A tényleges terek
„A tragédia még ezúttal is elmarad…” |
|
| S a tényleges terek, Nem az emlékeké |
| egy sem, így, mind tovább, ahogy ajtó fehérlik |
| – egy él – egy lebegésre. Most még kikerüli, |
| akit magadhoz engedtél, könnyelmű, Totyi, |
| két könnyelmű tudatlan, de egyiké a bűn, ha |
| a szárny rosszul veszi s tényleges teret, |
| és az emlékeké lesz, ami nem lehet többé tied, |
| amit – ajtó fehérlik, egy él – kibírni nem lehet, |
| él, ahogy már halott, egy lebegés, soha |
| és minden ugyanaz lesz, Tehát minden, ami |
| elrontható, ha egy Magasabb Rendelés |
| nyomán nem romlik el, felment a végtelen |
| engedékenység örök-halálú, örök-éltű |
| bűnének megvalósult Lehetője alól. |
| De így élni? Mi pusztult lényegű élet ez, |
| hogy örökké a lényeg számításai közt |
| telik, hogyan jutsz el a jó cselekedetig, |
| addig, ami helyes, kizárólagosan! Vagy… |
| el nem mondható, milyen eleven, ami halott. |
| Most könnyen mondhatod: kiengedted saját |
| kérésére Totyit, de csak egy újabb kegyelem |
| szeszélyei szerint lebbent egy ajtórésen át, |
| a félsötétből a szem-szárny megkuszáló |
| világosságba. Éltek mind a ketten. |
| És lesz-e, lehet-e foganatja: „Nem, nem feledtem…”? |
|
|