SZ. L. „Te Meg…”-versek/I–V.

„Trend” Megint szerencsésen léptem el   egy trend elől? „Vonulj nyugdíjba, ott a hely,   Tandori Dezső?” Akarj aludni délelőtt-   szám, szólj-fejem- játékot ne játssz, nem időd   teljén terem a tér: visszáját tölti ki!   És így tovább. Megint elléptél, uccu neki,   dőlhet alább s alább az épülmény, amit így   emleget a trend; elléptél előle, irígy   szem nézze: jelent ez még olyat, hogy Tandori   Dezső, aktívumos –? Mindig nyug-állományain   voltál honos!   Cím nélkül Kesztyűt ne végy fel. Kesztyűs   kézzel ne járj, elég, hogy akár langyos, akár hűs   ezt kanyarítja köréd a legnagyobb közelség: igen,   a dobás mozdulata el is marad, és szüntelen   a kesztyű maga, mely ölel, mely duruzsol neked,   kedves, barát, szükségelés, vagy tisztelet;   soha a nevesítésen át! Csak a Lánchídon át, a képtelen   vonatutakon, s hogy „ez már sohasem!” – ez ne legyen,   kesztyűtlen a nyom Legyen – s ott! – s a tied! – nem számítasz   te magad, tedd túl magad, már ott túl tedd, ennyi az igaz,   s így ne is várd, még mi fakad! Nem kesztyű-dobta föld felett: Kesztyűtlen ég alatt.   Ne amorf! Ne morc, ne torz: ne amorf legyen,   ami már! Ha lenni muszáj. Közvetlenségen s trendeken, kebelbaráti rendeken túl legyen, mint naszcenz elem,   akármennyire fáj. Feküdj korán, a telefont   érzésre kezeld! Válaszd ki a szálak befont bábjából, mi a „semmi gond!”, mi ne legyen ott, ha epedve ront   aminek ideje kitelt. Majd’ minden idő kitelt, és tér!   De erre válaszod ne legyen, külön, inkább térjél ki előle, tőle ne kérjél se választ, se bármi érvnél   elemibb várhatót;   tudd, örök gyilkod, ami örök,   keringjenek amorf körök   körein oly csal-örömök,   mint fél-szó, dupla-baráti csók:   egymásnak valók!   „Ha”…! „Ha” abbahagytad volna, hagynád?   (S ez a „te” én vagyok.) Nem lenne: egyre szakad rád   a dolog, a dolog, a dolog más-más hangsúllyal ugyanaz   funkciói szerint És ahogy erre végszavaz   az, hogy „kering”: kört jár, ebből lett volna elég,   érintőiből, s hogy visszatérül, végét-elejét   nem adja e kör, nem árulja el, nem adja ki, hogy ki az a valaki, és aki: ki? mi? felfoghatatlan ön-köre,   leskel vele: teljes szem, mely el-elbeszél, a száj szeme, és nélküled is apály- dagály, mi lényeget adhatott volna? Hagyd. De hogy feladatod…?!   Így meg…! De akkor még ott: a körbefogóbb   – mondtad, a trend –, s nincsenek menekülő-folyosók,   bár végtelent nem jelent e világ, e belvilág,   mely a külvilág maga! Nem tudod, belőled vagy reád   zúdul, s hova? Így meg, így meg, így megállni, így   nem állni meg, hogy mégis…! Környezze bár a zsigerig-irigy, s túl ön-erőtlenén is, és a fő-fő kényszer: a Reflektív! A berogyva-születő, képzelt ív, a trend terében, mely kiszorít mindent, ami nem ő maga itt:   és mégse hagyd! De csak a dolog legyen – és magad.