„Most az ideiek”

A februári fények. S most az ideiek. Három-rossz-éjszaka-megviselt idegek napra nap. Át a Lánchíd tavaszán, mit tehetsz, hogy vagy hívebb magadhoz: ha csoszogsz, ha sietsz? ha vánszorogsz csupán, vagy ha mégis igyekszel? Ami eszedbe jut, ahogy beléd hasít: már minddel, mindezekkel, A szokatlan időben a visszás tér! A tér is visszás, igen, ha akkor más lenne a helyed. Akkor, hogy mégis itt. Egy híd, a foghidad – egy tér – betört, beomlott, Hogy a Hold utcai fogtechnikán ezúttal még megsegíthetik, tudod, csekély remény. De nem vársz reggelig – mikor különben erre átmégy, a hídon, a xeroxhoz, s salátás standhoz, vagy csak papírért, otthon váltjátok egymást, mert beteg van a háznál, Halott most nincs. A tények februárja hidegre fordul még egyszer, és te hidad visszaragasztva villanthatod a kénybe – összeszorítod a szád, vagy épp össze se, minden beomlik, és te lehetsz csak Összese, éjjel, bár nyugton alszol, csak egyet csikorítasz fogsorodon riadtan, és mindent beborítasz – bármi csekély öröklét – oly kétségbeeséssel, mely Hatalmas Hasonlók sorából nem kivétel, mert ahogy megszülettél, úgy fogsz, VÉGRE, kiválni, mégis: az addig-élő-rend szerint kell kiállni, hogy bármit állj ki, megdől, vég, nincs VÉGTELENE.