Hivatalnegyed, kora reggel

Mikulásünnepen voltam apám hivatalában, a Cső- és Szerelvény- -értékesítőben, hogy is feledném, a Lánchíd újjáépült, és talán akkor nyitották meg. Nem mondanám el mégse ezt, ha kicsit nem szeretném túl nagyon is, közönnyel érdemelvén ki ily kegyelmet, egész halmazán sok únt dolognak. De hogy kutyagolhat ez – aki vagyok, nevezem az úntat, az únt személyt, magamat –, hajnaloknak hajnalán, át a Lánchídon esőben, hóban, szélben, felelős-felelőtlen, és még néptelenül ott van előttem a Hivatalnegyed (másképp ki se bírnám! kilenckor már riaszt, ha metró érkeztén néhány tucatjával ott ró járdát „hivatalnok”, vagy más, ide hivatalos illető, cigire gyújtás ürügyével meglapulandó, kapualjba húzódom mulandó zaklatástól, mint szélvihar, ha le- s lezúdul, olyan a löketszerűen érkező nép, s nem mondom, hogy „felőlem…!”, nehézkes vagyok, persze kényszerűen annyit kell léteznem, utazva, ülve, ezt a verset írva, holott kerülve bármit, kerülök meg, magányba-züllve)! Ismerősek a kocsmák és a presszók, a kis étkezdék, a korai talpon- állók, és nem járművel, egyre talpon megyek ott, talpalok, és a kakasszót alig várom reggel, ezért. Ha lasszót dobna egy-egy felhő, a szél, míg alszom, az se volna hatásosabb. Kudarcom, ha e környékemre bármi panasz-szót kell ejtenem, ha valahova menni kell – „hát nekem ennyit kiérdemelni, ennyi se jut?” –, a programok terelni tudnak csak, megalázott birkalényt. Az sincs nekem, hogy szabad, szanaszét csapongó alak, ön-alakjaként vigyen a kis-szabadság, hogy megadják felhőjükkel, esőjükkel, szelükkel az egek, annyimat adják, amim kell, e pár kilométer hajnal-hasadtát, mert mit érdekelnek könnyed regatták, nekem a nehézkesség teszi ímmel- -ámmal, hogy ott menjek jegyzeteimmel, s készülő jegyzeteimmel, fabatkát se érnek sokszor aztán… ennyi kell csak, hogy öt-hat-hét pohár bort megihassak, salátát, krumplit a madarainknak vegyek, a kintieknek egy pogácsát szétköpködjek, és a hajléktalan-lap új számát megvegyem – a Hivatal- negyedben egész emberként vigadjak!