Az álló vitorlák (és más szélmalmok)

1. Listás versenyek Holdtölte. Víz. 2 gyógyszer. Sali. Gomba. Vagy: gomba (?), kérdőjellel. Mert maradhat a maiból. Búzadarát kavarjak a gombadarabkák mellé? Ki volna képes rajtam kívül ilyesmit enni? Majonézt öntök rá, panír helyett ez van rajta. A gombán. S kell-e venni Holdtöltét? Pár program részletesebb. benne. Alig várom a reggelt. Nincsenek versenyek délután, nincs mire várnom, úgy külön. A „listás”: a kiemelt futamok közt a legkevésbé rangos. Levettem a hangot, csak réseket hagytam a redőnyön. Tegyek magamhoz még valamit? Vegyek el? Konyha, lista, tévé, focivébé, sorozatok. Magányos munkanélküli vagyok, nincs fordításom. Lesz-e. Ez a titka: mindjobban úgy érzem, most már „minek”? Ha lesz – sipka, majom? – örülhetek? Hatvanéves leszek.   2. Nehéz órán „Nehéz órán”, mondták a régi költők. Mondom én is. És ha vallani vágyom, olyat kell elkövetnem e világon, amivel – ahogyan szót szóba öltök – úgy hozakodhatom bátran elő, hogy senkinek sem árt, nem háborít meg nyugalmi állapotokat; hökkentgető, de átlagos… és így tovább. Segítek bármin azzal, ha eljutok a pontig – a határig –, ahol egy varrat kibomlik, és másnak látszik a szoba, akár ha álmodban nő meg kezed, kényszeres képzetek kezdenek rád törni, várva, beléjük bukj (belebukj, végzetes legyen a szinte-légi-semmi), végy be valami nyugtatót, nem „lenne vége!” gondolattal, á, ilyenkor igyekszel szabadulni abból, amit magad is képtelenségnek érzel, de nem kell elhinned. S mégis. E törik-szakad kizökkenésén az állapotoknak a szokásos bútorok megropognak.   3. Végképp nem lesz kibírható Majd lekötöm magam a semmiben – mely az enyém – nap s nap a délutáni (erről beszéltem) versenyekkel. Eny- nyit tehetek. S nem tudok mit csinálni („mit kezdeni magammal”) délelőtt (este satöbbi). Nem lesz ott Totyi, Rudi, Herti, Csutora. Készülök, persze, a nagy sportújság lapjai beborítják koszvadt ágytakarómat. Padokon üldögélek. Altatókat szedek, hosszan belealszom a napba. Londonban a magány kibírhatatlan lesz most már. Hallgatom, hogy locsogatja a hajókat – saját magát? – a víz, Robert Browning csatornája-vize, s maga a költő mint cégér alakja leng a pub felett, nézem. Odakoccan üvegem a padhoz. Sóskrumpli-íz fogkrémével elegyül számban. E közelgő utazás a legutolsó hadd lenne! Aztán? Hogy így vagyok, ez jó?   4. Madarak kétfelől A reklámműsort nézzük Totyival – ő a kezemben –, még befejeződik ez a film. Végignéztem az előbbit, délelőtt kezdtem. Doboz, csokival, valami új. Felröppen egy madár a képernyőn. Egyáltalán, repesve veszik körül a hölgyet (s csokiját) e kolibriszerűségek. Az este természetfilmet láttam. Afrika. A vér- csőrű szövő a téma. Százezer madár egy rajban. Egész hadsereg. Körbepörögnek, facsoport felett, ágak közén, tovazúdulnak. Isznak egy tavacskánál. Semmi baleset, virtuózul csinálják – ennyien? Mi Totyival ketten vagyunk itt. A többi három odaát vár rá (vagy magával foglalkozik). Alszik netán. Magamnak is sok vagyok. De százezer madárral? Jobb társaságban, mint egy szál halállal.   5. Ráemlékezem-e Ezekre a forró nyári napokra ráemlékezem-e halálomon? És az mi lesz? Megújított nyomon indulnak el a filmben, száll a köd, minden kitisztul. Az emlék. S a foglya: szabadul. Hogy a programok között válogathattam. Ültem. Madaram ide-ideröppent. És ha magam voltam is, magam határoztam arról, amiről. Hosszú hónapok. Napok forrósága, fülledtsége, esős alkonyok. Volt egy ilyen lovam is. „Az Est Leszáll”. Vagyis – hagyjuk. Ma még ma van. Reggel megyek gyógyszert venni (szemcseppet a kutyánknak, vitamint madarainknak). Valaki kedves lesz talán megint, velem. Mint ma. De miért nem segít? Mit akarnék. Borul az ég, jön az eső szele. Nem tudok mit mondani. Aki – ehhez mit mondhatnék? – vagyok, így is, maradnék. Jó, nem jó? Rosszabb csak, fakóbb jöhet még.   6. Összevétések Zene szólal meg a vetélkedőben („tévéző munkanélküli” jeli- gére). És fordul egyet körülöttem idő és tér. A Skót szimfónia! Szpéró üzen! Ő hallgatta kicsiny madár korában. Aztán tisztul a hang-kép. Dehogy a Skót ez! Az ilyen rádöbbenésekre jó lesz jobban figyelni. (Jön Totyi. Rá is. Összeütközött az előbb a mutatóujjammal.) Smetana: Moldva. És Szpéróhoz semmi köze. Vagy mégis Sok ilyen zenét hallgattunk egykor. „Egykor”. A redőny résein már: a késő délután. „Ha majd öreg lesz ön…” Tíz éve halt meg (Szpéró.) Elköszön- ni. Összevétések. Pörög madár, idő, tér. Köd. Leáll – és visszaáll akkor-se-oly-eredeti alakja. Ekkor maradsz tényleg magadra.