Két vers a mestereknek: egy eretnek

1. A csillag-bánat Blake-nek Külön fényező mennyi-mennyi: ki tudja figyelembe venni. Ami már különlegesen: nem érhet semmit egybe sem. Figyelem, ha jól figyelem, már maga nem elem. Ez a magány. Nem, hogy kioltanám, pusztuljon önmagán. Az irtás a legnagyobb tévedés volt, a létező-eleve-kevés. Én nem tudom. A tudás nagyralátás volt. A nem-más, amit sosem csinált más. Fagy, vagy tűz, mi kioltja a levést, eljön. A tétlenséget, a tevést oly sokszerűen kisszerű agyak mímelik, hogy évezred: pillanat. Az idővé-osztáson ment darabra a fény, mely duzzasztja és elapasztja a mit? semmijét, az anyagtalan hiba, hogy anyagnak bármije „van”, és a léleknek súlya; de a lélek: ál-hő, befelé elforró se-képzet, nem a semmi, a minden, a kevés, a sok van – ez csak: Minden Tévedés.   2. Nem ért szart se Nem ért szart se az egész, életed. Apád ne nyeste volna meg anyádat. És körülbelül: ennyit ér a bánat; nem körülbelül: végérvényesebb. A földi végérvényesség a romlás. Hegyomlás, életoltás, bánatontás, lerohadás, sokadós, bármi-más, csak-az-nem-ami, de nincs „ami”, „más”; semmi sincs: Minden – érzéktévedés, mert veled-járó az érzékelés, csak te se vagy, ne hidd, hogy vagy, ami voltál, csak volnál; tévképzetei oly Semminek, mely semmit se teremtő, és ne áltasd magad, hogy volt Teremtő, Külön Balsorsod, hogy gödörbe lőnek, Külön Balsorsod, a fényes előleg, Külön Balsorsod, a bánatnyi csillag, Külön Balsorsod, mit érted kivívtak, Külön Balsorsod, ahogy belepusztulsz, érdektelen sorsod, hogy jól el sem hullsz. Temetőbogár-se, nincs-midbe sem túrsz.