Óbb lomov

Oblomov, rólad révedek. És remélem, nem tévedek, ha egy kicsit eltévedek, mert rólad eltévedni jó, tőled az út kismillió. (Mindig helyben voltál, nyugágyban. A lakásban.) Helyben vagyunk? Vagyok: neo-oblomovink, vagyok Neó Oblomovunk. Ha isten óv, ha isten ó. Ah, menni már! Ah, menni már? Még? Ó, mennyi, mennyi menni-még, menni-már. A szándék abszolútuma Oblomov. A dublini ég meglobog, lifegnek a Liffey folyó felett a sirálycirfandlis mennyek. A cirfandli nem képzavar, kicsit hamar rántottam elő honi üvegem az első nap a centrum hídjánál, csavargók és maratonfutók hada kavargott, s egy rendőr, nem Bobby, talán Paddy két angol lányt igazított el, magam saját bejáratú-kijáratú pennámmal nyitottam borom, de a Paddy, orra orom, vörös, már sandított felém, nyilván nem, hogy borom vörös-e, fehér-e, vagy hátha költemény készülne a pennával (kis golyóstoll, nem cervantes-i fogadóból, tudjuk, az utak jók, a fogadók rosszak, nem, egy lófogadó-irodából, ahol a fogadók mind rosszak, de a rosszabb egye meg, megeszi majd), zajtalan zajlott az egész, jött Paddy, a Vész, és ír földön – ír! – fenyegetett, hogy felír, sőt megbírságol. Messze sötétedett már a Ság teteje, elfödött előlem, ír földnek erdeje. Az embererdőn, útjának felén, járt a Paddy, mire én – hátrasandítva Joyce szobra felé, ott hagytam az előző üveget, persze, üresen – egy üvegeset néztem, egy üvegeset dugtam, zsebembe a cirfandlit, sirályok lebegtek a Liffey feletti églyukban két felhőtömb közt, s a Paddyvel szépen lezajlott a jelenet, nem, nem, éppen el akartam tenni csak, nem is akart inni, jó, akartam, de láttam, ahogy néz, na azér’, és legközelebb (ír lágközélább, az hogy van?)…s rendben volt a világ, már nem érdekelt, persze, a mennybolt, csak hogy mielőbb szomjat oltsak valahol, s ilyenkor jó, ha vigyáz az ember, hátha belelohol egy másik Paddybe, egy Paddy Mackó-

ba, jaki megbírsaagó!

És mit tesz Szent Patrick, a madárvédő, istene – íme, a sirályok jóslata –, a raktárépületek egyik sarkán, még némi eltakarítandó szennyek mellett, hogy cirfandlim előhúzám, kénytelen voltam oltás helyett újra csak szomjat ültetni magamba, mert ez a marha Paddy ott is feltünt. Nézte a maratont! Néztem én is – megkönnyebbültebb, sportos szívvel, ahogy egy-két kortyhoz juthattam végre, ah, vadlúd, sirály, a siralom völgye az, ami kiáll, és a penna is elmehet, ha üvegemen nem könnyíthetek –, jöttek, már az utóvéd volt ez, egy amerikai szálfi, elég pocakos, nem átallta csillagos-sávos lobogó-mezét a fenekén kivágni, komolyan, a 4768-ik befutandó volt, a célnál ezüstfólia köpenyt kapott mindenki, de itt még – nincs segítség! – ah, hóbor – bámulnunk kellett szálfi hájas seggét. Vagy ketten Guinness-sörrel jöttek! Paddykém, intézkedsz? Na, mi lesz?

Füttyentettem volna neki rejtekemről, a sarok mögül. De ő is mással volt már elfoglalva. A maraton utóvédje futás – futás?? – közben, a jelek szerint meg is ebédelt. És nem egy alma volt egy fiatal pár jutalma, de – újabb szentesküm! – úgy segítsen! – egy Tandoori-chicken! A srác jókat köpködött is közben. Engem! Mit tudta a Paddy, hogy ki vagyok. Padló. Oblomovként, mint óbb (régibb kiadású) hapsi, továbbálltam, mit álljak ott tovább. És stb. Húztam a cirfiből, hát dudaszó kétfelől. Egy kereszteződés közepén – itt nem volt maraton – hittem, hogy üvegem megnyakalhatom, pontosabban borom. Pontosan ekkoron gyütt fentrül és oldalrul is egy autó, egy-egy. S dudáltak a jelenethez. Hogy mi lesz már, mennék a francba. Integettem nekik: …szikáim, zaftra nem tudom ezt írül, hát csak mutattam, nélkülem ti egymásnak estetek volna! Nőstül. De mindkettő nekem esett. El innen, Ezerszép Pucamundók, vagy ki volt Joyce hősnője, ezerszál Nauszikaa, émely – nausea, ezt tudom írül –, jött haza Julisszesz, pergett a cirfandlis film, Julisszesz és Jimisszesz, szesz. Juli kisasszony, isten meg …áldjon. Julisszesz barátom siet haza hozzád. (Egy kinyalt fiatal ír – vagy nem tudom az igeidő helyesét itt – vitte csokrát, az ablakból már integetett a csaj, hogy hamar, hamar.) Na most milyen ráérősen lépkedhettem én! Északnak-délnek, keletnek-nyugatnak senkim. Semmim! Láttam a fóliás figurák – már tudtam sorát! – jennek, mönnek, most mit csináljak akkor? Nem ülhetek a szobámban, mint itthon! Mit csinál a nap, ha nem süt, mit a pap, mit a csap, ha nem… Nem tudtam választ csapolni, csélcsap papolni meg erről méltatlan. A járkálást, újabb-lomovi gyalázatom abbahagyjam, lázadón? Vagy ez lázadás? Részt vettem egy tüntetésen máris! És Paddy – kancsal rím; jé, a pali kancsal volt – csaknem megbírságolt. Kis bírán meghíjságolt. Híjjnye! neki; hát mit jövök tényleg írbe? Olyan jól megy a lomovás otthon is, és egyáltalán nem kétségbeejtő. Kedd előtt hétfő, majd kedden kimegyünk a faluba, át a Lánchídon – borzadok –, le a Gellért felé – iszony egyik oka, hogy például nem is iszom, most menjek géppapírt venni, postára? Muszáj, de nagy ár, az Újabb-Lomov önfeladásának ez nagyon nagy ára. Ráfixálódtam a lakásra. Munkára az utca nem alkalmas. Madaraim is itthon vannak. Délután, fél háromkor, hogy már túl vagyunk a vacsorán, jöhet 5 kártyaparti, huszonhét éve játsszuk ketten 20-20 klubnak Ez elég a magamfajta Blomovnak. Nem az, hogy blamálom vele magam, ellenkezőleg. Főleg azzal blamálódom, ha átmenetileg túl-túladok Óbb-Lomóvon (hagyom Lomóvom), és elmegyek valahova. De bárhova. Bárhova, bárhova, sej, nem megyek sehova. Emeltem cirfandlis üvegem. Süvegem. De már kerestem a póttartalékot – és ott álltam egy Paddy Ital címzetű bolt előtt. Előtte benéztem a Paddy Fogadóirodára – érdemes volt Európába menniük az íreknek, tényleg, a fogadóirodáik is kikupálódtak, de milyen szépek lettek. Na. A franc fogja törni a fejét, hogy Burgundy vagy Cyrmi, netán Paddy Cyrano fogja a futamot megnyerni. Sajnos, elmúlt ez is, mint majd’ minden más, s mint majd minden más. Jókedvem tévképzetkeltőforrás, és az is tévedés, hogy ezzel megvagyok, és mennék le járni egyet. Mehettem volna! De akkor ki oblomovozna? Félre tréfa. Bár mosolyog most, aki olvas, kedvem ólmos, sőt, oblomóvos, monoton hullámaival nem a Duna látványa, de az Oblomov folyó most, rajta ludak lifegnek, vadak, és töpreng hártyás lábuk, hártyalapra lap, a víz alatt, helyben-taposva, mi lehet igazabb, minek higgyenek, a hideg jelenségeinek, vagy az időjárásjelentés szavának, tudja a bánat, de ez a vadludakban nincsen, semmi képzet és kombináció (?), lemondani sem kell semmijükről, ez bennük a sora, és nekik a jó, mennek ide, mennek oda, északi–déli irányba, na, s ha kicsit kilengenek, azt a szelek teszik, mindegy, és egyáltalán nem mindegy nekik, mindegy és nem mindegy, nem kevés, míg nekem? Ha elmegyek, csak mímelem, ha maradok, se szívlelem, ami itt kéne, itthon idegen, ami idegenbe kéne, hogy otthon legyen, ott nem lelem, s akkor ez Földi Vándorló Helyem. (És cirfandli sincs a hűtőben, hülye fejem. De hát ezt mondtam, ha jól fejezem ki magam: Óh, Blomov! Ha jól fejeztem ki magam, e lomolást be is fejezhetem.) Mit csináljak (bármi mást). Sorsdalt (bordalt oldalt, hiányolva a soros borozást). Kint pöffös szél a Dunán. Mondom, Pöff Én.