Kioszkok

Sárkányrepülőkkel szálló Sárkányrepülőkkel szálló lovardák, körhintátok gyermekévek porában, elmaradt, lajbira varrták, bevarrták, mint a meccs zsákját, így fut kóbor áram- ként a hajnali gondolat. Vagy az se. Nem kell kérlelnem semmit, álmaim szottyatag markából végre eressze, vagy hogy az egyszerűbbség lenne kín. Akárhogy fordulnék, e képkavargás- ból, körhintájáról, nem röppenek fel vágtató, patazajos képzetekkel, mit, nyerni! kóborolni! semmi tartás nem tart tovább, mint ő maga. Neked ez csak sárkányvetemény képzeted.   Olykor, ahogy hajtik Olykor, ahogy hajlik a villamos sín-útja a gesztenyefák alatt – vagyis amikor nem a hátamat mutatom e képnek –, az olajos aszfalt-repedések felett szivárvány képzete kékell-zöldell, rőtbe sárgán hajlik, és megrohan fantáziám, aztán lelottyad, csak lombok során néz a szem, behajolnak, s mi a nézés, egyre újrakezdhető ez a végzés, gyakorolható elhanyagolás; a Duna-part! Egészen a Kioszkig! Karinthyé volt! Latinovitséké! Mit tudom én, kártya-lapot ki oszt itt manapság. Ültek, ültem az ecetfák alatt – nekik tejszín búrák ragyogták valójukat –, világhalló lyukak voltak füleim, belső fodrozat emelt egekbe, míg a Duna koszt vitt, ki hitte, mai éjszakám felé…! Hé! Így kiáltok – s ez a felébredésé.   Kioszk Rügen szigetén S a binzi kioszk! Rügen szigetén. Én jártam ott. A fövenypart csupa-fényén… inkább föl se idézném. Ha sziklákként járnánk a fellegekben, az is kevés lenne, mint Telhetetlen; ma már föllelhetetlen. Hol őrzi titkát a szikla? A bokron, mely oldalát ékíti, vagy az ostrom- ba, tompa ormon? Otthon? Kilátópadon, ahol szédülettel ücsörgünk nekifényesült üleppel, fél-kancsal képzelettel: hogy hajók húznak Skandináviák felé, és vámmentesek a piák; nézd Páviánt s Fiát! Minden nyaralás csak majomkodás, az őszölés, a telelés se más, tavaszuk újulás. Csak ez a körtánc a Remény Szerelme, ez elég, hogy a sziklát leszerelje – s kioszkját –, és hogy a megsemmisült végtelenbe a kártyát, mely önmaga jeltelenje, játékra se többé, kiosszák.