rejtélyt sem? Mert az kellene hozzá, hogy mindig és mindig csak azon járjon az eszem? Még ha egyáltalán semmire sem gondolok, akkor is? A Felügyelő azt mondja: ő akkor ír igazán, amikor nem ír. Akkor alakul ki a fejében az az anyag vagy micsoda, amit aztán fölrak – Anyával ilyenkor oda szoktunk sandítani a szekrény tetejére –, és állni hagy. Lelki szemem előtt a szekrény tetején ilyenkor birsalmák meg kompótosüvegek kezdenek sorakozni, mint a nagymamáméknál. Az anyag áll, érlelődik, és ő, magyarázza a Felügyelő, egyszerre észbe kap: hát persze! És megvan a megoldás, a befejezés.)

Jó neki!

Szóval: Apa azért a nagyobb bevásárlásokat is megcsinálja; az egy írónak, mondja, mindig élményanyag. Mert a Feli tényleg ilyeneket ír: hogy a táskával így megy, meg úgy megy, és az biztos, hogy a Traubisoda – hülye neve van, nálatok ez micsoda is? szintén Traubisoda? – nehéz, de a Feli mindig hoz két-három literes üveggel. Tessék, itt egy rajz: A Feli – süveggel. És teli üveggel.

Látom, kezdek lezser lenni. A Mezőny mindjárt szól. Mert a Mezőny szeretne sokáig fennmaradni. Nem úgy értem, hogy este. Hanem egyáltalán.

Ha valaki olyan szavakat használ, mint „egyáltalán”, annak már van, ugye, életkora?

Hát a Felügyelőnek ez nem tetszik. Hogy nekem ez az „újabb életkorom” van. Nem tud vele mit kezdeni. És ha nem is hat hónapja, de pár hónap óta ő is érzi. Látja rajtam, azt mondja.

És hogy nem tetszem neki.

Hogy valamit mintha titkolnék.

Nevetsz, nem? Miféle Felügyelő az ilyen felügyelő? Azért még persze várjunk.

A Mezőny is a pártján van, azt hiszem. Mert a Feli csaknem tisztára a Mezőnyből él.

Én mondom.

Jó, hogy a stílusom nem valami… szeretném azt mondani, hogy nem valami „ponterős hálójáték”. De a Mezőnyt én hoztam össze, és a Feli azóta folyton rajtuk lóg. Persze tollasozni sose jött. Gyógyteát fogyaszt évek óta, azzal akarja leadni azt a pár felesleges kilót. A „Feli” nevet nem is merném a füle hallatára mondani. Meghallja még, és azt hiszi, felesleget jelent. És a kilókra vonatkozik.

Amelyeket olyan pompásan letollasozhatott volna velem! De hát ezt már múlt időben kell mondanom.

Ez így nagyon bonyolult. Beszéljünk előbb az egyszerű dolgokról. Ahogyan a könyvekben is van mindig: Mondja el, úgy, ahogyan maga szerint volt.

A Felügyelő és a tollas. Tudod, a Felinek a tollas már nem való. Túl keveset mozog ő ahhoz az élet sűrűjében. Üldögél itthon – ami nekem nagyon jól jön, hogy délelőttönként, amíg a firkóban vagyok, itthon ül –, este megkér néha, rajzoljam neki a Mezőnyt. Este szeretek a legkevésbé rajzolni. De hát a Feli az én rajzaim alapján ír ezt-azt a Mezőnyről. Ez az írói munkássága.

Ha én nem lennék? – kérdeztem tőle egyszer. – Akkor honnan vennél ilyen pompás anyagot, mint a Tollas Nyolcas Mezőnye?

De már ezt se kérdezem. Ez is egy változás, amit a Feli lát rajtam.

Ne engem nézz! – ezt szeretném mondani neki ilyenkor. – Ne engem, hanem azt, amit én sem látok tisztán.

Sasból a szeme!

A Mezőnynek ez a mondás sem tetszene, joggal.

A Mezőny örökké akar élni. Mintha összebeszéltek volna már a Felügyelővel, aki itthon ül, és örökíti őket. Mondhatom-e: mintha engem meg már kevésbé érdekelne a Mezőny? Foma, Filckukk, Kolin és a többiek.

Talán én sem vagyok már annyira érdekes nekik?

A Felügyelő lemegy Traubisodáért, hazahozza a Teli Táskát, igaz, mindig csak akkor, ha a firkóból hazaértem. Addig ő vigyáz. Vagyis felügyel. Nem, nem a Mezőnyre; rájuk nem kell.

Hanem: valakire.

Ez a helyes szó! Valakire.

Rohanok haza mindig; mert a firkóban egyelőre nincsen senki, aki úgy a barátom lenne, mint…

És nevetnének is, ha azt mondanám: nekem egy madár a barátom. Egyetlen madár – vagy nem is csak egyetlen madárról van szó?

Itt érkezem, ezennel, az Ügyhöz. Kedves Horpazár, most iszom egy korty Traubit. Általában én iszom el a Feliék Traubiját. De hát a Feli jól bírja ezt is. Ha ugyanilyen jól bírná, hogy Egy és Kettő helyett Három is legyen, azt mondanám:

három:

Felügyelő, ha felügyelő vagy, kérlek, derítsd ki ezt az én Rejtélyes Ügyemet. Nem annyiból áll a felügyelőség, hogy felügyelsz egy madárra, aki itt van, jól van; akivel „csak” vigyázni kell… Persze, tudod, Horpazár, azt te tulajdonképpen nem is tudod, mennyire kell vigyázni egy madárral. Sokkal kisebb, mint mi. És nagyon hirtelenek a mozdulatai. Egyszerre ott van! A papucsodon, hátul, ha egy percre leguggolsz. Ha a lábad hirtelen engeded hátra, vége. Hirtelen csak ő lehet, a madár. Ha te hirtelen vagy, a madár esetleg egy csapásra – volt és nincs.

Nekünk pedig ez, hidd el, nagy csapás lenne. Sőt nincs is rá szó, mi lenne.

De most nem is kell erre szó, mert most szó épp másról van.

Szóval: ahogy a Maigret felügyelőhöz szoktak beállítani, úgy rajzolnám le magunkat, a Felit meg engem. Felügyelő úr, mondanám, a helyzet a következő. Hat hónappal ezelőtt én egy madarat… Azaz dehogy, sokkal régebben kezdődött az ügy. Nyolc hónapja is megvan már. Vagy több. Tavaly nyáron kezdődött tehát. Felügyelő úrnak ismerni tetszik az én régi jó barátomat, Irsát, igen, innen a házból; aki nyolc évig az osztálytársam volt. És egészen addig a nyárig kialakítottunk mi egy… nos, pontosabb leszek. Kialakítottunk egy Mezőnyt, és ezzel a Mezőnnyel semmi baj nem volt egészen tavaly nyárig. Meg úgy még sok más mindenfélét is feltaláltunk, volt egy sor közös leleményünk… A lelemény nagyon jó szó. Mert azt is úgy leltük, amiből, vagyis akiből, még pontosabban: akikből ez az Ügy lett. Akik miatt ez lett. Vagy nem is a madarak miatt? Kedves Horpazár, erre én mit mondhatnék? Azért mentem el a Felügyelőhöz.

És azért írok neked, mert ez csak a képzeletemben történt így. A Feli nem haragudna meg, ha tudná: tőled próbálok tanácsot kérni. Neked mondom el a dolgot úgy, ahogy szerintem volt. Mert bele fog kavarodni sok minden, amit már csak én gondolok.

A Felügyelőt nem akarom belekeverni. Ő azt se tudja, kicsoda. Annyit tud mindössze, hogy az én papám; és gyakran gondolom riadtan, mi lesz, ha fogja magát, és lemegy a harmadikra, Irsáékhoz, hogy a sok ráérő idejében Irsa papájától megkérdezze: mégis vajon mi lehet velem? Azt se tudom, hogyan fékezem meg a Felit, ha egyszer ez tényleg az eszébe jut.

Mert látom én, mi izgatja. Az, hogy velem már úgy egy jó ideje mi van.

Szégyen lenne pedig. Rá nézve. A Mezőny nem hagyná, hogy azt mondjam: leégés. Irsával mi a Mezőnyt nagyon jól összehoztuk. A Feli mégis fél. Hogy a Mezőny szétlazul. Most, hogy én nem törődöm annyira velük, széthullnak. A Feli képes lemenni Irsáékhoz, tisztára önzésből, hogy mi van… velem… és magában azt gondolná, hogy: mi lesz a Mezőnnyel? Akiket ő a könyveiben ír, azokkal.

Én magamban folyton madarakat rajzoltam. Egy hónapig. Miután a Szigetről hazajöttünk, és itthon az fogadott, hogy…

De most tényleg befejezem a levélnek ezt az első felét. Rémes, ahogy a Felügyelőre is gyanakszom! Dehogy gondolna ő olyat! Tényleg nem érti, mi van velem. És akkor mennyire megriadna, ha beállítanék egyszer az irodájába – vagyis a szomszéd szobába –, és azt mondanám: „Felügyelő úr, itt hozok egy esetet, amelyik sosem tisztázódik majd… ismerem magamat annyira, Felügyelő úr…” De ő csak mosolyogna, mert tudná, hogy ő az, aki ismer engem.

Már nem. Nem egészen. És hidd el, sosem fog már ebben az Ügyben semmi kiderülni. Nem lesz megnyugtató válasz.

Ezt a történetet szeretném végiggondolni újra: azzal, hogy megírom neked. És irkálok közben a naplómba, vagyis a Mezőny füzetébe. Mert bízom benne, hogy valami mégis kiderül majd! Ezért mondtam le a felügyelőségről: az ilyen faggatásról. Ezért nem faggatom többé Irsát. Viszont egyre többet üldögélek az ablaknál, nézegetek kifelé. És Apát ez nyugtalanítja. Mondom neki pedig, hogy csak a verebeket figyelem. Nemsokára április lesz, és ha szép az idő, ez az első költés ideje. Apa, vagyis a Felügyelő, csak a fejét csóválja. Meg kell gondolni, azt mondja, nem elég-e csakugyan egyetlen madár.

Mintha én újabb madarat akarnék hazahozni! Mintha vadásznék ilyesmire! Nézd, ez úgy történt, hogy… De hát nem lehet azt egy levélben elmondani. Hanem majd valahogy; talán tényleg tanácsot kérek Apától.

Hogy mégis hogyan mondhatnám el neked a dolgot, kedves Horpazár? És nem azért, hogy még rejtélyesebb legyen minden. Hanem hogy kiderüljön valami.

Van-e egyáltalán rejtély? Ezt is jó lenne tudni.

Téged se ilyenekkel akarlak én nyaggatni, kedves Horpazár. Csak mégis…

Csak mégis; ezt gondolom restelkedve, ahogy a levelet abbahagyom.

Kinézek az ablakon. A Duna. Mennyi idő múlva ér le ez a víz Horpazárék alá? A belgrádi Karaburmához…

A Karaburma-negyed Belgrádban! Hogy az én… hogy a mi Mezőnyünkben is így hívnak valakit. Karaburma, a szamár. Ez egy városrész, magyarázta Horpazár. Persze, persze; én már kétszer is voltam ott, mondtam neki. Egyszer oda, egyszer vissza. És hát most, idejövet. Mert másodszor vagyok a Szigeten.

S hogy ők a Karaburmán laknak, egy toronyházban, és mindig a Szigetre járnak nyáron.

Meglepett, milyen remekül beszél magyarul. Váratlan fordulat volt. Az egész. Jól jött.

Megint micsoda gondolat! Így, mondaná a Felügyelő, teljes joggal, nem szabad senkiről sem gondolkoznunk.

Igaza van. Mert a Mezőny is ezt mondaná.

1977 késő nyara a Szigeten…

Kelce, a Falu. Ahol Horpazár a tizennegyedik nyarat tölti. Minden nyáron oda mentek le, amióta megszületett.

Ott a nyaralójuk.

A Felügyelő, aki 1977 nyarán még nem is volt Felügyelő, mert semmimre és senkimre nem kellett felügyelnie, 1975-ben fedezte fel a Szigetet. Mi akkor voltunk ott először.

Azóta vártam, hogy menjünk. Hogy visszamenjünk. Az már csakugyan az én elhatározásom volt, hogy a Mezőny a Szigeten egy vándorversenyt rendez, vagyis…

Hol kezdjem? Az előbb még könnyű dolgom volt. A levél. Jó ürügy. Fogalmam sincs, kinek mondom ezt most. Irsa. Le kéne menni, mindössze egy emeletet, becsöngetni, ahogy…

Ahogy annyiszor. És ahogy mostanában alig. Fel ne jöjjön Irsa apja a végén, hogy megkérdezze…

De nem, Irsán az egész Ügynek semmi jele. Semmi nyoma.

Hát szóval… hol is tartottam? Sehol. Nem itt kezdődik ez a történet, Felügyelő. És hagyjuk ezt a játékot, mondaná a helyemben bárki. Aki úgy igazán megpróbálna egy ilyen ügy végére járni.

Csakhogy:

– ha én bárkinek elmondanám ezt a Rejtélyt, kinevetnének. Ráadásul minden ellenem szólna. Kinevetnének már azért is, hogy folyton összebonyolítom, ami egyszerű. Azt.

Itt van például ez a levelezés is.

Apa kölcsönadta volna hozzá az írógépét. Amíg ő a másik szobában a madárra felügyel. Mert délelőtt, amíg a firkóban vagyok, úgy gépel, hogy a madár a feje fölött száguldozik, a vállán ül, a kezére száll, de mindig arra a kezére, amelyik egy billentyűt leüt, és Apa, vagyis a Felügyelő, attól fél, hogy valami baj lesz. Restellem bevallani, hogy a madarat még tőle is féltem; de mit csináljak, valakinek vigyázni kell rá, amíg én kint vagyok a Sűrűben.

Mondtam-e már, hogy a Mezőnynek a „firkó” meg a „sűrű” se tetszik? Sebaj! E pillanatban nem érek rá velük foglalkozni, mert…

…Egyébként ők ettől féltek, hogy egyszer majd eljön az a pillanat, amikor nem érek rá velük foglalkozni. Amikor kapcsolatunk lazulni kezd.

Milyen bonyolult ez az egész! Hiszen épp itt van a Rejtély is, csak nem ilyen egyszerű az, nem ilyen egyszerű.

Mert vegyük csak a levelezést. Levelezésemet Horpazárral. Ami, ugye, mégsem nevezhető igazi levelezésnek, hiszen eddig összevissza egyetlen képeslapot küldtem neki. Több mint egy fél év alatt! És arra a lapra is annyit írtam csak, hogy…

Erről majd később! Amikor mindenki érteni fogja az Ügyemet. Érteni fogja, és széttárja a kezét. Mert ebben az Ügyben senki, de senki sem lehet okos.

Vagy mégis? Ezt már mondtam.

Hiába rajzolom ide a Mezőny tagjait, az Örökös Tollaslabda Bajnokokat, hiába vágnak olyan értelmes arcot a papíron: attól még nem tudnak választ. De hát tessék, Horpazárnak amúgy is megígértem, hogy „értesíteni fogom a fejleményekről”.

Akkor én azt hittem, hogy életkorom minden fejleménye a Mezőny bajnoksága lesz. Meg a firkó, persze; de valahogy az is a Mezőnnyel függött össze. Már ezt se értik sokan. Még Anya se.

A Felügyelőnek meg a mondataim nem tetszenének. Az egyik úgy kezdődik, hogy „már”, a másik, hogy „még”. Én rajzban pontosan tudom, hogyan kell elkerülni az ilyesmit, az írás mégis más.

Ha valami célom volna ezzel itt, megmutatnám Apának, megkérném, felügyeljen egy kicsit a stílusomra is; de ez nem megy, mert ha valami célom van ezzel, hát akkor épp a Felügyelő az, akivel nem bonyolódhatom stílusvitába, igen, épp vele nem. Vajon képes leszek-e kimondani, hogy miért?

Karaburma… milyen értelmes arcot vág itt… ahogy pár vonással meghúzom a füleit, a szamárábrázatát. Emlékszem, őt mutattam be elsőként Horpazárnak. Hát te ott laksz? – kérdeztem. – Miért? – kérdezte ő. – Csak figyelj.

Jó volt a talaj, laza, igazi tollaslabdapálya. No, nem „igazi”, vagyis nem a szabálykönyvnek megfelelő, csak amilyet ott Kelcén egy építkezésen talál az ember. Egy leendő nyaralóház helyén. Lehetett rajzolni bele. És odarajzoltam Karaburmát.

Igen, mondtam Horpazárnak, akit akkor láttam először, és még nem is gondoltam, hogy segítségemre lehet, igen, én már 1975-ben fölfedeztem a te városrészedet. Talán a toronyházat is láttam, ahol laksz. Megtetszett ez a név: Karaburma. És ahogy hazaérkeztem, akkor, 1975-ben, így neveztük el a Mezőny egyik tagját. De hát hadd mutassam be őket, mondtam, mert akkor ilyen jó kedvem volt.

Madarat lehetett volna velem fogatni, ahogy mondják.

A Mezőny csakhamar ott sorakozott a leendő nyaralóház és a pillanatnyi tollaspálya porában.

Így látom magam előtt az egészet…

A könyvekben ilyenkor az írók, azt hiszem, ponterős hálójátékba kezdenek. És azt mondják, hogy: „…és szinte hallom, ahogy… az Adria napsütésében… a kék ég alatt, ahogy a keskeny öblöt épp két tarka csíkos vitorlás szeli át, nem is vitorlás, csak egy deszkaszál az vagy micsoda, beledöfve egy rúd, azt fogja a vitorlázó, aki ott áll azon a deszkán, de hát sebaj, a szél remekül tolja a vásznat, amely kék-sárga-piros-fehér csíkos… Néztem azt a két kis hajót, ahogy a svirčei öböl túlsó csúcsa felé haladt, és esküszöm, Irsára gondoltam, az én legeslegjobb és egyetlen barátomra, és mintha mi ketten haladtunk volna ott, igaz, én lemaradva egy kicsit, de talán csak később indultam, és hajóink nemsokára a kavicsokat horzsolva érnek partot…”

Az írók, tudom, tömörítenek. Helységek neveit vonják össze, hogy az olvasónak könnyebb dolga legyen. Van ez nálunk, hogy így mondjam, rajzolóknál is. Ezért mondok itt Vrboska helyett Svirčét; mert az öböl túlsó felén, Kelcével szemben, a tengerparton, az Vrboska; és Svirče, ahová aztán kirándultunk Horpazárral, és a verebek toronyházán örökre fönnakadt a tollaslabdám, Svirče az a Sziget beljebbi vidékin terül el.

Beljebbi: ez olyan jó hangulatos szó, mintha a Sziget lakóinak nyelvén volna.

A vidékin az meg olyasmi, ahogy Horpazár beszélt. De hát én nem tudom, a Felügyelő meg a többi író hogyan oldja meg az efféléket. Inkább maradjunk annyiban, hogy borzasztóan megörültem, amikor kiderült, hogy Horpazár tud magyarul. A többi nem lényeges.

A többi nem lényeges, ezt mondtam Anyának, aki nem örült, hogy „tanulmányaimat a firkóban folytatom”.

Ezt nem Anya mondta így. Mi mondtuk ezt így Irsával.

Még amikor mondtunk együtt ilyeneket.

Nézd meg Irsát, ezt mondta Anya, ő nem akar mindig olyan különleges dolgokat. Miért nem tudsz te is… szép rendesen…

– – – Mintha magam előtt látnám! Mintha hallanám! – – –

(Azért mondom ezt, mert akkor mintha azt a napfényes tengerpartot is látnám. 1977 augusztusából. Most 1978-at rajzolunk, március végét, április elejét mindjárt, és borús az idő.)

Majd rajzolgatsz szépen… ezt mondta Anya… és a rendes gimnázium után is továbbmehetsz arrafelé…

Továbbmehetek arrafelé!

A végén akkor már Anyától is a Mezőnyt féltettem. Butaság volt azt mondani, hogy a Mezőny kedvéért megyek a firkóba.

Meg hát fel is vettek, az se csekélység. De Anyát ez nem érdekelte. Más anya, gondoltam, örülne…

Persze ő is örült, csak ez a kérdés, azt mondta, bonyolultabb.

Hoppá! Erről jut eszembe, hogy akkor nemcsak én vagyok az, akinek bonyolult kérdései vannak. Nemcsak én.

Apa, aki akkor még nem volt Felügyelő, azt mondta: Valld be őszintén, hogy az Irsa barátodnak több esze van. Megbolondítottátok magatokat ezekkel a mesebeli alakokkal… bocsánat, az Örökös Bajnokaitokkal… az Irsa kitalálta őket, te meg állandóan a becses személyeiket rajzolgatod azóta, és azt hiszed, ez már biztosíték a jövőre.

Ha csak egy ilyen kicsi terrorizmus él bennem, kivágtam volna a lakás összes biztosítékját.

Én azonban állítólag túlzottan is szelíd vagyok.

Nem tudom. Ami engem bánt, az a következő:

egy:

Mindenkire gyanakszom. És meg kell vallanom, hogy Apát is ezért neveztem ki Felügyelőnek. Nemcsak, mert a madárra ügyel (fel). Hanem, ezt restellem bevallani, mert ez talán nem illik egy firkóshoz, akinek már Bizonyos Életkora is van, én abban bízom, hogy Apa megoldja nekem a Rejtélyt.

Holott tudom, hogy nem. Tehát Apát is gyanúsítom, hogy… hogy nem jó felügyelő? Így, kis f-fel?

Kettő:

„Aztán csak magadat emészted majd.” Ezt mondta Anya. Persze nem nekem, hanem Apának, amikor arról volt szó, hogy tényleg „elengedjenek-e”.

A firkóba.

Itt megáll a kezemben a toll.

Nem azért, mert ez butaság, hogy „elengedni” vagy nem engedni. Anyáék nagyon „pofák” azért, igen. Semmi baj velük. A Mezőny a „pofáért” tiltakozhat, amit akar. Igen, a Mezőnyt, ha már erről van szó, megvédtem Anyával szemben. Azt mondtam: én velük akarok együtt lenni örökké, és itt nem a tollaslabda a lényeg. Igen, ez az én második hibám, vagyis a Kettő, hogy olyan dolgokat magyarázok olyanoknak, akik… Belebonyolódtam. Hát szóval hogy Anya, aki negyvenhét fűszerrel főz ugyan, ezt mégse értheti meg. Soha. Meg ez más, mint a nyolcmilliós forgalmad, azt mondtam neki, Anya, ez más. És ne ijedj meg, hogy afféle Művészet. Örökké együtt akarok lenni a Barátaimmal. A Mezőny tagjai: a Barátaim. Te például, ezt mondtam Anyának, megválnál akár csak a fűszereidtől is? No, látod. Pedig azok…

Itt majdnem megsértettem Anyát.

Igaz, ők is majdnem megsértettek engem. Nem azzal a külkereskedőzéssel, és így tovább. Én azt nekik megmondtam, hogy semmiféle külkereskedés nem érdekel, semmi. Hanem Anya, aki mindenféle művészeti… nem akarok senkit megsérteni… dolgok külkereskedelmét intézi, azt mondta, pusmogva, Apának: xxxxx!

Ezt ugyanúgy nem bírom leírni, mint ahogy az előbb az „elengedni” szót. Mert arról Irsa jutott az eszembe.

És az, hogy: …vajon?

Ez szokott lenni a detektívkönyvekben is. „Vajon?”

Irsa…

Tudod, mondtam Horpazárnak, mert ahogy kinéztem a borús égre, és azt gondoltam, hogy a belgrádi Karaburma városnegyedben is ilyennek látszik-e az égbolt, szinte megszólalásig láttam a jelenetet, ott, a vrboskai – vagy bánom is én, svirčei – öböl partján, tudod, van nekem egy barátom, a legesleg…

De ezt is mondtam már.

Szóval sajnálhatod, mondtam Horpazárnak, hogy nincs itt, vagyis hogy nem ismerkedhettek meg, és nem láthatod a hálójátékát, igaz, itt nincsen háló, de ha egy vonalat húzunk, így, látod, az is olyan, mintha…

Így kezdődött. Nem is gondoltam, hogy szegény Horpazár a maga módján megoldja a kérdést… mármint azt a kérdést, hogy miként bonyolítsam le az Örökös Bajnokság kelcei tornáit, a tornákat, amelyekre Irsával egy éve készültünk, aztán Irsa mégse jött, és…

Hát ezt kell elmondanom, hogy bárki egyáltalán hozzászólhasson vagy hozzászagolhasson az Ügyhöz.

És szeretnék, ahogy mondják, lehiggadni.

Mert az a bölcsesség, hallom, ha az ember belenyugszik a megváltoztathatatlanba.

Ronda hosszú szó. Én már ebbe se nyugszom bele. És rajzolni jobb!

Most, hogy kitombolta magát a rajzolhatnékod, mondja Apa – nem is figyelek a mondat másik felére. Miért van az egyébként, hogy mindenki mindenre mondana valamit? És ez még olyan ponterős illetőknél is így van, mint amilyen a Felügyelő?

Átnézem, mit is kell még BEVEZETŐBEN elmondanom. Hát ezt a rajz-dolgot: lássuk csak.

Mintha rajzolni se volna olyan nagy kedvem.

Mihez volna kedvem?

Az xxxxxxxxxx-et, azt nézzük csak. Anya valami olyasmit pusmogott, hogy ha már engem erről a tervemről sehogyan se lehet lebeszélni, ő xxxxxxxxxx majd yyyyyyyyyy-nal, hogy szóljon zzzzzzzzzz-nek, és az egésznek az lesz az eredménye, hogy xxxyyyzzz, vagyis hogy engem akkor tényleg holtbiztosan fölvegyenek legalább.

Brr! Erre meg én mondom, hogy brr! Anya nem tehetett ilyet. Igaz, én meg nem kérdezhettem meg tőle ilyet. De engem a firkóba a Mezőny miatt vettek föl.

Mondtam is Horpazárnak, ahogy a pálya hálóvonalát meghúztam, és a szabályos tollaslabdapálya adatait egy kicsit nagyképűen elszavaltam, mondtam is: Ide nézz, ez a mi Mezőnyünk, ezek a mi legjobb barátaink otthon. Vagyis a helyzet a következő: én még azt is nekik köszönhetem, hogy rajzgimnáziumba járok – ez Horpazár kifejezése volt, nekem egy kicsit furcsa, de udvarias akartam lenni, és Horpazár irtó kedves volt –, igen, mert a Felvételin őket rajzoltam le. Csak úgy.

Láttam, hogy ezt Horpazár nem egészen érti. Sőt volt egy olyan érzésem, hogy két apró vitorlás hajót figyel közben. A csíkos vitorlák, egymástól bizonyos távolságra, az öblön csúsztak, átlósan. Mérges lettem egy kicsit, mert én már rég fölfedeztem a hajókat, sőt, hogy megismételjem a szót – nem tudom, hány centire lehet ilyen ismétlés! –, már rég odarajzoltam rájuk Irsát és Jómagamat.

A Mezőny ezt szereti, hogy így hívom magamat: Jómagam. Micsoda ízlésük van!

De én őket sosem bíráltam, és sosem fogom bírálni.

Igen, mondtam tehát Horpazárnak, akit alig negyed órája ismertem akkor, nekem van egy olyan életelvem – Horpazár mintha elnyelt volna egy halk röhejt, sebaj! –, hogy ha úgy csinálom a dolgokat, ahogy mások szokták, akkor soha semmire sem jutok. Hogy jobban értsd, mondtam neki, olyasmi ez, mint ha egy műkorcsolyázó a kötelező gyakorlatokban nem talál túl sok fantáziát, és tudja, hogy ott kevés pontot szed össze. Nem túl keveset, semmi botrány, csak… azzal még nem menne semmire. Ezért aztán a Szabadon Választott Gyakorlatokra teszi fel az életét. Horpazár megkérdezte, hogy én tehát műkorcsolyázom-e. Hangjában tisztelet érződött. Ki kellett ábrándítanom.

Ez csak amolyan hasonlat, mondtam neki, tudod, a papám író, és én találom ki neki a… témákat, mondtam; bár itt éreznem kellett, hogy elvörösödöm, mert azért ez túlzás volt. Bár, mondom, a Feli a Mezőnyt igencsak jól hasznosította. Sose féljetek, mondtam a Mezőnynek, ha engem nem láttok már, mert… hát akkor forduljatok csak a Felügyelőhöz. Én, az életkorommal, azt hiszem, rég felnőtt leszek, amikor a Feli, aki huszonhat évvel idősebb nálam, legszebb gyermekkorát éli még a szíve mélyén, s egyáltalán.

Horpazárnak viszont csak annyit mondtam, hogy Apa író, és nálunk otthon örökké a Legjobb Hasonlatok röpködnek.

Láttam azt az elnyelt röhögést megint, azaz… Nagyon csúnya dolog, hogy így beszélek Horpazárról. Mert ő egyszerűen csak szeretettel mosolygott.

De az ember manapság restell leírni ilyeneket.

Csak tudnám, miért! Tényleg…?

Hanem akkor én voltam mégis az, aki jobban… Hát szóval: én nevettem magamban igazán. Nem tudom, ki hogy van vele, de én szeretek meglepetéseket okozni másoknak. És, ahogy Apa fejcsóválva mondja mindig, túl hamar a végletekbe torkollok! Tehát ha megismerkedem valakivel, aki olyan, mint Horpazár, rögtön arra kell gondolnom, hogy mekkorát fog ő még nézni egyszer… ha majd…

Ott, a tollaslabdapályát rajzolva, azt gondoltam: ha majd eljön hozzánk. Igen, és látni fogja, hogy nem hasonlatok röpdösnek a lakásban, hanem egy igazi VERÉB!

Nálam egy. És…

Nem folytatom. Erről majd úgyis bőven – és rejtélyesen! – lesz szó.

Hát szóval: a Mezőnyt rajzoltam le, meséltem tovább Horpazárnak, a Felvételin. Pedig senki se kérdezte, mondta Horpazár. Hogyan kérdezhette volna, feleltem, hiszen a Mezőnyről azok ott nem is álmodhattak. Mégis hogyan jöttél elő velük? – kérdezte Horpazár. Nem tudom, feleltem. Talán így, ahogy neked most. Azt mondtam… De ezt most már igazán nem látom magam előtt. Egy felvételi nem annyira fontos. Nem is fogom nagybetűvel gondolni ezután.

És azt hiszed, kérdezte Horpazár, a Mezőny segített? A bizottság meglátta őket, és…

De ezt Horpazár olyan komolyan mondta, hogy látnom kellett, mindent ért, amit félórás ismeretségek után érteni lehet.

Vannak, akik egy félév után se értenek többet. Például a firkóban, nem azért, hogy szidjak bárkit… senki sem akadt, akinek úgy igazán elmondhattam volna… És a Mezőnyt se rajzoltam az osztályból senkinek.

Bennem van a hiba. Csak mégsem egészen. Tudnom kell, mennyire. Ebben az Irsa-ügyben is ezt kell kideríteni.

Irsa-ügy!

Borzasztó, hogy ilyen egyáltalán lehet! Vagy ma már, ha őszinte vagyok magamhoz, nem is olyan borzasztó? Ahogy az írók mondják, vagyis az írók Alakjai, a könyvekben: Belefáradtam…?

Ha én ilyesmit gondolok, teszek mindig egy próbát. Rajzpróbát. Megpróbálom lerajzolni a Mezőny valamelyik tagját, úgy, mintha azt mondaná, például ebben az esetben, hogy: „Belefáradtam.” Nem megy. Se Foma (a medve), se Filckukk (a madár), se Kolin (a koala), se Karaburma (a szamár), se Nyúlstrőm (a nyúl), se Naszti (a mosómedve), se Rózsafal (a pingvin), se Rémó (az egészen kis jegesmedve), tehát egyetlen Örökös Bajnok se fáradt bele még semmibe. Mert olyan újszerűen néznek vissza rám.

Hát egyelőre beszéljünk arról, amit tudunk. Ami biztos.

Biztos az, hogy Anyának akkor azt mondtam, hogy én a Mezőnytől nem akarok elválni. A tollaslabdázást rég abbahagyom, amikor ők még…

Miért mosolygott Anya? Mit tudnak a nagyok? Csak azt hiszik, hogy tudják!

Vagy mégis? Igen, most ez a kérdés. Mégis mindenkinek igaza lenne velem szemben?

Ki kell deríteni.

Filckukk, hogy félreértés ne legyen, egy régi, kis játékmadár. Drótlába van, azon billeg, és szeret hátrazöttyenni a püspökfalatjára.

Tehát nem szabad összetéveszteni őt Madarunkkal, akit Apa őriz most a másik szobában. Hallom, Apa megint gépel. Vagyis…

Sietek, hogy ezzel készen legyek, és átvehessem Apától a felügyelést. Ami nem holmi „verébőrzés”, hát nem!

Hogyan alakult ez a Mezőny? – kérdezte Horpazár. Akkor már ütögettünk. Kétségbeejtően. Mert Horpazárnak először volt a kezében tollasütő. Nem helyettesítheti Irsát, gondoltam. Mi lesz itt!

A Mezőny, feleltem, és előkotortam a tüskés bokrok közül a tollast – Horpazár szerint olyan, mint egy kis indiánfej; ő is ilyen amatőr hasonlatokkal jönne? –, nos, a Mezőny nagyon egyszerűen alakult. Ketten csináltuk, vagyis, mondtam, ez nem jó szó. Látod? – kiáltottam ekkor, és az öböl felé mutattam, a két vitorlásra. Vagy teknőre. A csíkos vásznakra, melyek erősen közeledtek a túlsó part fáihoz.

Horzsolni fogják a kavicsot, gondoltam, és…

De csak ennyit mondtam: Ott megyünk mi ketten, Irsa meg én. Képzeletben rég odarajzoltam magunkat. Talán Irsa lenne a jobb vitorlázó, talán jómagam…

Horpazár elmosolyodott…

Mert van, amiben ő a jobb, van, amiben én, de a tollaslabdában egyforma jók vagyunk. Így alakult valahogy a Mezőny. Négy éve tollasozunk már. És meguntuk, hogy mindig ez legyen a párosítás: Irsa–Vrabác… Vrabác–Irsa…

Vrabác – kérdezte Horpazár, és egy kicsit úgy, mintha igazított volna a kiejtésemen – az kicsoda?

Elvörösödtem.

Én vagyok az, mondtam.

Ez is egy olyan furcsa dolog. Én ezt a Vrabác nevet 1975-ben a Szigetről vittem haza. És még Irsának is olyan nehezen mondtam meg. Valóban furcsa dolog, nem? Hogy valaki először nyaral egy helyen, aztán hazamegy, és a legeslegjobb és egyetlen barátjának azt mondja: Légy szíves, szólíts engem ezentúl Vrabácnak.

Némelyek szerint mindig az ilyenekkel kezdődnek a bajok. Ha ezeknek a némelyeknek igaza van, akkor a baj velem kezdődött. Vagyis a Sziget verebei hozták a bajt, vagyis…

De Irsa azért volt Irsa, hogy mosoly nélkül, a legkomolyabban bólintva, tudomásul vegye az új nevet. Irsa nem fölülről lefelé bólintott, hanem úgy, hogy egy kicsit oldalt kapta a fejét, és a szeme olyasféleképp villant ilyenkor, mintha azt mondaná: Nocsak! Vagy: Örvendek… ejha!

Irsáról most sem tudok semmi rosszat féltételezni.

Ráadásul minden ellenem szól.

A Mezőny is akkor kezdett alakulni.

Érdekes, nem? 1975 augusztusának végén, első adriai nyaralásunkról hazavittem ezt a Vrabác nevet. Valahogy úgy éreztem, hogy a Sziget verebeit, akiket annyira megkedveltem, bár személyes ismerősöm nem akadt köztük, nem hagyhatom el örökre. A verebek azonban nem hosszú életűek; ezért vettem föl a nevüket. Talán ezért. Érdekes, hogy verebeket akkor még nem rajzoltam.

Vagy nem is olyan érdekes?

Tehát attól fogva Irsa–Vrabác-találkozók voltak. Nem sokáig.

Kinek az ötlete volt a hirtelen változás, nem tudom. Vagy inkább lassú változás volt? Azt hiszem, ez utóbbi.

Az, ha őszinte akarok lenni jómagamhoz, már nem is volt annyira fontos, hogy én rajzoltam meg őket. Mert…

…mert ott volt például Filckukk. Az én régi pamutmadaram, fekete drótlábon.

És ott volt, egy könyv címlapján, Apáén, az a pingvin. Mögötte fehér jégfal. És rózsaszínre sütötte a nap.

A pingvin versenyzői nevét Irsa találta ki. Mert volt egy – van egy – Rosewall nevű teniszező. Így lett a pingvin Rózsafal.

Ő volt a Felügyelő kedvence. Gyakran megkérdi mostanában is: Mit csinál Rózsafal? Mesélj csak Rózsafal eredményeiről!

Elképzelhető, hogy a Felügyelő a mi tollasbajnokságunkról ír?

Elképzelhető, hogy Apa a másik szobában éppen rólam ír?

Lerajzolom ide Apát. Íme:

– – – de azt, hogy miről ír, nem tudom iderajzolni.

Nem a rajz volna a leglényegesebb a világon?

No, nem, én azt sose mondtam, hogy a leglényegesebb. Ha Apától és Anyától eltekintünk – csak egy pillanatra –, akkor még tavaly, 1977. augusztus elsején, amikor este tizenegykor döndülve becsukódott mögöttem a házunk kapuja, hogy a taxi a pályaudvarra vigyen minket – irány a Sziget! –, igen, tavaly még a Szigeten is, sőt egészen addig a pillanatig, amíg hazaérve megtudtam, hogy… egészen addig a pillanatig úgy éreztem, a három legfontosabb dolog a világon:

egy:

a barátság (Irsával)

kettő:

a barátság (a Mezőnnyel)

három:

a barátság (azzal, amit az új nevem kifejez)

– bár itt egy kicsit zavarba jöttem mindig, mert tényleg nem tudtam volna közelebbről meghatározni, mit fejez ki az, hogy én Vrabácnak hívom magam. És ez miféle „barátság”.

Ha most nagyon borús az idő, és nem akarom, hogy a Feli aggódjon, mert szomorúnak látszom – főleg így délután –, magam elé képzelem Kelcét. A tengerpartot, ahogy a vitorlásokat nézzük Horpazárral. Süt a nap, egyszerre kisüt a nap.

Így csinálják az írók. Apa is.

De nekem nem elég, ha odafirkantok egy napot, felhők mellé. Gyerekkorunkban a szünidei élményekről írt dolgozatok voltak ilyenek. Igaz, én, jómagam, mindig odarajzoltam egy-két felhőt, madarat, fát – mert tudtam, hogy az írás nekem olyan kötelező gyakorlat, és a rajzzal szerettem volna menteni a helyzetet.

Ahogy a vitorlásokat néztük Horpazárral, valami rossz érzésem támadt. Igazán butaság, mégis. Hogy Irsa nincs itt, én meg máris barátkozom.

Ha viszont azt mondom magamban, ott, a tengerparton, Horpazár jelenlétében, hogy nem barátkozom, az csúnya lett volna – Horpazárral szemben.

Gyanús, hogy összebonyolítok megint mindent? Nem, nem.

Mert azzal Irsa bízott meg, hogy „sikerítsek valakit”, akivel, így mondta, biztosíthatom a Sziget Első Tollasbajnokságának szükséglebonyolítását.

Az igazi – vagyis az Igazi – az lett volna, ha mi ketten bonyolítjuk le a Bajnokságot, Irsával. De ha minden így alakult, akkor szerencsém volt, hogy Horpazár az utamba akadt.

Nem?

A Mezőny a legfontosabb, ez járt a fejemben; Irsa mondása. Keményen megszorította a kezem, este nyolc felé, amikor elköszöntem tőle. És felrohantam a negyedikre, haza. Ahol Apa és Anya már idegesen várt a vacsorával.

Egy kicsit össze is zördültek. Miattam?

Á, az utazásokkal sok baj jár. Csak nem hittem, hogy ilyen végleges bajok is járnak… valamivel, amire az ember annyit készült.

A Mezőny a legfontosabb, ez járt a fejemben, ahogy a kapu döndülve becsukódott, tizenegykor, és taxiba ültünk.

Vagy már nem egészen ez? Nemcsak ez járt a fejemben? Az enyémben már nem?

És Irsáéban? Mit gondolt ő? Erről mind-mind lesz szó. S hogy miért maradt otthon mégis… miért. Valóban, miért?

Már ez nagy rejtély. Hiszen több mint egy éven át úgy volt a dolog, hogy velünk jön. Apa nagyon kedveli Irsát, és most sem úgy menne le hozzájuk, hogy dér meg dúr, hanem olyan felügyelősen. Mert Apa azt mondja: mióta a firkóba járok, megesz a bánat. Elhidegültem Irsától, kevesebbet rajzolom a Mezőnyt… Még szerencse, hogy Apa is úgy jár, mint a regényekben a felügyelők. Szinte a szemét kiböki a Motívum, de nem látja. Igaz, a Madár mögött sokkal mélyebb Motívum van.

Ezt nyomozom én.

Ahogy Horpazárnak azt az odarajzolást mondtam, a vitorlásokkal, ő így felelt:

– Két belgrádi srác vitorláza őket. Ismerem mindkettőjük.

Valahogy így mondta. Kis hibával.

Nem javítottam. Nem szeretek senkit „javítani”. Lehet, hogy ez helytelen. De azt se szeretem, ha engem javítgatnak. Ami fontos, előbb-utóbb beáll a szélre, már úgy értem, ahogy haladnunk kell, abba az irányba, és én úgy érzem, az emberek nem a hibákat bírálják, hanem mindenki bírálni akar, mindenkiben… Rövidebb mondatot! Az emberek meg a krapekok – a Mezőny tiltakozik; de hát én csak Horpazárt akartam volna kijavítani; bár a srác is jó, rendben! –, szóval mindenki: bírja is a másikat, meg nem is. És mert a szíve mélyén egy kicsit nem bírja, ezért kritizál.

Nem erősségem az elmélet. De most már mintha a rajz se lenne az? A következőkben mindenesetre nem nagyon emlegetem, hogy „rajzolok”.

Ez itt a karaburmai toronyházak egyike. Itt lakik Horpazár. Gondolom, ilyen a ház. Itt a Duna. Ez a víz, amit az ablakból látok most – Apa szerint „olyan búskomoran” nézem –, ez a víz leér oda. A levél, amit abbahagytam, mert túl hosszú lett, és a Madárról se írtam benne igazán, a levél is leér. A postás belép vele a toronyház kapuján.

Horpazár nem segíthet a nyomozásban.

Ez csúnya volt, Vrabác, mondom most magamnak. Nem szabad így nézni a világot. Akkor inkább bírálgass; de azt ne játsszuk itt, hogy ki hasznos, ki nem hasznos. Hogy: xxx és yyy és zzz.

Horpazár ennek ellenére sem segíthet. Vagy: majd meglátjuk!

Szóval hogy azzal a két hajóval két belgrádi srác megy. És nem mi ketten Irsával.

Nem mondott ezzel Horpazár semmi rosszat. Semmi csúnyát. Egyszerűen ez volt az igazság.

Csak nekem egy kicsit túl hirtelen jött.

A Mezőny lett volna az oka?

Megszoktam, hogy nemcsak az van a világon, ami Anya szerint meg a többi ember szerint is „van”. Apának itt mint írónak egészséges különvéleménye volt, és Anyával jól összejöttek ebben is, csak hát Anya javíthatatlan realista. Megszoktam, hogy folytassam a mondatomat, megszoktam, hogy van egy tollaslabdázó pingvin, mosómedve, nyúl és így tovább, van ez a nyolc Örökös Bajnok, játssza az Örökös Bajnokságokat. Melyeknek sorában most ez a Sziget-bajnokság olyan pompás új színt jelentett volna…

Hogyan magyarázzam el, gondoltam, ahogy a felrajzolt tollaspályán ütögettünk, hogyan magyarázzam el Horpazárnak a vitorlások színeit? Hogy az jutott az eszembe róluk, hogy: SZÍNFOLT! S hogy vele, Horpazárral, igen, vele ez csak ütögetés marad, ez nem lesz igazi bajnokság, nem lesz színfolt… Irsa micsoda álmodozó, hogy azt hitte: találok valakit, akivel pótolni tudom őt, pótolni azt a roppant tapasztalatot, amit…

Ezt gondoltam ott, ütögetés közben.

Horpazár meg csak úgy szép mellékesen leszed minket a vitorlásokról!

Ha valaki nincs ott valahol, gondoltam még, ahogyan Irsa sincs itt, a leendő nyaralóház telkén, akkor tényleg nincs?

Hanem Horpazár erre megszólalt. Épp jókor. Azt mondta: persze ti Irsával azért ott vagytok. Épp most értek partot.

Épp, épp és épp. Nem érdekel az írás. Engem valami egészen más érdekel.

Ha a Felügyelő most látna! Rám terelődne a gyanú. Mindegy, miféle. Az örökös izgulásaim miatt, ahogy Apa mondani szokta.

Vagyis Horpazár a maga módján, ha nem is tollaslabdában, nagyon ponterős srác volt, hogy így mondjam.

Réges-rég írnom kellett volna neki. Nemcsak azt az egy levelezőlapot. Anya többször megkérdezte: írtál már annak a… Virpazárnak, vagy hogy hívják?

Horpazárnak, mondtam. Ilyenek a realisták. Az a lényeg, hogy írj, mondta erre Anya. Horpazár, Virpazár, mit számít. Legalább egy lapot.

Azt a lapot én nagyon kiválasztottam. Erről is később! Mondtam már.

Miért vagyok ilyen „örökösen ingerült”?

Apa joggal kérdi.

A lap a Vár oldalát ábrázolta, az új támfalat, és ott látszott egy fa.

Én arra a lapra, mintha megfogadtam volna Anya gyakorlatias tanácsát, mindenféle zagyvaságot írtam; az volt az udvarias kapcsolat, mégis (mégis olyan remekül tollaslabdáztatok, mondta Anya, mintha Irsát láttam volna, olyan volt a karlendítése; hát ennyit ért Anya a tollasozáshoz; hogyan próbálnám meg nála akkor a Tisztázást… Anya meg talán egy kicsit nagyon is benne él a Sűrűben… én volnék a Jó Középpont?… ez sem lehet igaz), hát szóval a lényeg nem a szöveg volt, hanem hogy a Fa alá odarajzoltam egy nagy KÉRDŐJELET.

Majd erről a kérdőjelről írok, firkantottam oda a lap képes felére. A fűre. És közben azt gondoltam: Virpazárnak… mert egy pillanatra így mondtam a nevét… Horpazárnak kisebb gondja is nagyobb, mint az én kérdőjeleim. És Irsáról annyit tud csak, hogy én nagyon szomorkodtam, mert nincs ott, meg hogy jó barátom, kész. Igaz, Horpazár azt mondta: legközelebb menjünk egyenesen az ő nyaralójukba, és hozzuk persze Irsát is. Addigra ő megpróbál javulni egy kicsit… tollasozásban. Megtollászkodom; mosolygott, ahogy tréfálkozni próbált, egy rosszul sikerült leütés után. Megtollasodom, javítottam a viccet. Jó, mondta, ti meg vitorlázhattok, amennyi az öbölbe benne… beléfér. És tényleg, mert úgy az igazi, tette hozzá vigyorogva.

Az a nyomorult kérdőjel a füvön! Az én gyanúm! Hogy annál a Fánál csakugyan történt-e valami? Nem engem akar-e kímélni csupán Irsa? És egészen másképp volt!

De hát ez csúnya dolog, Vrabác, hogy egy ilyen borús márciusi vagy áprilisi napon – mert már a naptárad karikáját se állítod be! – gyanúsítgatni kezded egykori legeslegjobb barátodat.

Ugyan, dehogy gyanúsítom. Védekezem, mintha a Felügyelő nézne rám, szemrehányóan. Minden ellenem szól, és mégsem szól semmi senki ellen. Ezt ön nem fogja érteni, Felügyelő úr; csak akkor tényleg mit nyaggatom itt…

Azzal a kérdőjellel, úgy éreztem, elárultam Irsát. Mert lehetnek bennem kérdőjelek, hogy például mi történt s egyáltalán történt-e valami egy fánál itt a Vár oldalában, míg én a Szigeten üldögéltem vagy álldogáltam vagy fürödtem, vagy veszítettem el a tollaslabdámat: gyanúsíthatom egykori barátomat, amivel akarom… még azzal is, hogy esetleg tapintatból nem mondja meg, mi történt egy madárral, vagy mit csinált magával egy madár, vagy mit csinált az egyik madár a másikával… vagy bármi… hanem olyat nem tehetek, hogy egy futó ismerősnek, ennek a Horpazárnak kiadjam őt.

Nos, igen. Ezért mondják rám, joggal, hogy mindent túl komolyan veszek és összebonyolítok. Mert: hogy ne mondjam,

egy:

Horpazárnak fogalma sincs, hogy az a kérdőjel Irsára vonatkozik, gondolhatja azt is, például, hogy a verebek svirčei toronyházában, vagyis a tujafán fönnakadt tollasra célzok, hogy az lepottyant-e azóta, vagy hasonló,

kettő:

csúnya dolog olyat mondani, hogy „ennek a Horpazárnak”!

És így tovább.

A baj ott van, hogy amíg volt Irsa + a Mezőny, minden olyan egyszerűnek látszott.

És ahogy valami megbillent, minden olyan bonyolult lett. De hát ki miatt billent meg bármi?

Erre a kérdésre olyan világos volt a válasz: miattam!

És mikor?

Tulajdonképpen amikor elkezdtem a verebekre figyelni.

Amikor 1975-ben a következő két elhatározással tértem haza a Szigetről:

egy:

nevem Vrabác;

kettő:

két év múlva, ha újra lemegyünk Apáékkal – Apa ott állítólag jól tud írni, bár 1975-ben semmit se írt, hogy 1977-ről ne is beszéljünk; a Szigeten semmit se írt; igaz, azért nem, mert nem mert; Anya ugyanis azt mondta: egész évben krikszkrakszol és gépel és minden – és a krikszkraksz az rám is vonatkozott; nem tudom, Anyát miért zavarja! –, hát akkor négy hétig legyen szíves, legalább a csuklóját pihentesse; szóval nem az a lényeg, hogy Anya ezt nem egészen érti, hanem hogy én 1975-ben elhatároztam, Szigeti Tollasbajnokság lesz! És Apáékkal meghívatom Irsát. Meg is hívták. És csaknem az utolsó pillanatig, a jegyváltásig úgy volt, hogy Irsa jön.

És ha meggondolom, ki volt az oka, hogy egyáltalán felmerült olyasmi, hogy Irsa nem jön: én voltam. Nem mintha…

És mégse értek semmit.

Ezt majd elmondom. Roppant egyszerű. Elérkezünk oda is. Mihelyt…

Elszégyellem magam. Mintha írnék! Mintha Horpazár azt hinné magáról, hogy tud tollasozni! Mintha ő egyetlen pillanatra is lehetne Foma vagy Filckukk vagy Kolin vagy… és így tovább. Azt hittem, amikor hazaérünk, nevetve mesélem majd Irsának, mit hitt Horpazár. Mert látszott szegényen, hogy elhiszi. Nem vette észre, mennyire mérsékelten játszom, csak hogy az esélyek megközelítőleg egyenlőek legyenek a Mezőny tagjainak számára. És azt hihette, hogy nemcsak vitorlázni, tollasozni se tudok; látta ugyanis, hogy néha kedvére éri el a pontokat, én meg azt állítom magamról, hogy odahaza több klub is érdeklődik irántunk. Mit hihetett!

Aztán erre nem került sor, az elmesélésre. Nem, erre már nem.

Mármost, ami az előbbieket illeti: nem hiszem, hogy írnék. Feljegyzések ezek csupán, naplótöredékek. Ha egyszer, tíz év múlva is, érdekelni fog még, mitől lettem nagykorú – mitől lett életkorom, ahogy a Mezőny tagjai mondják –, hát itt elolvashatom. Az ember, mondják, ettől meg attól lesz nagykorú. Meg ha betölti a tizennyolcat, tizenhatot, mit tudom én.

Hanem ez itt: az én különvéleményem erről a témáról. És bárki kinevethet.

Én akkor fogom csak kinevetni magam, ha tíz év múlva, húsz év múlva hirtelen nem érdekel majd ez a kérdés. Az Ügy. A Rejtély. Akkor azt fogom mondani: Vrabác, hiába rohantál a hálóhoz, átemelték rajtad a tollast.

De csak akkor.

Mert különben, vagyis ha nem írom le mindezt, ugyanúgy homályos lesz egy idő múlva, mint annyi egyéb. Mint az, például, ahogyan a Mezőny kialakult. Van, amit tudok, persze. Filckukk itt üldögél most is egy dobozban. Rózsafal ott van Apa polcán. Nyúlstrőm, a nyúl, Anya ajándéka volt Apának, egyszer régen, amikor én még nem éltem. Tizenhat éve vagy hogy; tizenöt; nem tudom. Ez az ő dolguk. De a nevét tőlem kapta. Nagy svéd tollasozó. Nyúlstrőm. Az én negyedik emberem tulajdonképpen egy kaktusz lett volna, Buxbaum. Mert Apa kaktuszt is gyűjt; Anya nagyon rendes vele, hagyja. Igaza van. Kaktuszgyűjtésből még sose lett baj, egyetlen házasságban sem, ha szabad így mondanom.

De én nem szólok az ő dolgukba.

A baj az, hogy én szeretném, ha ők szólnának az enyémbe; ha tényleg ahhoz tudnának hozzászólni, ami van. Ha ahhoz.

Karaburma. Ő lett a negyedik játékosom. Irsa ugyanis azt mondta… Nem, nem. Rosszul emlékszem. Megpróbáltam lerajzolni Buxbaumot, ahogy például berohan a hálóhoz. Kész nevetség volt. Egy nyúl, egy pingvinke, egy drótlábú madár tollaslabdázhat; de egy kaktusz? Pedig a magassága megvan hozzá, mondta Irsa. Atyád hogy örülne, ezt mondta még. De én elvetettem a tervet. Buxbaum lett a Szövetség elnöke. És akkor Apa egy szép napon túlöntözhette vagy micsoda, mert szegény Buxbaum kipusztult. Látod, mondtam Irsának. Irsa akkor, emlékszem, feljött. Apa vigasztalhatatlannak látszott. Persze tudott mindenről. A szövetségi elnökségről, vagyis hogy ki volt nekünk Buxbaum. A népszerű Buxi, akinek mindenkihez volt egy jó szava, és egyáltalán nem volt afféle tüskés modorú, kiöregedett profi.

Látjátok, mondta Apa, most aztán szinte csak a tüskéi maradtak.

Irsa azonnal biztosította, hogy a kaktusz mostantól még inkább él, mint valaha; azzal a különbséggel, hogy a Kibővített Elnökség elnöke lesz, rendelünk mellé ugyanis egy ügyvezető társelnököt… és egy henger alakú dobozból előhúzott egy papírba göngyölt Illetőt.

Neo-Buxbaumot, vagy hogy hívták, Irsa minden ilyesmit tudott. És sosem árulta el, honnét tett szert ilyen elképesztően rövid idő alatt Buxbaum utódjára.

Apa nem tudott szólni; ha író lennék, biztos ideröppentenék valami szép hasonlatot. Csak nézték egymást, Buxbaum, Neo-Buxbaum és Apa. Irsa volt a helyzet ura. És Neo-, azaz Új-Buxi egy egész vagyonába kerülhetett.

Nem, annak, hogy Irsa velünk jön a Szigetre, semmi köze nem volt ehhez az Új-Buxbaum-Akcióhoz. Ezt Irsa egyszerűen csak úgy csinálta.

Apának nagyon hiányzik mostanában Irsa. Egyszer azt mondta Anyának – mert a Feli ilyen nagy gyerek! –, lemegy megnézni Buxit. Mert az elszáradt Buxbaumot Irsa magával vitte. Ezzel a Szövetség elnökségét is áttette magához. Irsa volt a holtbiztos raktár. Talán Filckukk is ellakott volna nála. Persze! Ott volt a Négy Különféle Medve, Irsa négy embere a Tollas Bajnokságban. Mert az övé volt a medverészleg. Kolin, a koala, Irsa legújabb, igazi ausztráliai szerzeménye. Valaki úgy küldte neki onnét, ahogy ő hozta Apának Új-Buxit. Aztán ott volt Foma, Irsa gyerekkori medvéje, a Klasszikus Mackó. A bajnokságban gyakran kiáltottunk így: a Klasszikus nem tagadja meg önmagát! Ez Foma egy-egy remek ütését vagy ordító hibáját nyugtázta.

Még valamit. Mert az eszembe jutott. Irsa dolgairól. Hogy én például mindig restelltem magam Régi Mackó-Ügyben. Mert én az enyémet, Mármarost, elajándékoztam. Igaz, valahogy úgy, a legjobb helyre, ahogy a Felügyelő a Buxit. Az unokahúgaimnak adtam. Kérd vissza végre, unszolt Irsa. Még egy bajnoki B csoport megalapításához is jó lehet. Irsa szerint az új alapításokhoz valami egészen régi középpont kell. Nem lehet, mondtam, egyelőre Mármaros a két unokahúgom kedvence. Naponta váltják. Elviszel hozzájuk? – kérdezte Irsa. Fogadjunk, hogy A Mackóval térek vissza. És rá építünk egy B csoportot.

Ilyen volt Irsa. Az unokahúgaimhoz persze nem vittem el.

A B csoport! Ám ha jól belegondolok, ez olyasmit is jelentett, Irsának ez az ötlete, hogy mintha valamit ő is újítani akart volna a több mint másfél éve fennálló Bajnoki Intézményen. Vagyis a Változtatás Szelleme, ha van ilyen, elérte őt is.

Nézzük csak. – – – Ami meg a másik témát illeti, Apának eszébe nem jutott volna végül úgy komolyan lemenni Irsához. Egyrészt: csak úgy, nem… másrészt, mert azt a Felügyelő pontosan sejtette, mi van velünk. Sőt – hogy Irsa kedvenc szavát használjam –, sőt. Sejtett valami egyebet is. Szerettem volna egyszer beszélgetni vele erről. De nem tudtam rászánni jómagamat. Úgy éreztem, elárulnám Irsát. Mert a Felügyelő velem értene egyet. Ha meg nem, akkor én érezhetném, hogy – távollétében – Irsa és a jelenlevő Apa, mint két, nálam okosabb ember, engem rekeszt ki az élettapasztalatából. Egyik megoldás sem volt jó.

Maradt ez a naplóféleség.

Ami Irsa további két medvéjét illeti, az egyikük, Naszti, fényképen volt meg: mosómedve, ott ült a barlangja előtt, és épp diót tört, ha igaz. Rémó meg egy kis jeges volt, műanyag dobozban. Irsa húgának ajándéka.

A bajnoki rendszernek eddig három fokozata volt. A B csoport bevezetése lett volna a negyedik állomás. Aligha fog megvalósulni.

Eleinte csak mint Irsa és Én játszottunk. Aztán elkezdtük felvenni a nagy teniszezők nevét. Mert Tollaslabda Szabálykönyvünk akkor még nem volt, nagy tollaslabdázók neveit nem ismertük. Így játszottunk mint „Nastase”, „Orantes”, „Tanner”, „Taylor”, „Laver” meg a többi.

Aztán jött 1975 nyara. A nyarakat többnyire külön töltöttük, Irsa is a szüleivel, én is; nem volt ebben semmi. Jó volt nyaralni, és utána még jobb volt megint a Bajnokság. Mondom, 1975 szeptemberétől – gyönyörű ősz volt, hosszú Idényünk – más lett minden.

Kinek az ötlete volt mármost? Az enyém-e? Mármint Vrabácé… Vagy Irsáé? Ő hozta elő a négy medvét, egy kicsit restelkedve? Mert Irsa ilyen volt… olyan, mint mindenki, gondolom… De talán én hoztam a Karaburma nevet, és akartam kezdeni vele valamit. Nem tudom, erről nincsenek följegyzések.

Apa gyakran megajánlotta: készítsünk följegyzéseket. Hogy nagyobb kedvünk legyen hozzá, az ő tartalék írógépén. Vagy az elsőn, mindegy, fő az, hogy válasszuk ki az egyiket. De én úgy döntöttem, hogy nem.

Nem szerettem az újításokat. Akkor a régi dolgok többé nem a régi dolgok. Így gondoltam.

Pont én!

Így aztán mindig kézzel írtuk az eredményeket, a „különlegességeket”. Megtelt vagy tíz füzet.

Aztán sose néztünk bele egyikbe sem.

Mégis fontos volt ez a füzetesdi. Másképp zajlik egy bajnokság, ha az ember tudja, hogy a szép dolgokat papíron is megörökítik. Én főleg rajzoltam, Irsa írt. Irsa mondta ezt az előbbit; hogy más úgy. És igaza volt.

Persze az is lehet, hogy a Füzetek újra előkerülnek. Nála maradtak. Bármikor elkérhetem őket, azt hiszem.

Vagy előbb tisztázom, mi a helyzet. És akkor.

Lehet, hogy még bocsánatot is kérek Irsától. Bizonyos gondolataimért.

Lehet. Bár volna rá okom.

Így – semmire sincs okom.

Egy kis szünetet tartok.

Horpazárnak is ezért…! Ezért nem írtam gépen. Apa fölajánlotta pedig. Apa tényleg olyan, mint egy felügyelő. Tudja ezt az egész Rajz Dolgot, és mégis folyton az írógépét ajánlgatja. Mintha ki akarná ugratni a nyulat a bokorból.

Mintha azt hinné, hogy jó, jó, rajzolgatok, de azért az írás lenne az igazi.

Anya meg…

Hagyjuk.

Ezért nem írtam egyáltalán. Horpazárnak is ezért húztam le a redőnyt.

Nem lennék jó író. Eleredt az eső, és lehúztam a rolót. Aztán visszaültem ide, a Saját Füzetemhez, és írtam ezt a redőnyhasonlatot.

Holott arra gondoltam, hogy mi a csudának esik. Különben kimehetnék ütögetni egy kicsit.

Teljesen megfeledkeztem róla, hogy nincs kivel. S hogy kedvem sincs.

Majd még erről is írok valamit.

Mindazonáltal – ez egy olyan „életkoros” szó! – kihívhatnám a Felügyelőt. Van valami ilyen könyv, ahol egy felügyelő így szedi ki az igazságot a bűnösből. Játszanak. Valami – szóismétlés! – ütögetős játékot. Zárt helyiségben. Egy labda van csak, és hol az egyikük, hol a másikuk veri a falhoz… nem tudom, hogyan játsszák.

A lényeg, hogy a bűnös: vall.

Csakhogy itt nincs bűnös. Továbbá: Apa mintha Irsa pártján lenne. De erről már írtam.

Mit tegyek. Ha ez izgat. Az én dolgom, hányszor írok róla. Jó lenne játszani egyet.

Bár a Bajnokságnak még a gondolata is messzi. Csak éppen lelkifurdalásom van: Filckukkék miatt. Ők talán még inkább játszanának! És több mint fél éve!

Mert ahogy hazajöttünk, épp csak ahhoz volt kedvem, hogy elmondjam Irsának, mint a Szövetség másik felének, mit sikerült végeznem a Sziget Bajnokságával… és Irsa nem furcsállta a viselkedésemet, de nem is éreztette, hogy például miattam alakult volna így az egész, semmit se mondott, egyszerűen azt kérdezte: mikor folytatjuk? Vagy újat kezdünk, és a Sziget eredményeit komolytalan játék miatt töröljük?

Mondtam, beszéljük meg Buxbaummal. Ebben maradtunk. És azóta, valahányszor összefutottunk a lépcsőházban, nevetve mondtuk: Buxbaumnak tömérdek a társadalmi kötelezettsége! Buxbaum az eddigi bajnokságok eredményét dolgozza fel… És így tovább. Buxbaum nem ér rá. Nélküle pedig nem vagyunk határozatképesek.

Horpazárnak pedig azért nem írtam, mert egyszerre mintha elment volna a kedvem a barátkozástól. Ez volt az egyik ok.

A másik az, hogy még mindig vártam, hátha jóra fordulnak itthon a dolgok. És akkor Horpazárnak is csupa jót írhatok.

Továbbá: Horpazár egyáltalán nem számít a levelemre. Néhány képeslap is megteszi. Ő is lapot küldött csak, és kész.

Valamint: az ember nagyon jól kibírja, túléli, ha nem jön levél. Akárhonnét. Akkor is, amikor a legjobban várná.

Mint például ott, a Szigeten én.

Apáék egy kicsit mintha unták volna Kelcét. Így, másodszorra. Szívesen átmentek volna Stari Gradba, például. Én azonban ezt a címet adtam meg Irsának. És az első két levele olyan hamar megjött. Vártam a harmadikat.

Az első két levélben mindkét madárról csupa jót írt. Jonatánról is, nemcsak Scsescsemovról. És fordítva. Scsescsemov Frigyesről is, nemcsak Jonatán Amadéról. Persze hogy vártam, mit ír legközelebb.

Függetlenül attól, hogy itt most egy csomó magyarázatra lenne szükség, akárki egyetérthet velem: ilyen esetben az ember alig várja a következő levelet.

A második levél szerint is mindkét veréb remekül volt. Aztán – harmadik levél nem jött.

Én meg ott álltam, Anyáék előtt is egy kicsit úgy leégve. Bár talán ezt csak én képzelem. Mindig gyanús, ha nem jön levél, mondtam Horpazárnak. És nagy vonalakban ismertettem vele, hogyan állnak a dolgok.

Vagyis hogy fogalmam sincs, mi van éppen. Apáékat meg a legátlátszóbb ürügyekkel próbáltam Kelcén tartani. Sikerrel.

Olyannyira, hogy hazaúton kétszer össze is zördültek. Emiatt. Először, még a hajón, a part felé közeledve, Apa jött rá, hogy teljesen el rontottuk a nyaralást. Nem kellett volna végig ugyanott kuksolni.

Aztán, már a parton, a vonatcsatlakozásra várva, jó porosan és szomjasan, nagy napsütésben, Anya jelentette ki a sok szép szigetkörvonal láttán, hogy oda meg oda meg amoda is átmehettünk volna legalább, és Apa azt fejtegette, hogy Anya miatt volt így, Anya meg hogy Apa miatt volt. Velem nem is törődtek.

Megpróbáltam szóba hozni Irsát.

Ugyan, Irsa azért nem írt, mert már nem bízott benne, hogy odaér a lap.

Ezt mondta Apa, és Anya bólogatott.

Talán még a karjával is lendített egyet: mintha lecsapna egy nehéz labdát… vagy ezt csak képzelem?

Azt hiszem, ezt csak képzelem.

Mindenesetre nem törődtek a problémámmal. Mint akik észre se vették, hogy miattam maradtunk végig ugyanott.

Nem is lapról volt szó, hanem levélről, ennyit feleltem csupán. De akkorra már kibékültek, és egy lugasban ültünk. Rengeteg időnk volt indulásig, és Apa kinyitotta a pénztárcája titkos rekeszét. Ettünk-ittunk egyszeriben. A fejem fölött megzörrent a lugas. De nem veréb volt. Csak egy gyík. Néztem, van-e párja. Mindenesetre előbukkant egy másik gyík is. Fellélegeztem; magamban ugyanis azt mondtam: ha kettőt látok, akkor…

Gyanús volt mégis az a nagy hallgatás. És Horpazár se volt ott, hogy megvitassam vele. Gyenge dolog, mégis jólesik az ilyesmi. Az ember megkönnyebbül egy kicsit. Vagy belefárad.

Levelezni aztán ilyesmiről már nem lehet.

Horpazár esetleg azt kérdezné: Miért is kellett volna Irsának írnia? Az a két…

Azt se tudná, hogy VERÉB! Ennyit se tudna. Mert közben volt sok vitorlázás, búvárkodás, halászat. Ahogy ott ültünk a gyíkos lugasban, fél nappal Jelsa után, Horpazár, aki egyelőre ott maradt, talán már nem emlékezne pontosan a részletekre.

Ezt én nem tudom megemészteni, de így van.

Nem törődik a dolgaiddal mindenki annyira, ahogy te, mondta egyszer Apa.

Tény, hogy ő a madárral egész rendesen törődött. De hát Apa nem a szavak embere. Akkor viszont miféle író?

Rajzolok valamit. Ez itt egy park. Július van, 1977 júliusa. Itt megyek a park egyik útján. Azt sajnos nem tudom iderajzolni, hogy min gondolkodom.

A Sziget Megrendezendő Öröktornája jár az eszemben. És ha le tudnám rajzolni, hogy abban a pillanatban Irsa hol volt – talán otthon? –, és mit csinált, neki is a koponyáját kellene megjelenítenem, mert ott is a Sziget…

Bocsánat, júniust akartam mondani.

Állandóan tévedek. Rajzban ez nincs. Nem tudom, miért. Talán azért, mert a rajz az nekem úgy igazán van. Csak nem elég. Nincs az, hogy rajzolok valamit, akármit, és rendben van a világ. És most már tényleg hagyjuk a rajzot.

Apa éppen ettől félt. Szerinte így kellene lennie. Ezért nem döntöttem jól. Mert nincs így.

Kérdezem tőle, hogy nála így van-e. Hogy például bánkódik miattam, mert látja, hogy én olyan… hát nem is tudom, ő hogy nevezi ezt az állapotomat… szóval, Felügyelő, mondanám neki, miért nem fogja magát, és ír meg engem úgy, ahogy látni szeretne. Olyannak. Hogy rendben legyen a világ. Miért nem ír bármi egyebet? Hogy elfelejtse, ami zavarja.

No ugye. Nem megy az olyan könnyen.

Sietek, befejezem ezt, és legalább együtt leszek a madárral.

Ezt sem szabad így mondanom. A legeslegfontosabb az, hogy együtt legyek vele.

A legeslegfontosabb.

De hát nem volt-e nekem már valami ilyen legesleg… dolgom?

Rajzolom a júniusi parkot. Ott megyek. Irsa odahaza rajzolja a Bajnokság táblázatát. Valahogy így:

Szóval, amikor a legjobban készültünk rá, akkor történt… És erre se tudom azt mondani, hogy akkor történt „a baj”! Dehogy volt az baj, sőt…! Csak a bonyodalmak… igen, a bonyodalmak abból a parkból indultak el. Ahogy megláttam a lábamnál azt a bepördült reklámplakátot. JONATÁNALMALÉ. Ez volt rajta. Ismertem a közértboltok ajtajáról.

Hirtelen – erre emlékszem! – olyasmit is gondoltam még, hogy de kár, miért nem Traubisoda. Miért nem Traubi-reklám. Kiakaszthatnánk, a bajnoki táblázat mellé, és Apa úgyis mindig Traubit hoz, teljes lenne az egység. Innánk az amatőr-italt, nézegetnénk a táblázatot, esélyeket latolgatnánk.

A plakát azonban JONATÁNALMALÉ volt. Megzörrent, mintha a szél fújná.

Nem fújt szél.

Először továbbmentem.

Június hetedike volt. Persze mindig július nyolcadikával, a másik dátummal tévesztem össze.

Jött aztán július nyolcadika is, persze.

De akkor még csak június hetedike volt, és én egy papírboltba igyekeztem. Különleges füzetet szerettem volna vásárolni a Sziget Bajnokságához – még a nevét se határoztuk meg pontosan, és ez, a nagy izgalmak közepette, végleg elmaradt aztán – különleges írószereket; fogalmam sincs, hogyan képzeltem.

Mentem, mindenesetre.

Szabálykönyvet is vettünk. Az egyik klubtól. Komolyan hívtak minket, ez igaz. Nevettünk csak.

Irsa azt mondta: a Mezőny nem engedné. Miféle mezőny? – kérdezték.

Hogyan lehetett volna ilyesmit megmagyarázni!

A papírboltban ezúttal se voltak különlegességek. Vettem azért pár színes rosttollat – Irsa szerint nem kellett volna, mert a rosttoll nyoma nem marad meg ÖRÖKKÉ! –, egy nagy milliméterpapírt meg egy kockás füzetet.

A parkon át igyekeztem haza. A JONATÁN-plakát gyanúsan zörgött megint. Gondoltam, hazaviszem. Fölemeltem. És az egyik oldalán, pontosabban, a tekercsformán összepöndörödött plakát egyik végén, kicsusszant a fűre valami.

Azaz: valaki.

És egészen vékony lábakon megállt.

Nem repült el. Tehát egészen kis fióka volt. De már csaknem teljesen tollas. Még a nagyon sárga csőre alatt volt egy kis hiány.

Veréb volt. Fölemeltem. A plakátot valahogy ott is felejtettem. Ezzel kezdődött volna?

Ha nagyon szigorú akarok lenni magamhoz: ezzel.

A madár nem szökkent le a tenyeremről. Belehasalt. Aztán mindjárt nyújtogatni kezdte a fejét; nézte, mi is van azon kívül, ahova került.

Ott volt mindaz, amiben addig volt. A fű, a… Nem nagyon értek a természethez. Fölnéztem az égre. Vagyis egy terebélyes fa koronájára. A fa tövében verebek ugráltak. Közeledtem hozzájuk, mind felröppent.

Ez a madár továbbra is a tenyeremben hasalt.

Elindultam vele, eléggé bizonytalan érzésekkel és tanácstalanul, hazafelé.

Anya, emlékszem, megkérdezte egyszer: hogyan vittem? És hogyan nyitottam ajtót? Mert senki sem volt otthon; Anyáék pár napra épp elutaztak. Mondtam, nem tudom. Ahogy a kulcsot bedugtam a zárba, talán épp akkor hajtotta hátra a fejét. Én pedig először láttam madarat, ahogy a fejét hátrahajtva, elalszik. Kékes színű volt a szemhéja. És az egész madár… nagyon apró. És elaludt a kezemben. Így jött.

És abban a pillanatban minden megváltozott. Nekem: meg. És Irsának is. Úgy gondoltam, mindkettőnknek egyformán. Úgy gondoltam, akkor még úgy, hogy van ilyen.

Ilyen nincs, ilyen nincs! – kiabálta Irsa. Még sosem láttam ennyire izgatottnak.

Irsa egész egyszerűen boldog volt.

Hát még én!

Mindjárt elmondom, miért.

Ott ültünk az üres lakásban, nálunk. Üres lakást mindig akkor szoktam mondani, ha Apa meg Anya valahova elmegy. De most nem erről van szó.

Így ültünk: az asztal két oldalán. Az asztalon Apa sárga műanyag papírkosara állt. Ez Irsa ötlete volt. Később a rúd is, a függönyrudacska, melyet keresztülnyomtunk a kosáron. Mint egy kalitka, olyan lett egyszeriben a kosár.

Vigyázni kell, mondta Irsa, hogy puhával fedjük le. Kendővel, például.

Akkor a madár nem tud kijönni, mondta még, de ha vadulna, az se tragédia, mert nem veri be a fejét.

Hogy neki volt már egyszer madara. Zöldike volt, nem veréb, de az ugyanaz. És három nap múlva vége lett. Talán egyszer hajnalban túl hevesen ébredt. Kis, butuska madár volt, összeverhette a fejét.

Mert én meg egy nagy hülye voltam, mondta Irsa. Ugyanis egy művészeti albumot tettem a kosarára. Egy fonott papírkosárra. Nem ismétlődhet meg a tragédia.

Persze, folytatta Irsa, ahogy visszajöttem a konyhából a kockás kendővel, az is lehet, hogy rosszul etettem. A zöldikét. Ezek magevő madarak, mondta. Most már tudom. És a lényeg, ilyen apró korukban, a sok állati fehérje. Irsa ezt a Madártani Intézetben kérdezte meg, még a zöldike halála után. Erre mondta azt is, hogy „ilyen nincs”. Az, hogy ő jóvátehessen valamit.

Amit a zöldike ellen vétettem, mondta Irsa, már tudod, ha én voltam a hibás, most jóvátehetem.

Jóvátehetjük, tette hozzá aztán.

Valami megváltozott. Éreztem. De nem úgy, ahogy bárki gondolná. Nem úgy, hogy az előbb – reggel – még csak és csak és csak a Sziget volt a téma és a Bajnokság, és akkor én most beállítok egy verébfiókával. Nem úgy, hogy eddig tollaslabdáztunk; vagyis addig tollaslabdáztunk, míg egy szép napon, június hetedikén, egy Igazi Repülő került a házba.

Nem, nem, nem.

Zavarban voltam.

Zavarban vagyok most is, ahogy ezeket a dolgokat, emlékezetből, összeírom. Érzem, nem lehet egészen hiteles, amit elmondok. Mert már úgy látok mindent, hogy…

Hogy tudom, mi történt azután.

Vagyis hogy nem tudom, mi történt. És talán sosem fogom megtudni. Mert nem is történt semmi más, csak amit Irsa szeptember elsején, ahogy a Szigetről megjöttem, elmondott.

Hanem most még itt, a Napló-pótlóban, június hetedike van.

Irsának olyasmit mondtam, hogy ezt a zöldikehistóriát én nem is tudtam; hogyan lehetséges ez. Irsa azt felelte, hogy egy nyáron történt, valahol a szüleivel meg a húgával nyaralt, ott.

Megnyugtatott. Mégis furcsa volt, hogy egy ilyen fontos dolgot eddig nem tudtam róla.

Persze olyanok voltunk akkor, mint két hajóskapitány a viharos fedélzeten. És örülnöm kellett, hogy Irsa ezekben a dolgokban, legalább elméletileg, jártas.

A konyhában már főtt a tojás!

Rohantam reszelni a répát, a sajtot. A sajt és a répa jól kiegészíti a tojást, mondta Irsa. Répával a tojás sárgája nem olyan „fojtós”, magyarázta. A sajt meg… hát a reszelt sajt is fontos valamiért. Nem nagyon, csak úgy.

Ahogy az ember váratlanul répát kutat az éléskamrában, aztán reszel, és vigyáz, hogy le ne vigye az ujja bőrét az a vacak, nem ér rá gondolkodni.

Hanem ahogy Jonatán Amadé első etetésén túlestünk, és Irsa egy jó félórára egyedül hagyott a madárral, hátradőltem a fotelban, és megpróbáltam tanácskozást tartani.

Évek óta először történt, hogy egyedül tanácskoztam. Nem volt velem se Irsa, se a Mezőnytagok.

Vagyis ha ezt valaki úgy kívülről nézi, minden ellenem szól. És ha elmondom, miket gondoltam, jómagam is csak megerősíthetem ezt a véleményt.

Kérdés, persze. Nagy kérdés.

És már annak is örülnék, ha tudnám, végső soron mi a kérdés! De már ezt is mondtam. Mondjunk mindig csak annyit, ami kell.

El kellene mondanom, hogyan zajlott az első etetés. Majd el is mondom. Leszek annyira önző, hogy most mégis inkább arról számolok be, amit, a fotelban hátradőlve, „jómagammal tanácskoztam”.

Apa ezt a mondatot elnéző mosollyal hagyná meg csupán. De meghagyná, az biztos.

Apa. Igen, ahogy kezemben a madárral hazafelé igyekeztem, elsősorban az volt jó, hogy mindjárt otthon leszek, méghozzá egyedül leszek a lakásban.

Irsáról meg is feledkeztem.

Csak amikor csöngettek, akkor kaptam észbe. Hát persze, tizenegy múlt nyolc perccel, és tíz negyvenötre beszéltük meg.

Ilyen pontosak voltunk. A Bajnokságok is így zajlottak. Irsa várt egy kicsit, várt még, aztán feljött.

Azt hittem, alaposan letol. Nem ez történt.

Letolt. De azért, hogy mit képzelek, mi lesz ezzel a madárral. Mit tettem az érdekében. Bámultam? Lerajzoltam?

Nem mertem megvallani, hogy: igen. Lerajzoltam. Persze adtam neki enni – azt most nem merem felírni ide, hogy mit; nagyon melléfogtam; szerencsére megúszta; állítólag a verebek nagyon életképesek, de mégis! – aztán felvettem a kis csippantásait magnóra, lefényképeztem és így tovább.

Ott állt az ebédlőasztalunkon. Jonatán Amadé.

Ezt az egyet tettem érte, valóban. Így nyilatkozott Irsa. A név pompás. Honnét szedtem?

De már nem nagyon figyelt. Irsa két éve határozta el, hogy orvos lesz, mint az apja. És mintha máris úgy viselkedett volna, mint egy orvos.

Ez a madárnak csak jó volt. De most, ahogy visszagondolok, látom: Irsa egyetlen szóra se méltatta azt a körülményt, hogy a madarat mégiscsak én találtam, sőt hogy megtaláltam. Abban a JONATÁN-plakátban.

Túlzás az is, hogy az volt a legfontosabb az egészben. Hanem azért…

Most mihez kezdenél vele? – kérdezte Irsa.

Hogyhogy mihez kezdenék vele? – kérdeztem vissza. Akkor már megvoltunk az első etetéssel. A lényeg az, hogy ketten együtt kezdtünk vele valamit, és ha te azt mondod, hogy a Madártani Intézet receptje ez…?

Azt felelte, hogy no, igen, igen. Miért nem csöngettem be rögtön.

Tényleg nem tudtam.

Vagyis: tudtam. Csak nem akartam megmondani.

A madár a kosárban ült, alul. Akkor még nem volt rúdja. Kivonultunk az előszobába. Csakugyan olyan volt az egész, mint egy orvosi látogatás.

A kosarat Irsa bélelte ki. Ő mondta el azt is, hogyan kell leszedni a madárka fenekéről az ürüléket. Az ürülék vékony, fehér tokban van. Az anyamadár a csőrével csippenti le, kirepül vele a fészekből, elpottyantja valahol.

Az első adagot mindjárt a szőnyegre pottyantottuk. Anyám jutott az eszembe. Mi lesz itt?

Irsa megígérte, hogy fél óra múlva megint feljön.

A Torna füzete, mutattam neki az új szerzeményt. A rosttollakkal egyelőre nem mertem előhozakodni.

Ugyan, hagyd már. Itt most tényleg valakiről van szó. És lement a lépcsőn.

Megmondom őszintén, örültem ennek a fordulatnak. Ahogy jöttem hazafelé, a madár egyre súlyosabb lett a kezemben. Mit fog szólni Irsa? – gondoltam. – Mi lesz?

Miért támadtak ilyen gondolataim? Mert közben azért egészen más véleményem volt a dologról. Mindjárt elmondom azt is.

Nem emlékszem már, meleg volt-e a madár hasa, ahogy a tenyeremben feküdt; azt sem tudom, feküdt-e, fogtam-e; és az is bizonytalan, hogy a kosárban azonnal mászkálni kezdett-e, vagy csak feküdt jóllakottan, fáradtan, hátracsapva a két szárnya közé vagy az egyik szárnya „alá” a fejét.

És ezeket a dolgokat nehéz is elmondani. Még a lerajzolásukra sem vállalkoznék. Hiszen abból, hogy a madár elevenen lüktet a kezemben, mit lehet lerajzolni? Mit lehet leírni?

Éppen ezért talán arra is van mentségem, amit hazafelé menet éreztem. S arra, hogy nem csöngettem be azonnal Irsáékhoz.

Szerettem volna egy kicsit magam lenni a madárral.

Ha az embernek hirtelen madara lesz, azt hiszem, nem is tudja igazán, mije van. Azt gondoltam jómagam is, hogy: hát igen. Csipog; most először hallok ebben a lakásban verébcsipogást. Már úgy, hogy a veréb itt van bent. Felvettem magnóra. Először láttam az ebédlőasztalunkon madarat ugrálni. Lefényképeztem. Aztán szerettem volna valahogy úgy egészen közel kerülni hozzá. Ezért láttam hozzá mégis a rajzolásához.

Most meg csak ültem és féltem. Néztem a kosarat, néztem, ahogy felébred, ahogy elkezd mozogni, matatni; lehunytam a szemem, annyira féltettem. Ahogy jöttem vele, a parkon át, ezek az érzések mind megvoltak bennem, de csak most tudtam róluk. És most értettem meg, hogy nem rajtam múlik az egész. Ahogy Irsa a zöldike halálát elmondta. Éreztem, itt nem arról van szó, hogy először csipog a lakásban madár, először ugrál az asztalon veréb, hanem…

Hanem?

Ezt lett volna jó tudni. Hogy „hanem mégis miről”?

Zavarban voltam. Mielőtt Irsa becsöngetett, azt hittem, ez a veréb csak valami olyasmi, ami eddig is volt. Legföljebb másmilyen egy kicsit, mint Filckukk, de… ugyanaz folytatódik, ami volt.

Hanem Irsa szavaiból sok mindent megértettem.

És most ijedtem meg igazán.

Árulástól féltem. Attól, hogy elárultam valamit. Elmondom, hogyan gondoltam.

Mindenkivel az történik, aminek épp vele kell történnie. És ha velem most, amikor a Szigetre és az Első Vándortornára készülünk, az történik, hogy egy madarat szedek össze, amely elvonja a figyelmemet az igazi dolgaimról, az árulás. Ha akartam, ha nem.

Nagyon bonyolult dolog volt ez. Méghozzá azért, mert:

egy:

– és újabban kicsivel írom az ilyet, mert az ember csak ne higgye soha, hogy olyan „nagyok” az érvei – tehát: rendkívül fontosnak tartottam a Szigeti Tornát, és azt, hogy Irsa pompásan érezze magát, az én Helyemen! Mert Kelce az én Helyem volt, és már ki is jelöltem gondolatban a pályákat; nemcsak Kelcén, hanem Vrboskán is meg Svirčén is, akkor még egy tornát lejátszhatunk Splitben, tehát a parton, hazafelé menet, és egyet Belgrádban. A záró, vagyis a hatodik torna itthon, a házunk mögötti Vár-oldalban kerül megrendezésre;

kettő:

zűrzavaros lett ez az egész, mert ahogy a fotelban ültem, és a madarat néztem, azt kellett éreznem, hogy ilyen fontos dolgom nekem még sosem volt; és ezt az érzést nem helyeseltem. Azazhogy…

Most már – helyeseltem. Mert Irsa így bepördült a dologtól. A Mezőny nem örül ennek a szónak; de hát épp Irsa mondta, hogy nem a Mezőny a legfontosabb; és a Mezőny legkényesebb, vagyis Medve Részlege nála élt.

„A Medvék Orra Fényes / A Medvék Orra Kényes” – így szólt a híres dal. És Irsa a medvék hivatott képviselője volt.

Vagyis, gondoltam, ahogy kimentem a konyhába egy kis tojássárgájáért, mert magam is – jómagam is – megetettem volna Jonatán Amadét, vagyis a helyzet pont fordítva van, mint hittem volna. És az egész valahogy mégsem nyugtat meg.

A saját szerepem nyugtalanított.

Lehet, hogy csak azért, mert egy kismadarat roppant nehéz megetetni. És jó, ha az embernek van valami egyéb baja is, akkor nemcsak arra kell gondolnia, hogy vajon kudarcot vall-e, vagy sikere lesz. Tudniillik…

…tudniillik az előbb Irsával úgy etettük meg, hogy én jobb és bal kézzel szétfeszítettem a csőrét, amely irtó erős, Irsa meg az egyik kezével adagolta a csipeszbe a kaját, aztán tette a kitátott csőrbe, a másik kezében pedig a madarat fogta. Mert Jonatán Amadé szelíd volt ugyan, mégis határozottan jelezni kellett neki, hogy most az etetéséről, vagyis élete megmentéséről van szó.

A csőrét nem volt hajlandó kinyitni. Közelebb vittem a csipeszt, benne a lassan szétporló tojássárgájával, tehát a végén szinte üresen, de a csőr zárva maradt. Tehát a madáretetés, ebben a korai korszakban, látnom kellett, négykezes művelet. Hiába éreztem, hogy Jonatán Amadé az enyém, semmit se kezdhettem vele Irsa segítsége nélkül.

És, hogy el ne felejtsem, még ezért is nagyon gyanús voltam magamnak. Mert új, merőben ismeretlen volt számomra ez az érzés. A mezőnybeliekről sosem éreztem, hogy „jómagamé” vagy „Irsáé”. Képtelenség is lett volna. Hiszen a tornák úgy zajlottak, hogy minden „betűs csapat” egyik versenyzője az enyém volt, a másik Irsáé. Például az F csapatban:

és így tovább. A medveféleség mindig Irsáé, a másféleség az enyém. A csapatversenyben tehát sosem Irsa győzött, és ugyanígy soha én sem, hanem az F, a K, az N vagy az R csapat. Az egyéni verseny pedig így zajlott:

Tegyük fel, hogy a korábbiakban felrajzolt táblázat szerint az első tornára került sor; akkor a negyeddöntő párosítása így alakult:

– Apa nem örülne a sok kettőspontnak sem! – és ha ebben a pillanatban úgy áll is a dolog, hogy mindig Irsa egyik versenyzője kerül szembe az én egy-egy emberemmel, korántsem biztos, hogy a következő fordulóba nem.

Foma, Rémó, Kolin és Karaburma jut-e például, és akkor Irsa két medvéje máris egymás ellen játszik és a többi.

Ezért fogadtuk el – az Elnökség ülésén, Buxbaum javaslatára – azt az egészséges szabályt, hogy már a negyeddöntőben is sorsoljuk, ki melyik versenyzőnek játszik. Tehát előfordulhatott, hogy Irsa küzdött az én négy emberem nevében, jómagam meg Irsa medvéit próbáltam győzelemre vezérelni. Persze ez a különleges esetek közé tartozott; föl is jegyeztük mindig. Általában mindent följegyeztünk, amit gondoltunk, és ami történt. Mivel csaknem teljesen egyforma ponterőt képviseltünk, nem volt baj, ha valamelyik versenyző tartósan Irsához vagy makacsul hozzám került, a sorsolás szeszélye folytán.

A „ponterős” a Mezőny egyik kedvenc szava, ezért használom. Olyasmit jelent, hogy jó.

Ezt meg azért magyarázom, mert zavarban vagyok. Távlatot tévesztettem. Most 1978 márciusa van, én meg annyira beleélem magam az eseményekbe, mintha ott lennénk 1977 júniusában.

Pedig hát ezek már csak emlékezések; semmin sem tudok változtatni, és sok a hézag is. Fontos részletek hiányoznak.

A kép mégis összeáll majd, úgy hiszem.

Ebédre Irsáékhoz voltam „hivatalos”. Anya bízott a gondjaikra. Irsa anyja nem járt dolgozni. Tehát ők minden délben otthon ettek, együtt; ha Irsa apja nem volt épp a kórházban vagy betegnél. Tulajdonképpen nem nagyon tudom, miféle orvos is volt Irsa apja… bár ezt nyugodtan mondhatnám jelen időben; ez is furcsa, ugye. Apáék nem jártak össze velük. Szerencse, hogy Irsa apja borzasztó elfoglalt ember volt, így aztán nem vette sértésnek Apa elzárkózását.

Apával ez furcsa dolog. Mert ha együtt van valakivel, csaknem mindig jól érzi magát. A madárral is jól megvan mint Felügyelő. Nem kell izgulnom, ha a firkóban ülök. Ez is furcsa; mennyire akartam a képzőgimit, most meg… Erről később.

Zavarban tehát igazából akkor voltam, június hetedikén, ahogy ott ültem az asztalnál, és néztem Jonatán Amadét. Már másodszor nyúltam be a kockás kendő alá, hogy a fenekéről lecsippentsem a kis tokot. Ez egyáltalán nem volt gusztustalan művelet. Az sem bántott, hogy minden fontos tudnivalót Irsától hallottam eddig; ez a fél óra, amit a madárral a halálos csöndben együtt töltöttem, növelte az önbizalmamat.

Nem tudtam még, hogy lesz ez másképp is.

Lett. Méghozzá hamar.

Jonatán Amadé heves csipogásba kezdett. És ezekkel a harsogó hangokkal azt fejezte ki, hogy éhes.

Örültem, hogy legalább kizökkent a gondolataimból. Bár azzal tisztában voltam, hogy egymagam megetetni nem tudom úgyse.

Furcsa gondolat volt ez is. Azt gondoltam: hát, Irsa, ha annyira érzed és érted a madárnevelés tudományát, akkor most nem várod meg, hogy lerohanjak érted.

Abban a pillanatban csöngettek.

Hát nem várta meg, gondoltam. Rohantam ajtót nyitni.

Nem Irsa volt az, hanem a tejfölös néni, aki minden héten tejfölt meg túrót hoz a házba. Általában Apa vásárol tőle, és csak nyáron, meg ha beteg vagyok, akkor látom.

Most csaknem mérges lettem. Ilyen fontos dolgom van, és akkor kaját hoznak. Nekem kell etetnem, ne engem etessenek. Így bölcselkedtem.

A lépcsőházból trappolás hallatszott. Meg se vártam a csengetést, otthagytam túrót, tejfölt, nénit, a konyhában; Irsa volt az, most már tényleg. Szegény tejfölös nénit hamar kiengedtük; eggyel több lelkifurdalás, gondoltam, mert nem szeretek udvariatlan lenni. De Irsa lendülete minden aggályomat elsöpörte.

Beszéltem a Madártani Intézettel, közölte, ahogy a szobába beléptünk. A kosár üresen állt. A kockás kendő ott volt mellette. Nyitva volt az ablak. A negyedik emeleti ablakunk tárva-nyitva, Jonatán Amadé sehol.

Ó, te ba…!

Ezt Irsa kiáltotta. Nem fejezte be. Talán „barom” jött volna vagy „balfácán”. Ez is új volt a viszonyunkban.

Egyszerre minden megbolydult. Mert én is olyanokat éreztem, hogy…

Tudtam, ilyeneket sem szabad érezni úgy általában. Később, ha Jonatán Amadéval csaknem baj történt, mindig visszagondoltam ezekre a pillanatokra. Mert azt gondoltam akkor: „Hogy engem a legjobb barátom… a legeslegjobb… egy madár miatt…!”

És egy másodpercig nem bántam volna, ha Jonatán Amadét többé sosem látom.

A televízió mögül került elő. Ugrált kifelé alóla, az egyik lábnál megállt, és hosszan előrenyújtotta a nyakát. Én ezt a mozdulatot még a parkból ismertem. Ahogy először nyújtotta a nyakát, akkor adtam neki a Jonatán Amadé nevet.

Nem mintha összefüggött volna a két dolog, de a madárka tekintetét követve, szemem a plakátra tévedt. Nem is „tévedt”; hanem életemben először néztem valamit a leghatározottabban egy kis verébbel együtt.

Mázlid van, mondta Irsa. De úgy, mintha hozzátette volna az ostoba közhelyet: hülyéknek…

Először éreztem, hogy valami az enyém. Csak az enyém. És vártam, hogy végre megint kettesben maradjak egy kicsit Vele.

Vele: ez Ő volt, Jonatán Amadé. Egyelőre ilyeneket mondtam neki: „Jonatán Amadé, / Finom ám az almalé.”

És szerettem volna kifejezni ezen az ostoba módon is, hogy azt akarom: éljen. A verébkor végső határáig. Nőjön meg szépen, tudjon maga enni, repülni, aztán kinyitom a negyedik emeleti ablakot (most épp becsuktam), a fejem fölé emelem, természetesen Apa kalapjában állok majd, Jonatán Amadé pottyant egyet a kalapra, és utána nekivág a világnak.

Így képzeltem.

És minden egészen másképp történt.

Persze ez a „másképp” még messze volt; és ha az egyik pillanatban ilyen őrültségeket gondoltam is, mint hogy „a fene egye meg Irsát”, vagy „a fene egye meg Jonatán Amadét”, a valóság az volt – Anyától rengeteg valóságérzéket örökölhettem! –, hogy boldogan újságoltam Irsának, milyen pompás csipogója van „Jonatánunknak”, és milyen szép tokosakat ürített, és milyen példásan leemeltem a fenekéről.

Ez a múlt, söpörte el beszámolómat Irsa, és most lássuk, miből él a veréb. Nekem még egy tragédiám, tette hozzá, nem lesz.

Kelletlenül követtem a konyhába. Jonatán Amadét oda vittük mindig enni.

Most is szét kellett feszíteni a csőrét. De az etetés nagyon könnyen ment. Azt nem állítom, hogy Jonatán Amadé falt; enni azonban tisztességgel evett. Irsa annak örült, hogy a sárgája jól fogy. A tojássárgája a döntő, szögezte le ismét.

Közölte még, hogy amíg én itt álmodoztam, és majdnem szélnek eresztettem a madarat, beszélt a madártanosokkal. És megtudta, hogy…

…előbb azonban nagyon határozottan megkérne, hogy vigyázzak, méltóztassak odafigyelni a madárra, és ne hagyjam, hogy kimászhasson a kosárból. Takarjam le, ha a szobából kimegyek, mert Jonatán Amadé nem tud repülni, és lezuhanhat az asztalról, mint ahogy most is a fene tudja, hogyan jutott el a televízió alá.

Riadtan hallgattam, és úgy éreztem: igaza van. Csak később gondolkodtam el azon, hogy Jonatán Amadénak valamiképpen a fészekből is le kellett veszkődnie oda a park füvére, be az összepöndörödött plakátba.

Akkor hirtelen valami egészen más bántott; és nem tetszettem magamnak. Ahogy Irsa a Jonatán Amadé nevet olyan egészen természetesen használta, féltékenységet éreztem. Talán életemben először.

És épp a legeslegjobb barátomra voltam féltékeny! Egy ilyen ostobaságért.

Nem is tudtam volna megmondani, miért!

A madártaniakkal Irsa a következőket beszélte:

jól tettem, hogy a verébkét hazahoztam, mert csaknem biztosan elpusztult volna. Csak a rigók táplálják a még repülni nem képes, földre került fiókákat. A verebek nem. Az anyamadár nemsokára el is felejti a veszteséget; sőt, így a jobb, mert egy csőrrel kevesebb a fészekben és így tovább. Viszont Jonatán Amadé még nem tudott maga enni, nem tudott repülni, tehát: ez volt az egyetlen esélye.

No, látod, mondta Irsa, és a vállamat paskolta. Ezt sem értettem egészen. Gyere, etessünk, mondta, hallod, hogy harsog.

Volt abban – legalábbis nekem – valami ijesztő, ahogy Anya csipeszével abba a piros torkú, halvány nyelvű kis szájba nyúlkáltunk. Jonatán Amadé szorgosan evett, és láthatóan ízlett neki maga a csipesz is, mert hosszan elszopogatta. Úgy éreztem magam, mint egy műtősinas; és Irsa volt a doktor úr, sőt: a nagy professzor.

Eddig egy professzorunk volt: Foma, Irsa öreg medvéje. Ahogy azonban megemlítettem az Örökös Bajnokot, edzője bosszúsan legyintett.

Csak azért mondom, mert olyan boldog vagyok, hogy segítesz a verebemen, jegyeztem meg erre.

Neked még nem volt magevő halottad, felelte Irsa fensőbbségesen.

Nem is értettem azonnal. Milyen halottam nem volt? – kérdeztem vissza.

Vittük Jonatánkát a szobába. Maga Irsa takarta le a kockás kendővel. Így ni, mondta, le kell takarni.

Úgy éreztem, méltó büntetésem ez az egész. Valahogy meg voltam győződve róla: ez következik abból, ha valaki változtat „az állapotokon”. De hát véletlenül se mertem volna Irsával ellenkezni. Vagy azt mondani, hogy: mi lesz.

Pedig ilyesmi járt az eszemben.

Eddig éveken át mindennap tartottunk edzést. Többnyire mérkőztünk is, valamilyen torna keretében, de az edzés sosem maradhatott el. Irsa közölte, hogy a madarasok szerint a verebek is a nappal térnek nyugovóra, vagyis jó fél nyolcig fent lesz a védencünk. Akkor meg jóformán sötét van, edzeni – tollassal – aligha lehet. Erre vonatkozott volna kérdésem, a „mi lesz”.

Olyasmit gyanítottam, hogy borzasztóan a terhére vagyok Irsának. Nem elég, hogy náluk kosztolok – még két napig –, most még ezt a madarat is hazahoztam.

Furcsa volt ez. Ha Irsa jelen volt, így éreztem, ahogy az imént leírtam. Ha Irsa eltávozott, és kettesben maradtam Jonatán Amadéval, egyszerre helyre zökkent a világ rendje. Olyankor csak azt nem tudtam: hogyan tovább?

Olyankor azt szerettem volna a legjobban, ha ketten vagyunk Jonatán Amadéval egy szigeten, és nincs más dolgunk, csak hogy együtt legyünk. Viszont ott nem lett volna Madártani Intézet és Irsa, és Jonatán meghalt volna.

Mielőtt betette volna a kosárba, Irsa simogatni kezdte a madaramat. És most nem éreztem féltékenységet. Ellenkezőleg, ronda gazembernek tartottam magam. Mert láttam, hogy Irsa nagyon jó a madárhoz. A kis kék szemhéj lecsukódott, a fej hátravágódott a szárnyak közé – vagy rosszul emlékeznék? És csak később kezdett nappal így szunyókálni? Az egész annyira régen volt, ez a hét-nyolc hónap mintha hét-nyolc év lett volna nekem.

Gyerünk kajálni, mondta Irsa, anyám vár minket. A verébről egyelőre ne szólj.

Fogalmam sem volt, miért ne; ez később se derült ki. Úgy rémlett, Mars-lakókkal beszélgetek akkor Irsáéknál. Nekem egyetlen természetes témám lett volna: Jonatán Amadé. Meg a lelkifurdalás, hogy mi lesz ezután – egy darabig legalábbis – miatta: az edzésekkel, a készülődéssel; egyáltalán: rosszul viseltem, hogy két dolog is van az életemben. Irsa ezt is professzori módon oldotta meg. Ő volt valóban a helyzet ura.

Az ebéd – megintcsak jómagam számára – pocsék hangulatban zajlott. Irsa szüleiről csak kellemes benyomásom volt mindig, most sem másképp; én éreztem magam hitvány árulónak, mindenféle egyéb szemrehányó pillantások kereszttüzében. Foma, Kolin, Naszti és Rémó mintha a fejét csóválta volna; bár nem láttam őket, éreztem a jelenlétüket, és kivert a veríték. Irsa papája aggódva kérdezte, mi bajom, ne nyissanak-e ablakot. Mire Irsa azt felelte, helyettem, hogy: neki most hozzá kell szoknia a zárt térhez; ezt senki sem értette, de nem is nagyon törődtek Irsával.

Irsa húga akkor odahozta Kolint, a koalát. Kolint nagyon szerettem; ő volt a K csapat vezéregyénisége, és mindig roppantul szerény maradt. Megsimogattam a fejét. Majd csak lesz valahogy, gondoltam magamban. Ami viszont még jobban gyötört, hogy Jonatán Amadé ott van fent nálunk, egyedül. Ne vágj olyan képeket, súgta Irsa, mindjárt megkajálunk, aztán söprés fel hozzátok.

Csodálkoztam, mennyire nincs tekintettel a Mezőny jelenlevő tagjaira.

Ne felejtsd el, súgta még, fél nyolcig ébren lesz. Napközben alszik pár sort, de a lefekvéshez megvan a kis belső óraműve.

Belső óramű. Én egyszerűen azt szerettem volna látni, de gyorsan, hogy a madaram – él-e.

Élt, miért ne élt volna. Ahogy hazarohantunk a negyedikre, Irsa közölte, hogy az éjjel alighanem nálunk alszik. Már jelezte odahaza. Akkor miért nem szóltunk Jonatán Amadéról? Ezt szerettem volna megkérdezni. Vagy talán ezért? Irsa nem mondta meg, hogy „egy veréb miatt van az egész”? Félt, hogy a szülei akadékoskodnának?

Mondom, ez sem derült ki rendesen; ahogy később is olyan sok minden.

Jonatán Amadé óránként evett.

Egyre szebben tátotta a csőrét. Holnapra elég lesz, ha a csipeszt közelítjük hozzá, mondta Irsa, és már tátogni fog.

Miért éreztem úgy, hogy ez a kifejezés nem tetszik nekem? Pedig majdnem mindent Irsának köszönhettem. Egyedül nem táplálhattam volna Jonatán Amadét – akkor meg…?

Este úgy lett, ahogy a szakértők megjósolták. Fél nyolc után szépen rácsuktuk a kisebbik szobánk ajtaját; Irsa többször is bement ellenőrizni. Minden rendben volt. Megkezdődött Jonatán Amadé első éjszakája emberkörnyezetben.

Másnapra a tátogás is meglett. Vagyis ha a csipesszel megpiszkáltuk a csőre tövét, „nyitott”. Ekképp most már két kéz elég volt az etetéshez.

És attól fogva minden gyönyörűen ment.

Mázlink van, szögezte le Irsa. Meg hát jól is csináljuk, tette hozzá.

Mintha tőlem várta volna, hogy valami ilyesmit mondjak.

Nem tudtam ilyesmit mondani, mert hosszú hónapok óta ez volt az első nap, amikor tarthattunk volna, mégsem tartottunk edzést. Délután még legalább annyit megtettem, hogy előhoztam Filckukkot, és beleültettem a tollaslabdába. És odaraktam őket Apa sárga műanyag kosara mellé. Jonatán Amadé kíváncsian nézte a dolgot.

Tulajdonképpen nem is csak neki tettem oda. Szerettem volna, ha nem kell még egyszer külön említenem a dolgot Irsának. Hanem valahogy a madárral kapcsolatban kerül elő a tollastéma. Sok mindent meg kellett beszélnünk. Ez a nap nem így indult. És én akkor még azt hittem: ne hagyjuk eltéríteni magunkat. Csináljuk, amit tervbe vettünk. Jonatán Amadét, titokban, talán már akkor is meg akartam volna tartani. Úgy éreztem mégis, hogy ezt akkor tehetem jó lelkiismerettel, ha a Mezőny iránti kötelességemet egyáltalán nem hanyagolom el.

A Mezőny és Irsa: számomra ez ugyanúgy egyet jelentett, ahogy Irsa számára nyilván azonos volt a Mezőny és Vrabác, azaz én.

Irsa valahogy elkérhette magát hazulról. Persze nem volt ebben semmi különös. A mamája felhozott még valami sütit, aztán Irsa pusmogott vele, és kettesben maradtunk. Végső soron hármasban, mert az ajtó mögött, a szobámban, ott aludt Jonatán Amadé.

Az igaz verebek álmát alussza, mondtam Filckukknak, akit szintén visszatettem a dobozába. Nekem csak ez az egy versenyzőm volt „úgy igazán”: Filckukk. Karaburmát, a csacsit, bármikor és bárhova lerajzoltam; volt róla egy „eredeti” képem, még Kelcén rajzoltam, két éve. Vagyis most, hogy ezt írom, azt kell mondanom: jó két és fél éve. De Nyúlstrőm meg Rózsafal Apáéké volt, tőlem csak a nevüket kapták. Irsának négy medvéje volt. Vagyis nem kellett volna feszengenem, hogy ez a veréb valamiképp most mégis az enyém. Mégse tudtam elrendezni magamban a dolgot. Ez még sok mindent megzavarhat, gondoltam. Ezért örültem, hogy Irsa fent alszik; ezért volt olyan sok megbeszélnivalónk.

Szerettem volna, ha a kelcei út nagyszerűen sikerül. Nemcsak magam miatt. Apa miatt is. Hiszen ő fedezte föl a Szigetet; írt is róla; ha oda megyünk, nem szabad semmit elrontani. És az sem volt mindegy, milyen benyomást tesz Apára egy Nagy Tollasbajnokság, melyet egészen közelről lát. Amit velünk él át.

Titokban azt reméltem, hogy esetleg könyvet ír róla. Micsoda téma lenne! Esetleg gyerekrajzokkal, vagyis az én firkálásaimmal.

Ezek voltak az én hiú ábrándjaim. Most, ahogy ezt írom, szigorúan magamnak, és rajzolgatok hozzá, azt gondolom: ha egyszer öreg grafikus leszek, talán előhozakodhatom ezzel a se nem gyerekkori, se nem felnőtt-történetemmel. Csak ahhoz előbb tudni kellene, mi történt.

Megettük, mindenesetre, a sütit, és benézegettünk Jonatán Amadéhoz. Irsát eléggé feszültnek láttam. Máig se tudom pontosan, mi volt az oka. Mert nem olyan egyszerű, ahogy hihetnénk. Bár nekem aznap este még támadt pár rossz érzésem. Ilyenek és olyanok; ellentmondóak. És képtelenek.

Mégis.

Szóba hoztam valahogy a Szigetet. Irsa azonban Jonatán Amadéra, „a madarunkra” tért vissza csakhamar. Elmondta, mit hallott a madártanosoktól ma, telefonon. Az ilyen kis énekesek élete – és a veréb: énekesmadár, sőt, Irsa megtudta azt is, hogy az énekesmadarak rendjét vagy családját vagy osztályát úgy együtt VERÉBFÉLÉK-nek hívják –, szóval: az életük természetes körülmények között igen rövid; hanem ha jó helyen, megfelelő körülmények között élnek, lakásban, kétszer-háromszor annyi évet is…

A mondatot csengetés szakította félbe. Azt mondtam, hagyjuk a csudába, én nem várok senkit, Irsa azonban kiszaladt. A mamája volt az. Láttam, mert én is utánarohantam. A feszültsége mintha átragadt volna rám; és ahogy hirtelen egyedül maradtam a sötét szobában, az ajtó mögött Jonatán Amadéval, félelem fogott el. Mintha nekem lett volna egyszer már egy halott madaram; mintha én láttam volna meghalni egy magevőt egy fonott kosár fenekén, hajnalban… ahogy Irsa elmesélte. Talán a madárkához kellett volna benyitnom; nem ezt tettem. Annyit hallottam csak, hogy „Állattani” vagy „állatorvosiak”. Kérdően néztem Irsára; őt keresték telefonon, máris rohant. A mamájával pár közömbös szót váltottunk. Csodálkoztam, hogyan lehetséges az, hogy a verebünkről nem tud, és mégis ilyen állatügyi dologban hívja telefonhoz Irsát.

Megvallom, bámultam a barátom szervezőtehetségét. Tévedtem volna?

Irsa nem jött. A mamája elköszönt. Ott maradtam egyedül. Minden lámpát meggyújtottam a lakásban, és hirtelen azt szerettem volna, ha a szüleim beállítanak. Ha ők lettek volna a csengetők. Legalább Irsa jöjjön vissza, mielőtt valami baj lesz!

De hát mi baj lehetne!

Benéztem a verébhez. Amennyire a sűrű műanyag rácsozaton át láttam, aludt. A fejét hátracsapva. Megemeltem egy kicsit a kockás kendőt. Felriadt. Nem mertem a tenyerembe venni, hátha megijesztem. Nézett rám hatalmas szemmel. Villanyt se gyújtottam. Hanem így, kettesben, a sötétben, félni kezdtem megint. Nem magam miatt. Valahogy úgy egyébként. Pedig nem volt semmi okom.

Mintha megfeledkeztem volna magáról a madárról. Rémképeim voltak. Irsa… Már látott meghalni egy madarat, egészen közelről. És talán Jonatán Amadén is felfedezett valami jelet… amit az én tapasztalatlan szemem nem láthat… ezért hívta föl az Állatorvosi Főiskolát. Ott, ezt egy kutyatulajdonos ismerősünktől tudtam, mindig van ügyelet. De hogy egy verébért visszahívnák? Mi lehet az, amit egy ilyen kismadáron én nem láthatok? Mi lehet az, amit nem tudnak azonnal megmondani? És miért marad el olyan sokáig Irsa?

Jött. Komor volt az arca. Kérdeztem, mi van. Azt kérdezte erre, hogy Jonatán Amadéval mi van. Megriadtam. Bizonyosra vettem, hogy félelmeim nem alaptalanok. Ne félj, mondta akkor Irsa. Nem akarlak ijesztgetni; nem lesz semmi baj. Nem hittem el. Nesze, hoztam altatót, mondta. Loptam a papámtól.

Bevettem a sárga bogyót. Mellé egy barnát. Ártalmatlan dolog, ne félj. Csak el ne ejtsd, mert a madár bekaphatja egyszer, és akkor vége.

Így aludtam el. Irsa nem mesélt el semmit. A Szigetről nem tudtam vele beszélni. Az edzés elmaradt. Álmomban a Vár-falnál ütögettem. A tollaslabda furcsa módon mindig visszapattant. Egy macska volt beépítve a falba, az ütötte vissza a mancsával. Néha a labda madárrá változott, és nem jött vissza. Akkor Irsa az oldaltáskájába nyúlt, és adott egy új labdát. Azt álmomban is jól láttam, hogy ez az a táska, amelyet már a kelcei utazáshoz vett.

Irsa készült az útra. Ezért lett volna jó beszélni vele. Nem értettem semmit. Még szerencse, hogy hamar fölébredtem. Apa villogó rádiós óráján 23.08 volt. Előttem még az éjszaka. Jonatán Amadé biztosan alszik. Másnap negyed ötkor ébreszt minket, mondta Irsa. Visszagondoltam az álmomra. Furcsa, ahogy most még erre a felébredésemre is visszaemlékezem, mintha az álmomban látott falrészlet ugyanaz lett volna, amelyiket azzal a kérdőjeles fával elküldtem Horpazárnak. De ez nem biztos. Maga a fa sem biztos. Hogy Irsa végül ott engedte el a madarat.

Másnap Jonatán Amadé hajnali négykor ébresztett minket! A legremekebb egészségnek örvendett. És, mint már talán írtam, elkezdett magától enni.

Nem is szorulsz most már rám, jegyezte meg Irsa. De azért: maradt. Óránként etettük a madarat. Jonatán Amadé olyan volt, mintha itt született volna. Mászkált a karunkon, szökdelt, a szárnyával aprókat segített magán, megkapaszkodott a kosár oldalában, onnét visszaugrott a kis rúdjára, melyet, azt hiszem, akkor reggel dugtunk a kosarába. Kialakított magának egy négyszöget: kosár fala – rúd – kosár fala – kosár falának másik pontja – rúd. És így tovább. Ha kiengedtük, a tenyerünkről lehuppant a szőnyegre, ott szaladozott. Mintha nem is egy nap telt volna el, tényleg, tegnap délelőtt óta. Hanem egy hét. Felváltva voltunk mellette; Irsára rá sem lehetett ismerni. Szerényen segédkezett, ahogy tojást főztem; reszelte a sajtot, a répát. Jonatánkát én magam – jómagam – etettem egész nap. Szerettem volna azért mégis, ha Apáék megjönnek. Irsáéknál külön-külön ebédeltünk. Csak a mamája volt otthon; nem kérdezett semmit. Ezt is furcsálltam. Azt hiszem, semmi okom nem volt rá. Este Irsa egyébként is mindent tisztázott.

És eloszlatta ellentmondó aggályaimat.

Én meg, ha ő aggódott volna valamiért, az övéit.

Én vacsoráztam náluk előbb; aztán fölmentem, lefektettem Jonatán Amadét. Készítettem neki a kosár aljába egy kis fészket. Műanyag gesztenyepürés dobozt béleltem ki egy konyhai fogóronggyal. Abban altattam el.

Irsa négy medvével jött fel. Ennek nagyon megörültem. Öreg barátainkat, Fomát, Kolint, Nasztit és Rémót odatette az ebédlőasztalra. És mentegetőzve mondta nekik, hogy sajnos, a mai edzés is elmaradt. Ilyenkor én szoktam megszólaltatni a medvéket, többnyire Kolint, aki tört magyarsággal fejtette ki szelíd véleményét. Most nem is tudom, mit mondott. Most, vagyis 1977. június 8-án, tehát akkor, régen.

Irsa viszont, emlékszem, azt mondta, medvéi nagyon álmosak, és szeretnének Jonatán Amadé körül nyugovóra térni, ha megengedem. Ha megengedem! Kitüntetés volt ez. Elővettem mindjárt Filckukkot, ő lett a házigazdájuk. Miután ezt elintéztük, Irsa a jégszekrényből elővette Apa utolsó üveg Traubiját. Ez ünnepélyes perceket ígért. Egymás jégszekrényében, ha szabad ezt így mondanom, otthonosan mozogtunk. A legszívesebben iderajzolnám most, és talán ide is rajzolom, ahogy – medvéink méretében! – egymás jégszekrényében „mozgunk”. Ezek jó álmok, ha így rajzol az ember; az viszont, előző éjszaka, rossz álom volt.

Irsa, mintha megérezte volna, min jár az eszem, a tárgyra tért. És ami még sosem történt meg köztünk: bocsánatot kért előző napi viselkedéséért; azt mondta, szó szerint: Vrabác, ne haragudj. A Szigeten lenyomhatsz a víz alá, ott, ahol a legnagyobb a verébzsivaj.

Mert előző este azért elmondtam neki, hogy van ott egy fal, a verebek fala; azon napoznak; és van egy fa is, a verebek gránátalmafája, mert az alatt a fa alatt tapostam szét egyszer egy gránátalmát. A gránátalmát ajándékba kaptam, de a gránátalmát nem szeretem, ezért léptem szét, és a verebek csak úgy rajzottak az édes lére és a magokra.

Ez is olyan volt, mint egy álom. Meglátod, milyen szép fa, mondtam most. Jó lesz. És ezt a kétnapi edzéskiesést meg sem érezzük, tettem hozzá.

Épp erről van szó, mondta akkor Irsa. Milyen más volt ez az este, mint az előző! És ha most visszagondolok azokra a régi időkre, azt mondhatom: kétféle este volt. Vagy féltem, vagy boldog voltam. És mindig: nagyon-nagyon. Emlékszem olyan estékre, amikor Jonatán Amadé már repült. És a nappal java részét a kosarában, később a kalitkájában töltötte, sokat bóbiskolt, de este kikövetelte, hogy röptessük. Emlékszem, Apa milyen boldog volt vele, szintén. Irsa akkor két hétre elment táborozni az állatorvosiakkal; és Jonatán Amadé teljesen a mi gondjainkra maradt. Apa szólt mindig, hogy itt az idő; akkor kiengedtük verebünket. Kialakult a kis útvonala; és megvolt az a hely is – egy kép a falon –, ahová akkor szállt, ha elfáradt. Onnét volt a legnehezebb leszedni. Csipogott, csípett. De hát összevissza kalandozom itt az idők közt; hiszen még csak a második este volt az, amelyikről beszélek, és Irsa épp most mondja, hogy „erről volt szó”. Kivel és hol? – kérdeztem. Leigazolnak, mondta akkor Irsa. Vrabác, nem haragszol – tette hozzá –, ugye? Ez volt az a telefon, az állatorvosiaktól. Megörültem! Hát szóval semmi titkos baja Jonatán Amadénak! Nem, nem, mondta Irsa. Kérte, ne haragudjak. Nagyon rosszul jött össze ez a tegnap délután. Az egész nap. Először maga a madár. Eszébe juttatta az ő madara halálát. És annyira izgult, hogy most minden jól menjen. Azért parancsolgatott nekem, azért volt fölényes. Ó, dehogy bántam én ezt, dehogy bántam! Újra meg újra azt kérdeztem: nem Jonatán Amadén fedezett föl, gyakorlott szemmel, valami végzetes bajt? Ne gúnyolódjam, mondta Irsa. Vrabác, mondta akkor, nem feleltél a kérdésemre. Nagyon haragudnál, ha mégis leigazolnék az állatorvosiakhoz? Orvos akarok lenni, tudod jól, mondta, és az ember nem tudhatja. Ez a link tollaslabda… Elharapta a mondatot. No, nem úgy értem, tette hozzá, a mi bajnokságunk szent. Csak hát, tudod, minden jó lehet valamire. A te jövőd biztosítva van. Felvettek rajzolni, és aztán, négy év múlva… talán továbblépsz. De én benne vagyok egyelőre az általános tülekedésben. És hát persze, a fontos, az a Sziget, a Torna, nézd, Kolinék itt is maradnak egy ideig. Holnapután edzőtábor. Te a madár miatt úgyse jöhetsz. Megmondom őszintén, feleltem erre, irtó örülök. Azt hittem, a madárral valahogy úgy mintha becsapnálak… megcsalnálak… érted, te marha, mondtam. Vedeltük a Traubit. Előszedtünk egy üveget Apa szekrényéből, és – igazán pár cseppet, az ünnepi hangulat kedvéért! – löttyentettünk belőle a szénsavas italba. Éljen az Állatorvosi STC! – kiáltottam. És sok sikert, Irsa, ezáltal lesz általános becsülete a mi Trófeáinknak is! Állatira!

Azt se tudtam, mit beszélek. Másnap, ahogy visszagondoltam erre a jelenetre, restelltem megint, hogy mintha cseppet se a Trófeáink meg a Tornáink érdekeltek volna, hanem az, hogy Jonatán Amadé él, és élni fog. Váratlanul betoppantak Apáék is; a délelőtti vonattal jöttek, teljesen fölöslegesen írtam nekik levelet.

El is téptem. Arról volt szó a levélben, hogy ha netalán olyankor jönnek haza, amikor én nem vagyok itt, és látnak valami furcsát, pontosabban, látják az egyik asztalon a sárga műanyag kosarat, hozzá ne nyúljanak, amíg meg nem jövök. Nem volt szükség a levélre. Irsa is feljött, együtt meséltünk mindent, hárman háromfélét, amíg Anya sajtos ostyából és két egészen új fűszerrel meleg szendvicset sütött alumínium fóliában. Apa gratulált Irsának a klubtagsághoz – még csak egy edzőtáborozásról van szó, mondta Irsa, és tulajdonképpen Vrabác egy árnyalattal jobb nálam –, de hát nekem itt volt a verebem, és, úgy látszik, én már két éve, a nevemmel, döntöttem!

Apáéktól meg se kérdeztem, milyen idejük volt, milyen volt a koszt, sétáltak-e nagyokat, és egyáltalán nyugodtak lehetünk-e, hogy Anya egy kicsit pihent. Hanem azonnal a madárügy kellős közepébe rántottam őket.

Ezt bátran mondhatom így. És hozzá kell tennem, sok-sok hónap „távlatából”, hogy Apáék remekül vették a lapot. Jonatánka csakhamar Apa vállának állandó vendége lett, ott ült a karján, a nyakán, ahogy gépelt, és Apa úgy vélekedett, hogy legalább két tucat rossz – vagy csak egyszerűen régi – inge várta már évek óta, hogy így, rendeltetésszerűen használják. Vagyis: naponta váltva. Mert egy kis veréb eleinte… hát hogy is mondjam…? A teljes étlap ott volt mindig Apa vállán. Ő azonban nem bánta. És ami a legkülönösebb, számomra ez jó volt így; nem azért, mintha kihasználtam volna Apát, nem azért örültem, hogy verébügyben tehermentesít; hiszen Irsa elment a táborba, edzőtársam nem volt, túl sokat elmennem otthonról nem kellett, azt hiszem, ezekben az időkben segítség nélkül is elboldogultam volna egy madárral. Én azonban mintha máris előbbre terveztem volna: láttam, mi jön. Szeptember jön, legalább fél nap elfoglaltság egy héten hatszor. És az mit jelent? Nem, nem, ez gyönyörű fordulat volt, hogy Apáék ilyen simán „vették a verebet”.

Ez a mezőny legújabb mondása, jegyeztem föl akkor, csak úgy, egy alkalmi füzetbe. Füzeteimet kénytelen vagyok elővenni, hiszen mindenre nem emlékezhetem. Sajnos, kevés följegyzésem maradt. Följegyzések mindig akkor készültek, ha Torna zajlott. Akkor az eredmények, a különlegességek és az esélylatolgatások mellett maradt hely a napi események számára is. Mit mondott Foma, Filckukk vagy mit a többiek. „Veszi a verebet”, ez is ilyen mondás volt. Alighanem Kolintól származott. Mert Kolin, Rémó, Foma és – fényképen, műanyag tasakban – Naszti ott ült az ágyamon, Filckukk társaságában, és Apától elkértem Rózsafalat, Anyától Nyúlstrőmöt – mert ezt az Örökös Bajnokot ő „tartotta valahol” –, rajzoltam egy Legújabb Karaburmát, s nyomban együtt volt a Mezőny. Akkor éreztem először valami olyasmit, hogy nem is okvetlenül muszáj tollaslabdázni, ha nem lehet.

Mert a lakás légterében, már ittlétének ötödik napján, egy vagy két nappal Irsa elutazását követően, szállni kezdett egy Igazi Repülő Valami. Pontosabban: Valaki. Apa kezdte a röptetést, és ez abból állt, hogy a keze fejére vette Jonatánkát, aki félve méregette a teret. Én meg néztem a szemét, a pofácskáját, a komoly csőrét. Remek profilja volt már akkor is. De ez a profil nem mindig volt „érces”, főleg akkor nem, ha így, Apa kezéről kellett méregetnie valami Merőben Újat, egy közeget – a levegőt –, amellyel aztán csak neki lesz igazán dolga, de addig… Eszembe jutott az a kíváncsi nézés, ott, a park nagy fája alatt, ahogy kinyújtotta a tenyeremből a nyakát. Már csaknem otthon volt a kezemben, de még egy pillantást vetett a fűre, a plakátra, ki tudja, mire. Semmire, talán. Csak úgy.

Ez a legjobb egy ilyen kis madárban. Nem a boltiakban, nem. Ebben Anyával teljesen egyetértek. Ő a bolti madaraktól irtózik. Már attól az állapotuktól legalábbis, ahogy a mi madárkereskedőinknél látni őket.

Szóval egy ilyen madárkában ez a legjobb. Hogy minden, amit csinál, az „csak úgy” van. Csak úgy van.

Kolinék más véleményen voltak. Szerintük Jonatánka azért repült Apa kezéről épp az én ágyam faliszőnyegének fölső szegésére, mert alatta ott ültek ők. Akkoriban Kolinék még ilyen határozottan vélekedtek.

Apa is hajlott erre a megoldásra. Láttam rajta azonban, hogy most nem elsősorban azt figyeli, mit lehet majd megírni ebből a dologból, hanem azzal törődik, hogy Jonatán Amadénak baja ne essék.

Mert a Mezőny legjobb mondásait és egyáltalán, Ügyeit, Apa gyakran felhasználta a könyveiben. Amit úgy szerettem volna, hogy egyszer megírjon egy Nagy Tollaslabda Bajnokságot, ez az öröm még váratott magára.

Ha akkor, június közepe táján valaki megkérdez, mit várok a Szigettől, most már nem tudtam volna határozott választ adni. Tény, hogy közeledett július eleje, s mert augusztus elsejére terveztük az indulást, lassan a jegyekre és egyebekre is gondolni kellett. A szállást Apa „lelevelezte” – a felnőttek irtják ezeket a ronda szavakat, aztán mégis mindegyikük használja egyiket-másikat; de én akkoriban véletlenül se bíráltam volna Apát –, Anya elintézte a Hivatalban, hogy öt nappal több szabadságot kapjon, az meg, hogy Irsa táborozott, számunkra nem jelentett semmi gondot; az ő részét is mi intéztük ebben a dologban.

Apa és Anya egyszer összeszólalkozott akkoriban. Rémülten hallgattam a másik szobába átszűrődő hangokat. Apa letett már arról az egyébként teljesen szelíd szokásáról, hogy odacsap valamit a falhoz, aztán megbánja. Veréb, ezt a szót hallottam. Anya mondta, hogy veréb. Azt hittem egy pillanatra, hogy Anya nem akarja tűrni a házban Jonatánkát. Nem erről volt szó.

Mint kiderült, Anya Hivataláról volt szó. Apa azt mondta, hogy inkább hagyja ott a fenébe, ha öt nap szabadságért is könyörögni kell. Anya azt felelte erre, hogy Apa „csak ne ordítson, mert felébred az a kis veréb”. Amadé ott volt velem, és egyelőre még nem aludt. A lefektetése is külön szertartás lett. Először hagyni kellett, hogy „kirepülje, ami benne van”. Vagyis eleget tegyen a nap közben felgyülemlett repülési ösztönének. Aztán leszedni valahonnét, többnyire a „képéről”; utána kézbe venni, tenyérben elpihentetni. Pár perc múlva már hagyta, hogy az ember fölébe tegye a kezét – ezt a madarak csak akkor tűrik, mondta Apa, aki meglepő madártani ismeretekkel vonult fel, ha elbágyadnak –, és a szemét is hunyogatni kezdte. De akkor az alvás még messze volt. Ha be akartuk csusszantani a kis bélelt dobozba, abban meg a kosár fenekére – a rudat mindig kihúztuk ilyenkor már a kosár rácsozatából, nehogy a madár éjszaka, felriadva, megüsse benne magát esetleg –, szóval ha be akartuk helyezni a dobozába, kiugrott. És mint egy szirti sas, büszkén megállt a doboz peremén. Apa ki is talált valami sasmadaras dalt; azt énekelte neki. Hátha attól elnyugszik. Volt, amikor valóban elnyugodott tőle.

Volt, amikor nem.

Nála a dolgok folyton változtak. Biztos csak az volt, hogy mindhármunkkal szívélyes baráti viszonyban él. Apa írógépére akkor is rászállt, ha Apa dolgozott éppen. Sőt, odaröppent magára a papírra! Mert a betűket nagyon megszerette. Egy újság, jól kiterítve: az volt neki a legszebb füves rét! Lapult rajta, bújt alája; de az én rajzaimon is el-elfoglalta a helyét. Olyankor a rajzra külön kis karikát firkantottam: Itt ült Jonatánka! A Mezőny minden tagjáról készült ilyen képmás. De Anyát is le kellett rajzolnom, ahogy Jonatánka a fején ül. Valahogy Anyának ült a legszívesebben a fejére. Ült ott, és nézegetett ki az ablakon.

Remekül tornászott a függönyeinken. A függöny azért volt fontos, hogy az ablaküvegnek ne repüljön. A madár azt hiszi, azonnal ott folytatódik a világ; és csúnyán beveri magát, megüti a bögyét, és elpusztul. Egyébként is minden nap újabb rettegést hozott. Apával szinte másodpercre figyeltük, mi van. És ilyenkor aztán mindig van valami.

Persze az aggodalmunk nem volt túlzás. Anya is óránként hazatelefonált, ha tudott.

Apa és Anya összezörrenésének akkor este nemcsak a szabadság volt a lényege. Apa, aki gyaníthatta, hogy áthallatszott hozzám úgy ez meg az, másnap elővett. Elmondta, félre ne értsek valamit: Anya nem azért próbálna engem „valami gyakorlati dologra szorítani”, mintha például a Hivatalát szeretné, meg ilyesmi. Anya szereti, amit csinál, de nem egy „hivatalt” szeret, és főleg nincs megelégedve azzal, ahogy az emberek az úgynevezett hivatali életet élik. Nem Anya stílusa. Anya az ügyeket szereti, az eredményeket; és valami módon Jonatán Amadét az én eredményemnek tekinti; jó ügynek.

Ahogy ez most így az eszembe jut, arra gondolok; vajon Anya tudna-e segíteni a jelenlegi ügyemben, ma, 1978 márciusának végén?

1978 márciusának vége… Itt hosszú szünet következett a leírásban. És sok minden történt. Majd, ha ott tartunk, elmondjuk – így fogalmazna talán egy író. Vagy másképp.

Most 1978 májusa van. És megint minden összekuszálódott. Nem elég az, hogy egyszer már tavaly augusztusban, míg a Szigeten „tollasoztam” Horpazárral, hogy mentsem a menthetőt, nem elég, hogy ezalatt – míg azért mégiscsak jókat fürödtem, mászkáltam, egyáltalán, Apa is remek időt fogott ki, és Anya örült az eredménynek –, hogy tehát közben odahaza valami jóvátehetetlen dolog történt, nem, ez mind nem elég, most akkor még én is… majdnem…

Anya módszeréhez kell folyamodnom. Mindjárt megmutatom, mi ez a módszer.

Akkor – mert most visszatérek 1977 júniusába – egy este azt mondta Apának és nekem, hogy most jó lenne, ha „komolyan leülnénk”. Apa oldalt billentette a fejét, és a szeme úgy villant egyet, mókásan, hogy „ejha, őszinte elismerésem”; és akkor jöttem rá, hogy Irsa ezt a biccentést-miccentést Apától vette.

Hogy Irsa… és Apa…

Így írná ezt valami író, hogy feszültséget teremtsen. És az Olvasó azt higgye, hogy…

Megnyugtatok mindenkit, ilyesmiről szó sincs. Irsa külföldön született, ahol a papája akkor valami tudományos mit-tudom-én-min dolgozott. Ezzel kapcsolatban csak annyit inkább, hogy egyszer megkérdeztem Apát, ki a nagyobb menő, ő-e vagy Irsa papája, és erre tényleg dühös lett.

Ritkán kérdezek ostobaságokat. Hallgatok inkább, és – efféléket gondolok.

Ostobaságokat, úgy értem. Anya nem lenne megelégedve, ahogy a Koponyámban A Hivatal Életét Élem!

Anya egészen gyakorlatias dologgal jött. Egy papírlappal. Nem az a híres Lista volt ez, amelyen Anya minden nyaralás előtt összeírta a „vinnivalókat”. Nem. Ez egy időrendi táblázat volt.

Gyorsan hozzáteszem: Anya egyáltalán nem hivatalnokkülsejű, hanem… Hát nem is tudom. Nekem nagyon tetszik, és kész. Irsa mamája például nem annyira. Ezt egy író megint olyan ravaszul szúrná be ide; hogy később, amikor az Irsa-házban gyanúsra fordulnak az események, mindenki Irsa mamájára gondoljon: hogy „ő a gyilkos”!

Erről szó sincs. Bár ezt nem tudom olyan meggyőződéssel állítani. Nem voltam ott. Kelcén nyaraltam, csodás Szigetünkön. És, bár ez nem tartozik ide, Horpazár felszerelésével még könnyűbúvárkodtam is.

Egyáltalán: amit én itt leírok, az nem a teljes igazság. Megint a detektívregények jutottak eszembe. Azért mondom ezt. Nem írok le például olyan dolgokat, amiket Apa bevesz a könyveibe. Jonatán Amadé repüléseiről, arról, ahogy elkezdett végre magvakat enni, ahogy Anya gyönyörűséges fűcsomókat hordott neki haza a kalitkája tetejére… ó, persze, mert azt se mondtam el még, hogy Apa egy szép nap elvonult hazulról! Így, ahogy mondom, egy délelőtt. Elvonult, mert aztán hazafelé is vonult. Egy szép fakalitkával a kezében. Jókora kalitkával: 60 × 40 × 30-assal; ha van ilyen méret pont. Szóval effélével. És egy ekkora kalitka egy verébnek: pompás. Jonatánka most már nem a kosárban lakott többé, hanem a Kaliban. A Kali gyakran állt ott Apa dolgozószobájának és Anya konyhájának ajtaja mellett. Apa dolgozott, Anya fűszerezett – szombat délben, vasárnap délelőtt –, és Jonatánka a Kali rúdján aludt. Vagy mászkált a Kali alján, ette a magvakat. Fente a csőrét a Kövön. Ilyesmiket művelt. A Szigetről, gondoltam, hozok neki tengeri kavicsokat.

Igen, hoztam, méghozzá nem is csak neki, hanem… Aztán minden másképp lett.

Nem, nem írok le mindent. A teljes igazságot. Azt én csak keresem.

Itt, ezzel. Amit írok, azzal.

Azt írom le, amiből legalább kiderül: hogyan kerestem egyszer – hogyan keresem ebben a pillanatban – a teljes igazságot.

Kisbetűkkel írom ezt a kifejezést. Anyától meg kellene kérdezni, hogy ez csak olyan kifejezés-e.

De Apától egyszer megkérdeztem: ne legyek-e nyomozó? Mint a Maigret felügyelőben a Lucas. Nekem ő tetszett. A Lüká, így ejtik, azt mondta Anya. Meg hát a filmben is így mondták. Irsa mamája németes műveltségű, mondja Anya, ő azért ejti Lukasznak. Nem mintha nem tudná, hogyan kellene helyesen ejteni.

Akkor meg miért? – kérdeztem Apát. Apa nevetett. Ezeket a dolgokat kellene mind kinyomozni. Ezeket a dolgokat?

Apa úgy nézett rám, mint a… A Mezőny miatt nem akarom leírni még ezt a szót se.

Szóval engem az izgat, mondtam Apának, hogy ha valami nyilvánvalóan nem úgy van, akkor az emberek miért csinálnak mégis úgy, mintha úgy lenne.

Apa ekkor mondta nekem a szóismétlést. Túl sok a mondatodban az „úgy”. Tehát a kérdéseddel valami baj van.

Mégis. Valami úgy van, ahogy van. Például ami augusztusban történt. Mindjárt rátérek. Scsescsemov Frigyes színre lép, ez lesz a fejezet címe. Ami persze csak Apánál lenne fejezetcím. Mert én nem törekszem ilyesmire sem, hogy jó fejezetcímeim legyenek és így tovább. Amit eddig restelltem elmondani: nem várom meg, hogy öreg grafikus legyek, és ifjúkori zsengeként kiadják ezt itt. Hanem odaadom Apának. Tessék, látod, mégis érdemes nyomozni. Nem derül ki semmi, de valahová eljutunk azért.

Hát szóval nem mondok el mindent, ezt Apára bízom. Ha netalán érdekli őt az anyag. Felügyelő úr, mondom majd neki, tessék, ez minden.

Vagy azt mondom: Főnök…! Olyan hangon, mint a Lüka.

Lüká, javítana Anya. Olyan kis csapott á-val a végén. Anya akár nyelvtanárnő is lehetne valami filmben.

Izgi filmben. Apa beleszeretne, kész röhej. Zavarban vagyok. Szerencsére a Mezőny tiltakozása lecsillapít.

Nem mondom el a következőket:

– és mindjárt visszatérek Anya módszerére, meg hogy mi volt azon a papírlapon, és mi volt az a Nagy Kérdés, amit Anya vetett föl elsőnek, és milyen volt Apa, amikor azt mondta, hogy „Az értekezletet megnyitom”, kérem… és itt Anya nevét mondta, csak úgy, hogy: Kartársnő, számoljon be legújabb verébnevelési eredményeiről; holott Apa tudhatta, hogy az Utazásunkról lesz szó, és mégis fején találta a szöget, mert Jonatán Amadékáról volt szó, olyasmiről, amire én már gondoltam, csak nem mertem szólni, hát Anya előhozta a dolgot –

szóval erről mindjárt szó lesz, de addig gyorsan, hogy mit nem mondok el:

azt, hogy Saját Madarunknak tekintettük a verébkét, mind a hárman, és Irsáról közben teljesen megfeledkeztem, és nem mondom el, mit gondoltam, amikor küldött egy képeslapot a Táborból, és a menők nevei mind ott voltak; széttéptem a lapot, hogy a Mezőny meg ne lássa, és nem tudtam, mi lesz; és ezt éreztem, hogy ezt a sok bajt mind én hoztam haza, Jonatán Amadéval, pedig ha a Főnökkel megtárgyalom, hát két perc alatt ott a válasz, hogy hülye vagy, Lüká – Apa nem tudja, hogy a nevem Vrabác, igaz, a Lükát se tudja –, Irsa csak felvág, és Irsa nem azért ment az Állatorvosi STC-be, mert állatorvos akar lenni, gondold meg, Lüká, azt azért Irsa papája mindig el tudja… Nem, nem, hagyjuk ezt, Főnök, hogy az hogyan lesz, tegyük fel, hogy Irsa a legrátermettebb jelentkező, teljes pontszám, minden, nem kell a papája részéről semmi támogatás. Főnök, ezt én is tudom, mondanám. Az első pillanattól tudtam. Irsa bolondul a tollasért, és ki akarta próbálni, milyen a klubélet, de egyet mondok én neked, Apa: hamarább hazajön ő, mint a táborozás vége, értesz engem? Hazahívja a Mezőny. Most írnak egy Fogalmazványt-Körömözvényt Kolinék, eukaliptuszlevélre.

Mi Irsával a koalák kedvenc táplálékát, az eukaliptuszt csak eukaktusznak hívjuk, de Apának nem mondhatok ilyet, mert azt hiszi még, hogy a kaktuszaival van valami.

Mindenkivel annyira kell vigyázni! De hát lehet eléggé?

Nem, Főnök, engem az bánt, hogy a következőket érzem:

egy:

nem érdekel, hogy Irsa, mondjuk így, füllentett… mellébeszélt;

kettő:

attól se lesz sápadtabb az arcom, hogy ott van a menők között;

három:

ami engem bánt, az a következő. Hogy minél hosszabb ideje hagyom ki az edzést, annál fantasztikusabb formában érzem magam, úgy érzem, egyszerűen lemosnám a pályáról Irsát, érted, Apa? Úgy érzem, mintha eddig, a Tornáink kedvéért, a Mezőny kiegyensúlyozottságának érdekében állandóan kíméltem volna őt, visszafogtam volna magam, de most… ha megjön a táborból… játszmát alig nyer majd ellenem… Mit jelent ez az érzés, Apa?

Valami elromlott köztetek? – kérdezte Apa, és közben Jonatán Amadét simogatta. Jonatán Amadé épp az imént jött ki a kalitkából. Apának eléggé kis keze van, jól befér az ujja a kalitka rácsai között, és a madár rátelepszik, azzal a vékony kis gyufalábával, és Apa pattint a körmével, persze a kinti kezével, és akkor Jonatánka leszökken a kalitka alját borító homokba, magvak közé, és jön ki az ajtaján. Megáll a „küszöbön”, szétnéz, rászáll Apa vállára. Vagy Anyáéra, vagy az enyémre. Jonatánka „igazságos”, nem erről van szó. Ő a „teljes igazság”, hát persze. És állandóan kockáztat. Átrepül az összes lehetetlen helyen. A lámpa és Apa feje között, a billentyűk közelében suhan el. Az ajtók nyitása-csukása bármely pillanatban megölheti. Ő annyira társas lény, Jonatán Amadé, egy ilyen kis veréb annyira ragaszkodó, hogy minden veszélybe belemászik. Bízna magában? Bennünk? Nem, hát ha van teljes igazság, Jonatán Amadé: az. És egyszer…

Itt térek rá mindjárt Anya papírjára.

Apának a következőket nem mondhattam:

egy:

Irsa dolga egyáltalán nem izgat; engem az bánt, hogy mintha én magam változtam volna meg; arra készülök, hogy a Szigeten a Legnagyszerűbb Tollasbajnokságot bonyolítsam le Irsával, s elsősorban a Te kedvedért, elsősorban a Mezőny kedvéért, hogy Te egy jó könyvben megörökítsd őket… és akkor mi van? Hirtelen azon kapom magam, hogy győzni akarok … én akarok győzni… nem az érdekel már, hogy a Mezőny izgalmasan küzdjön… nem! Viszont ahogy elnézem őket, itt, az ágyon, a faliszőnyeg alatt ücsörögve, valahogy megint helyrebillen a világ, megint ők a fontosak, mert nélkülem és Irsa nélkül ők… Nem tudom, érted-e, Apa; de hát ez is hülye kérdés, hogyne értenéd, írtál is erről. Akkor tehát:

kettő:

a következőkről van szó:

Velem van a baj. Velem van a baj. Az első napokban, amikor nem voltatok itthon, Irsa azt állítja, rohadtul viselkedett. Holott Irsa egyáltalán nem viselkedett rohadtul ahhoz képest, amilyen én voltam. Csak én uralkodtam magamon. Először kívántam Irsát a fenébe. Szerettem volna egyedül maradni a madarammal, amelyet… akit… megmenteni se tudtam volna. Mégis. Irsa meg te, igen, ti, és Anya, ti mindnyájan sokkal többet értetek a madárhoz… szóval nagyobb a hozzáértésetek… de Jonatán Amadét mégiscsak én találtam. A teljes igazság az volt, hogy abban a parkban észre kellett venni a plakátot, észre kellett venni, hogy zörög, bár nem fúj a szél, van is egy ilyen mondás a harasztról: nem zörög, ha nem fújja a szél… az a plakát zörgött… és aznap hajnalban, vagy előző nap még, egy kismadár elindult, nem azért, hogy találkozzon velem, nem azért, hanem talán éhes volt, talán túlbecsülte az erejét, talán valami más történt, a lényeg az, hogy lejött, és én találkoztam vele. Most meg mi van. Hajnalban felkel Anya, dajkálja, reszeli neki a répát, a sajtot, főzi és reszeli a tojást, odamorzsol a tányérjára egy kis száraz zsemlét. Beadja neked a tányért, aztán a madárka rárepül a tányérra, én meg ujjonghatok. Ahogy a kezedből eszi, amit Anya készített neki. A madárka szereti a zajt. Van az a lemezed, ugye, az a párizsi utcazaj vagy micsoda, elektronikus keverék, hát ha azt feltesszük, végigcsipogja, visszafogott hangon, mintha fönt lenne valami fán. A Te írógéped, Apa, ilyenféle hangot ad. Nem vicc, hogy a madár állandóan rajtad lóg. Akkor késő délután hazajön a Hivatalból, szép eredményekkel, de fáradtan, Anya; és te örülsz, hogy eljátszhat a madárral. A kalitkáért Te mentél, a homokot és a magvakat Anya veszi, a reggelit Anya készíti, Jonatán Amadé egész nap körülötted lóg, este Anya fekteti le, és akkor megfogod szépen a kezem, és beviszel a kalitkához, hadd lássam, milyen szépen alszik. Hát talán ezért érzem, hogy legyőzném Irsát, ha megmérkőzhetnék vele, holott ez egyáltalán nem biztos, és főleg nem erről volt szó. A Torna nem ilyen célkitűzéssel indult, hanem…

Itt elakadt volna a szavam. Még szerencse, hogy a mondókámba bele se kezdtem.

Ilyen mondókákba azért nem tanácsos belekezdeni, mert… De mondok előbb még valamit.

Hogy azt is odavágtam volna a Felügyelőnek: hogy hát miért választottam akkor magamnak én a Vrabác nevet? Miért jutott eszembe nekem ez, egyáltalán, már két éve?

Mert ha ezt mondanám, Apa azt felelné, fejbiccentve és „Ejha!” kíséretében: fogalma sincs, hogy engem Vrabácnak hívnak, ezt nem is említettem. Továbbá: attól kezdve a legkínosabb udvariassággal ügyelne mindenki, hogy Jonatán Amadéval csak én foglalkozhassam. Holott Jonatánka amúgy is foglalkozik velem; tiszta őrültség volt, amit összehordtam… amit összehordtam volna Apának, ha valóban elmondom neki az iméntieket.

ltt is csak azért mondom el, hogy mások okuljanak belőle. A madár aligha vonzódik személyesen; vagyis, azt hiszem, a környezetéből mindenki jelent neki valamit. Az ilyen kis madárral ez így van. Inkább azért restelkedhetem, hogy a falakon lógó mázolmányaim most már sosem kerülnek le a pincébe, mert Jonatánka rajong értük… mármint a kereteikért.

Ez mindig nehéz kérdés volt, úgy értem, egy ideje, Anyával. Ő akasztgatta ki a mázolmányokat. Ő vitte keretezőhöz a lapjaimat. És ő szerette volna, ha szakközépiskolába megyek.

Ki érti mindezt?

Pedig nem ellenem csinálta, dehogy. Hanem akkor talán azt is el kell hinnem, hogy mások szintén véletlenül csinálnak mindenféle olyan…

Hát szóval: ami ellenük szól, olyat. Ami ellenük szól, mert mintha ellenem irányulna.

Nem lenne teljes igazság?

Azt akartam mondani az előbb: azért nem tanácsos belekezdeni az ilyen mondókákba, mert az embert általában Ilyenkor Szokta Megszégyeníteni Aztán Az Események Alakulása.

Nézem, miféle rövidítés lenne ebből. A rövidítésekbe kell néhány magánhangzó. Ez azonban – ISZMAAEA – sok a jóból.

Vagyis ha az ember nagyon beolvas, utána derül ki mindig, hogy… minden épp ellenkezőleg van. Ami megint csak sok a jóból.

Ahogy „nekem” akkor Irsa, hirtelen, valóban jóval a Tábor zárása előtt, visszatért az állatorvosiaktól, és kiderült, hogy valóban csak a klublégkör vonzotta, de a mi Tornáink jelentik az Egyetlen Igazit, és újra edzésbe álltunk; tehettem ezt annál is inkább, mert Apa remekül elvolt napközben a madárral, aki tündökletesen napozott a kalitkájában, és gyönyörű volt a tollazata.

És az is végleges volt már, hogy négyesben megyünk, jön Irsa; Apa megvette a jegyeket; Anya elkezdte a konzervvásárlást, vadászott paprikás szalámira. Amit mostanában szintén egész jól kapni; de a Szigeten sokat ér. És Irsáék nem lehettek nagyon felvágósak, mert az én legeslegjobb barátom részéről is komoly, értő bólogatás volt a válasz.

És játszottuk edzőmérkőzéseinket, egyenlő erők küzdelme folyt továbbra is; és nem kérdeztük magunkban, nem kérdeztük még ott sem, mi az „igazság”, ki fogja vissza magát netán… Játszottunk. Nem faggattam Irsát, milyen volt a Tábor; később aztán hallottam valakitől, hogy Irsa remekül játszott, egyenlő ellenfele volt a nála két-három évvel idősebbeknek, és csak a felnőttek mehettek biztosra ellene. Miért nem maradt akkor mégse? Akkor, július legelején, megvallom, azt hittem: jól leégett. És az hozta vissza. Tulajdonképpen büszke lehettem. Mert ha Irsa ilyen jól bevált „az igaziak” közt, én sem vallottam volna szégyent. Csakhogy engem, és ez volt a legnagyobb baj, amióta Jonatán Amadé feltűnt a láthatáron, nem érdekelt igazán a tollaslabda. Úgy éreztem, becsapom Irsát. Csak a Mezőnyt szerettem minden eddiginél jobban. Mert úgy éreztem, Kolinék erre épp most – nagyon rászorulnak.

Majd lesz valahogy, gondoltam.

És ahogy ez lenni szokott, lett is.

Mert akkor, július nyolcadikán találtam, anélkül hogy kerestem volna, Scsescsemov Frigyest.

De itt még gyorsan, a teljesség kedvéért, Anya papírjáról. Időrendi táblázat volt. Még júniusban készült.

Egy szép júniusi estén, miután Anyáék lefektették Jonatánkát, hármasban összeültünk az ebédlőasztal körül.

Irsával rendben vagytok, ugye? – kérdezte Anya; tényleg, mintha a Hivatalban lenne, valami fontos tárgyaláson.

Azért kellett ezt tudnia, mert akkor még ott tartottunk csak, hogy „Apa megy a jegyekért”.

Az ilyesmikért mindig Apa ment, mert ő délelőtt is mehetett. Amikor mégse mehet mindenki; és már akkor is nagy sorok állnak.

Én azonban arra gondoltam, hogy alig pár hete ennél az asztalnál kettesben üldögéltem egy kis madárral. Néma csend volt akkor a lakásban, csukva minden ablak, és a fülledt melegben olyan élethalálfontosnak érződött… az egész. Vajon félt-e a jelenlévők közül bárki is úgy, mint én? Féltette-e a madarunkat olyan tehetetlenül, mint én abban a zümmögő, forró csendben?

Javíthatatlan versengő lennék? Ezt gondoltam.

Irsával akkor már bőven rendben volt minden. Újra edzettünk; legeslegjobb barátom néha meglátogatta Amadét – ő főleg ezen a néven emlegette –, Kolinék visszaköltöztek hozzájuk, Anya megköszönte Irsa mamájának, hogy olyan kedvesek voltak velem, és a két család között megszilárdult a kapcsolat.

Ez volt.

Hát akkor, mondta Anya, kérdeznék én valami fontosat.

És a táblázatára bökött.

Június hetedikén hoztuk – így mondta – haza, ugye, a madárkát. Most van… Mondta a dátumot; már nem tudom. És hátravan a nyárból még jó… egy hónap. Itt északon. Így mondta; mert a Szigeten október végéig nyár volt. Augusztus még túlságosan korai is volt, túlságosan meleg idő. De hát miattam nem mehettek később, ez is igaz.

Rengeteg veszélyen estünk túl, folytatta Anya. Nem akarom részletezni. Apa írógépe, amely akkor volt a leggyilkosabb szerszám, ha Apának jól ment valami munka, bármikor megölhette volna Jonatánkát. A villanygép hirtelen kocsimanővereit nem vehette számításba még egy nagy térintelligenciájú veréb sem.

Mert, hadd mondjam el, szakkönyveket is olvastunk már. Így derült ki, hogy a veréb rendkívül szociális lény, roppant térintelligenciája van, és még sok más.

És ami könyvek nélkül is kiderült: hogy igen kedves kis pofácskája, szép fényes szeme, forró talpa, hihetetlenül mutatós repülése, elfogadható éneke stb. stb. van.

Anya, amikor ezt az „elfogadhatót” mondtam, tiltakozott. Gyönyörű éneke van, mondta Anya.

Egyébként igaza volt. Anya azt is mondta még, hogy neki nem kellene „holmi” hivatásos énekesmadár, neki többet ér, hogy egy ilyen kis lény szabadon jár-kel az egész lakásban, repül és a többi. Anya is mindig ugyanazt mondta.

Még ezt is meg kell említenem: pár hét múlva a kalitka Jonatánkának amolyan menedékhelye, barlangja, önkéntes várkastélya lett. Egyáltalán nem kellett benne laknia, csak éjjel. Nappal a kalitkaajtók nyitva voltak, ő meg ki-be járt. Sőt, néha hintázott is az ajtókon, meg mindenfélét művelt. Erről majd Apa ír, nem az én dolgom. Sajnos.

Néhány rajzzal vigasztalódom itt.

Ahogy iszik – feltartja a fejét, mintha a napot imádná. Ahogy megáll a küszöbön. Ahogy a kalitka tetejéről lehajol, és felhúz egy salátát. Pedig fönt is vannak szép levelek.

Mert akkorra már salátát is evett.

Tehát mi legyen? – kérdezte Anya.

Egyelőre nagy csend lett.

Ismertetem a tudnivalókat, vette át a szót Apa. Beszéltem azzal a te kedves barátoddal ott a Madártani Intézetben. Apa felém biccentett.

És következett pár jól ismert dolog. Tudtuk mindnyájan. Hogy ha a kis madarakat megkérdezhetnénk, azt mondanák: maradnak a biztonságos környezetben, lemondanak inkább a kinti nagy repülésekről, mert itt megvan a táplálék, a meleg, a védelem és a többi. Hogy a kinti nagy repülések mindig célrepülések, a madárnak azért kell ide-oda szállnia, hogy a táplálékát megkeresse, és így is örökké éhes marad, trarááá! Ez mi volt? – kérdezte Anya.

Ez Irsa, mondtam. És valahogy örültem, amikor a csengő is megharsant.

Irsa, madárügyben, beletartozott a családi tanácsba.

Annál inkább bosszantott, amikor épp csak a fejét dugta be, és közölte, hogy húsz perc múlva edzés a Vár oldalában.

Be se jött.

Pedig talán ha akkor ő is ott van…

Nem is tudom. Az biztos, hogy nem kellett volna Apának még egyszer jegyügyben szaladgálnia. Július közepén. Hogy Irsa jegyeit visszaváltsa.

Helyes, Filckukkékkal együtt ott leszek, mondtam. Visszatértem a családi tanácsba.

Anya épp ott tartott, hogy június: szép, július: szép… De gondoltunk-e arra, mi lesz Jonatán Amadéval augusztusban?

Döbbent csend következett. Erre csakugyan nem gondoltunk. Vagy nem akartunk gondolni eddig.

A madárkereskedők azt mondják, folytatta Anya, hogy a kis madarakat bátran ott lehet hagyni, akár négy hétre is, kellő mennyiségű maggal, vízzel és így tovább. Valakit meg lehet kérni, hogy kétnaponként nézzen rá… de hát…

Anya itt megállt.

Apával ők már beszélhettek erről korábban is, mert most mindketten kérdőn néztek rám.

Mit mondhattam volna.

Abban megállapodtunk, hogy a madárkát a legalkalmasabb helyen, az Állatkertben engedhetjük el. Ez volt Apa és Anya véleménye; a szaktudás a Madártani Intézetből „származott”. Apa nagyon aktív lett verébügyben. Becsültem érte.

Előszedett most egy könyvet is. Dedikált példány volt. Tehát bent járt a Madártaniban! Ejha! – próbáltam biccenteni én is.

A legboldogabb madarak az állatkerti szabad verebek, rigók és gerlék. Csurran-csöppen mindig valami a látogatóktól, ráadásul a ketrecek környékén és egyebütt is a legváltozatosabb menük közt válogathatnak. Ez volt a könyvben.

Mi a következőket gondoltuk:

egy:

most még el lehet engedni, mert nem szokott el túlságosan a természeti környezettől, odakint szép idő van, nem hidegek az éjszakák és így tovább; sőt, egész júliusban bármikor elengedhetjük, mert a körülmények megfelelők, a baj csak az, hogy minden héttel egyre jobban hozzászokik az emberi környezethez, nehezebben alkalmazkodik a durvább életfeltételekhez, kivész belőle a kinti vagányság és így tovább; te el tudod képzelni, mondta Anya, hogy Jonatánka ott ügyeskedik holmi hulladékok körül, ott ugrál a járdaszegélyen, mikor itt már…?

Nem, ezt nehéz volt elképzelni.

kettő:

megtartjuk, de akkor mi lesz vele augusztusban? Jonatánka, mondta Apa, társas lény. Hozzászokott, hogy mindig van vele valaki. Nem akarja kiengedni az embert az ajtón, ha átmégy egyik szobából a másikba, utánad megy és így tovább. Akkor tehát? Nem hagyhatjuk itt egy üres lakásban, még ha akad is valaki, aki „néz rá”.

Nem hagyhatjuk itt, gondoltam én is.

Egyébként nem szóltam hozzá a kérdéshez. Hagytam, hogy Anyáék végigbillentyűzzék az egész családot, az ismerősöket, a házbelieket – tudtam én, hogy mindenki alkalmatlannak minősül erre a feladatra.

A helyzet korántsem volt mulatságos.

Mert Apa azt kérdezte, hogy miért vigyorgok.

Az iméntieken vigyorogtam.

Akkor mondj te valamit! – szólított fel Anya. Nincs-e valami menhely? – kérdeztem. Menhely, ők már érdeklődtek, csak kutyáknak és macskáknak van.

Nézd, mondta Anya, madarat sokan tartanak. De nem így, ahogy mi Jonatán Amadét. Ez teljes embert kíván. Hiszen Apa itt van vele egész… igen, Apával ketten itt vagytok vele egész nap, ő szabadon repülhet, megszokta pár hét alatt, nem lehetne visszazárni kalitkába, az meg egyszerűen lehetetlenség, hogy kiadjuk kosztosnak, és ott…

És így tovább; nem jutottunk gyakorlatilag semmire.

Elutazni pedig el kell, mondta Anya. Apának is pihenésre van szüksége. Mindannyiunknak. Már csak Jonatánka miatt is.

Jonatánka miatt naponta hajnali négykor keltünk, este nyolcig talpon voltunk, és azután is jött még egy s más, aludtunk vagy napi öt órát, átlagban.

Itt tartottunk: hogy el kell menni nyaralni.

Jól éreztem én, hogy valami nagyon megváltozott. És mégis, abban a pillanatban ott csak azt szerettem volna, ha Jonatánka is köztünk ül, vagyis áll, azokon a fogpiszkálóvékony, nagy talpú veréblábain. És azt szerettem volna – ahogy az alkalmi füzetekbe is írtam –, ha a verébkor legvégső határáig él. Itt, velünk.

Elkértem a Felügyelő gépét. Május van, süt a nap, nemsokára kimegyek a piacra, a Kaktuszoshoz. A Feli Kaktuszosához. Meg akarom lepni Apát egy tál neo-ez-meg-azzal. Anya már teljesen beletörődött a kaktuszokba, sőt! Ha virágoznak, ő örül a legjobban. Csak sose tudom, kicsoda egy ilyen Kaktusz, ezt mondja Anya. Ez neki a baja a kaktuszokkal. Mi Apával nem vagyunk ilyen kíváncsiak. Holott mi ketten, azt hiszem, valóban mindketten: igen, mi „nyomozunk” bizonyos Ügyben…

Ezért kértem el a gépét. Csak velem az a baj, hogy semmit se bírok viszonzatlan hagyni. Süt a nap, május van, remek az idő, mintha túl lennénk bizonyos viszontagságokon, hát ezt „kinek” viszonozhatom? A szép időt? Egyéb fontos dolgokat? Mégis ha én kölcsönkérek valakitől egy írógépet, legyen az a saját Felügyelőm, vagyis Apám, viszonzáson töröm a fejem. Ezért megyek ki apai Kaktuszosomhoz a piacra.

Mert a kaktuszok valahogy rám szálltak. Apa tavaly vágott bele a dologba, de akkor jött Jonatán Amadé és Scsescsemov Frigyes, és Apát teljesen megbolondították. Valami regényt is írt róluk; úgy, ahogy a dolgok történtek, úgy írta le, még én sem láttam, Apa azt mondja, meg fog jelenni, addig meg minek zavarna meg vele. Apa azt hiszi, hogy én komoly írói terveket forgatok a fejemben? Sajnos, Apa téved. Viszont a kaktuszokat nem egészen neki hozom. Tavaly nyár óta a kaktuszok gondozása, mondom, rám szállt. És igyekszem eleget tenni a feladatnak. Vigyázni csak arra kell, hogy… Hát az ablaknyitásra kell vigyázni. De majd ezt elmondom mindjárt. Érdekelni pedig az érdekelne, hogyan állt át Apa kaktuszokról olyan habkönnyen a madarakra. Csak éppenséggel ezt így sosem kérdezhetem meg tőle. Senkitől sem kérdezhetek meg soha semmit úgy, ahogy a válasz aztán érdekelne?

Irsától is szívesen hallanék egyszer végre részletesebb válaszokat. Mert ha jó arcot vágok is, ha nem tudok is olyan kacsintósan nézni, mint némelyek, azt azért megjegyzem, hogy mi volt, hogyan volt. A zöldikéről se hallottam sokat; az edzőtáborról sem; és aztán arról a bizonyos augusztusi napról…

De még július van, edzés. A Vár oldalában. Ez nem az a Fa, amely a Horpazárnak küldött lapon egy nagy kérdőjel társaságában látható. Dehogy az. Csak úgy, egy fa. Fönnakad a tollas. Leverjük. Mert ez nem az a Fa, amelyiken – Svirčén – végképp, örökre fönnakadt a tollasom, és nem is nagyon bántam. Mintha jelképesen hagytam volna ott. Augusztusban.

Horpazárnak akarok írni Apa gépén. Levelet. De csak úgy. Szeretnék én is mindent „csak úgy” csinálni. Mint a madarak. Rájöttem, hogy – egyelőre – ez a lényeg. Úgyse küldöm el azt a levelet Horpazárnak. Vagy ki tudja. Ha el akarnám küldeni, mindent úgy kellene megírnom, hogy Horpazár értse is, pontosan. Mármost miért akarok levelet írni neki? Azért, mert írni akarom ezt az igazságkereső micsodát, de így már, érzem, nem megy. Semmi haszna. Anyai örökség? Nem hiszem. Verébtulajdonság? Jó lenne, Vrabác, mondom magamnak. Hogy írni is csak úgy tudj, ha valakinek írsz.

Még ha nem küldöd is el aztán a levelet.

A verebek egyszerűbbek; könnyű nekik. Könnyű-e? Hagyjuk ezt. Azért akarok Apa gépén írni, hogy a madár az én vállamra is rászálljon? Talán. És hagyjuk a titokzatoskodást. Mondjuk ki végre, melyik madár. Jonatán Amadé vagy Scsescsemov Frigyes. Melyikük maradt meg? Jó kérdés. Ha ez könyv lenne, most nagy hibát követnék el. Az Olvasó fütyül egyelőre Scs. Frigyesre! Azt se tudja, mi fán termett… azaz bújt ki a tojásból. Bár szerintem egy templomtoronyban is születhetett. Anyával most egyre többet sétálunk, mert Anya szeretné, ha kerítenék egy újabb, egy „1978 tavaszi” verébfiókát. Teljesen beperdültek verébügyben. Mint egy plakát a parkban, úgy. Csak belőlük nem lehet kismadarat előbűvészkedni. Még nekem sem.

Filckukk figyelmeztet, hogy csapongok. Igen, kedves Horpazár, írom mindjárt, hosszú levelet írok neked, hogy hosszan velem legyen egy madár. És inkább Apát küldöm le a Kaktuszoshoz. Menjen, felügyelői feladat. A Kaktuszos azt hiszi, magának vásárol, holott nekem; én meg azért vagyok itthon, hogy végre együtt legyek a madárral. Jogom van hozzá; majdnem megöltem.

De nem rohanok előre az áprilisi eseményekig. Maradjunk a tavalyi nyárnál.

Edzés. Fennakad a fán a tollas. Foma és Filckukk edz. Edzeni mindig azonos betűsök szoktak. Én vagyok Foma, Irsa képviseli Filckukkot. Ez azért van így, hogy „kitapasztaljuk az ellenfél” erejét. Ahogy mondjuk, az olasz labdarúgók szövetségi kapitánya eljön, titokban – ahogy a Mezőny mondja: inkognitóban, vagyis ingben és cognitóban, a cognito az egy kalap, a közelgő világbajnokság országában viselik, és erről a cognitóról az összes televízióriporter meg újságíró „kiszúrja” a titkosan lapuló és a hűvös magyar időjárásban vacogó olasz kapitányt, és tulajdonképpen erről is volt szó! – értesüléseket szerezni jön leendő Ellenfeleik stadionjába. Hát így próbáltuk kiismerni mi is versenyzőinket és egymást.

Készültünk a Szigetre! Július eleje volt. Scsescsemov Frigyes megtalálásának napja.

Még nem tartottunk egészen ott. Még csak az volt, hogy Filckukk bevitt egy pompás poént Fomának, és közelgett az a ponthatár, amikor hosszabb játékot kérhet az, aki a határt eléri – de nem akarok itt senkit se untatni a szabályokkal, A tollaslabdázás könyve a sportboltokban megvásárolható, és itt nem ez a lényeg.

És sütött a finom, délutáni nap.

És egyelőre fogalmunk sem volt odahaza, kire hagyjuk itt Jonatán Amadét, aki tüneményes madár lett. Akit tehát nem eresztünk el.

Aki miatt nem voltam féltékeny többé Apára és Anyára.

S így tovább…

…És akkor!

Filckukk leütése nyomán a labda elkezdett lefelé bucskázni a füves lejtőn. Hamar megállt, de engem elkapott valami megmagyarázhatatlan lendület. Talán örültem a pompás ütésnek, és azt hittem, ha lerohanok a jó tíz méterrel lejjebb elterülő játszótérre, a padokon ülő emberek úgy ujjonganak majd a láttomon, mint a Stadion lelátóján a tömeg.

És Irsa ott vágtatott a nyomomban. Ilyesmit érezhetett ő is. Hiszen olyan mindegy volt, melyikünk ért el szép poént. Azt gondoltuk, minden olyan, mint régen. Olyan volt-e?

Ha Irsa akkor délután, még a június végi Családi Tanács délutánján, nemcsak becsönget, benéz és rohan el, hanem…

Ha bejön, ha beszáll a Tanácsba, ha ott mondja, hogy vállalja Jonatánkát, míg elmegyünk…

Hogyan mondhatott volna ilyet! Apa nem hagyta volna, hogy végigmondja…

Apa már azért is nehéz helyzetben lett volna, mert tudhatta jól, milyen fontos nekem a Tollaslabda Torna! Nem is okvetlenül a tollaslabdázás, hanem a Bajnokság, a Mezőny…

Másrészt Apa tudta jól, hogy Jonatán Amadé nekem, neki és Anyának is roppantul fontos. Tehát elgondolkozott volna az ajánlaton…

Letorkolja Irsát, befogja a szánkat, aztán… véletlenül összetalálkozik Irsa papájával, elmondja neki a hallatlan esetet, közli, hogy nem és nem, a maga részéről ragaszkodik ahhoz, hogy Irsa velünk tartson, és ha Irsa ezek után is kitart az elhatározása mellett, akkor…

Akkor megoldódik Jonatán Amadé augusztusa. Hogy kire maradjon. Valakire, aki:

egy:

tragikus körülmények között elveszített már egy madarat, és tudja, mi az;

kettő:

ért a madarakhoz;

három:

tudja, mit kíván Jonatán Amadé, látta első napjait nálunk, látta azóta is a gyönyörű repüléseit, ismeri a kedveskedését, rajong érte; mert Irsa most már nagy szavak nélkül, de valóban rajongott Jonatánkáért;

négy:

ráér;

öt:

itt van mindjárt egy emelettel lejjebb a házban – és így tovább.

Ha akkor Irsa bejön, és ha akkor ajánlja fel, hogy itthon marad „egy verébke miatt”, lemond a gyönyörű útról, választ és dönt, és ezzel önzetlenül kisegít minket…

Másképp alakult volna-e akkor bármi?

Akkor, a parkba lerohanva – teljesen fölöslegesen, boldogságunkban lerohanva! – nem találtam volna meg Scsescsemov Frigyest a forró zúzalékkövön, ahol a parkban napozók elbeszélése szerint már „órák óta csipogott, hogy valamelyik öreg veréb elvállalja”?

Akkor nem vette volna észre Irsa? Akkor nem kezdtem volna akcióba jómagam? Nem kezdődött volna egy nagy futkosás, melynek a végén Scsescsemov Frigyes, a köpcös, nagy fejű, tepsicsőrű verébfióka nevet kap, és egy zacskóba kerül, majd haza, hozzánk?

Akkor, vagyis ha június végén Irsa lemondja az utat, hogy segítsen rajtunk, nem edzettünk volna? Nem készülünk olyan lelkesen a Szigeti Különtornára? Nincs ez a mámor és mindenféle? Mert azért rohantunk le a játszótérre! Különben a másik irányban mentünk volna haza; és Scsescsemov Frigyes, aki Irsától kapta a nevét, ott marad a forró zúzalékkövön, este bebújik valamelyik bokor tövébe, és hamarosan elpusztul. Megint csak: ha csoda meg nem menti. Ahogy Jonatán Amadé esetében is ezt mondtuk. Mert Scsescsemov sem tudott még enni, nem tudott repülni, és nem bírt megállni se a lábán!

Levelezni könnyebb, mint találkozni, mondta az Egyszeri Fa. Tehát:

Kedves Horpazár – írom ezt 1978 májusának egyik délelőttjén –, Apa, vagyis a Felügyelő, mert ő ügyel a madárra, lement a piacra, salátáért és sóskáért, ez a madárnak lesz, meg retekért és spárgáért – ez nekünk; és a spárga, nem tudom, nálatok délen ugyanígy hívják-e, nem madzagot jelent, hanem irtó finom kaját, én is el tudom készíteni rakottan, prézlivel, és így tovább; tehát Apa lement, meg kaktuszokat is néz, itt a tavasz, ilyenkor, ha nem is nagyon, egy kicsit ellenállhatatlanok a kaktuszok, és Apa szerint nem olyat kell venni, amelyik a kertésznél már virul, hanem amelyik majd nálunk; szóval, ez a madarakkal nem egészen így van, mégis Anyának teljesen igaza van, hogy az igazi madarak ezek a verébfélék, és főleg a verebek, Anya nem nagy madártudós, de már Jonatán Amadé is teljesen levette a lábáról, Scsescsemov Frigyes meg… De erről később. Szóval az emberek örökké azt a sok verebet látják, azt hiszik, a verebek nem érdekesek, sőt irtják is őket, olykor, pedig ez ugyanúgy ronda dolog, mint ha az emberek egymást bántják, de ezt is hagyjuk. Tény, hogy a kelcei piacon árult tarka madarak – emlékszel? –, igen, hát azok nagyon szépek voltak, gyönyörűen énekeltek, de Jonatán Amadé és Scsescsemov Frigyes a mi barátunk lett, és ha visszaemlékszel, mennyire féltettem minden verebet ott Kelcén, Vrboskán és Svirčén, talán az is felrémlik benned – ha úgy volt! –, hogy mosolyogtál magadban, nem értetted; vagy az is lehet, hogy nagyon is értetted, és azóta a belgrádi Karaburma-negyed verebeinek hébe-hóba jó dolga van, mert télen szórtál nekik morzsát, magvakat vagy mit tudom én, mit. Szóval részben a verebekről akarok írni neked, részben meg másról. Nagyon megdöbbentett a képeslap, amelyet ma hozott a posta. Azt írod: letűntem valamiért, talán nagyon elfoglalnak Bizonyos Dolgok? És szinte biztos, hogy miféle dolgokra gondolsz; van egyetlen százaléknyi esély, hogy mégsem, és az nagyon bántana. Vagyis ha úgy éreznéd, hogy a verebek kötnek le, és azért hanyagolom el a barátaimat. Nos, azonnal írok! Bármit mondj, találd akárhogy unalmasnak a levelemet, úgy írom meg, ahogy nemrég már terveztem. Mert írni akartam neked, írni, csak úgy, méghozzá azért, mert most márciusban nekiláttam, hogy tisztázni próbáljak valamit, amit úgysem lehet, és ne sértődj meg, a te segítségedet se akartam kérni, és most sem kérem, csak valahogy úgy volt, hogy írok, mintha neked írnék, mert akkor van egy Ok, de így egyenesen neked írom ezt itt mind, remélem, nem fogod a papírkosárba hajítani. Ami azt illeti, persze nekem a papírkosárról is verebek jutnak eszembe. Hiszen mindkét madarunk, Jonatán Amadé és Scsescsemov Frigyes is papírkosárban kezdte; Jonatánka majdnem egy hétig volt kosárlakó, Scsescsinek hamarabb lett kalitkája. Jonatánka kalitkáját Apa hozta végig a Duna-parton, Frigyesünkét én, és az előbbi egy fa-, a második egy fémkalitka volt, illetve most is az, csak madarunk az már csupán egy van. Őt is majdnem megöltem most körülbelül egy hónapja, teljesen akaratlanul; de nem lett semmi baj, úgy értem, nem halt meg, sőt, a következő percekben már az én vállamon heverte ki az iszonyú sokkot; és most ugyanolyan, mint azelőtt. De nem akarok a saját dolgom elébe vágni. Hogy vagy? Mi jól, Anya majdnem otthagyta a Hivatalt, Apa szerette volna, ha otthagyja, de Anya azt mondja, akkor valami egyébhez kellene kezdenie, és Anya a Hivatalban eléggé Nagy Szakember, és Apa azt mondja, hogy kezdőnek elmenni valahova az őrültség, és Anya is ezt mondja, viszont Apa nagyon szeretné mégis, hát ez eléggé nehéz dolog, és remélem, nem velem függ össze, szóval én rengeteg kiadást jelentek, de ez egy nagy marhaság; ők irtó megharagudnának, hogy ilyeneket irkálok. Most legyen itt egy bekezdés.

Van már egy korábbi levéltöredékem is, majd mindjárt átnézem, az még az áprilisi szerencsétlenség előtt íródott, és kézzel, mit szólsz hozzá, hogy elkértem Apa gépét, ő ennek nagyon örül, azt hiszi, hogy kedvet kapok az íráshoz: látod, ilyen mulatságosak vagyunk mindnyájan; Apa, aki egy profi író, ilyen szamárságokat képes gondolni.

Bár én egy szót sem szólhatok! Senkire! Mert én aztán valóban képtelen dolgokat vagyok képes hinni, és Apa azt mondaná, hogy már ez a mondat is olyan rettenetes, hogy legjobb félbehagyni. Pont.

Én mindenkiről azt hiszem, hogy… Hát nézd, kezdjük pontról pontra. Vagyis:

egy:

rólad azt hittem, hogy semmi kedved levelezni, holott én még be sem bizonyítottam, hogy levelezni kellene velem, vagyis hogy érdemes, ez hülyén hangzik, mégis;

kettő:

Irsáról azt hittem, hogy . . . . . . . . . . . . . . . . . . . – azaz erről majd később, erről akarok írni neked; most csak annyit, hogy erről az én levelemről itt az jut az eszembe: Irsa előhúzott egyszer a zsebéből egy levelet, amit már jó tíz nappal előtte megírt, és átnyújtotta. De úgy, hogy mielőtt átnyújtotta volna, másfél órán át csinálta magának az alibit: ezt úgy értsd, hogy amikor azt mondtam neki, hogy ezt a levelet ő a legutolsó másfél órában is írhatta, pontról pontra kimutatta, hogy nem, és hogyan nem és miért nem; mármost azt mondd meg nekem, ki itt a hibás, Irsa-e, hogy feltételezte rólam ezt a ronda kérdést, és ilyen rondán, számítóan – tréfásan mondom! – csinálta magának az alibit, vagy én vagyok a hibás, hogy ilyeneket egyáltalán feltételezek másokról, vagyis hogy a levelüket például nem akkor írták, amikor mondják, hogy írták;

három:

Apáról és Anyáról azt hittem, hogy . . . . . . . . . – erről nem így akarok írni, hanem inkább a következő pontban:

négy:

amikor Jonatán Amadét találtam, azt hittem, hogy valami végre teljesen az enyém lesz,

de elkezdett bántani a lelkiismeret, hogy valami most teljesen az enyém,

és ezzel a Tollaslabda Bajnokságot kinyírom, a Mezőnyt „megölöm”, mert tudtam jól, hogy Irsa mással már nem tudja életre kelteni őket, hanem aztán mi lett: Apa és Anya nagyszerűen eljátszott Jonatán Amadéval,

Irsa otthon maradt a verebeink miatt, hogy vigyázzon rájuk augusztusban, és aztán az egyikükre vigyázott is végig, több-kevesebb szerencsével, de irtó sok jóindulattal, az biztos,

a másikukat viszont egy augusztusi napon elengedte!

Kedves Horpazár, ez az én Ügyem, ez az utóbbi, és meg fogod látni, hogy miért. Nehéz helyzetben vagyok, mert eddig csak az volt a kérdés: tisztázható-e ez az ügy, az okai meg mindenféle, most azonban – Apa azt mondaná: nagyon egészségesen! – változtatok a dolgon, mert ezentúl az lesz a problémám, hogy meg tudom-e világítani neked, miért Ügy ez az ügy; mert ha csak úgy azt mondom, hogy a legeslegjobb barátom elengedte azt a madarat, amit az utazásunk előestéjén neki ajándékoztam – mondván: hogy elengedem én magam, de ő vállalta, és erre történt az ajándékozás, de ezt majd, mindent, a maga helyén! – hát szóval ha ezt bárkinek elmondom, azt kérdezhetik tőlem: megbolondultam? Miért olyan nagy ügy ez? Hát majd kiderül, mit szólsz hozzá.

Most még gyorsan annyit: Apa üdvözli Papádat, és szerencsés olajkutatást kíván. És hogy írjam meg, gyönyörűek a kaktuszaid, Apa most jött haza a piacról két-három virágzó (?!) kaktusszal, és most idehajol fölém, nem azért, hogy belenézzen a levelembe, hanem mert a madárka a vállamon áll, nagyon kedves, szenzációsan kedves, rágja a fülcimpámat, aztán elkezdi stuccolni a hajamat, belehasal a gallérom és a nyakam közti árokba, és most nem száll rá Apa kezére, mert Apán olyan ing van, amit Ő nem vesz be, vagyis nem kedvel, képzeld el, ilyen madárka ez, nem kedvel bizonyos ingeket, Anya bizonyos ruháival „nem hajlandó szóba állni”, és ha ilyen holmikban vagyunk, akkor mi nem vagyunk neki mi, az ilyesmitől fél, az ingektől, a színektől, már amelyiktől, de arra nem vigyáz, hogy rá ne lépjünk, a lábunktól nem fél, vagyis amióta én ráléptem, azaz majdnem ráléptem, azaz a szárnya alól kiálló kis pihetollakra tényleg rá, azóta szerencsére ijedősebb, de nem nagyon; szóval Apa ingét nem kedveli éppen, elröppen a fémkalitkára, onnét néz vissza, a fémkalitka tele van verébfinomságokkal, van rajta szabadban szedett tyúkhúr, pásztortáska, van saláta, sok, van reszelt répa, ezt Anya reszeli minden hajnalban, mert most a madárka megint korán ébred, képzeld el, harsogni kezd a fémkalitkában, és nem lehet aludni, szabadon kell engedni, Anya viszi át mindig a kisebbik szobába, ahonnét én az udvari mellékszobába költöztem át, éppen ezért, persze irtó boldogan átköltöztem, és Anya ott engedi szabadon, a kisebbik szobában, és mellette is marad, felzöldezi a Kalit, kelkáposztalevélre reszeli a répát, azt megszórja magvakkal, nemrég még diót is kapott a madárka, de Anya megijedt, hogy hízás lesz a vége, sőt hogy a madár máris meghízott volna, pedig nem, olyan karcsú és gyönyörű, csak ha reggelente óriásiakat repül, utána tátott szájjal liheg, tudod, ez valami bajt jelenthet, de van egy olyan elmélet is, hogy Ő egy kis szamár, reggel kirepüli azt a három-négy óra repülhetnékjét, ha jól dolgozik a szerkentyűje, akkor négy-öt óra is lesz a repülésből, és irtó sebesen száguldozik, írja le a nyolcasokat, lógaszkodik a képeken, és ott liheg, meg ránk száll, a vállunkon áll, és ott liheg, egy kicsit sípol is, hát képzelheted, van aggodalom, szerintem nem lesz semmi baj, és mintha Anya is megnyugodna; Anya azt szereti nagyon, ha a madárka fürdik, van egy fehér fürdőtálja, és egyszer megtörtént, hogy úgy élvezte a fürdést, hogy ahogy forgott a tálban, füttyögetni kezdett, de hallani lehetett, mekkora gyönyörűséggel. Most ezt abba is hagyom, mert végig madárdolgokról lesz szó, és nem akarom, hogy egy hosszú mondat miatt azt mondd, hogy – hát szóval én is elfáradtam, és pihenek egyet.

Majd így folytattam a levelet:

Azóta a madárka rég elment Apával, és Apa, ahogy az előbb akaratlanul belenézett a levelembe, kéri, javítsak valamit: nem a te kaktuszaid gyönyörűek, hát persze, a Papádéi. Igaz, igaz, Papád gyűjt kaktuszt, s hogy a házatok körül meg a melegházban gyönyörűek voltak, hát igen, az biztos. Zavarban vagyok, ez rögtön meglátszik a mondataimon, egy író mondatain akkor látszik zavar, ha az író azt akarja, én meg úgy vagyok vele, hogy mindig az látszik rajtam, ami van velem. Ezért vagyok sokszor borzasztó igazságtalan és gyanakvó, helyesebben: ezért többnyire csak ronda gyanakvás, ha az úgynevezett Teljes Igazságra törekszem. Bár az is igaz, hogy néha este Apával és Anyával nem kártyázni ülünk le hármasban – ha a madárka már alszik –, hanem azért, hogy emlegessük egy kicsit az Eltűntet, vagyis a Másikat, akit Irsa egy augusztusi napon, mint mondja, huszadika utáni nap reggel – azaz huszonegyedikén! nem tudom, miért mondja Irsa ilyen hülyén, talán ezzel is leplezni akar valamit? – a Vár-fal tövében, egy fa alatt, állítólag elengedett. Ez az „állítólag”, ez: ronda gyanakvás a részemről megint, az iménti egyik szóért meg már csak a Mezőnytől is elnézést kell kérnem – tőled meg, kedves Horpazár, azért kell elnézést kérnem, mert nem tudhatod, mi az, hogy Mezőny, ebben az esetben, de hát erről is lesz szó, röviden –, és még Anya szerint is felesleges ennyire kételkedni mindenben, pedig Anyának úgy szép csöndben megvan a véleménye Irsa „madárröptetéséről”. Azon a képeslapon, amit küldtem neked, még az ősszel, van egy fa, alatta egy kérdőjel, hát a fotós, aki a lapot készítette, nem sejthette, milyen nevezetes fát fényképez le. Most pedig kezdem az elején, úgy ahogy volt. Még két dolgot előtte.

Anya azt szokta mondani, hogy hát nem furcsa? Az a madárka, aki itt van, egyszer itt fog meghalni, és Ő lesz a halottunk, amelyiket – akit – pedig Irsa elenged… nem tudom befejezni, mert elengedett és elengedte is jó, tehát ha ezt valaki „madárjóslatnak” tekinti, mint a régi rómaiak, azt mondhatja: van okom a kételkedésre. Hát Anyának igaza van, hogy a mondatot befejezzem: akit elengedett Irsa, az fog örökké élni, az lesz a legendás. Most is mondogatjuk: talán már fészkel, talán már kisverebei vannak.

Továbbá: miért nem mondom meg tisztességgel, hogy melyik madárka van meg, melyik nincs. Jogos a kérdés. Azért, hogy felcsigázzam az érdeklődésedet? Vagy azért, hogy így olyan legyen ez a kutatás, ahogy a könyvekben csinálják? Nem és nem. Sorrendben akarok haladni, és ahol most folytatom, ott még csak az van, hogy…

Tudod, kedves Horpazár, ez aztán még egy olyan dolog, hogy… egy olyan is, hogy… ha valakinek asztalos a papája, ha valakinek mérnök, ha valakinek orvos, az a gyerek többnyire elkezd legalább vacakolni a papa holmijával, a gyaluval, a körzővel, a szikékkel, mit tudom én, még ha nem akarja is folytatni a mesterségét. Az én apám író. Nekem is „kéznél van” ez-az: úgyhogy hallottam, amikor Anyának mesélt róla Apa, hogy miről ír, és hogyan csinálja, vagyis hogyan szeretné, és amikor egy kicsit megfaggattam, nekem is mesélt róla. Sajnos ezzel nagy csalódást is okoztam neki, mert azt hitte: írni szeretnék. Ő ennek borzasztóan örülne. Apa azt hiszi, a zenészek meg a festők sokkal „boldogabbak”, és – ez megint olyan ronda gyanakvás a részemről – igaz, hogy azt szeretné, ha én remekül boldogulnék, és úgynevezett „harmonikus” ember lennék, de … abban a szakmában, amihez ő is ért. Te ezt ismered? Ezt a dolgot? El is felejtettem megkérdezni, te mi akarsz lenni? Erről, most már nem fogsz megharagudni, megint az én egykori legeslegjobb barátom, Irsa jut az eszembe, aki helyett neked egyszer-kétszer tollaslabdáznod kellett velem, bár nagyon untad nyilván. Irsa orvos akar lenni, és… de miért is mesélek ilyeneket? Szóval megvolt már az egyik kismadár, és Irsa feljött hozzánk, hogy ott alszik, biztos, ami biztos, hát akkor becsöngetett a mamája, Irsát hívta, mert telefonáltak neki valami Állatorvosiról. Képzeld el, ezt még Apának se mondtam el, hogy mennyire megrémültem akkor. Azt hittem, hogy Irsa érdeklődött az Állatorvosi Hivatalban, hogy lehet-e verebet tartani, úgy értem, szabad-e, nem lehet-e fertőző valamiképpen egy verébfióka. Aztán kiderült – egyébként nem fertőző! –, hogy tollaslabdázni akar. Ebben az állatorvosi klubban. Akkor meg valami egyébre kezdtem gyanakodni, de ezzel már nem zavarlak. Nem tartozik a jó írói trükkök közé, mondaná Apa, ha az ember unos-untalan ismétel valamit. Megismétlem hát: hogy ezzel már tényleg nem zavarlak. Szóval Apának csalódást okoztam éppen azáltal, hogy néhány trükk iránt érdeklődtem. Mit szólsz te mindezekhez? Én volnék egy lehetetlen alak, vagy senki se az, csak én tényleg túl komolyan veszek mindent?

Az Ügyben is erről van szó. Nem másról.

Hanem mindezt azért mondtam el neked, mert a helyzet az, hogy ez egy ócska és olcsó trükk, hogy nem mondom meg, melyik madárka van itt, melyiket engedte el Irsa; hiszen ha Olvasóknak írnám ezt… bocsáss meg, most téged sértelek halálra… neked írom, egyetlen olvasómnak… egyetlen Olvasómnak, bocs… ezt a levelet… vagyis neked, az Olvasónak, elsősorban az lesz az izgalmas, hogy mi is itt az Ügy. Ezt már az apai eszköztárból veszem, ezt a szakismeretet. De van itt más is.

Az Olvasó, vagyis becses személyed, észreveszi ezt az olcsó trükköt. Nem vesz észre viszont sok egyebet. Például hogy Jonatán Amadé alakját úgy rajzoltam meg, mint aki ellentétpár vázolására készül. Ezért nem „teljes” az alak, mert jön a másik fajta veréb, Scsescsemov Frigyes, és a verébségről ott, róla szólva mondok el sok mindent. Amit különben Jonatánkával kapcsolatban közölnék.

És még van néhány ilyen trükk. Próbáld megkeresni, hol. Vagyis ez az, amikor az ember a papájától csak úgy elles pár dolgot, anélkül hogy akarna valami komolyabbat.

Most folytatom.

Nem is hittem, hogy így megfájdul az ember keze a sok gépeléstől. Én két ujjal írok, így is nehéz. Hogy vannak kaktuszaitok? A Szigeten, ugye, nincs igazi tél; nyugodtan otthagyhatók, nem?

Vettem egy kis lélegzetet. Talán ezt csinálja Apa is a kaktuszaival. Amikor azokkal foglalkozik. Meg az emberek ezt csinálják, amikor madaruk van. Én a madarakkal nem így voltam.

Bár egyik madár sem lett igazán az enyém.

Mit szólsz ehhez a mondásomhoz? Az imént arról panaszkodtam, hogy megzavart, amikor Jonatán Amadét hazavittem, mert úgy éreztem, attól fogva a Tollaslabda Bajnokság sosem lesz már a régi. Valami bonyolult módon igazam lett. És amikor Scsescsemov Frigyest megláttuk Irsával – majd elmondom, hogyan –, nem éreztem már semmit. Csak madárilag éreztem. Vagyis: hogy ezt a madarat meg kell menteni. Tudtam, vagyis azt gondoltam, Apa és Anya nem fog örülni. Sejtettem, hogy Irsa nem fog örülni. Hiszen olyan jól visszazökkentünk mégis a tollaslabdázásba. De én ekkor – akkor! – nem gondoltam ilyesmiket, ezt én mind csak később gondoltam. Miért nem gondol az ember rögtön ilyesmiket? Akkor én csak felkaptam a madarat. Persze miután a padon üldögélő néniket megkérdeztük, mi van ezzel a madárral. Borzasztó nagy veréb volt, így, ahogy mondom. Furcsán nagy volt a feje. És nem bírt a lábára állni. Egészen más volt, mint Jonatán Amadé, aki egy papírtekercsből szökdelt ki elém. Ez a madár a szárnyával erősebb mozdulatokra volt képes, de járni nem tudott. A földet súrolva, a szárnyát rázva haladt, úgy, ahogy egy felszállni képtelen repülőgép bukdácsol a betonon. Mielőtt felrobban. Nekem ez jutott az eszembe, ha nem is így. Tudtam, ez a madár is elpusztulna csakhamar. Tisztában voltam vele, hogy azt ő, szegény, csak úgy képzeli, hogy egy öreg veréb vállalni fogja. Nem is vállalta. Félórás harc után befogtam, végleg. Előtte is többször, de folyton kiugrott a kezemből. Irsa tanácstalanul ugrált mellettem. Némelyek már botrányos jelenetet gyanítottak: hogy madarakat hajkurászunk, mit tudom én. A lényeg az, hogy Irsa úgy egy kicsit sápadtnak látszott. Engedjük el, kérdeztem tőle. Mert úgy nézett rám. Miért kérdezed ezt? – kérdezte vissza. Ez kínos volt. Meg kellett volna mondanom, hogy megint lelkifurdalásom lett, mert úgy véltem… Hosszú a mondat. Olyan jól együtt voltunk a tollasban megint, olyan szépen elkezdte az edzéseket a Mezőny, hogy bántott volna, ha miattam romlik el a dolog. És akkor már alig három és fél hét volt hátra az indulásig. Ahelyett azonban, hogy őszintén megvallottam volna rossz érzéseimet, nekitámadtam. Egy, mondtam, te vetted észre a madarat, mi a nyavalyának vetted észre. Kettő… Nem hagyta, hogy befejezzem. Miért visszük haza a madarat?! – kiabálta. Még sosem hallotta kiabálni Irsát talán senki. És én, tudod-e, mit feleltem erre? Azt, hogy „mit kiabálsz”. Ez nagy pofátlanság volt a részemről. Azt feleltem, továbbá, hogy azért visszük haza, hogy meg ne dögöljön, de… Közbevágott. No, látod, mondta, hát én is csak azért vettem észre, hogy meg ne dögöljön.

Filckukk és Foma – a Mezőny két tagja, tudod, ők a mi állandó versenyzőink, „nekik” játszunk, és Kelcén, ha még emlékszel, egyszer te is játszottál nekik, egy teljes tornát lebonyolítottam veled anélkül, hogy tudtad volna, pontosan kinek játszol; nem haragszol, ugye, ha megmondom: úgy az a torna nem volt jó, bár veled nagyon kellemes volt tollaslabdázni; de hát egy ilyen tornát azok játszhatnak csupán jól, akik régóta csinálják, és mindig is csinálni akarják; és nem lehetne örökké új versenyzőkkel se játszani, hiányoznának a versenyzők mögül azok az évek, amelyeket az ember mégiscsak eltölt velük, érted, ugye? – szóval Filckukk és Foma edzése félbeszakadt, és nem is folytatódott soha többé. Mindjárt elmondom, miért.

Irsának igaza volt. Hát persze hogy azért vette észre Scsescsemov Frigyest. Hogy el ne pusztuljon. Ereszd el, mondtam neki mégis, tessék, ha valami kifogásod van, ereszd el.

Akkor már Irsa sápadtabb volt, mint a tollasütő-húrozás. Fegyelmezte magát. Nézz ide, most a zsebembe nyúlok, hallod-e, hogy zörög valami? Ezt kérdezte. Így csinálta az alibit a levelének. Amit állítólag – sőt, biztos! – már napokkal ezelőtt megírt. El kellett hinnem neki. De ez mind később történt, már Apa és Anya jelenlétében.

Irsa igazi gentleman volt, ahogy Filckukk és Foma és az egész Mezőny megállapította. Ez tény.

És ahogy hazafelé rohantunk, hónunk alatt az ütőkkel, zsebemben a tollaslabdával, kezemben egy zacskóval, amit egy nénitől kaptunk sebtében, és a zacskóban ott fészkelődött a madárka – akit Irsa csak úgy menet közben, nagy nevetések közepette, Scsescsemov Frigyesnek nevezett el –, nem is volt olyan rosszkedvünk. Izgatottak voltunk. És még arra is volt erőnk, hogy azt mondjuk egymásnak: Bocs. Bocs.

A dolog el volt intézve. Formailag.

És minden összekavarodott.

Jó, hogy nem kell most itt sorrendben mesélnem, mi történt. Nem is tudnám.

Scsescsemovot a konyhánkba vittük. Tényleg azt hittük, nyomorék. Nem bírt a lábára állni, óriási volt a feje, vadul verdesett, szabadulni igyekezett a kezünk közül. Ha valaki szeret egy állatot, és az állat „ideges”, az ember még idegesebb lesz. Bárkivel, aki a közelében van. Így voltunk egymással mi is.

Anya volt csak otthon. Ő egyáltalán nem lett ideges. Hozzálátott azonnal a tojásfőzéshez. A dolog mégsem volt ilyen egyszerű. Mert a következőkben épp anyai részről támadtak komoly kételyek. Máris rátérek.

Ki kellett hoznunk Jonatánka sárga kosarát. Már így mondtuk: a madárkosarat. Mert ez csak egykor volt Apa kosara.

Így változott meg minden. Persze most bonyodalmak fenyegettek. Scsescsemov Frigyes az eddigi verébbirodalom megosztását jelenti majd?

Anya volt a leghatározottabb. Meg kellett fürdetni Scsescsemovot, nehogy „behozzunk vele Jonatánkának valami bajt”. Főleg a kis feneke – még tollatlan volt! –, az bizonyult mosnivalónak. Apró bogarak is mászkáltak rajta. Ezeket mind eltüntettük. A régi szép időket idézte a csipeszes, négykezes etetés. Ment simán. Sőt, Scsescsemov Frigyes kimondottan falánk volt. Zabált! Ijedten figyeltük, mekkora adagok tűnnek el benne. A szája nagyobbnak látszott Jonatánkáénál. És az a búboskemence-fej! Csak jóval később jöttünk rá, hogy milyen gyönyörű, lapos ívű feje van Frigyesnek is; s hogy a tollait egy héten át felborzolt állapotban tartotta a fején. Annyira rettegett.

Rettegett tőlünk. Minden tollával berzenkedett ellenünk. Scsescsemov Frigyes egészen más eset volt, mint Jonatánka. Ahogy a szakkönyvünkben megnéztük, talán egy-két nappal idősebb volt. És ha öt-hat naposnál idősebb a fióka, roppant nehezen idomul az emberi környezethez. Legalábbis a veréb.

Ezzel akkor nem értünk rá törődni. Szerettük volna, ha Apát egy „rendezett életet kezdő” kis veréb fogadja már. Vagy hát törődtünk is akkor Apával! Harci feladat volt Scsescsemov megmentése. Az első menetet mi nyertük – vele szemben. Hiába ellenkezett, élnie kellett. Persze élni akart ő is, de még mennyire; csak éppenséggel nélkülünk képzelte volna az életét.

Emlékszem, Jonatánkát milyen féltő mozdulatokkal kezeltük. Igaz, ő pár órán belül kezes lett. Beilleszkedett. Nem így Scsescsemov. Állandóan farolt. Hátrált azon a két szerencsétlen lábán, amely még a testsúlyát sem bírta ki.

A két láb nem bírta a testsúlyt, Scsescsemov nem bírt minket. Közben a szobából Jonatán Amadé harsogása hallatszott. Anya berohant. Nem volt semmi baj. A két madár összeeresztéséről szó sem lehetett.

Irsának mennie kellett, várták vacsorára. Leszaladtam Irsa mamájáért. Nézze meg, kit hoztunk. Irsa mamája lelkesen nézte Scsescsemovot. Meg kell tartani, mondta, ahogy az első verébke bevált, ezzel is sok örömünk lehet; ilyeneket beszélt. Nagyon jóindulatúan. És hogy a végén még egy szép verébpár lesz Jonatánkából és Scsescsemovból. Igen, mondta Irsa, Jonatánka, szerintem, tojó lesz, Scsescsemov erőteljes alkata pedig gavallér verebet sejtet. Így mondta, gavallér. Azaz hím veréb. Ez mindnyájunknak nagyon tetszett. Irsa, főleg ahogy a mamája lement, elemében volt.

Végül kettesben maradtunk Anyával. Hát most mi legyen? – így sóhajtottunk. És akkor csöngettek. Irsa még nem érhetett le a lakásuk ajtajáig. És már jött is vissza. Zavartnak látszott. Levelet szorongatott a kezében. Meg tetszenek haragudni majd, mondta Anyának. De… ezt én már korábban elhatároztam. És Scsescsemov csak megerősített. Ennek így kell lennie. Itt ez a levél, mondta most már nekem, kérlek, ne bontsd fel, amíg vissza nem jövök.

Épp csak bekapja a vacsorát. Addigra Apa is itt lesz, mondta Anya. Scsescsemov vadul verdesett a kosárban. Rudat nem is mertünk berakni neki. Nem is lett volna értelme. Nem bírt megállni a lábán.

A feje tetején állt minden. De hogy a levélben mi lehet, el sem tudtuk képzelni. Az utazással kapcsolatban, mondta Irsa.

Aztán kiderült.

Irsa fent volt, majd – most már aznapra végképp – eltávozott. Miért mondom ezt ilyen furcsa szóval? Eltávozott…! De talán csak úgy, semmiért; ó, hát miért volna mindennek valami oka? És ezért nem kell firtatni, miért csinálta Irsa ezt az egészet ilyen furcsán. Így csinálta és kész. Nem akarta megbántani Apát. Zavarban volt.

Képtelenül hangzott a dolog, holott: meg voltunk mentve. És Apa szerint az csak nevetséges lett volna, ha „írásos engedélyt” vagy jóváhagyást hoz a szüleitől. Felnőtt ember, mondta Apa. Ez most nem hízelgett nekem. Kedves Horpazár, elmondom pontosan, miért kellett neked tollaslabdáznod.

Íme.

A levélben, melyet négyesben bontottunk föl, az állt, hogy a Szigetre még sokszor utazhatunk, és ő – Irsa – meg is sértődne, ha csak az idén hívnám meg, illetve máskor én is velük tarthatok, bárhová, vagyis nagyszerű dolog egy ilyen utazás, de nem holmi soha vissza nem térő alkalom, ellenben a madárka már a barátunk, és nem lehetne csak úgy elengedni, most, amikor úgy megszokott bennünket, amikor már aligha illeszkedhetne vissza jól a kinti verébtársaságba. És így tovább. De inkább azt mondom el, hogyan zajlott a vita. Pontosabban, miféle érvekkel hozakodtunk elő, még pontosabban, hogyan magasztaltuk Jonatánkát. Sok minden felidéződött akkor. Sok szép dolog.

Miközben Jonatán Amadé a kisebbik szobában, fakalitkájában – s még mindig a kis „fészekben” –, Scsescsemov Frigyes pedig a hallban, a sárga madárkosárban aludt.

Apa a fejét fogta. Úgy egy kicsit sok volt ez neki, hirtelen.

Irsa magabiztos volt. És a nyugalma rám is átragadt. Mint két hajóskapitány, megint. És mintha átadtam volna neki a parancsnokságot. Megbíztam benne. Irsa elmondta egyik titkát. A házban sokáig kerestek bizonyos „madáretető személyt”. Aki kenyeret szór a galamboknak, és így tovább, a párkányára, a párkányról meg lepotyog „a sok disznóság”, mint az emberek mondták, az utcára. Hát ez az illető: ő volt. Vagyis a madarakhoz sokkal mélyebb harci kapcsolat fűzi, mint gondolnánk. Az ügy harcosa ő, nem ismer lehetetlent. A zöldikéről nem beszélt.

Apa azt mondta, mi lenne, ha Scsescsemovot felnevelnénk, amíg enni és repülni tud, aztán elengednénk az Állatkertben. Irsa ezt az Állatkertelméletet valahogy nem akarta megérteni. Az Állatkertben csak elrontanák, különben is mit kezdenek ott egy verébbel, odalökik a sasoknak. Hát ezt azért ő nem hinné, mondta Anya. De nem is így gondoljuk, folytatta, hanem az Állatkert sétaútjain, a gyepen, ott engednénk szabadon. És Jonatánkára meg valaki vigyázna majd valahogy, egy madár az mégse két madár.

Mosolyogtunk magunkban Anyának ezen a váratlanul naiv megállapításán. Irsa merészen kifejtette: most, hogy két madár van itt, nagyon vigyázunk sok mindenre. Nehogy fertőzést hozzon be, nehogy megvadítsa régi kedvencünket stb. De attól, hogy Scsescsemov Frigyes problémáját megoldjuk, mert, tegyük fel, tíz nap múlva elengedjük egy alkalmas helyen, igen, attól még Jonatán Amadé problémáját nem tisztáztuk. Hogyhogy „majd valaki” vigyáz rá? Egyedül hagyni a lakásban nem lehet, az ő húgára bízni nem lehet – ötéves! –, az édesanyja nagyon „szereti” a madarakat, de Jonatánka nem „csak úgy egy madár”, azt pedig mindnyájan megállapítottuk már néhányszor, hogy senkit se tudunk, aki egy, most aztán egyszerre két kis verebet egy hónapra a gondjaiba venne.

Bosszantott valami, nem is tudtam, micsoda. Talán az, hogy megint gyanakszom. De hát Irsa nem írhatta a levelet csak úgy most! Scsescsemov Frigyes kedvéért. Ez a levél pár napja megvolt. Mit jelentett Irsa döntése? Igen, ilyesmi bosszantott. Mi a fene lesz megint a Tornával? Mi lesz az én tervemmel, hogy Apa esetleg ír róla? Kettős vereség, úgy éreztem, Irsának ez a nagylelkűsége. Egyrészt lazul az egész Mezőny, közelebb kerülnek ahhoz a pillanathoz, amikor kénytelenek leszünk beismerni: a dolognak – vége. Másrészt elmulasztjuk azt az alkalmat, amikor legalább könyv formájában bevonulhatnak az úgynevezett halhatatlanságba. Hanem ha ezt nevetségesnek találod is, kedves Horpazár, tudnod kell, számomra ezek természetes fogalmak voltak. Viszont egészen biztos, hogy megérted: bosszantott, hogy Irsa csak így hipp-hopp képes lemondani a kelcei útról. Pedig te tudod, hogy a Sziget milyen szép!

Mivel engem most igazából nem ezek a kérdések izgatnak, örömmel intézem el a dolgot úgy, hogy – mosolyogni fogsz! – pontokba szedem, mi esett rosszul. Mi volt bizonytalan. Tehát:

egy:

– – – és itt most légy erős, én is az vagyok, elmondok minden lehetőséget, ami így utólag az eszembe jut, nem biztos azonban, hogy ezeket a dolgokat abban a pillanatban, Scsescsemov Frigyes megtalálásának estéjén, egytől egyig éreztem – – –

Irsa a vendégünk lett volna, így meg egyszeriben a jótevőnk lett;

kettő:

fölénybe került velem szemben, mert nemcsak nekem tett szívességet (akart szívességet tenni), hanem a szüleimnek is, és én még csak nem is álmodhattam, hogy visszavághatok;

három:

bántott, hogy valaki, valami megint olyan helyzetet teremt, amelyben én „rondán” érzek;

négy:

féltékeny lettem, hogy Irsára maradnak négy hétig a madaraink;

öt:

hirtelen nem tudtam, ki az én „esetem”: Jonatánka-e, Scsescsemov-e; és nem lesz-e rossz kabala Irsának ez a nagylelkű ajánlata, megéri-e Scsescsemov Frigyes akár a holnap reggelt is;

hat:

„akkor én is itthon maradhatnék”, ha egy ilyen vállalkozásból csak úgy ki lehet szállni;

hét:

Irsa lesz a madárügy hőse, én meg ügyetlenkedhetem a Mezőny bajnokságával; mert valahogy le kell bonyolítanunk;

nyolc:

bosszantott, hogy titokban még örülök is ennek a megoldásnak, mert így a madarak egészen biztosan jó helyen lesznek; kicsinyes lennék?

kilenc:

bosszantott, hogy Irsa, aki olyan gyanúsan titokzatoskodott mindig, most egy ilyen titokzatoskodással mindenkit egyszer s mindenkorra meggyőz legjobb szándékáról és módszerének fölényéről;

tíz:

mit tudom én! Álmos vagyok, vagy valami ilyesmit éreztem; például, hogy Irsa már vacsorázott, mi meg miatta nem ehetünk.

Apa megpróbálta bevetni a tekintélyét; kínos volt tudni, hogy ő is olyasmit forgat a fejében, amit én a nyolcadik pontban foglaltam össze. Anyáról nem mertem volna semmit egészen biztosan állítani. Mintha olyat is mondott volna, hogy „azért mindennek mégiscsak a két madár az oka”. Irsa előtt nem szólíthattam fel, hogy „akkor engedd el te”. Egyrészt Anyának ilyet sose mondanék, másrészt közös nevezőre hoznám Irsával. Hiszen legeslegjobb barátomnak ugyanezt mondtam jó másfél órája.

Az is bántott, hogy se Apa, se Anya nem kérdi meg Irsától, miért csinálta ezt a levélhistóriát. Hogy ez miféle eljárás, ugye. Az ajánlat annyira nagylelkű volt, hogy senkinek eszébe se jutott felvetni ezt az egyszerű kérdést. És engem nem az bosszantott, hogy szüleim udvariasak, hanem hogy nem gondolkoznak következetesen. És általában: hogy ez a világon mindenütt így megy.

Dühös voltam azért is, hogy én meg ilyen „okos” vagyok, és mégis Irsa fogja megoldani a kérdést. Ő fog segíteni rajtunk.

Mert hogy én leszek az, aki dönt, ezt bizonyosra vehettem. Szüleim ezt a kérdést már rám bízzák. Azért bízzák rám, mert jól tudják, merre billentem a mérleg nyelvét.

Azért bízzák rám, mert ezzel is éreztetni akarják, hogy ez a madárdolog afféle ifjúsági ügy.

Pedig ők titokban – és nyíltan is – nagyon felnőttügynek tartották a madárkérdést. Hanem amikor így négyesben voltunk, adtak a tekintélyükre.

A szó legjobb értelmében, de ezt Apa és Anya egyszer később majd nem tagadhatja le. Már ha én el nem felejtem megkérdezni őket.

El fogom felejteni. Vagy mégsem?

Dönteni kellett. Már csak azért is, mert semmi kétségünk nem lehetett, hogy Irsa innen el nem megy, amíg azt nem mondjuk, hogy: jó. És ha ma elutasítjuk is, holnap feljön megint. És Apának akkor a jegyeket is vissza kell váltania. És egyáltalán. Itt van Scsescsemov Frigyes. Akinek a gondozása igazán rám várt.

Ahogyan ezt az események igazolták is.

Még valami. Bosszantott az is, hogy megint gyanúba fogtam Irsát. Mert hátha valami egyéb oka van, amiért itthon akar maradni? Esetleg azt várja, hogy felajánljuk: foglalkozzék a madarakkal itt nálunk, a lakásban; és előkotorja a Naplómat, megnézi, hátha róla is írtam valamit, ami… Őrültség, bármikor előkotorhatta volna a Naplómat, a füzetek egyáltalán nem voltak elrejtve. Miért nem mondtam mégis, hogy: jó, maradjanak a madarak nálunk, ő meg járjon fel, töltse itt az idejét, ahogy tetszik? Miért nem? És ahogy ez az eszembe jutott, izgulni kezdtem, nehogy Apa vagy Anya felajánlja. Mert akkor mit mondhatnék? Hogy elejét vegyem a dolognak, hirtelen támadt ötlettel azt mondtam: Átveszem a parancsnokságot! Holnap kihallgatásra magamhoz kéretem Fomát és Kolint. Ez, ha még senkinek nem jutott volna eszébe, tettem hozzá, akkor is a Mezőny ügye.

Anya úgy nézett rám, mint egy őrültre. Főleg azután, hogy Irsa mintha teljesen megszelídült volna. Apa vigyorgott. Megveregette Irsa vállát. Győztem. Azért győztem, mert Apa büszke volt, hogy győztem.

És még azt mondja valaki, hogy én bonyolítom össze a dolgokat?

Anya, mint kiderült, egyáltalán nem rám nézett, hanem csak úgy a világba bámult riadtan, hogy odaég kint a kaja. Tojás, gomba és spárga meg tizenhét fűszer, ebből készült valami. És mert az ember az olcsóbb megoldásokat szereti, látványosan meghívtam Irsát, vacsorázzon meg velünk is. Irsa a meghívást elfogadta. Egy pillanatra leugrik még, mondta, bejelenti a dolgot a mamájának. Apa felajánlotta, hogy vele megy. Tudta, ez – nélkülözhetetlen. Én pedig tudtam, mire visszajönnek, minden eldől. Mert már ebben a pillanatban eldőlt minden. Mérges voltam Apára. Meg kellett volna várnia, hogy a Tollaslabda Szövetség Elnöksége összeüljön. De hát Apa nem érezte ezeknek a dolgoknak a súlyát.

Hirtelen kíváncsi lettem, hogy a csudába ír ő erről a témáról könyvet? Sőt, könyveket!

Meg aztán: Buxbaumról elfeledkezett? Más házaknál egy ilyen – dühös voltam! bocsánat! – elszáradt kaktuszt kihajítanak. Nálunk elnök lett. És Apa ezt egyszerre semmibe veszi?

Jobb lett volna, ha semmibe veszi. Jobb lenne, Főnök, gondoltam akkor – és először neveztem Apát „Főnök”-nek –, jobb lenne, ha lókötő lennél, ha semmibe vennéd a hála elemi kötelességeit. De te itten nem is gondolsz bizonyos dolgokra, az van! Neked ezek – nem is szempontok.

Irsa mintha megérezte volna, mit gondolok, azt mondta: „Kolin és Foma is feljön velem. Kérem, csatlakozzon hozzájuk Filckukk. Hogy határozatképesek legyünk.”

Nehogy azt hidd, kedves Horpazár, hogy mi „medvékkel játszottunk”. Nem kell magyaráznom. Ez ugyanúgy egy külön világ volt, ahogy minden sportnak megvan a maga… minden művészetnek… minden karaburmai kocsmának, ha nem haragszol… megvan a maga külön világa.

A Mezőny nem volt jelképes. De hát erről már beszéltem neked Kelcén. Csak azt nem árultam el, hogy te is nekik játszottál. Hányszor van az, hogy az ember nem is tudja, kinek játszik!

Nem tartozom senkinek se magyarázattal! Irsa se magyarázott meg semmit. Ó, igen, még ez is bosszantott: hogy ezt Irsától kell megtanulnom? Hogy az ember nem mindig tartozik magyarázattal?

Kedves Horpazár, azt ne hidd, hogy fecsegek. Csak mintha egy sakk-készletet adnék neked ezekkel az adatokkal; szerintem még legalább száz variáció van, tessék, tologasd, húzogasd a bábukat kedvedre!

Mert én nem tudtam okos lenni.

És ha okos lettem volna, akkor: az mit változtat a dolgon? Csak a tények számítanának?

Nem hihetem.

Ekkora zűrzavar támadt abból, hogy egy júniusi reggel lehajoltam egy jonatánalmalé-reklámhoz?

Kolin, Foma és Filckukk zárt ajtók mögött tanácskozott. Mi addig Scsescsemov Frigyest nézegettük. Apa, Irsa meg én. Anya mosogatott.

Nem kell mondanom, mi lett a tanácskozás eredménye. Foma felajánlotta, hogy Kolin velem tart a Szigetre. Ekkora felelősséget, mondtam, nem vállalhatok. Valóban nem merném még a saját koala mackómat se magamra vállalni, ha ilyen nagy útra indulok. Így aztán a továbbiakban mindnyájan Scsescsemov Frigyessel foglalkoztunk. Kedves Horpazár, hadd mondjam el neked, milyen is volt ő. A korai korszakában, egyelőre. Hogy tudd, ki volt Ő, ahogy valami versben olvastam. Ha nem is szó szerint. De ezt így szokás. Scsescsemov Frigyesben amúgy is volt valami ünnepélyes.

Nehogy félreérts. Scsescsemov Frigyes masszív veréb volt. Ha önszántából hagyta el a fészket, mondtuk Apával, talán azért, mert kevés volt neki az anyai koszt. Aztán ebből mi lett? Tele volt a gyomra földdel, tehát földet evett, mert csúnya fekete ürülékek szottyantak ki belőle az első huszonnégy órában.

Ha jól mondom.

Más volt ez is, mint Jonatán Amadéval. Akkorra már Jonatán Amadé szép, formás kis ürülékeit alig találtam gusztustalannak. Szinte hűtlenségnek éreztem, hogy most Frigyesünk bő levű trottyaival bajlódom. Igyekeztem is ezt a dolgot Anyára hagyni. Ő volt Scsescsemov első nagy ápolója.

A goromba munka azonban rám várt.

Irsa másnap eltűnt. Elutazott valahová a nagynénjéhez. Nehogy visszacsináljuk a dolgot. Apa elment az IBUSZ-hoz, vitte a jegyeket. Egyedül maradtam Scsescsemov Frigyessel.

Vele nem volt olyan gond, hogy nem tátja a csőrét! Nem volt szükség négykezes hadműveletre. Ezért is hagyott vele a család nyugodtan kettesben. Továbbá: Frigyesünkhöz erős kéz kellett, meg nem alkuvó egyéniség. Ezt úgy értem, hogy Jonatánka maga volt az elkényeztetett törékenység. Igaz, roppant életképes verébnek bizonyult ő is. De sokkal vékonyabb, mondhatni, tojósabb volt – máris – Scsescsemovnál. Mint egy icipici gerle. Olyan volt Jonatánka. Igaz, közben „szirti sas”, főleg ha elfoglalt egy-egy magaslatot, vagy a kezünkre telepedett. De Scsescsemovval verekedni kellett; és vele valahogy mertem is verekedni. Az életéért. Azért, hogy hagyja magát megetetni. Ha már közelítettem a csőrét a csipesszel, tátogott. Hanem ahhoz, hogy ebbe a helyzetbe kerüljünk, ki kellett védeni a menekülési kísérleteit. Mint mondtam, hevesen farolt. Csúszott a hasán, lábán hátrafelé. Vagy ha lezártam az útját, fúrta magát előre. Befúrta a fejét az ujjam alá. Jonatán Amadénál rettegtem volna, hogy megroppan a koponyája. Scsescsemov igazi vaskobak volt. Persze nemsokára megkezdődtek az igazi „botrányok”.

Szeretném összefoglalni ezt a szomorú történetet. Ezt a tulajdonképpen vidám történetet. Mert aki azt képes lenne eldönteni, hogy Jonatán Amadé története vidám-e vagy Scsescsemov Frigyesé, hát azt az embert, kedves Horpazár, megnézném magamnak. Scsescsemov Frigyes az első éjszakát remekül töltötte a kosárban. Rettentő szomorú volt azonban, ahogy másnap elkezdett vigasztalanul, némán föl-le járkálni, mászkálni odabent, mint egy kis rab. Anya szerette volna bevinni a szobák valamelyikébe, mi azonban Apával Jonatánkát féltettük. Néha, a következő napokban, Frigyesünk kosara mégis bekerült a kisebbik szobába. Ilyenkor érdekes jelenetek következtek: Jonatánka megrohanta a kosarat. Talán kíváncsian. Talán… nem is tudom. Vagy Apa, vagy én, valamelyikünk mindig leszedte őt a sárga műanyag fonatról. Amelyen át mintha a csőrével akart volna beütögetni. Nem lehetett tudni ezt. Ha most kapkodva írnék, elmondanám, hogyan zajlott le néhány találkozásuk. Összesen három és fél hetet töltöttek nálunk, közös fedél alatt. Aztán alig húsz napot Irsáéknál. Kezdem mégis ott, hogy Scsescsemov etetését magamra vállaltam. Mintha futószalagon, „ipari” módszerekkel csináltam volna. Jonatánka felnevelése – már az az első, pár sikeres hét – nagy önbizalmat adott. És Scsescsemovot nem féltettem. Akkor jöttek, mondom, a meglepetések.

Egyszer kiszökött a kezemből. És visítva – jó szó? –, sikongva vágott neki a konyhának. Menekült. Előlem. Menekült volna bárki ember elől. Talán azért, mert egy-két nappal idősebb volt már, mint az eszményi házhoz kerülési verébéletkor. A nagy falétránkról lógó rongyok közé bújt. A farktollainál fogva ráncigáltam elő. Meg kellett etetnem. Nem volt mese. De hogy Jonatánkával valaha is mertem volna így bánni? Igaz, vele nem is kellett.

Egyszer beszabadult a konyhaszekrény mögé. És nem volt hajlandó előjönni. Kettesben voltunk Anyával. Nekiláttunk. Anya nem engedte, hogy a szekrényt úgy, ahogy van, elhúzzuk. Kirakodtunk. Tele lett a lakás. Tányérokkal, mindennel. Jonatánka nyilván nagyot nézett. Akkor elráncigáltuk a szekrényt. Portömeg alól került ki Scsescsemov. Másnap délelőtt, amikor Apa ismét távol volt, egyedül kellett szembenéznem a feladattal. Nem rakodtam ki. Húztam-vonszoltam az irdatlan súlyú konyhaszekrényt. Nem dühöngtem. Féltettem Frigyesünket. Rettegve füleltem, mikor hallatszik egy „halálsikoly”. Nem hallatszott. Elhúztam a szekrényt. Semmi nesz. Akkor vettem észre, hogy a mennyezet alatt kifeszített keskeny dróthuzalon ül. Akkor tudott először így-úgy megállni a lábán.

Örömünnep volt ez.

Jöttek még cifra jelenetek. Egyszer az egész hallon végigrohant, neki majdnem egy éles szélű üveglapnak. Be a fürdőszobába. Nem volt lecsukva a vécé. Még a „műugrás” előtt elkaptam. Aztán a csatornarács mellett – félrecsúszott a fürdőszobai lefolyó rácsa –, igen, ott akart lebújni. Elkaptuk. Még két konyhaszekrényhúzás volt. Akkor Anya azt mondta, hogy el kell engedni.

Mert a dróton megült ugyan, de a lábán nem állt még most sem. Nyomorék veréb, gnóm, mindenfélét mondtunk. Megjött Irsa lapja. Scsescsemov: éljen! Jonatánka: éljen! Jövőre a Szigeten rendezendő Különtornánk: éljen! Nem ezért tartottuk meg Frigyesünket. Összeültünk Apával, Anyával, és azt kérdeztük, valahogy úgy kimondatlanul is: Hát milyen lenne az, ha most kitennénk? Még nem tudott önállóan enni.

Ezúttal én mentem el kalitkáért. És egy gyönyörű fémkalitkát hoztam. Szép volt, csak irtózatosan döngött. És Scsescsemov elkezdett száguldani benne. Döngött a fémkalitka. Aztán…

Csoda történt? Túlzás. De Scsescsemov előtt megnyílt egy világ. A kisebbik szoba világa. Sajnos ez azzal járt, hogy a két szoba között zárva volt az ajtó. És ezt eléggé természetellenesnek éreztük, főleg Apa meg én; mert mi nappal is itthon voltunk. Anya meg… hát ő újra elkezdte a hajnali négyes fölkelést, reszelte a sárgarépát, a sajtot, főzte és aprította a tojást. A kajákat beraktuk a jégszekrénybe, és amikor elérkezett az etetés ideje, elővettük. Akkor mindig túl hidegnek találtuk, gyakran a tenyerünkben melengettük a sárgáját, a répát. És kezdtük az újabb harcot Scsescsivel. Trükköket eszeltünk ki. Például: bedugni a csipeszt a fémkalitka rácsai között. Frigyesünk azonnal rábukott. Falt. Utána elkezdett fürdeni a homokban. Elkezdte enni a beszórt magvakat. Majdnem mindent sokkal hamarább kezdett el, mint Jonatánka. Jonatán Amadé akkor például még mindig nem volt hajlandó lemenni a saját kalitkájának aljára! Csak ha bedugtuk a kezünket, akkor. Az ujjunkra állt, úgy csipegette a kölest. Nem így Scsescsemov Frigyes! Ő már, mondom, a homokban is fürdött!

Természetesen Scsescsemovnál azonnal megvalósítottuk a teljes szabadságot. Már úgy a kisebbik szoba légterében. És ő ezzel is élt. Nem akárhogy. Két napig nem ment ki a kalitkából, hiába volt nyitva mindkét ajtó. Akkor aztán… Kiment, és egész nap alig lehetett befogni. Majmot csinált belőlünk. Ő is fölfedezte a karnist. De Jonatánka a maga idejében szép elegánsan lejött, nem kellett harcolni vele, könyörögni neki. Frigyesünknek hiába könyörögtünk. Csak nézett le ránk a magasból, félrehajtott fejjel, érdeklődő tekintettel. Hozhattuk a létrát. Ahogy felértünk hozzá, átröppent egy ajtófélfára. Utána a lámpára. A lámpa lett attól fogva az „erődítménye”. Úgy képzeld ezt a lámpát, kedves Horpazár, hogy – – –

És így tovább; írtam a levelet Apa gépén. Lassan, két ujjal. Mint ő. Csak Apa gyorsan gépelt két ujjal: napi ennyi meg ennyi oldalra is képes volt! Persze Anya mindig nagyon mérges lett, ha ilyen ennyi meg annyi oldalakról értesült. Apának egyszer már lerobbant a válla. Amikor a Kaktusz-növényjegyzéket másolta. Egy héten át. A Kaktuszosnak. Pár fillérért; vagyis kaktuszokért, amelyeket vigyorogva megvehetett volna egynapi keresetéből. Miért csinálta? Emlékszem, valahányszor elhibázott egy betűt, elhajította az oldalt. Holott merőben vadidegen nevek voltak azok neki. Megismétlem a kérdést: miért csinálta?

Apai örökségem lenne itt valami? Mert én – miért csinálom ezt, amit most csinálok? Nem fogok eljutni sehova. Látom magam…!

Apának a jegyzékgépeléssel robbant le másodszor a válla. Anya ezért haragudott egy kicsit a kaktuszokra. De nem nagyon. Apa meg azt felelte, hogy:

egy:

– – – elnézést, hogy átvettem Apától ezt a módszert, s nem említettem „az őst”! – – – az ő karja lerobbant már a drágalátos Szigettől is, a hideg víztől (vagyis, mondta Anya, attól, hogy tíz-egynéhány fokos vízben is fürdött, hiába mondtuk neki);

kettő:

a kaktuszok, az más téma, mint az árjegyzékgépelés, ez utóbbit pedig szívesen csinálta, mert az embernek gépiesen is kell foglalkoznia a dolgokkal, mondhatni, fizikai munkát kell végeznie ahhoz, hogy mindent jobban megismerjen (kérdezem: ezért írok én is? tollal, ceruzával, a rajzaimmal – mert mintha azokkal is írnék, csak ezt nem akarom megmondani Apának, még elbízná magát –, ezért írok, miután a levelet félbehagytam is, Apa gépével? ezért írom ezt itt mind, egyáltalán? hogy legalább az Ügyet jobban megismerjem? ez is olyasmi, mint Apa kaktuszjegyzék-gépelése? szerintem olyasmi, csak vigyáznom kell, hogy mit gondolok, mert amit már gondolok, azt könnyen elmondom Anyának, és képzelhető, mi lenne abból; a tollakat, ceruzákat is elzárná előlem; persze, akkor még mindig írhatnék a firkóban, órák alatt).

Minden ilyen bonyodalmas lenne?

És most kapok észbe: mit is akartam én ezzel mondani?

Talán hogy Apa – most nincs itt a Mezőny, beszélhetek! – „nagyon bírja a melót”? És én is szeretném mindig bírni, amit kell? De én ezzel valahogy nem így vagyok! Miért van már ez a „bírni kell”? Miért nincsenek a dolgok mindjárt jól? Miért nincsenek soha egészen jól? Vajon, teszem föl a kérdést most, 1978 májusában, amikor már egyáltalán nincs bennem bosszúság Irsa iránt, most, amikor a majdnem tragédiával végződő balesetokozásom után sokkal többet megértek, vajon nem az volt-e, hogy mi ketten Irsával már amúgy is kezdtünk egy kicsit „elszakadni”?

Hogyan írnak az írók? Hogyan csinálják? Ha egyszerre például két dologgal is kellene folytatni a könyvet.

Mint nekem:

azzal, hogy Irsának írok egy levelet a Mezőnyről, vagyis előszedem azt a levelet, amit 1977 júliusában írtam neki, és idemásolom – minek? én napi öt-hat oldalt tudok csak összepötyögtetni, bár Apa azt mondja: mit akarok, ez nagyszerű! Ha még rátennék két-három órát, lenne abból napi tíz is, és hogy ő, ha dolgozik, főként ha másol, szintén csak tíz-tizenkét oldallal boldogul; megkérdeztem erre, hogy az a hatvan-hetvenes rekord hol marad? Azt felelte, kétszer-háromszor csinált olyat, anyaggyűjtésként, vagyis írta, írta, ami az eszébe jutott, persze nemcsak úgy bele a világba, hanem a könyvével kapcsolatban; aztán fölhasználta-e, kérdeztem, és azt felelte, hogy soha bele se nézett; megkérdeztem, hogy akkor abból az egészből csak az maradt, hogy tud akár 60–70 oldalt is gépelni naponta? Nevetett, és befejezésül azt felelte, hogy naponta ő nagyon rövid ideig tudna annyit, mert már meszes a válla, különben is őrültség; hát én most épp ezen gondolkozom: nem őrültség-e, hogy még az Irsának írt levél másolatát is idemásolom? Inkább csatolni fogom, mint egy ügyirathoz; de hát Apát nem fogom háborgatni vele, és azt is megmondom, miért nem.

Apa rettentően bírja a melót, de megvan neki „a fő iránya”, és arra szeret haladni. Nem örül, ha megzavarják. Ő azt mondja: ne is „gazdagítsák”, hadd csinálja meg ő, amit akar. Hát akkor nem akarok pont én belerontani esetleg a könyve „fő irányába”.

Egyelőre tehát nem tudom, kinek-minek készül ez az Ügyirat. De most nézzük a másik dolgot.

Abbahagytam azt a levelet, Horpazárnak. Ha ugyan az levél még; több napi munkám eredménye, hosszú, unalmas. Gyerünk, csatoljuk az Ügyirathoz. Szerintem egy Ügyirat az az, hogy van egy kis ilyen papír, olyan papír, egyikkel se lehet mit kezdeni, azt akkor összerakjuk, és mégis van valami Kerek Egész.

Átnéztem az előbbi bekezdést, és jót nevettem. Hát persze, „Horpazárnak” van az, ha abbahagyom a levelet! Nem kell szegénynek annyit olvasnia.

Horpazár is mit nyert velem? Tollaslabdáznia kellett, leveleznie kellene! Ő meg csodálatos dolgokat mutatott nekem. Először is az a búvárkodás. De erről Apa ír. Aztán a vitorlázás. Mert egyszer azért én is megpróbáltam. És átkeltem az öblön.

Csak erről azért nem akartam beszélni, mert akkor ott a következőket éreztem:

Haragudtam Horpazárra! Haragudtam az egész világra! Hogy miért kell nekem vitorláznom! Amikor az előbb még olyan szépen odarajzoltam képzeletben az egyik hajócskára Irsát, a másikra magamat, és mentünk, siklottunk, ahogy a Mezőny halad tornáról tornára.

És akkor ott szerencsétlenkedhettem a csíkos vitorla mellett. Én magam. És egyedül. Mert a másik hajón Horpazár jött.

Hálásnak kellett volna lennem, hiszen nem mindenki „vitorlázhat” így a tengeren, és csak dühös voltam.

Aztán ezért külön is dühös voltam, ezért külön is szégyellem magam: hogy nem vagyok hálás.

Akkor egyszerre úgy éreztem, hogy mégis hálás vagyok Horpazárnak a vitorlázásért, viszont ezzel nagyon csúnyán becsaptam Irsát.

Az egész baj ott kezdődött… De ezt már mondtam. Mégsem kellett volna Irsának magára vállalnia a két madarat?

Mert ez valóban furcsa: ezért csakugyan hálásnak kellene lennem, Irsának, hogy legalább egy madár itt várt minket, amikor hazajöttünk.

Ezért meg soha egyetlen pillanatig sem éreztem hálát.

Nézzük a másik dolgot. Azt a levelet, amit Irsának írtam, majd még csatolom.

A másik dolog: Scsescsemov Frigyes lámpaerődje.

És nem kell azt mondanom, hogy:

„Most, amikor Horpazárnak ezt írtam, szinte magam előtt láttam azt a bástyacsipkés vaslámpát, amelyen Scsescsemov Frigyes egy héten át olyan kedvtelve tanyázott.”

(A lámpa, egyébként, Anya és Apa szerint is ronda, csak afféle ajándék, és el kell telnie egy kis időnek, amíg leszedhetjük. Nem fogjuk leszedni. Scsescsemov emléke miatt én leszek az, aki nem engedi leszedni. Pedig mindannyiszor attól félek, ha leülök ide az asztalhoz, hogy egyszer a fejemre esik, mint valami korona.)

Nem kell tehát képzeletben látnom a lámpát, mert csak fölnézek, és már ott van.

Ott ült Scsescsemov. A karnisról rárepült, vittük a létrát, a lámpán még följebb mászott, a mennyezet alá, a drótokig, mert azt mondanom sem kell, hogy olyan rosszul volt eldolgozva az egész, Anya ezért be is csavarta újságpapírral. Az újságpapír most is ott van a korona-bástyalámpán.

A drótok körül van egy olyan kis bronztányér vagy vastányér, abba hasalt végül „az üldözött”. És ott mindig hagyta, hogy megfogjuk. Csak nem hasalt mindig oda, ez volt a vicc. Hihetetlen ellenállást tud kifejteni egy kis veréb, ha makacs. Pedig miért „üldöztük”? Szerettük volna megetetni.

Azok a létrázások! És azok a scsescsemovi kinézegetések a bástyák közül! Felejthetetlen!

Akkor éreztem először, hogy „Scsescsemov is ember”, igen, mert a kinézegetései ugyanolyanok voltak, mint Jonatánkáé ott a parkban, a tenyeremből.

Ahogy elnéztem őt ott a korona-bástyalámpán, a kis felfújt tollú fejét (már nem volt örökké felfújva! sőt! olyan volt a feje, mint egy kisimult sisakfém, igen, bronzosan csillogott, és nagyon-nagyon-nagyon lapos volt), egyszerre úgy éreztem: hamis nyomon járok. Hamis nyomon, mert addig:

egy:

örökké csak azért bánkódtam, hogy ketté van választva a lakás, és ez valahogy úgy lelkifurdalást okoz; mert hiába, hogy Apa odaát van Jonatánkával, hiába cserélünk, hiába megy be Scsescsihez este Anya, hiába minden, ez így nem természetes;

kettő:

hamis nyomon jártam, mert igaz, hogy én végeztem el Scsescsemov Frigyes megmentésének durva munkáját, az etetések és konyhaszekrény-húzogatások nagy részét, én voltam vele „goromba” és én alkalmaztam „nagyipari verébmentő módszereket”, azért ez mégsem volt helyes; helyes volt minden, amit csináltam, de azt azért Anya vette észre elsőnek, hogy Scsescsi egy tündökletes pofa. Még mosolyog is néha rajtunk, mondta Anya, a nagy létrás kergetések után. Amikor a madár végre hagyta, hogy befogjuk és megetessük.

Emlékszem, Apa egyszer a finom kaktuszpermetezőjével akarta lelocsolni őt a karnisról. Tűzoltó eszközökkel.

Én meg papírlabdákat hajigáltam köréje. Meg se mozdult. És ahogy a hosszú karnison rohant! Pontosan odáig, ameddig a létráról a kezünk már nem ért el. És akkor félrebiccentette a fejét, és nagy szeretettel nézett minket.

Ilyen volt Scsescsemov Frigyes. És még a következő dolgok voltak. (Az Irsának írt levél másolatával az Ügyirat következő kötegét, tehát a negyedik fejezetet kezdem majd.)

A következők.

Joggal kérdezheti majd bárki, ha az Ügyiratot lapozgatja, miért kellett olyan szigorúan különválasztani a két verebet. Erre csak azt felelhetem: én voltam az első, aki ezt a kérdést föltette. És a Madártani Intézet adta meg a választ.

Apa háta mögött hívtam fel őket. Eleinte Apa hangján akartam beszólni, de erről letettem. Én is létezem! Úgy értem: madárügyben is vagyok valaki! A következő (szóismétlés!) választ kaptam: – – – – – – – – itt jegyzem meg, hogy most gondoltam először arra, hogy Apa is gyakran ismétli a szavait! – – – minden így volna a világon? – – –: kaptam, hogy vigyázni kell. A fiókák nagyon agresszívek lehetnek, ha zárt térben vannak. Az agresszív az itt azt jelentette, hogy esetleg agyonkergetik egymást, összevissza veri valamelyik a másikát.

Ennek okát könnyű megérteni. Például az egyikük erősebb. Meg aztán van a madarak közt mindig bizonyos rangsor. Ez hamar kialakul, és a gyengébb madár – vagy a gyengébb egyéniség! – aláveti magát az erősebbnek. Aztán: Jonatánka megszokhatta már, hogy a lakás teljesen az ő tulajdona. Hogy mi is teljesen az ő tulajdona vagyunk. Féltékeny lehet Jonatánka a másik madár kalitkájára. Ebben volt valami. Bár ahogy egyszer-egyszer összeengedtük őket, nem derült ki, miért röppen Jonatánka azonnal Scsescsemov fémkalitkájára. Azt sem lehetett tudni, baráti vagy ellenséges csőrvagdosás folyik-e olyankor. Scsescsemov a kalitka rácsán kapaszkodott, Jonatánka meg vagdosott felé a csőrével. És fordítva: Jonatánka Scsescsemov kalitkájának tetején lépkedett, Scsescsemov Frigyes pedig elkapta a lábát. Ezek nem voltak örvendetes dolgok.

Nem voltak örvendetesek, de kétségbeesni se kellett. Már azért se, mert meg lehetett oldani a dolgot. A szobák elkülönítésével. Mi lesz ebből télen? – kérdezte Anya. A fűtés miatt, például. De a tél még messze volt. Egyelőre július vége közeledett, és aggódtam, például visszajön-e időben a nagynénjétől vagy kicsodától Irsa.

Visszajött.

Még valamit a madarak összeengedéséről. Mi is folyton kísérleteztünk. Úgyhogy megértem Irsát, mármint megértem azt, hogy nem és nem akart hinni nekünk, és azt hitte, hogy ő majd mindent jobban csinál. Hiába mondták a madártaniak ezt az elkülönítést, mi azért csak…

Persze nem sokszor. És láttuk a csüggesztő eredményt. Aztán letettünk az összebarátkoztatásukról.

Egyszer a két szoba közti ajtóban találkoztak. Hajtott a kíváncsiság, mi lesz. Ehhez még azt is el kell mondanom, általában közös szobában napoztak. Persze kalitkában. És mintha szegény Scsescsike érdeklődött volna Jonatánka iránt sokkal jobban, mint fordítva. Jonatán Amadé egy kicsit olyan unottan nézte Scsescsemovot. Bár nem tudni. Semmit se tudni, és most már ez sem derül ki.

Szóval Scsescsemov Frigyes megszerette a kalitkáját. Valóban az otthona lett. Először a kisebbik szoba egy eléggé szerencsétlen sarkában helyeztük el, valami óriás dobozon. Folyton szekrényajtót nyitogattunk rá. Nem szerette. Anya meg azt nem szerette eleinte, hogy a fémkalitka körül örökké nagy a „disznóól”. Mert a verebek gyakran „vagdosva” esznek, verik szét a csőrükkel a magvakat. Azok meg röpülnek szanaszéjjel. De hát Anya ebbe hamar belenyugodott. Kiterítettünk egy jókora Patyolat-csomagolópapírt, és minden rendben volt. Erre a papírra kitettük Scsescsi egyik ivótálját – ő volt az, aki kettejük közül sokkal hamarább megtanult „egymaga inni”, mert Jonatánka sokáig a karunkról ivott, vízcseppeket! –, szórtunk kölest, téptünk salátát, és így tovább. Még valamit.

Anya hallatlan munkát fektetett Scsescsibe. A szelídítésébe. Irsától kaptunk egy kis sárga madarat, ő volt a Papsi. Kaucsukmadár volt, madaraknak való játékpapagáj. Buta dolog. Jonatánka köpött az ilyesmire. Nem úgy Scsescsi. Scsescsemov nagyon magányos lehetett, vagy a csuda tudja. Mindenesetre mélyen összebarátkozott a játékpapagájjal. Cibálta, megcsendítette a kis csengőjét; gyakran éjszaka is. Anya ezt meghatónak érezte. Ahogy éjszaka, mint mesélte, megszólalt a kis csengő. Azt jelentette ez, hogy Scsescsi egy pillanatra felébredt, és – és hát pont ezt csinálta. Hogy megrántotta Papsit.

Anya a Papsi segítségével etette Scsescsemov Frigyest. Rátette a vállára, és akkor Scsescsit is odaemelte. Ha a Papsi nem volt ott, Scsescsemov sem ment rá az emberi vállra.

Hanem fölment a karnisra. Onnét a lámpabástyára. És volt neki egy kedvenc képe, nekem valami barna mázolmányom. Üveg alatt. Annak a keretnek a vásznára rákapaszkodott, és hosszú negyedórákig is elüldögélt ott. Ütögette az üveget, nézte magát „a barna tükörben”. Most, ahogy ezt írom, hátranézek, és mintha ott lógna, ott kuporogna a vászonszegélyen egy madár.

Papsi nélkül akkortól kezdett a vállunkra szállni ő is, amikor egyszer végre Jonatánkától látta ezt a dolgot. A két szoba közti ajtórésben álltam. Jonatánka a vállamon. És jött Scsescsemov. Rám szállt ő is. És elindult Jonatán felé. Nem akartam, hogy a hátamon találkozzanak. Ezért Jonatánkát a kezemre vettem. Scsescsi ekkor a kezemre szökkent. Alig pár centiméternyire álltak egymástól. Scsescsemov Frigyes akkor egészen magától értetődően, könnyedén rákoppintott Jonatán Amadé csőre tövére. Jonatánka csak csodálkozott. És nem felelt. Sőt, mintha rám nézett volna, hogy: ki ez, mi ez?

Apával, Anyával rengeteget beszéltünk azóta ezekről a dolgokról. A Szigeten – a Szigetről egyébként nem fogok részletesen beszámolni – elővettük a fényképeiket. És egy idő múlva mind többször és mind nagyobb szorongással nézegettem kettejük közül épp…

Hibásak voltunk-e, kérdeztem gyakran Anyát, hogy a két madarat nem próbáltuk mégis összeszoktatni. De hát mit mondhattunk: lelkiismeretes tanácsot kaptunk erre a madártaniaktól. Akkor meg?

És Scsescsemov olyan rövid ideig volt nálunk. És annyi minden történt vele, így, pár hét alatt is. Voltak a vad napok. Aztán a kalitka mint boldogság. Aztán a kalitka az ablak alá került. Az volt a még nagyobb boldogság. Scsescsemov ott boldogan élt, mondja Anya. De hát Anya mondja azt is, hogy: „Nézzétek, Frigyesünk úgy élt itt, mint aki akár egy egész életet eltölt velünk, ha kell – abban a biztos tudatban, hogy egyszer visszakerül oda, ahová visszavágyik.” Ezek olyan „emberes” belemagyarázások, de valahogy csak kell beszélni a dolgokról, és a verebek nyelvét senki sem érti. Tehát még soha senkinek se számolt be arról veréb, hogy „mit érez”, és így tovább. Nehezítette a dolgot, hogy július huszadika körül Scsescsemov elkezdett a csőre fölött kopaszodni.

Ez azért van, mondta Anya, mert ti kegyetlenül kiraktátok őt abba a sötét hallba. A kosárban. Nem akartam vitatkozni Anyával. Igaz, én hoztam a gyönyörű fémkalitkát, de Anya volt Scsescsi nagy szakértője. Ő is kezelte a kopaszkás foltot. Svájci kenőccsel, kamillával, mit tudom én, mivel. Anya egyébként összeállított egy szép doboz mindenfélét, amolyan orvosságosszekrény volt ez a madaraknak. Volt ott hasmenés elleni mák, székrekedés elleni szer, olaj – atkák ellen, esetleges tetvesedés ellen, kopaszodás ellen –, vitamin, volt ott minden. Mész, nyomelemek. Hogy mesterségesen adagolhassa nekik Irsa is azt, amit tőlünk megkaptak, illetve amit a természetben megkeresnének maguknak.

Jonatánka ezalatt egyáltalán nem szorult háttérbe. Sőt. Jonatánka elkezdett vedleni! Jöttek azok a tokos kis tollak a szárnyai alatt, mindenütt. És potyogtatta el szerte a nagyobbik szobában, az ő csonka birodalmában, a szép, „régi” verébtollakat. Anya volt most a kapitány. Minden idejét megosztotta a két madár között. Apa nem ért rá: Apa írta az egészet. Napról napra írta, mi történik a madarakkal.

Én meg írtam egy levelet Irsának. Apa rosszabbik gépén. Itt a másolata:

– – – Nem lennék jó író! Azt is elfelejtem, amit az Ügyirat beosztásával kapcsolatban gondolok. Hiszen épp az imént határoztam el, hogy ez a levél új fejezetet kezd. De hát ha egyszer úgy érzem, hogy ezt a fejezetet meg találóan zárná a levél egyik mondata: – – –

Persze. Tudom. Nem lehet mindent megmagyarázni, és nem is várhatjuk, hogy bárki mentegetőzzék. Csak akkor az is furcsa, ha a másik meg azt képzeli, hogy akármit elfogadunk magyarázatként. Láttam én Jonatán Amadét egész télen, egész tavasszal: ő is sokat ült az ablakunknál – főlég amikor Scsescsemovka egykori fémkalitkáját, amely most az övé, odatettük az ablak közelébe –: és itt gyorsan hozzá kell tennem azért, hogy szerencsére Jonatán Amadé él, túlélt „engem is”, és most megszakítom ezt az írást, kimegyek, iszom egy nagy pohár Traubit az egészségére.

És Scsescsemovéra. Aki, reméljük, szintén él. Odakint. Nem fázott meg a „téliesre fordult” augusztusvégen, túlélte a telet és így tovább. Kivedlett: tarka hím veréb lett, vagy maradt barnás tojó.

Most, hogy visszaültem Apa gépéhez, az iménti mérgem eltűnt. És ez jó. Írom tovább az Ügyiratot, ahogy eddig.

Szóval az, ugye, mégsem érv, hogy Scsescsemov Frigyes örökké a kilincsen ült Irsánál, és a kinti madarakat nézte. És hogy „négy-öt kaki is volt alatta”. Az mindössze egy óra, másfél óra, két óra „termése”, felelném erre én.

De Irsával egyáltalán nem beszéltük meg úgy igazán a dolgot. Ezt még bőven elmondom, hogyan is volt. Nem tartunk még ott.

Ha tehát az üldögélésen múlnak a dolgok, akkor én Scsescsit nyugodtan felajánlhattam volna az Elektromos Műveknek, mert a lámpa-bástyán – nem hagyom leszedni! – többet ült. Vagy Jonatánt kiengedhetném a leghidegebb tél közepén a fűtött szobából, mert nézeget kifelé. Nem érvek ezek.

Apa írógépszerelőjének mondom nagyjából mindezt. Apa a piacon jár, itt a tavasz, kaktuszozik megint. Rengeteget gépel; hogy fel ne pörögjön túlságosan – mert akkor lerobbanna a válla –, mindig csinál valami egyebet is. Bevásárol Anyának; és akkor már a kaktuszosát is meglátogatja. A gépszerelővel nagyon szeretek beszélgetni. De még nem tartunk ott. És különben is. Amit a gépszerelőnek mondok, már egy kicsit igazságtalan. Majd erre rátérek.

Anya azt kérte csak Apától, hogy nagyon vigyázzon, ha ablakot nyit, kaktuszrakodáskor – mert most már kikerülnek a párkányra! a meglepő tavaszi fagyok elmúltak! –, ki ne engedje Jonatánkát. Apa vigyáz. Megint csukogatjuk a két szoba közti ajtót. Bár most már csak egyetlen madár van a háznál.

Félre ne értse bárki: nem tartunk „fogva” madarat. Jonatánka házi madár lett, és még az is megtörténhet, hogy egyszer csakugyan szerzünk neki egy kis gavallért – mert Jonatánka: tojó! És most már nem is szeretnénk, ha kivedlene hím verébnek, annyira megszoktuk így, ám ha kivedlik, úgy is megszokjuk majd –, szerzünk egy fiókát, és meglátjuk, örül-e neki. A verebek között azután elmosódnak az életkor különbségei.

Félre ne értse bárki: Jonatánka számára ez az egyetlen lehetőség. Ha akkor meg nem találom, elpusztult volna. Tavaly nyáron el lehetett volna engedni; de akkor jött… akkor jött a vedlés, meg a Madártani Intézet is azt mondta, hogy… neki jobb így. Anya mondja főleg, hogy ha már megfosztjuk őt a kinti élettől, tegyünk meg neki mindent itt nálunk. Meg is teszünk. Kezdődnek újra a hajnali felkelések; egész télen elborította a kalitkáját a saláta, a sok melegházi zöldféle. Jonatánka, talán, jól él nálunk. Övé az egész lakás. Óriásiakat repül. Meghódítja a helyeket. Apa és Anya szerint egyébként állandóan rajtam lóg. Szerintem borzasztóan ragaszkodik hozzánk. Nem enged ki minket a szobából. Én ezt csak vasárnap tapasztalom, főleg – mert délelőtt tízig, az a legmozgékonyabb időszaka. Akkor valóban nem enged ki. Trükköket kell kieszelni, hogyan hagyjuk el a szobát. Vasárnap Apáék „ágyba hozzák nekem a reggelit”. Szó szerint. És a takarón ott ugrál Ő!

Mert télre beköltöztem a hideg udvari szobából a kisebbik nagyszobába. Az ajtók meg azért vannak csukva, mert a hall hideg, a konyhában pedig gyakran ég a gáz.

Jonatánka a ház ura és parancsolója. Gyakran találgatjuk, hol állunk nála a rangsorban. Ő van legfölül. Csak ezt aztán hogyan egyezteti össze mégis azzal, hogy néha itthagyjuk? Akkor felháborodottan harsog. Majd megbékél.

Alig várom a nyarat, ezt az ideit. Apáék elmennek valahova, én meg itt leszek, két hónapon át Jonatánnal. Várom a szünetet. Egy éve még a firkót vártam; persze a firkót most is szeretem. Idefirkantok valamit; egy fát, ahogy Scsescsi az ágon ül.

Egy éve a Szigetet vártam.

Mondom ezt az egészet Apa gépszerelőjének. Most az Olvasó azt hinné, hogy a gépszerelő nem vesz majd egészen komolyan.

A gépszerelő persze nem vesz egészen komolyan, de azért egészen komolyan vesz. Világos, ugye. Mondom neki, az még nem minden, ha valaki komolyan veszi a dolgokat, legalábbis úgy mutatja. Vagy ha nagyon kedves ember. Rámenős. Határozott. Mint Irsa volt, tavaly július vége felé, amikor hazajött a nagynénjétől. Mondom a gépszerelőnek: az még nem minden, hogy valaki a legeslegjobb barátunk.

A gépszerelő szerint elég, ha csak „a barátunk”. Mint az ő kutyája neki volt. És…

…és ezzel helyben vagyunk. A gépszerelő tudja, miről beszél. Nézze, azt mondja – és ő az egyetlen, aki engem magáz, és én nagyon szeretek magázódni! –, hát az, amit maguk a madarakkal csináltak, az gyönyörű szép dolog volt. Vagyis amit ezzel a madárkával itten. Mert Jonatán ott ül Géczi úr, a gépszerelő barátunk vállán. Szereti a zakó színét. Emlékszem, már a télen, szegény Irsa feljött egyszer kockás kabátban. Jonatánka menekült, mint az eszeveszett. Irsa azt hitte, betanítottuk ellene a verebet. Mondom Géczi úrnak ezt a dolgot is. Ő azt mondja erre: Nézze, ne hibáztassa a barátját. Azért ő derekasan megtett mindent. Sok mindent. Annyit senkitől se várhat, mint saját maguktól. Ehhez fanatizmus kell. Vagyis bele kell dobni mindent a kalapba. Hogy aztán legyen is mit kihúzni. De nem biztos, hogy ezt mindenki épp… hát szóval egy kutyával, egy madárral… egy gyerekkel… ért engem, ugye… és vannak, akik semmibe se dobják bele magukat. Azoknak könnyebb? – kérdem. Nem irigylem őket, mondja Géczi úr. De az biztos, hogy könnyebb.

Ezt is tudni szeretném. Hogy Irsának könnyebb-e. Mondom is Géczi úrnak. Nézze, mondja Géczi úr, maga ezt most már mind afféle múlt időben látja. Azért tudta ilyen szépen elmondani. Ne hibáztasson senkit. Reméljük, a kis madár itt sokáig él. Én, mondja Géczi úr, úgy voltam a kutyámmal, hogy éveken át nyaralni se jártam miatta. Aki tudta, azt mondta: a Géczi bolond. Volt egy beteg anyám, egy különvált apám, két fiam és így tovább, mondhatnám jelen időben is, teszi hozzá Géczi úr, csak azért mondom mégis így, mert volt a kutya. A Kutya. Aztán, hogy elbúcsúzott tőlünk – ebből jól értem, hogy a Kutya „meghalt” –, azt mondtam, több kutya nincs. Épp azért, mert túlságosan szerette, mondom erre. Túlságosan nem lehet szeretni, feleli Géczi úr, csak hát van, ami kétszer nem megy. Az ember nem bírja erővel. Mert nem mindenki csinálja így, mondom erre megint, és Géczi úr azt mondja rá, hogy persze. Volt egy író, akinek ő a gépét kezelte, így mondja, és annak egy kutyája. A végén már a kutyáért éltem, idézi Géczi úr az írót; és hát elajándékozta a kutyát. Uram, mondja Géczi úr – nekem! nekem mondja –, engem az az író egy darabig átejtett, hogy milyen mély kapcsolatokra képes, mert hosszú ideig úgy élt azzal a kutyával, a kutyáért. És csak mostanában kaptam észbe, van ez, ugye, hogy pont a lényeg nem volt meg nála, ha ért engem.

De azért az átlag kutyatulajdonosok nagyon rendesek, folytatja Géczi úr; és hogy erre az íróra se mond ő semmit. Tudja, miért mondom ezt magának, teszi hozzá: ne haragudjon a barátjára. Szerette ő a madarakat. Csak nem túlságosan? – kérdezem én. Hát, ha így vesszük, mondja Géczi úr, és csomagol, ebben az esetben nem vitte túlzásba a szeretetet. Vajon én a Szigetet mennyire szerettem? – kérdezem Géczi úrtól, aki már ismeri a történetet. Egy Sziget meg a sportolás, az azért más ügy, mondja Géczi úr. És akkor meglepő fordulat jön: Vigyázzon, azt mondja Géczi úr, olyan lesz még, mint a papája. Nagyon klassz ember, csak… Vegye úgy, hogy nem mondtam semmit, teszi hozzá. A papa örülni fog, ha olyan lesz. Csak vigyázzon azért: ne legyen nagyon önveszélyes. Megkockáztatok egy meredek húzást: Géczi úr se vigyázott… amikor a kutyát beszerválta. Meg egyáltalán. Géczi úr mosolyog. Kösz, uram, azt mondja. Túl hízelgő ez nekem. De azért kösz. Próbálja ki a gépüket. Írjon valamit. Amit gondol.

Ülök, és azon töprengek, hogy mit is gondolok tulajdonképpen.

Mondom Géczi úrnak, hogy majd. Látatlanba elhiszem, hogy a gép jó. De én, igen, én csak úgy nem tudok írni. Még rajzolni se. Pedig a madarak, hunyorít Géczi úr, azok, ugye, „csak úgy” vannak. Szóval: vigyázzon magára. A papának meg üzenem, hogy ha meglesz a verebes könyvvel, küldjön egyet. Dedikálva, egy kutyabarátnak. Vagy – csak úgy. A múlt idők kedvéért.

Megy.

Apa ezek szerint beszélhetett rólam a gépszerelővel. Különben honnét tudná Géczi, hogy a madarak szerintem „csak úgy” vannak. Ezt én neki nem mondtam. Hiszen Apa évekig hagyja koszosodni a gépeit, és Géczi úr utoljára még jóval a „madaras korszak” előtt járt itt.

Vagy ezt a „csak úgy”-ot is lehet csak úgy mondani? Én látok csak titkokat minden mögött?

A jelen volna a bonyolultabb? A jelen idő?

Nézzük hát azokat a múlt időket. Az én múlt időimet. Nem kell nevetni. Az, hogy tizenöt éves, nem mond semmit.

Erre céloztam az Ügyirat elején.

„Ne haragudjak Irsára!” De hát én nem haragszom. Én legföljebb magamra haragszom, még esetleg ezért is külön. A rossz érzéseim miatt. Hogy olyan gyanakvó vagyok.

No, azért csak várjunk.

A levélnél hagytam abba.

Géczi úrnak is ezt mondtam. Ott volt az a szép levél. Abban megírtam mindent. Hogy a Szigeten mi lesz; a Mezőnnyel, például. Elmagyaráztam Irsának, hogyan címezze a leveleit. És hogy a posta oda lassú. Úgy ossza be. És hogy biztosan találok valakit, valakiket, hogy lejátszhassam a Bajnokságunkat. Nem is a miénket; az már „csak” a Mezőny tornája lesz. De az embernek kötelezettségei vannak.

A Mezőnye iránt, például.

Persze abban a levélben én főleg nem a Mezőnyről írtam. Hanem – és erre Anya kért meg – ismertettem a két madárral kapcsolatos tudnivalókat. Irsa, ahogy a nagynénje nyaralójából hazajött, óriási lelkesedéssel beszélt „közös augusztusukról”. Furcsa érzés volt ez is; nemrég „közös augusztusunk” volt a jelszó. De már nem voltam féltékeny. Ostobaság is lett volna. Bíztam. Ha most visszagondolok, holtbizonyosan bíztam.

Ugyanakkor persze féltem is. Mert Irsa ilyeneket mondott: a madarak összebarátkoztatása! – Erre én elmagyaráztam neki, a levélben is, hosszasan, hogy ilyesmivel ne próbálkozzon. Meg kell várni a tavaszt, meg kell várni, amíg a madarak kikerülnek a fiókasorból; majd akkor. Elmondtam és leírtam neki az agressziódolgot. Hogy akár meg is ölhetik egymást. Ugyan, én ne tudnám? – felelte. Többet beszéltem a Madártanival, mint te. Azaz megálljunk csak… ilyet Irsa nem mondott. Nem mondott semmi bántót. Csak ez áradt a szavaiból, a magatartásából, ez a magabiztosság. Érezhettük, igen, Apa és Anya is érezhette, hogy Irsa mindent jobban tud, és így is csinál most egy hónapig, és a madarakat úgy fogja visszaszolgáltatni, hogy ha bármi gondunk volt velük addig, tökéletes harmóniában telnek majd attól fogva a napjaink. És a jövőben és bármikor elvállaljuk őket, mondta még Irsa. Megbeszéltem anyával.

Irsa azt is megbeszélte, hogy szombat-vasárnaponként ha kimennek a nagynénjéhez, a nyaralóba, és ha a papája ráér, kocsin kiviszik a két madarat. Macskája nincs a nagynénédnek? – kérdeztem. Irsa őszinte volt. Elmomdta, hogy van egy kóbor macska, a Trózsi, de a nagynénje épp azért fogadta gondozásába a Trózsit, hogy ne vadásszon. A nagynénje egy nap észrevette ugyanis, hogy a kertben egy fej nélküli… Hagyd abba, mondtam Irsának. És miféle név az, hogy Trózsi?

Miféle név az, hogy Filckukk, Foma, Jonatán, Scsescsemov? – kérdezte Irsa, könnyedén nevetve. Igaza volt.

Irsának valahogy végig „igaza volt”. Kértem mégis, nagyon vigyázzon. Kalitkában lesznek, mondta nevetve. És a kalitkákat kiakasztom egy fára, van a nagynénémnek egy nagyon szép…

És így tovább. És persze ha nem tetszik a madárkáknak, nem viszem ki őket többé, mondta. Nem kuksolhatnak örökké a szobában.

Az ilyen mondataiból éreztük azt, mintha Irsa egyszerre mindent jobban tudna nálunk. Anya egy kicsit fintorgott. De nem szólt semmit.

Hogy a fenében fogják szeretni Jonatánék az autózást? – kérdezte Apa. Főleg Scsescsemov, mondta Anya. Most, amikor olyan szépen megszelídült. De nemrég is még őrjöngve rohangált a kalitkájában, ha valaki túl hirtelen mozdulatot tett mellette. Majd meglátjuk, mondtam. Nem sérthetjük meg Irsát, tette hozzá Apa. Ha nem mondja ezt, nem is írom talán a levelet. Mert akkor hirtelen – ilyen vagyok én! – azt éreztem: miért sértenénk meg azzal Irsát, ha használati utasítást írunk a madarainkhoz? Hiszen azért vállalta el őket, hogy segítsen rajtunk; és én úgynevezett „fejedelmi ajándékon” törtem máris a fejem. Vagyis nem kértük „ingyen”, bár Irsa mamája ezért szinte kinevetett. Kedvesen, de… Megírtam hát a levelet. Kértem benne Irsát, hogy az autóval, a nyaralóval, a macskával nagyon vigyázzanak. És elsősorban a madarak összeeresztésével.

Irsa nem ígért semmit. Csak így csavargatta meg úgy csavargatta a fejét. Ez volt a legújabb szokása? Valahogy az egész nyár így telt el: alig voltunk együtt, akkor is olyan „lázas” állapotban. Magamat hibáztattam, és nagyon bíztam Irsában. És igaza van Géczi úrnak: nem tehetünk szemrehányást. Sőt, hálával tartozunk Jonatánka ügyében; mert Jonatánkáért Irsa mamája is, papája is „rajongott”, és hogy Irsa mennyire szerette és szereti, bizonysága ennek, hogy egész télen hozta neki a – nem „kellett”, de jólesett – salátát, a nagynénje kertjéből a tyúkhúrt.

A nagynénjéhez aztán nem vitték ki a madarakat. De hogy miért nem; erős a gyanúm, hogy a papája vasárnap is betegekhez szaladgált, és nem volt szabad a kocsi. Vagy ki tudja. Mégis kivitték őket? De hát akkor… Nem, nem, semmi okom feltételezni, hogy Irsa füllent. Majd erről még beszélek.

A végén jóformán egyébről se lesz szó, csak erről.

Közeledett július vége. Scsescsemov kopaszodása szépen gyógyult. Anya olajozta. Az olajat az orvosságosdobozban oda is adtuk Irsáéknak. Hátha kell. Szegény Jonatánka itta meg a levét. Irsáék „a végén”, amikor Scsescsemov már nem volt meg, vagyis augusztus utolsó napjaiban, nagyon megijedtek. Jonatánkából ugyanis olyan „fehér izék” potyogtak. Azt hitték, valami bogár, tetű, atka. Pedig csak a vedlés nyúlt egy kicsit hosszúra. Beolajozták. Irsa meg a húga végezte a műveletet, amely mintha túl alaposra sikerült volna, mert a madárka alig bírt repülni utána. Az pedig, ha nem bír repülni, akár katasztrófához is vezethet, mert nekivághat és – lezuhanhat. Irsa őszinte volt, mert ezt az esetet is pontosan elmesélte. Egyáltalán nem hibáztatom. A legjobbat akarta. És nem lett semmi komoly baj. Meg aztán: egy ilyen kis madárral szinte bármikor történhet valami. Mi itt, Anyáékkal, sokkal több „bajt” csináltunk, végső soron.

Másról van itt szó. Más ügyben nyomozok.

Bonyolult a dolog azért is, mert, ha úgy tetszik, mi vagyunk a „hibásak”, Anya meg én.

És ez a „hibás-kérdés”, ez is olyasmi, hogy: attól függ, meddig pergetjük vissza a filmet.

Mert ahogy a tollaslabdában vagy a labdarúgásban is abból lesz a pont vagy a gól, ha valamelyik fél hibát követ el, úgy van ez talán mindenütt. A labdajátékokban mi lenne az érdekes, ha senki sem követne el hibát? Akkor meg? Miért lenne az ember okvetlenül „hibás”, ha valami így történt vagy úgy történt?

Apa figyelmeztetett, hogy ne gondolkodjam így. Ez bonyolult kérdés, egyszer majd megbeszéljük, mondta.

Én se mondtam egyetlen szóval sem, hogy egyszerű!

Hibás azért vagyok, mert az elutazásunk délutánján én eresztettem össze a madarakat. Ez már Irsáék lakásában történt.

Anya azért hibás, mert amikor a kalitkákkal és az orvosságos szekrénykével levonultunk, odahaza felejtettük a salátát. Ez Anyának délután még az eszébe jutott, és leküldött Irsáékhoz.

Persze ha nem megyek le a salátákkal, lemegyek egyébért. Bár a madárkákat nem akartuk már háborgatni; de este, indulás előtt, mindenképpen benéztünk volna.

Most, ahogy ezt gépelem, Jonatánka a jobb kezemen ül. Azaz most már a tenyeremben áll. Fürtyög. Ezek olyan kis fürtös füttyhangok. Most átrepül az írógép felett. Bal kézzel, egy ujjal pötyögtetek, mégis ha valahogy elvesztette volna az egyensúlyát, ha belezuhant volna az ütőkarok közé… Rémképeket látok? Igen, de ezen nem szabad csodálkozni. Apa meséli, hogy neki már a gép kocsijára is rászállt, sőt, egyszer a befűzött papírra. És a gép áram alatt volt, és ki tudja, mi baja eshet egy madárkának egy bekapcsolt villanygépen. Csúszott már lefelé az ütőkarok felé… akkor kapta el Apa.

A madarak bebizonyítanák az embernek, hogy minden mindig csak pillanatokra van „épp úgy?” Nehéz dolog. A madárnak „fogalma sincs”, mi a helyzet. Másrészt nagyszerűen tudja, hogy neki abban a környezetben, amit elképzel – mondjuk így, amit „elképzel” –, mit kellene csinálnia. De mi, emberek, nem azt csináljuk. Mi lesz ebből?

Így történt az is, hogy Jonatánkát most áprilisban majdnem halálra tapostam. Ha legalább annyira el nem ugrik… És maradt az a sokkhatás, egy hétig néma volt. Hogyan tehetnék szemrehányást Irsáéknak akkor azért, hogy egy kicsit túlolajozták?

Vagy: a madárka rászáll a kezünkre. Örülünk ennek. Jó lenne mindig úgy élni, hogy a madárka tetszés szerint rászállhasson a kezünkre. Akkor nem lenne semmi baja? Nem lenne az rettentő unalmas élet, ha így „ráérnénk”? Viszont most meg mi van: Apa meséli, gépelés közben hányszor le kell ráznia Jonatánkát. Így vagy úgy. Persze a madárnak ez nem „vész”; nagyobb vész lehet abból, ha nem rázzák le. És ott ugrál a kezünkön, és teszünk valami rossz mozdulatot, és… Meg aztán – ezt még Irsa mondta, és igaza van –: borzasztó nehéz egyszerre kétfelé figyelni. De nem úgy, hogy csinálsz valamit, és közben háttérzene szól. Apa ezt sem szereti, ő úgy véli, háttérzenével nem lehet komolyan tevékenykedni. Nem tudom. De ha valaki verebet tart, ha valakinek egy veréb él a lakásában mint jó barát, akkor az az ember mindig kétfelé él. Így van.

Például Jonatánka. Mászkál a földön. És halkan jön. Egyszerre ott van a lábadnál. Esetleg nincs rajtad zokni. Enni kezdi a körmödet, a lábad száraz bőrét. Vagy rászáll a gumisarudra. És így tovább. Akkor már persze érzed azt a csodálatos könnyű súlyt. Van azonban egy pillanat, két pillanat, mielőtt éreznéd. De ő már ott van. Ha nem úgy élsz, hogy az ő tudatában vagy mindvégig, tehetsz egy rossz mozdulatot, és vége. És te ölted meg. Például bemászik a talpad és a gumisarud talpa közé. Mert – iderajzolom – így tartod az asztal alatt a lábad. És hirtelen lenyomod a lábad – és kész.

Vagy: ki akarsz menni az ajtón. Ő bent van a másik szobában. Nyugodtan csukod az ajtót. De ő már át is vágott a két szobán, fent van az ajtó tetején. Kíváncsian néz utánad. Nem vagy a tudatában. Behúzod az ajtót. És lenyakaztad.

Más: „gyorsvonatok sebességével” száguld a szoba légterében, főleg reggel. Jön. Nem vagy a tudatában. Mozdulsz egyet hirtelen. Ki tudja, mi történik.

Továbbá: hasal a kezedben, szunyókál, emészt; bágyadt. Letakarod a másik kezeddel. Így pihen. Halálosan bízik benned – épp most, valahogy most igen; pedig máskor is nyugodtan hagyhatná, hogy fölébe vidd a kezed, de máskor nem hagyja. És te a kezedet rátámasztod a térdedre. És a könyököd megbillen a térded csontján, és lecsappan a madárra. Ideje sincs, hogy kibújjon.

Sokakkal történik, hogy agyonszeretik a madarat. Például ha mindenáron simogatni akarják. És a madár kierőlteti magát a két kéz közül, de a két kéz gépiesen összezárul.

Sok madár vízbe fullad. Vázákba, tálakba, fazekakba. Nálunk ilyesmi eddig nem történhetett. De történhetett volna más. Például: a madár annyira rád összpontosít, reád hangolódik, hogy ha csinál valamit, és a közelében vagy, de hirtelen felkelsz, elindulsz valahova, követni kezd. Villámgyors mozdulattal eléd kanyarodik. Lépsz, mert nem gondolsz rá…

A fürdés: Jonatánkát mindig úgy fürdettük, hogy az ebédlőasztalra, újságokra persze, feltettük a kosarát, benne a rúdjával, az volt a kiinduló hely. Egy jókora fehér tálba vizet csorgattunk. Hosszú szertartás után Jonatánka beleállt a tálba, és olykor, sikkogatva a gyönyörűségtől, megfürdött. Utána, ha egy kicsit nehezen is, de elrepült, szárítkozni. Például a kalitkájába. Most, pár hete, úgy megfürdött, hogy egyáltalán nem bírt szárnyra kapni, és Anya karjáról a szőnyegre pottyant. Szerencsére már nem túl magasról, és szerencsére nem lett semmi baja. Ezentúl a padlón fürdetjük, vagy a kalitkájára szerelünk valahogy medencét.

És így tovább. Mindezt azért mondtam el, hogy ki-ki lássa: nagyon szép dolog ez, de egyáltalán nem veszélytelen.

Más az, ha „kalitkamadár” él a lakásban, akit egy-két órára kiengedünk. És más, ha „szabad”, társas, élénk veréb.

Aki, ráadásul, „pont” olyan, mint Jonatánka.

Mert Scsescsemov Frigyes nem ilyen volt.

Scsescsemov Frigyes másképpen volt csudálatos lény. Ő is ugrált a lábunk körül, de tisztes távolban; és közben persze egyáltalán nem „tisztelt” minket, hanem, ahogy Anya mondja, egy kicsit mintha odakacsintott volna ránk. Nem a lábunkon volt a hangsúly, hanem az ő vívóbajnoki előre-hátra szökdelésén. Ő találta ki azt a trükköt is, hogy a „barna tükörről”, a karnisról, a lámpáról lezúdulva szinte elsöpörje a fejünket. Ő fedezett föl egy csomó helyet, ahová Jonatánka, már szeptembertől, csak lassan merészkedett.

Maradt egyetlen hely, ahová Jonatánka sosem ment föl.

A lámpa-bástya, itt, a fejem fölött.

És maradt néhány vadgesztenye, amellyel Jonatánka sosem játszott… illetve amelyekkel Scsescsemov Frigyes aztán, hazaérkezésünk után, már nem játszhatott.

Anya vívmánya volt ez a gesztenyézés. Egyáltalán: az általam hősiesen feltáplált és házhoz juttatott Scsescsi megszelídítése, mint már mondtam, Anya műve volt. Esténként, amíg mi Jonatánkát röptettük Apával, Anya zárt ajtó mögött, a kisebbik szobában Scsescsit próbálta közelebb hozni világunkhoz.

Sikerrel.

Vadgesztenyéket gurított neki, és Scsescsemov rárohant a guruló „labdákra”. Ez három-négy napon át állandó játékuk volt. Sőt, Anya még Scsescsi kalitkájába is berakott két vadgesztenyét. Amikor szeptember elején visszakaptuk a kalitkát, üresen, megvolt minden „hasznos” tárgy: tálak, itató, szépia, rudak – csak a gesztenye nem volt sehol. Szerettem volna, Anya kedvéért, megkérdezni Irsát, mi lett a gesztenyével, ám Anya azt mondta, ez maradjon a mi ügyünk, különben olyan kötekedésféle volna, és Irsáéknak igazán köszönettel tartozunk.

Hogy aztán Anya mit gondolt magában, az más kérdés. Azt hiszem, ő is olyasmit gondolt, hogy: Tényleg, milyen alapon érdeklődjön az ember két vadgesztenye sorsa felől? Főleg így, ha a dolgok már nem felhőtlenek és vidámak.

Utolsó nap, vagyis mielőtt a két kalitkával, a két madárral és az orvosságokkal meg a kölessel, a kis homokzsákokkal és egyéb tartozékokkal, asztallal, állvánnyal stb. levonultunk volna Irsáékhoz, még kiszaladtam a Duna-partra. Hoztam egy szép gesztenyés ágat. A gesztenyék zöld burkukban lapulnak még, hanem mire hazaérünk, kiperdülnek, gondoltam, és Anya gurigázhatja őket Scsescsemov Frigyesnek.

Ahogy hazajöttünk, a gesztenyék valóban ott voltak a szőnyegen. Kiperdültek burkaikból, és Scsescsemovra vártak. Valahogy annyi volt az izgalom, hogy nem is figyeltem rájuk. Pakolás, azaz kicsomagolás, fürdés, minden. Már ahogy felfelé jöttünk, bedobtam egy cédulát Irsának. Korábban érkeztünk egy fél nappal; várjuk. Jött. Én épp az egyik firkós osztálytársammal beszéltem telefonon, tehát csak fél szemmel láttam Irsát, és fél füllel hallottam, amit mond. Hozza Jonatánt, mindjárt hozza, csak még hagyjuk náluk délig, ha lehet, mert a nagynénje épp ma jön, szeretné megnézni; jaj, a papa összes betege mind megcsodálta Jonatánt, nem akarták elhinni, hogy veréb; jaj, Jonatánka így és úgy; történt egy kis baleset is, no, nem lehet így nevezni, mégis, az olajjal… nagyon jót akartak… talán már lement… samponnal lemosták… és…

Ahogy a telefont leraktam, csak Apa volt a szobában. És amikor egy kicsit riadtan azt kérdeztem, hogy: „Hát Frigyes…?” Apa azt felelte: hogy ő is ezt kérdezte Irsától. Mert Irsa egyre csak Jonatánkáról beszélt, egyre csak róla, és…

Ó, Scsescsi rég nincs meg, mondta Irsa könnyedén; így meséli Apa. És tényleg, valahogy ilyen volt a hangja. Egy kicsit túl könnyed, és egy kicsit túlságosan zavart. Scsescsemov Frigyes rég nincs meg, mondta Irsa. Augusztus huszadika utáni nap elengedt… elengedtem.

Ha valaki, esetleg Horpazár, idáig ér az olvasásban – mert azt hiszem, döntöttem: elküldöm Horpazárnak az egész paksamétát, úgy, ahogy van; ez igazán barátságom jele lesz! –, ha valaki idáig ér, téves gondolatai támadhatnak.

Megmagyarázom, miért.

Irsa nem az én madaramat, nem Apa madarát, nem Anya madarát engedte el.

Irsa a saját madarát engedte el. Mert Scsescsemov Frigyes az elutazásunk délutánján, amikor a salátaügy volt, és még valami volt, úgyhogy Apával és Anyával mindjárt le is rohantam hozzájuk, Scsescsemov Frigyes akkor délután forma szerint és mindenképpen Irsa madara lett.

Körülbelül én adtam neki, örökbe.

Ez így történt:

Levonultunk a kalitkákkal, mint már mondtam, vasárnap késő délelőtt. Éjszaka indultunk.

Fáradtak voltunk mind a hárman. Talán ez is közrejátszott az események alakulásában. Apa, Anya, egyikünk sem volt „a szokásos”.

A két madár rengeteget kivett belőlünk akkor nyáron. És Anya meg Apa egyébként sem pihent.

Nekem meg olyan furcsa volt, hogy itt az indulás napja, és Irsa nem jön. Ezekről a „vegyes érzéseimről” már sokat írtam. Önmagamat ismételhetném csupán.

Ezzel a rossz érzéssel néztem Kolinékra, akikkel épp Irsa húga játszott.

Irsáék ugyanis mind otthon voltak: papa, mama, mindenki. Ragyogtak az arcok. Láttam, Irsa jó munkát végzett. Elültünk egy félórát, elhelyeztük a két kalitkát két ablak mellett: egyelőre, mondta Irsa, az ő szobájában. Aztán, mondta legeslegjobb barátom, az egyik madár az egyik szobába, a másik a másikba kerül, és még köztük is lesz szoba vagy kettő. Akkor kezdtem csak feszengeni, amikor Irsa – támogatást kérően a papájára pislogva – a madarak összeszoktatásáról kezdett beszélni. Távozóban megkérdeztem tőle, emlékszik-e még a levelemre, hümmögött, hogy persze, én meg azt mondtam, itt van még egy Utolsó Eligazítás, vagyis Házi Madár Szabályzat, és ebbe Apa nagy betűkkel gépelte bele, hogy:

A MADARAK ÖSSZEERESZTÉSÉVEL VÁRJUNK TAVASZIG!

Ó, igen: ha Apa is hibás valamiben, hát abban, hogy miért nem mondta Irsa papája előtt jó nyomatékosan, hogy „a madarak összeeresztésével mi talán megvárnánk a tavaszt”.

Viszont én nem is kértem tőle ilyet. Tehát…?

Délután, ahogy a salátával leszaladtam, csak Irsát és a húgát találtam otthon. Nálunk egyébként a két madár nélkül üres volt a lakás. Anya pár napja a szőnyeget is felszedte valamiért a nagyobbik szobában; ahogy erre most visszaemlékszem, azt mondom: Scsescsemovtól mintha el se váltunk volna, mert azok akkor – nem mi voltunk.

Holott nem történt tulajdonképpen semmi! Irsa elújságolta, mennyire rajong az egész család Jonatánkáért, és Scsescsemovot is kedvelik. S hogy mi volt, kérdeztem. Annyi csak, hogy kiengedték Jonatánkát, aki nyomban rászállt Scsescsi fémkalitkájára, és a fémkalitka lakója jól elkapta a lábát. Erre leszedték Jonatánkát a kalitkáról, visszacsukták, majd Scsescsemov Frigyest engedték ki, és az előbbi jelenet megismétlődött Jonatánka fakalitkáján.

Ez nem lett volna baj. Hanem hogy a két madár még mindig ugyanabban a szobában volt, ez aggasztott. Akkor megjött Irsa mamája.

Büszkén újságolta, milyen aranyosan együtt voltak délben a madarak. Felröppentek a karnisra, egyáltalán nem bántották egymást. Irsára néztem. Alig hittem a fülemnek. Irsa azt mondta: Várj, mami, épp ezt akartam mesélni. Nos, mondta Irsa, ez történt. Úgyhogy a te elkülönítési elméleted téves. Nézz ide.

Jonatánka kalitkájához ment. Kivette a madarat. Furcsa érzés fogott el. Irsáék lakása egyszerre olyan idegen lett. Nem volt semmi baj, csak…

…csak más az, ha az ember saját maga van valahol, és más, ha valakije, mint nekem ez a két madár, ott marad egy helyen, egy idegen helyen.

És ez a hely épp ezért lesz idegen, különben olyan ismerős lenne, szinte otthonos. De nem.

S hogy Jonatánkával Irsa most már úgy bánhatott, mintha az övé lenne. Tudom, lesznek, akik nevetnek rajtam. Nem állítom, hogy amit éreztem, helyes. Azt mondom el csupán, amit éreztem. Nem könnyű az ilyesmit még bevallani sem.

Mondom, nem voltam én akkor egészen „a szokásos”. Különben miért mondtam volna, hogy: Hát lássuk, hogyan viselkednek, ha kiengedjük mindkettőjüket.

Nem tudom, eléggé mereven fogalmazok-e most. Mert amit akkor ott mondtam, úgy hangzott a számomra, mintha nem is én mondanám. És mintha nem Jonatánról és Frigyesről lenne szó.

Én magam engedtem ki Scsescsemovot. Fogalmam sincs, mi is történt akkor tulajdonképpen.

Jonatánka Irsa vállán ült, és ahogy Apa haját, Anya haját, az én hajamat szokta, úgy csipkedte Irsa haját. És ami engem bánt, hát csak az, hogy olyasmit éreztem: Irsához többé semmi közöm.

Ugye, ez őrültség? Holott nem az.

Bár nincs rá magyarázat. De az ember hirtelen úgy ezt-azt érez, amit nem tud megmagyarázni. Ez ilyesmi volt. Kérni fogom Horpazárt, fogadja el így, és ne legyen rossz véleménye rólam. És senki se higgye, hogy én valami oknál fogva „szakítani” akartam volna Irsával, s a madár – ürügy volt. Vagy hogy a madarat féltettem volna tőle. Nem. Csak úgy, ez volt.

És ez volt-e? Nem azt éreztem-e inkább, hogy: jaj, de jó! Jó, hogy nemcsak helyettem foglalkozik Apával vagy Anyával, hanem Jonatánka úgy általában elfoglalkozgat mindenkivel?

Biztos, hogy ilyet is éreztem!

Nem volt időm sokáig „érezgetni”.

Scsescsemov kijött a kalitkából, ráugrott a vállamra, onnét Irsa vállára. Mintha magamat láttam volna, ahogy a két szobánk közti ajtóban állok, pár héttel, jó tíz nappal korábban.

Néztem, ahogy a Jonatánkánál nagyobb Scsescsemov közelebb megy az Irsa haját csipkedő madárhoz. Scsescsi feje gyönyörűen meggyógyult Anya kezelése nyomán. Néztem, milyen szép mindkét madár; mindegyik a maga módján. Akkor egyszerre fent voltak a levegőben.

Vagy nem így történt? Nem, nem így. Mintha Scsescsemov maga ment volna fel a karnisra, és Jonatánka utána. Vagy fordítva. De hát mit akarok akkor, ha ennyire rossz tanú vagyok, ha így csal az emlékezetem?

Nem akarok csalni. És azt én csak eleinte hittem, hogy ennek a jelenetnek a részletei lényegesek.

Elmondom, mi volt a „jelenet”. Fent volt tehát mindkét madár a karnison. Most már Irsa is riadtnak látszott. Riadtabb volt talán, mint én; én annyira természetellenes közegben éreztem magam – ez is micsoda sértés a részemről! –, hogy… Megbénultam.

Akkor a két madár nekivágott a levegőnek. Irsa szobájának ajtaja nyitva volt a hall felé, a váró felé. Nem tudom, melyik madár repült elöl, melyik egy jó hüvelyknyivel utána.

Nekirepültek a hall tükrének.

Irsától ezt is kértem: takarják le a tükröket. Akkor jöttem rá hirtelen: ami nálunk megy, az másoknál nem okvetlenül. Apa egész íróságának meg otthoni munkájának ez a nagy előnye. Igaz, Irsáéknál épp azért nem ment volna a tükörletakarás, mert Irsa papájának magánrendelése volt. És…

De hát aztán később kiderült, hogy Irsa papájának a betegei is mind megcsodálták Jonatánkát. És Scsescsemovot? Erről nem volt szó.

Csak jóval később gondoltam arra is, hogy Irsa papája: idegorvos. Vajon egy idegbeteg nem…?

Akkor azonban mind a négyen – Irsa, a húga, a mamája, én – a két madár után rohantunk. Egyikük, azt hittem, Jonatán, nagy ívben visszakanyarodott a kalitkákhoz. A másikuk, azt hittem, Scsescsemov, ott maradt a tükör előtt. Felkaptam.

Jonatán volt.

Még sosem szerettem annyira Jonatánt, mint abban a pillanatban. Tátva volt a szája. Hápogott. Vittem a kalitkájához. Vittem, eléggé kétségbeesetten. Nem láttam a nyelvét. (Azóta sokszor láttam már, ahogy Jonatánka – nagy repülések, izgalmak után – tátog, és úgy tartja a nyelvét, hogy nem látni. Kiharapta a nyelvét! – ordítottam.)

Scsescsemov Frigyest közben visszatették a másik kalitkába. Neki láthatóan semmi baja nem volt.

(Azóta hányszor figyeltem meg a szabadban madarakat – verébpárokat –, ahogy így összecsapnak, kavarogva zuhannak, a földön folytatják, majd jó barátságban szállnak tovább. Talán Scsescsemov barátkozni akart végre, pajtáskodni; talán Jonatánka nem akart, ezért lett üldözés a dologból. És már lent a Szigeten, ahol Apáékkal nagyon sokszor megbeszéltük ezt a délutánt, arra is rájöttünk, hogy: eldönthetetlen, ki volt az üldözött, és ki az üldöző. Talán nem is Scsescsemov kergette meg Jonatánt, hanem fordítva. És ahogy Scsescsemov a tükörnél leállt, Jonatán teljes erővel nekiment az üveglapnak, mert még mindig látott ott egy verebet! Lehet azonban, hogy tényleg Scsescsi ment Jonatán mögött. Jonatán leesett, mert a tükör az útját állta, ekkor Scsescsemov elkanyarodott.)

Akkor azonban megfellebbezhetetlenül úgy ítéltem, hogy Scsescsemov a hibás. Irsa nem tudott mit szólni. Talán ha akkor egy kicsit öntudatosabb… Nem merek tippelni. Láttam, összeomlott az elmélete. Holott ha tényleg hitt volna benne, hogy a madarak összeszoktathatók, nem adja fel ilyen hamar a reményt.

Feladta a reményt.

Én persze akkor nem így láttam. Azt hittem, holnap újrakezdődik. Volt is valami igazam. Bár ezt az időszakot már homály fedi.

Igyekeztem udvarias búcsút venni, és azt mondtam, Anyáékkal hamarosan visszajövök.

Anyáékkal hamarosan visszamentem.

Anyáékat tájékoztattam a történtekről. Így nem maradhat, Irsa nem veszi komolyan a kéréseinket, a madártaniak megmondták, hogy a fiatal madarak veszélyesek lehetnek egymásra, zárt térben; mi legyen, el kell engedni Scsescsit. Végső soron, így érveltem, Scsescsi jött később, Jonatánka volt… hát ő volt Jonatánka, Scsescsemov Frigyes volt a makacsabb, ő az erőteljesebb, ő szokott hozzá kevésbé az emberi környezethez, szép, napos idő van, augusztus elseje, verebet még szeptember elsején is el lehet engedni, kiviszem az Állatkertbe. Neked meg hozok az állatkerti növénypavilonból egy szép kaktuszt.

Ezt Apának mondtam. Az Állatkertben ugyanis akkoriban kaktuszt árultak. Apát a kaktusz nem hozta lázba. Vakarta a fejét. Anya nagyon jól viselkedett. Azt mondta: talán igazam van; Scsescsemov titokban mindvégig a szabadulásra várt. Meg aztán: amikor Irsa azt a bizonyos levelet írta, még csak egyetlen verébről volt szó. És kettő az túl nagy teher, így, idegeneknek… még nekünk se volt könnyű.

Anya is fáradt volt csupán? Vagy szintén megfeledkezett valamiről? Scsescsemov egy pillanatra a bűnügyi regények szerencsétlen – talán ártatlanul! – gyanúsítottjainak helyzetébe került. Azt láttuk, ami ellene szól, és minden egyébről megfeledkeztünk. A nagy gesztenyejátékokról, a bukórepülésekről, arról a kedves, mégis tartózkodó viselkedésről… megfeledkeztem róla, hogy a könyökömtől kétarasznyira ott a gesztenyés ág, melyből kiperdülnek a barna termések, hogy egy kis veréb szeptemberben játszhasson velük.

Elfogadtuk azt az elméletet, hogy:

egy:

Irsa javíthatatlan „okoskodó”, azaz fütyül a mi kérésünkre, ő jobban tudja; de ki vagyunk szolgáltatva neki, hiszen a legjobb barátom, meg aztán már elvállalta a madarakat, elvállalta mindkettőt, és különben sem parancsolgathatunk, mondta Apa, hogy egy másik lakásban mi hogyan legyen; és nem volt-e igaza?

kettő:

ha pedig mindez így van, és igaz az is, hogy a fiatal madarak egymást akár meg is ölhetik, akkor stb. stb.: és Scsescsemov az erősebb, tehát ő okozza majd Jonatánka pusztulását.

Jogos volt-e mégis ez a feltételezés? Mennyit beszélgettünk erről már a Szigeten is, idehaza is! Még valamit.

Anyának az első napok után volt egy olyan érzése, hogy Irsa is szeretne magának kis verebet. Amikor pedig Scsescsemov Frigyes hozzánk került, Anya eleinte azzal áltatta magát, hogy ha nehéz is két madarat tartani, előbb-utóbb Irsa veszi át Scsescsit. Talán amikor Frigyesünk beteg lett, akkor kezdtünk mindnyájan megfeledkezni a fontolgatásokról, és akkor könyveltük el őt második örök madarunkként. Talán.

Most azonban, amikor a helyzet válságosra fordult, megfeledkeztünk Scsescsemov legutolsó gyönyörű hetéről meg a mi tartózkodóan kedves, menni készen is hűséges barátunkról, és csak Jonatán ellenségét láttuk. Ezért határozhattam úgy, hogy a „másodszülöttet” elengedjük.

Sokszor visszagondoltam erre a döntésemre. És talán hálával tartozom Irsáéknak, hogy nem én voltam az, aki…

Hiszen Jonatán Amadét is azért tartottuk meg, mert azt mondtuk: ez a kis madár, aki úgy repült ránk az első napoktól fogva, repült a tányérra, amelyen a kosztját vittük neki, nem akart kiengedni minket az ajtón: hogyan válna el tőlünk valahol kint a szabadban? El kellene kergetni. Mert elrepülne, de visszaszállna és így tovább.

Scsescsemov Frigyes, mondtam, már újra lent, Irsáéknál, nem szállna vissza hozzám. EI kell engedni.

Ott ültünk, immár hetesben, Apával, Anyával, Irsa apjával, aki közben szintén megjött.

Anya is azt mondta: szép idők vannak, kiviszem – mármint én – az Állatkertbe, még ma délután, és Scsescsemov Frigyes boldog, igazán szabad, állatkerti veréb lesz.

Akkor Irsa azt mondta, hogy jó.

Vagy nem ő mondta? Miért mondta volna Irsa mamája? Én úgy emlékszem, hogy Irsa mondta: jó, és a mamája mondta: várjunk.

Megtartanák ők ezt a kis madarat, ezt mondta Irsa mamája. Végtére verebe igazán kevés embernek van, és annyira kedvesek.

Irsa papája azt felelte, hogy neki semmi kifogása, Irsa azt tart a szobájában, amit akar. Csörgőkígyót persze nem javasolnék.

Ennyiben maradtunk. Irsa, én úgy emlékszem, egyszerre lelkes lett. Ez az egyik variáció. Mondtam is Anyáéknak: Irsa megkönnyebbült, hogy a szülei benne vannak a dologban, sőt ravaszul kivárt, hogy a mamája mondja ki az igent. És aztán…

Aztán már a megérthetetlen dolgok következtek.

Egyelőre ott ültünk heten, Irsáéknál. Pár órával az indulásunk előtt. Azt mondtam: Irsa jól gondolja meg. Mi igazán nem azért tartottuk Scsescsemovot, hogy az ő nyakukba varrjuk a végén. Irsa eredetileg egy verebet vállalt volna. Hősies dolog, hogy most egy hónapra elvállalja mindkettőt, ráadásul a nyaralásról is lemond, de…

Irsa ragyogó arccal közölte, hogy meggondolta a dolgot. A Torna Elnökségét sem kell összehívni, minden rendben.

A madarakat két külön szobában fogják tartani, amíg megjövünk. Attól fogva Scsescsemov Frigyes Irsa szobájának lakója lesz.

Lelkes hangulatban váltunk el. Megegyeztünk, hogy bármikor kisegítjük egymást, családilag, ha valamelyik madár egy-két napra gondozást igényel. Például ha mi megyünk kirándulni, vagy ha Irsáék utaznak el valahová és így tovább.

Akkor mi odahaza még egy kicsit ledőltünk. Hosszú út várt ránk. Harminchat óra a Szigetig. És éjszaka, tizenegykor, beszálltunk a taxiba, azaz közben még történt valami…

Kedves Horpazár,

mivel úgyis az egész paksamétát neked küldöm el, sőt, mire idejutsz az olvasásban, már ezt a mondatot is feleslegesnek látod, bőven még feleslegesebb, hogy megszólítást írok, vagyis levélformát adok ennek a részletnek. Mivel azonban arról szeretnék pár szót szólni, hogyan láttam utoljára Scsescsemov Frigyest, s mert a dolgok ilyen alakulása az én hirtelenkedésemnek köszönhető, nagyon egyedül érzem magam, és a levél máris könnyebbé teszi a…

Nem is tudom, mit.

Vagyis az a tényleg utolsó látogatásunk aznap késő este Irsáéknál nem volt egyáltalán jelentős. Csak éppen akkor láttam utoljára Scsescsit.

Anyával mentünk le, kettesben. A két kalitka most már két külön szobában volt. Pontosabban: Irsa szobájában volt Jonatánkáé – ! –, és egy másik szobában Scsescsemov Frigyesé. Jonatánka Irsa nyakában ült – holott már rég le kellett volna fektetni –, Scsescsemov bent volt a kalitkájában.

Scsescsemov ebből a szempontból sokkal könnyebb eset volt. Kezdettől fogva maga bement szépen a kalitkájába, ott nyugodott el. Igaz, ha a rácsok közelébe mentünk, főleg ha heves mozdulatokat tettünk, szökdelni kezdett a rudakon, de más baj nem volt.

Scsescsemovot mintha egyáltalán nem úgy néztem volna, mint Irsa verebét. De hát nem is az ő szobájában volt! Persze, Jonatánkát lehetett dédelgetni és így tovább. Ez ma is így van. (És ma is nehezen pihen el este a kalitkájában.)

Vagy talán Anya nem tudta úgy nézni Scsescsit, mint a más verebét. Mert benyúlt hozzá a kalitkába, és – ami talán még sosem történt meg – Scsescsemov Frigyes ráugrott Anya ujjára. És ott állt.

Jonatánka ezt folyton csinálta. Scsescsi soha eddig.

Odamentem én is. Anya akkor a másik kezével kinyitotta a kalitka ajtaját. Azt hitte, búcsúzóul meg is simogathatja Frigyesünket. Nem így történt. Talán a környezet volt idegen, Scsescsemov kiröppent a kalitkából. Dehogy simogathatta meg Anya! A madár Irsáék karnisán kötött ki.

Zavartan álltunk. Olyan volt az egész, mintha behatoltunk volna, zavarogni, egy idegen lakásba. Dühített, hogy Irsa olyan elnézően, udvariasan mosolyog. Mintha egyenlített volna a délutáni ribillióért.

Létrát kértem. Festékes, korhadt létrát hoztak be, elég alacsonyat. Előkerült Irsa mamája is, és mintha szemrehányóan nézett volna, hogy ilyen zűrzavart csinálunk.

Még mérgesebb lettem. Hiszen ez veletek, gondoltam, sokszor megismétlődik még! Scsescsemov egy darabig majmot fog csinálni belőletek.

Kedves Horpazár, végül is ezt nem bírták volna? Fárasztotta volna őket Scsescsemov kedvességének sok-sok sajátos megnyilvánulása? Az volt a baj, hogy ő nem volt sosem olyan kis pátyolgatnivaló, simogatható, és a többi? Nem felelt meg – kemény leszek – a polgári madárigényeknek?

De erről majd később. Felmentem a létrán, leemeltem és utoljára én simogattam meg a családból Scsescsemovot.

Mivel az ember később az ilyen simogatásokra nemigen emlékszik, nincs is jelentősége, hogy én voltam az. Most megsimogatom Jonatánt, mert a jobb kezemben alszik.

Kedves Horpazár,

május közepe van, tudom, azt hiszed, megint nem írok, holott, íme, csak te ezt nem sejtheted, kellene menesztenem egy képeslapot, de hát én ezt a tulajdonságomat, úgy látszik, Apától örököltem: nem tudok egyszerre két dolgot csinálni. Apa se kaktuszozik már igazán, amióta a madarak lettek, persze rendesen ellátja őket, a kaktuszokat, a télen, sajnos, pár ládába beleesett a tetű, de, komolyan, egyszer se mondtuk, tréfásan, hogy Irsának meg kellett volna olajoznia az állományt. Nem, mi nem viccelünk így, bár nagyon jó a hangulat.

Szóval: folytatom. Jonatánka mindig korábban ébred, egyre korábban, és Anya tartja a frontot. Anya boldog vele, csak irtó álmos mindig. Este alig van nálunk tévézés, semmi, mert másnap négykor, fél ötkor ébreszt minket egy harsogó madár.

Jonatán remekül kiheverte azt a nagy sokkot. Amit áprilisban én okoztam neki. Elmondtam-e már pontosan, hogyan? Csak azért mondom el, és rövid leszek, hogy lásd: ha a következőkben felteszek pár „nyomozói kérdést”, nem úgy teszem, mintha nem tudnám: sose vétkeseket kell keresni ilyen „ügyekben”, hanem az igazságot, a saját megnyugvásunkat. Nézd, azóta annyi idő telt el, Jonatánkával annyi örömünk van, hogy korántsem az izgat engem: miért nincs itt Scsescsi. Hanem… de ezt épp tőled akarom megtudni, kedves Horpazár, te írd meg majd nekem, ha átrágtad magad ezen a paksamétán, mi is az, ami engem itt izgat, mert nekem fogalmam sincs róla, csak érzem… És már nem a „megoldást” keresem, hanem a Rejtélyt. Ide jutunk? A végén már annak is örülünk, ha azt tudjuk legalább, mi a Rejtély.

A külső szemlélő biztosan jól látja ebből a papírhalmazból… jól látja, miért is írtam.

Közben még gyorsan az áprilisi dologról: hát az úgy volt, hogy Jonatánka gyönyörűen énekelt, és szerettem volna magnófelvételt csinálni vele. Odaszaladtam a magnóhoz, beállítottam, bekapcsoltam – és amit nyolc hónap során még sosem vétettem el, elvétettem a lépést. Vagyis: megfeledkeztem magáról Jonatán Amadéról, mert csak az élt bennem, hogy Jonatán Amadénak gyönyörű a hangja, és ezt a hangot én felveszem, megörökítem. (Minek??) És tudod, mi lett? A magnón először nagy csönd, aztán az a – csak mi nevezzük így! – halálcsipogás. Mert Jonatán, szokása szerint, utánam jött a magnóhoz, én meg izgalmamban hátraugrottam, izgalmamban, hogy milyen szép hangfelvételünk lesz mindjárt. És ráléptem! Ez, az én ordításom is rajta van a szalagon, aztán Anyáé Apáé, sikoltások… Érthetetlen volt az egész. Mert Jonatánka élt. Sőt, ott volt helyben, egy halom kiszakadt, szürke pihetoll mellett, a gumisarum mellett, és akkor repült el, egy kicsit ügyetlenül. Aztán jött megint a tátott száj – ez most volt, áprilisban – és nagy némaság. Nagy lihegés. Sántítás. Mi történt? Nyomozni nem volt nehéz. A következő: bármennyire bízik az emberi lábban, az a hirtelen lecsapó láb felrebbentette; menekülni azonban – szerencsére?! – oldalirányban próbált, így kapta el a papucsom a bal szárnya alól kilógó kis pihetollakat. Békésen üldögélt vagy álldogált, figyelt engem, nagy barátját – vagy ki tudja, kije vagyok én! –, és jött a nagy Váratlanság. A bal szárnya és a jobb lába „sérült meg”; mert jobbra menekült volna, de nem bírt, amíg a pihetollak ki nem szakadtak. Talán valami kis ficam volt az egész. Képzeld el: veréblábficam! Az milyen apró valami! De ép, nem lett nyomorék. És a hangja is visszajött, ugyanolyan csodálatos, mint volt. És Anya azt mondja, a legnagyobb szíve Jonatánnak – s egy ilyen kis állatnak, egyáltalán –, igen, neki van a világon, mert semmi neheztelés nem maradt benne. Nem azért, mintha maradhatna; de épp ez a csodálatos, hogy vannak ilyen lények, akikben nem is maradhat. Nem?

Ezért mondom én azt, hogy egy veréb különb, mint… Vagyis ezért nem szabad ilyet mondani, csak… Hát szóval: ha nagyon meggondolom, bennem sincs semmi neheztelés. És mégis tele vagyok kérdésekkel, zűrzavarokkal. A Scsescsemov-ügyben is. Mert itt csak arról lesz szó.

Vagyis azt ne hidd, hogy én lelkesedem a nyomozásomért. Nem az érdekel, ami kiderülhet. Sosem fog kiderülni semmi. Mert talán nincs is minek kiderülnie. Hanem majd elválik, amit korábban mondtam; amire tulajdonképpen kérlek.

Jonatánka (üdvözöl, ismeretlenül is, és az összes karaburmai verebet, meg ha idén a Szigetre mennél, nézz föl a verebek fáira, amelyeket ismerünk és szeretünk.

Búcsúzom, még a következő

– úgynevezett – fejezet tartalmazza a „lényeget”:

barátod Vrabác

Mielőtt a taxiba bemásztam volna Anya után, felnéztem a harmadik emeletre. Sötétek voltak az ablakok. Két ablak mögött, vagyis valamivel hátrább, ott alszik két madár. Egy emelettel kerültek csak lejjebb. És mégis…

Ahogy a fülkében elhelyezkedtünk – Belgrádig magunk voltunk, végig –, Anya megemlített egy apró dolgot. Így futottunk téves nyomra? Persze ez aztán tökéletesen mindegy volt. Azt mondta Anya: észrevettük-e, mennyire félt Jonatánka, amikor be kellett költöznie a kalitkába, hogy elinduljon idegenbe? Mintha érzett volna valamit. Scsescsi azonban a legnyugodtabban, szinte elegánsan és segítőkészen kalitkázódott be.

Aztán már a határon túl feljött a nap. Aludtunk előtte egy keveset, és ahogy a piros kört megpillantottuk a láthatáron, ugyanazt gondoltuk mindhárman: most ébrednek. Az ébredésük újabban így zajlott: a fakalitkából felharsant egy csipp, és a fémkalitkából máris belevágott egy harsányabb csipp. Emlékeztem ezekre a harsányabb csippekre, még abból az időből, amikor konyhaszekrényt kellett tologatnom.

Most ébrednek, mondtuk. Most ébred Jonatánka. Scsescsemovot nem is említettük. Hanem egy idő múlva, már Kelcén, egyre inkább ő jött elő. Olyannyira, hogy a magunkkal vitt fényképek közül is mind többször mutattam csak Jonatánkát, és megpróbáltam megmagyarázni Apáéknak, miért. Annyira erősen gondoltam Scsescsemov Frigyesre, hogy féltem a fényképét elővenni. Pedig eleinte őt afféle elintézett ügyként kezeltük. Mitől változnak így a dolgok?

Persze ez sem volt ilyen egyszerű. Rengeteget latolgattuk, mi lehet. Otthon, azaz – Irsáéknál. Nem lett volna jobb mégis elengedni Scsescsit? Nem csinálnak-e Irsáék, valami könnyelmű vagy lelkes pillanatban, mégis olyat, ami…? Ami jóvátehetetlen. Ezt nem mertük kimondani. Féltettük Jonatán Amadét. Még mindig szilárdan tartotta magát az az elmélet, hogy Scsescsemov Frigyes lehet Jonatánka végzete.

Azt hiszem, borzasztóan távol jártunk az igazságtól. De hát ki tudja. Ez végképp nem derül ki.

Bár én, titokban, még mindig bízom.

Annyi bizonyos, hogy Irsa első levele nagyon hamar megjött. Csupa jó volt benne; lelkes beszámoló. A két madár a család dédelgetett kedvence lett. Egyikükkel Irsa papája, a másikkal Irsa mamája és a kishúga foglalkozik. Már nem is tudom, mi volt az elosztás. Azt hiszem, Irsa ezt csak azért írta, mert emlékezett rá, milyen féltékeny voltam párszor Jonatán Amadéra, illetve Apára és Anyára. Megint gyanúsítgattam?

Aztán jött egy újabb levél is. Két napra rá. Ebben hangsúlyosan az állt, hogy „Scsescsemov Frigyest megtartjuk”. És hogy: „nem lehetne már elengedni, szegényke annyira hozzászokott az emberi környezethez, kegyetlenség lenne”. Hát a kegyetlenség az talán túlzás, jegyezte meg Apa, de az csak jó, hogy ilyen lelkesek. Legalább nem voltunk mégsem a terhükre. Gondoljátok meg, mit jelent az mégis, két madár! Mennyit kínlód… És így tovább. Apa boldog volt. Akkor szokott így filozofálni. Szerette utólag feketére festeni az eget. Mert tudta, hogy a sötét szín úgyis lecsorog a tiszta kékről.

Anya megmaradt borúlátónak. Jonatánkát féltette. Nem szóltam semmit; bántott, hogy elsősorban már a Mezőny ügye foglalkoztat. Apai örökség? Túlságosan biztos voltam benne, hogy otthon rendben mennek a dolgok? És a kevésbé fontos kérdéseknek szenteltem a figyelmemet? Bár ez is csúnya dolog, hogy a Tollaslabda Tornát „kevésbé fontos”-nak nevezem. Mégis. Úgy éreztem, akár kockával kisorsolhatnám a meccseket. Irsa pótolhatatlan volt.

Tehát, kérdezem, fél év múltán, nyolc hónap múltán, Irsa iránt nem volt bennem semmi… hogyan is mondjam, az egész dologból nem maradt bennem tüske? És Jonatánka dolgában egészen biztos voltam?

Szóismétlések, szóismétlések.

Szeretnék minél hamarább túljutni ezeken a kötelező gyakorlatokon, hogy szabadon forgathassam az anyagot. Azt a keveset, ami a rendelkezésemre áll.

Mert akkor, ugye, miért nem mertem elővenni Scsescsemov képeit? Miért néztem olyan szomorúan, ahogy a Patyolat-csomagolópapíron a kis táljából szemelget? Ahogy az egyik mázolmányomon ül, és hatalmas árnya van a falon, a napfényben. És olyan komoly madár! Igaz, a madarak mind komolyak. Tehát képzelődés volna minden, amit velük kapcsolatban – jót, rosszat – gondolok? Játék a szavakkal? Kockadobással elintézett tollaslabdatorna?

Aztán nem jött levél. Egyszerűen nem jött több. Erre is volt magyarázat. Irsa nem mert írni, félt, hogy ide, a szigetekre, lassan jár a posta. Viszont ha rögtön feladott válaszlevelezőlapomat megkapta, akkor talán… Különben is több mint két hétig nem jött így egy sor se. Ennyire nem számíthatta el magát. És az első levél naplószerű volt, a második már amolyan összefoglalóforma csupán. Harmadik levél pedig nem jött.

Apáék sem voltak valami nyugodtak.

Akkor hagytam abba a „kísérleti tollaslabdatornát”.

Reggelente nagy verébcsipogásokra ébredtünk mindig. Anya fedezte fel, melyik a fájuk. Ilyenkor, négykor-ötkor, mindig Scsescsiéket emlegettük. Tehettük, este nyolckor többnyire ágyban voltunk.

Aztán elmentünk a pékhez, bevásárolni, kimentünk a strandra, borús idő lett és így tovább. Meglátogattuk Horpazárékat…

(…kedves Horpazár, ezt úgy írom, mint valami naplót, pedig tudom, hogy neked fogom elküldeni; de most így hitelesebb; miért vannak ezek a változások? Van-e erre magyarázat? Van-e, mert tudod, miről beszélek, akár arra is magyarázat, hogy valaki egy madárral előbb így gondolja, aztán meggondolja, és később már hiába bánja? Ha ugyan bánja…)

…megcsodáltuk a kaktuszkertet, Horpazár papája azt mondta Apának, vigyen néhány érdekesebb sarjat, ha jól értettem, de Apa mindenféle nehézségre hivatkozott, végül elfogadtunk néhányat, kettőt haza is hoztunk, be is kellene ültetni végre, a többit elültettük Kelce határában.

Engem egy kicsit elgondolkoztatott ez a jelenet; ahogy ott szorgoskodunk hármasban, Apáékkal, mindenféle ócska napraforgók és paradicsomindák között, kaktuszokat ültetgetve, de hát a kaktusz nem madár, gondoltam utána, és a falu határában amúgy is nőttek kaktuszok, akkor meg…?

Most látom, hogy ezt a részt nem küldhetem el Horpazárnak! Egy-két sor törlendő!

Szünetet tartok. Jonatán Amadé a vállamon áll. Egyedül vagyok itthon, Apáék elmentek. Késő délután van, Amadéka azonban hét felé pihen el, ha teheti, még később. Ma rettentően ragaszkodik hozzám. Tényleg, szinte még vécére is Apa járt helyettem. Kellene innom egy üdítőt; elbágyadtam. Most ki fog engedni, érzem.

Nem engedett ki.

Rajzolom. Írni semmi hangulatom. Mi a különbség Karaburma és Scsescsemov Frigyes között. Nézzük. Rajzolok egy Karaburmát. Igaz, Karaburmának megvan az eredetije – 1975-ben Kelcén megvolt –, van róla egy fénykép, van egy első rajz, de akárhányszor lerajzolom, azért az egészen megfelelő Karaburma lesz.

Lerajzolom ide Scsescsemov Frigyest. Akárhogy rajzolom, nem az igazi. Vagyis: minél igazibb, annál elviselhetetlenebb. Holott ez tényleg butaság. Scsescsemov Frigyes él. És, mint mondtam, így vagy úgy, már fiókái is lehetnek. Tojásai.

Ha él.

Irsa azt mondja, ott engedte el a Vár-fal alatt, egy fánál. Nézzük csak. Horpazár csupán egy kérdőjelet látott, azaz, kedves Horpazár, most az jön, ami a kérdőjel mögött van.

Ha ugyan még emlékszel arra a lapra.

Csengettek. Hármat. Az annyi, mint Irsa. Nem kell ajtót nyitnom, egyezményes jel. Azt jelenti, hogy a kilincsre akasztott egy zacskó salátát, tyúkhúrt, mosott füvet. Irsával pompás a kapcsolat, Irsa nagyon kedves, én is nagyon kedves vagyok Irsával. Siet, szakköre van, kosárlabdázik.

A Tollaslabda Klub futó nyári zápor volt.

Ezt sem találtam el tehát. Tippszelvényemen mától fogva elkelne néhány jó megérzés. De lesz-e?

Csak a régi rossz ötleteimmel szolgálhatok. Kedves Felügyelő, mondom gondolatban Apának, ez minden. Ez a paksaméta, melyet nem is tudom, miért küldök Belgrádba. Egy Horpazár nevű barátomnak. Aki mindenesetre életjelt vár tőlem. Hát ez tényleg az életem jele. Eléggé összevissza. Turistautakra nem lehetne fölmázolni. Svirče helyett Vrboskába jutna a vándor.

Vagy csak ülne a spliti parton, mint Apa, Anya és én, hazamenet. A hajón valahogy tele voltunk bizakodással. Kelt föl a nap Mostar felett. De egy egész nap, úgy kicsapva, egy félmediterrán városban, az hosszú. És előttünk a tizenkét órás éjszakai vonatút Belgrádig. Aztán két-három nap ott. Verébetetések. Lassan ott is kialakulnak a törzshelyek. Akkor haza. Hajnalban érkezünk. Bedobok egy cédulát a harmadik emeleten. Nem értem, miért nem vár levél. Irsától. Mert semmi. Aztán, valaki mással, egy telefon. Mert a firkó, az is van azért. Tanévkezdésről és így tovább. Akkor csengetnek. Hármat. Irsa. Anya nyit ajtót, nekik mesél. Eleinte lelkesen. Kapkodva beszélek a telefonba. Aztán Apa hangja egy kicsit furcsa. Irsa távozik.

Van nektek egy bölcs mondásotok, kedves Horpazár:

Ami megtörténik, az el is múlik.

Ezt érzem én is.

Az események, amelyekről beszámoltam neked, elmúltak. Scsescsemov Frigyest azóta is emlegetjük, de mit tehetünk? Mit tehettünk volna attól a pillanattól kezdve, hogy leemeltem őt Irsáék karnisáról, és visszavittem a kalitkájába?

És miért kellett volna akkor már bármit is tennünk? Nekünk.

De én csak úgy érzem: ha valaki, hát mi tehettünk volna ezt vagy azt. Utána is.

Most ezt, ahogy mondani szokás, add össze. Vagy vond ki egymásból.

Ki tudja megmondani, mennyi az eredmény!

Nem szeretem a zűrzavart. Nem vagyok író, hogy ügyesen evickéljek a cseles fordulatok látszatkavargásában. Én vagy megrajzolom a dolgokat – ezt itt nem lehet –, vagy az eszemet használom, és pontokba foglalom, ami az eszembe jut. És használok valami mást is, hogy ami nem az eszembe jut, hanem valahogy másképp dereng föl, másutt, ahogy az a két hajnali napkorong, a Szigetre igyekezvén és hazafelé tartva, szintén másutt látszott, nem a Duna túlpartján – hohó! odafelé a Duna túlpartján látszott, szóval itt is tévedek! –, hát szóval: igyekszem, hogy ne csak az eszemmel rendezzem össze a rendeznivalókat. Szeretném, ha nem lennék kíméletes magammal. És az eszembe vagy a… nem tudom, hová, jutna mindaz, amit ebben az Ügyben – az én helyemben – ember csak elmondhat.

És tőled azt kérem, hogy – bármilyen figyelmetlenül – olvasd el ezt, és mondd meg, írd meg, mi az én problémám itt, mi az én kérdésem,

mi bánt,

miről van egyáltalán szó

és így tovább.

Mi a Rejtély, van-e rejtély; nem valahol másutt van-e a Rejtély, ha van rejtély.

Vagy mondd azt, hogy én itt olyasmibe nem nyugszom bele, amibe nem belenyugodni kell, hanem ami szintén megtörtént, és így el is múlt.

Lehet, hogy ez az Ügy is elmúlik előbb-utóbb. Most úgy érzem, jó lenne, ha nem múlna el. Nem érzem csúnya dolognak, hogy miközben Jonatánka itt ugrál, hasal, néz, ragaszkodik hozzám, én „valaki mással és valami egyébbel” foglalkozom.

No, rajta. Nem foglalkozom én mással és egyébbel. Ha Jonatán Amadét szeretem, vagy ha a Tiszta Igazságot keresném, az ugyanaz. Mert ahogy Jonatán Amadéban se azt keresem, amit nem érek el benne soha, a Tiszta Igazságból se azt szeretném elérni, ami engem igazol, vagyis nem azt akarom, hogy így szólhassak magamhoz: Vrabác, igazad volt! – nem, hanem azt, hogy:

VRABÁC, EZ ÉS EZ A NAGY KÉRDÉS A TE KÉRDÉSED,

ÉS EBBEN AZ ÜGYBEN NINCS ÜGYES MEGOLDÁS.

Most pontokba szedem a gondolataimat. Ahogy a felügyelős könyvekben szokták. De nem a detektívregényekben; hanem az igazi könyvekben. Amilyenekben – remélem – Apa „felügyel” a dolgokra. És még csak annyit: eredetileg ezt a paksamétát Apának szántam. De ő, félek, kíméletes lenne velem. (Vagy nagyon letolna, ami megint nem jó.)

Első kérdéscsoport:

– – – – – így akartam kezdeni. Dehogy kezdem! Abbahagynád az olvasást.

Hanem gondolj arra, hogy a Karaburma környékén, egy szép parkban sétálsz. Reggel van, tele a fejed tervekkel. Ha most valami az utadba akad, ami nemsokára mindennél fontosabb lesz a számodra, mi lesz a terveiddel? És ha a terveid valakivel közösek, mi lesz a másikkal? Vagy ha a másiknak szintén az útjába akad valami – amiről te nem tudsz –, és, tegyük fel, a te utadba nem akad semmi, akkor veled mi lesz?

Persze nem lesz semmi. Valahogy mindig van. Nézzük csak.

Jó volt a Szigeten. Te ne tudnád! Egyszer voltam ott. Van egy barátom, a legeslegjobb barátom, Irsa. Van egy tollaslabda-bajnokságunk. Ennek a bajnokságnak van egy mezőnye: a Mezőny. Csupa kedves lény. De azért mégsem olyan elevenek, mint egy madár. Számunkra nagyon elevenek. Hanem mégse úgy. Elképzelhető, hogy jutalmul – van-e ilyesmi? – azt kapjuk, hogy mert ezeket a nem egészen eleven kis lényeket elevenné tettük, egy igazi eleven lény akad az utunkba?

Rendben van, az én utamba egy ilyen lény akadt. De Irsa útjába mi akadt?

Eleinte azt hittem – most már végig magamról beszélek! a Karaburma parkjába egyszer majd ellátogatok, de nem akarom összezavarni a dolgokat –, azt hittem tehát, hogy Irsának más tervei, komoly tervei vannak. Olyan komoly tervei, amelyekre a felnőttek is azt mondják, hogy komoly tervek. Például hogy állatorvos lesz. Azt gondoltam: ez az Irsa már most mindent meg akar tenni, hogy valóban állatorvos legyen. Kitűnően tollaslabdázik. A tollaslabda szerény kis sport, de nálunk még nagy jövője lehet. Például – nem tréfálok! – az olimpia műsorára kerül. Nos? Elhiszed, hogy te ott a Szigeten egy leendő olimpiai bajnokkal játszottál? Nem? Miért nem? Gyanakszol?

Két lehetőség volt:

Melyik volt valóban? Ha ez a Rejtély, melyik a megoldás? Ha Irsa most egy komoly klubban tollasozna, azt mondanám: a kettő közül az egyik. És már akkor se tudnám, melyik. De ha nem tudnám, a legeslegjobb barátom volna-e még Irsa? Nem volna az. Akkor meg miért kellene tudnom!

Látod, valahol másutt történt valami. Vedd úgy, ahogy ezekben a rejtelmes könyvekben lenni szokott: a „kastélyba” senki se hatolhatott be, a „szigetre” vagy a „hegyre” senki sem juthatott át és fel, vissza és le; fogadd el, hogy a „rejtély” csak az általam említett dolgokkal függ össze.

Apáék nem sértették meg Irsáékat. (Ez egy ilyen „külső” eset volna, látod. Szóval maradjunk annál, amit „tudunk”.) Még egy példát: senki nem avatkozott közbe, nem mondott Irsáról nekem, rólam Irsának semmi rosszat. És így tovább.

Tehát a dolog kulcsa nem a tollaslabdázás. Nem a „jövőnk”. Nem ilyen gyakorlati kérdés a rejtély lényege.

Nézzük a madarat. Jonatán Amadét. Megtaláltam, nevet adtam neki, elkezdtem vele – bután – foglalkozni. Ha rajtam múlik… ez így nem jó. Ami engem illet, el is pusztulhatott volna szegény. Irsa szaktudása segített. Irsának egyszer már elpusztult egy madara. Akkor Irsa volt a hibás. Aztán megtanulta, hogyan kell felnevelni a kismadarakat. Önzetlenül beszállt a játékomba.

Mindegy, hogy nekem ez már réges-rég nem játék volt. De miért nem? Nem én vagyok a hibás? Nem én mondtam föl a barátságot? Hogy a tollaslabda után a madár jött: mi ez? A tollaslabda – az, amit felütöttem a tujafára, a verebek svirčei toronyházába, és otthagytam, pedig ha nagyon igyekeztünk volna, leszedjük, nem? –, a tollaslabda élettelen, a madár él. Apa erre azt mondaná: túlságosan élénk a fantáziám. Pedig apai örökség, nem? De még ő is azt mondja. Akkor mi van, csakugyan?

Igaz-e, hogy Irsa nem volt őszinte? Nem sokat mesélt a zöldikéről; az Állatorvosi STC-ről; a táborról; aztán a nagynénje nyaralójáról se tudtam meg már semmit. Annyit csupán, hogy ki fogja vinni a madarakat. Kivitte-e? Azt mondja, nem. Anya szerint igazat mond. Anya és Apa szerint mindaz, amit Irsa mond… pontosabban… igaz mindaz, amit mond… amiről azt mondja, hogy csinálta vagy nem csinálta. Tehát: Apáék szerint tényleg elengedte Scsescsemov Frigyest, tényleg a fa alatt engedte el; tehát: nem az történt, hogy… de erről majd nemsokára.

Letettem a telefont, és Apához fordultam. Köpenyben állt az ebédlőasztal mellett. Gyorsan lehajigálta a „vonatos” ruhát, mindent, és boldog vigyor volt az arcán, mert leakaszthatta a fürdőszobaajtó fogasán lógó fürdőköpenyét, amely ropogósan, frissen várta. Ismered ezt az érzést? Rajtam is köpeny volt, ismertem Apa érzését. Anya kint rakodott a hallban. De Irsa beszámolóját ő is végighallgatta.

Apa arcáról eltűnt a vigyor. Nem azt mondom, hogy szomorú lett, inkább olyan semmilyen. Tudod, az első pillanatban azt mondtuk: hurrá, Jonatán Amadé él!

Mert hát… ez csak természetes!

Az ember nem kezd mindjárt okoskodni.

Él, és még meg kell várnunk, amíg Irsa nagynénje megnézi, tehát – aligha vitték ki a nyaralóba.

Ez máris válasz az iménti kérdésre, gondolom most, 1978 májusában. Hanem hogy akkor pontosan mit gondoltam… nincsenek róla följegyzések.

Nagyot reggeliztünk. Forró teát ittunk, erre emlékszem. Hazaérkezéskor nekem mindig a forró tea az Ital. Bár a jégen volt egy üveg – Jonatánalmalé!

Apa meglepetése! A sok Traubisoda után!

De jó lett volna ennek úgy zavartalanul örülni! Hanem akkorra már nem voltunk egészen vidámak. Anya azt mondta, jó lenne legalább Jonatánkát mielőbb felhozni. Apa türelemre intett minket. Ahogy tizenegy tájban lementünk, jött a nagy udvariaskodás; és ilyenkor mindig úgy van, hogy a helyszín roppantul meggyőző, amit a másik fél mond, roppantul meggyőző, és mi magunk is igyekszünk úgy viselkedni, mintha roppantul meggyőztek volna minket.

Ez a jéghegy víz fölötti része. A „magas szintű tárgyalás”. Hanem úgy lejjebb, titokban, az ember koponyájában elkezdenek mozgolódni az Egyéb Erők. Menjünk azonban szép sorjában.

Engem Irsáéknál megijesztett mindjárt egy ablak. A külső előszoba nyitott ablakocskája. A belső szobákból, ahol ültünk, illetve ahol Jonatánka szabadon repkedett, volt légifolyosó ehhez a jelentéktelen, világítóudvari ablakhoz. Becsuktam a hall üvegajtaját. Nem akartam neveletlennek látszani, de azt sem szerettem volna, ha Jonatán Amadé, szegény, ott az orrunk előtt vitorlázik ki a világba. Esetleg megijed az ingemtől, Anya ruhájától. Az ingemet ugyanis idegenkedve fogadta. Irsa biztatott: menjek csak a madárkához, menjek csak; őket is úgy szereti, csak ki kell nyújtani érte a kezemet, jól elkapni, nagy puszit rányomni, mondta Irsa papája. Irsa szülei nem akarták elhinni, hogy a madár az ingemtől fél. Elszokott a régi gazditól, de majd újra visszatalál a kedves fészekbe, mondta Irsa mamája.

Így teltek a negyedórák. Jonatánka többnyire a képléceken üldögélt. Értesültünk összes kedvenc helyéről, és így tovább. És ha Scsescsemov meglett volna, ha nem támadtak volna komoly kételyeim, örömmel hallgattam volna Irsáék beszámolóját. Mert meg kell vallani, szép munkát végeztek a madárral. Egészen az olajozásig.

Hanem ez az olajozás jócskán elrontotta a hatást. Szegény madarunk szárnyai súlyosan zúgva hasították a levegőt; mintha ólomövet viselne, úgy repült.

Hetekbe telt, míg végképp megszabadult nálunk az olajtól, hónapokba, hogy – a sampon okozta sokkból kigyógyulva – újra fürdött. A homokban szerencsére ennek ellenére szorgalmasan forgott-pörgött, így hamarabb lekopott a tollazatáról az olaj.

Irsáék – hol a papa, hol a mama, hol a húg – hol kinyitották, hol nyitva felejtették a hall üvegajtaját; és a világítóudvari kis ablakot nem csukták be. Azért se? Nem, nem. De ők bizonyosra vették, hogy a madár nem merészkedik oda.

És ha egyszer mégis? Madaraknál sosem lehet semmit biztosra venni.

Ott volt a nagynéni is, aki örült, hogy ezzel a remek kis állattal megismerkedett.

Ő nem állat, hanem kis lény, mondta Anya. A hangulat szívélyesen fagyos volt. Ötvenszer elmondtuk, hogy megyünk, mert a madárkák a nevünkben is épp eleget zavartak. Ó, Jonatán Amadé egy kis tündér, egy kis csudapurittyó, és így tovább, ilyeneket mondott Irsa mamája. Irsa zavarban volt.

Scsescsemov Frigyesről egy szót se szóltak.

Ahogy ott, udvariaskodva, beszélgettünk, Irsa mamája – kénytelen vagyok ilyen hivatalosan fogalmazni – hangsúlyozta, mennyire új élet vár erre a két gyerekre az új tanévben; és a magam részéről igazán csak azt vártam volna, hogy Irsa papája valami magvas és összefoglaló megállapítást tesz a tollaslabdázással kapcsolatban.

Megjegyzés nem volt.

Kedves Horpazár, mivel Irsa húga egyszer „visszamondta” nekem, hogy a szülei „nem tartják egészen komolynak ezeket a dolgokat”, amelyeket mi „gyakorolunk” Irsával – tehát a Mezőnyt, a Tornákat –, nem gondolod-e, hogy ott, az első és egyben utolsó nagy, közös Családi Elnökségi Ülésen elhangzott volna szintén valami efféle, ha…

…ha Irsáéknak tiszta a lelkiismerete?

Nem mondom én, hogy nem lehetett tiszta a lelkiismeretük. Inkább csak: szerettek volna minél hamarább, szép simán túlesni ezen az ügyön. Mi meg Apáékkal olyan álmosak voltunk, tudod, ilyenkor az embernek mindene szárazon izzik, több napos hajrá volt mögöttünk, a Szigetről négy napja jöttünk el, hajnalban – ó, mennyit gondoltam a madarakra! aludtak a ház melletti fán, Anya fáján, és ahogy a hajóval a part felé közeledtünk, kelt Mostar fölött, mint írtam, a nap, és Scsi-Fi meg Jon-A járt az eszemben; ott találtam ki nekik ezt a rövidített nevet. Scsescsemovnak a továbbiakban, azt hiszem, meg is tarthatom ezt a Scsi-Fit.

Látod, ez az: ott ültem, ittam valami narancslevet – svédet! – Irsáék annyira ismerős nappalijában, mert náluk ilyen is volt (van), és minden olyan idegen volt. Még a Scsescsemov Frigyes név is. Attól kezdve magamban mindig csak Scsi-Finek neveztem, és mostantól írásban is így lesz.

Milyenek voltak az idők akkoriban? – kérdezte Apa.

Ez a kérdés visszazökkentett a valóságba.

A házfelügyelőnk ugyanis összegyűjtötte a napilapokat, és Apa… Apa már átnézte az időjárási rovatot. Augusztus huszadikától kezdve, napról napra.

Ó, egészen pompás kis idők voltak, felelte Irsa, tulajdonképpen nem jött be a jóslat, a Meteorológia ismét melléfogott…

Ki beszélt itt „jóslatokról”, ki beszélt itt bármiről? Apa annyit kérdezett csupán, milyen idő volt, amikor Scsi-Fit elengedték.

De Apa, udvariasan, mintha bele is nyugodott volna ebbe.

Nem így én.

Majd a kezembe veszem én ezt a nyomozást, mondtam. Irsa mamája mintha kitalálta volna a gondolatomat, így szólt: Irsáéknál, a gimnáziumban, most olyan hetek jönnek, amelyek meghatározók lehetnek az egész… És így tovább.

Kedves Horpazár, de jó lenne, ha most mindjárt mondanál valamit. Az embernek ez kéne; hogy valaki rögtön mondjon valamit, és akkor nem folytatnám, ahol abbahagytam, nem mennék egyre inkább tévútra. Talán. Mert: Irsa mamája ezzel azt akarta mondani, hogy Irsa részéről a kapcsolat ezentúl lazább lesz, vagy rajtam látta, hogy részemről a kapcsolat ezentúl lazább lesz és – mint Irsa jó anyja – ügyesen manőverezni kezdett?

Visszatértem az időjárásra. Nem akkor rögtön, másnap.

Ittam egy pohár hideg vizet. Nem Traubit. Vizet. Apát még egy Traubi erejéig sem akartam belekeverni. Pár óra múlva fájni kezdett a torkom. Tudhatod jól, miért csináltam.

Vagyis: nem tudhatod. Azért, mert nem akartam „csalni”. Nem akartam Irsa papájához azzal odamenni, hogy fáj a torkom, amikor pedig nem is fáj a torkom. De hát mit akarok én Irsa papájától? – kérdezheted.

Ezt kérdeztem magamtól én is. Kiderült tudniillik, hogy Irsa papája három hétig valami konferencián volt, mit tudom én, merre, a világban.

Neki tehát nem lehet köze Scsi-Fi ügyéhez.

Nem mondom, az alaphangot ő adja meg a családjukban. De ez nem alaphangkérdés volt.

Scsi-Fi elengedése másmilyen kérdés volt.

De milyen?

És itt egy írónak megint döntenie kellene. Háromfelé ágazik az út.

Először is el kellene mondanom, hogyan zajlott a viszontlátás; úgy a továbbiakban. Majd pontokba foglalom mindjárt, miről volt szó; és hogyan mentem le, még a torokfájás előtt, újra Irsához és a mamájához. (Irsa papája addigra megint eliramlott. Őt meg Irsa húgát lényegében kikapcsolhatjuk.)

Irsa mamáját is.

Tudod jól, mennyire adok Anyára. Mégis, ha olyan kérdésekről van szó… hát szóval, mint a madarak vagy egyéb… és Anya inkább a kettőnket elválasztó mozzanatokat hangsúlyozná, ahogy a diplomaták mondják, érteném én a módját, hogyan emeljem ki a kettőnket mégis közelebb hozó tényezőket. Szóval Irsáéknál is az lenne ilyenkor, amit Irsa akar. Bár…

Horpazár, ahogy ott ültünk Irsáéknál, úgy mindannyian együtt, teljes volt a bizonytalanságom.

Mert azt hiszem, már az egész kérdéskört láttam. Nem a kérdést – ó, akkor feltettem volna a kérdést. A kérdéskört láttam.

És ennél nincsen rondább helyzet, mint amikor valaki csak úgy egy nagy ködös kérdéskört lát.

Augusztus huszonegyedikén, például, képzeletben nagy ködöket láttam. Vagy huszonkettedikén. Jó, tegyük fel, tényleg szép idő volt huszonegyedikén. Irsáék felébredtek reggel, aztán…

Aztán…?

Nézd, Horpazár, és itt térek rá az író második útjára, Irsa nekünk Scsi-Fi elengedésének konkrét körülményeiről egy árva szót nem mondott.

Azért is mentem vissza, még a torokfájás előtt. Megkérdezni a következőket:

Pontosan hány órakor vittétek ki?

Miben vittétek ki?

Ki volt otthon akkor?

Kiderült:

valami ultrás dobozban vitték ki; azaz valami gesztenyepürés dobozban… nem, nem, szólt közbe Irsa mamája, az a kis fészke volt neki, egy ultrás dobozban…

Van-e egyáltalán olyan doboz?

És hagyta? Nem akart még útközben kiszökni? Simán elértetek vele a Vár-falig? Addig a fáig?

Autóval vitték, hallottam a választ. Persze minden, amit Irsa mondott, hiteles volt. Anya például, és Apa is, szóról szóra elhiszi, amit Irsa a technikai részletekről mond. Csak…

Majd ezt is elmondom mindjárt.

Autóval vitték, mert a nyaralóba indultak, és…

…Nem apáddal volt az autó? – kérdeztem. Nem, a papa repülővel ment stb. No, igen.

Ki vezetett. Anya. És? Elmentek – jó húsz métert, mondjuk, száz métert, innen a ház elől, aztán föl a Vár-fal alá. Anya szerint ez szóról szóra igaz. Szerintem is. Nem nevetsz ki, kedves Horpazár, ezekért a dolgokért? Apa ugyanis azt mondta: ne vacakoljak, bárki körülröhög – így mondta, de inkább szomorúan –, ha azzal jövök, hogy „tragédia”, mert valaki augusztusban elengedett egy verebet.

Hívd fel azért a Madártanit, mondtam. Ilyen zaklatottan mentek azokban a napokban a dolgok. Ahogy itt írom. És ez, az időjárási tényező, ez az a harmadik út, amerre egy író itt elindulna.

Apának közben egész jó barátja lett az egyik ilyen kitűnő madártudós. És ez a teljességgel megbízható ember Apa kérdésére azt felelte: semmi kétség, a madár testhőmérséklete nem szereti a nagy ingadozásokat, a tíz-húsz fok hőkülönbséget. Nem hiszi azonban, hogy huszonegyedikén a lakás és a szabad ég hőmérséklete között ekkora különbség lett volna. Másnapra aztán, ha lehűlt is a levegő, a madárka szépen átállhatott.

Ebben megnyugodtunk. És, mondta Apa barátja, ha csak egy kis szerencséje van Scsescsemovnak, az a verébtársaság, amely a fa körül tanyázott, jól befogadta, megtanította mindarra, ami a kinti verébélethez kell és így tovább. Ez úgy megy, mesélte Apa barátja, hogy kint a szabad természetben nincs az az agresszió, verebek között: igaz, hogy verekszenek és így tovább, de az más, mint a szobai verekedés. Némely fajok persze a szabadban is nagyon agresszívak, képesek megölni a fajtársaikat, ilyen például a…

És így tovább.

Ha tehát, mint az ismerőseink mondják, fejezte be Apa barátja, a fa körül ott nyüzsgött egy verébcsapat, Scsescsemov ma is egészen biztos, hogy köztük van. Ha csak egy kis szerencse segítette.

Egyelőre nem mentem föl a Vár-falhoz. Csak úgy elképzeltem a helyszínt. És fölnéztem a fejem fölött moccanatlanul álló lámpára. Nem tudom miért, elkezdtem sírni. Ez röhej, tudom. De valahogy mintha egy hosszú álomból ébredtem volna. Rájöttem, hogy én Scsi-Fit nagyon szerettem.

Rájöttem egész egyszerűen annak a lehetőségére, hogy a dolgok nem mindig úgy vannak, ahogy mi képzeljük. Anya is szomorú volt. Ő is rájött valamire? Neki igazán közeli kapcsolata volt azokban az utazás előtti utolsó napokban Scsi-Fivel. Nem mertem megkérdezni. A következőket gondoltam:

egy:

– – – ez a listázás egyébként jó módszer az ember hülye érzelmeinek a leplezésére, ajánlom! – – –:

nem is gondoltam, hanem láttam magam előtt Scsi-Fit, ahogy átrepül a bástyafalon, amely – nagyban – a lámpához hasonlít. És egyre távolodik. Ezzel nem mentem semmire. Csak a télen, egy darabig, sokfelé vittem kaját. Mert ki tudja, pont hol van?

kettő:

időjárási veszélytől nem kellett tartanunk; nem kaphatott – „ha csak egy kis szerencséje volt” – tüdőgyulladást; bár Apával sorra kivágtuk a házfelügyelőtől kapott napilapok időjárás-jelentéseit, és augusztus huszonkettedikétől jó hat-hét napon át rendkívüli hidegekről olvashattunk; ezért is mondtam Irsának, hogy: miért nem engedtétek el mindjárt? Nem, ezt nem így mondtam. Hanem az úgy volt, hogy:

az elutazásunk délutánján én azt mondtam: most mindjárt elviszem az Állatkertbe. Ott elengedem. Szép az idő, remekül visszatalálhat a természetbe, kajája bőven akad majd.

Irsa akkor olyan felháborodottan tiltakozott, mintha én ki tudja, miféle kegyetlenséget készülnék elkövetni.

Mintegy a tudomásomra hozta, hogy „afféle kapkodó” vagyok. Kedves Horpazár, nem vagyok-e mégis az?

Menjünk tovább. Nézzük, ami az egész dologban, először is, a csőrömet csípi; bár én ezt a kifejezést nem szeretem. Nézzük a kevésbé fontos részleteket.

Irsa, amikor arról volt szó, hogy elengedem a madarat, magabiztosan kijelentette: ilyet az ember nem csinál. Ők a madarat elvállalják, ha már nálam – Jonatán Amadé biztonsága érdekében – helye nincs.

Holott azaz: hát Irsa nem vette észre, hogy ezt az elengedési históriát én azért voltam kénytelen előhozni, mert ő nem tartott be egy fontos szabályt? Igen, ő. Persze Apa erre azt mondja, hogy nagyon nehéz ilyesmit másoktól elvárni. Mi a madarakat elkülönítve tartottuk, és Irsa is megígérte, hogy így tartja őket, de hát – Irsa is próbálkozott. Jót akart. Aztán én éppen lementem, amikor a madarak összecsaptak, vagy talán csak kergetőztek, és…

…és:

Nézd, Apa, mondtam erre, mi elengedtük volna a madarat gyönyörű időben, Irsa elengedte pocsék időben. Tegyük fel, a hideg nem volt mégsem akkora, és nem lett baj. Viszont hát nem veszed észre, kérdeztem Apától, hogy Irsa „akkor is a legtökéletesebb volt, amikor nem engedte, hogy szélnek eresszem a madarat, és akkor is ő volt a legremekebb madárbarát, amikor ő mégis elengedte”? Apa erre így felelt: És te ebből hiúsági kérdést csinálsz?

Horpazár, nem az, hogy én itt dühös lettem Apára; én itt azt éreztem, hogy egyet gondolunk, mégsem fogjuk tudni ezt a kérdést sosem tisztázni! Férfiasan!

És épp ezért nem mehettem Anyához.

Nem. Mert miféle dolog az, hogy az ember az egyik helyről a másikra rohan! Csak hogy igazat adjanak neki. Én nem akarom, hogy igazat adjanak nekem. És amikor a macskadolog kiderült, akkor már nem tudtam szívből örülni, hogy Apa igazat ad nekem. A macskadolog az én szívóskodásom eredményeképpen derült ki. Vigyázz persze, ezzel se jutottunk előbbre. Csak annyira jellemző.

Volt tehát a viszontlátás, a nagy udvariaskodás. Anyának igaza van: hálásak lehetünk Irsáéknak, mert kiterjedt rokonságunkban senki sem akadt volna, aki a madarakat… de erről már volt szó.

Aztán: jött az én cseljátékom. Ittuk a svéd narancslevet, amit Irsa papája hozott, és Jonatánka – szegény kicsiny barátunk! – ott szerencsétlenkedett a fejünk fölött, a lábunknál, és közben nyitva volt a világítóudvar ablaka, és a hall üvegajtaját folyton nyitva hagyták. Én meg folyton becsuktam. Apa elkezdett izzadni. Csak úgy, persze, a kialvatlan éjszaka fáradtsága jött ki rajta, no igen.

Be kellett csukogatnom azt az ajtót. Az ablakot mégse csukhattam be.

Horpazár, miért vannak ilyen különbségek is?

Szóval a cseljáték az az volt, hogy – főleg Irsa mamájának – ilyeneket mondtam: most már borzasztóan restelljük, hogy két madárkával is zavarogtunk; képzeljük, mennyire kellemetlen volt, mennyire terhes, hogy…

Irsa papája itt nem mondta azt, hogy „terhes senki se lett tőlük”, vagy ilyesmi, hanem Irsa vette át a szót. Tudod: hogy a betegek mind odavoltak Jonatánkától, hogy Jonatánka mennyire rajongott Irsa papájának orvosi köpenyéért, hogy Jonatánka kiszemelt magának egy sarkot a karnison, oda hordott friss füvet, száraz füvet, hogy Irsa mamája egyszer a barátnőit is lemondta, mert Jonatánka mindenképpen az ő tenyerében akart hasalni, hogy Irsa már-már egy fényképsorozatot akart csinálni Jonatánkáról, hogy a nagynéni azt mondta, nála a nyaralóban igazán pompás… És így tovább.

Anya ekkor megkérdezte: és Scsescsemovka? Ő nagyon rosszul viselkedett? Biztosan ő viselkedett nagyon rosszul.

Erre tudod mit mondtak, Horpazár? Scsescsemovka is nagyon aranyos volt. Ezt mondták. És kész.

Borzasztóan bánt, vettem át a szót Anyától, rettentően sajnálom – így folytattam a cseljátékot –, hogy a két madár biztosan sokat cirkuszolt egymással. Nyilván megint összecsaptak, és…

De hát mi betartottuk, ami kérve volt, mondta – így! – Irsa mamája. A madarak attól fogva külön szobában voltak.

Irsa papája, aki egy-két napig láthatta őket együtt, azt mondta: A kilincsen álltak, az egyik itt – átment a másik szobába –, a másik itt, és kiabáltak egymásnak.

Irsa papáját kezdtem őszintén megkedvelni. Kár, hogy olyan hamar elment arra a kongresszusra, Svédországba. Talán ha itthon van…

A Scsescsemov nagyon kitűnő kis fickó volt, folytatta. Fiú lett volna belőle, biztos. Bár ezt nem lehet tudni. A Jonatánkából meg verébasszonyság. Szép pár lett volna belőlük. Ezt mondta Irsa papája. Nem, vele nem volt baj. Róla már csak egyszer lesz szó a továbbiakban.

Ahányszor csak rászállt a Jonatánka házára, mondta Irsa mamája, a Scsescsemov olyan érdeklődve nézte ezt a kis csacsi-pacsit.

Szerettem volna Jonatánkával felrohanni egy emeletet. Haza. Borzasztó vagyok én, Horpazár. Borzasztó, hülye alak. Mindjárt rátérek. Mert vannak pillanatok – és még Anya is ezt mondja –, amikor joggal érezhetem: csak én voltam a hibás. Az, hogy ki milyen szavakat használ, persze hogy számít. Én azonban…

Tessék megmondani, vágtam ki ekkor az első nagy adut, nem volt valami olyasmi, hogy Scsescsemov mégis bántalmazta Jonatánkát, és mert tetszettek tudni, hogy én mennyire aggódom érte, ezért…?

Kétségbeesett bizonygatás kezdődött. Irsa, a húga, a mamájuk, hármasban. És valahogy úgy éreztem magam, mintha nyolc éve nem a… nos, a „legeslegjobb” barátommal barátkoztam volna, hanem egy egész családdal. Irsa papáját kivéve, aki… de hát megígértem, hogy őt már csak egyszer említem, és ez nem az a hely.

Akkor még csak annyit, hogy… Tényleg belezavarodtam. Pedig olyan hűvös nyugalmat éreztem.

Apára azért is vagyok mérges, mert azt mondta akkoriban: Te logikai játékot csinálsz itt ebből. Ahelyett hogy Jonatán Amadénak örülnél. Ép, egészséges, kedvesebb, mint valaha; kiheverte az olajat, a sampont…

…aztán megúszta az én „magnófelvételemet” is, ezt ma már elmondhatom…

…és hogy milyen pokolian érzékeny dolog, Horpazár, verébbel barátkozni! Képzeld el, most, ezen a borús májusi napon, hogy ezt írom neked, ott tartunk már, hogy a gépet püfölő kezem fölött repül el! – Mert egész jól püfölöm már a billentyűket! – Ott repül el, ahogy papírt váltok, a papír és a gép közt! Zúgó sebesen. Egy rossz mozdulat, vagyis egy mozdulat, és vége. Akarattal se csaphatnám le jobban!

Képzeld el, én, a tollaslabdázó: aki lecsapja és megsebesíti a saját verebét. Nekem ez borzasztó lenne. Még ha nem tollaslabdázom is többet… mert, hadd mondjam el, az a bajnokság, amit játszottam veled, nem vezetett semmire sem. Sőt, még Irsa volt az, aki megkérdezte: nos, milyen eredményeket ért el a Mezőny? Aztán még ütögettünk egyszer-kétszer… De Irsának mintha elég lett volna annyi, hogy rám bizonyítja: én meg a Mezőnyről feledkeztem meg! Mondd, ez nem afféle ronda gyanakvás megint?

Jonatánka itt ül a kezemen. Meg akartam fürdetni. Ő is akarta. Csak én már azóta, hogy Anya kezéről csuromvizesen lezuhant a földre, nem merem az ebédlőasztalon fürdetni. Hanem ma megpróbáltam a szőnyegen. Szombat van, Apa elvitte kirándulni Anyát. Teletöltöttem Jonatánka tálját langyos vízzel, mert azt szereti. Aztán letettem a tál mellé a… vagyis fordítva, a sárga műanyag kosár mellé letettem egy Népsportra a tálat, és… Semmi. Képzeld el, megszokta talán, hogy a tál meg a kosár észak-déli irányban van! Úgy rendeztem a színteret, és fürödni kezdett. Nem valami nagyon, persze. Mert megszokhatta az asztalt is. A madarakkal rengeteg érdekes lélektani kísérlet végezhető. Furcsa, hogy éppen Irsát nem érdekli ez… őt, aki orvos akar lenni. Te érted ezt?

Vagy csak én gondolom ezt is? Tény, hogy Jonatánka abbahagyta a fürdést, viszont azóta egyre a karomon ül. Tudod te, milyen nehéz úgy gépelni, hogy egy veréb ül a karodon, és cibál, csukkog, früttyög stb.? És milyen nehéz megállni, hogy ha – miatta! – félreütsz, ne legyél dühös? Ne vágj rá Apa írógépére, amikor már huszadszor ütsz félre, ne tegyél valami rossz mozdulatot, ami a madárnak végzetes lehet és így tovább? Remélem, nem kell tovább „ecsetelnem”, milyen kényes dolog a verébtartás így; milyen bonyolult kapcsolat egy ilyen barátság. Most épp letojta az előbbi papírt. Ahol az áll, hogy borzasztóan bánt…

Tehát Apának igaza lehet: mert azt mondta: nézd, hol van az megírva, hogy mindenkinek verebet kell tartania? Elvállalták, megbánták. Az meg, hogy nem csúsznak térden, és nem mentegetőznek… hát az igazán nem csoda.

Mind a mai napig nagyon sokat beszélgetünk ezekről a dolgokról Apával és Anyával. Csak úgy. És ha vitatkozunk is, abban semmi rossz nincs. Mi lenne.

Rendben van, mondom tehát Apának, de Irsa mamája azt mondta például, hogy nem eresztették össze a madarakat. Akkor hogyan volt az mégis, hogy egész békésen viselkedtek, ha az egyikük rászállt a másikuk kalitkájára. És Irsa azt mondja, még a végén talán össze is barátkoztak volna. Ő mondja ezt, aki Scsi-Fit… ha igaz…

Igaz, igaz, mondja Anya, elengedte a fa alatt.

Ahol a macskák voltak, mondom én.

Mert ez derült ki, csak úgy, az egyik szívóskodásom során. Erre céloztam fentebb.

Semmi tragédia, nem csinálok új alfejezetet a kedvéért. Irsa biztos gyanakodni kezdett, azt hitte, sejtek valamit. Ezért kell, felügyelőként, az illetők nyakára járni. Ezért nincs igaza Apának, aki azt mondja, tulajdonképpen hagyjam ezt az egészet a csudába.

Van egy pont, ahol útjaink Apával is elválnak. Nem nagyon; csak – úgy jó alaposan.

Hát szóval Irsa kibökte, hogy az az egy baj van, hogy a kertészek a Vár-falban… azokban a barlangnyílásokban… kóbor macskákat etetnek. És… ezt ő akkor még nem tudta. Másnap jött rá, amikor ennivalót vitt a fához; és azt javasolja, ne vigyünk többet, mert a falatozó madarakra könnyebben lecsapnak a macskák.

Macska verebet nehezen fog. Van ilyen, persze. Van ilyen, a csuda vigye el Irsát. Ezt mondtam Anyának: hát nem jellemző? Valahogy mégis összehozta a madarunkat egy macskával, ha a nagynéni nyaralójába nem vitte is ki őket.

Vártam, hogy Apa erre azt mondja: nem a madarunkat, hanem a madarát. Hiszen, mondhatta volna Apa, neki adtad. Ne felejtsd el.

Kedves Horpazár, ezt csak én mondom magamnak: Vrabác, ne felejtsd el, Scsi-Fit te Irsának adtad. Vagyis én, ez a te itt azt jelenti, hogy én.

Ahogy ott a viszontlátás délelőttjén ültünk, és Apa meg Anya érezhette, hogy benyomom az ajtó alá a feszítővasat, vagy bent felejtem a küszöb meg a… szóval hagyjuk a hasonlatokat, a felügyelős dolgot; egy kicsit feszengtek. Mert tudták, nyilván: Scsi-Fi Irsáék madara volt már. Azt csináltak vele, amit akartak.

Nem egészen, de mégis: igaz. Annál szebb.

Az övék volt. És ezt csinálták vele. Elengedték.

De hát Irsa erre is remek mondást tudott: mi igazi madárbarátok vagyunk, nem nézhetjük, hogy egy kis lény boldogtalan. Örökké a kilincsen ült. Négy-öt kaki is volt alatta. Vágyódva nézte a kinti madarakat. Mint már mondtam. (Ez utóbbi: az én megjegyzésem.)

Nézd, Horpazár, ha Irsa ezt az elméletet bárhol elmondja, száz ember közül kilencvenöt neki ad igazat. Igen.

Azt mondtam akkor a mamájának (ez volt az a bizonyos „cipő a küszöb meg az ajtó közt”): ugye, nem az van, hogy kímélni tetszik bennünket? Nem az van, hogy:

két változatom volt:

és be is dobtam mindkettőt:

– – – – – mert akkor, mondtam mindkét változatra, biztos, hogy Jonatánka nem lenne a számunkra soha többé az, aki volt.

Persze heves tiltakozás. És Anya is azt mondja: Scsi-Fit rendje-módja szerint elengedték. Egyébként ilyenkor mindig mosolyogva jegyezzük meg: Scsi-Fi amilyen kis határozott volt mindig, ma már biztos verébkirály. Hiszen, szívre a kezet, Ő titokban ezt akarta. Irsáék is azt mondják: úgy repült el, hogy vissza se nézett rájuk.

Nem arról van szó, hogy Scsi-Finek rossz sora volna (ha él). És talán nem is arról, hogy él-e vagy sem. Üsse kő a macskákat. Felmentem a Vár-falhoz. Jól körülnéztem. Az egyik odúban találtam egy…

Öt cica volt. Alapos felderítés után szépen kitelepítettem őket. Az anyamacska távollétében. Ennyivel kevesebb veszély.

Nem nyúltam hozzájuk, különben. Csak próbáljanak ők is „szerencsét”.

Így meg voltam vadulva Scsi-Fi miatt. Tisztára kitört belőlem a polinéz őslakó.

Irsával persze a diplomácia síkján tárgyaltam. Ennyit a macskákról. Egyébként: verebek tízezreit locsolták le itt a sugárutak fáin. Télen. Hogy megfagyjanak. És úgy potyogjanak le az ágakról. És a mit-tudom-én-kik, akik közben esetleg nagy macskaetetők, nagy kóbormacskamentők, összesöpörték a halottakat. Tízezer és és tízezer verebet.

Nem volt helyes, hogy az öt kismacskát szabadon engedtem? Nem tudom. Semmit se tudok. De az ember legyen mindig határozottan valakiknek a pártján. Én a verebek pártján vagyok.

Függetlenül attól, hogy – értek már annyit a madarakhoz – a verebek is bántalmazzák egymást, a madarak a természet rendje szerint – táplálékszerzés céljából – megölik néha egymást.

Ez az ő dolguk.

Kétfelé ágazunk ismét.

Először is: miért irtották a verebeket? Nem tudom, van rá magyarázat.

NEM SZABADNA IRTANI ŐKET, ezt mondom én. De az emberek nem szeretik, ha a kalapjukra, a fejükre, a ruhájukra csinálnak.

Az emberek randevúra sietnek, színházba, mit tudom én, és akkor „a verebek” a fejükre csinálnak. Az emberek összetapossák egymást a buszon, ordítoznak egymással itt-ott, az emberek gyakran becsapják egymást, rossz a hangulatuk néha, mert elrontják egymás hangulatát… és akkor a verebeket kell lelocsolni télen… a verebek a hibásak.

Közlöm veled, a saját verebünk ürüléke nem csúnya, nem gusztustalan. Az: a veréb pontos képe; az egészségi állapotáé; ezt csak úgy mondom.

De:

amikor az elutazásunk napján levittük a két madarat (ó, de szomorú volt aztán, a megérkezésünk napján, üresen visszavinni Scsi-Fi kalitkáját; minden megvolt benne, mint mondtam, csak a vadgesztenyéket dobhatták ki), és ahogy Jonatánkát Irsa kiengedte a kalitkából – én addig a testemmel takartam Scsi-Fi fémkalitkáját –, és Jonatánka először csinált oda Irsáék keleti szőnyegére, Irsa arca megrándult. Ahogy a könyvekben áll: megvonaglott. Undor volt az arcán.

A mamája akkor behozott egy nagy csomagolópapírt. Meg újságokat. Így volt a szőnyeg akkor is, amikor hazaérkeztünk a Szigetről. Újságpapírok zörögtek a lábunk alatt, miközben arról beszélgettünk, hogy Jonatánka milyen csurtyompurfirtyürtyimpitty volt.

Horpazár, félre ne érts: Jonatán Amadé a barátom. Nem róla van szó.

Hanem arról, hogy:

Scsi-Finek eltelt vagy húsz napja Irsáéknál, és Irsáék alig várták, hogy megszabaduljanak tőle. Nem lehetett másképp. Semmit se tudtak mesélni Scsi-Firől. Scsi-Fire senki se figyelt. Legföljebb eleinte. Amíg ki nem derült, hogy Scsi-Fit nem lehet babusgatni. Scsi-Fi független egyéniség volt.

Jonatán Amadé is az. De még mennyire! Dehogy mondok én rosszat róla. Ha választanom kellett volna, és ha Anyának és Apának választania kellett volna, mi is azt mondjuk: Jonatánkát tartjuk meg. Érted-e, Horpazár, miért „sírtam” egy kicsit az előbb?

Mert én is Jonatán Amadét tartottam volna meg. És Irsáék is azt mondták: Jonatán Amadét megtartanánk. Ez akkor – dühített. Megértesz?

De hát vegyük azt, hogy „választanom kell”, és Scsi-Fit tartom meg. Nem, Jonatán Amadénak jó helyről gondoskodtam volna akkor is.

Nem gondoskodtunk-e jó helyről Scsi-Finek? Irsáék jó helynek ígérkeztek.

Érted te mindezt?

Persze te nem ismerted Scsi-Fit, meg rajtunk kívül, egyáltalán, senki se ismerte őt. Egyéniség volt. Tartózkodó, de barátkozó. És így tovább. Ezt csak úgy elismétlem. Fogadjuk el – rég elfogadtuk! – Anya elméletét: Scsi-Fit megmentettük, meggyógyítottuk, és még csak nem is nekünk kellett őt elengednünk. Scsi-Fi elérte, amire egy veréb születik. Nem lesz olyan hosszú életű, mint a háznál tartott kis madarak (8-9 éve helyett él 2-4 évet, mondjuk), de ha nem kalandozik el a fészekből akkor, július elején, mi van? Szintén 2-4 év vár rá.

Ez a helyzet.

Az fájna, hogy…?

Scsi-Fi magánya? Ott, Irsáéknál? Az, hogy dühösek voltak rá, az én barátomra, mert:

összecsinált mindent,

annak ellenére, hogy ezt nem szolgálta meg,

mert nem lehetett vele babusgatósdit játszani,

mert nem lehetett őt a betegeknek mutogatni, akik Jonatánkától el voltak ragadtatva, mert Jonatánka felvidította őket, a vállukra szállt, míg Scsi-Fi köpött mindenkire, és csak bajt okozott a házban, koszt, nehézséget, mindent: – nem tudom, hiszen épp ez az, hogy Scsi-Firől se Irsa, se a mamája nem tudott az ég világán semmit se mondani nekünk!

Ez a magány fájna, a barátom magánya?

De ha másképp nézem, még jó is, hogy így elvadult Irsáéknál. Annál könnyebben visszatalálhatott a madárkörnyezetbe.

Meg aztán:

Irsa papája legalább három hétig nem rendelt. Amikor a rendelést újra megkezdte, már csak Jonatánka volt a háznál!

Megdőlt egy elmélet?

Amikor azzal a hülye „torokfájással” lementem hozzájuk, Irsa papájával is összetalálkoztam. Tulajdonképpen hozzá kellett volna mennem, de… És Irsa papája behívott a rendelőbe. Nézd, mondta, és egy hosszúkás dobozra mutatott. Ezt én Irsa madarának hoztam volna. De hát elengedték, mindegy. Legyen a… hogy is hívják… hát az övé.

A dobozban egy összehajtható, vagyis szétnyitogatható, „madárugráltató” volt. Fémállvány, olyan, mint a gyerekeknek van a játszótéren. Irsa papája ezt Svédországból hozta Scsi-Finek.

Nem tudom, mit mondjak. Irsával kapcsolatban ezek után nem mondhatok semmit? „Tartozom” ennyivel?

Tényleg svéd szerkentyű volt. Megjátszották volna ezt is? Kötve hiszem. Nem és nem. Irsa papája ezt tényleg Scsi-Finek hozta. Akit Irsa időközben elengedett.

Elengedte, mert nem bírta nézni, hogy a madár örökké a kinti madarakat bámulja sóvárogva.

Jonatánka, aki most az egyetlen barátom, „őrjöngve” harsog, ha kintről verébszót hall. Tavasz van.

De aztán szépen megbékél. És rettentően ragaszkodik hozzánk. Persze elröpülne, ha kinyitnám az ablakot. De kint – ott meg elpusztulna. Bőven.

Szeretne visszajönni, de a sok ablak közül nem lelné az igazit.

Ezt, kedves Horpazár, csak arra az esetre mondom, ha netán te is megkérdeznéd: miért nem nyitjuk ki néha az ablakot. Mert „úgy az igazi”.

Van egy madártudós-író, Schmidt Egon. Ó, igen, ez a mi barátunk. Meg van egy másik, Konrad Lorenz. Az ő könyveikben sokat olvashatsz ilyen kérdésekről. Küldjek neked?

A Konrad Lorenz azokat a tudósokat említi, akik mindenféle elméleteket állítanak fel, de még soha életükben nem neveltek föl egy árva fiókát se!

Ő meg Egon bácsi bezzeg… fölneveltek párat. Nem akarok tekintélyekre hivatkozni, de Egon bácsival mindent megbeszéltem. Kérdi, nem gondolom-e, hogy Jonatánkának szerezni kellene egy kis pajtást.

Ilyesmiről van szó.

Kérdem tőle: Scsi-Fivel most, amikor már mindketten nagyocska verebek, össze lehetett volna engedni őket?

Biztosra semmit se vehetünk, mondja Egon bácsi, de: össze.

Anya ezt is mondta: ha nem kellett nekik, miért nem vártak meg minket? Akkor még mindig visszaadhatták volna.

Tiltotta volna Irsa büszkesége, mondom erre én.

Anya azt mondja, nem szabad így beszélni.

Így csak gondolni szabad, beszélni nem? Miért ne!

Aztán még van itt valami.

Kedves Horpazár, lehet, hogy sok mindent kifelejtek. Amiről azt mondtam, hogy majd lesz szó. Nem emlékszem ilyenre, de lehet.

Ez, utoljára mondom, nem könyv. Regényféle, egy Titok regénye, de nem igazi könyv. A Titokhoz neked kellene pár szót szólnod. Megmondanod, hogy: MI IS ITT A REJTÉLY?

Mert azt tudom, hogy van valami nagy rejtély.

Minden ellenem szól. Erős mondás. És lesz is róla még egy szavam. Ami tényleg ellenem szól. Bár nem hiszem, hogy ott a Rejtély; a Rejtély Kulcsát egyáltalán nem is merem említeni.

De olyan „egyszerűen” azért nem adom magam! Mint ahogy a macskaügy mutatja. Ott is új bonyodalom támadt. És azt hittem, megoldom a kérdést. De nem. Figyelj.

Először is a kapkodásról. Arról, hogy én „kapkodtam volna”, amikor az elutazásunk napján Irsának adtam Scsi-Fit. Pontosabban: amikor elengedtem volna, és ő végül vállalta. Nézd, az igaz, hogy teljesen meg voltam vadulva. Nekem Jonatánka volt „a Madár”. Ma is az. Scsi-Fit jobban el tudom képzelni a szabadban. Drága Barátom, ő valóban vezéregyéniségnek született. És, amikor eljött a kedvező pillanat, hazatér szabad hazájába az emigrációból.

Én akkor egy olyan ország vagyok, ahol a verebek vezéregyéniségeit meg egyáltalán a verebeket szívesen látják. Jó. Mondtam már: valakinek a pártján kell állni.

Hanem:

a kapkodás az nemcsak ez; hogy megijedek, és akkor hirtelen határozok. Hogy „elengedem Scsi-Fit”. Az nem kapkodás, hogy valaki nem szereti a galambokat, mégis odaszoktatja őket, mint Irsa? A hátsó ablakaikra csapatostul járnak a galambok. Kötekedők szerint Irsáék egy egész galambkolóniát kihizlaltak itt. A galambok pedig rondák, egészségtelenek, és Irsa papája is dühös rájuk. Irsa meg a mamája a nagy galambetető. Anya azt mondja, erről se beszéljek, mert Irsa papájának kellemetlen. Jó, egyetértek. Hanem: Scsi-Fi miért „vadult” annyira?

Mert látta a sok galambot!

Ha ugyan:

nem az történt, hogy Scsi-Fi kiszökött a világítóudvarra nyíló kis ablakon;

kiszökött egy résre nyitott ablakon, ahogy Irsa vagy a mamája a galambokat etette;

ha valaki rá nem lépett; ez nem valószínű;

ha, ha és ha.

Hagyjuk a gyanakvást.

Ami, szerintem, biztos: Apa és Anya egyetértett velem, hogy az elutazás napján Scsi-Fit elengedhetnénk az Állatkertben. (Egon bácsi tanácsa.) Méghozzá azért, mert – ezt Irsának nem mondhatom – Apa és Anya is látta: Irsa nem fogja betartani a szabályzatot… vagyis nem tesz eleget a kérésünknek. Hogy a két madár külön legyen és így tovább. Össze fogják ereszteni őket.

Ezért ijedtünk meg a Szigeten, amikor nem jött levél. Attól féltünk, hogy mégis történt valami.

Amikor én azt mondtam, hogy elengedem Scsi-Fit, nem akartam kierőltetni a megoldást. Nem akartam rávenni Irsát, hogy vállalja a madarat. Hanem amikor elvállalta, maga Apa mondta azt, hogy: így tényleg nyugodtak lehetünk. Scsi-Fi az ő madaruk, és Scsi-Fi mindig is tetszett Irsának. Vigyázni fog rá. És Jonatánkára már csak azért is vigyázni fognak, mert:

kaptak tőlünk egy másik madarat,

a két madár egymást bánthatná,

a jövőben is jó madárkapcsolat lesz köztünk, gondozzuk a másik madarát, ha arra van szükség éppen.

De amikor én ezt a „jó madárkapcsolatot” gondoltam, nem azt jelentette ez, hogy Irsával a legeslegjobb barátság már nem a legeslegjobb barátság többé?

A legeslegjobb barátság nem madárkapcsolat.

Lehet ilyen barátság egy madárral, ahogy nekem most Jonatánnal, de nem lehet egy madár közvetítésével.

Akkor meg? Irsát végső soron Jonatánka szorította volna ki? Ez sem igaz. Erről már volt szó.

Tehát?

Ha már itt tartunk: Konrad Lorenz, aki nagyon sok madarat fölnevelt, a macskákat is kedveli. És te, kedves Horpazár, esetleg megharagszol rám, mert én nem szeretem a macskákat. Dehogy mondtam én olyat, hogy „nem szeretem a macskákat”! Én csak azt nem szerettem, hogy Irsa épp egy macskás környéken engedte el Scsi-Fit. Szóba is hoztam neki a dolgot.

Azt mondtam neki:

Nem kell félned, nem bántottam őket.

Kiket? – kérdezte Irsa.

A macskákat. Ott, nem messze a fától. (Csak így mondtam. Magamban gondoltam csupán: A macskáidat. Ronda gyanúsítás??)

És így tovább. Miféle macskákat stb.? Hová tetted őket? De ezt úgy kérdezte, mint akinek a lábára ejtettek egy víz alatti sziklát. Amit külön ezért hoztak föl a mélyből.

Ne félj, mondtam. (Én nemcsak a vakvilágba engedem el az állatokat. Nem fölvágásból mondom, Horpazár itt ezt neked, mert hátha már te is megharagudtál rám a macskák kitelepítése miatt – egyébként Scsi-Fi nem volt már „állat”. Mindegy. Most megint az, és így van ez jól.)

Közöltem vele, hová vittem őket. Csak ennyit. Nagyjából megjelöltem a házat. A templom mellett.

Másnap épp arrafelé igyekeztem. A nénikéhez, aki vállalta az öt cicát. Én vittem nekik hetenként kétszer a tejet. Hát nem jobb így? Egyelőre. Aztán mit tudom én. Macskákat se tudok bántani. De ha Irsa tényleg arrafelé engedte el Scsi-Fit? Az anyamacskák a legveszélyesebbek. És ha nincsenek meg a kölykei, nem pusztít annyi madarat. Senki se járt rosszul. Szóval megyek a tejjel, és mit látok? Azaz: kit. Irsa megy be a nénike házába.

Megvártam, míg eltávozik. Aztán bementem én is. A konyhaasztalon ott sorakozott öt kis zacskó tej. Irsa volt az.

Nem kérdeztem meg a nénit, mit gondol, aki ezt a tejet hozta, szereti a cicákat? Hiszen minden Irsa mellett szól. Szereti a verebeket, elengedi hát Scsi-Fit, ne szenvedjen.

Nem kedveli a galambokat, mégis eteti őket. Mert rászorulnak.

Hozza a cicáknak a tejet…

Én is viszem nekik a tejet, ez igaz. Ez a látszat.

Most én erre azt mondom, hogy én: másért. Mert én vittem el őket az anyjuktól.

De ki hiszi el ezt nekem! Én is összekuszálódtam. Nem szeretem a macskákat – bár ez nem ilyen egyszerű –, mégis etetem őket. És így tovább.

Megpróbáltam bemérni, télen hova járhatnak le Scsi-Fiék. Már ha tényleg abban a verébcsapatban él Királyi Barátom.

És nap mint nap megvalósítottuk az etetést. Anya is nagyon aktív volt. Apa is.

Találkoztam egyszer a lépcsőházban Irsa mamájával. Azt mondta: olyan ritkán látnak! De hát, igaz, Irsa is nagyon elfoglalt. Kosarazik. Szakkörre jár… És valami cicákat etet most meg. Rajong az állatokért.

És a tollaslabda hogy megy? – kérdezte még Irsa mamája. Ügyesen tudnak kérdezni némely felnőttek. Úgy kérdezte, mint Irsa mamája, Irsáé, aki nagyobb tollasozó volt, mint bárki ezen a világon. És úgy kérdezte, mint aki rég túl van azon, hogy a fia ilyen badarságokkal foglalkozzék, mint a tollasozás.

Hogy van Kolin? – kérdeztem. Meg Foma.

Irsa húga játszik velük mostanában főleg. Ez volt a válasz. És egy mosoly. Szerettem volna, ha ott van a zsebemben Filckukk. Elővettem volna. De csak egy kép volt velem, rajta Jonatánka és Scsi-Fi. Júliusi kép volt. Tavalyi hó. Megmutattam. Scsi-Fi pompás fickó volt, mondtam.

(Szerettem volna én is valami curtyi-murtyit mondani. De azt nem illik; a felnőttekre hagyom az ilyet.)

(Bár, ne vedd szerénytelenségnek, Horpazár, én azt mondom: mikor volnék felnőtt, valaha is életemben, ha nem most? Ennyi minden után. Ezt be is írtam a Füzetbe. Abba a füzetbe, amelyet egy júniusi délelőtt vettem. Amikor átvágtam egy parkon, láttam egy plakátot, zörgött; megvettem a Torna füzetét, amelybe aztán nem sok minden került. A tollas valahogy abbamaradt. Mentem haza a füzettel, néztem a rigókat, a verebeket, a fákat… és lehajoltam a furcsán zörgő plakáthoz.)

Hogy kicsoda? – kérdezte Irsa mamája. Vagy úgy, Scsescsemov Frigyes. Nagy Frigyes, ahogy én hívtam, mondta. Ő már boldog. Nem kell többé raboskodnia.

Eltettem a képet.

Mit is akartam még mondani.

No, persze. Találkoztam Irsával a télen. Meséltem neki, hogy kiszúrtam azt a helyet, ahová Scsi-Fiék járhatnak. Ott etetek.

Mivel etetsz? – kérdezte. A vizes kenyér végzetes lehet a madaraknak. Hozok búzát.

Hozott búzát. Ez van. Minden jól van, minden rendben.

Nem mondhattam neki: hogy vannak a cicák? Irsa mamáját megkérdeztem, jár-e még Irsa a cicákhoz. Hogyne, Irsa nagyon kitartó fiú, hangzott a válasz.

Feleltem volna azt, hogy sejtettem; jómagam azért nem járok már egy ideje a cicás nénikéhez?

Irsa sikeres ember lesz, mondtam.

Erre még Irsa mamája is rám nézett. Úgy alulról.

Vigyáznom kell az ilyen felnőttes mondásokkal. Elárulom a titkos életkoromat.

Merő véletlen, de Jonatánka nem kedvelte meg a svéd állványt. Irsáékkal egyébként semmi baja. Irsa hoz neki salátát, tyúkhúrt (a kilincsre akasztja), én bedobom neki Jonatánka legújabb, egészen fantasztikus képeit; mert egy ilyen kis veréb, szerintem, a legszebb madarak közé tartozik. Főleg az a meglepő, hogy egy veréb ennyi mindent tud. Ilyen szép, ha nyújtózik, ilyen… de ezt próbálja ki mindenki maga.

Társas lény, ennyit mondanék csupán. Konrad Lorenz is írja. Nem a verébről, nem, ő verebekkel nem kísérletezett túl sokat. De azt írja, hogy rendkívüli térintelligenciájuk van, és társas lények, nem olyanok tehát, mint némely madarak, hogy csak a kaja kell nekik és így tovább.

A veréb, Jonatánka legalábbis, egyenjogú társ a házban. Lehet, némelyeknek ez zavaró. Hogy a madár folyton rajtunk lóg.

Engem, megvallom, ezek a részletek Irsáékkal kapcsolatban már nem izgatnak.

A többit elmondtam. Kedves Horpazár, várom válaszod.

Nem szedtem, összefoglalóul, pontokba semmit.

Bőséggel ismertettem az anyagot.

Lehet ezzel kezdeni valamit? Úgy értem, ebből így látszik mégis ez-az?

Nekem már nem.

Tőled várom a választ. Nem kell elsietned.

Volt még egy kétségem.

Ezt a kérdést is tisztáztam.

Irsa húgával.

Hallom, a mama is állásba megy, mondtam neki. A ház előtt találkoztunk össze. Kukorica potyogott a fejünkre. Irsa galambjai rugdosták a párkányról.

Irsa most már az utcai oldalon is etetett.

Állásba? Nem megy a mama állásba.

Ez volt a válasz.

Tudod, Horpazár, Jonatán akár egyedül is lehetne délutánig. Ha reggel odaadjuk a salátáját, mindent.

De azért az jó, hogy Apa itthon van vele elég sokat. Aztán jövök én. Aztán Anya.

Nehogy kinevess minket. Rengeteg dolgot csinálunk ezen kívül. És nincs köztünk mindenben egyetértés. Csak hát a legfontosabb kérdésekben, ahogy mondani szokás, egyetértünk.

Anya például nem értett velem egyet, amikor azt mondtam: Elviszem a svéd csodamászókát a néninek. A cicákhoz. Mászkáljanak rajta. Irsa egy szép nap beállít a tejjel, és ott látja. Le fog ülni. Felesleges, mondta Anya. Kötekedni nem kell. És mi értelme? Mi értelme, mi értelme, mi értelme?

Ez a kérdés komoly visszhangot ver a koponyámban. Mintha én is ezt kérdezném.

Scsi-Fi ügyében könnyű a válasz.

Nem akarták örökre vállalni; vagyis nem merték évekre lekötni magukat. (Visszafogadtuk volna. Bár két madárral tényleg nehéz.)

Két madárral nekik is nehéz volt; Irsa rájött, többet vállalt, mint amit elbír.

Irsa nincs olyan harmóniában a szüleivel, mint Apával és Anyával én.

Vagy: úgy kell nekünk! Egy kicsit mindig „sandítottunk” olyasmire, hogy Irsa vállalja Scsescsemov Frigyest.

De a végén már nem.

Vagy: nem kell olyan hamar megijedni! Hiszen Jonatánka most, a nagy repülései után, szintén tátog. Mint akkor, a tükörügyet követően. Tehát?

Azután: nem kell olyan udvariasnak lenni… azaz nem szabad udvariaskodni! Meg kellett volna mondanom: kérlek, Irsa, tartsd be a szabályokat. Külön szobába azt a két madarat!

És nem rögtön az elengedés lett volna a helyes gondolat. Az udvariaskodást többre becsültem Scsescsemovnál.

Tényleg?

A gyanúsítgatás! Scsescsemovot azzal gyanúsítottam, hogy Jonatán Amadé „életére tör”.

Vagy fordítva.

És Irsát: őt nem gyanúsítgattam mindenfélével?

Szóval, kedves Horpazár, ha Scsi-Fi ügyéről lenne szó csupán, „könyörtelenül” megkaphatnám a választ.

Nem erről van szó. Nem róla. De hát érted te ezt nagyon jól. Legalábbis: remélem. Majd kiderül, mit válaszolsz.

– – – – – – – – És így tovább. A paksamétát postára adtam, menjen a Karaburma-negyedbe. Még egy Karaburma-szamarat is rajzoltam rá. Ez vagyok én? – írtam melléje. – – – – – – – – –

A Duna itt folyik el az ablak alatt. Mire ez a víz leér, ott lesz a paksaméta is?

Úgy látszik, nemcsak a Duna nem folyik visszafelé. Mert jó darabig nem jött válasz. Aztán váratlanul egy arab képeslap érkezett. Nekem, ilyesmi? De egy név… olyan ismerős volt!

Valami Fa’ddh-el-Khara’iw – lehet, hogy rosszul másolom ide! –, az volt a hely. És Horpazár írása! A következők:

Kedves Vrabác,

így írom, holott „Vrabac” csupán. Nos, itt vagyunk, pár hete, papa néhány évre elszerződött hozzájuk. Olajat kutat. Itt járok iskolába. Vannak itt magyar mérnökök is. Papa kérdi, ne küldjön-e a papádnak kaktuszokat. Nem mintha ez a kaktuszok őshazája lenne, de a piacon, ami itt stb. Szóval, azt írja Horpazár, hogy ott nagyszerű dolgokat lehet kapni, és valaki hazahozhatná. A képeslapon is kaktusz van. A képeslapot Horpazár papája készítette: házilagos fénykép. Ezért van rajta kaktusz.

Mutattam Apának. Látod, mondta erre Apa. Neked mindig kedves barátaid voltak. Ha elmúlnak is ezek a kapcsolatok, sose múlnak el egészen.

Hát ezt, gondoltam, meg kell írnom Horpazárnak. A paksamétámról egészen elfeledkeztem.

Mert amit Apa mondott, mintha épp az ellenkezője volna a délvidéki bölcs mondásnak.

Nagyon megnőtt a postaforgalmam. Ez is az életkorral járna?

Paksaméta érkezett. Csak odaadtam mindjárt Apának, nem is hittem, hogy nekem jött.

Olyan lilás csomagolópapírban volt. Nálunk ismeretlen szín. Meg se néztem, hogy – belgrádi pecsét van rajta. És a bélyegen: egy karaburmai új toronyház.

Túl sok még a véletlenből is megárt!

És a paksaméta – az én Ügyiratom volt! Ez itt.

Apa mindjárt vissza is adta. Neked szól, mondta, és játszott tovább Jonatán Amadéval. Nem érdekelte őket az ügy.

Én meg – nem értettem. Volt egy kis levél is a paksaméta mellett. Az írás: ismeretlen. Hivatalos szöveg. A papiros időközben annyira szétszakadozott, hogy átcsomagolták. Mellékelve az eredeti csomagolás részei. Magyarul, ez.

Ki látott ilyet. A levelet a karaburmai postahivatalban írhatták, rajta volt a pecsét. Jó, máskor ennek megörültem volna: rajzolok rá egy Karaburmát, és ez az Igazi, Pecsétes Karaburma.

Most azonban egész más járt a fejemben. Nézzük csak. Az eredeti csomagolás maradványai. Igen, ez a bélyeg volt rajta. Pecsét, Budapest. Pecsét, Karaburma, Belgrád. Odaért négy nap alatt, ez világos. És ott: állt. Egy kis papírfoszlány: Címzett elköltözött. Mivel a paksamétát ajánlva adtam fel, eltették szépen; különben is eltették volna. Aztán?

Restelltem magam egy kicsit, mégis úgy gondoltam, a legjobb lenne ezt megbeszélni Apával.

Jonatán Amadé ott ült a vállamon, és dalolgatott. Volt minden napjának egy ilyen órája, amikor ezeket a kis torokfüttyöket hallatta. Szerettük.

Hát szóval te azt akarod bemesélni nekem, mondta Apa nevetve, hogy a paksamétád először állt egy darabig azon a karamicsodai postán, aztán hirtelen gondoltak egyet, leküldték mégis Faddelkárifba vagy hova, ott Horpazár meglátta, micsoda munka várna rá, nem volt kedve bíbelődni a dologgal, esetleg elolvasta, de nem tudott mit mondani rá, visszaküldte Belgrádba az ángyikájának, az meg… Bonyolult, túlságosan bonyolult. Hát ki vagy te, hogy egy ilyen nemzetközi akciót szervezzenek az érdekedben?

Mondtam, én itt az érdekeimet nem nagyon látom, és nemzetközi akcióról szó sincs, az egészet pár húzásból meg lehet csinálni; de Apa most már harsányan hahotázott.

Hát akkor mi történt, Apa? kérdeztem.

Mit tudom én, mondta. Jó, hogy visszakaptad? Mondtam: az, hogy akkor már visszakaptam, az jó. Látod, mondta Apa, semmi sem vész el.

Apa nem az az ember, aki ehhez hozzátenné, hogy: „Csak átalakul.”

Ezt én tettem hozzá. Magamban.

És végül, amiért azt mondtam, hogy nagyon megnőtt a postaforgalmam: egy levél.

Horpazártól.

Persze, megint Fa’ddh-el-Khara’iwból, ha jól látom. Igen, igen. Levél!

Benne három képeslap.

A papája nagy fotós lehet.

Meg egy újságkivágás.

Az egyik képeslap gyönyörű trópusi madarakat ábrázolt. Hosszú kanálcsőr, rózsaszín ez-az, lila az-emez.

Horpazár a lapra ennyit írt: „Hűtlen barátom, foglalkozol-e még legalább verebekkel?

Ma lettem tizenhat(éves).” És kész.

A másik képeslapon… de hát itt meg kellett kapaszkodnom… Horpazár állt, azaz ugrott. Tollaslabdaütő a kezében, és a mozdulat egészen tökéletes volt.

Hát még ilyet! Horpazár! Akit 15 : 1-re verhettem volna mindannyiszor, a legjobb esetben. Csak mi lett volna a bajnokságból! (Igaz, így se lett belőle semmi; de én azt akkor nem tudhattam.) Horpazár, akit úgy sajnáltam, mert tollasoznia kell velem.

A képet szintén a papája készítette, és Horpazár azt írta a hátlapra, hogy képzeljem el, hová csöppent, a kharaiwiak – itt hiányzott az a kis hiányjelző vagy micsoda – a legmenőbb tollaslabdázó nemzetek közé tartoznak a világon. Nézzem csak meg a tollaslabdakönyvemet, ott lesz, hogy…

Hát ezért volt olyan ismerős a név! Akkora kicsi állam, hogy a térképen „nem is látszik”… és akkor a tollaslabdázás többszörös világbajnokai!

Az újságkivágás szövegéből egy mukkot se értettem. Horpazár jegyzete segített… azaz segített volna, ha…

Azt írta:

Az, hogy xxxxxxx, az az én nevem. És az, hogy xyz, az annyi, mint: 21, tehát én nyertem. Itt 21-ig játszanak, bár a 15-ös variáció is van. Tudod, 21-nél a hosszabbítást 19 : 19-nél vagy 20 : 20-nál kérheti az a fél, amelyik előbb érte el a 19 vagy 20 pontot. De hát minek magyarázom ezt neked. Érdekes, hogy még Kelcén, amikor én eléggé gyengén játszottam, te szoktattál rá a hosszabbításkérésre. Általában – kabalából – 3 pont hosszabbítást kérek. De erre ritkán kerül sor. Nézd csak, az ellenfeleim pontszámát, csak néhány példa: az yzz – az 9 pont, a zyx az 12 és így tovább. Nem akarok felvágni, de remekül megtanítottál. Tudod-e, hogy a végén már én vigyáztam rád? No, ezt csak tréfából mondom, igazából itt tanultam meg mindent, de az a kis bevezetés Kelcén, az sem ártott. Az, hogy tizenhat lettem, azért fontos, mert egy korcsoporttal feljebb léphetek. Ugrató alapon csinálom, még itt leszünk, amikor én már a felnőttek közt akarok játszani, és az edzőm szerint be fogok férni az utánpótláscsapatba. Onnét pedig csak egy lépés a… Nagy álmom, hogy a tollaslabda olimpiai sportág legyen, és én szerencsét próbálhassak. Azt mondják, különleges adottságom van hozzá. Képzeld, nem is búvárkodom, semmi, alig vitorlázom, azt mondják, a fanatizmusom…

És így tovább. Hát ezt csak elhiszed, mondta komolyan Apa. Mert ha ezt se… én nem is tudom, mit mondok.

Én se tudtam mit mondani. „Hosszabbítást kértem”.

A harmadik képeslap – verebet ábrázolt.

Engem akkor már semmi se lepett meg. Tollaslabdakönyvemben megtaláltam a világbajnokok nevét; és ott voltak ezek az arabok, tényleg, persze nem arab írással. Erről jutott eszembe valami.

Apa, a számjegyeink, azok, ugye, arab számok? – kérdeztem. Horpazár cikkében miért nem számokkal vannak a számok? Talán…

Várj csak, mondta Apa. Talán olyan régi sport ez náluk, hogy az eredmények számainak külön neve van, érted? Mint a francia forradalomban volt a hónapoknak vagy a különféle népeknél ennek-annak.

Jó, igaza lehetett. Hanem a veréb…?

Színes fénykép volt az is. Jókora, szép, tarka verébfej. Hím veréb. És valahogy úgy nézett… nem akartam hinni a szememnek! Mintha Scsi-Fi vedlett volna ki most nyárra verébgavallérnak!

És a szöveg…! Ott, a verébfej mellett. Képzeld, eljutott idáig. Ezt írta oda Horpazár. És: Nézi, ahogy tollaslabdázom. (Ez úgy volt írva, hogy „labdázok”, de Horpazár, ettől függetlenül, pompásan írt az anyanyelvén.)

Micsoda dolgok!

Talán ezt se hiszed el? – kérdezte Apa.

Mit? Hogy Scsi-Fi…?

Ki beszél itt Scsi-Firől? És hogyhogy Scsi-Fi? – bámult Apa.

Várj csak, mondtam. Hogyan került neki ott verebe?

Apa mosolygott. Hát, mondta, kérdezzem azt, hogy neked hogyan lett verebed? Hogyan „kerül” a veréb… hogyan!

A fénykép készülhetett a Karaburma-negyedben, mondtam, igaz.

Vagy Kelcén, mondta Apa. Talán azon a tujafán ült ez a kis madár… a fán, amelyikre olyan dühösen felütötted a tollaslabdádat. Nem mindegy?

Apa, mondd meg akkor, mi az, ami nem mindegy? – kérdeztem.

Hogyhogy? – mondta Apa. Szinte semmi se mindegy. Hát nem…?

Én meg mintha elvesztettem volna az új életkoromat. Jonatán Amadé cibálni kezdte hátul a hajamat. Mint aki öröktől fogva… mindig.

Hát nem veszed észre, hogy…?

Közbevágtam: Apa, te nem veszel észre itt valamit!

Mert a verebes kép hátlapján ez állt:

Utóirat: az utánpótláskeret tagja lettem. És még valamit: ha kedvetek van lemenni Kelcébe, a villánk egész nyárra a tietek. Van ott egy… név következett …bácsi, nála vannak a kulcsok. Ő vigyáz papa kaktuszaira is. Ennek a levélnek… törlés …a lapnak a másodpéldányát elküldöm neki, ajánlva. Vidd ezt a lapot, mutasd föl. Tehát a jelszó: két vrabac! Hahaha! De komolyan. Vedd rá papádékat, jó lesz. És írj! A borítékon ott a címem. Ha nem írsz, én se írok többé. Ez csak tréfa. Komoly viszont: amikor legközelebb tollasozunk, én nem foglak kímélni. Vagyis: találkozunk a Scsescsemov Jonatán fasor és az Amadé Frigyes sétány sarkán. Emlékszel még? Így neveztük el tavaly nyáron azt a két utat a házunk m

Több nem férhetett a fényképre.

Apának is volt egy félbeszakított mondata:

…hogy csudálatos dolgok vesznek körül?

Valahogy így mondta Apa. Hogy: nem veszem észre? Csudálatos dolgok középpontja vagyok; valahogy így. Már nem is tudom. Várta a választ.

???

Ezt feleltem.

Vagy mondtam volna azt: Figyeljen, Felügyelő úr? Mondtam volna: Elmondok egy történetet? És talán csudálatos dolgokról lesz benne szó, tényleg; és az ilyeneket az ember könnyen elfelejti, amikor panaszkodik; mert hát nem én írtam-e a paksamétában, hogy maga Jonatán Amadé a teljes igazság?

Amire valaki azt mondta, Felügyelő úr, hogy: egy veréb?

Megkérhetném, hogy nyomozzon itt egy kicsit, miért mondhat egyáltalán bárki ilyet? Vagy inkább… hagyjuk.