„A legszűkebb kör a legtágasabb”

 

1. A természetről

Ülnék most repülőn? A repülőn, mely
 
 Brüsszel, Dublin felé repítene?
– Üresen marad talán egy ülőhely,
 
 vagy valaki más megörvend „vele”:
nekem mindegy. Átfordultak a tájak,
 
 és a legszűkebb kör maradt csupán,
és a fordulások oly tájba álltak,
 
 hogy nem utazom ezután.
Fényképeznem kellett volna a várost,
 
 ahová, mondom, egy hónapja még
azt hittem, vágyom; e kép félreáll most,
 
 tűri a „Nagyobb” döntéskényszerét:
az embertermészet is kényszerűség,
 
 bezárja magát, hogy kibontakozzon,
nem dac, nem hűség, nem is keserűlét,
 
 ami ezt hozta: hogy maradjak itthon.
Evidenciális kiszolgáltatottság,
 
 föl-le hullámvasutak látszata,
megérik, hogy előbb-utóbb hazugság
 
 érzete legyen, s hogy úgy térj „haza”
– a nagyobb körbe –, hogy igazolásod
 
 nem lehet már semmi manőveredre,
s nem az, hogy „zsengék” a tavaszodások,
 
 és az sincs: „ezt és ezt a hó belepte”:
őstermészeted van. Egy nap beáll
 
 – J.A.: „a jég” –, hogy ehhez tartozol,
és bárhogy igérkeztél, s mire: már
 
 a természetellenes, a pokol;
lassan, és fűbe sem kell leheverned,
 
 fának se dőlnöd, verébcsiripet
se hallanod „külön” – betelnek
 
 mind, amik nem így természetiek,
s innét csak egy lehetsz már: neve sincs.
 
 épp mert van, nem lehet róla beszélni,
s tered most már: a bárhova-tekints
 
 e foghatatlan teljes-térnyi-szélnyi,
melyből félrehajolsz, s e védtelenség
egy-igaz-létet hoz… vagy balszerencsét.
 

2. Hogy nincs kijárat

(Egy kíméletlenül, de kényszerűen „leirtott” utazásra)
Amit csak az eszeddel tudsz: idő jön,
 
 ahonnét csak azt a pillanatot
akarnád, amid volt már, s hogy ne tűrjön
 
 mást – mily áhítás! hogy is akarod
elhinni, van ilyen… és az mi lenne?
 
 Áthullás más szerepbe.
Nincs kijárat. Se vissza, sem előre,
 
 Akárhogy döntesz. Elmégy – vagy maradsz.
Bizonyosság a szétmálló jövőbe,
 
 amit – mert vissza nem térhet – feladsz?
Elmúlni – és ha nem hiszed? Mi lenne?
 
 Át a szereptelenbe.
A világos beszédet a világi
 
 ordítozás akadályozza meg.
Lehet ez távol-környezeti, házi,
 
 lehet, hogy csak így zúg néma fejed:
Nincs kijárat. Ellenségek vagyunk,
 
 ami kellene: az, mit nem hagyunk.
Nem tisztázható. Jó lenne. A ködkép
 
 elképzelés – hogy volt egyáltalán,
ami… de vak falakra tükröződjék…?
 
 túl van már minden tűrés hajlatán:
hogy kétfelől bezár, hogy vissza-élnéd,
 
 de vége végképp.
Miféle lázongó elképzelések,
 
 mik még bármi közt a legjózanabbak?
Hogy csak és csak „azt” éld, mert már megélted:
 
 a „dolgot” nem képzelnéd boldogabbnak,
ha nélküled? Megannyi sejtetése
 
 utal e feltevésre.
Marad, hogy ami van – nincs. Ellenében
 
 próbálod makacs lázálmaidat,
hogy a rontó józanság tengerében
 
 kétes szigetekként megálljanak:
de a habok között mindegyre hűlnek,
 
 és rab maradsz, míg mások menekülnek.
Mások? De kik azok? Nincsenek is meg.
 
 Létük csak henye állítás. Sehol
nem vezet útjuk, téged nem keringet
 
 ábrándja sem. A lázongás kiforr,
ám – mert: „Ne legyen!”, ez volt – nincs alakja.
 
 Hol s hová? Egy-semmi salakja.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]