A hosszú egyformaság

Kormos Yorick Istvánnak

Nagy egyformaság vár:

itt is már a háznál;

kocsmában, a sarkon,

méláz egy barackon.

Hívják, visszahívja,

jó szónak se híja,

delet ő beszélget,

kong a semmiségnek.

Nincs „én nem ismerem”

nincs „hinni se merem”,

ő szét nem mondható,

el nem kapkodható.

Hosszú egyformaság,

keszvedett tisztaság,

vagy nem is tudom, mi,

s hogy nem is kell tudni.

Csak valami korog,

csak valami morog,

csak valami böffen –

de ő nem, ő csak nem.

Már rég igérkezett.

Íráshoz ékezet?

Az egész betűsor!

Élénk, mégis nyűtt kor.

Jól megszokott vesztés,

fájásból kivett ész,

alvás birsalmája,

fogsor roskadása.

Hiába, hogy sora,

már inkább csak óvja,

óvnia ne kelljen,

hagyja soron-renden.

Nézem az ablakon.

Becketti kalapon

semmi áruló nyom,

lépése sem ólom.

Bezzeg már az enyém!

De hagyja a helyén,

amíg hízlal, fogyaszt,

meghagy nekem mit-azt.

Totyit, halottakat,

bringás-futamokat,

kártyabajnokságot,

„pénz-mikor-jön” átkot.

Így, hogy nincs, hogy „szállok”

nincs „vonatra várok”,

nincs kit „beeresszek”;

s néha beeresztek.

Nincs – ez egy álneve,

együtt való vele,

de hát fő, ami fő,

el se ijeszthető.

Gazdám-e, jó szolgám?

Tojik rám? Gondol rám?

Míveli, így legyek?

Elhenyélve lebeg?

Hoz kórót – mekegjek,

hallgatag – hebegjek,

metsz valamit tőről,

lelket spongya töröl.

Mit, hogy hova menjek?

Mit, hogy mire mennék?

Ő csak gondol egyet

s „holnap” lesz a „nemrég”.

Nem kecsegtet fennen,

nem rug ülepen sem,

ül Tabán rézsűjén,

ott lesz hol pihennem.

Előmelegíti

jó csúszos fagyokkal,

kedvre beteríti

nyákolódó lombbal.

Ő ez – „eltekintek”.

Ő – nincs „Nagy Tekintet”.

Néha visszatekint,

de csak ilyennel int.

Minden érdekes lesz,

ha már nem érdekes,

minden végtelen lesz,

ha már a vége ez.

Hosszú egyformaság,

milyen hosszú leszel?

Támasztasz csak félfát,

ege-földje-se jel:

a tetőgerendát

mikor rendíted el?

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]