Vadromantikus szociodalok

A váli erdőben/ből/be

Vajda János úrnak

1. „Kit szeressek, hogyan éljek…”^*

Kit szeressek, hogyan éljek,

mint emlékeznek reám,

túlján a’ 4/5-ének,

hatvan-túlja hajlatán?

Mint egy vadnyugati filmben,

hajnali ausztrál-időn,

(indián-síp szava innen,

túlnan tasmán fényözön):

öreg hajnal, egy magányos

új-munkanélkülié.

Ráér nézni, kékvirágos

ég hull Givenchy fölé

Monet festőnek. S a váli

erdő is rőtlik vakon.

Túlélők: pár koalányi,

tűnődő tandori-nyom.

2. „Hogy mely isten tolla forgat”

Vakszerelmi bánatoknak

ösvény útját mit tudom!

Hogy mely isten tolla forgat,

abban sem gondolkozom.

Esőerdején Morris Graves

él-e Pacifik-fele?

Cikket róla! Ha ez itt kész.

És Cy Twombly szelleme

lehetetlen áttűnések

firkájában albumom

címlapján, boldog kísértet,

ő-e, én-e, bámulom.

Megmaradtam önmagamnak,

mit mennék Frankfurtba? De

botrány lenne, a havernak

inkább engedek, legye-

n, mint Hamlet mondta, két meccs

közt magam fordítgatom.

(Samuel Beckett betéved

váli-erdő ablakon.)

Innen kell ez, hogy a réved:

túl legyen világokon.

3. „Ha Szpéró csillaga fönn van…”

Ha Szpéró csillaga fönn van,

holt madaramé,

ott állok ötösfogatban

a londoni Hannover Square

fényes műkőlapján, szobor,

világháborúnyerő,

mit tudom én, ki, jól,

rosszul működött, valami Erő,

ott állok képzeletben,

mint ilyen ötcsillagos

tábornok… s önkívületben

fut szerte az idő,

e kor, sodorva a munkát,

mint takarítószemélyek

mosóporhabját. Rusnyább

ennél a lényeg:

mindenem megvan, nincs semmim

(Weöres, Getz, Babér, Kossuth),

halottaim – és alig-élők. Ím,

kis bronzcsizmám alól kifut

a micsoda is? Nem a fordítás

hiánya. Ez már egy igazi

igazítás. Indulás.

Lármák. Nem hallani.

4. „Egy lóversenyirodán”

Egy lóversenyirodán,

brightoni, cattericki

kis versenyekkel, ma már

több a valós, ha nem is az i-

gényeimnek megfelelő

esélyem a folyamatosság

üdvére. (Ha nekem elő-

kelőbb sorom potomság,

hogy csak úgy őrlöm le, rovom,

megy.) Éreztem kilenc éve,

nem lesz munka. Megsorozom,

belharc, kivívom. Ez a vége.

Már nem is látszik esélye,

áthordódik, mint valami rom.

Díjakért munkanélküli segélyre

és arra támaszkodhatom,

hogy madárunalommal, ami halommal

– még harminckét kis sírhalommal –

is van, a Tabánban, de mit bánjam:

megszokom. S én mondhatom

végül, hogy kár, kár, RÉSZEMRŐL A SOHA MÁR!

5. „Ám viduljunk föl, elvtelen”

Ám viduljunk föl, elvtelen,

amíg talán tehetjük,

ebben a jelben jeltelen

örvendezzünk napestig,

Pesttől Budáig és Budától Pestig,

az egyesített Budapestig.

Itt nem díszpolgár dalolt;

de Epsomban Lammtarra, kit

Walter Swinburn lovagolt,

ide a rozsdást, ha bökik,

Weöres Sándor lova volt.

Mit nekünk ő! S váli erdő!

Cinderella-taratta!

Indurgatta, megpurgatta

hozzáképzelt regatta.

Rég elfeledtük a vébét,

pár kóma őrzi nyomát,

de vígságunk törpe-népét

visszük, ki amerre lát.

Mit kérdezzük, hogyan éljünk,

van, hát „merre van” helyünk!?

Mit nekünk, lesz rá merészünk:

senki nem cserél velünk!

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]