Szellemkép, bukdosó

Szellem, vezessünk le. Fenn állsz a lépcső fejénél, megjelensz, így sose késő   még, első jelenetben, csak épp agyonverné, ami poén lesz, ha engednéd, hogy akármi negédes   kéz tényleg levezessen. Szellem, így az vagy csak, mint holt papánk, ki egyáltalán csodának adja: látni   őt, legyen, ami lesz még, állítólag hozzád lenne valóban tartozásunk – neked –, ki semmi jóban   nem részesíted egyképp utált és szeretett utódaid. Menj, legyen tiéd megváltásod, a rossz menny,   jó meny, mi nem itélünk. Leverjük a darabot, s ami tétel adódik: konténernek s szerteszéjjel   hulló szemét, tűnt lényegekkel. De ki mondta azt, hogy mi gyarapodnánk. A világszemét   tölti érvrendszerét,   abban bízva, hogy üressége elfogy.