Négy „Utó”
Vörösmartynak, a megkerülhetetlennek, vegyes technika
| az akkor, ekkor, ott meg itt: |
| tűrni fokom csak úgy tudom, |
| ha túl vagyok mind ily fokon |
|
| Jóreménység vagy Zöld-foki, |
| le- s felfokoz, mi már „foki”; |
|
| Túl a fokon reménytelen s jó, |
| ami zöld volt, fúlásra valló; |
| hol csak sivár hab locsogat. |
|
| Nem fokozom. Ha szél lehetnék, |
| mely tesz róla: ily végtelenség |
| legyen minden, ami lehet, |
| mert van – a kontinenseket |
|
| kiragadoznám, lesöpörném, |
| támadna a helyükön örvény, |
| mely, egy-hajóst (annyi se kell!), |
| megperdít, letör és benyel, |
|
| s a Víz-Bolygó lenne e Föld, |
| töltve ürül, ürülve tölt, |
| míg szétfröccsen – víg borzalom! – |
| egy Nagyobb Űrbéli fokon. |
|
|
Jékely-parafrázis: Mi 3000-ben nem élünk, szegénykém |
|
| Mindenki a maga micsodájával, |
| hogyishívjákjával, meg mindenével van |
| eltelve, abban él, gondolkozik. |
|
| Közben valami rettentő remény |
| vibrál a levegőben: egy új század, |
| mondta Karinthy Frigyes, legjobb vicce. |
|
| Egy ezred telt el közben a maga minden |
| micsodájával, hogyishívjákjával, meg minden, |
| mind külön micsoda volt s hogy is hívják? |
|
| Nem tudjuk, hogy hívják a másikét, |
| csak rájövünk: az az ő micsodája, |
|
| Nem leszünk tőle eltelve, nem abban |
| élünk majd, nem abban gondolkozunk; |
| függetlenül attól, hogy új évezred |
|
| jön a maga micsodáival és hogyis- |
| hívjákjaival, meg mindenével; |
| láttuk, mondjuk; megvolt, mondjuk; |
|
| és részemről már azzal sem vagyok |
| eltelve, nem gondolkodom ilyenben, |
| hogy én és hogy mások és évezredek. |
|
| Tényleg, már hagynának a francba, velem együtt. |
|
|
| Hiába már, hogy ahhoz se lennék |
| ahonnét még akárhova mennék, |
| kihelyiérdekűznék Alagra, |
| valami érdekem nem akarja. |
|
| Maradok csak, helyben vagy nem helyben, |
| Alagomat még így sem felejtem, |
| akármi lesz az égi uti-cél, |
| megdobban a szívem Alagomért, |
|
| égi lovak ha fölötte visznek, |
| integetek jó pajtásnak, iksznek, |
| embernek, ha lónak, ha madárnak, |
| Mind, akik citrom körére járnak. |
|
| Mert az élet akárhogy sanyarul, |
| ha nem enyém, az is mint kanyarul, |
| lelkem egyet fogad el kanyarul, |
| jó Alagot, hiába oly alul: |
|
|
(Egy-szál éned hiába két én: – A rím legvégül jön! A végén.) |
|
| Vár-alján, a Logodi utcán |
| ezt a kelletlen cigarettám |
| kényszeredetten elhajítom, |
| valaki még felszed ilyet tán. |
|
| Jobb lesz nélküle, abba bízom, |
| pár jegyzet támad lap papíron, |
| s meglátogatom régi kocsmám, |
| s minden teendőmet leírom. |
|
| Jaj, teendők, köznapi bendők, |
| bödönök, lappangók s kelendők, |
| van-e még türelmem leülni, |
| gyűrkélve egy zsebbéli kendőt: |
|
| csomója hol? Mit kell kerülni, |
| mit hajhászni? Nincs ily terülj-ki- |
| asztalka. Széllel tovalengők, |
| lomb-hulltok, így kell hát elülni, |
|
| se mint a szél, se mint amit visz, |
| és marad mégis: valamit hisz |
| kerületét… s ez: MEGKERÜLTE: |
|
| Nem kergül képzetekre, űrre. |
| Tudja már: ott is van, meg itt is. |
| Decembere tart rá nyilat. |
|
|
|
|