„Idegen szobák”

S Mándyt, az Idegen szobák-at Ottlik mellé megvettem, már magam szántából. És ijedten tapasztaltam, nehézségek közé pottyantam, nekem ez meredek próza! Fogjuk rövidre: minden írásnak írt szó kérdés, felkérdezés csak, egyik-fele való, bármily kerek egész, bármily teljes a szó, az még csak szavalás, legjobb esetben szavazás, valamilyen reményben hanem ez a nagy bázis, kis bízás, Olvasó, veled létezhetik csak, te lehetsz az, neked szól. Kérdés, valóban „Idegen szobák” félve, félszegen járt sora, csak ha majd a szobákból válaszolhatsz, ha párat meglaktál, hajnali hazatéréseket riadtan, ideglázban, szakadás rettegését, bűn-tudást, jobb-valód feledtének tudását, elkápráztatottságok mélyén hiú magad, ha ezt tudod, kicsit csak, ha tíz évet madárért maradtál egy-helyütt, aztán ha eltemetted, gondoztál másikat, ha nagyobb rendelést tudsz látni benne: van, ki a februári fények, az idegen szobák falain át hozzád ily mohó várakozással röppen, rajtad így ül, míg ilyet írsz: a válasz megjön magaddal A sorok egymásba- tolulnak novelláskönyv, Totyi madár, neve Mándytól… és az Isten legyen tényleg veled, hogy fényen és szobán és rejtve és tárva élhessetek.