Három ajánlás

A gesztenyefák rendje

Ellsworth Kelly festő úrnak

A gesztenyefa-rendek, vagy a gesztenyefák

maguk valami rendben: egy párizsi Bakony

erdején, ahogy átmész egyívű hidadon

a lópálya felé, csekély zuhatagát

ahol e híd patakja állóvízből fakasztja

állóvíz-másikává, és ring a békalencse,

egy fánál belelátsz valamiféle rendbe,

fönn gesztenyefalombba, ábráiba alatta

egy táblán, évre év láttad a helyi fák

választéka szerinti „teljes” összegezését

törzs-barnáknak, levél-tenyereknek, a végképp

kört járó vonalat, a lég indázatát,

ahogy az elevenből lejjebb szökken a látvány

oktató sűrülése: „Ezek vagyunk” – ahogy

ember foghatja fel… De ez a rend egyre fogy,

nem járok Párizs-erdőn, Vincennes Bakonya-árnyán,

csak képzelem, a víz hogy zuhog és forog,

ahogy egyenesük a visszaszületésbe

– közelebb a halál –, csak hídjukról lenézve

zárják gesztenyefákba-nem-nyíló lábnyomok.

Ahogy e vadludak

…hogy nincs is a világon Dánia

Ahogy e vadludak nem a múltkoriak már,

és a város felett, míg most a szemem ellát,

inkább galambraj űzi játékait riadtan,

megyek a tévedésből a másik tévedésbe,

és bármi azonosság e tévedés egésze,

a hídi út is inkább az, hogy tegnap kihagytam

egy átlaglátogatást, a néma égi villát,

alaphangját, mit a térbe a V alak tár:

ahogy ez – múlik minden, múlik ugyan, de ez sincs,

céltalan rögzülő változások a felhők,

a válók, összetorlók, eztán és azelőtt,

a nap, hogy lebukott onnét, ahova feljött,

a tér, ahogy lemásolná nem örök időd;

csoszogsz bölcselmeden, arra biztat, na, leggyints,

mind a vadlúd, a szárnypár, próbáld, senki se jár;

hogy biztosan nem is vagy soha az, amit ekképp,

vagy másképp, elhihetsz, habozz, mint a király-

fi, életben maradhatsz, senki se tölti kedvét

azzal, hogy igazaddá teszel akármi képzet

mintát, vagy széttöröd, darabbá, az egészet,

csak úgy – hogy egy maradjon, amiben semmi részed.

Poe hollójának

A címbe így kerülsz, fekete címerállat,

hogy végszavadban immár nem rejtőzik ajánlat,

minden ide-odától felmentesz, nem idézel

föl senkit-semmit, és éppígy el sem odázol

semmit-senkit. „Soha már” végzel az egésszel,

nézel költőd után, nyelje el az a távol,

melynek nincs netovábbja: a velünk született

Nagy Semmi, bár törekvő torz-valónk jeleket

keres rá, így akarván mind többet: veszni fog,

de addig is e Romlás lidércével ragyog.

– – – És míg e verssel itt épp behúznám Azt Az Ajtót,

a konyhából kiáltást hallok:

„Kéred a sajtot?!”