A februári fények

A februári fények – mondhatni, nem a lényeg volt ez, okker színek a Kossuth Lajos utcán, a könyveskirakat, meg hogy kié, az ötlet kié is lehetett, talán a Szeredásé, jó leírni nevét, egy egyetemi társé, vegyük meg Ottlikot, ő mondta, igen, többet tudhatott ily dolgokról, átlátta az egészet már kicsit jobban, és nem titkolózott a tudtán: „Hajnali háztetők”, és egyik színhelye a háború előtt épp az az utca volt, lobbant a könyv porózus papírja – s leporolt valamit a különben a váratlan, hatalmas fényesség ellenére kopott belvárosi alkalmi-helyszínekről, ahogy mentünk az egyik előadásról át a másik előadásra, sivár egyetemi kötelezők, a polgáz, a háborús regények haladás-fogalma, közben Schreiner Jóska, Kovács Péter – Pilinszky János unokaöccse –, mentünk, legtöbbünk már az Ottlik- -regénnyel, mélyelemzést a korai tavasz heves szépsége se hagyna, mindegy, a tél még letaposta, a koszvadt városkörnyezetek győztek, is évre-év ismétlődött u.ez., mégis, a „Hajnali…” ígérte: bármi lesz, lesz mindig valami Más is, s évtizedekre kis fényekben is érzem, Ottlik betartja egyre februári szavát, és Mindeneken át.