Még egyszer Rudy Bloom

Egy veréb-öregúr Tud fogni még a lábaival És látni a szemével, A kettős értelem mire vall, Én látnék egy verébbel? Vele látok: mit láthatok? Minek a változását? Amit ő soha el nem hagyott – Nem akarta! – a rács-tág Világot? A Másikat? Épp engem? Saláta-fürdőtálat? Fürtös kölest? Vagy ott szemben A könyveimet, hogy mállnak A tálaikból kifröcskölt víz Cseppjeitől, csepp cseppre… Aztán – nincs több ily stílus-íz, Vele van eltemetve.   „Talán: hozzájuk nem tapad” Talán: hozzájuk nem tapad Kétesség, semmi „ember” – És mégis ember-társakat Éltél meg a verebekkel. A „verebekkel”. Jó, mert veréb Modorok ezek a süvitések, Ha kint a csengő szólal épp, S Totyi tudja; „ők” hazaértek. Társas lény – s elmagányosít Engem, embert, mifélét. Rudy is hallatja szólamait. Nem azért, hogy megértsék. Ne azért, hogy megértsenek. Ha kell, a Senkinek írd ezt; Ismeretlen Úrnak lebeg Hó-visszaként a kért teszt.   Az utolsók – vagy egy első? Az utolsók maradtak ők, Ketten, Rudy Bloom, ha megéri, Tizennégy lesz, most ő a „főbb”, Totyi élete másfél évnyi. Megint egy „első”? Mándy-név A Totyi. A sztaroszta! Mándy. Kinek – Aljosa? – kezét Díjkiosztón megorozta Fejem. Kézcsók. Ma már divat E szó. De vissza. Rudymért Ír-honban imádkoztam, sokat Gyalogolva. S íme, megért Talán ilyet Szent Patrick, a Madarak védőatyja, Vagy ki tudja, kiknek zrika, hogy a Rudyt ily hosszan hagyja. Talán Leopold Bloom, kisfia Egy évet élt – Rudy Bloom – csak, Érzi, van mit pótolnia, És nézi Rudyt: „No, nézd csak…”