Társas nappali kiakadás

Szép Ernő Magányos éjszakai csavargás című verse nyomán

„…a hihetetlen brutalitás, egy versé,

nem a felhasznált szavak illetlen, szokatlan,

netán szörnyűséges tartalmától függ,

egy szónak aligha lehet szörnyűséges tartalma.

A rettenetes és a brutális az, hogy

tegnap este még együtt ültünk, együtt

– hogyan is? – kiakadt valami – keveredtünk

el onnét – jó, a hely megvan –, jöttünk.

És most nem arról van szó, hogy bárkinek

hazudoznunk kellene erről – két hatvan év

körüli férfiember, mit? jó, egyikük eznap

– tegnap – kiakadt, este fél nyolcra járt az idő.

Este fél nyolcra járt az idő, de ő reggel

háromnegyed nyolckor ment el hazulról,

és saját becsvágya szerint, egyazon okból

– sok ok közöséből – kilenc óra harmincra haza

akart érni. (Itt kezd a dolog valami baljósat

igérni. Jó, eddig a vers meg is volna.) Megvolna

a vers, de hogyan lehet meg? Épp az, ahogy

beszélgettek ők ketten, egyikük munkából jött,

egy kettős gyilkosságról is beszámolt, melynek

helyszinéhez egy hozzátartozója közel volt,

egy kocsmában ültek – a két férfiember –,

egyikük egy másik asztaltól állt fel, így

telepedtek le közösen egy másik asztalhoz egy

órára még. A verssel ott van baj, hogy – és ez

műfajelméleti kérdés is, elméleti ügy tehát –

miként szakad el egymástól a beszélgetés két

résztvevője, egyikük hogyan áll Kőbánya-Alsó,

mondjuk, híd alatti büféjénél egy felessel

(elemista korukban a beszélgetés verset író fele

egyszer a most Kőbánya-Alsónál álldogáló félnek

– hajnali sötét a város még – nem akarta,

a legnyomatékosabb – karszorítás egy himlő-

oltás helyén! – kérésére sem azt mondani: Híd

alatt mosnak. – A fejedre fosnak a válasz).

Tegnap ez nem jött elő, bár sok mindenről volt szó.

Ha előjön, egy jót nevettek volna rajta. «Deeeezsőőő…»,

mondta volna az egyik férfiember, aki most talán

megtörli a szája szélét a feles után, aki a verset

írja, tölt magának egy pohár bort. Ez a műanyag

flakon ott volt ezzel a férfiemberrel, a táskájában,

végig, de nem húzta meg, ahogy szerette volna,

nemes személytelenséggel szerette volna végig-

járni csekély útját, a Hold utcát, a Kálmánt,

tartozott pár száz forinttal – és ma is tartozik még! –

a másolóirodán, meg akarta adni, váltania kellett

egy ezrest, de a megadásból tegnap semmi sem lett,

mert összetalálkozott valakikkel a csarnoki büfében,

lendületes poharazgatás indult, ennek során sok

mindenről volt szó. A férfiember, aki Kőbánya-Alsó

féldecis öregbarátjával este fél hét felé majd

összetalálkozik – és hadd fogjuk tömörre itt – főként

arról számolt be jól ismert haverjainak a büfében,

hogyan volt az előző nap, tehát most: tegnapelőtt,

hogy ő… de nem is… hogyan van az, ezt magyarázta,

hogy létrejön néha egy-egy 4:4-es labdarúgó-eredmény,

hogyan alakul ki. S: Az észak-koreaiak…! nem a dél-

koreaiak, ők vezettek Eusebioék ellen 3:0-ra egy vébén,

ám hogy Eusebio vezérletével a portugálok 5:3-ra, azaz

3:5-re fordítani tudtak. Tegnap én, mesélte a férfiember

a Hold büfében, termelési sikereket mondhattam magaméinak,

hahaha, ezen nevettek, két intelligens úrral társalgott;

kicsit belesodródott csak a beszélgetésbe, azt hitte.

Azt hitte, hamar elmennek, elmegy, nem így történt.

Ahogy ennek a versnek kezd egy ritmusa meglenni,

úgy lett meg, jóra-rosszra, annak az álldogálásnak is

egy üteme, sok ottani ismerőst mutattak be neki

ott álldogáló barátai, és így tovább, ez csupán abból

érdekes, szempontból-abból, hogy miért kongattak

delet a harangok, mikor a férfiember, táskájában

a letekeretlen kupakú másfél literes tele boros flakonnal

a Lánchídon az egyik úrral összekarolva, az úr kicsit

befolyásoltan, ment, javasolta a befolyásolt úrnak

– befolyásolta őt még a pesti pillérnél –, térjen

haza, vagy akármi, a férfiember egymaga jött tovább, de

nem jött haza (befolyásolt állapotban volt ő is,

bár sem seggrészeg nem lett, sem kötekedő, sem

érzelmes nem lett, s ez is egyáltalán arról szól

– e mocsok szó! –, mi is van vele mostanában), ki-

egyensúlyozott és szélsőséges állapotai ellenére

is az átlag megoldást választotta a büfébeli borok

hatására, és betért valahova, satöbbi. A Hold büfében

nem is tudta, nem is gondolhatott rá, hogy onnét,

ahová betér majd, onnét kiküllebbítették – állásilag –

a csapos haverjukat, s ez a kerületnek nemcsak

nagy vesztesége, az igazi hozzáértőké, Ern után Lac

sincs, ja, a Lac úr a Hold utca környékén lakik.

Nem gondolt, hogyan is gondolt volna Lac úrra, a két

úrnak a férfiember – fekete sapkában – a tegnapi,

a tegnap-tegnapi 3:0-ás vezetését mesélte, Észak-Korea

rossz hasonlat is volt erre. Na. Megcsináltam, mert

idegesített, hogy folyamatos, nagy munkavégzéseim

mellett kisebb munkák elvégzése vár, megcsináltam,

mesélte, egy kicsinek nem nevezhető, de a hosszasabb

239,7 km-es országúti kerékpározásomhoz képest (képzavar,

íme! most akkor foci vagy kerékpár?) csekély, bár

döntő 0,3 km sprint, sprinteralkat vagyok, fejtegette,

legyúrom a hosszú, lélekölő távot, aztán jöhet a

poénkodás, a sprinterek eldöntik maguk között

a szakaszgyőzelmet, én ilyen sprinteralkat vagyok,

magyarázta, országúti, ez a bringatéma a focival

folyton összekeveredett. A bort szerencsére nem keverte

sörrel vagy röviddel, végre módjában állt nem annyit

enni (mint odahaza; neje, persze, kajával várta, és

erre szót se vesztegessünk, tulajdonképp disznóság volt,

hogy este fél nyolcig nem ment haza a férfiember,

ám ilyesmi előfordul), megírtam ezt a cikket, mesélte,

megírtam egy másik cikket, japán mértékű verseket kértek

tőle, mesélte, közben beszélgetőtársai jókat közbebiccentettek,

rikkantottak, nevettek, megcsináltam, így lett 3:0,

a haikukat, és este hét óra volt. És akkor! Akkor bekaptál

négy gólt! így az egyik úr, pontosan, így ő, bekaptam

négy gólt a következőképpen: valaki felhívott, nyitnék

meg egy irodalmi délutánt, a jó szent úristen, magyaráztam,

három éve mást se írok, csak hogy nem és nem akarok

szerepelni, nem akarok irodalmi-üzleti tárgy híján

magánbeszélgetést folytatni, kiderült, aki felkérte

volna, évek óta egy szót sem olvasott tőle az elmúlt

három év során pár irodalmi tanulmányon kívül, minek

élek! mondta keserűen nevetve a férfiember a Hold

büfében; a második gól az volt, hogy amerikai barátja

telefonált, kiderült a beszélgetésből; hogy négy,

egyenként legalább 15 000 forint értékű könyvet

adott fel neki, de ezek hat hete nem és nem érkeznek

meg a férfiemberhez ide Budapestre. Lopás történt volna?

Hol? Te jó ég, munkájához is kellettek volna a könyvek,

meg egyáltalán. A harmadik gólt így kaptam, mondta:

egy kiadóm lelkesen elújságolta, magas pozícióba

került, hát te szent isten, megint, én ebben a témában

nem utazom; egyáltalán nem utazom, a lakásom és a Hold utca

közt ingázom, tegnap ezt nem nagy sikerrel tettem,

de egy jó kiadót veszítettem el hosszú időre, tudtam jól,

ahogy ő feljebb lépett. S a 3:4-es eredmény? Nejem,

meséltem – ah, a nejek (így a közhangulat) – hazajött,

tegnap, mondja, úgy fél nyolcra járt, azt mondja, a műszakiak,

akik az egyik házbeli lakótárssal közös «műszakinkat»

megnézni kiszálltak, főleg utcatárséknál volt valami

rendellenesség, a nejemtől, mesélem, akasztották le

a 2500 forintnyi kiszállási díjat, de utcatársunk

megint a legkisebb jelét se mutatta, hogy az összeg

felét kifizetni akarná. Ráadásul nem és nem jönnek

a honoráriumok, mesélte a büfében a férfiember,

országúti kerékpárosként melózok, és semmi pénz,

eleve, képzavar, túl széles terpesz, a dolgok nem jönnek

jól össze sehogy se, kidolgozom minden erőmet, aztán

másodlagos, engem nem érdeklő dolgokról kell hallanom

folyton, és így tovább. A Lánchídon ugrott be: és

hogyan egyenlítettem mégis? Úgy, hogy megőriztem csendes

nyugalmam, mesélte a férfiember, ezt tizenegyesnek

értékeltem, tizenegyesből egyenlítettem, hahaha, nem

reagáltam a világ packázásaira. Azám, de a Lánchidat

elhagyva beült a Lac úr elhagyott helyére a férfiember,

ott egy kisebb asztaltársaságnál öt-hat órát eldumált,

a kisebb asztaltársaság végül azt kifogásolta, hogy

a férfiember folyton csak a maga dolgát mondja, érdeklődsz te,

kérdezték, irántunk? mit tudsz te rólunk! nem volt

ez agresszív – nem nagyon volt az –, fájó volt, ittas

szövegelés is volt, te szent ég megint! így ült át

Kőbánya-Alsó-barátjához a férfiember, a másik

férfiemberhez, de erről nem volt szó aztán, ki tudja,

miről volt szó, Kőbánya-Alsó azt mondta, fogja rá

– hibáztassa otthon őt – a férfiember, vele ment el

a napja, na jó vicc, ez merő képtelenség, nem is

célszerű. Nem volt szó arról, előre hogyan is lehetett

volna, hogy az országúti kerékpározásnak mi minden nem épp

megfelelő feltétele. Hogy a férfiember hétszer fog

elnézést, sőt bocsánatot kérni kimaradásáért, de

minden ugyanúgy megy tovább, szidalmazás különféle

fokokon, ahogy ez már együttesben élő emberek közt

lenni szokott, összeütközések a jégszekrény előtti

szűk helyen, megcsináltathattad volna a haverjaiddal

a csengőt; mit képzelsz, már mindent én csinálok? nem volt

éppenséggel a nyugalom megőrzésének jeles példája ez már ma,

jóllehet semmiféle heves jelenet nem alakult,

csak ellenségesen izzott az egész, rövidítsük le,

bár a tegnapi társas kiakadás sem volt épp kedvére e

nevezett férfiembernek, viszont ilyesmi megesik, s a fejle-

mények mintha utaltak volna rá bizonyos módon – hagyjuk

a sajátos életrészleteket –, miért esnek meg (még) ilyen(ebb)ek.

A hihetetlenség és brutalitás pedig, a versé – ezé itt,

ezé is – az, hogy hát hogyan is jön ez: lillu és sárgul

az ég alja (szerencsére monokli senki szeme alatt se,

a neheztelések sehol sem váltak tettlegességgé,

úti elvágódássá, legföljebb nadrágok lettek khm, khm,

belül, meg hogy ne tőlem kérj elnézést, hanem

szégyelld magad, ezek hangzanak most aztán),

lillu, ez a félreütés érzi, bocsánat, őrzi

– lilul helyett – a nem teljes sprinterállapothoz

valló kondicionáltság összetevőinek emlékét,

a hihetetlen és satöbbi az, hogy ez hogyan lesz hirte-

len vers, férfiember barátom míg Kőbánya-Alsón

hörpinti ki pohara alját tűnődve,

itt ez a dolgoknak alatta vagy fölötte

zeng, a Társas Kiakadás Dala, mint egy lalla

égi vagy már rögök közé bukott pacsirta.”

(A „pacsirta” a „hirte-” ríme. Azért az én Eliotom,

mert ő kérdi ezt, „Nevetni lesz-e még okom”.

Hát nem,

nem nagyon.)

S hagyom.